2009. augusztus 4., kedd

Twilight betűtípus

FONTOS!!!
Többen visszajeleztetek, hogy nem kezeli rendesen a hosszú Ő-t és Ű-t a font, szóval feltettem egy új verziót az oldalamra, a link ugyanoda vezet, kérlek, akinek nem működik rendesen, próbálja ki, hogy letörli a gépén lévőt, letölti újra, és feltelepíti, és ha így sem működik, akkor kérlek írjatok egy levelet a nevramiel@gmail.com email címre, és megpróbáljuk megoldani a dolgot :) Nálam működik, másoknál is, szóval ha probléma van, nyugodtan keressetek meg, mert nem szeretném, hogy valakinek hibásan legyen meg a betűtípus.



Spirit Bliss könyvének nyomtatása kapcsán felmerült a probléma, miszerint szükség lenne magyar ékezetes twilightos betűtípusra, ami akkor sajnos még nem létezett. Szóval elkészítettem, és így már minden féle ékezetes betű megtalálható az alap betűkészleten felül. :)
Arra gondoltunk Spirittel, hogy talán többeteket érdekelné a dolog, és talán a klassz magyarított fonttal még több és szebb képet/bannert/videót vagy akármit tudtok kreálni :)

Mivel a világhálón máshol nem találtam azóta se magyarított fontot, ezért elképzelhető, hogy ez az első, és eddig egyetlen ilyen verzió.
Nagyon szépen megkérek mindenkit, hogy csak magán célra használja fel a letöltött betűtípust, illetve ne adja tovább a saját weboldalán, blogján -vagy ha ezt szeretné, akkor előtte keressen meg engem, Szandit- mert sok munkám van benne, és nem örülnék neki, ha a saját munkám gyümölcsét más orozná el. Köszönöm.

Így néz ki:


És íme, innen lehet letölteni!


Installálás:
Töltsd le a fontot, majd a start menü->vezérlőpult-> betűtípusok->file->új betűkészlet telepítése gombra kattintva kiválasztod a letöltött fontot, és OK. Innentől kezdve a windows automatikusan beteszi a meglévő fontok közé, szóval wordben, photoshopban, stb. is elérhető lesz.

2009. augusztus 3., hétfő

Twilight - dalszöveg fordítás

A főoldalra kitettem néhány olyan a Twilighttal kapcsolatos dal linkjét, amelyeket írás közben szoktam hallgatni. Szandi (aki a leghasznosabb tanácsadóm az írásban, és akivel közösen éljük ki a rajongásunkat) lefordította nekünk ezeknek a daloknak a szövegét magyarra. Szép sorban majd felpakolom az összeset. Ezúton is ezer hála és köszönet neki! Higgyétek el, érdemes meghallgatni a dalokat, és nagyon szép a szövegük is. :)

És íme a 3. lefordított dal...


Néhány tudnivaló a dalról (Szandi tolmácsolásában): „Mitch Hansen Band – Twilight Hour” című albumát a Twilight Saga ihlette. A 13. és egyben utolsó szám, Edward szemszögéből van megírva. Arról a csodálatos pillanatról szól, amikor Edward megkéri Bella kezét a harmadik könyv végén. Hogy mennyire izgatottan várja, hogy Bella igent mondjon neki, és amikor megteszi, annyira boldog, hogy úgy érzi, repül a föld fölött! Azt hiszem, ez a tökéletes befejezése az albumnak!


A dal linkje: http://www.youtube.com/watch?v=IjwIEO-z3vs&feature=PlayList&p=FE30F86D0DE30C10&index=12



A dal szövege magyarul:


Az utolsó dolog


Minden évtized, amit megéltem,
Nem tudtam, hogy Rád vártam,
És akkor a semmiből egyszer csak ott voltál,
Széttörve mindent, amit ismertem.

Fél térdre ereszkedem,
Egyetlen dolgot kérve,
Könyörgöm, kérlek, mondj "Igent".

Isten hozott valami új,
Ahol két élet csatlakozik,
Hogy eggyé váljon.
Ő igent mondott, és a legjobb
Az én végtelen életemben végre eljött.

Hé, hallgasd a hangot,
Ahogy a lábam elhagyja a földet.
Hé, a szerelem az utolsó dolog,
Amiről azt hittem,
Hogy megtalálom.

Minden lélegzettel, amit teszek,
Be akarlak lélegezni Téged,
A mosolyod oly fényes,
Olyan érzés, mintha a nap
Ragyogna az egemen.




A dal szövege angolul:



The Last Thing


Every decade that I've lived
I didn't know that I was waiting for you
Then out of nowhere you were there
Disrupting all I know

I'm down on one knee
With one thing to ask
I'm beggign you please to say yes

Welcome to something new
Where to lives are
Joined to make one
She said yes and the best of
My endless life is to come

Hey, listen to the sound
Of my feet leaving the ground
Hey, love is the last thing
That I thought
I would have found

Every breath that I take
I want to breathe you in
Your smile is so bright that
It feels like the sun
Shining on my skin.

Olvasói videó



Egyik olvasóm, ViviBella alkotott a regényemhez egy kis videót.
Nekem nagyon tetszik, és imádom a zenét, amit alá vágott.
Köszönöm neki, hogy ezen fáradozott!









Olvasói alkotások 1.

A fórum hatására sok olvasóm kedvet kapott alkotni a regényeimhez. :) Nekem nagyon-nagyon tetszik mindegyik. Köszönöm szépen a fáradozásotokat! :)


Freeb fejléce:





Shasta háttérképe




Mon háttérképe:





Ancsagirl háttérképe:





Deszy háttérképe:







ViviBella háttérképe:






ViviBella háttérképe:






Candee háttérképe:

2009. június 13., szombat

Végzetes találkozás - 7. fejezet

7. fejezet


Kísértés

Az autó végénél járt, mikor halkan követni kezdtem, hogy megkerüljem a kocsit. Kinyitottam az ajtót, s kifújtam a levegőt, hogy friss oxigénnel töltsem meg tüdőmet. Rosszkor… nagyon rosszkor… A hirtelen jött szél felerősödve fújta orromba a közeledő eső, s a lány legédesebb illatát. Elvesztettem fejemet… s emberi létem minden megmaradt lényét… egy gyors mozdulattal az autónak taszítottam és… ösztönösen belemélyesztettem éles fogaimat kecses nyakába. Hallottam nyögését, de lefogtam száját, hogy egy sikoly ne hagyja el piros ajkait, miközben tehetetlenül vonaglott erős szorításomban. Számat, torkomat elárasztotta vére íze… nyeltem, csillapítva a szörnyeteget, az üres sóvárgó érzést a gyomromban, a szomjúságot. Érzékeim nem csaltak, a legédesebb vére volt a világon, amit csak érezhettem magamban… Hogy bírtam eddig megállni, hogy megízleljem?

Hirtelen, alig egy másodpercre lehunytam szemeimet, s észrevétlenül megráztam fejemet. Undorodtam magamtól, amiért ilyen csak eszembe jutott, s elképzeltem. Hogy gondolhatok ilyenre? Képzeletemben apám arca jelent meg, s mellette az enyéim is, csak karmazsinvörös, gyilkos szemekkel. A hasonlóság annyira szembetűnő volt, mégis teljes ellentétei egymásnak. Visszaemlékeztem arra az estére, mikor Istent játszó éveimből hazatértem. Carlisle aranyszín szemei akkor sem vádoltak meg… Megbocsátott, mert legbelül tudta, hogy jobb „ember” vagyok. Bízott bennem, nem törhetem össze ezt a képet… Az előttem megjelent két arc között csak a hófehér bőr volt a hasonló, a szemek… Azok tértek el a lehető legjobban egymástól. A különbség… Nem is lehetne összehasonlítani minket, mintha csak a legsötétebb éjjelt, a leggyönyörűbb, legtisztább nappal mellé képzelném… Nem! Ez nem én voltam. Már nem! Elfojtottam a szörnyeteg arcát, s minden tettét. Több éve nem öltem egy embert sem, nem most fogom megint elkezdeni! Abbahagytam a légzést, kellemetlen, de így legalább nem érzem a lány vérének illatát, aki semmit sem vett észre belső vívódásomból.

Beszállt a kocsiba, s azonnal becsaptam az ajtót, majd türelmetlen lassúsággal megkerülve autómat beszálltam a vezető ülésre. A motor felbőgött, de most mégsem tűnt olyan hangosnak, mint először. A lány nem vette le rólam hatalmas szemeit, amivel igazán nem segített nekem. Talán meg akar halni? Hirtelen beletúrt hosszú, egyenes hajába, a szél felém csapta az illatot. De én most nem éreztem meg, csak emlékeztem rá. Ám emléke is elég volt ahhoz, hogy összeszorítsam fogaimat, s megmarkoljam a kormányt. Nem volt szükségem oxigénre, de ha beszélnem kell, előbb vagy utóbb el fog fogyni, s újból lélegeznem kell. Agyamban tombolt a szörnyeteg. Itt az alkalom, s én elszalasztom. Itt ül mellettem áldozatom, csak pár centire. Meg is tudnám érinteni, s nem teszem. Nem ölöm meg. Nem engedem, hogy bekövetkezzen, amit nem is oly rég elképzeltem… Nem fogom bírni… Túl hosszú még az út, s túl lassan megyünk.

Nem is figyeltem semmire egy darabig. Magamban próbáltam nyugtatni magam. Mennyire emlékezhet arra, ami több éve történt? Hisz még csak hét éves volt, aki épp akkor veszítette el édesanyját. Még mindig engem nézett, de most már nem annyira feltűnően. Láttam, ahogy a pír elönti arcát, s elfordítja tekintetét. Elkezdtem figyelni arcát, ami nagyon is kíváncsivá tett, főleg, hogy nem hallottam gondolatait. Tudni akartam, mire gondol most ebben a percben. Min járhat most az esze. Ez pedig elterelte figyelmem az ordító szörnyetegről, ami a halálát kívánta. Lefelé nézett, magában küszködött - legalább is ezt olvastam le arcáról -, majd hirtelen megmerevedett, s szemei tágra nyíltak, arcán félelem jelei futottak át. Pánikba estem… miért fél most? Észre vett volna valamit az előbbi kis tétovázásomból? Mit tehettem, amiért megijedt? S eddig miért nem?

- Uram Isten! – zihálta egy másodperc múlva. Én pedig megütközve néztem rá.

- Mi a baj? – kérdeztem meg gyengéd hangon, mert egyszerűen nem értettem, mit tettem most, amivel megijeszthettem volna. A tudat pedig, hogy fél tőlem, valahogy még a szomjúságomnál is rosszabb volt.

- Lassíts! – kiáltott rám remegve, s a kocsiba kapaszkodva. – Kétszázzal mész! – S akaratlanul is kibámult az elsuhanó tájra, próbálta magát bepréselni a kocsi bőrülésébe, haját összefogni, hogy a menetszél ne tépje meg.
Megkönnyebbültem némileg, visszafordítottam fejemet az útra, hogy gondolkodni tudjak. Ez az apróság ijesztette volna meg, mikor itt ül egy vámpír mellett, aki bármikor elveszítheti önuralmát, s végezhet vele? Ő pedig attól tart, hogy kétszázzal vezetem a kocsit.
Hitetlenül forgattam meg szemeimet.

- Nyugodj meg… öhm… - akartam mondani a nevét, de eszembe jutott, hogy nem is tudom. Bár azt sem értem, honnan jött az ötlet, hogy a nevén szólítsam. Biztos, csak az udvariasság… Eh, udvarias gyilkos… Ez elég ironikusan hangzik…

- Bella… Bella Black - nyögte ki nehezen, s úgy láttam, kezd megnyugodni. Bár arcán még mindig láttam az apró ijedséget. Black? Ha szívem még dobogott volna, biztos szívrohamom lenne, vagy egyszerűen csak megállt volna bennem a ketyegő. Nem lehet, hogy annyi ember közül, nekem pont a legkívánatosabb egy… egy Black. Egy quileute… Magamban felnyögtem. Nem lehet semmi baja, nem tehetek semmit vele. Muszáj visszafognom magam!

- Bella… nyugodj meg kérlek, nem fogunk semmivel sem összeütközni – ígértem neki lágyan, miután megtaláltam hangom, s ezzel igencsak sok fogyott a levegőmből. A neki életet adó levegőmből… Hallottam szíve dübörgő, újbóli gyors ütemű dobogását, vére zubogását ereiben, ami megőrjített. Pánikba estem, sokkal jobban, mint az előbb. Ha valami baja esik, akkor ezt már nem fogják megbocsátani nekem. Nincs indokom, hogy megöljem. Nem vagyok újszülött, aki nem tudja kontrollálni magát, nem iszom emberi vért. Egyszerűen csak egy drog volt számomra… Rémült arckifejezéséből arra következtettem, hogy még sem nyugodott meg. Így lassítottam, visszavettem a tempón egy kicsit. Rájöttem, hogy beszélnem kell vele, vagy inkább beszéltetnem kell, hogy elterelje gondolataimat, s ne figyeljek arra, mi lenne, ha elveszteném önuralmam.

- Mondd csak, hogy kerültél ilyen messze Forkstól? – kérdeztem, s közben levegőt is vettem összezárt fogaimon keresztül. Szíve üteme most lassult kicsit, visszaállva eredeti, egészséges állapotába. Próbáltam hangomat is szimplán emberi beszélgetéshez lejteni, nehogy még jobban ráijesszek.

- Hosszú történet… - válaszolt kurtán, amivel még jobban feltüzelte kíváncsiságom, ami most úgy égett, mint a szomj az előbb a torkomban.

- Hosszú az út… - próbálkoztam tovább, hogy folytassa. Muszáj, hogy valami elterelje a figyelmemet a képzeletem képeitől. Körülkémlelte a kocsi belsejét, míg én türelmemet lassan elvesztve vártam válaszára.

- Igazából… la push-i vagyok, csak… egyedül akartam a városba jönni… - dadogta mikor tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódott. Szíve megint felgyorsult. – Az utat nézd! – szólt rám kicsit kérlelő hangon, mire kelletlenül visszafordítottam fejemet az útra. Á, miért nem hallom a gondolatait? Most kideríthetném, hogy fél-e tőlem, és azért gyorsul-e fel a szívverése. Ah, nem is kellett volna néznem az utat, úgy is elvezetem könnyedén az Alfa Romeót. Inkább tartanám tekintetem az arcán, hogy valamit kiderítsek reakcióiból. La Push… jutott eszembe a kellemetlen, tegnapi kalandunk megint. Nem léphetek a földjükre, még egy ember miatt sem. Sőt, még a saját törzstagjuk miatt sem. Ha megtudnák… Istenem! Még erősebben szorítottam a kormányt. De nem úgy néz ki, mint egy rézbőrű. Ez csak most jutott eszembe, az előbbi kis ledöbbenés után, ilyesmire nem figyeltem. Pont az ellentéte nekik minden tulajdonságban. Rendkívül sápadt bőr, szív alakú arc, amit hosszú, sötétbarna haj keretezett. Egyértelműen nem úgy nézett ki, mint egy quileute. De akkor hogyan? Megütközve néztem egy tizedmásodperc erejéig, míg leesett… 1923… egy kislány árva lesz… a közelből bűz terjeng felém…

- Egyedül. Értem. Szóval megszöktél – mormoltam halkabban, hogy tudja, hallottam válaszát. Felmordult.

- Mondhatjuk így is – válaszolt kicsit mérgesen, gondolom, mert nem tetszett neki, hogy rájöttem szökésére.

- És miért gyalog jöttél visszafele? – kérdeztem figyelmen kívül hagyva hangsúlyát, s észrevétlenül szemem sarkából rásandítottam, hogy ne az égő érzéssel törődjek a torkomban.

- Mert kiraboltak – válaszolt egyszerűen, miközben egész teste megremegett, s füle mögé tűrte haját, majd egyik vállára húzta zavarában. Kivillantva így sápadt nyakát. Nagyot nyeltem. Szerencsémre – vagy inkább az övére -, a szél kitépte keze közül tincseit, s összeborzolva eltakarta nyakát, s egész arcát is. Ebben csak azt sajnáltam, hogy hajfüggönyétől nem láttam fürkésző tekintetét.

- Fázol? – kérdeztem, mert észrevettem a remegést az előbb.

- Nem, csak… - kezdte bátortalanul -…csak nem volt kellemes.

- Bántottak? – gurultam dühbe hirtelen, ami egy kicsit hallatszott hangomon is. Rám kapta csokoládébarna szemeit, tele kérdésekkel s megrökönyödésekkel. Nem értettem, miért hozott ez dühbe? Mit érdekel engem, hogy bántották-e vagy sem? Semmi közöm hozzá. Elviszem a határhoz, onnan boldoguljon egyedül.

Most nem hallottam az ütemesen gyorsuló szívdobogást. Nem ijedt meg a hangomtól? Ettől a reakciómtól? Minden normális ember félni kezdene, de ő nem tűnt úgy, mint aki fél…

- Nem bántottak, de ez is elég volt. Nem volt pénzem buszra – válaszolt fél perc múlva, gondolom, miután kielemezte hangom, s kérdésem minden részletét. Észrevétlenül elhúztam számat.

- Szerencséd volt – mondtam őszintén. És még most is az van, ha kibírom. Vigyáznom kell, mit mondok vagy csinálok. Most költöztünk ide, nem akarok újból elmenni… egy ember miatt. Egy quileute miatt. Egy nagyon fimon, és étvágygerjesztő ember miatt… Hagyd abba, s ne gondolj ilyenekre! Talán el kéne ijesztenem magamtól, hogy ne forduljon meg a fejében egyszer sem annak a lehetősége, hogy elmondja valakinek. Pont neki! Nem szólalt meg, csak nézett előre, s erősen koncentrált valamire. Őrjítő volt a tudat, hogy semmit nem fogok meghallani, ha meg nem kérdezem. Nem tudtam, mit gondol rólam, emlékszik-e tényleg rám, vagy elmeséli-e netalántán valamelyik törzstagnak? Tényleg rémisztőnek tart-e… Bár miért is mondaná el valakinek? Hisz, az azt jelentené, hogy kiderülne a kis szökése. Rendben, egy gond letudva. Remélhetőleg. Már csak életben kell maradnia.

Most már a sok gondolkozástól, s a lány figyelésétől szomjam kezdett csitulni, nem figyeltem annyira rá, mint azelőtt. Elviselhetőbbé tette a helyzetem, amit mindig megnehezített a mellettem túl békésen üldögélő emberlány.

- Min gondolkozol ennyire? – erőltettem magamra egy bársonyos hangot. Ez mindig bejött az embereknél az elkápráztatásra, s utána a megrémisztésre. Csak a levegőm fogytán volt megint. Vajon melyik jobb, a gyors és mély levegővétel, vagy a lassú, fogakon keresztül szűrt levegővétel? Inkább a gyors… Döntöttem, s tettem is meg azonnal, míg Bella nem figyelt. Olyan furcsa volt kimondani még magamban is a nevét. Bella Black…

- Csak azon… milyen fiatal vagy – mondta egy kis tétovázás után halkan. Lemerevedtem, a kormányon tartott kezem görcsösen szorította azt. Ezzel mire akart kilyukadni? Vagy csak egy ártatlan kérdés lett volna… Nem is kérdés, inkább hangzott megállapításnak.

- Mert az is vagyok… - válaszoltam, ebből a mondatból csak nem tud semmi lényegesre sem következtetni. Remélem…

Már az út felénél jártunk, ami egy kis félelemmel töltött el. Amennyire kívántam, hogy vége legyen a mi kis utunknak, annyira akartam az ellenkezőjét is. Ki akartam deríteni, mit gondol rólam, hogy mit fog tenni, ha hazaért. Tovább akartam nézni… Finoman összeráncolta homlokát.

- Mindig így vezetsz? – kérdezte egy perc múltán. Gyors váltás volt, amit nagyon nem értettem.

- Igen, mindig – válaszoltam.

- Nem volt még baleseted? – folytatta a kérdezősködést.

- Egyszer sem – mondtam. Nem lenne bajom, ha balesetet szenvednék, de ezt persze megtartottam magamnak. Ebből meg mire akar következtetni egyáltalán?

- Beteg vagy? – folytatta, s rám nézett megint. Hatalmas barna szemei végigfutottak kivillanó, hófehér bőrömön.

- Nem – vágtam rá meggondolatlanul, túl gyorsan. – Miből gondolod? – próbáltam menteni a helyzetet, s megtudni mi körül terjengnek gondolatai.

- Mert még nálam is sápadtabb vagy – válaszolt még mindig engem nézve.

- És ez baj talán? – kérdeztem némi éllel a hangomban, s megremegett a kezem a kormányon. De ő ezt nem vette észre, annyira az arcomra koncentrált. – Egyébként sincs közöd hozzá – mondtam durván. Nem hagyhatom, hogy még valamit kiszedjen belőlem. Kicsit rátapostam a gázra, feljebb tolva a sebességét a kocsinak.

- Miért gyorsítottál? – jött a zavart kérdés.

- Mert már késő van – hazudtam hihetően. Hangom megint felvette bársonyosságát.

- Ó… - formálta ajkaival. Miért érzem még mindig minden levegővétel után az illatát, amikor a szabadban vagyunk, nyitott tetőnél…? Ellenem dolgozik a szél, szerencsére az esőt elhagytuk Port Angelesnél. Itt közel Forkshoz száraz minden. Már nem sokat kell kibírnom, s nem sokáig láthatom gyönyörű arcát sem. Teli emberi, megfejthetetlen érzésekkel.

A továbbiakban nem szólalt meg, lehet látta, hogy közel járok a kitöréshez, mint egy vulkán, amelyből feltör a láva – jelen esetben a szörnyeteg -, s elárasztja őt, megöli. Most már nem azon gondolkoztam, hogyan bírom ki az út megmaradt kilométereit, hanem, hogy mennyire ijedt meg tőlem. Többet nem futhatok vele össze még véletlenül sem. El kell mennem, hogy erőt gyűjtsek. Vagy talán örökre, hogy ne ontsam ki életét. A kísértés itt van bennem, még mindig a halálát, a vérét kívánva, s mellette ott van a kíváncsiság is, valami mással együtt. Egyrészről gyűlöltem – ami elég gyorsan elpárolgott -, amiért akkor megmentettem, s most kínoz. Másrészről… Nem tudtam megfogalmazni mi is az, de nagyon erősen élt bennem egy másik érzés. Mélyen elrejtve, de ott volt. Mintha meg akartam volna védeni Bellát, még magamtól is…

Egy óra múlva elértük Forks határát. Ebben az órában a lány hihetetlen sokszor nézett rám, s felejtette rajtam szemeit, mikor azt hitte, nem tudok róla. Vagy nem veszem észre. De én minden apró pillantásról tudtam, s nem idegesített, ellenkezőleg. Tetszett… S mikor ő is észrevette, hogy tudom, arcát elöntötte a pír, és gyorsan elkapta csokibarna szemeit. Tudtam, hogy ezzel nagy hibát követek el, hogy engedem ezt az érzést elhatalmasodni magamon, de inkább ez, mint az ölési vágy… Lekanyarodtam a La Push-ba vezető útra. Mielőtt azonban elértük volna a határt, amit nagyon egyszerűen megtaláltam, megállítottam a kocsit.

- Sajnálom, tovább nem tudok menni – mondtam válaszképp Bella kérdő tekintetére.

- Ó, öhm… köszönöm, hogy idáig elhoztál – erőltetett egy gyenge mosolyt felém, amitől egy pillanatra megszólalni sem tudtam. Szemeink összekapcsolódtak. Megköszörültem torkom, kipattantam a kocsiból, s megkerülve azt udvariasan kinyitottam az ajtót neki. Még egy kedves mosolyt küldött felém, amiben már sokkal több bátorság lappangott. Végigsimította az autó ajtaját, miközben kiszállt, s én nem is figyeltem, hogy kezünk milyen kis távolságra van egymásétól. Gyorsan leheletnyit megérintette jéghideg bőrömet, mire én észbe kaptam. Halkan felszisszent, mire én elrántottam kezemet, s ennek leplezéséül becsaptam a Romeo ajtaját. Nem hallottam a szokásos félelemtől felgyorsult szívet, ami ilyenkor jönni szokott. Meg akart érinteni? Megunta az életét talán? Megrökönyödtem – ez nem normális, az biztos. Szemeit belefúrta az enyémbe, s nem is engedte őket. A barna, s a mézszín összekapcsolódott egy percre, majd elszakítva tekintetem megkerültem a kocsit elölről, s beszálltam.

- Látlak még…? – kérdezte Bella remegő, fojtott hangon, amit nem tudtam hova tenni. Majd hátrébb lépett pár lépésnyit.

- Nem hinném, de… jobb ez így… – mondtam elkeseredetten, szaggatottan, majd felpörgettem a kocsi motorját, s hangos csikordulást kiadva megpördítettem, és otthagytam ledöbbenve Bellát… A sötétben, a la push-i határnál.

Mélyen kifújtam a tüdőmben ragadt levegőt, s frisset szippantottam be. Megpróbáltam kitörölni, kimosni az illatból visszamaradt emlékeket, de egyszerűen nem tudtam. Túlságosan beleégett a tudatomba. Még a hideg, tiszta levegő sem segített. Egy Black… ha itt maradok, biztos, hogy előbb utóbb végzek vele. És az a szövetség végét jelentené. Miért okoznék gondot a családomnak, ha elég, ha csak én szenvedek? Ez lesz a legjobb. Hiába a sok tervem, egy emberlány mindenbe „beleszólt”. Gyűlöljem ezért? Hogyan is tehetném? Csak magamra haragudhatok, csak én vagyok ilyen gyenge, hogy nem vagyok képes elviselni a közelségét, az illatát. De ha egyszer olyan hihetetlenül édes! Mintha direkt nekem találtak volna ki, hogy kínozzon, s az őrületbe kergessen! Isten talán így akar megbüntetni régi bűneimért, vezeklem, életem további évtizedeiben… Megérdemlem… Csak a családom nem érdemli, hogy miattam újból költözniük kelljen, vagy én legyek szomorúságuk oka. Nem hagyhatom, hogy bántódásuk essen akárhogy is. Észnél vagyok, nem fogom megkeresni a házában, nem tehetem! Egy Blacket… Nem fogok vele soha többé találkozni, s akkor nem kell elmennem sem. Meg tudom csinálni, kontrollálni tudom magam, hogy ne keressem fel. Főleg a quileute-k földjén…

Vajon Alice látott valamit a közeljövőben? Hogy meg fogom ölni Ephraim Black „védencét”? Ez a gondolat nyílként hasított belém. Nagyon is elterveztem, sőt elképzeltem, Alice-nek látnia kellett. Ha nem épp Jasperrel volt elfoglalva, hogy ő ne tegyen semmi meggondolatlan lépést. Nem akartam, hogy megtudja, vagy akár Carlisle, vagy Esme. Azt nem élném túl, azt a szégyent, ami gyengeségem miatt elárasztotta lelkem. La Push-tól csak pár percnyire telt, míg hazaértem. Leparkoltam a kocsit a garázsban, s mély, nyugtató levegőt vettem. Most először távol tőle. De illata még mindig ott égett torkomban és tudatomban. Összeszorítottam fogaimat egy másodpercre, majd kiszálltam az autóból, s becsaptam ajtaját. Bementem a házba, csak előre nézve, szerencsémre a nappaliban senki sem tartózkodott. Vagy még sem…

- Na milyen gyors az autó? – nézett rám Alice a kanapé háttámlájára dőlve, amivel megtorpanásra késztetett.

- Gyors… nagyon is… - mondtam türelmetlenül, s Alice azonnal észrevette rajtam, hogy valami nincs rendben.
Valami baj van, Edward? – kérdezte tőlem gondolatain keresztül.

- Nincs semmi – morogtam, s gyorsan eltűntem az oltalmat adó szobámba. Pár másodpercre rá, kopogás hallatszott.

- Nem vagyok itt – horkantottam. Miért nem lehet egyedül hagyni?

- Tudom, hogy ott vagy – jött a szigorúnak szánt hang Alice-től, s meg sem várta, míg engedélyt kap a belépésre. Lehuppantam a bőrfotelembe, s megvártam míg Alice is kényelembe helyezi magát. Úgy sem szabadulok most meg tőle. Biztos voltam benne, hogy nem csak véletlenül volt a nappaliban. Várt rám… mert látta… Lesütöttem szemeimet.

- Mondd el – kérlelt halkan.

- Mit? Úgyis láttad, nem? Akkor meg nem kell elmondanom – vetettem oda kicsit durvábban, mint akartam. Nem tehettem róla, az emlék még mindig szörnyen furdalta lelkiismeretem, s a szégyen egyre csak nőtt bennem.

- Csak annyit láttam, hogy két percenként hol itt vagy, hol ott… - mondta őszintén, mire most először felnéztem rá. – Ami nem is tudom pontosan hol van – nevette el magát.
És ez nagyon rossz érzés…

- Nem Jasper mellett kellene lenned? – próbáltam meg elterelni figyelmét.

- Emmettel és Rosalie-val van – vonta meg vállát. – Ne terelj! – mondta apró vigyorra húzva ajkait. Nagyot sóhajtottam.

- Majdnem… elkövettem életem talán legnagyobb hibáját… - fogalmaztam meg érzésem.

- A majdnem az nem rossz – mosolygott rám Alice. Keserűen felnevettem.

- Ha láttad volna, nem mondanád ezt – mondtam undorodva. Undorodva magamtól, már amiatt, amit csak elképzeltem.

- De nem tetted meg – vetette ellen Alice. – Akármi történt, vagy akármi volt, nem tetted meg – nyomatékosította szavait.

- De közel voltam hozzá. Nagyon közel… - hunytam le egy pillanatra szemeimet, miközben fejemet ráztam.

- Ne emészd magad, Edward. Mindegyiküknek vannak kritikus pillanatai, de a lényeg a végeredmény – mosolygott rám titokzatosan, majd felállt, s egyszerűen kisétált a szobámból. Most már nem tudtam eldönteni, tényleg nem látta-e azt a szörnyű képet, amit elképzeltem, vagy jövőmet, amiben már talán meg is öltem… De nem láthatta a képzeletemben lejátszódó jelenetet… Nem döntöttem, hogy én azt meg is teszem, véghez viszem, „csak” elképzeltem. Már ettől is kirázott a hideg, s undorodtam magamtól. Ennyi évig képes voltam megállni, hogy ne igyak emberi vért, s most megint megjelenik csak úgy a semmiből pont Ő…
Mikor lehunytam szemeim – az előbb is -, magam előtt láttam Bella Black csokoládébarna szemeit, amikhez hozzájött még gyönyörű, titokzatos arca. Annyira kívántam… a vérét, s hogy csak egyszer láthassam újra. De azt az egyet nem szabad! Pont azt, amire a legjobban vágyom. Tiltott dolog… Hogy életben maradjon, s én ne váljak egy szörnyeteggé.

Kellene valami elfoglaltság, jutottam az álláspontra - úgy egy órai szimpla gondolkodás után -, ami lekötné figyelmem, s időmet is egyaránt, de mégis emberek közelében lennék, hogy erősítsem akaratomat. Hogy ne történhessen meg ilyen még egyszer. Beszélnem kell Carlisle-lal! Felpattantam, s megkerestem őt. Meg is találtam a dolgozószobájában. Hihetetlen volt, hogy még ilyenkor is a munkájával törődött.
Bekopogtam, majd megkapva az engedélyt beléptem hozzá. Mosolyogva fogadott.

- Edward? Mit szeretnél? – kérdezte tőlem.

- Csak beszélni veled – kezdtem, mire intett, hogy üljek le.

2009. május 16., szombat

Végzetes találkozás - 6. fejezet

6. fejezet

Pár óra elteltével idegen hangok ütötték meg füleinket. Mindegyikünk támadó állásba görnyedt épp ahol volt, s aranyszín szemeinket a fák sűrűjén tartottuk, hallgattuk a fák reccsenését. Beleszimatoltunk a levegőbe, Carlisle rám nézett, hallottam Emmett morgását, Rosalie vicsorgását, Alice fújtatását.

- Kutyák… - mondtam ki undorodva megállapításomat, mire apám aprót bólintott.
Edward tudd meg mit akarnak… - mélyen belenéztem Carlisle szemeibe, majd egy ág reccsenése, s három dühös morgás elterelte figyelmem. Aztán még valami, amit még nem tudtam, s nem is volt időm megmagyarázni még magamnak sem.

- Senki ne mozduljon. Rose figyelj Emmettre, Alice Jasperre – adta ki Carlisle az utasításokat a többieknek, s mihelyst ezt kimondta három, hatalmas farkas bukkant elő az erdő sötét sűrűjéből. Körbevettek minket, így kénytelenek voltunk félkörbe állva egymás hátát védeni, ha támadnának. Márpedig eléggé úgy néztek ki, mint akik csak a legjobb lehetőségre, egy gyengepontra várva támadásba lendülnek. Jasper gondolataiban elemezgette esélyeinket, amik nem is voltak a meglátása szerint rosszak. Később… most másra kell figyelnem.

Reméltem, hogy most nem mond csődöt a képességem, hisz ha egy embernél már megtörtént… egy farkasnál miért ne? De nem. Minden gondolatot hallottam, ami a három kutya agyán átfutott. A vezető, aki Carlisle, s előttem állt megfontolt volt, vicsorogva mutatta ki éles, hófehér fogait, hátha ettől meghátrálunk, s könnyebben végezni tudnak velünk. Hatalmas volt, mindközül a legnagyobb, fekete bundája csak úgy ragyogott a hold ezüstös fényében.

- Nem akarunk senkit bántani… – szólaltam meg hirtelen nyugodt hangon, s nagyon lassan felegyenesedtem ennek jeléül, mire Carlisle kérdőn rám nézett. Azonban én az Alfa hímen tartottam szemeim, aki előttünk alig két méterre tornyosult, támadásra készen. A többiek reakciójára nem tudtam koncentrálni, hisz ettől függhet most minden. Milyen gondolatokat tudok kiolvasni fejükből. Tudtam, Carlisle nem akar harcot velük, ebben az egyben biztos voltam. Békésen akarja megoldani, akármi is legyen az.
A quileute-ek földjén vagytok, nem kegyelmezünk nektek – hallottam a dühös gondolatot.

- Edward…? - suttogott mellettem Carlisle.

- Végezni akarnak velünk, mert a földjükön vagyunk. A quileute törzsén – préseltem mérgesen fogaim közül.

- Majd én beszélek vele, te csak közvetíts – mondta apám ellentmondást nem tűrően. Csak szememmel mertem jelezni, hogy megértettem, mit szeretne. Nem akartam, hogy a farkasok ezt akármilyen taktikának tudják be, hogy kommunikálunk, s akár tervet szövünk az elpusztításukra. Akaratlanul is beleszimatoltam a levegőbe – amit meg is bántam azonnal -, s apró fintorba futott ajkam, aztán szemeim kissé elkerekedtek. Ez az illat a kutyák szagával keveredve… Próbáltam ezt a bűzt kizárni, s csak arra az egyre emlékezni… – Carlisle Cullen vagyok. Hallgassatok meg, kérlek – próbálta meggyőzni a vezetőt apám, amivel elterelte figyelmem. A fekete bundájú farkas egyre jobban vicsorgott, morgása sértette füleimet.

Amíg nem szólok, nem támadtok! – adta ki az utasítást két társának. A következő gondolat már nekünk szólt. Miért hallgatnánk meg titeket? – köpte még gondolatban is a szavakat, próbálva udvarias formát magára erőltetni.

- Azt akarja tudni, miért hallgassanak meg… - mondtam Carlisle-nak.

- Azért, mert tudjátok, hogy túlerőben vagyunk. Ha bántani akartunk volna titeket, már rég megtehettük volna. – Apám hangja nyugodt volt, s határozott. Hiába, mindig értett a diplomáciához…
Lebecsültök? – jött a dühös kérdés, s egyet előre lépett a farkas, a többi pedig vele együtt mozdult.

- Eszünkben sincs – tiltakoztam azonnal, bár ezt kicsit másképp gondoltam. Valljuk be, mi heten vagyunk, míg ők csak hárman. – De beláthatod, hogy többen vagyunk – próbáltam érvelni az igazunk mellett.

- Megígérem, hogy egyikünk sem fogja bántani a quileute-eket, és egyetlen embert sem közel, sem távol. – Carlisle aranyszín szemeit belefúrta a vezető fekete szemeibe.
Miért higgyünk nektek? – tette fel a kézenfekvő kérdést pár másodperc múlva.

- Azt akarja tudni, miért higgyenek nekünk – közvetítettem apámnak is, na meg családom többi tagjának.
Kétségbeesett gondolat tört utat elmémbe. Alice a hátam mögött állt közvetlenül.
Nem láttam őket… Ilyen… még soha… - hátranyúltam, s megfogtam Alice kezét. Megszorítottam, hogy itt vagyok, s hallottam.
Köszönöm Edward…

- Mert nem ölünk embereket. Csak állatok vérét isszuk. Láthatod a szemeinken – válaszolt Carlisle. Esme és a többiek kezdtek felegyenesedni, csak Emmett vicsorgott még mindig az előtte morgó ellenségünkre, de Rosalie mindig megakadályozta, hogy cselekedjen is. – Nem fogjuk átlépni a határvonalat, ami a ti és a mi földünk között húzódik. Egyikünk sem.

Hallottam, hogy Carlisle megingatta a farkas határozottságát. Elgondolkodott, elbizonytalanodott velünk szemben. Szemünk színe apró bizonyíték volt számára, de ezen a ponton megint csak megakadt, mikor társa közölt vele egy tényt.
Egyikőtök szeme vörös – jelentette ki ellenérvként.

- Észrevették Emmett szemeit – mormoltam Carlisle-nak.

- Emmett még újszülött, de gondoskodom róla, a családom tagja. Nem fogom engedni, hogy bárkinek baja essen. A szavamat adom, s azt sosem szegem meg. Ha ti is békében élni hagytok, mi is – fontolta meg apám a szavait, mielőtt kimondta. Nem akarta felhergelni a farkasokat, vérontás, harc nélkül szerette volna elintézni ezt az ügyet.

Az Alfa hím már eldöntötte. Megbeszélte csapata tagjaival, de a döntő, az utolsó szó az övé volt… Az irányítóé.
Rendben. Amíg nem ontotok emberi vért, s nem lépitek át a határt, addig mi sem háborgatunk titeket. Esküszöm, én Ephraim Black – közölte döntését, mire bólintottam. Ephraim mintha egy apró fejhajtást tett volna Carlisle felé tisztelete jeléül, majd mindhárom farkas eltűnt az erdőben.
- Ha jól gondolom, megegyeztünk velük… - mondta csak úgy Carlisle, de én kihallottam hangjából a megkönnyebbülést. Esme sóhaja jutott el fülembe, majd megfogta Carlisle kezét.

- Igen. Ephraim Black megesküdött, addig nem háborgat minket, míg nem ontunk ki emberi életet, vagy míg át nem lépjük határt. Úgyhogy most tűnjünk innen – nyögtem, mert tudtam, még figyelnek minket, mikor távozunk a földjükről.

- Rendben. Hallottátok, kérlek tartsátok is be. Nem akarok összetűzést a farkasokkal – mondta Carlisle mindenkinek, s futásnak eredt. Mi pedig követtük őt. Egy kicsit lemaradtam a többiektől, hátranéztem még egyszer utoljára, bele a sötétbe. Éreztem, vagy csak képzeltem, nem tudtam már. De az az édesség… Megráztam fejemet, majd én is elindultam, s örültem, hogy gyorsaságomnak hála egy tizedmásodperc alatt utolértem őket.

Mikor hazaértünk mindenki elvonult a saját szobájába, csak Carlisle s én nem. Apám beszélni akart velem, mert kíváncsi volt, hogy miket tudtam meg gondolataikból. Leültem a szokásos helyre dolgozószobájában, vele szemben.

- Nagyon különös volt – kezdtem, ami legelőször eszembe jutott.

- Miért? – kérdezte Carlisle. – Mit tudtál meg róluk?

- Hárman voltak, ugye, de amelyik előttünk állt, volt a vezető. Az Alfa hím, ahogy ők nevezték maguk között. Az irányító, a vezető, mint te…

- Igen, igen… ez észrevehető volt – révedt el Carlisle.

- A gondolataik pedig… - néztem el apámról, mire felkapta tekintetét. -…mind a hárman hallották egymás gondolatait. Mindent, ami a másik fejében járt – mondtam színtelen hangon. Nekem nem tetszene, az biztos. Mindent tudnának rólam, ami csak a fejemben jár, s eltitkolni… Semmit nem lehetne.

- Érdekes… - dőlt hátra székében. – Szóval egymás között tudnak kommunikálni. – Bólintottam.

- Amelyik Emmett előtt állt, az értesítette Ephraim-ot a szemszínéről.

- És mit gondolsz valóban kötik magukat a megállapodáshoz? – Ezen egy pillanatig elgondolkoztam. Carlisle már most bízott ebben, bízott Ephraimban, hogy betartja, de megerősítést akart tőlem, aki hallotta gondolatait.

- Úgy vélem, igen – válaszoltam egy perc múltán. – Megesküdött. Vagy legalább is addig biztosan, míg le nem váltja esetleg az utódja… - fontoltam meg ezt az eshetőséget.

- Ez jó hír… - bólintott aprót Carlisle. – Nem tudom, meddig maradunk itt, de nem akarok semmi konfliktust velük.

- Igen, tudom – mosolyodtam el.
Min mosolyogsz?

- Csak ismerlek… - nevettem fel, mire apám is mosolyra húzta ajkait. – Ha nem bánod, megyek, úgyis jön Esme – mondtam vigyorogva.

- Menj csak, tartalmas nap volt – állt fel Carlisle. Kopogtattak az ajtón, Esme lépett be. Egy meleg mosolyt küldött nekem, s megsimította arcomat, majd magukra hagytam őket. Egyenesen a szobámba mentem, gondolataim viharként cikáztak fejemben. Nem titkoltam zavartságom, bizonytalanságom. Annyi minden történt ma, apró kis jelentéktelennek tűnő gondolatok, amiket ha tekintetbe veszek, már nem is annyira elhanyagolhatók. Ott van Alice, Jasper… és… és az kísértő illat. Alice vajon miért nem látta a farkasokat előre? Mert gondolom már jóval előtte eldöntötték, hogy végeznek velünk, de Alice mégsem látta. Nem hazudott, az a kétségbeesés, ami a gondolatában volt… Egy magyarázat lehet. Az, hogy farkasok, ezért nem látta őket előre. Jasperen nem akartam most gondolkodni. Lehet, nincs is jelentősége annak, hogyan elemezgette esélyeinket.

Az illat… talán képzelődtem megint. Talán csak felelevenítettem magamban… de pont akkor? Mikor a farkasokkal „összefutottunk”? Egy pillanatra megtorpantam a szobámban, miközben az ablak felé tartottam. Lehetetlen… az nem lehet, hogy ők… Biztos, hogy nem. Nem végeztek volna egy emberrel, ha őket védik. Az saját természetük ellen lenne… De ha találkoztak vele esetleg, valami folytán, akkor ennyire megragadhatott volna az illata a farkas bűzben? Mi lehet erre a magyarázat? Csak túl érzékeny vagyok rá, vagy csak képzeltem, ami igen furcsa lenne. Nem, ennyire nem vagyok ostoba. Nem képzelődtem, éreztem. Tudom, hogy az ő illata volt, az az édes, finom illat. Kiéreztem abból a farkas szagból. Odaléptem az ablakhoz, s kinéztem rajta. A nap arany sugarai csak egy-két helyen szűrődtek át egy csíkban a szürke esőfelhőkön, majd egy perc múlva azokat is elzárta a sűrű felhőtömeg. Fintor futott át arcomon, mikor orromat újra átjárta emlékeimen keresztül a farkasok undorító szaga. Nem aggódtam úgy, mint Carlisle, vagyis nem a szövetség miatt. Én másért voltam nyugtalan, egy észrevett, kínzó illat miatt. Nem tudtam mit fogok tenni, ha még egyszer megérzem. Most is vissza kellett fognom magam, hogy ne menjek, keressem és ízleljem meg vérét. Egy valami tartott vissza csak… Carlisle. Mindig ő volt az, akire ilyenkor gondolotam, mennyire megbántanám, ha újra ölnék. Ha újra emberi vért innék. Ledőltem a kanapéra, nem volt semmihez sem kedvem. Még zongorázni vagy tanulni sem. Életkedvem most a lehető legalacsonyabb szinten volt. Szomjam lappangott, de ahogy eszembe jutott az édeskés illat, ki akart törni a szörnyeteg.

Megpróbáltam másra terelni figyelmem. Hallottam, hogy Alice és Rosalie elmennek itthonról, Emmett és Jasper beszélgetnek. Carlisle már dolgozott, Esme dúdolgatott egy dalt, ami nagyon ismerős volt. A saját szerzeményem, amit nekik írtam, az ő szerelmüknek hódolva. Fájó szívvel gondoltam arra, mióta vannak együtt, s mióta szeretik egymást. Megtalálták egymást…
Hirtelen felpattantam a kanapéról, s lementem a nappaliba, ahol az antik zongora állt. Mégis csak kedvem szottyant, hogy elüssem az időt valamivel, s mi lenne ennél jobb? Eljátszom Esmének a darabot.
Leültem a zongora elé, s felnyitottam a fedelét. Imádtam zongorázni, szenvedélyem nem ismert határokat. Az egyetlen olyan dolog, amit talán tökéletesen csinálok. Megérintettem a billentyűket, s ösztönösen, lehunyt szemekkel elkezdtem játszani. Csak éreztem a törékeny billentyűket, ahogy leütik az akkordokat, s megszólal hihetetlen csengésű hangjuk. Hallottam, ahogy Esme felfigyel játékomra, s szemeim előtt láttam lágy mosolyát. A következő pillanatban már mögöttem hallgatta a dallamok felcsendülését. Éreztem kezeit vállamon, s azon gondolkodtam, hogy el kellene mondanom neki. Hogy mi történt régen, s mi most. Valakinek, akiben bízom, s tudom, hogy megértő lesz velem. Bár azt is tudtam, hogy apám is és anyám is legjobban már csak egy valamire vágynak… Hogy megtaláljam társamat. Egyedül éreztem magam, pedig mekkora lett a családom. De ez más…
A darab a végéhez ért, ujjaim megálltak a billentyűk fölött.

- Esme… el szeretnék mondani valamit – kezdtem halkan. Anyám leült mellém a zongorához.

- Mondd csak, Edward – emelte rám aranyszín szemeit.

- Nem tudom, hogy Jasperben mennyire bízhatunk – súgtam egy perc múlva halkan, hogy csak mi ketten halljuk. Emmett lefoglalta az emeleten Jaspert, így ez most jól jött, hogy eltereljem előző gondolatomat. Hirtelen döntöttem.

- Ezt hogy érted? Edward nem kell, hogy azonnal befogadd a családba, de…

- De te nem hallottad, mikre gondolt… - vágtam a szavába. – Tudom, hogy bennünk nem akar kárt tenni, de a sebei…

- Majd elmondja, ha úgy érzi – nyugtatott Esme, mire sóhajtottam.

- Igen, igazad van. Csak túlreagálom. Hülyeség az egész.

- Nem hülyeség, csak aggódsz – mosolygott Esme, s megsimította az arcomat. – Magadra hagylak, komponálj valami szépet – állt fel mellőlem, s felment az emeletre. Hallottam Esmét, Emmettet, és Jaspert is, aki most már egyedül volt.

Sajnálom Edward… Tartozom egy vallomással – hallottam meg Jasper gondolatát, majd megütközve végignéztem azokon keresztül élete történetét. Összeszorítottam állkapcsom, most már tudtam, mitől vannak azok a hegek a testén, s min ment keresztül Jasper… De változtatott az életén, s rátalált Alice, ami a legjobb volt az ő meglátása szerint, ami csak történhetett vele. Nem tudtam haragudni rá, s nem tudtam nem figyelembe venni ezeket.

- Köszönöm – mondtam halkan Jaspernek. Tudtam, hogy hallja… Csak azt nem értettem, miért most mutatta meg nekem ezeket a gondolatokat. A beszélgetésünk miatt Esmével? Mindegy is. Őszinte volt hozzám, remélem, egyszer elmondja majd Carlisle-éknak is.

Már kezdett sötétedni, mikor Alice és Rosalie hazaértek.

- Edward! – kiáltottak utánam mindketten. Komótosan a nappaliba mentem.

- Tessék? – kérdeztem pár méterrel előttük állva. Vigyorra húzták ajkukat.

- Úgy gondoltuk, hogy tetszeni fog neked, amit vettünk… - mondta Rosalie.

- Fog is – kontrázott rá Alice, mire magamban felnyögtem, mit találhattak ki ketten…

- Azt majd meglátjuk – morogtam.

- Akkor gyere ki a garázsba – mondta Rosalie, s Alice már el is indult. Elhúzva számat követtem őket.

- Vettetek egy új kocsit? – kérdeztem meg csak úgy, mert Rosalie gondolataiból ezt már kiolvastam, de hogy milyet…

- Mondtam, hogy ne gondolj rá – szidta játékosan Alice Rose-t, mire felvihogtam.

- Nem tehetek róla, hogy ilyen alattomosan kilesi őket – mondta durcásan Rosalie.

- Nem is tudom, miért mennénk másért a garázsba – védtem kicsit Rose-t, mire Alice rám villantotta tekintetét.

- Nem kell mindig mindent tudnod – vetette ellen Alice.

- Úgy vettem észre, te vagy, aki mindig mindent tudni akar – vágtam vissza.

- Na, inkább térjünk a lényegre – vágott közbe Rose haját igazgatva türelmetlenül. Ránéztem a garázsban álló, letakart kocsira. Alice bólintott, majd lassan odament a kocsihoz, s lerántotta róla a leplet.

- Váó – nyögtem ki nehezen, ahogy megláttam az Alfa Romeo márkájú, nyitott, fekete sportautót.

- Mondtam, hogy tetszeni fog neki – hallottam meg az Alice fajta elégedett, „én tudtam” hanglejtést.

- Hm… végül is, kinek ne tetszene egy ilyen remekmű – mondta Rose, inkább kijelentésnek szánta, mint kérdésnek.

- Öhm… és miért is kapom? – kérdeztem rá. Talán, még sokba fog ez nekem kerülni.

- Csak úgy – vonta meg a vállát Alice. – Meg Rosalie-nak kell a tiéd.

- A Cadillacem?

Mivel másik nincs is… - hallottam Rose gúnyos gondolatát.

- Mindig szerettem a Cadillaceket… - nézte a kocsit Rose.

- Na menj, próbáld ki – tuszkolt az autó felé Alice. – Következőnek veszünk egyet a fiúknak is, vagy lecseréljük Carlisle-ét – vigyorgott Alice Rose-zal együtt.

- Úgyis kiment már a divatból Carlisle-é – értett egyet Rosalie.

Én eközben beültem az autóba. Ráraktam kezem a kormányra, s elvigyorodtam.

- Ne várjatok – mondtam, majd beindítottam a motort. Hangosan felbőgött, mégis gyönyörű, mély hangja volt. A bőrülések pedig hihetetlenül kényelmesek. Ráléptem a gázpedálra, s már száguldottam is kifelé a kis ösvényen az erdőből, míg el nem értem az utat. Felpörgettem a motort, ki akartam próbálni, mennyi a végsebessége. A kilométeróra elérte a kétszázat, s még mindig nyomtam a gázt. Egészen kétszázharmincig. Lámpájának fénye erősebb volt az utcai lámpákénál. Őrületesen jó volt vezetni ezt a csodát, a szél csak úgy zúgott a fülemben, a hajamat tépte, de nem törődtem vele. Szabadnak éreztem magam, minden gond nélkül. Ennek az autónak a teljesítménye már közelített a futás élményéhez. Nem tudom, miért kaptam, de most örültem Alice és Rose ajándékának. Az érzés felülmúlhatatlan volt jelen pillanatban. Csak nyomtam a gázt, s azt vettem észre, hogy már Port Angeles felé közeledem. Kilenc óra lehetett, vagy kicsivel több, a felhőkön előbukkanó telihold titokzatosan nézett le az útra. Lelassítottam. Talán, lassan vissza kellett volna fordulnom, de a szél különös dolgot hozott magával, ami az ellenkezőjére sarkallt.

- Nem lehet… - nyögtem kétségbeesetten. Beszívtam tüdőmbe a levegőt, éreztem édeskés ízét, éreztem a bennem lévő szörnyeteg ujjongását. A méreg azonnali termelődését számban. Izmaim még így is megfeszültek, alig bírtam megállni, hogy a kormány egyben maradjon, s ne törjem porrá. – Nem…

Ez az illat… nincs messze tőlem… ő az, csakis ő lehet az… Közeledtem felé, mély levegőt vettem, hogy legyen elég a tüdőmben, s közben torkomat égette, kiszárította ez az illat. Benn tartottam a levegőt. Miért nem fordulok meg rögtön, s megyek a másik irányba? Miért kínzom magam? Tudnom kell, kikkel van, vagy mit csinál ilyenkor itt, egy ilyen veszélyes város közelében. Egyszerűen hajtott a kíváncsiságom, s még valami, amit nem tudtam megmagyarázni. Vagy nem is akartam… A szörnyeteg egyre csak feszítette a mélyben lévő ketrec vasait, tombolt, ki akart törni érte… A véréért, mint akkor régen. Csak most sokkal erősebben, mint mikor csak gondoltam rá. Most éreztem… Túl közelről.

Szemeim már látták őt, karcsú alakját, amint karjai reszketve ölelik át testét, hosszú, sötétbarna haját, amibe a szél bele-belekapott, sötétbe burkolózó szív alakú arcát. Nem mertem levegőt venni, nem tehetem meg… Nem ölhetem meg, ő csak egy ártatlan ember, akit a sors nem kedvel, hiszen összehozta velem… megint. Átlagos tempóban tartottam a kocsit, mézszínű szemeimet megbabonázta alakja. A lámpa fényében belefúrtam szemem meglepett, vagy inkább elkápráztatott csokoládébarna tekintetébe. Csak néztem, ahogy elhaladtam mellette, ahogy ő engem. Aprót botlott saját lábában, miközben folyamatosan engem nézett, hátrafordulva. Hallottam, ahogy elkáromkodja magát, s ezen mosolyognom kellett. Egyedül van… - nyílalt belém a felismerés hirtelen, ami eddig valahogy mellőzve futott csak át agyamon. Nem hagyhatom itt, ki tudja, mi történne vele.

Rátapostam a fékre - ez lehet életének utolsó hangja, amit még hall. A kocsi csíkot húzva, csikorogva állt meg. Megfordítottam, s előtte pár méterrel, az út másik oldalán megálltam. Fogaimon keresztül szívtam még egy kis levegőt tüdőmbe, próbáltam kizárni vérének édes illatát fejemből, s kiszálltam a kocsiból. Megállt, engem figyelt, arca semmit sem tükrözött. Gondolatai… üresen, rejtélyesen tátongtak előttem, mint egy lyuk. Fél percig csak néztük egymást, míg elég erőt nem merítettem, hogy megszólaljak. Próba…

- Elvihetem a kisasszonyt? – kérdeztem meg akaratlanul is bársonyos hangon, s lazán nekidőltem a kocsinak, kezeimet zsebeimbe rakva, apró mosollyal ajkaimon. De nem annyira, hogy túlságosan kivillanjanak hófehér fogaim. Cserkésző képességeim önkéntelenül törtek ki belőlem, hisz vadász vagyok, s zsákmányom itt van előttem. A hangom, a kinézetem… mind erre van kitalálva… A becserkészésre. Izmaim még most sem ernyedtek el. Hallottam, ahogy szíve ütemesen, egyre gyorsabban dobog mellkasában, pumpálva az ereibe ellenállhatatlan vérét. Elöntötte arcát is, a legszebb színt adva így neki, ami sápadt bőrével kontrasztban állva a leggyönyörűbbé tette. Szárazon nyeltem egyet. Megijedt? A félelem miatt dobog így a szíve? S miért nem szólal meg? Talán látja rajtam a szomjazó szörnyeteget?

- Forks felé tartok – válaszolt kicsit remegő hangon. Semmi kétség… fél. Fél tőlem. Egy pillanatra elnéztem róla, majd vissza. Fájt, hogy fél tőlem. Persze, ez a normális reakció, egy gyenge, törékeny embertől. Talán, jobb is lenne, ha elfutna, ha észrevenné a baljós jeleket. – Nem ismerlek valahonnan? – jött a rebbenő kérdés, s összeráncolta homlokát, egyik szemöldökét felhúzta, amitől elakadtak gondolataim. Fürkésző, barna tekintettel mért végig tetőtől talpig. Azt hitte, én nem veszem észre, de tévedett. Meglepett arccal bámult rám, mintha az emlékeiben kutatna… De nem lehet… Ennyi év elteltével is emlékezne rám? Rám, aki egy sikátorban megmentette az életét, s most épp azt kockáztatom?

- Nem hinném, de én is arra tartok – mondtam egy kis tétovázás után határozottan. Egy újabb apró homlokráncolás után bizonytalan léptekkel megindult felém, s ha szívem most dobogna… egy ütemet kihagyott volna. Úgy látszik, hitt nekem, vagy csak rosszul láttam. Hogy most miért nem látom a gondolatait? - morgolódtam magamban, míg figyeltem őt. Folyamatosan belenézett a szemeimbe, hergelve ezzel szörnyeteg énem, vékony, áttetsző sápatag bőre vakított a sötétben. Olyan egyszerű lenne végezni vele, senkinek fel sem tűnne. Az anyja meghalt… Édes és mindenképpen ízletes lehet a vére… szomjam újult erővel tört fel bennem. Még csalogatnom sem kellene, magától jön felém, magától kínálkozik fel egy vámpírnak.

Az autó végénél járt, mikor halkan követni kezdtem, hogy megkerüljem a kocsit. Kinyitottam az ajtót, s kifújtam a levegőt, hogy friss oxigénnel töltsem meg tüdőmet. Rosszkor… nagyon rosszkor… A hirtelen jött szél felerősödve fújta orromba a közeledő eső, s a lány legédesebb illatát. Elvesztettem fejemet… s emberi létem minden megmaradt lényét… egy gyors mozdulattal az autónak taszítottam és…

2009. május 1., péntek

Végzetes találkozás - 5. fejezet

5. fejezet
Változások



Emmettel már az erdőben vadásztunk, beszélgettünk is utána, hogy megismerhessük egymást. Mégiscsak a testvérem lett, a családom tagja. Egy kidőlt fa vastag törzsén ültünk, mikor egyszerre felugrottunk, s támadó állásba görnyedtünk. Hallgattuk a neszeket, amik a sűrűből jöttek, s morogva szimatoltunk a levegőbe.

Talán ellenségek, talán barátok halk léptei susognak az avaron… Emmett vörös szemei felizzottak, megfeszült izmokkal vártuk, mi fog történni, s kik lépnek elénk.
A következő pillanatban egy ember körvonalai rajzolódtak ki előttünk, azt hittük egyedül van. Emmett nem gondolkodott, testét átjárta a fékezhetetlen düh, az ölési vágy. Gyorsan elé állva megállítottam, vicsorogva néztem rá, s gondolataiban hallottam, hogy nyugtatgatja magát. Nem akart semmi tenni ellenem, a családja tagjával. Én pedig nem akartam, hogy az erdőből közeledő személynek baja legyen, akárki is az. Aztán megfordultam, Emmett a hátam mögé került – kontrollálva így őt -, s most megláttam a fiú kezét fogó lányt is, aki féloldalasan jött mögötte. Úgy látszott, mintha már régóta ismernék egymást, évszázadok óta… Vámpírlátásomnak hála rögtön felfigyeltem minden kis apró részletre a közeledőkön. A fiú magas volt, mézszőke hajjal, izmos, s egyértelműen harcban szerzett hegekkel borított testtel.

A sűrű lombokon átszűrődő lemenő nap egy sugara megvilágította a karján lévő hold alakú kis nyomokat, bőre vakítóan szórta vissza a fényt. A lány arcvonásai bársonyosan finomak voltak, hollófekete haja rövidebbre volt vágva. Tincsei kócosan meredeztek mindenfelé. Rettentően vékony testalkata miatt törékenynek tűnt egész külseje. Aztán eljutott tudatomig Emmett morgása a háttérben, löködő, kitörő ösztönei, az idegenek hozzánk szörnyen hasonlító tulajdonságai is, gondolataikkal együtt. Krétafehér márványbőr, földöntúli szépség, halk, szinte nesztelen lépéseik… A morgás immár mellettem hirtelen abbamaradt, bensőmben valami hihetetlen nyugalom áradt szét, s akaratlanul is felegyenesedtem támadó állásomból, ahogy Emmett is. Hallottam, hogy teljesen megnyugodott, vágya elszállt.
Edward és Emmett Cullen! Megtaláltunk titeket…

Hallottam meg a furcsa, örvendező gondolatot, mintha csak tudná, hogy tényleg olvasok a fejében. Felhúztam szemöldökömet. A következő pillanatban a vékony lány kecsesen elénk táncolt, miközben a nevünkön szólított minket… hangosan is, s én nem is figyeltem a másik gondolataira.

- Edward, Emmett! – üdvözölt minket lelkesen, mintha már egy évtizede ismernénk egymást. Húzta magával a fiút, aki vonakodva lépkedett felénk. Nem bízott bennünk, ez látszott rajta, de én sem bennük. Emmett hitetlenkedve rám nézett, tekintetünk egy kis ideig összekapcsolódott, s megint éreztem, hogy a feszültség, a nyugtalanság feloldódik bennem.
Mi a fene? Kik ezek? – jutottak el hozzám Emmett nyugtalan gondolatai. Szememmel jeleztem, hogy jobb, ha vigyázunk. – A tékozló fiú és az újszülött… - mosolygott a lány ránk, én pedig elhúztam számat. Honnan tudja? Persze Emmetten látszik, de amit rólam mondott… Mérgem azonban egy szemvillanás alatt eltűnt. Kezdtem nem érteni a dolgokat, s eldöntöttem, ki fogom deríteni, mi a fene folyik itt. – Mindent megértesz majd, Edward – mondta bizalmasan súgva, miközben rám kacsintott. – Szóval, melyik lesz az én szobám? – érdeklődött csevegve, mi pedig Emmettel ledöbbenve álltunk még mindig.

- Már elnézést, hölgyem, de megtudhatnánk, hogy ki maga? – kérdeztem udvariasan, ugyanis én nyertem vissza előbb a hangom. A gondolatolvasással most egyiküknél sem tudtam elérni semmit. Emmett kétkedve nézett rám, hogy ebből mi fog kisülni.

- Ó, én Alice vagyok, ő pedig Jasper – mondta könnyedén még mindig mosolyogva, miközben átkarolta a mellette álló fiút.

- És hogy kerültök ide? – folytattam a kérdezősködést kicsit bizalmatlanul. Most megpróbáltam kicsit Jasperre figyelni, a gondolataira, de csak annyit sikerült megtudnom, hogy Alice hogyan talált rá, s hol találkoztak. Emmett még mindig megfeszítette izmait mellettem, támadásra avagy védekezésre egyaránt.

- Úgy, hogy megkerestünk titeket – vont vállat egyszerűen.

- Öhm… - húztam fel szemöldökömet, s vágtam értelmes arcot - …és miért? – akadt el a lélegzetem egy pillanatra. Hisz miért akarna minket megkeresni, és ráadásul honnan ismerne minket? Gondolataimból az ő bársonyosan dallamos hangja zökkentett ki.

- Mert láttam – válaszolt megint csak. A mellette álló fiú, azóta sem szólalt meg, most figyelmeztetően megszorította „párja” kezét. Amit furcsának találtam inkább az volt, hogy bizalmatlanságom elenyészett, nyugtalanságom, védekező érzésem szinte semmivé foszlott.
Tudod te is, Edward, hogy vámpírok vagyunk, s ha bántani akarnánk titeket, már megtehettük volna.

Aranyszín szemeim kikerekedtek, szám szétnyílt a döbbenettől, de ő még mindig csak mosolygott. Egyenesen hozzám beszélt a gondolataiban, tudta, hogy hallom…

- Jaj, ne nézz már így – kacagott fel Alice. – A jövőbe látok. Már régóta tudom, hogy Jasperrel a Cullen család tagjai leszünk.

- Ez… ez a képességed? – döbbentem le Emmettel együtt.

- Én inkább tehetségnek mondanám – zárkózott el Alice, amint említettem, mintha ez a téma nem igazán tetszene neki. – Szubjektív, folyamatosan változik a döntések alapján, de látom a dolgokat, amik megtörténhetnek.

- És honnan tudtad ilyen biztosra? – támadtam neki, mert igazából még nem értettem.
Alice sóhajtott, csak utána válaszolt.

- Úgy, hogy eldöntöttem… - válaszolt, s gondolataiban megmutatta nekem a víziót. Láttam egy jövőképet, amiben Alice és Jasper egymás mellett ülnek… a Cullen ház ebédlőasztalánál. Körülöttük a család tagjai… velem együtt. – De mehetnénk már? Kíváncsi vagyok a szobámra – vigyorgott mindentudóan, mikor vége volt a látomásnak.
Én pedig végre megértettem. Látja azokat a dolgokat, amik megtörténhetnek. Amíg nem születik meg az elhatározás, a döntés, addig nem is látja beteljesülni.

- De még nem végeztünk – nyögtem ki kicsit nehezen, s belenéztem Alice arany szemeibe. Csak most vettem észre azok színét, s ez megint csak döbbenethez vezetett, mert Jasperé már sötétebbek voltak. Azonban most nem mutattam ki, csak gondolatban elemezgettem. Úgy hittem, hogy rajtunk kívül nem igazán találni állatvérrel táplálkozó vámpírokat – kivéve a Denali klánt. Főleg nem ezen a helyen. Carlisle is abban a hitben volt, hogy itt – ebben a városban -, mi vagyunk az egyetlen vámpírcsalád. Erre megjelennek ők, ráadásul ketten, ami valljuk be egyáltalán nem jellemző a mi fajtánkra.

- Ó, nem is kell jönnötök. Megtaláljuk egyedül a házat, vadásszátok csak le a vadakat – indult el, húzva maga után a fiút is.
Hatalmába kerített a düh a megvilágosodott tudat érzésével együtt, s ugyanolyan gyorsan el is párolgott az érzés. Ideges voltam, hisz a semmiből jelentek meg az idegenek, s ráadásul a lány olyanokat tudott rólunk, amit nem tudhatna. Kezdve a nevünkkel, képességemmel… életmódunkkal.
Már eltűntek szemeim elől, mikor felvetődött bennem a kérdés. Nyugtalanságom azonnal visszatért távollétükkel.

- És a barátodnak van különleges képessége? – kérdeztem meg félhangosan. Még ha nem is látom őket, Alice lehetséges, hogy hallja, s válaszolni is fog reményeim szerint.
Mindent a maga idejében, Edward…- felhorkantottam.

- Mi az? – szólalt meg Emmett.

- Nem tudom. Nem adott konkrét választ – mondtam.

- Minden esetre Carlisle-ék meg fognak lepődni… - nevetett fel Emmett most már jókedvűen, mintha nem az előbb esett volna meg ez a dolog. Gondolataiban Alice viselkedése köszöntött vissza.

- Ja mert mintha te nem – élcelődtem vele gúnyosan, mire öklével oldalba akart ütni, de én gyorsabb voltam. Hiába, mi mindenre nem jó a gondolatolvasó képesség. Mire Emmett feleszmélt én már pár méterrel odébbról vigyorogtam rá. Azért jó érzés volt, hogy még mindig én vagyok leggyorsabb, egy újszülöttel szemben is.

- Csak nem megijedtél, Edward? – vette fel ő is a gúnyos hangot, s rám villantotta hófehér fogsorát.

- Tőled? Jó vicc volt – vigyorogtam még mindig, s támadó állásba görnyedtem. Emmett visszavigyorgott rám, s elkezdődött a mi kis szórakozásunk.


A nap narancssárga sugarai felbukkantak a horizonton, miközben élveztem a hazafele vezető futást, a száguldást… nyomomban Emmettel. Mikor beléptünk a házba mindenki az ebédlő asztalánál ült, s beszélgettek. Vagy inkább Alice beszélt… Emmett már rég nem volt mellettem, egy szemvillanás alatt Rosalie mellett termett, de én megint csak megálltam. Elmémbe visszaszökött az a látomás, amit Alice mutatott meg. Pontosan ilyen volt, pont így volt minden…

- Alice meg akart várni titeket a történetükkel – mosolygott Esme rám, s egy invitáló mozdulatot tett. Pedig én már nagyjából tudtam… Helyet foglaltam én is az asztalnál, pont Alice-szal és Jasperrel szemben.

- Igazából nem hosszú, de elmondom, hogy hogyan is kerültünk ide – kezdte Alice egy mosolyvillantás után, amit Jaspernek szánt. Majd rám nézett, s folytatta. – Jaspert nem rég ismertem meg. Vihar volt, az eső zuhogott aznap Philadelphiában. Én egy étkező bárjában ültem, s rá vártam. Tudtam, hogy el fog jönni, láttam. – Alice rámosolygott Jasperre, majd felénk fordulva folytatta. – Sokáig vártam, már kezdtem feladni a reményt, mikor megláttam. Esőtől csöpögő, kissé besötétedett hajjal állt az étkező bejáratánál. Lepattantam a bárszékről, s egyenesen hozzá léptem… - Mialatt Alice beszélt, mindkettőjük gondolataiban újraéltem a jelenetet. Valamiért most Jasperre figyeltem, ahogy ledöbbenve próbálja megfejteni Alice titokzatos, mégis magával ragadó kisugárzását, mosolyát, viselkedését. – Elég hosszan megváratott, amit az orra alá is dörgöltem – nevetett Alice játékosan Jasperre. – Ő meg lehajtotta a fejét és elnézést kért – kacagott az emléken, mire Jasper zavartan felmordult, de Alice nem törődött ezzel. Jasper gondolatain keresztül néztem tovább a történetet. Ahogy egy szó nélkül megfogta a lány kezét, s elhúzta őt a bárszékhez. Az étkező félig üres volt, hallótávolságon belül senki sem tartózkodott. Alice elmesélte Jaspernek a mi életvitelünket, s utána együtt indultak a keresésünkre. – Innentől már nincs semmi izgalmas. Csak kóboroltunk egy ideig, kérdezősködtünk néhány városban, ahol különös idegeneket láttak.

- Bocsáss meg, hogy félbeszakítalak… - kezdte Carlisle. - …de meg kell kérdeznem, hogy akkor te még sosem ízleltél emberi vért?

- Soha – bólintott Alice. – Jasperről már nem mondható el, de igyekszik alkalmazkodni az új életéhez – szorították meg egymás kezét, ami nem kerülte el figyelmem. Tudtam, éreztem, hogy szeretik egymást… Még valaki, aki megtalálta párját. – Aztán rátaláltunk Edwardra és Emmettre az erdőben – folytatta Alice. – És most itt vagyunk, veletek – mosolygott rá Carlilse-ra és Esmére, majd Rosalie-ra és Emmettre. Legvégül rám nézett.

- Mi pedig nagyon örülünk nektek – mondta Esme széles mosollyal arcán.

- Ezek szerint… maradhatunk? – kérdezett rá Alice, de szerintem már tudta a választ. Sőt, biztos vagyok benne, hogy látta.

- Természetesen - bólintott Carlisle, mire Alice vakító mosolyt küldött felé, s Jasper is félénkebb mosolyra húzta ajkait.

- Ha megbocsátotok… van egy kis dolgom – álltam fel az asztal mellől. Ránézetem Alice-re és Jasperre, majd eltűntem a szobámba. Azonban, mikor beléptem, megrökönyödtem, s egész testemet átjárta a düh.

- Hol vannak a cuccaim? – kérdeztem mérgesen, s visszaviharzottam az ebédlőbe. Nem kellett senkinek sem kimondania, egyszerűen kiolvastam Alice gondolataiból. Jasper védekezően fel akart állni, de a lány megállította. Bensőmet megint csak elöntötte a nyugalom.

- Kint vannak a garázsban, az autód mellett – válaszolt nyugodtan Alice, ártatlan szemeit rám emelve.

- És ki engedte meg, hogy kipakold? – kérdeztem, s csak hangomban lehetett hallani némi élt.

- Hát, a te szobádból volt a legjobb kilátás… – vont vállat Alice, de én nem tudtam haragudni rá. Valamiért nem. Aztán megmutatta gondolataiban azt a képet, mikor belépett az említett szobába. Szinte örömujjongásban tört ki, hogy neki ez a szoba kell, mert a kilátás egyszerűen fenséges az erdőbe. Elmosolyodtam a képre, s lemondóan sóhajtottam egyet.

- El kell keserítselek, az az én szobám, és vissza szeretném kapni – mondtam határozottan.

- Edward… - szidott le Esme kemény hangon neveletlenségemért.

- Hagyd Esme, végül is igaza van – nézett rám Alice kedvesen. Egy perc múlva ugyanúgy fog kinézni a szobád – üzente gondolatban nekem. Bólintottam egy aprót.

- Köszönöm – mondtam halkabban, majd eltereltem a szót. – És Jasper, neked van valamilyen tehetséged? – használtam az Alice által mondott szót.

- Mondhatjuk – válaszolt Jasper. –Befolyásolni tudom az érzelmeket, érzem a nyugtalanságot, szerelmet… mindent - nézett végig a család tagjain.

- Ez érdekes – szólalt meg Carlisle eltűnődve.

- Karizmatikus személyiség voltam emberként – tette hozzá Jasper. – Jó megfigyelő.

- A vámpírok érzéseit is? – szólalt meg most először Emmett, vörös szemeit Jasperen tartva.

- Igen… a tiedet is, most is – mondta Jasper bűnbánóan Emmettre nézve. Én pedig rájöttem az erdőben történtekre. Hogy miért nem akartam megtámadni őket, hogy miért párolgott el a dühöm, a mérgem, a bizalmatlanságom. Mert Jasper mindvégig irányította az érzéseimet. Eldöntöttem, hogy meg fogom tudni a valódi célját. Csak azért, hogy meghallgassuk őket, s ne kerüljön sor összetűzésre, vagy valami egészen másról volt-e szó. Alice visszatért, leült Jasper mellé, miközben gondolataiban megint hozzám beszélt.
Nem akart Jazz semmit sem ezzel. Csak azt akartuk, hogy meghallgassatok. A szobád pedig régi pompájában tündököl… egy kicsit kitakarítva – villantotta rám mosolyát, s én bólintottam.

- A szobámban leszek – mentettem ki magam a további beszélgetések alól, s már el is tűntem.
Gondolkodnom kellett. Túl sok minden történt, rövid idő alatt. Emmett átváltozása, a költözés, Alice és Jasper… Véletlen lenne ez a sok egybeesés? Ugyan, ha Alice látja a dolgokat, akkor nem valószínű. De ha Jasper befolyásolta az érzelmeimet, akkor most már sosem leszek „szabad”? Mindig azon kell gondolkodnom, hogy most vajon ő nyomta-e el az érzéseimet? Vajon azért nem bírtam haragudni ma Alice-re? Nem, ebben az egyben valahogy biztos voltam, nem Jasper tette. Igen, a dühömet ő csillapította, de ahogy ránéztem Alice-re, és ő rögtön megmutatta gondolataiban, hogyan reagált a szoba kilátására, elszállt a mérgem iránta. Ő olyan jelenség volt, akire egyszerűen nem lehetett haragudni. És valahogy az is jó volt, hogy gondolatain keresztül beszélt hozzám, a legelejétől kezdve, mikor megismert. Bár nem tudhatom, mennyit tud rólam, s családomról látomásaiból, de bízom benne. Ők kerestek fel minket, nem fordítva, ennek pedig biztos van valamilyen jelentőssége. Még ha most nem is sejtem, mi lehet az.

Jasper… ő már más eset volt. Megfontolt, visszahúzódó, mégis határozott egyéniség, akinek rendkívüli képessége van. Még Emmettet is vissza tudta fogni némileg, mikor ránk találtak, s most az étkezőben is. Ledobtam magam a kanapéra, kezeimet összekulcsoltam a fejem alatt. Jasper… visszaidéztem az első pillanatot, mikor megláttam. Azok a félhold alakú hegek, amik kivillantak ruhája alól. Rossz érzésem volt miattuk, mert egyelőre nem értettem mitől vannak. Hisz, gondolataiból erre vonatkozóan semmit sem tudtam kideríteni. Vajon titkolni akarja előttem, mert Alice értesítette róla, hogy milyen képességem van? Vagy csak egyszerűen nincs miről tudnom… Jasper, aki nem régóta ismeri a mi életmódunkat… nem mintha ez nagyon számítana. Nekem sem egyszerű, ennyi idő elteltével sem. Nincs még akkora gyakorlatom, mint Carlisle-nak. Ez a tíz év ahhoz képest semmi… Elenyésző kis jelentéktelenség, a teljes önuralomhoz, ami lehet, hogy sosem lesz az enyém.
Gondolatokat hallottam, amit sehogyan sem tudtam kizárni elmémből… mert rólam szóltak. Esme és Carlisle… Rosalie és Emmett… Csak mindegyiküké más, másfajta hangulatot árult el. Szüleim bánkódtak miattam. Tudatosult bennük, hogy amiért rettegtek, most beteljesült. A család most hihetetlenül nagy, nagy ahhoz képest, mik vagyunk… s mégis én teljesen egyedül vagyok. Úgy is érzem magam. Nem találtam még rá arra a személyre, aki megragadott volna, mint Emmett és Rosalie esetében láttam. El szerettem volna menekülni gondolataik elől. Éreztem bennük a fájdalmat, a kétségbeesést, s felerősítette bennem is őket. Hosszan néztem magam elé, mert felidéztem magamban a fojtogató emléket, ami azóta sem hagyott nyugodni, s vissza-visszatértem hozzá. Őhozzá, ahhoz a kislányhoz, akinek nem hallottam gondolatait. Elképzeltem, hogy nézhet ki most… nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Vágytam rá, hogy megismerhessem, hogy megnézhessem, most milyen is lehet. Nem! Mi jut eszembe? Nem engedhetem, hogy kiszabaduljon a szörnyeteg belőlem, s minden, amit elértem egy szemvillanás alatt eltűnjön a semmibe…

Menekülni akartam, s ami a legközelebb volt, azok a könyveim voltak. Beléjük temetkeztem, mikor túlságosan is sokat gondolkoztam a jövőről, a múltról, vagy épp nagyon egyedül éreztem magam. Most sem volt ez másként, a könyvek jelentették a menedéket a zongorám mellett. Ha komponáltam semmi másra nem figyeltem, kizártam a külvilágot, amennyire csak bírtam, s képes voltam rá. Elhatároztam magam, csak azért is emberek közé fogok menni, kísérteni fogom magamat, hogy erősebb legyek. Mert csak is ezzel tudok önkontrollt tanulni, még ha annyira rossz is lesz. Továbbra is tanulni fogom az orvostudományt, de előbb a középiskolát kell elvégeznem, mert tizenhét évesen egy vámpír kitűnne az egyetemen. S feltűnést semmi esetre sem akartam. Itt Forksban talán van egy középiskola, ahova be is fogok iratkozni. Eldöntöttem, visszakozni már nem fogok. Akármi is történjen. Legalább nem kell egész nap – szó szerint -, itthon ülnöm, s végre kimozdulhatok, nem csak az ünnepségeken, bálokon, ahova Carlisle-t meghívták.

Vágyom a társaságra, s itt nem a családom tagjait értem. De mit is akarok? Emberekkel beszélgetni, kettesben? Hogy bármelyik pillanatban elvesztve az önkontrollomat megöljem valamelyiküket? Kísértsem a szörnyeteget, hogy felszínre törjön? Tisztes távolságot tartok tőlük, lélegzetet is csak akkor veszek, ha beszélnem kell esetleg. Ez be szokott válni. Ilyen egyszerű, csak kivitelezni kell tudni. Elvigyorodtam a gondolatra. Tényleg ilyen egyszerű lenne? Túl naiv vagyok… és gyenge ahhoz.
Kopogás törte meg a csendet.

- Tessék – engedtem be Alice-t, aki, amint meghallotta hangom, kecses mozdulattal belépett az ajtón.

- Szeretnék beszélni veled – jelentette ki kertelés nélkül.

- Itt vagyok, látod – mondtam, s feltornáztam magam ülő helyzetbe. Egyik lábamat lelógattam a kanapéról, s könyökölve megtámasztottam államat. Intettem Alice-nek, hogy üljön le, s lehuppant elém.

- Én is akarok iskolába járni – mondta határozottan, egyenesen a szemeimbe nézve.

- Honnan tud… ? – kezdtem, de közbevágott.


- Emlékszel, mit meséltem? – kérdezte mosolyogva, mire én bólintottam. – Eldöntötted, láttam… - vont vállat.

- És mit láttál pontosan? – kérdeztem vissza kíváncsian. Vajon sikerül a tervem? Nem fogok senkit megölni?

Alice megint elmosolyodott.

- Semmi probléma nem lesz… - S elém tárta gondolatain keresztül a látomást. – Persze még változhat – fejezte be.

- És te miért akarsz?

- Mert megöl az unalom – nyögte keservesen, s azt hittem elnevetem magam. Valahogy nem tudtam elképzelni Alice-t, amint épp unatkozik. – Nem akarok egy helyben ülni.

- Nem is tudsz – gúnyolódtam kedvesen, mire Alice kinyújtotta rám a nyelvét.
Te meg túl nyugis vagy – gúnyolódott ő is gondolatban, mire elvigyorodtam.

- Alice… - kezdtem hezitálva.

- Mondjad csak – bíztatott kedvesen, pedig még nem is tudja, mit akarok kérdezni.

- Miért nem mondtál semmit az emberi életedről? – néztem méz színű szemeibe, mire ő elfordította tekintetét.

- Mert… mert semmit nem tudok róla – mondta halkabban, fájdalmasan.

- Sajnálom – mondtam együtt érzően, Alice bólintott.

- Egyszer úgy is kiderítem majd… - mondta határozottan Alice.

- És én majd segítek – ajánlottam kedvesen, mire elmosolyodott.
Köszönöm. Most megyek, Jasper már keres valószínűleg. – bólintottam, majd Alice alakja egyszerűen eltűnt a szobám ajtaja mögött.

Szörnyen éreztem magam a beszélgetés után. Alice szinte semmit sem tudott emberi életéből, ami számomra nagyon furcsa volt. Ha látja a „jövőt”, ami megtörténhet, akkor a múltról miért nem tud semmit? A múltjáról…


Egy hét telt el Forksban. Alice és Jasper olyanok lettek számunkra, mintha már több éve a családunk tagjai lennének. Alice tehetsége – ahogy ő nevezi folyton -, sok mindenben segít nekünk, Jasper képességéről nem is beszélve. Emmett most már sokkal jobban viseli átváltozását, hogy Jasper befolyásolja heves érzelmeit. Ám legtöbbször úgy is Rosalie-val.

Szombatot mutat épp a naptár, a hold már ezüstösen ragyog az égen. Itt az idő a vadászatra… a családi vadászatra. Emmett, Rosalie, Carlisle, Esme, Alice, Jasper és én együtt indulunk az erdőbe, hogy oltsuk szomjunkat, s kiéljük ragadozó ösztöneinket. Együtt cserkészünk be egy csorda antilopot, s játszadozva élvezzük vérük csillapító ízét. Emmettel, Jasperrel játékosan harcolunk, amit Esme nem néz jó szemmel egy fáról. Alice-szel senki sem kezd ki, hisz előbb deríti ki ellenfele lépéseit, mielőtt még az megmozdulna. Rosalie inkább távolabbról figyeli az eseményeket, túlságosan is kinézetével van elfoglalva. Nem zavartatjuk magunkat. Hagyjuk, hogy erőnk, gyorsaságunk, versengési szellemünk átjárja testünket, így, hogy szomjunk már csillapodott.

Pár óra elteltével idegen hangok ütik meg füleinket. Mindegyikünk támadó állásba görnyed épp ahol van, s aranyszín szemeinket a fák sűrűjén tartjuk, hallgatjuk a fák reccsenését. Beleszimatolunk a levegőbe, Carlisle rám néz, hallom Emmett morgását, Rosalie vicsorgását, Alice fújtatását.

- Kutyák… - mondom ki undorodva megállapításomat, mire apám aprót bólint.

2009. április 27., hétfő

Twilight dvd

Már tegnap meg akartam írni ezt a bejegyzést, sok más egyébbel együtt, csak hát ugye, a fogfájás nagy úr... Fél óra múlva indulok a fogorvoshoz, remélem, tud segíteni... De gondoltam, addig is bepötyögöm ezt a pár mondatot.


Péntek délután én, Szandi és Freeb összeültünk, hogy megnézzük az újonnan megvett Twilight dvd-nket. Az extrákat néztük először, ami tök jó volt. Aztán... Jött a film. Magyar szinkronnal.

Az elején azt hittem, hogy ez csak egy vicc. Elcserélték a dvd-met, és egy rajongói, mókás videót kaptam az eredeti film helyett. Mert ilyen borzalmas szinkront és ilyen borzalmas fordítást még soha egyetlen filmnél sem láttam. Ami nagy szó, mert kb. 5 éves korom óta falom a filmeket. De amit ezek összehoztak, az botrány! Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek...

A szinkronhangok... Nos, Mike-on, a fekete bőrű pincérnőn és annak a boltnak a vezetőjén kívül, ahol Bella megvette a quileute-ekről szóló könyvet, minden egyes hang botrányos és a legtöbb elviselhetetlen volt. És ez nem mindig a szinkronszínészek hibája volt. Szerencsétlenek megkapták a munkát, és végezték a dolgukat. Én azt rúgnám ki úgy, hogy a lába sem érné a földet, aki kiválasztotta őket a munkára, és aki lefordította magyarra az angol szöveget.

Bella hangja... Hát, tényleg olyan volt, mintha egy rajongó neki állt volna hülyeségből szinkronizálni a filmet. Egyfelől, nem illett egyáltalán Bellához, ugyanis Bella (ha a kiadó elolvasta volna a könyvet, vagy megnézte volna az eredeti filmet, akkor ők is tudnák) nem egy nyafogó, 17 éves, hülye, szőke liba (az Jessica volt a filmben), hanem egy koraérett, magába húzódó lány. Másfelől, a szinkronhangban semmi, de semmi érzelem nem volt. Mintha a bevásárlólistát vagy a telefonkönyvet olvasta volna végig teljesen unott hangon.

Edward... Hát, szerencsétlen srác próbálta kihozni belőle a legjobbat, tényleg láttam az igyekezetét, és más filmekben valószínűleg zseniális szinkronhang, de nem Edwardként! Edward vámpírhangja mély, szexis, vonzó, olyan, amitől a nők megborzongnak. A szinkronsrác hangja pedig olyan, mint egy tipikus tinifiúé, magas és jelentéktelen. Már bocsánat... Nem bántani akarok senkit, egy másik karakterhez biztosan tényleg jó, de ebben az esetben nem.

James... Nos, ő volt a legszörnyűbb! Az eredeti hanggal az ember borzongott, rettegett, átérezte Bella félelmét, mert James hangja megfagyasztotta az ereiben a vért. Hát, a magyarhang esetében én sírva röhögtem kínomban. Borzalmas volt. Szinte vígjátékba illő. Már vártam, hogy mikor mond valami poénosat...

A többiek magyar hangja nem volt kiemelkedően rossz, csak épp nem volt jó sem. Egyik sem illett azokhoz a karakterekhez, akiket szinkronizálniuk kellett.

A fordítás pedig... Hát, azon is csak röhögni tudtam kínomban. Csekkolod és varázsos? Egyfelől, egy 1901-ben született vámpír nem beszél úgy, mint egy hülye 17 éves srác (mellesleg, én remélem, hogy a normálisabb tinik egyáltalán nem beszélnek így, mert ezek a szlengek elég borzalmasak). Másfelől, szerintetek van olyan szó, hogy varázsos? Talán, varázslatos vagy elbűvölő, vagy ezer más szó van rá, de varázsos? Oké, oké, Kazinczy is nyelvet újított, de ő azért nagyságrendekkel nagyobb személyiség volt, mint valószínűleg a film szövegének fordítója lehet. És ezek csak a nagyobb hibák voltak. A film tele volt hülye tiniszlenggel, amik még Bella szájába sem illettek, nemhogy több száz éves vámpírok szájába.

Szóval, egy izgalmas, varázslatos (nem varázsos!), összetett és értelmes filmet, sikerült csak a magyar szinkronnal hülye, béna, tininyálas ürülékké tenni. Mert hát, a színészek hiába zseniálisak, ha paródiába illő hangot tesznek a film alá.

Szóval, egyszer végigszenvedtem sírva-röhögve a szinkront, de soha az életben nem vagyok hajlandó még egyszer! És ajánlom az illetékeseknek, hogy a New Moont ne szinkronnal adják a mozikban majd (hacsak nem csinálnak minőségibb szinkront, bár, még akkor is lehet, hogy szívesebben nézem eredetiben felirattal), mert akkor sokkal, de sokkal kevésbé lesz sikeres a film, mint a Twilight volt.

Ó, és az audiokommentár alá mi a jó fenéért nem készítettek feliratot? Ha már ilyen drága egy dvd, legalább ennyit igazán megtehettek volna.

Egyébként, időközben voltam a fogorvosnál... Kiégette az ínyem, kezelte az idegeket, de betömni nem tudta, mert rettenetesen vérzett. Szóval, most még élvezem a fájdalomcsillapító hatását, aztán szerintem, megint haldokolni fogok hétfőig, mert akkorra hívtak vissza... De amúgy nagyon kedves és ügyes volt a doktornő, akinél voltam, 2-3x éreztem csak nagyon minimális fájdalmat. Most voltam először ilyen komolyabb kezelésen, szóval, rettenetesen féltem, de kibírhatóbb volt, mint vártam. Aztán most majd meglátjuk, hogy bírom hétfőig a dolgot...

Nah, ennyi lett volna... Bár pár nappal később, de kidühöngtem magam. Talán, jobb is, hogy nem azonnal írtam le a gondolataimat, mert abban szerepelt volna néhány sokkal durvább dolog is. Így kicsit vissza tudtam fogni magam. Amúgy nektek mi a véleményetek a szinkronról és a dvd-ről?

2009. április 19., vasárnap

Tegnapi élményeim

Tegnap csúcsszuper napom volt. Twilight és HP napot tartottunk Szandival, egy volt általános iskolás osztálytársunkkal és barátunkkal, Gabival és Gabi húgával, Vicával. Beszélgettünk egy csomót, valamint játszottunk HP Cluedót és egy Twilight társast, amit én készítettem. Nagyon-nagyon élveztem, és ahogy láttam, a többiek is - legalább is, remélem. :) Szóval, délután fél 3-tól majdnem éjfélig játék, evés-ivás (megjegyzem, nem alkoholt, mert jó társaságban anélkül is jól érezheti magát az ember - a szerkesztő antialkoholista felvilágosító reklámját olvashatták :D ), beszélgetés volt a program. :)

Nah, szóval, ami miatt megírtam ezt a bejegyzést, az az, hogy a társas egyik feladataként Gabinak verset kellett írnia, amihez megadtam 5 szót: telihold, vér, kínok, napsugár, méreg. Gabi 1,5 perc alatt ezt alkotta... Nem viccelek, 1,5 perc alatt!!! :D Ha nem látom a saját szememmel, el sem hiszem... De tényleg! :D



Mikor a telihold felkél,
Forrni kezd a véred,
Kínok közt átvedlesz,
Hogyha hat a méreg.
Vonyítasz, üvöltesz,
Ahogy torkodon kifér,
De eltűnik mindez,
Ha a napsugár felkél.


Nekem 1,5 perc alatt kb. 1-2 sor ment volna. :D Pedig 13 éves korom óta írok. :D Szerintem, zseniális. :) Szerintetek? :)

2009. április 12., vasárnap

Kellemes húsvéti ünnepeket!

Szeretnék néhány cuki képpel kellemes húsvéti ünnepeket kívánni minden kedves olvasómnak! :)
Rob feje mókás. :D Kristen meg olyan, mintha direkt szamárfület mutatna neki. :D

Édes, ahogy nevet. :D És mellette az üres kalitka... Biztos arra gondol, hogy: "Hehe, kiengedtem a riporter kedvencét, aki kirepült a nagyvilágba. Olyan humoros vagyok." :D



Hihi, mindketten viccesek szerintem. :D Rob, imádni való, mikor ilyen felszabadultan röhög. *olvadozik* És Kristen feje... Mintha be lenne lőve. :D Vagy mintha azt gondolná Robra nézve, hogy: "Jesszus, ez végleg megkattant..." :D



Szerintem, nagyon mókásak ezekben a régi ruhákban. :D És Rosalie haja... :D Kész... :D



Rob fejét érdemes megnézni... Mint akinek megaludt a szájában a tej... :D De azért így is imádni való. :D

Edward elemzés folytatása

Igen, igen, kicsit megkésve, de végre itt van az Edward elemzés is a 17-18. fejezethez. Bocsánat a késésért, de ezer dolog járt a fejemben mostanában, és valahogy nem voltam képes erre koncentrálni. :-/


Edward a csók után csak sodródik az érzéseivel. Nem döntötte még el, hogy Isabellával marad, de azt sem, hogy elmegy. Egyszerűen csak nem képes már tovább távol tartani magát tőle.

Carlisle mikor belép a szobába, észreveszi, hogy valami történhetett a fia és Isabella között, és egyáltalán nem bánja. Azt szeretné, ha Edward boldog lenne. Persze, félti is őt, de ez egy apától természetes.

Edward tudja, hogy Carlisle sejti, valami megváltozott Isabella és közte, hiszen, kiolvassa az apja gondolatait. Azt is tudja, hogy hamarosan az egész család értesül majd a dolgokról, szóval, feleslegesnek véli a titkolózást, de nem is akarja még nyíltan elmondani, hogy mit éreznek egymás iránt Isabella és ő. Azt gondolja, hogy ezzel a beszélgetéssel bőven ráérnek még akkor is, mikor már kitisztulnak az ő fejében is a gondolatok.

Mikor ismét magukra maradnak, és Isabella megérinti őt, felsóhajt. Ebben a sóhajban egy csomó minden benne van. Vágyakozik Isabella után, de azt is tudja, hogy hibát követ el. Nem lenne szabad hagynia, hogy mindez megtörténjen, de nem elég erős megállítani az eseményeket. Isabella túl öntudatos, nem hagyja magát eltaszítani. Nem úgy, mint régen Bella.

Rosalie viselkedése is csak megerősíti Edwardot abban, hogy most követi el élete egyik legnagyobb hibáját, de mégis úgy dönt, hogy jelenleg csak az érdekli, hogy Isabella boldog és nyugodt legyen. Amíg Isabella aludni próbál, énekelget neki. Nem Bella altatóját, és nem is írt Isabellának külön dalt, egyszerűen csak egy régi dallamot. Mikor Isabella elmosolyodik, nem bírja ki, hogy ne érintse meg az ajkait. Hirtelen úgy érzi, hogy bármit megér az, hogy mindig mosolyogni lássa Isabellát.

Másnap viszont a legfontosabb dolog, ami foglalkoztatja Edwardot, azok a farkasok. El kell vinniük Isabellát, hogy lássák, nem esett semmi baja.

A farkasokkal való beszélgetés közben Edward ugye, a farkasok gondolataira is reagál.

„– Az a... vámpír, akit elkergettetek, megölte a családomat, és engem üldöz már hónapok óta. Cullenék vigyáznak rám, és… - Edward morgása szakított félbe.”

A farkasok itt gúnyos megjegyzést tettek arra, hogy Cullenék vigyáznak rá… A gondolataikban megkérdőjelezték ezt, azok után, hogy hagyták, hogy az a vámpír magával vigye Isabellát, és azt tegye vele, amit.


„- Szóval… Cullenék befogadtak, és megvédenek engem és az öcsémet is – fejeztem be a mondatot.
- Igen, a testvére is jól van! – csattant fel Edward. Dühösen fonta össze a karjait maga előtt.”


A farkasok vezetője itt arra gondolt, hogy vajon Isabella öccse is jól van-e, és Cullenék nem ártottak-e neki semmilyen módon. Ugye, a kicsi Edward létezéséről eddig még nem tudtak, és most eszükbe jutott, hogy őt is látni akarják, hogy tényleg épségben van-e.


„- A városban ki van téve néhány körözési plakát, mert a rendőrség keresi Isabellát. – A farkasok felélénkülve fordultak felém. Hátrébb léptem egy kicsit. Edward karja kinyúlt, és védelmezően magához ölelt.”

A farkasok ugye, itt még nem tudták, hogy mi is történt, és hirtelen bizalmatlanok lettek Isabellával szemben. Isabella is megérezte ezt, és feszült lett, Edward ezért ölelte át védelmezően, hogy megnyugtassa, és hogy a farkasok lássák, hozzá tartozik, és megvédi bárkitől, ha kell.


„Le kellett hunynom a szemem egy pillanatra, hogy összeszedjem magam. Mikor felnéztem, a farkasok szemében gyanakvást láttam.
- Nem ő volt! – feszült meg Edward, aztán idegesen Carlisle-ra nézett.”


A farkasok még mindig kételkedtek gondolatban Isabella ártatlanságát illetően, Edward ezért lett ideges és feszült.

Mikor a farkasok megtudják, hogy Isabella Jacob Black unokája, és meghívják magukhoz, Edward dühös és nyugtalan lesz. Nem akarja Isabellát távol tudni magától, és főleg nem akarja a farkasok közelében tudni.

Megérti, hogy Isabella meg szeretné ismerni a múltját, és nem is haragszik rá emiatt, egyszerűen csak félti őt, és nem szereti, ha nincs mellette. Otthon nem is ezért visszautasítóbb vele először, hanem inkább azért, mert a farkasok gondolatai miatt ismét lelkiismeret-furdalása támadt, és megint úgy érzi, hogy nem védte meg Isabellát úgy, ahogy kellett volna, és hogy veszélyes ránézve hosszú távon, ha vele marad.

Talán, az is megfordul a fejében, hogy ha utálja is a farkasokat, legalább lesz valaki Isabella mellett, ha ő mégis elmenne. Bármennyire is rühelli őket, tudja, hogy képesek lennének megvédeni bármitől, ha ő távol lesz.

Edward most egy szakadék szélén egyensúlyozik. Az egyik oldalon ott van az Isabellával való közös élet, a másik oldalon pedig az, hogy elhagyja. Egyszer erre inog, máskor pedig arra, és még nem tudja, hogy melyik oldalra fog esni.

Végül kicsit feloldja a hangulatot az égett pirítós és az iskola kérdése. És Edward egy csókkal győzi meg Isabellát arról, hogy nem akar iskolába menni, mert mellette van most a helye.

Másnap Edward végig szörnyen ideges. Bár az agyával tudja, hogy Isabella biztonságban lesz a farkasokkal, a szíve úgy hiszi, hogy akkor van a legnagyobb biztonságban, ha maga mellett tudhatja.

Miután átadja Jonathannak, egész idő alatt a határon járkál fel-alá. Nyugtalan, ideges és borzasztóan hiányzik neki Isabella. Az idő pedig szörnyen lassan telik, egy örökkévalóságnak tűnik az a pár óra, amíg a lány távol van tőle.

Mikor végre elérkezik az éjfél, már nem tud uralkodni az érzésein. Amint meglátja Isabellát, magához húzza, és megöleli őt. Éreznie kell, hogy mellette van, az illatát, a teste melegét, hallania kell a szíve dobogását. Abban a pillanatban, ahogy átölelheti végre, és látja, hogy semmi baja, megnyugszik végre.



Kértétek még, hogy a farkasok bundájának a színéről is írjak… Szóval, a bundájuk színe, ahogy az eredetiben is írják, a belső tulajdonságaikat tükrözi.

Benjamin – homokbarna: Azért lett homokbarna, mert egyfelől a nagyapja, Seth is hasonló színű volt, valamint valamiért ez a világos szín, szerintem, illik egy vidám, ugrabugra, szeleburdi farkashoz.

Daniel – sötétebb homokbarna: Mivel ő Benjamin bátyja és szintén Seth unokája, így azt akartam, hogy ez a színhasonlóság is kifejezze a rokoni kapcsolatokat. Viszont, míg Benjamin szőre hosszabb (ez szintén mutatja, hogy ő a fiatalabb, gyermekibb, szeleburdibb), addig Danielé rövidebb (mivel ő az idősebb, komolyabb).

Aidan – vöröses: A vörös szín számomra bolondosságot fejez ki. Nem olyan értelemben, mint Benjaminnál, tehát, nem gyermeki ügyetlenséget, hanem olyan ésszel való bolondozást. Ha valaki ismeri a Harry Potter könyvekből az ikreket, akkor tudja, hogy mire gondolok. Ők is egyfolytában vidámak, mókáznak mindig, de nagyon okosak, magabiztosak és ha kell, megállnak a saját lábukon is. Szóval, Aidant is ilyesminek képzelem. Aki intelligens, két lábbal a földön áll, de szeret vidám lenni és mókázni.

Joshua – fekete: Az ő múltjában vannak olyan dolgok, amik miatt keserűbb, mint a többiek. Sokkal bizalmatlanabb a vámpírokkal szemben és Isabellával szemben is. A fekete szín nem azt jelképezi, hogy gonosz lenne, hanem inkább azt, hogy keserű és lelkileg meggyötört.

Jonathan – sötétbarna: A sötétbarna szerintem, határozottságot sugall. Ami kell ahhoz, hogy vezető legyen az emberből. A fekete szín túl sötét lenne neki, mert se nem gonosz, se lelki bajai nincsenek. Viszont a sötétbarna pont megfelelő ahhoz, hogy kifejezze, ő a határozott és erőteljes Alfa.

2009. április 7., kedd

Végzetes találkozás - 4. fejezet

4. fejezet

Váratlan események



Egy tizedmásodpercre lemerevedtem, majd lefutottam a nappaliba, ahol Carlisle és Esme tartózkodott. Arcom elárulta nekik, hogy halaszthatatlan az ügy.

- Rosalie… valami baj van… - nyögtem ki, s abban a pillanatban Rosalie berontott a hátsó ajtón, az erdő felől.
Az ajtón bejövő szellő emberi vér illatát hozta magával.

- Carlisle! – nyögte kis keservesen, mi pedig meredten álltunk egymás mellett. Mindegyikünk gondolatain átsuhant egy szörnyű gondolat. Rosalie szinte tálcán kínálta Esmének és nekem áldozatát, de most már ez nem jelentett akkora gondot egyikünk számára sem, mint azelőtt. Figyelmemet másra összpontosítottam, azonnal végigfutottam feltörő gondolatain, amiből kiderült számomra minden.

- Rosalie… mi történt? – kérdezte Carlisle nyugodt hangon. Rose ránézett a karjában tartott húsz év körüli fiúra, majd kérlelő, mézszínű szemeit belefúrta apáméba.

- Egy medve… az Appalache-hegységben – válaszoltam én testvérem helyett. Carlisle egy pillanatra rám nézett, aztán vissza Rosalie-ra, aki beszélni kezdett.

- Segíts… kérlek – suttogta Carlisle-nak. – Én… én nem bírtam megtenni, de te megtudod… te képes vagy rá… kérlek… - mormolta zavartan. – Nem hagyhattam, hogy megölje az a medve… így is belehal a sérüléseibe… de megmenthetjük – mondta szaggatottan. Carlisle bólintott.

- Vidd fel a szobádba, és fektesd le az ágyra – mondta Carlisle. Rosalie abban a másodpercben el is tűnt.

- Megint… megteszed? – kérdeztem Carlisle felé fordulva.

- Láttad Rosalie-t. Képes volt több száz kilométeren át megállni, hogy ne bántsa… - válaszolta eltűnődve.

- Fontos neki… nagyon is – mondtam kicsit szkeptikusan, amivel kizökkentettem mélázásából.

- Edward…

- Menj, Carlisle. Úgy néz, ki bővül a családunk – mondtam halkan, s megpróbáltam vigyorogni, hátha segít. Apám egy szemvillanás múlva már nem volt ott, hallottam a szoba ajtajának csukódását. Rosalie kétségbeesett gondolatait. Ránéztem Esmére, ő pedig rám mosolygott.
Köszönöm – hallottam meg a kedves gondolatot.

- Mégis mit?

- Hogy támogatod apádat és a testvéredet is – mosolygott, s nem tudtam nem viszonozni.

- Csak nagyon ismerős ez a helyzet – mondtam elhúzva számat.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Legalább beutazzuk Észak-Amerikát – kacsintott halkan nevetve.

- Igaz – bólintottam. Carlisle visszatért a nappaliba, nagyot sóhajtott, s átkarolta Esmét. Belefúrta fejét a nő nyakába, s Esme alig hallható dalocskát dúdolt fülébe.

- Nyugodj meg, helyesen cselekedtél – súgta a dallamocska végén. Furcsa volt így látni Carlisle-t. Mindig felnéztem rá, mindig ő volt előttem az élő példa, a tökéletesség. És most láttam csak, hogy neki sem könnyű. Hogy mennyi erő kellett neki ahhoz, hogy meg tudjon állni, mikor az emberi vér ízének mámora szétterjedt szájában, s végigfolyt száraz torkában. S mennyi erő kellett ahhoz, hogy ne gyötörje magát amiatt, amit tett egy emberrel. Összeszorult a torkom a feltörő emlékekre.
Carlisle azonnal megnyugodott szerelme karjaiban, s újra mosolygott. Ebben a pillanatban akaratlanul is elkaptam egy kósza gondolatot apám fejében, amit aligha akart nekem elárulni.

Beszéljünk Edward – aprót bólintottam, s követtem Carlisle-t a dolgozószobájába.

Mikor beléptem, s becsuktam az ajtót, gondterhelt arccal nézett rám, de én tudtam miért.

- Nem. Nem ő volt – nyugtattam meg legelőször, mikor arra gondolt, esetleg Rosalie volt, aki megsebesítette a fiatal fiút.

- Azt mondtad, fontos számára a fiú – mondta megválasztva szavait. – Hallottad?

- Igen – bólintottam. – Mikor az Appalache-hegységben rátalált, egy medve már elég súlyos sérüléseket okozott neki. Nem gondolkodott, csak megtámadta a medvét, de rajta… rajta egy karcolást sem vétett. Azt hiszem, Rosalie-t megfogta a fiú arca…

- De mit keresett a hegységben? Ezt nem értem – tűnődött Carlisle.

- Elég egyszerű a válasz – folytattam, mire apám érdeklődve rám nézett. – Csak egyedül akart lenni, kicsit… távolabb az otthonától, az emberektől… - fejeztem be. Carlisle bólintott, hogy megértette.

- És most hallasz valamit? – kérdezte úgy, mintha bűnt követett volna el. Tudtam, hogy csak aggódik Rosalie-ért.

- Nem fogja bántani, vele marad… talán örökké… - mondtam egy perc múltán lesütve aranyszín szemeimet. Carlisle megkönnyebbülten sóhajtott, majd megint nyugtalan lett.

- Mi a baj, Edward? Tudom, hogy megint költöznünk kell, és sajnálom is, de… - nem hagytam, hogy befejezze, közbevágtam.

- Semmi baj, apa – sóhajtottam. De volt valami… sokat gondolkodtam azon az elmúlt félévben, amit Rosalie mondott nekem még elköltözésünk napján.
Nekem elmondhatod.

- Úgy gondolom, Rosalie is megtalálta a párját… - nyögtem ki szomorúan egy pillanat után. Nem az zavart, hogy Rosalie boldog lehet majd vele, hanem, hogy én soha nem fogom megtalálni a párom. Talán, örökre egyedül fogok maradni, talán, ezt ítélte nekem Isten a sok bűnömért.

- Úgy érted? – kérdezte döbbenten Carlisle.

- Úgy – bólintottam. S most, hogy saját gondolataim nem zavartak be, Carlisle-éi csak úgy sikoltottak a fejemben. – Carlisle… el szeretnéd mondani, ugye? - utaltam titkolózó gondolataira, mire ő bűnbánó arccal nézett rám.

- Én… szóval, mikor Rosalie-t a családunkba hoztam, reménykedtem, hogy őbenne meglátod, azt, amit én Esmében – sütötte le kisfiúsan szemeit. Mint, aki arra vár, mikor kapja meg büntetését az elkövetett csínyért. Megdöbbentem. Nem tudtam, mit mondhatnék. Itt volt a szemem előtt, voltak rá utaló gondolatok, mégis elsiklottam felettük, s bemagyaráztam magamnak, hogy képzelődöm.

- Edward… én… - nem néztem rá, de éreztem a hangjában a bánatot.
Sajnálom. Nem akartam, hogy magányos legyél. Tudom, milyen az…

- Semmi baj, Carlisle – mondtam felnézve rá. – Tudom, hogy csak jót akartál nekem – erőltettem hamiskás mosolyt arcomra. – De… - folytattam, és apám érdeklődve figyelt.
- …majd én megtalálom a párom – fejeztem be inkább kérlelő hangon.

Természetesen. Nem avatkozom többet bele – mosolygott immár.

- Köszönöm – álltam fel foteljéből, s elindultam az ajtó irányába. Mikor ki akartam lépni, Carlisle még odaszólt nekem.

- Mit szólnál Forkshoz? Úgy négy nap múlva? – kérdezte utalva a költözésre.

- Tökéletes – hazudtam pókerarccal, majd eltűntem az ajtó mögött. Igazából azt sem tudtam, hol található Forks, milyen ott az időjárás… egyszóval semmit az ég világon nem tudtam arról a városról, de… valahogy nem is érdekelt.



Három nap telt el, Rosalie egy másodpercre sem hagyta magára a fiatal fiút. Gyötrelmes, házat zengő, rengető átváltozása a végéhez közeledett. Ember létére magasabb volt mindannyiunknál, fekete, rövid, göndör hajjal, erős, izmos testtel rendelkezett. Előre tartottam attól, mi lesz, ha nem tud majd uralkodni magán, s ránk támad. Lehet, hogy mi többen vagyunk, de egy újszülöttel szemben még az is kevés lenne. Csak a józan eszünkre hagyatkozhatunk az ő hatalmas, szomjúságoltó, szinte őrült cselekedeteivel szemben. Bár Rosalie sem viselkedett rosszul, bíztam benne, pártfogoltja sem fog. Szobámban tanultam, s gondolkodtam rajta, az ismeretlen fiún, mikor Carlisle bekopogott.

- Edward… hamarosan átváltozik… - mondta, s szemével intett. Mindannyian bementünk a szobába, én csuktam utolsónak az ajtót.

- Carlisle? – kérdezte Rosalie zavartan, aki az ágy mellett most megfeszült izmokkal ült, s a fiú arcát simogató keze megállt a mozdulat közben.

- Csak elővigyázatosság, Rose – felelte nyugtatóan apám. Esme aprót bólintott Rosalie felé, aki ettől valóban felengedett.
Edward, nem tudhatjuk, hogy fog reagálni. Lehetséges, hogy teljesen elveszti az önuralmát.
Carlisle szemeibe néztem, hogy megértettem, majd Rosalie-ra.

- Talán, nem kellene ott maradnod, Rose – mondtam kicsit aggódva. Persze, nem lenne semmi baja, de rossz érzésem volt.

- Ugyan, Edward… - forgatta meg szemeit Rosalie. – Nem tud bántani, és nem is tenné meg – folytatta halkan, s eszébe jutott, mikor rátalált az erdőben. Miután Rosalie végzett a medvével a mozdulatlan, összemarcangolt emberi test fölé hajolt, egy pillanatra összekapcsolódott a barna és az aranyszín szempár, aztán a fiú ájultan csukta le azokat. Rosalie pedig ösztönösen felkapta, s futott vele…
Csak morogtam egyet, jeléül, még mindig nem tetszik ez a helyzet nekem.

A következő pillanat egy tized másodperc alatt lezajlott. Az ágy hangos reccsenéssel megadta magát a felpattanó újszülött vámpírnak, aki most fogait vicsorgatva, mély morgással, megfeszült izmokkal, zavart, de annál figyelmesebb tekintettel pásztázott minket. Azonnal reagáltam én is és Esme is, támadó állásba görnyedtünk, de nem morogtunk, nehogy feldühítsük vele a fiút. Carlisle nyugodtan állt, mintha mi sem történt volna. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy Rosalie sokkal jobban fogadta az átváltozását, mint ez a fiú.

- Nyugodj meg, kérlek… - Rosalie hangja törte meg a beszédcsendet. Pár lépéssel elhátrált a fiútól, aki most karmazsinvörös szemeit rávillantotta Rose-ra. Attól tartottam, megtámadja, de ehelyett felegyenesedett védekező testtartásából, izmai elernyedtek, s meredten nézte testvérem gyönyörű arcát. Rosalie egyik kezét a fiú felé nyújtotta, hogy megérinthesse, s meggyőzze, senki nem akarja bántani. Én is engedtem merev testtartásomon, ahogy Esme is.
Hallgattam a fiú gondolatait, hogy mire készül. De semmit nem akart tenni, csak érezni akarta megmentője érintését. Rosalie megérintette a fiú arcát, aki erre ellágyult, s egy pillanatra elfelejtette a száraz égést torkában.

- Hogy hívnak? – kérdezte Rose, folyamatosan a vörös szemekbe bámulva.

- Emmett… - nyögte ki nehezen a választ, majd ahogy a levegő beáramlott tüdejébe, újult erővel perzselődött fel torka is. Szárazon nyelt egyet, s elvicsorodott. De Rosalie nem ijedt meg tőle, kezét nem húzta vissza. Bízott Emmettben, s tudta – érezte -, hogy nem fogja megtámadni, s ezt Emmett is megérezte.

- Emlékszel mindenre? – folytatta a kérdezősködést testvérem. Emmett bólintott. – Most biztosan nem érted, mi történhetett, hisz azt hitted… meghaltál – mondta halkan, s gondolatain átfutott, mit érzett ő, amikor felébredt átváltozása után. – Nem akarunk bántani, csak el szeretném magyarázni – suttogta, majd leengedte kezét, de Emmett az utolsó pillanatban elkapta. Mindhárman, akik csak kívülről figyeltük a Rosalie és Emmett közt lezajló eseményeket, egyszerre vettük fel a támadó pozíciót, de félelmünk alaptalan volt. Emmett semmit sem csinált, csak egyszerűen összekulcsolta kezeiket, s ránk morgott, megint felvéve előző testtartását, mint aki most Rosalie-t védené… Tőlünk.

Újra megnyugodtunk, s Emmett is visszafogta morgását felénk, főleg, hogy Rosalie rászólt. Érdekes módon hallgatott is rá… nem akarta még így sem megbántani. Ledöbbentem, mennyire tudja kontrollálni magát, le tudja állítani magát, mikor elöntik az újszülöttekre jellemző meggondolatlan cselekedetek, gondolatok, s érzések.

- Nyugodj meg, Emmett – mondta újra Rosalie, fogva a fiú kezét. – Most figyelj csak rám – nézett a szemeibe. – Vámpírok vagyunk, úgymond… vegetáriánus vámpírok.

- Vámpír? – kérdezett vissza Emmett, majd elvigyorodott. – Szuper… - kiáltott fel, mire mindannyian meglepődtünk. Ilyet még sose tapasztaltunk. Még jobban kezeli a helyzetet, mint Rosalie… tévedtem. – Csak ez az érzés nem… - fintorodott el, majd folytatta, hogy elterelje a figyelmét az érzésről. - De mit jelent az, hogy vegetáriánus… mármint a vámpíroknál?

- Csak állatvérrel táplálkozunk – válaszolt Rosalie.

- Ó, értem – gondolkodott el egy pillanatra Emmett.

- Nagyon szívesen látunk a családunkban – szólalt meg most először Carlisle. – Én Carlisle Cullen vagyok, ő a feleségem Esme és a fiam Edward. Rosalie-t pedig már ismered – mosolygott apám.

- Emmett McCarthy – mutatkozott be a fiú is, s megszorította Carlisle kezét, aki egy kicsit felszisszent.

- Ó, bocsánat… - riadt meg Emmett.

- Semmi baj – nyugtatta Carlisle. – Az újszülött vámpíroknak mindig nagyobb az erejük – magyarázta.

- Cullen – javította ki Rosalie automatikusan a nevet, Emmett hálásan mosolygott. Láttam gondolataiban, hogy tetszik neki az élete, a hatalmas ereje, a kiváló hallása, a gyorsasága, s legfőképp Rosalie. Csak egy valami nem, méghozzá a szörnyű szomj, ami kiszárította torkát, s kínozta, fojtogatta.

- Rosalie menjetek el vadászni – mondtam most én, mire Rose bólintott. Egyszerűen nem éreztem a biztonságot, míg Emmett nem csillapítja szomjúságát.

- Gyere utánam – hallottam még testvérem hangját, majd eltűntek a házból. Mélyet sóhajtottam.

- Egész jól fogadta – szólalt meg kedvesen Esme, miközben megölelte Carlisle-t.

- Csak is Rosalie miatt – mondtam halvány mosollyal. Amiben próbáltam elrejteni gúnyos formáját. El nem tudtam képzelni, hogy hogyan volt rá Rosalie ilyen hatással.

- Ó, ez nagyszerű – örvendezett Esme. – Bővült a családunk, és Rose is megtalálta a párját – mosolygott rá szerelemmel teli szemekkel Carlisle-ra, aki viszonozta azt egy szomorkásabbal. Rám gondolt, megint csak. Terve, hogy Rosalie majd az én párom lesz, most kudarcba fulladt. S nem is én tettem tönkre, hanem Rose. De akkor sem tudtam volna másképp nézni rá, mint a testvéremre. Szép volt, de semmi különleges nem volt benne, ami engem megfogott volna. Túl sokat törődött magával, a szépségével, s az emberi életéből megmaradó sekély érzésekkel…

- Megyek, elkezdek összepakolni… - mondtam egy perc múlva, mire Carlisle bűnbánó arccal bólintott, mind gondolatai, mind a költözés miatt.

Gondoltam, mielőtt villámgyorsan összepakolom a szobám tartalmát - amit lassan már ki sem kéne pakolnom a következő helyen -, még megnézem, hol is található az a bizonyos város. Lekaptam a könyvespolcomról egy földrajzi atlaszt, s megpróbáltam úgy kinyitni, hogy a régi kötés ne szakadjon tovább. Még családomról maradt rám ez az egy darab…

Megkerestem Észak-Amerikát, s kikerestem a várost. Meg is találtam az Olympic National Parktól észak-nyugat irányban, nem messze az óceántól. Így legalább kicsit behatároltam, s lehet valamennyi becslésem az időjárással kapcsolatban is. Az óceán közelsége, s hatása miatt sokat eshet az eső, kevés napsütéssel, ami nekünk igen jól jön. Márványkeménységű bőrünk úgy veri vissza a napsütést, mint a gyémánt. A rémület után, az emberek elkezdenek gondolkodni, vagy ami még rosszabb, anélkül elítélni. S kitudja mi nem történne még. Lelepleződnénk, s ellátogatna még talán a Volturi is hozzánk… Elfintorodtam. Carlisle mesélt róluk, s soha örök életem során nem akarok velük találkozni, még csak messziről sem.

Visszatereltem gondolataimat legújabb lakhelyünkhöz. Talán ott végre letelepedünk egy kicsit hosszabb ideig, s lenne esélyem lassan elvégezni az orvosit is, addig sem unatkoznék. És lenne egy normálisnak mondható életem, amiben igencsak ügyelnem kellene tetteimre, de megérné. Nagyon sokat tanultam a könyvekből, s legfőképp Carlisle-tól szakmája tudományáról, ami pedig a legfontosabb, el tudom viselni az emberek közelségét úgy, hogy ne akarjam kiontani életüket. Az idő előre haladtával úgy érzem, egyre több erőm lesz ellenállni a kísértésnek, s a gyilkolási vágynak. A szörnyeteg már csak akkor tör felszínre, mikor az erdőben vadászom a zsákmányomra. Nem elégszik meg, s nem tűnik el soha, de vissza tudom szorítani oda, ahova való. A lelkem legmélyebb bugyraiba, egy vaskapu mögé…

Az elmúlt félévben próbáltam megfigyelni az embereket én is – nem csak Carlisle, aki köztük éli mindennapjait -, hogy emberként tudjak viselkedni. Mikor egyedül voltam, s nem volt más elfoglaltságom az éjszaka, folyton azt gyakoroltam, hogyan élnek az emberek. Lassítottam tempómon, most már nem akartam mindig mindent a lehető leggyorsabban megcsinálni. Tanulmányoztam az apró gesztusokat is, amiket az emberek önkéntelenül tesznek. De ugyanúgy megtanultam testük felépítését is – hála az orvostudománynak, s Carlisle-nak -, ami átváltozásommal megmaradt, csak sokkal strapabíróbban. Emberi lassúsággal léptem vissza a könyvespolcomhoz, s helyeztem vissza a könyvet helyére. Öntudatlanul tettem, arra nem is gondoltam, hogy úgy sem marad már sokáig ott. Gondolataim tovább szárnyaltak egy új élet reményeiben.

Talán, alkalmazni is tudom majd azokat az ismereteket Forksban, amiket megfigyeltem. Talán, fenntarthatom a látszatot, s közben nem unatkozom a nap minden percében. S talán… egy kihívást is le tudnék győzni. De erre még gondolnom sem szabad, mert mi van, ha az ellenkezője történne meg… Ha találkoznék vele, s elhagyna önuralmam, megtámadnám… Mindent elveszítenék, amit eddig elértem az akaratommal, a fegyelmemmel. Mindent, amitől nem válok újra olyan szörnyeteggé. Remegve hunytam le szemeim, ahogy megint eszembe jutott az emlék, s vele együtt az édes illat, az őrjítő csend. Túlságosan is furdalt a kíváncsiság, túlságosan is nagy akarat kellett ahhoz, hogy ne keressem meg. Amikor erre gondoltam, hogy milyen könnyen a nyomára akadhatnék, hogy azt az édes illatot bármikor felismerném, s követném, akkor ellenérvnek kirajzolódott fejemben Carlisle és Esme arca. Az arcukra kiülő fájdalom, s a legrosszabb… a csalódottság. Nem bírnám elviselni, hogy miattam legyenek szomorúak, vagy akár valamelyikük is magát okolja miatta. Mert tudom, hogy Carlisle is, és Esme is eljátszana gondolatban azzal, hogy esetleg nem törődtek velem, s ezért vétettem hibát. Persze ennek semmi köze nem lenne ahhoz. Annak a lánynak a vére nekem olyan, mint az embereknek a dohány, vagy a kávé. Sőt, inkább olyan, mint a ópium. Igaz, még nem ízleltem meg, de már így is függőséget okozott, már csak az illata. Egyszer belélegeztem mámorító illatát, s azóta körülötte forognak gondolataim, folyamatosan fogva tartva érzékeimet, s agyamat. Örökké kínzó, nyomasztó érzés, ami nem fog szűnni… Egy esetben eltűnhetne, de hátra maradna a lelkiismeret furdalás, s a szorongató gyötrelem, ami szinte rosszabb, mint a szomjúság miatti fájdalom.

Észre sem vettem, mennyi idő telt el gondolataim elemezgetésével, s kedvenc dallamaim hallgatásával. Figyeltem a körülöttem zajló eseményekre. Nem rég visszatért Rosalie és Emmett a vadászatból. Carlisle és Esme saját szobájában beszélgettek, leginkább a családról. Nem akartam erre összpontosítani, mindig úgy érzem, mintha kihallgatnám családom tagjait, holott erről igazán nem tehetek. Halkan felhorkantam erre a megjegyzésemre, majd felkeltem a kanapémról, s elkezdtem összepakolni. Most már ideje, hogy nekiálljak, ha nem akarok sietni. Holnapig még van rá bőven időm…


Éjfélt ütött az arany zsebóra, s a hold ezüstösen ragyogott az égen a felhőfoszlányok mögött. Emmett átváltozása időpontjára rá négy napra készen álltunk a költözésre. Carlisle és Esme a Bugattival utaztak, Rosalie Emmettel kettesben futva tette meg a távot, én pedig az év elején szerzett fenséges Cadillacemet vezetve jutottam el Forksba. Carlisle előre megvásárolta a házat, ami állítólag az erdő belsejében, nem messze egy tisztástól foglal helyet. Most már, hogy apámtól ajándékba kaptam ezt az autót, meg tudtam érteni, miért vezeti… Egyszerűen nincs félelem egy baleset miatt, úgy sem halnék meg, s a száguldás… Az az érzés felemelő, elfelejtem minden gondolatomat, bajomat. Csak is a kilométeróra számait látom magam előtt, s a folyamatosan fogyó utat. Én mentem elől, mert a Cadillac kicsit gyorsabb, mint a Bugatti. De Carlisle szívéhez nőtt az automobil, s sehogy sem tudtam rávenni, hogy váljon meg tőle. Vannak már sokkal gyorsabb, s kényelmesebbek is a kornak hűen.


Utazás alatt figyeltem a mellettem elsuhanó tájat is. Amerika… amióta megszülettem itt éltem, az Új Világban, ahogy akkor régen nevezték. Eltűnődtem már mennyit változott azóta a világ, s mennyit fejlődött az emberiség, a tudományok. Viszont, ha most kapnám el a spanyolnáthát, még akkor sem tudnának meggyógyítani. Azóta sem találtak gyógymódot. Akkor szerencsém volt, mert megismertem Carlisle-t… másoknak nem volt ilyen szerencséjük. De most nem akartam ezzel foglalkozni. Csak a zongorám épségben maradjon, míg Rosalie és Emmett oda nem érnek. Ami valószínűleg már megtörtént. De testvérem - vagy inkább két testvérem -, tudja, hogy nem sokáig élnének, ha valami baja esne az antik hangszernek. Elvigyorodtam, még jól is jönne egy kis játék legújabb családtagommal. Vadászat, plusz fogócska, s erőösszemérés… Emmett úgy is benne lenne, amennyire megismertem eddig gondolatai alapján. Sok bajom lesz még vele, ebben biztos voltam…

Hajnalodott már, mikor odaértünk a házhoz. Az időjárásban nem tévedtem sokat, azóta szakadt az eső mióta pár mérföld távolságba értünk, a szürke felhők még ilyenkor is beborították az eget. Rosalie és Emmett illatát követtem, másképp nem találtam volna oda a sűrű erdőben úgy, hogy még nem tudtam, hova is kellene elérnem. De így sokkal könnyebb volt. Mikor rátaláltam az erdőben kanyargó ösvényre – ami szerencsére autószélességű volt -, már csak haladnom kellett a kijelölt úton, hogy odaérjek a házhoz. Megálltam a tornác előtti zöld területen, s elismerően ránéztem Carlisle-ra, aki abban a pillanatban parkolt le mellém. A ház hatalmas volt, már kívülről is megfogott, s beleszerettem a fa tornácba, amire virágok futottak fel, otthonos, egyedi kinézetébe. Egy normális ház, gyönyörű környezettel. Kell ennél több a látszathoz? Nekem nem…

Kiszálltam a Cadillecből, s miután becsuktam ajtaját, felfutottam a tornácra, hogy ne ázzak el. Az esőcseppeket meg sem éreztem márvány bőrömön. Körbefordultam, s a távolba néztem. Figyeltem az apró neszeket, amik az erdő felől jöttek fülemig, a szellő susogtatta levelek zörgését, míg Carlisle és Esme oda nem értek mellém. Esme is azonnal beleszeretett a helybe, úgy érezte otthon van, pedig még be sem tette lábát a házba. Mielőtt rátettem volna kezemet a kilincsre, Rosalie hirtelen kinyitotta előttem. Mögötte Emmett vigyorgott, átölelve Rose derekát.

- Meseszép ez a ház – mondta Esmének címezve, aki rámosolygott. Mindannyian beléptünk a házba, s körbenéztünk új otthonunkban. Ami a legjobban tetszett, a lenti nagyszobán kívül, azok a hatalmas ablakok voltak, amik a ház teljes hátsó frontját uralták, s az Olympic Mountain erdejében kanyargó folyóra néztek. Rögtön megtaláltam az emeleten az én szobámat, s elégedettséggel töltött el a látvány.

A nap folyamán kipakoltunk, Rosalie – amikor nem szerelmével, Emmettel volt -, Esmének segített csinosítani a házat. Estére kellemesen otthonossá változott az épület, a garázsban ott álltak kedvenc autóink, a nagyszobában pedig – épségben -, a zongorám. Vagyis Carlisle-é, de ez mellékes. Mivel Rosalie nem ért rá, Emmettnek pedig vadásznia kellett volna, csak én maradtam, hogy „elkísérjem”, nehogy valami baj történjen. Emmettel már az erdőben vadásztunk, beszélgettünk is utána, hogy megismerhessük egymást. Mégiscsak a testvérem lett, a családom tagja. Egy kidőlt fa vastag törzsén ültünk, mikor egyszerre felugrottunk, s támadó állásba görnyedtünk. Hallgattuk a neszeket, amik a sűrűből jöttek, s morogva szimatoltunk a levegőbe.

Talán ellenségek, talán barátok halk léptei susognak az avaron…