Már tegnap meg akartam írni ezt a bejegyzést, sok más egyébbel együtt, csak hát ugye, a fogfájás nagy úr... Fél óra múlva indulok a fogorvoshoz, remélem, tud segíteni... De gondoltam, addig is bepötyögöm ezt a pár mondatot.
Péntek délután én, Szandi és Freeb összeültünk, hogy megnézzük az újonnan megvett Twilight dvd-nket. Az extrákat néztük először, ami tök jó volt. Aztán... Jött a film. Magyar szinkronnal.
Az elején azt hittem, hogy ez csak egy vicc. Elcserélték a dvd-met, és egy rajongói, mókás videót kaptam az eredeti film helyett. Mert ilyen borzalmas szinkront és ilyen borzalmas fordítást még soha egyetlen filmnél sem láttam. Ami nagy szó, mert kb. 5 éves korom óta falom a filmeket. De amit ezek összehoztak, az botrány! Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek...
A szinkronhangok... Nos, Mike-on, a fekete bőrű pincérnőn és annak a boltnak a vezetőjén kívül, ahol Bella megvette a quileute-ekről szóló könyvet, minden egyes hang botrányos és a legtöbb elviselhetetlen volt. És ez nem mindig a szinkronszínészek hibája volt. Szerencsétlenek megkapták a munkát, és végezték a dolgukat. Én azt rúgnám ki úgy, hogy a lába sem érné a földet, aki kiválasztotta őket a munkára, és aki lefordította magyarra az angol szöveget.
Bella hangja... Hát, tényleg olyan volt, mintha egy rajongó neki állt volna hülyeségből szinkronizálni a filmet. Egyfelől, nem illett egyáltalán Bellához, ugyanis Bella (ha a kiadó elolvasta volna a könyvet, vagy megnézte volna az eredeti filmet, akkor ők is tudnák) nem egy nyafogó, 17 éves, hülye, szőke liba (az Jessica volt a filmben), hanem egy koraérett, magába húzódó lány. Másfelől, a szinkronhangban semmi, de semmi érzelem nem volt. Mintha a bevásárlólistát vagy a telefonkönyvet olvasta volna végig teljesen unott hangon.
Edward... Hát, szerencsétlen srác próbálta kihozni belőle a legjobbat, tényleg láttam az igyekezetét, és más filmekben valószínűleg zseniális szinkronhang, de nem Edwardként! Edward vámpírhangja mély, szexis, vonzó, olyan, amitől a nők megborzongnak. A szinkronsrác hangja pedig olyan, mint egy tipikus tinifiúé, magas és jelentéktelen. Már bocsánat... Nem bántani akarok senkit, egy másik karakterhez biztosan tényleg jó, de ebben az esetben nem.
James... Nos, ő volt a legszörnyűbb! Az eredeti hanggal az ember borzongott, rettegett, átérezte Bella félelmét, mert James hangja megfagyasztotta az ereiben a vért. Hát, a magyarhang esetében én sírva röhögtem kínomban. Borzalmas volt. Szinte vígjátékba illő. Már vártam, hogy mikor mond valami poénosat...
A többiek magyar hangja nem volt kiemelkedően rossz, csak épp nem volt jó sem. Egyik sem illett azokhoz a karakterekhez, akiket szinkronizálniuk kellett.
A fordítás pedig... Hát, azon is csak röhögni tudtam kínomban. Csekkolod és varázsos? Egyfelől, egy 1901-ben született vámpír nem beszél úgy, mint egy hülye 17 éves srác (mellesleg, én remélem, hogy a normálisabb tinik egyáltalán nem beszélnek így, mert ezek a szlengek elég borzalmasak). Másfelől, szerintetek van olyan szó, hogy varázsos? Talán, varázslatos vagy elbűvölő, vagy ezer más szó van rá, de varázsos? Oké, oké, Kazinczy is nyelvet újított, de ő azért nagyságrendekkel nagyobb személyiség volt, mint valószínűleg a film szövegének fordítója lehet. És ezek csak a nagyobb hibák voltak. A film tele volt hülye tiniszlenggel, amik még Bella szájába sem illettek, nemhogy több száz éves vámpírok szájába.
Szóval, egy izgalmas, varázslatos (nem varázsos!), összetett és értelmes filmet, sikerült csak a magyar szinkronnal hülye, béna, tininyálas ürülékké tenni. Mert hát, a színészek hiába zseniálisak, ha paródiába illő hangot tesznek a film alá.
Szóval, egyszer végigszenvedtem sírva-röhögve a szinkront, de soha az életben nem vagyok hajlandó még egyszer! És ajánlom az illetékeseknek, hogy a New Moont ne szinkronnal adják a mozikban majd (hacsak nem csinálnak minőségibb szinkront, bár, még akkor is lehet, hogy szívesebben nézem eredetiben felirattal), mert akkor sokkal, de sokkal kevésbé lesz sikeres a film, mint a Twilight volt.
Ó, és az audiokommentár alá mi a jó fenéért nem készítettek feliratot? Ha már ilyen drága egy dvd, legalább ennyit igazán megtehettek volna.
Egyébként, időközben voltam a fogorvosnál... Kiégette az ínyem, kezelte az idegeket, de betömni nem tudta, mert rettenetesen vérzett. Szóval, most még élvezem a fájdalomcsillapító hatását, aztán szerintem, megint haldokolni fogok hétfőig, mert akkorra hívtak vissza... De amúgy nagyon kedves és ügyes volt a doktornő, akinél voltam, 2-3x éreztem csak nagyon minimális fájdalmat. Most voltam először ilyen komolyabb kezelésen, szóval, rettenetesen féltem, de kibírhatóbb volt, mint vártam. Aztán most majd meglátjuk, hogy bírom hétfőig a dolgot...
Nah, ennyi lett volna... Bár pár nappal később, de kidühöngtem magam. Talán, jobb is, hogy nem azonnal írtam le a gondolataimat, mert abban szerepelt volna néhány sokkal durvább dolog is. Így kicsit vissza tudtam fogni magam. Amúgy nektek mi a véleményetek a szinkronról és a dvd-ről?
2009. április 27., hétfő
2009. április 19., vasárnap
Tegnapi élményeim
Tegnap csúcsszuper napom volt. Twilight és HP napot tartottunk Szandival, egy volt általános iskolás osztálytársunkkal és barátunkkal, Gabival és Gabi húgával, Vicával. Beszélgettünk egy csomót, valamint játszottunk HP Cluedót és egy Twilight társast, amit én készítettem. Nagyon-nagyon élveztem, és ahogy láttam, a többiek is - legalább is, remélem. :) Szóval, délután fél 3-tól majdnem éjfélig játék, evés-ivás (megjegyzem, nem alkoholt, mert jó társaságban anélkül is jól érezheti magát az ember - a szerkesztő antialkoholista felvilágosító reklámját olvashatták :D ), beszélgetés volt a program. :)
Nah, szóval, ami miatt megírtam ezt a bejegyzést, az az, hogy a társas egyik feladataként Gabinak verset kellett írnia, amihez megadtam 5 szót: telihold, vér, kínok, napsugár, méreg. Gabi 1,5 perc alatt ezt alkotta... Nem viccelek, 1,5 perc alatt!!! :D Ha nem látom a saját szememmel, el sem hiszem... De tényleg! :D
Mikor a telihold felkél,
Forrni kezd a véred,
Kínok közt átvedlesz,
Hogyha hat a méreg.
Vonyítasz, üvöltesz,
Ahogy torkodon kifér,
De eltűnik mindez,
Ha a napsugár felkél.
Nekem 1,5 perc alatt kb. 1-2 sor ment volna. :D Pedig 13 éves korom óta írok. :D Szerintem, zseniális. :) Szerintetek? :)
Nah, szóval, ami miatt megírtam ezt a bejegyzést, az az, hogy a társas egyik feladataként Gabinak verset kellett írnia, amihez megadtam 5 szót: telihold, vér, kínok, napsugár, méreg. Gabi 1,5 perc alatt ezt alkotta... Nem viccelek, 1,5 perc alatt!!! :D Ha nem látom a saját szememmel, el sem hiszem... De tényleg! :D
Mikor a telihold felkél,
Forrni kezd a véred,
Kínok közt átvedlesz,
Hogyha hat a méreg.
Vonyítasz, üvöltesz,
Ahogy torkodon kifér,
De eltűnik mindez,
Ha a napsugár felkél.
Nekem 1,5 perc alatt kb. 1-2 sor ment volna. :D Pedig 13 éves korom óta írok. :D Szerintem, zseniális. :) Szerintetek? :)
2009. április 12., vasárnap
Kellemes húsvéti ünnepeket!
Szeretnék néhány cuki képpel kellemes húsvéti ünnepeket kívánni minden kedves olvasómnak! :)
Rob feje mókás. :D Kristen meg olyan, mintha direkt szamárfület mutatna neki. :D 
Édes, ahogy nevet. :D És mellette az üres kalitka... Biztos arra gondol, hogy: "Hehe, kiengedtem a riporter kedvencét, aki kirepült a nagyvilágba. Olyan humoros vagyok." :D
Hihi, mindketten viccesek szerintem. :D Rob, imádni való, mikor ilyen felszabadultan röhög. *olvadozik* És Kristen feje... Mintha be lenne lőve. :D Vagy mintha azt gondolná Robra nézve, hogy: "Jesszus, ez végleg megkattant..." :D 
Szerintem, nagyon mókásak ezekben a régi ruhákban. :D És Rosalie haja... :D Kész... :D 
Rob fejét érdemes megnézni... Mint akinek megaludt a szájában a tej... :D De azért így is imádni való. :DEdward elemzés folytatása
Igen, igen, kicsit megkésve, de végre itt van az Edward elemzés is a 17-18. fejezethez. Bocsánat a késésért, de ezer dolog járt a fejemben mostanában, és valahogy nem voltam képes erre koncentrálni. :-/
Edward a csók után csak sodródik az érzéseivel. Nem döntötte még el, hogy Isabellával marad, de azt sem, hogy elmegy. Egyszerűen csak nem képes már tovább távol tartani magát tőle.
Carlisle mikor belép a szobába, észreveszi, hogy valami történhetett a fia és Isabella között, és egyáltalán nem bánja. Azt szeretné, ha Edward boldog lenne. Persze, félti is őt, de ez egy apától természetes.
Edward tudja, hogy Carlisle sejti, valami megváltozott Isabella és közte, hiszen, kiolvassa az apja gondolatait. Azt is tudja, hogy hamarosan az egész család értesül majd a dolgokról, szóval, feleslegesnek véli a titkolózást, de nem is akarja még nyíltan elmondani, hogy mit éreznek egymás iránt Isabella és ő. Azt gondolja, hogy ezzel a beszélgetéssel bőven ráérnek még akkor is, mikor már kitisztulnak az ő fejében is a gondolatok.
Mikor ismét magukra maradnak, és Isabella megérinti őt, felsóhajt. Ebben a sóhajban egy csomó minden benne van. Vágyakozik Isabella után, de azt is tudja, hogy hibát követ el. Nem lenne szabad hagynia, hogy mindez megtörténjen, de nem elég erős megállítani az eseményeket. Isabella túl öntudatos, nem hagyja magát eltaszítani. Nem úgy, mint régen Bella.
Rosalie viselkedése is csak megerősíti Edwardot abban, hogy most követi el élete egyik legnagyobb hibáját, de mégis úgy dönt, hogy jelenleg csak az érdekli, hogy Isabella boldog és nyugodt legyen. Amíg Isabella aludni próbál, énekelget neki. Nem Bella altatóját, és nem is írt Isabellának külön dalt, egyszerűen csak egy régi dallamot. Mikor Isabella elmosolyodik, nem bírja ki, hogy ne érintse meg az ajkait. Hirtelen úgy érzi, hogy bármit megér az, hogy mindig mosolyogni lássa Isabellát.
Másnap viszont a legfontosabb dolog, ami foglalkoztatja Edwardot, azok a farkasok. El kell vinniük Isabellát, hogy lássák, nem esett semmi baja.
A farkasokkal való beszélgetés közben Edward ugye, a farkasok gondolataira is reagál.
„– Az a... vámpír, akit elkergettetek, megölte a családomat, és engem üldöz már hónapok óta. Cullenék vigyáznak rám, és… - Edward morgása szakított félbe.”
A farkasok itt gúnyos megjegyzést tettek arra, hogy Cullenék vigyáznak rá… A gondolataikban megkérdőjelezték ezt, azok után, hogy hagyták, hogy az a vámpír magával vigye Isabellát, és azt tegye vele, amit.
„- Szóval… Cullenék befogadtak, és megvédenek engem és az öcsémet is – fejeztem be a mondatot.
- Igen, a testvére is jól van! – csattant fel Edward. Dühösen fonta össze a karjait maga előtt.”
A farkasok vezetője itt arra gondolt, hogy vajon Isabella öccse is jól van-e, és Cullenék nem ártottak-e neki semmilyen módon. Ugye, a kicsi Edward létezéséről eddig még nem tudtak, és most eszükbe jutott, hogy őt is látni akarják, hogy tényleg épségben van-e.
„- A városban ki van téve néhány körözési plakát, mert a rendőrség keresi Isabellát. – A farkasok felélénkülve fordultak felém. Hátrébb léptem egy kicsit. Edward karja kinyúlt, és védelmezően magához ölelt.”
A farkasok ugye, itt még nem tudták, hogy mi is történt, és hirtelen bizalmatlanok lettek Isabellával szemben. Isabella is megérezte ezt, és feszült lett, Edward ezért ölelte át védelmezően, hogy megnyugtassa, és hogy a farkasok lássák, hozzá tartozik, és megvédi bárkitől, ha kell.
„Le kellett hunynom a szemem egy pillanatra, hogy összeszedjem magam. Mikor felnéztem, a farkasok szemében gyanakvást láttam.
- Nem ő volt! – feszült meg Edward, aztán idegesen Carlisle-ra nézett.”
A farkasok még mindig kételkedtek gondolatban Isabella ártatlanságát illetően, Edward ezért lett ideges és feszült.
Mikor a farkasok megtudják, hogy Isabella Jacob Black unokája, és meghívják magukhoz, Edward dühös és nyugtalan lesz. Nem akarja Isabellát távol tudni magától, és főleg nem akarja a farkasok közelében tudni.
Megérti, hogy Isabella meg szeretné ismerni a múltját, és nem is haragszik rá emiatt, egyszerűen csak félti őt, és nem szereti, ha nincs mellette. Otthon nem is ezért visszautasítóbb vele először, hanem inkább azért, mert a farkasok gondolatai miatt ismét lelkiismeret-furdalása támadt, és megint úgy érzi, hogy nem védte meg Isabellát úgy, ahogy kellett volna, és hogy veszélyes ránézve hosszú távon, ha vele marad.
Talán, az is megfordul a fejében, hogy ha utálja is a farkasokat, legalább lesz valaki Isabella mellett, ha ő mégis elmenne. Bármennyire is rühelli őket, tudja, hogy képesek lennének megvédeni bármitől, ha ő távol lesz.
Edward most egy szakadék szélén egyensúlyozik. Az egyik oldalon ott van az Isabellával való közös élet, a másik oldalon pedig az, hogy elhagyja. Egyszer erre inog, máskor pedig arra, és még nem tudja, hogy melyik oldalra fog esni.
Végül kicsit feloldja a hangulatot az égett pirítós és az iskola kérdése. És Edward egy csókkal győzi meg Isabellát arról, hogy nem akar iskolába menni, mert mellette van most a helye.
Másnap Edward végig szörnyen ideges. Bár az agyával tudja, hogy Isabella biztonságban lesz a farkasokkal, a szíve úgy hiszi, hogy akkor van a legnagyobb biztonságban, ha maga mellett tudhatja.
Miután átadja Jonathannak, egész idő alatt a határon járkál fel-alá. Nyugtalan, ideges és borzasztóan hiányzik neki Isabella. Az idő pedig szörnyen lassan telik, egy örökkévalóságnak tűnik az a pár óra, amíg a lány távol van tőle.
Mikor végre elérkezik az éjfél, már nem tud uralkodni az érzésein. Amint meglátja Isabellát, magához húzza, és megöleli őt. Éreznie kell, hogy mellette van, az illatát, a teste melegét, hallania kell a szíve dobogását. Abban a pillanatban, ahogy átölelheti végre, és látja, hogy semmi baja, megnyugszik végre.
Kértétek még, hogy a farkasok bundájának a színéről is írjak… Szóval, a bundájuk színe, ahogy az eredetiben is írják, a belső tulajdonságaikat tükrözi.
Benjamin – homokbarna: Azért lett homokbarna, mert egyfelől a nagyapja, Seth is hasonló színű volt, valamint valamiért ez a világos szín, szerintem, illik egy vidám, ugrabugra, szeleburdi farkashoz.
Daniel – sötétebb homokbarna: Mivel ő Benjamin bátyja és szintén Seth unokája, így azt akartam, hogy ez a színhasonlóság is kifejezze a rokoni kapcsolatokat. Viszont, míg Benjamin szőre hosszabb (ez szintén mutatja, hogy ő a fiatalabb, gyermekibb, szeleburdibb), addig Danielé rövidebb (mivel ő az idősebb, komolyabb).
Aidan – vöröses: A vörös szín számomra bolondosságot fejez ki. Nem olyan értelemben, mint Benjaminnál, tehát, nem gyermeki ügyetlenséget, hanem olyan ésszel való bolondozást. Ha valaki ismeri a Harry Potter könyvekből az ikreket, akkor tudja, hogy mire gondolok. Ők is egyfolytában vidámak, mókáznak mindig, de nagyon okosak, magabiztosak és ha kell, megállnak a saját lábukon is. Szóval, Aidant is ilyesminek képzelem. Aki intelligens, két lábbal a földön áll, de szeret vidám lenni és mókázni.
Joshua – fekete: Az ő múltjában vannak olyan dolgok, amik miatt keserűbb, mint a többiek. Sokkal bizalmatlanabb a vámpírokkal szemben és Isabellával szemben is. A fekete szín nem azt jelképezi, hogy gonosz lenne, hanem inkább azt, hogy keserű és lelkileg meggyötört.
Jonathan – sötétbarna: A sötétbarna szerintem, határozottságot sugall. Ami kell ahhoz, hogy vezető legyen az emberből. A fekete szín túl sötét lenne neki, mert se nem gonosz, se lelki bajai nincsenek. Viszont a sötétbarna pont megfelelő ahhoz, hogy kifejezze, ő a határozott és erőteljes Alfa.
Edward a csók után csak sodródik az érzéseivel. Nem döntötte még el, hogy Isabellával marad, de azt sem, hogy elmegy. Egyszerűen csak nem képes már tovább távol tartani magát tőle.
Carlisle mikor belép a szobába, észreveszi, hogy valami történhetett a fia és Isabella között, és egyáltalán nem bánja. Azt szeretné, ha Edward boldog lenne. Persze, félti is őt, de ez egy apától természetes.
Edward tudja, hogy Carlisle sejti, valami megváltozott Isabella és közte, hiszen, kiolvassa az apja gondolatait. Azt is tudja, hogy hamarosan az egész család értesül majd a dolgokról, szóval, feleslegesnek véli a titkolózást, de nem is akarja még nyíltan elmondani, hogy mit éreznek egymás iránt Isabella és ő. Azt gondolja, hogy ezzel a beszélgetéssel bőven ráérnek még akkor is, mikor már kitisztulnak az ő fejében is a gondolatok.
Mikor ismét magukra maradnak, és Isabella megérinti őt, felsóhajt. Ebben a sóhajban egy csomó minden benne van. Vágyakozik Isabella után, de azt is tudja, hogy hibát követ el. Nem lenne szabad hagynia, hogy mindez megtörténjen, de nem elég erős megállítani az eseményeket. Isabella túl öntudatos, nem hagyja magát eltaszítani. Nem úgy, mint régen Bella.
Rosalie viselkedése is csak megerősíti Edwardot abban, hogy most követi el élete egyik legnagyobb hibáját, de mégis úgy dönt, hogy jelenleg csak az érdekli, hogy Isabella boldog és nyugodt legyen. Amíg Isabella aludni próbál, énekelget neki. Nem Bella altatóját, és nem is írt Isabellának külön dalt, egyszerűen csak egy régi dallamot. Mikor Isabella elmosolyodik, nem bírja ki, hogy ne érintse meg az ajkait. Hirtelen úgy érzi, hogy bármit megér az, hogy mindig mosolyogni lássa Isabellát.
Másnap viszont a legfontosabb dolog, ami foglalkoztatja Edwardot, azok a farkasok. El kell vinniük Isabellát, hogy lássák, nem esett semmi baja.
A farkasokkal való beszélgetés közben Edward ugye, a farkasok gondolataira is reagál.
„– Az a... vámpír, akit elkergettetek, megölte a családomat, és engem üldöz már hónapok óta. Cullenék vigyáznak rám, és… - Edward morgása szakított félbe.”
A farkasok itt gúnyos megjegyzést tettek arra, hogy Cullenék vigyáznak rá… A gondolataikban megkérdőjelezték ezt, azok után, hogy hagyták, hogy az a vámpír magával vigye Isabellát, és azt tegye vele, amit.
„- Szóval… Cullenék befogadtak, és megvédenek engem és az öcsémet is – fejeztem be a mondatot.
- Igen, a testvére is jól van! – csattant fel Edward. Dühösen fonta össze a karjait maga előtt.”
A farkasok vezetője itt arra gondolt, hogy vajon Isabella öccse is jól van-e, és Cullenék nem ártottak-e neki semmilyen módon. Ugye, a kicsi Edward létezéséről eddig még nem tudtak, és most eszükbe jutott, hogy őt is látni akarják, hogy tényleg épségben van-e.
„- A városban ki van téve néhány körözési plakát, mert a rendőrség keresi Isabellát. – A farkasok felélénkülve fordultak felém. Hátrébb léptem egy kicsit. Edward karja kinyúlt, és védelmezően magához ölelt.”
A farkasok ugye, itt még nem tudták, hogy mi is történt, és hirtelen bizalmatlanok lettek Isabellával szemben. Isabella is megérezte ezt, és feszült lett, Edward ezért ölelte át védelmezően, hogy megnyugtassa, és hogy a farkasok lássák, hozzá tartozik, és megvédi bárkitől, ha kell.
„Le kellett hunynom a szemem egy pillanatra, hogy összeszedjem magam. Mikor felnéztem, a farkasok szemében gyanakvást láttam.
- Nem ő volt! – feszült meg Edward, aztán idegesen Carlisle-ra nézett.”
A farkasok még mindig kételkedtek gondolatban Isabella ártatlanságát illetően, Edward ezért lett ideges és feszült.
Mikor a farkasok megtudják, hogy Isabella Jacob Black unokája, és meghívják magukhoz, Edward dühös és nyugtalan lesz. Nem akarja Isabellát távol tudni magától, és főleg nem akarja a farkasok közelében tudni.
Megérti, hogy Isabella meg szeretné ismerni a múltját, és nem is haragszik rá emiatt, egyszerűen csak félti őt, és nem szereti, ha nincs mellette. Otthon nem is ezért visszautasítóbb vele először, hanem inkább azért, mert a farkasok gondolatai miatt ismét lelkiismeret-furdalása támadt, és megint úgy érzi, hogy nem védte meg Isabellát úgy, ahogy kellett volna, és hogy veszélyes ránézve hosszú távon, ha vele marad.
Talán, az is megfordul a fejében, hogy ha utálja is a farkasokat, legalább lesz valaki Isabella mellett, ha ő mégis elmenne. Bármennyire is rühelli őket, tudja, hogy képesek lennének megvédeni bármitől, ha ő távol lesz.
Edward most egy szakadék szélén egyensúlyozik. Az egyik oldalon ott van az Isabellával való közös élet, a másik oldalon pedig az, hogy elhagyja. Egyszer erre inog, máskor pedig arra, és még nem tudja, hogy melyik oldalra fog esni.
Végül kicsit feloldja a hangulatot az égett pirítós és az iskola kérdése. És Edward egy csókkal győzi meg Isabellát arról, hogy nem akar iskolába menni, mert mellette van most a helye.
Másnap Edward végig szörnyen ideges. Bár az agyával tudja, hogy Isabella biztonságban lesz a farkasokkal, a szíve úgy hiszi, hogy akkor van a legnagyobb biztonságban, ha maga mellett tudhatja.
Miután átadja Jonathannak, egész idő alatt a határon járkál fel-alá. Nyugtalan, ideges és borzasztóan hiányzik neki Isabella. Az idő pedig szörnyen lassan telik, egy örökkévalóságnak tűnik az a pár óra, amíg a lány távol van tőle.
Mikor végre elérkezik az éjfél, már nem tud uralkodni az érzésein. Amint meglátja Isabellát, magához húzza, és megöleli őt. Éreznie kell, hogy mellette van, az illatát, a teste melegét, hallania kell a szíve dobogását. Abban a pillanatban, ahogy átölelheti végre, és látja, hogy semmi baja, megnyugszik végre.
Kértétek még, hogy a farkasok bundájának a színéről is írjak… Szóval, a bundájuk színe, ahogy az eredetiben is írják, a belső tulajdonságaikat tükrözi.
Benjamin – homokbarna: Azért lett homokbarna, mert egyfelől a nagyapja, Seth is hasonló színű volt, valamint valamiért ez a világos szín, szerintem, illik egy vidám, ugrabugra, szeleburdi farkashoz.
Daniel – sötétebb homokbarna: Mivel ő Benjamin bátyja és szintén Seth unokája, így azt akartam, hogy ez a színhasonlóság is kifejezze a rokoni kapcsolatokat. Viszont, míg Benjamin szőre hosszabb (ez szintén mutatja, hogy ő a fiatalabb, gyermekibb, szeleburdibb), addig Danielé rövidebb (mivel ő az idősebb, komolyabb).
Aidan – vöröses: A vörös szín számomra bolondosságot fejez ki. Nem olyan értelemben, mint Benjaminnál, tehát, nem gyermeki ügyetlenséget, hanem olyan ésszel való bolondozást. Ha valaki ismeri a Harry Potter könyvekből az ikreket, akkor tudja, hogy mire gondolok. Ők is egyfolytában vidámak, mókáznak mindig, de nagyon okosak, magabiztosak és ha kell, megállnak a saját lábukon is. Szóval, Aidant is ilyesminek képzelem. Aki intelligens, két lábbal a földön áll, de szeret vidám lenni és mókázni.
Joshua – fekete: Az ő múltjában vannak olyan dolgok, amik miatt keserűbb, mint a többiek. Sokkal bizalmatlanabb a vámpírokkal szemben és Isabellával szemben is. A fekete szín nem azt jelképezi, hogy gonosz lenne, hanem inkább azt, hogy keserű és lelkileg meggyötört.
Jonathan – sötétbarna: A sötétbarna szerintem, határozottságot sugall. Ami kell ahhoz, hogy vezető legyen az emberből. A fekete szín túl sötét lenne neki, mert se nem gonosz, se lelki bajai nincsenek. Viszont a sötétbarna pont megfelelő ahhoz, hogy kifejezze, ő a határozott és erőteljes Alfa.
2009. április 7., kedd
Végzetes találkozás - 4. fejezet
4. fejezet
Váratlan események
Egy tizedmásodpercre lemerevedtem, majd lefutottam a nappaliba, ahol Carlisle és Esme tartózkodott. Arcom elárulta nekik, hogy halaszthatatlan az ügy.
- Rosalie… valami baj van… - nyögtem ki, s abban a pillanatban Rosalie berontott a hátsó ajtón, az erdő felől.
Az ajtón bejövő szellő emberi vér illatát hozta magával.
- Carlisle! – nyögte kis keservesen, mi pedig meredten álltunk egymás mellett. Mindegyikünk gondolatain átsuhant egy szörnyű gondolat. Rosalie szinte tálcán kínálta Esmének és nekem áldozatát, de most már ez nem jelentett akkora gondot egyikünk számára sem, mint azelőtt. Figyelmemet másra összpontosítottam, azonnal végigfutottam feltörő gondolatain, amiből kiderült számomra minden.
- Rosalie… mi történt? – kérdezte Carlisle nyugodt hangon. Rose ránézett a karjában tartott húsz év körüli fiúra, majd kérlelő, mézszínű szemeit belefúrta apáméba.
- Egy medve… az Appalache-hegységben – válaszoltam én testvérem helyett. Carlisle egy pillanatra rám nézett, aztán vissza Rosalie-ra, aki beszélni kezdett.
- Segíts… kérlek – suttogta Carlisle-nak. – Én… én nem bírtam megtenni, de te megtudod… te képes vagy rá… kérlek… - mormolta zavartan. – Nem hagyhattam, hogy megölje az a medve… így is belehal a sérüléseibe… de megmenthetjük – mondta szaggatottan. Carlisle bólintott.
- Vidd fel a szobádba, és fektesd le az ágyra – mondta Carlisle. Rosalie abban a másodpercben el is tűnt.
- Megint… megteszed? – kérdeztem Carlisle felé fordulva.
- Láttad Rosalie-t. Képes volt több száz kilométeren át megállni, hogy ne bántsa… - válaszolta eltűnődve.
- Fontos neki… nagyon is – mondtam kicsit szkeptikusan, amivel kizökkentettem mélázásából.
- Edward…
- Menj, Carlisle. Úgy néz, ki bővül a családunk – mondtam halkan, s megpróbáltam vigyorogni, hátha segít. Apám egy szemvillanás múlva már nem volt ott, hallottam a szoba ajtajának csukódását. Rosalie kétségbeesett gondolatait. Ránéztem Esmére, ő pedig rám mosolygott.
Köszönöm – hallottam meg a kedves gondolatot.
- Mégis mit?
- Hogy támogatod apádat és a testvéredet is – mosolygott, s nem tudtam nem viszonozni.
- Csak nagyon ismerős ez a helyzet – mondtam elhúzva számat.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Legalább beutazzuk Észak-Amerikát – kacsintott halkan nevetve.
- Igaz – bólintottam. Carlisle visszatért a nappaliba, nagyot sóhajtott, s átkarolta Esmét. Belefúrta fejét a nő nyakába, s Esme alig hallható dalocskát dúdolt fülébe.
- Nyugodj meg, helyesen cselekedtél – súgta a dallamocska végén. Furcsa volt így látni Carlisle-t. Mindig felnéztem rá, mindig ő volt előttem az élő példa, a tökéletesség. És most láttam csak, hogy neki sem könnyű. Hogy mennyi erő kellett neki ahhoz, hogy meg tudjon állni, mikor az emberi vér ízének mámora szétterjedt szájában, s végigfolyt száraz torkában. S mennyi erő kellett ahhoz, hogy ne gyötörje magát amiatt, amit tett egy emberrel. Összeszorult a torkom a feltörő emlékekre.
Carlisle azonnal megnyugodott szerelme karjaiban, s újra mosolygott. Ebben a pillanatban akaratlanul is elkaptam egy kósza gondolatot apám fejében, amit aligha akart nekem elárulni.
Beszéljünk Edward – aprót bólintottam, s követtem Carlisle-t a dolgozószobájába.
Mikor beléptem, s becsuktam az ajtót, gondterhelt arccal nézett rám, de én tudtam miért.
- Nem. Nem ő volt – nyugtattam meg legelőször, mikor arra gondolt, esetleg Rosalie volt, aki megsebesítette a fiatal fiút.
- Azt mondtad, fontos számára a fiú – mondta megválasztva szavait. – Hallottad?
- Igen – bólintottam. – Mikor az Appalache-hegységben rátalált, egy medve már elég súlyos sérüléseket okozott neki. Nem gondolkodott, csak megtámadta a medvét, de rajta… rajta egy karcolást sem vétett. Azt hiszem, Rosalie-t megfogta a fiú arca…
- De mit keresett a hegységben? Ezt nem értem – tűnődött Carlisle.
- Elég egyszerű a válasz – folytattam, mire apám érdeklődve rám nézett. – Csak egyedül akart lenni, kicsit… távolabb az otthonától, az emberektől… - fejeztem be. Carlisle bólintott, hogy megértette.
- És most hallasz valamit? – kérdezte úgy, mintha bűnt követett volna el. Tudtam, hogy csak aggódik Rosalie-ért.
- Nem fogja bántani, vele marad… talán örökké… - mondtam egy perc múltán lesütve aranyszín szemeimet. Carlisle megkönnyebbülten sóhajtott, majd megint nyugtalan lett.
- Mi a baj, Edward? Tudom, hogy megint költöznünk kell, és sajnálom is, de… - nem hagytam, hogy befejezze, közbevágtam.
- Semmi baj, apa – sóhajtottam. De volt valami… sokat gondolkodtam azon az elmúlt félévben, amit Rosalie mondott nekem még elköltözésünk napján.
Nekem elmondhatod.
- Úgy gondolom, Rosalie is megtalálta a párját… - nyögtem ki szomorúan egy pillanat után. Nem az zavart, hogy Rosalie boldog lehet majd vele, hanem, hogy én soha nem fogom megtalálni a párom. Talán, örökre egyedül fogok maradni, talán, ezt ítélte nekem Isten a sok bűnömért.
- Úgy érted? – kérdezte döbbenten Carlisle.
- Úgy – bólintottam. S most, hogy saját gondolataim nem zavartak be, Carlisle-éi csak úgy sikoltottak a fejemben. – Carlisle… el szeretnéd mondani, ugye? - utaltam titkolózó gondolataira, mire ő bűnbánó arccal nézett rám.
- Én… szóval, mikor Rosalie-t a családunkba hoztam, reménykedtem, hogy őbenne meglátod, azt, amit én Esmében – sütötte le kisfiúsan szemeit. Mint, aki arra vár, mikor kapja meg büntetését az elkövetett csínyért. Megdöbbentem. Nem tudtam, mit mondhatnék. Itt volt a szemem előtt, voltak rá utaló gondolatok, mégis elsiklottam felettük, s bemagyaráztam magamnak, hogy képzelődöm.
- Edward… én… - nem néztem rá, de éreztem a hangjában a bánatot.
Sajnálom. Nem akartam, hogy magányos legyél. Tudom, milyen az…
- Semmi baj, Carlisle – mondtam felnézve rá. – Tudom, hogy csak jót akartál nekem – erőltettem hamiskás mosolyt arcomra. – De… - folytattam, és apám érdeklődve figyelt.
- …majd én megtalálom a párom – fejeztem be inkább kérlelő hangon.
Természetesen. Nem avatkozom többet bele – mosolygott immár.
- Köszönöm – álltam fel foteljéből, s elindultam az ajtó irányába. Mikor ki akartam lépni, Carlisle még odaszólt nekem.
- Mit szólnál Forkshoz? Úgy négy nap múlva? – kérdezte utalva a költözésre.
- Tökéletes – hazudtam pókerarccal, majd eltűntem az ajtó mögött. Igazából azt sem tudtam, hol található Forks, milyen ott az időjárás… egyszóval semmit az ég világon nem tudtam arról a városról, de… valahogy nem is érdekelt.
Három nap telt el, Rosalie egy másodpercre sem hagyta magára a fiatal fiút. Gyötrelmes, házat zengő, rengető átváltozása a végéhez közeledett. Ember létére magasabb volt mindannyiunknál, fekete, rövid, göndör hajjal, erős, izmos testtel rendelkezett. Előre tartottam attól, mi lesz, ha nem tud majd uralkodni magán, s ránk támad. Lehet, hogy mi többen vagyunk, de egy újszülöttel szemben még az is kevés lenne. Csak a józan eszünkre hagyatkozhatunk az ő hatalmas, szomjúságoltó, szinte őrült cselekedeteivel szemben. Bár Rosalie sem viselkedett rosszul, bíztam benne, pártfogoltja sem fog. Szobámban tanultam, s gondolkodtam rajta, az ismeretlen fiún, mikor Carlisle bekopogott.
- Edward… hamarosan átváltozik… - mondta, s szemével intett. Mindannyian bementünk a szobába, én csuktam utolsónak az ajtót.
- Carlisle? – kérdezte Rosalie zavartan, aki az ágy mellett most megfeszült izmokkal ült, s a fiú arcát simogató keze megállt a mozdulat közben.
- Csak elővigyázatosság, Rose – felelte nyugtatóan apám. Esme aprót bólintott Rosalie felé, aki ettől valóban felengedett.
Edward, nem tudhatjuk, hogy fog reagálni. Lehetséges, hogy teljesen elveszti az önuralmát.
Carlisle szemeibe néztem, hogy megértettem, majd Rosalie-ra.
- Talán, nem kellene ott maradnod, Rose – mondtam kicsit aggódva. Persze, nem lenne semmi baja, de rossz érzésem volt.
- Ugyan, Edward… - forgatta meg szemeit Rosalie. – Nem tud bántani, és nem is tenné meg – folytatta halkan, s eszébe jutott, mikor rátalált az erdőben. Miután Rosalie végzett a medvével a mozdulatlan, összemarcangolt emberi test fölé hajolt, egy pillanatra összekapcsolódott a barna és az aranyszín szempár, aztán a fiú ájultan csukta le azokat. Rosalie pedig ösztönösen felkapta, s futott vele…
Csak morogtam egyet, jeléül, még mindig nem tetszik ez a helyzet nekem.
A következő pillanat egy tized másodperc alatt lezajlott. Az ágy hangos reccsenéssel megadta magát a felpattanó újszülött vámpírnak, aki most fogait vicsorgatva, mély morgással, megfeszült izmokkal, zavart, de annál figyelmesebb tekintettel pásztázott minket. Azonnal reagáltam én is és Esme is, támadó állásba görnyedtünk, de nem morogtunk, nehogy feldühítsük vele a fiút. Carlisle nyugodtan állt, mintha mi sem történt volna. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy Rosalie sokkal jobban fogadta az átváltozását, mint ez a fiú.
- Nyugodj meg, kérlek… - Rosalie hangja törte meg a beszédcsendet. Pár lépéssel elhátrált a fiútól, aki most karmazsinvörös szemeit rávillantotta Rose-ra. Attól tartottam, megtámadja, de ehelyett felegyenesedett védekező testtartásából, izmai elernyedtek, s meredten nézte testvérem gyönyörű arcát. Rosalie egyik kezét a fiú felé nyújtotta, hogy megérinthesse, s meggyőzze, senki nem akarja bántani. Én is engedtem merev testtartásomon, ahogy Esme is.
Hallgattam a fiú gondolatait, hogy mire készül. De semmit nem akart tenni, csak érezni akarta megmentője érintését. Rosalie megérintette a fiú arcát, aki erre ellágyult, s egy pillanatra elfelejtette a száraz égést torkában.
- Hogy hívnak? – kérdezte Rose, folyamatosan a vörös szemekbe bámulva.
- Emmett… - nyögte ki nehezen a választ, majd ahogy a levegő beáramlott tüdejébe, újult erővel perzselődött fel torka is. Szárazon nyelt egyet, s elvicsorodott. De Rosalie nem ijedt meg tőle, kezét nem húzta vissza. Bízott Emmettben, s tudta – érezte -, hogy nem fogja megtámadni, s ezt Emmett is megérezte.
- Emlékszel mindenre? – folytatta a kérdezősködést testvérem. Emmett bólintott. – Most biztosan nem érted, mi történhetett, hisz azt hitted… meghaltál – mondta halkan, s gondolatain átfutott, mit érzett ő, amikor felébredt átváltozása után. – Nem akarunk bántani, csak el szeretném magyarázni – suttogta, majd leengedte kezét, de Emmett az utolsó pillanatban elkapta. Mindhárman, akik csak kívülről figyeltük a Rosalie és Emmett közt lezajló eseményeket, egyszerre vettük fel a támadó pozíciót, de félelmünk alaptalan volt. Emmett semmit sem csinált, csak egyszerűen összekulcsolta kezeiket, s ránk morgott, megint felvéve előző testtartását, mint aki most Rosalie-t védené… Tőlünk.
Újra megnyugodtunk, s Emmett is visszafogta morgását felénk, főleg, hogy Rosalie rászólt. Érdekes módon hallgatott is rá… nem akarta még így sem megbántani. Ledöbbentem, mennyire tudja kontrollálni magát, le tudja állítani magát, mikor elöntik az újszülöttekre jellemző meggondolatlan cselekedetek, gondolatok, s érzések.
- Nyugodj meg, Emmett – mondta újra Rosalie, fogva a fiú kezét. – Most figyelj csak rám – nézett a szemeibe. – Vámpírok vagyunk, úgymond… vegetáriánus vámpírok.
- Vámpír? – kérdezett vissza Emmett, majd elvigyorodott. – Szuper… - kiáltott fel, mire mindannyian meglepődtünk. Ilyet még sose tapasztaltunk. Még jobban kezeli a helyzetet, mint Rosalie… tévedtem. – Csak ez az érzés nem… - fintorodott el, majd folytatta, hogy elterelje a figyelmét az érzésről. - De mit jelent az, hogy vegetáriánus… mármint a vámpíroknál?
- Csak állatvérrel táplálkozunk – válaszolt Rosalie.
- Ó, értem – gondolkodott el egy pillanatra Emmett.
- Nagyon szívesen látunk a családunkban – szólalt meg most először Carlisle. – Én Carlisle Cullen vagyok, ő a feleségem Esme és a fiam Edward. Rosalie-t pedig már ismered – mosolygott apám.
- Emmett McCarthy – mutatkozott be a fiú is, s megszorította Carlisle kezét, aki egy kicsit felszisszent.
- Ó, bocsánat… - riadt meg Emmett.
- Semmi baj – nyugtatta Carlisle. – Az újszülött vámpíroknak mindig nagyobb az erejük – magyarázta.
- Cullen – javította ki Rosalie automatikusan a nevet, Emmett hálásan mosolygott. Láttam gondolataiban, hogy tetszik neki az élete, a hatalmas ereje, a kiváló hallása, a gyorsasága, s legfőképp Rosalie. Csak egy valami nem, méghozzá a szörnyű szomj, ami kiszárította torkát, s kínozta, fojtogatta.
- Rosalie menjetek el vadászni – mondtam most én, mire Rose bólintott. Egyszerűen nem éreztem a biztonságot, míg Emmett nem csillapítja szomjúságát.
- Gyere utánam – hallottam még testvérem hangját, majd eltűntek a házból. Mélyet sóhajtottam.
- Egész jól fogadta – szólalt meg kedvesen Esme, miközben megölelte Carlisle-t.
- Csak is Rosalie miatt – mondtam halvány mosollyal. Amiben próbáltam elrejteni gúnyos formáját. El nem tudtam képzelni, hogy hogyan volt rá Rosalie ilyen hatással.
- Ó, ez nagyszerű – örvendezett Esme. – Bővült a családunk, és Rose is megtalálta a párját – mosolygott rá szerelemmel teli szemekkel Carlisle-ra, aki viszonozta azt egy szomorkásabbal. Rám gondolt, megint csak. Terve, hogy Rosalie majd az én párom lesz, most kudarcba fulladt. S nem is én tettem tönkre, hanem Rose. De akkor sem tudtam volna másképp nézni rá, mint a testvéremre. Szép volt, de semmi különleges nem volt benne, ami engem megfogott volna. Túl sokat törődött magával, a szépségével, s az emberi életéből megmaradó sekély érzésekkel…
- Megyek, elkezdek összepakolni… - mondtam egy perc múlva, mire Carlisle bűnbánó arccal bólintott, mind gondolatai, mind a költözés miatt.
Gondoltam, mielőtt villámgyorsan összepakolom a szobám tartalmát - amit lassan már ki sem kéne pakolnom a következő helyen -, még megnézem, hol is található az a bizonyos város. Lekaptam a könyvespolcomról egy földrajzi atlaszt, s megpróbáltam úgy kinyitni, hogy a régi kötés ne szakadjon tovább. Még családomról maradt rám ez az egy darab…
Megkerestem Észak-Amerikát, s kikerestem a várost. Meg is találtam az Olympic National Parktól észak-nyugat irányban, nem messze az óceántól. Így legalább kicsit behatároltam, s lehet valamennyi becslésem az időjárással kapcsolatban is. Az óceán közelsége, s hatása miatt sokat eshet az eső, kevés napsütéssel, ami nekünk igen jól jön. Márványkeménységű bőrünk úgy veri vissza a napsütést, mint a gyémánt. A rémület után, az emberek elkezdenek gondolkodni, vagy ami még rosszabb, anélkül elítélni. S kitudja mi nem történne még. Lelepleződnénk, s ellátogatna még talán a Volturi is hozzánk… Elfintorodtam. Carlisle mesélt róluk, s soha örök életem során nem akarok velük találkozni, még csak messziről sem.
Visszatereltem gondolataimat legújabb lakhelyünkhöz. Talán ott végre letelepedünk egy kicsit hosszabb ideig, s lenne esélyem lassan elvégezni az orvosit is, addig sem unatkoznék. És lenne egy normálisnak mondható életem, amiben igencsak ügyelnem kellene tetteimre, de megérné. Nagyon sokat tanultam a könyvekből, s legfőképp Carlisle-tól szakmája tudományáról, ami pedig a legfontosabb, el tudom viselni az emberek közelségét úgy, hogy ne akarjam kiontani életüket. Az idő előre haladtával úgy érzem, egyre több erőm lesz ellenállni a kísértésnek, s a gyilkolási vágynak. A szörnyeteg már csak akkor tör felszínre, mikor az erdőben vadászom a zsákmányomra. Nem elégszik meg, s nem tűnik el soha, de vissza tudom szorítani oda, ahova való. A lelkem legmélyebb bugyraiba, egy vaskapu mögé…
Az elmúlt félévben próbáltam megfigyelni az embereket én is – nem csak Carlisle, aki köztük éli mindennapjait -, hogy emberként tudjak viselkedni. Mikor egyedül voltam, s nem volt más elfoglaltságom az éjszaka, folyton azt gyakoroltam, hogyan élnek az emberek. Lassítottam tempómon, most már nem akartam mindig mindent a lehető leggyorsabban megcsinálni. Tanulmányoztam az apró gesztusokat is, amiket az emberek önkéntelenül tesznek. De ugyanúgy megtanultam testük felépítését is – hála az orvostudománynak, s Carlisle-nak -, ami átváltozásommal megmaradt, csak sokkal strapabíróbban. Emberi lassúsággal léptem vissza a könyvespolcomhoz, s helyeztem vissza a könyvet helyére. Öntudatlanul tettem, arra nem is gondoltam, hogy úgy sem marad már sokáig ott. Gondolataim tovább szárnyaltak egy új élet reményeiben.
Talán, alkalmazni is tudom majd azokat az ismereteket Forksban, amiket megfigyeltem. Talán, fenntarthatom a látszatot, s közben nem unatkozom a nap minden percében. S talán… egy kihívást is le tudnék győzni. De erre még gondolnom sem szabad, mert mi van, ha az ellenkezője történne meg… Ha találkoznék vele, s elhagyna önuralmam, megtámadnám… Mindent elveszítenék, amit eddig elértem az akaratommal, a fegyelmemmel. Mindent, amitől nem válok újra olyan szörnyeteggé. Remegve hunytam le szemeim, ahogy megint eszembe jutott az emlék, s vele együtt az édes illat, az őrjítő csend. Túlságosan is furdalt a kíváncsiság, túlságosan is nagy akarat kellett ahhoz, hogy ne keressem meg. Amikor erre gondoltam, hogy milyen könnyen a nyomára akadhatnék, hogy azt az édes illatot bármikor felismerném, s követném, akkor ellenérvnek kirajzolódott fejemben Carlisle és Esme arca. Az arcukra kiülő fájdalom, s a legrosszabb… a csalódottság. Nem bírnám elviselni, hogy miattam legyenek szomorúak, vagy akár valamelyikük is magát okolja miatta. Mert tudom, hogy Carlisle is, és Esme is eljátszana gondolatban azzal, hogy esetleg nem törődtek velem, s ezért vétettem hibát. Persze ennek semmi köze nem lenne ahhoz. Annak a lánynak a vére nekem olyan, mint az embereknek a dohány, vagy a kávé. Sőt, inkább olyan, mint a ópium. Igaz, még nem ízleltem meg, de már így is függőséget okozott, már csak az illata. Egyszer belélegeztem mámorító illatát, s azóta körülötte forognak gondolataim, folyamatosan fogva tartva érzékeimet, s agyamat. Örökké kínzó, nyomasztó érzés, ami nem fog szűnni… Egy esetben eltűnhetne, de hátra maradna a lelkiismeret furdalás, s a szorongató gyötrelem, ami szinte rosszabb, mint a szomjúság miatti fájdalom.
Észre sem vettem, mennyi idő telt el gondolataim elemezgetésével, s kedvenc dallamaim hallgatásával. Figyeltem a körülöttem zajló eseményekre. Nem rég visszatért Rosalie és Emmett a vadászatból. Carlisle és Esme saját szobájában beszélgettek, leginkább a családról. Nem akartam erre összpontosítani, mindig úgy érzem, mintha kihallgatnám családom tagjait, holott erről igazán nem tehetek. Halkan felhorkantam erre a megjegyzésemre, majd felkeltem a kanapémról, s elkezdtem összepakolni. Most már ideje, hogy nekiálljak, ha nem akarok sietni. Holnapig még van rá bőven időm…
Éjfélt ütött az arany zsebóra, s a hold ezüstösen ragyogott az égen a felhőfoszlányok mögött. Emmett átváltozása időpontjára rá négy napra készen álltunk a költözésre. Carlisle és Esme a Bugattival utaztak, Rosalie Emmettel kettesben futva tette meg a távot, én pedig az év elején szerzett fenséges Cadillacemet vezetve jutottam el Forksba. Carlisle előre megvásárolta a házat, ami állítólag az erdő belsejében, nem messze egy tisztástól foglal helyet. Most már, hogy apámtól ajándékba kaptam ezt az autót, meg tudtam érteni, miért vezeti… Egyszerűen nincs félelem egy baleset miatt, úgy sem halnék meg, s a száguldás… Az az érzés felemelő, elfelejtem minden gondolatomat, bajomat. Csak is a kilométeróra számait látom magam előtt, s a folyamatosan fogyó utat. Én mentem elől, mert a Cadillac kicsit gyorsabb, mint a Bugatti. De Carlisle szívéhez nőtt az automobil, s sehogy sem tudtam rávenni, hogy váljon meg tőle. Vannak már sokkal gyorsabb, s kényelmesebbek is a kornak hűen.
Utazás alatt figyeltem a mellettem elsuhanó tájat is. Amerika… amióta megszülettem itt éltem, az Új Világban, ahogy akkor régen nevezték. Eltűnődtem már mennyit változott azóta a világ, s mennyit fejlődött az emberiség, a tudományok. Viszont, ha most kapnám el a spanyolnáthát, még akkor sem tudnának meggyógyítani. Azóta sem találtak gyógymódot. Akkor szerencsém volt, mert megismertem Carlisle-t… másoknak nem volt ilyen szerencséjük. De most nem akartam ezzel foglalkozni. Csak a zongorám épségben maradjon, míg Rosalie és Emmett oda nem érnek. Ami valószínűleg már megtörtént. De testvérem - vagy inkább két testvérem -, tudja, hogy nem sokáig élnének, ha valami baja esne az antik hangszernek. Elvigyorodtam, még jól is jönne egy kis játék legújabb családtagommal. Vadászat, plusz fogócska, s erőösszemérés… Emmett úgy is benne lenne, amennyire megismertem eddig gondolatai alapján. Sok bajom lesz még vele, ebben biztos voltam…
Hajnalodott már, mikor odaértünk a házhoz. Az időjárásban nem tévedtem sokat, azóta szakadt az eső mióta pár mérföld távolságba értünk, a szürke felhők még ilyenkor is beborították az eget. Rosalie és Emmett illatát követtem, másképp nem találtam volna oda a sűrű erdőben úgy, hogy még nem tudtam, hova is kellene elérnem. De így sokkal könnyebb volt. Mikor rátaláltam az erdőben kanyargó ösvényre – ami szerencsére autószélességű volt -, már csak haladnom kellett a kijelölt úton, hogy odaérjek a házhoz. Megálltam a tornác előtti zöld területen, s elismerően ránéztem Carlisle-ra, aki abban a pillanatban parkolt le mellém. A ház hatalmas volt, már kívülről is megfogott, s beleszerettem a fa tornácba, amire virágok futottak fel, otthonos, egyedi kinézetébe. Egy normális ház, gyönyörű környezettel. Kell ennél több a látszathoz? Nekem nem…
Kiszálltam a Cadillecből, s miután becsuktam ajtaját, felfutottam a tornácra, hogy ne ázzak el. Az esőcseppeket meg sem éreztem márvány bőrömön. Körbefordultam, s a távolba néztem. Figyeltem az apró neszeket, amik az erdő felől jöttek fülemig, a szellő susogtatta levelek zörgését, míg Carlisle és Esme oda nem értek mellém. Esme is azonnal beleszeretett a helybe, úgy érezte otthon van, pedig még be sem tette lábát a házba. Mielőtt rátettem volna kezemet a kilincsre, Rosalie hirtelen kinyitotta előttem. Mögötte Emmett vigyorgott, átölelve Rose derekát.
- Meseszép ez a ház – mondta Esmének címezve, aki rámosolygott. Mindannyian beléptünk a házba, s körbenéztünk új otthonunkban. Ami a legjobban tetszett, a lenti nagyszobán kívül, azok a hatalmas ablakok voltak, amik a ház teljes hátsó frontját uralták, s az Olympic Mountain erdejében kanyargó folyóra néztek. Rögtön megtaláltam az emeleten az én szobámat, s elégedettséggel töltött el a látvány.
A nap folyamán kipakoltunk, Rosalie – amikor nem szerelmével, Emmettel volt -, Esmének segített csinosítani a házat. Estére kellemesen otthonossá változott az épület, a garázsban ott álltak kedvenc autóink, a nagyszobában pedig – épségben -, a zongorám. Vagyis Carlisle-é, de ez mellékes. Mivel Rosalie nem ért rá, Emmettnek pedig vadásznia kellett volna, csak én maradtam, hogy „elkísérjem”, nehogy valami baj történjen. Emmettel már az erdőben vadásztunk, beszélgettünk is utána, hogy megismerhessük egymást. Mégiscsak a testvérem lett, a családom tagja. Egy kidőlt fa vastag törzsén ültünk, mikor egyszerre felugrottunk, s támadó állásba görnyedtünk. Hallgattuk a neszeket, amik a sűrűből jöttek, s morogva szimatoltunk a levegőbe.
Talán ellenségek, talán barátok halk léptei susognak az avaron…
Váratlan események
Egy tizedmásodpercre lemerevedtem, majd lefutottam a nappaliba, ahol Carlisle és Esme tartózkodott. Arcom elárulta nekik, hogy halaszthatatlan az ügy.
- Rosalie… valami baj van… - nyögtem ki, s abban a pillanatban Rosalie berontott a hátsó ajtón, az erdő felől.
Az ajtón bejövő szellő emberi vér illatát hozta magával.
- Carlisle! – nyögte kis keservesen, mi pedig meredten álltunk egymás mellett. Mindegyikünk gondolatain átsuhant egy szörnyű gondolat. Rosalie szinte tálcán kínálta Esmének és nekem áldozatát, de most már ez nem jelentett akkora gondot egyikünk számára sem, mint azelőtt. Figyelmemet másra összpontosítottam, azonnal végigfutottam feltörő gondolatain, amiből kiderült számomra minden.
- Rosalie… mi történt? – kérdezte Carlisle nyugodt hangon. Rose ránézett a karjában tartott húsz év körüli fiúra, majd kérlelő, mézszínű szemeit belefúrta apáméba.
- Egy medve… az Appalache-hegységben – válaszoltam én testvérem helyett. Carlisle egy pillanatra rám nézett, aztán vissza Rosalie-ra, aki beszélni kezdett.
- Segíts… kérlek – suttogta Carlisle-nak. – Én… én nem bírtam megtenni, de te megtudod… te képes vagy rá… kérlek… - mormolta zavartan. – Nem hagyhattam, hogy megölje az a medve… így is belehal a sérüléseibe… de megmenthetjük – mondta szaggatottan. Carlisle bólintott.
- Vidd fel a szobádba, és fektesd le az ágyra – mondta Carlisle. Rosalie abban a másodpercben el is tűnt.
- Megint… megteszed? – kérdeztem Carlisle felé fordulva.
- Láttad Rosalie-t. Képes volt több száz kilométeren át megállni, hogy ne bántsa… - válaszolta eltűnődve.
- Fontos neki… nagyon is – mondtam kicsit szkeptikusan, amivel kizökkentettem mélázásából.
- Edward…
- Menj, Carlisle. Úgy néz, ki bővül a családunk – mondtam halkan, s megpróbáltam vigyorogni, hátha segít. Apám egy szemvillanás múlva már nem volt ott, hallottam a szoba ajtajának csukódását. Rosalie kétségbeesett gondolatait. Ránéztem Esmére, ő pedig rám mosolygott.
Köszönöm – hallottam meg a kedves gondolatot.
- Mégis mit?
- Hogy támogatod apádat és a testvéredet is – mosolygott, s nem tudtam nem viszonozni.
- Csak nagyon ismerős ez a helyzet – mondtam elhúzva számat.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Legalább beutazzuk Észak-Amerikát – kacsintott halkan nevetve.
- Igaz – bólintottam. Carlisle visszatért a nappaliba, nagyot sóhajtott, s átkarolta Esmét. Belefúrta fejét a nő nyakába, s Esme alig hallható dalocskát dúdolt fülébe.
- Nyugodj meg, helyesen cselekedtél – súgta a dallamocska végén. Furcsa volt így látni Carlisle-t. Mindig felnéztem rá, mindig ő volt előttem az élő példa, a tökéletesség. És most láttam csak, hogy neki sem könnyű. Hogy mennyi erő kellett neki ahhoz, hogy meg tudjon állni, mikor az emberi vér ízének mámora szétterjedt szájában, s végigfolyt száraz torkában. S mennyi erő kellett ahhoz, hogy ne gyötörje magát amiatt, amit tett egy emberrel. Összeszorult a torkom a feltörő emlékekre.
Carlisle azonnal megnyugodott szerelme karjaiban, s újra mosolygott. Ebben a pillanatban akaratlanul is elkaptam egy kósza gondolatot apám fejében, amit aligha akart nekem elárulni.
Beszéljünk Edward – aprót bólintottam, s követtem Carlisle-t a dolgozószobájába.
Mikor beléptem, s becsuktam az ajtót, gondterhelt arccal nézett rám, de én tudtam miért.
- Nem. Nem ő volt – nyugtattam meg legelőször, mikor arra gondolt, esetleg Rosalie volt, aki megsebesítette a fiatal fiút.
- Azt mondtad, fontos számára a fiú – mondta megválasztva szavait. – Hallottad?
- Igen – bólintottam. – Mikor az Appalache-hegységben rátalált, egy medve már elég súlyos sérüléseket okozott neki. Nem gondolkodott, csak megtámadta a medvét, de rajta… rajta egy karcolást sem vétett. Azt hiszem, Rosalie-t megfogta a fiú arca…
- De mit keresett a hegységben? Ezt nem értem – tűnődött Carlisle.
- Elég egyszerű a válasz – folytattam, mire apám érdeklődve rám nézett. – Csak egyedül akart lenni, kicsit… távolabb az otthonától, az emberektől… - fejeztem be. Carlisle bólintott, hogy megértette.
- És most hallasz valamit? – kérdezte úgy, mintha bűnt követett volna el. Tudtam, hogy csak aggódik Rosalie-ért.
- Nem fogja bántani, vele marad… talán örökké… - mondtam egy perc múltán lesütve aranyszín szemeimet. Carlisle megkönnyebbülten sóhajtott, majd megint nyugtalan lett.
- Mi a baj, Edward? Tudom, hogy megint költöznünk kell, és sajnálom is, de… - nem hagytam, hogy befejezze, közbevágtam.
- Semmi baj, apa – sóhajtottam. De volt valami… sokat gondolkodtam azon az elmúlt félévben, amit Rosalie mondott nekem még elköltözésünk napján.
Nekem elmondhatod.
- Úgy gondolom, Rosalie is megtalálta a párját… - nyögtem ki szomorúan egy pillanat után. Nem az zavart, hogy Rosalie boldog lehet majd vele, hanem, hogy én soha nem fogom megtalálni a párom. Talán, örökre egyedül fogok maradni, talán, ezt ítélte nekem Isten a sok bűnömért.
- Úgy érted? – kérdezte döbbenten Carlisle.
- Úgy – bólintottam. S most, hogy saját gondolataim nem zavartak be, Carlisle-éi csak úgy sikoltottak a fejemben. – Carlisle… el szeretnéd mondani, ugye? - utaltam titkolózó gondolataira, mire ő bűnbánó arccal nézett rám.
- Én… szóval, mikor Rosalie-t a családunkba hoztam, reménykedtem, hogy őbenne meglátod, azt, amit én Esmében – sütötte le kisfiúsan szemeit. Mint, aki arra vár, mikor kapja meg büntetését az elkövetett csínyért. Megdöbbentem. Nem tudtam, mit mondhatnék. Itt volt a szemem előtt, voltak rá utaló gondolatok, mégis elsiklottam felettük, s bemagyaráztam magamnak, hogy képzelődöm.
- Edward… én… - nem néztem rá, de éreztem a hangjában a bánatot.
Sajnálom. Nem akartam, hogy magányos legyél. Tudom, milyen az…
- Semmi baj, Carlisle – mondtam felnézve rá. – Tudom, hogy csak jót akartál nekem – erőltettem hamiskás mosolyt arcomra. – De… - folytattam, és apám érdeklődve figyelt.
- …majd én megtalálom a párom – fejeztem be inkább kérlelő hangon.
Természetesen. Nem avatkozom többet bele – mosolygott immár.
- Köszönöm – álltam fel foteljéből, s elindultam az ajtó irányába. Mikor ki akartam lépni, Carlisle még odaszólt nekem.
- Mit szólnál Forkshoz? Úgy négy nap múlva? – kérdezte utalva a költözésre.
- Tökéletes – hazudtam pókerarccal, majd eltűntem az ajtó mögött. Igazából azt sem tudtam, hol található Forks, milyen ott az időjárás… egyszóval semmit az ég világon nem tudtam arról a városról, de… valahogy nem is érdekelt.
Három nap telt el, Rosalie egy másodpercre sem hagyta magára a fiatal fiút. Gyötrelmes, házat zengő, rengető átváltozása a végéhez közeledett. Ember létére magasabb volt mindannyiunknál, fekete, rövid, göndör hajjal, erős, izmos testtel rendelkezett. Előre tartottam attól, mi lesz, ha nem tud majd uralkodni magán, s ránk támad. Lehet, hogy mi többen vagyunk, de egy újszülöttel szemben még az is kevés lenne. Csak a józan eszünkre hagyatkozhatunk az ő hatalmas, szomjúságoltó, szinte őrült cselekedeteivel szemben. Bár Rosalie sem viselkedett rosszul, bíztam benne, pártfogoltja sem fog. Szobámban tanultam, s gondolkodtam rajta, az ismeretlen fiún, mikor Carlisle bekopogott.
- Edward… hamarosan átváltozik… - mondta, s szemével intett. Mindannyian bementünk a szobába, én csuktam utolsónak az ajtót.
- Carlisle? – kérdezte Rosalie zavartan, aki az ágy mellett most megfeszült izmokkal ült, s a fiú arcát simogató keze megállt a mozdulat közben.
- Csak elővigyázatosság, Rose – felelte nyugtatóan apám. Esme aprót bólintott Rosalie felé, aki ettől valóban felengedett.
Edward, nem tudhatjuk, hogy fog reagálni. Lehetséges, hogy teljesen elveszti az önuralmát.
Carlisle szemeibe néztem, hogy megértettem, majd Rosalie-ra.
- Talán, nem kellene ott maradnod, Rose – mondtam kicsit aggódva. Persze, nem lenne semmi baja, de rossz érzésem volt.
- Ugyan, Edward… - forgatta meg szemeit Rosalie. – Nem tud bántani, és nem is tenné meg – folytatta halkan, s eszébe jutott, mikor rátalált az erdőben. Miután Rosalie végzett a medvével a mozdulatlan, összemarcangolt emberi test fölé hajolt, egy pillanatra összekapcsolódott a barna és az aranyszín szempár, aztán a fiú ájultan csukta le azokat. Rosalie pedig ösztönösen felkapta, s futott vele…
Csak morogtam egyet, jeléül, még mindig nem tetszik ez a helyzet nekem.
A következő pillanat egy tized másodperc alatt lezajlott. Az ágy hangos reccsenéssel megadta magát a felpattanó újszülött vámpírnak, aki most fogait vicsorgatva, mély morgással, megfeszült izmokkal, zavart, de annál figyelmesebb tekintettel pásztázott minket. Azonnal reagáltam én is és Esme is, támadó állásba görnyedtünk, de nem morogtunk, nehogy feldühítsük vele a fiút. Carlisle nyugodtan állt, mintha mi sem történt volna. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy Rosalie sokkal jobban fogadta az átváltozását, mint ez a fiú.
- Nyugodj meg, kérlek… - Rosalie hangja törte meg a beszédcsendet. Pár lépéssel elhátrált a fiútól, aki most karmazsinvörös szemeit rávillantotta Rose-ra. Attól tartottam, megtámadja, de ehelyett felegyenesedett védekező testtartásából, izmai elernyedtek, s meredten nézte testvérem gyönyörű arcát. Rosalie egyik kezét a fiú felé nyújtotta, hogy megérinthesse, s meggyőzze, senki nem akarja bántani. Én is engedtem merev testtartásomon, ahogy Esme is.
Hallgattam a fiú gondolatait, hogy mire készül. De semmit nem akart tenni, csak érezni akarta megmentője érintését. Rosalie megérintette a fiú arcát, aki erre ellágyult, s egy pillanatra elfelejtette a száraz égést torkában.
- Hogy hívnak? – kérdezte Rose, folyamatosan a vörös szemekbe bámulva.
- Emmett… - nyögte ki nehezen a választ, majd ahogy a levegő beáramlott tüdejébe, újult erővel perzselődött fel torka is. Szárazon nyelt egyet, s elvicsorodott. De Rosalie nem ijedt meg tőle, kezét nem húzta vissza. Bízott Emmettben, s tudta – érezte -, hogy nem fogja megtámadni, s ezt Emmett is megérezte.
- Emlékszel mindenre? – folytatta a kérdezősködést testvérem. Emmett bólintott. – Most biztosan nem érted, mi történhetett, hisz azt hitted… meghaltál – mondta halkan, s gondolatain átfutott, mit érzett ő, amikor felébredt átváltozása után. – Nem akarunk bántani, csak el szeretném magyarázni – suttogta, majd leengedte kezét, de Emmett az utolsó pillanatban elkapta. Mindhárman, akik csak kívülről figyeltük a Rosalie és Emmett közt lezajló eseményeket, egyszerre vettük fel a támadó pozíciót, de félelmünk alaptalan volt. Emmett semmit sem csinált, csak egyszerűen összekulcsolta kezeiket, s ránk morgott, megint felvéve előző testtartását, mint aki most Rosalie-t védené… Tőlünk.
Újra megnyugodtunk, s Emmett is visszafogta morgását felénk, főleg, hogy Rosalie rászólt. Érdekes módon hallgatott is rá… nem akarta még így sem megbántani. Ledöbbentem, mennyire tudja kontrollálni magát, le tudja állítani magát, mikor elöntik az újszülöttekre jellemző meggondolatlan cselekedetek, gondolatok, s érzések.
- Nyugodj meg, Emmett – mondta újra Rosalie, fogva a fiú kezét. – Most figyelj csak rám – nézett a szemeibe. – Vámpírok vagyunk, úgymond… vegetáriánus vámpírok.
- Vámpír? – kérdezett vissza Emmett, majd elvigyorodott. – Szuper… - kiáltott fel, mire mindannyian meglepődtünk. Ilyet még sose tapasztaltunk. Még jobban kezeli a helyzetet, mint Rosalie… tévedtem. – Csak ez az érzés nem… - fintorodott el, majd folytatta, hogy elterelje a figyelmét az érzésről. - De mit jelent az, hogy vegetáriánus… mármint a vámpíroknál?
- Csak állatvérrel táplálkozunk – válaszolt Rosalie.
- Ó, értem – gondolkodott el egy pillanatra Emmett.
- Nagyon szívesen látunk a családunkban – szólalt meg most először Carlisle. – Én Carlisle Cullen vagyok, ő a feleségem Esme és a fiam Edward. Rosalie-t pedig már ismered – mosolygott apám.
- Emmett McCarthy – mutatkozott be a fiú is, s megszorította Carlisle kezét, aki egy kicsit felszisszent.
- Ó, bocsánat… - riadt meg Emmett.
- Semmi baj – nyugtatta Carlisle. – Az újszülött vámpíroknak mindig nagyobb az erejük – magyarázta.
- Cullen – javította ki Rosalie automatikusan a nevet, Emmett hálásan mosolygott. Láttam gondolataiban, hogy tetszik neki az élete, a hatalmas ereje, a kiváló hallása, a gyorsasága, s legfőképp Rosalie. Csak egy valami nem, méghozzá a szörnyű szomj, ami kiszárította torkát, s kínozta, fojtogatta.
- Rosalie menjetek el vadászni – mondtam most én, mire Rose bólintott. Egyszerűen nem éreztem a biztonságot, míg Emmett nem csillapítja szomjúságát.
- Gyere utánam – hallottam még testvérem hangját, majd eltűntek a házból. Mélyet sóhajtottam.
- Egész jól fogadta – szólalt meg kedvesen Esme, miközben megölelte Carlisle-t.
- Csak is Rosalie miatt – mondtam halvány mosollyal. Amiben próbáltam elrejteni gúnyos formáját. El nem tudtam képzelni, hogy hogyan volt rá Rosalie ilyen hatással.
- Ó, ez nagyszerű – örvendezett Esme. – Bővült a családunk, és Rose is megtalálta a párját – mosolygott rá szerelemmel teli szemekkel Carlisle-ra, aki viszonozta azt egy szomorkásabbal. Rám gondolt, megint csak. Terve, hogy Rosalie majd az én párom lesz, most kudarcba fulladt. S nem is én tettem tönkre, hanem Rose. De akkor sem tudtam volna másképp nézni rá, mint a testvéremre. Szép volt, de semmi különleges nem volt benne, ami engem megfogott volna. Túl sokat törődött magával, a szépségével, s az emberi életéből megmaradó sekély érzésekkel…
- Megyek, elkezdek összepakolni… - mondtam egy perc múlva, mire Carlisle bűnbánó arccal bólintott, mind gondolatai, mind a költözés miatt.
Gondoltam, mielőtt villámgyorsan összepakolom a szobám tartalmát - amit lassan már ki sem kéne pakolnom a következő helyen -, még megnézem, hol is található az a bizonyos város. Lekaptam a könyvespolcomról egy földrajzi atlaszt, s megpróbáltam úgy kinyitni, hogy a régi kötés ne szakadjon tovább. Még családomról maradt rám ez az egy darab…
Megkerestem Észak-Amerikát, s kikerestem a várost. Meg is találtam az Olympic National Parktól észak-nyugat irányban, nem messze az óceántól. Így legalább kicsit behatároltam, s lehet valamennyi becslésem az időjárással kapcsolatban is. Az óceán közelsége, s hatása miatt sokat eshet az eső, kevés napsütéssel, ami nekünk igen jól jön. Márványkeménységű bőrünk úgy veri vissza a napsütést, mint a gyémánt. A rémület után, az emberek elkezdenek gondolkodni, vagy ami még rosszabb, anélkül elítélni. S kitudja mi nem történne még. Lelepleződnénk, s ellátogatna még talán a Volturi is hozzánk… Elfintorodtam. Carlisle mesélt róluk, s soha örök életem során nem akarok velük találkozni, még csak messziről sem.
Visszatereltem gondolataimat legújabb lakhelyünkhöz. Talán ott végre letelepedünk egy kicsit hosszabb ideig, s lenne esélyem lassan elvégezni az orvosit is, addig sem unatkoznék. És lenne egy normálisnak mondható életem, amiben igencsak ügyelnem kellene tetteimre, de megérné. Nagyon sokat tanultam a könyvekből, s legfőképp Carlisle-tól szakmája tudományáról, ami pedig a legfontosabb, el tudom viselni az emberek közelségét úgy, hogy ne akarjam kiontani életüket. Az idő előre haladtával úgy érzem, egyre több erőm lesz ellenállni a kísértésnek, s a gyilkolási vágynak. A szörnyeteg már csak akkor tör felszínre, mikor az erdőben vadászom a zsákmányomra. Nem elégszik meg, s nem tűnik el soha, de vissza tudom szorítani oda, ahova való. A lelkem legmélyebb bugyraiba, egy vaskapu mögé…
Az elmúlt félévben próbáltam megfigyelni az embereket én is – nem csak Carlisle, aki köztük éli mindennapjait -, hogy emberként tudjak viselkedni. Mikor egyedül voltam, s nem volt más elfoglaltságom az éjszaka, folyton azt gyakoroltam, hogyan élnek az emberek. Lassítottam tempómon, most már nem akartam mindig mindent a lehető leggyorsabban megcsinálni. Tanulmányoztam az apró gesztusokat is, amiket az emberek önkéntelenül tesznek. De ugyanúgy megtanultam testük felépítését is – hála az orvostudománynak, s Carlisle-nak -, ami átváltozásommal megmaradt, csak sokkal strapabíróbban. Emberi lassúsággal léptem vissza a könyvespolcomhoz, s helyeztem vissza a könyvet helyére. Öntudatlanul tettem, arra nem is gondoltam, hogy úgy sem marad már sokáig ott. Gondolataim tovább szárnyaltak egy új élet reményeiben.
Talán, alkalmazni is tudom majd azokat az ismereteket Forksban, amiket megfigyeltem. Talán, fenntarthatom a látszatot, s közben nem unatkozom a nap minden percében. S talán… egy kihívást is le tudnék győzni. De erre még gondolnom sem szabad, mert mi van, ha az ellenkezője történne meg… Ha találkoznék vele, s elhagyna önuralmam, megtámadnám… Mindent elveszítenék, amit eddig elértem az akaratommal, a fegyelmemmel. Mindent, amitől nem válok újra olyan szörnyeteggé. Remegve hunytam le szemeim, ahogy megint eszembe jutott az emlék, s vele együtt az édes illat, az őrjítő csend. Túlságosan is furdalt a kíváncsiság, túlságosan is nagy akarat kellett ahhoz, hogy ne keressem meg. Amikor erre gondoltam, hogy milyen könnyen a nyomára akadhatnék, hogy azt az édes illatot bármikor felismerném, s követném, akkor ellenérvnek kirajzolódott fejemben Carlisle és Esme arca. Az arcukra kiülő fájdalom, s a legrosszabb… a csalódottság. Nem bírnám elviselni, hogy miattam legyenek szomorúak, vagy akár valamelyikük is magát okolja miatta. Mert tudom, hogy Carlisle is, és Esme is eljátszana gondolatban azzal, hogy esetleg nem törődtek velem, s ezért vétettem hibát. Persze ennek semmi köze nem lenne ahhoz. Annak a lánynak a vére nekem olyan, mint az embereknek a dohány, vagy a kávé. Sőt, inkább olyan, mint a ópium. Igaz, még nem ízleltem meg, de már így is függőséget okozott, már csak az illata. Egyszer belélegeztem mámorító illatát, s azóta körülötte forognak gondolataim, folyamatosan fogva tartva érzékeimet, s agyamat. Örökké kínzó, nyomasztó érzés, ami nem fog szűnni… Egy esetben eltűnhetne, de hátra maradna a lelkiismeret furdalás, s a szorongató gyötrelem, ami szinte rosszabb, mint a szomjúság miatti fájdalom.
Észre sem vettem, mennyi idő telt el gondolataim elemezgetésével, s kedvenc dallamaim hallgatásával. Figyeltem a körülöttem zajló eseményekre. Nem rég visszatért Rosalie és Emmett a vadászatból. Carlisle és Esme saját szobájában beszélgettek, leginkább a családról. Nem akartam erre összpontosítani, mindig úgy érzem, mintha kihallgatnám családom tagjait, holott erről igazán nem tehetek. Halkan felhorkantam erre a megjegyzésemre, majd felkeltem a kanapémról, s elkezdtem összepakolni. Most már ideje, hogy nekiálljak, ha nem akarok sietni. Holnapig még van rá bőven időm…
Éjfélt ütött az arany zsebóra, s a hold ezüstösen ragyogott az égen a felhőfoszlányok mögött. Emmett átváltozása időpontjára rá négy napra készen álltunk a költözésre. Carlisle és Esme a Bugattival utaztak, Rosalie Emmettel kettesben futva tette meg a távot, én pedig az év elején szerzett fenséges Cadillacemet vezetve jutottam el Forksba. Carlisle előre megvásárolta a házat, ami állítólag az erdő belsejében, nem messze egy tisztástól foglal helyet. Most már, hogy apámtól ajándékba kaptam ezt az autót, meg tudtam érteni, miért vezeti… Egyszerűen nincs félelem egy baleset miatt, úgy sem halnék meg, s a száguldás… Az az érzés felemelő, elfelejtem minden gondolatomat, bajomat. Csak is a kilométeróra számait látom magam előtt, s a folyamatosan fogyó utat. Én mentem elől, mert a Cadillac kicsit gyorsabb, mint a Bugatti. De Carlisle szívéhez nőtt az automobil, s sehogy sem tudtam rávenni, hogy váljon meg tőle. Vannak már sokkal gyorsabb, s kényelmesebbek is a kornak hűen.
Utazás alatt figyeltem a mellettem elsuhanó tájat is. Amerika… amióta megszülettem itt éltem, az Új Világban, ahogy akkor régen nevezték. Eltűnődtem már mennyit változott azóta a világ, s mennyit fejlődött az emberiség, a tudományok. Viszont, ha most kapnám el a spanyolnáthát, még akkor sem tudnának meggyógyítani. Azóta sem találtak gyógymódot. Akkor szerencsém volt, mert megismertem Carlisle-t… másoknak nem volt ilyen szerencséjük. De most nem akartam ezzel foglalkozni. Csak a zongorám épségben maradjon, míg Rosalie és Emmett oda nem érnek. Ami valószínűleg már megtörtént. De testvérem - vagy inkább két testvérem -, tudja, hogy nem sokáig élnének, ha valami baja esne az antik hangszernek. Elvigyorodtam, még jól is jönne egy kis játék legújabb családtagommal. Vadászat, plusz fogócska, s erőösszemérés… Emmett úgy is benne lenne, amennyire megismertem eddig gondolatai alapján. Sok bajom lesz még vele, ebben biztos voltam…
Hajnalodott már, mikor odaértünk a házhoz. Az időjárásban nem tévedtem sokat, azóta szakadt az eső mióta pár mérföld távolságba értünk, a szürke felhők még ilyenkor is beborították az eget. Rosalie és Emmett illatát követtem, másképp nem találtam volna oda a sűrű erdőben úgy, hogy még nem tudtam, hova is kellene elérnem. De így sokkal könnyebb volt. Mikor rátaláltam az erdőben kanyargó ösvényre – ami szerencsére autószélességű volt -, már csak haladnom kellett a kijelölt úton, hogy odaérjek a házhoz. Megálltam a tornác előtti zöld területen, s elismerően ránéztem Carlisle-ra, aki abban a pillanatban parkolt le mellém. A ház hatalmas volt, már kívülről is megfogott, s beleszerettem a fa tornácba, amire virágok futottak fel, otthonos, egyedi kinézetébe. Egy normális ház, gyönyörű környezettel. Kell ennél több a látszathoz? Nekem nem…
Kiszálltam a Cadillecből, s miután becsuktam ajtaját, felfutottam a tornácra, hogy ne ázzak el. Az esőcseppeket meg sem éreztem márvány bőrömön. Körbefordultam, s a távolba néztem. Figyeltem az apró neszeket, amik az erdő felől jöttek fülemig, a szellő susogtatta levelek zörgését, míg Carlisle és Esme oda nem értek mellém. Esme is azonnal beleszeretett a helybe, úgy érezte otthon van, pedig még be sem tette lábát a házba. Mielőtt rátettem volna kezemet a kilincsre, Rosalie hirtelen kinyitotta előttem. Mögötte Emmett vigyorgott, átölelve Rose derekát.
- Meseszép ez a ház – mondta Esmének címezve, aki rámosolygott. Mindannyian beléptünk a házba, s körbenéztünk új otthonunkban. Ami a legjobban tetszett, a lenti nagyszobán kívül, azok a hatalmas ablakok voltak, amik a ház teljes hátsó frontját uralták, s az Olympic Mountain erdejében kanyargó folyóra néztek. Rögtön megtaláltam az emeleten az én szobámat, s elégedettséggel töltött el a látvány.
A nap folyamán kipakoltunk, Rosalie – amikor nem szerelmével, Emmettel volt -, Esmének segített csinosítani a házat. Estére kellemesen otthonossá változott az épület, a garázsban ott álltak kedvenc autóink, a nagyszobában pedig – épségben -, a zongorám. Vagyis Carlisle-é, de ez mellékes. Mivel Rosalie nem ért rá, Emmettnek pedig vadásznia kellett volna, csak én maradtam, hogy „elkísérjem”, nehogy valami baj történjen. Emmettel már az erdőben vadásztunk, beszélgettünk is utána, hogy megismerhessük egymást. Mégiscsak a testvérem lett, a családom tagja. Egy kidőlt fa vastag törzsén ültünk, mikor egyszerre felugrottunk, s támadó állásba görnyedtünk. Hallgattuk a neszeket, amik a sűrűből jöttek, s morogva szimatoltunk a levegőbe.
Talán ellenségek, talán barátok halk léptei susognak az avaron…
2009. április 5., vasárnap
Edward elemzés folytatása
Edward elemzés a 16. fejezethez:
Edward és a többiek kimennek a kijelölt ellenőrző-pontokhoz, hogy elkapják Dominicot. Alice közben beszélni próbál Edward fejével, és megpróbálja megértetni vele, hogy nem mehet el megint, és nem hagyhatja el Isabellát is, mert szüksége van a lányra, ahogy Isabellának is szüksége van rá.
Aztán jön Rosalie-tól a telefon, hogy Isabellát elrabolta Dominic. Edward teljesen kiborul. Az összes Cullen és Tanyáék is visszarohannak a Cullen-házhoz, addigra Rosalie-ék már lerázták a rendőröket. Végül is, Carlisle tiszteletben álló orvos, szóval, nem hiszem, hogy a rendőrök komolyan vették volna a névtelen telefonálót.
Esme otthon marad vigyázni a kicsi Edwardra Irinával együtt, a többiek pedig követik Isabella és a vámpír illatát. Edward olyan, mint egy őrült, csak rohan a szag után, minél előbb meg kell találnia Isabellát. Közben mindenféle szörnyű kép lepereg a szemei előtt.
Aztán megérzik a farkasok szagát, és Jasper mondja, hogy ez nem lehet véletlen, így Cullenék a farkasok után indulnak, a Denali klán pedig a hamis nyom után. Edward már messziről olvassa a farkasok gondolatait, és tudja, hogy mi történt Isabellával. Előbb a farkasok gondolataiban, majd a saját szemeivel is láthatja a lányt. A teste kék a kihűlés miatt, felül csak egy melltartó van rajta, a nadrágja félig lerángatva – jelezve a szörnyűséget, amit majdnem elkövettek ellene -, a karján, a mellkasán és a combtövén horzsolások, zúzódások és véraláfutások látszanak és ájultan fekszik a földön. Ez élete legszörnyűbb képe. Ha nem hallaná Isabella halk szívverését, azt hinné, hogy halott.
Teljesen elveszti az eszét, majdnem átrohan a határon gondolkodás nélkül. Jasper és Emmett az utolsó pillanatban kapják el, és húzzák vissza. Őrjöng, oda akar menni Isabellához. Ebben a pillanatban visszaér a másik három farkas is. Megtiltják, hogy bármelyik Cullen átlépjen a határon. Carlisle elmondja nekik, hogy Isabella eddig velük volt, ők vigyáztak rá, és a vámpír, aki megtámadta, nem a Cullen családhoz tartozik, és ők is el akarják kapni. Edward kiabál a farkasokkal, megpróbálja lerázni magáról a testvéreit. Aztán Carlisle megpróbálja észérvekkel meggyőzni – vagyis, hogy azzal nem használ Isabellának, ha átlépi a határt, és egymásnak kell esniük a farkasokkal. Edward megpróbálja fegyelmezni magát.
Carlisle meggyőzi a farkasokat, hogy Isabellának szüksége van orvosi segítségre, és engedjék át őt. Közben Isabella is magához tér. Edward egy kicsit megkönnyebbül, de még mindig túl ideges ahhoz, hogy teljesen le tudjon nyugodni. Legszívesebben széttépné az összes farkast, csak hogy odajusson Isabellához.
Mikor a farkasok közlik, hogy nem vihetik magukkal, akkor ösztönösen azt mondja, amit érez, vagyis, hogy Isabella hozzájuk tartozik. Végül Carlisle mégis áthozhatja a határon Isabellát. Edward oda akar menni hozzá, de egyfelől Rose megelőzi, másfelől Edward nem biztos benne, hogy azok után, ami történt vele, Isabella a közelében akar tudni egy férfi vámpírt.
A farkasok gondolatban üzennek még valamit Edwardnak, ami majd kiderül a következő fejezetből. :)
Hazaviszik Isabellát, és Edward nem hajlandó elmozdulni a szobájából. Leül a legtávolabbi sarokba, nehogy zavarja Isabellát, de nem hajlandó szem elől téveszteni. Elhatározza, hogy mostantól, amíg Isabella veszélyben van, mellette lesz, és ha valami miatt mégsem lehetne vele, akkor is valamelyik Cullennak mellette kell maradnia, hogy vigyázzon rá. Nem lehet többet egy percre sem egyedül, amíg nincs biztonságban. Figyeli, ahogy lassan visszatér belé az élet, felmelegszik a teste a takaró alatt, és közben magát marcangolja, amiért hagyta, hogy ez a szörnyűség megtörténjen vele.
Mikor Isabella felébred, azért nem tud ránézni, mert gyötri a bűntudat, amiért nem védte meg. Behozzák a kis Edwardot, Isabella sírva fakad, Rosalie kiterel mindenkit a szobából és beszélget vele. Közben Edward idegesen toporog a folyosón, és várja, hogy visszamehessen. Abban a pillanatban, ahogy Rose elhagyja a szobát, visszasurran.
Isabella megszólítja, és először azt hiszi, hogy azt akarja elmondani neki, hogy most már megérti, miért akarja elhagyni őt, hiszen a történtek után, látja már, hogy milyen veszélyes tud lenni egy vámpír, és most már tőle is fél. Aztán, mikor rádöbben, hogy Isabella azt hiszi, hogy azért nem néz rá, mert undorodik tőle a történtek után, teljesen sokkolódik.
Nem bírja ki, odamegy azonnal a síró lányhoz, hogy megvigasztalja. Nem tervezi azt a csókot, egyszerűen csak megszakad a szíve attól, hogy sírni látja, és muszáj elmondania neki, hogy egyáltalán nem undorodik tőle, nem hibáztatja semmiért sem, és még mindig ugyanúgy érez iránta.
Aztán Isabella hirtelen közeledni kezd felé, és ő bár tudja, hogy nem lenne szabad hagynia, mégsem húzódik el. Először csak hagyja, hogy Isabella megcsókolja, aztán nem bírja megállni, és visszacsókol.
Végül, összeszedi magát annyira, hogy eltolja Isabellát, de ő is teljesen elkábul a csóktól. Fél kinyitni a szemeit, mert tudja, hogy nem lett volna szabad ennek megtörténnie, és nem sokára vége lesz ennek a gyönyörű „álomnak”.
Aztán végül mégis felnéz, és látja Isabella szerelemtől és vágytól csillogó tekintetét, és elönti a bűntudat, mert tudja, hogy Isabella is szörnyen fog szenvedni, ha ő elmegy. Közben persze, boldog is, mert élete egyik, ha nem a legfantasztikusabb csókját kapta épp az előbb, és mert jól esik neki, hogy viszonozzák az érzéseit.
Összezavarodik az érzéseitől. Maradni akar, de nem hiszi, hogy ez jó ötlet. Nem tudja, mit tegyen, így csak sodródik az árral. Hagyja, hogy Isabella irányítsa, és egyszerűen nem tud ellenkezni vele. Úgy érzi, a sors megint összeesküdött ellene, és nincs elég ereje elhagyni Isabellát. Tudja, hogy nem helyes, hogy enged az érzéseinek, de már nem képes teljesen elzárkózni Isabellától. Persze, továbbra is megpróbálja a lehető legjobban védeni önmagától, de az ellenállása megtörik a csóknál.
Edward és a többiek kimennek a kijelölt ellenőrző-pontokhoz, hogy elkapják Dominicot. Alice közben beszélni próbál Edward fejével, és megpróbálja megértetni vele, hogy nem mehet el megint, és nem hagyhatja el Isabellát is, mert szüksége van a lányra, ahogy Isabellának is szüksége van rá.
Aztán jön Rosalie-tól a telefon, hogy Isabellát elrabolta Dominic. Edward teljesen kiborul. Az összes Cullen és Tanyáék is visszarohannak a Cullen-házhoz, addigra Rosalie-ék már lerázták a rendőröket. Végül is, Carlisle tiszteletben álló orvos, szóval, nem hiszem, hogy a rendőrök komolyan vették volna a névtelen telefonálót.
Esme otthon marad vigyázni a kicsi Edwardra Irinával együtt, a többiek pedig követik Isabella és a vámpír illatát. Edward olyan, mint egy őrült, csak rohan a szag után, minél előbb meg kell találnia Isabellát. Közben mindenféle szörnyű kép lepereg a szemei előtt.
Aztán megérzik a farkasok szagát, és Jasper mondja, hogy ez nem lehet véletlen, így Cullenék a farkasok után indulnak, a Denali klán pedig a hamis nyom után. Edward már messziről olvassa a farkasok gondolatait, és tudja, hogy mi történt Isabellával. Előbb a farkasok gondolataiban, majd a saját szemeivel is láthatja a lányt. A teste kék a kihűlés miatt, felül csak egy melltartó van rajta, a nadrágja félig lerángatva – jelezve a szörnyűséget, amit majdnem elkövettek ellene -, a karján, a mellkasán és a combtövén horzsolások, zúzódások és véraláfutások látszanak és ájultan fekszik a földön. Ez élete legszörnyűbb képe. Ha nem hallaná Isabella halk szívverését, azt hinné, hogy halott.
Teljesen elveszti az eszét, majdnem átrohan a határon gondolkodás nélkül. Jasper és Emmett az utolsó pillanatban kapják el, és húzzák vissza. Őrjöng, oda akar menni Isabellához. Ebben a pillanatban visszaér a másik három farkas is. Megtiltják, hogy bármelyik Cullen átlépjen a határon. Carlisle elmondja nekik, hogy Isabella eddig velük volt, ők vigyáztak rá, és a vámpír, aki megtámadta, nem a Cullen családhoz tartozik, és ők is el akarják kapni. Edward kiabál a farkasokkal, megpróbálja lerázni magáról a testvéreit. Aztán Carlisle megpróbálja észérvekkel meggyőzni – vagyis, hogy azzal nem használ Isabellának, ha átlépi a határt, és egymásnak kell esniük a farkasokkal. Edward megpróbálja fegyelmezni magát.
Carlisle meggyőzi a farkasokat, hogy Isabellának szüksége van orvosi segítségre, és engedjék át őt. Közben Isabella is magához tér. Edward egy kicsit megkönnyebbül, de még mindig túl ideges ahhoz, hogy teljesen le tudjon nyugodni. Legszívesebben széttépné az összes farkast, csak hogy odajusson Isabellához.
Mikor a farkasok közlik, hogy nem vihetik magukkal, akkor ösztönösen azt mondja, amit érez, vagyis, hogy Isabella hozzájuk tartozik. Végül Carlisle mégis áthozhatja a határon Isabellát. Edward oda akar menni hozzá, de egyfelől Rose megelőzi, másfelől Edward nem biztos benne, hogy azok után, ami történt vele, Isabella a közelében akar tudni egy férfi vámpírt.
A farkasok gondolatban üzennek még valamit Edwardnak, ami majd kiderül a következő fejezetből. :)
Hazaviszik Isabellát, és Edward nem hajlandó elmozdulni a szobájából. Leül a legtávolabbi sarokba, nehogy zavarja Isabellát, de nem hajlandó szem elől téveszteni. Elhatározza, hogy mostantól, amíg Isabella veszélyben van, mellette lesz, és ha valami miatt mégsem lehetne vele, akkor is valamelyik Cullennak mellette kell maradnia, hogy vigyázzon rá. Nem lehet többet egy percre sem egyedül, amíg nincs biztonságban. Figyeli, ahogy lassan visszatér belé az élet, felmelegszik a teste a takaró alatt, és közben magát marcangolja, amiért hagyta, hogy ez a szörnyűség megtörténjen vele.
Mikor Isabella felébred, azért nem tud ránézni, mert gyötri a bűntudat, amiért nem védte meg. Behozzák a kis Edwardot, Isabella sírva fakad, Rosalie kiterel mindenkit a szobából és beszélget vele. Közben Edward idegesen toporog a folyosón, és várja, hogy visszamehessen. Abban a pillanatban, ahogy Rose elhagyja a szobát, visszasurran.
Isabella megszólítja, és először azt hiszi, hogy azt akarja elmondani neki, hogy most már megérti, miért akarja elhagyni őt, hiszen a történtek után, látja már, hogy milyen veszélyes tud lenni egy vámpír, és most már tőle is fél. Aztán, mikor rádöbben, hogy Isabella azt hiszi, hogy azért nem néz rá, mert undorodik tőle a történtek után, teljesen sokkolódik.
Nem bírja ki, odamegy azonnal a síró lányhoz, hogy megvigasztalja. Nem tervezi azt a csókot, egyszerűen csak megszakad a szíve attól, hogy sírni látja, és muszáj elmondania neki, hogy egyáltalán nem undorodik tőle, nem hibáztatja semmiért sem, és még mindig ugyanúgy érez iránta.
Aztán Isabella hirtelen közeledni kezd felé, és ő bár tudja, hogy nem lenne szabad hagynia, mégsem húzódik el. Először csak hagyja, hogy Isabella megcsókolja, aztán nem bírja megállni, és visszacsókol.
Végül, összeszedi magát annyira, hogy eltolja Isabellát, de ő is teljesen elkábul a csóktól. Fél kinyitni a szemeit, mert tudja, hogy nem lett volna szabad ennek megtörténnie, és nem sokára vége lesz ennek a gyönyörű „álomnak”.
Aztán végül mégis felnéz, és látja Isabella szerelemtől és vágytól csillogó tekintetét, és elönti a bűntudat, mert tudja, hogy Isabella is szörnyen fog szenvedni, ha ő elmegy. Közben persze, boldog is, mert élete egyik, ha nem a legfantasztikusabb csókját kapta épp az előbb, és mert jól esik neki, hogy viszonozzák az érzéseit.
Összezavarodik az érzéseitől. Maradni akar, de nem hiszi, hogy ez jó ötlet. Nem tudja, mit tegyen, így csak sodródik az árral. Hagyja, hogy Isabella irányítsa, és egyszerűen nem tud ellenkezni vele. Úgy érzi, a sors megint összeesküdött ellene, és nincs elég ereje elhagyni Isabellát. Tudja, hogy nem helyes, hogy enged az érzéseinek, de már nem képes teljesen elzárkózni Isabellától. Persze, továbbra is megpróbálja a lehető legjobban védeni önmagától, de az ellenállása megtörik a csóknál.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)