6. fejezet
Pár óra elteltével idegen hangok ütötték meg füleinket. Mindegyikünk támadó állásba görnyedt épp ahol volt, s aranyszín szemeinket a fák sűrűjén tartottuk, hallgattuk a fák reccsenését. Beleszimatoltunk a levegőbe, Carlisle rám nézett, hallottam Emmett morgását, Rosalie vicsorgását, Alice fújtatását.
- Kutyák… - mondtam ki undorodva megállapításomat, mire apám aprót bólintott.
Edward tudd meg mit akarnak… - mélyen belenéztem Carlisle szemeibe, majd egy ág reccsenése, s három dühös morgás elterelte figyelmem. Aztán még valami, amit még nem tudtam, s nem is volt időm megmagyarázni még magamnak sem.
- Senki ne mozduljon. Rose figyelj Emmettre, Alice Jasperre – adta ki Carlisle az utasításokat a többieknek, s mihelyst ezt kimondta három, hatalmas farkas bukkant elő az erdő sötét sűrűjéből. Körbevettek minket, így kénytelenek voltunk félkörbe állva egymás hátát védeni, ha támadnának. Márpedig eléggé úgy néztek ki, mint akik csak a legjobb lehetőségre, egy gyengepontra várva támadásba lendülnek. Jasper gondolataiban elemezgette esélyeinket, amik nem is voltak a meglátása szerint rosszak. Később… most másra kell figyelnem.
Reméltem, hogy most nem mond csődöt a képességem, hisz ha egy embernél már megtörtént… egy farkasnál miért ne? De nem. Minden gondolatot hallottam, ami a három kutya agyán átfutott. A vezető, aki Carlisle, s előttem állt megfontolt volt, vicsorogva mutatta ki éles, hófehér fogait, hátha ettől meghátrálunk, s könnyebben végezni tudnak velünk. Hatalmas volt, mindközül a legnagyobb, fekete bundája csak úgy ragyogott a hold ezüstös fényében.
- Nem akarunk senkit bántani… – szólaltam meg hirtelen nyugodt hangon, s nagyon lassan felegyenesedtem ennek jeléül, mire Carlisle kérdőn rám nézett. Azonban én az Alfa hímen tartottam szemeim, aki előttünk alig két méterre tornyosult, támadásra készen. A többiek reakciójára nem tudtam koncentrálni, hisz ettől függhet most minden. Milyen gondolatokat tudok kiolvasni fejükből. Tudtam, Carlisle nem akar harcot velük, ebben az egyben biztos voltam. Békésen akarja megoldani, akármi is legyen az.
A quileute-ek földjén vagytok, nem kegyelmezünk nektek – hallottam a dühös gondolatot.
- Edward…? - suttogott mellettem Carlisle.
- Végezni akarnak velünk, mert a földjükön vagyunk. A quileute törzsén – préseltem mérgesen fogaim közül.
- Majd én beszélek vele, te csak közvetíts – mondta apám ellentmondást nem tűrően. Csak szememmel mertem jelezni, hogy megértettem, mit szeretne. Nem akartam, hogy a farkasok ezt akármilyen taktikának tudják be, hogy kommunikálunk, s akár tervet szövünk az elpusztításukra. Akaratlanul is beleszimatoltam a levegőbe – amit meg is bántam azonnal -, s apró fintorba futott ajkam, aztán szemeim kissé elkerekedtek. Ez az illat a kutyák szagával keveredve… Próbáltam ezt a bűzt kizárni, s csak arra az egyre emlékezni… – Carlisle Cullen vagyok. Hallgassatok meg, kérlek – próbálta meggyőzni a vezetőt apám, amivel elterelte figyelmem. A fekete bundájú farkas egyre jobban vicsorgott, morgása sértette füleimet.
Amíg nem szólok, nem támadtok! – adta ki az utasítást két társának. A következő gondolat már nekünk szólt. Miért hallgatnánk meg titeket? – köpte még gondolatban is a szavakat, próbálva udvarias formát magára erőltetni.
- Azt akarja tudni, miért hallgassanak meg… - mondtam Carlisle-nak.
- Azért, mert tudjátok, hogy túlerőben vagyunk. Ha bántani akartunk volna titeket, már rég megtehettük volna. – Apám hangja nyugodt volt, s határozott. Hiába, mindig értett a diplomáciához…
Lebecsültök? – jött a dühös kérdés, s egyet előre lépett a farkas, a többi pedig vele együtt mozdult.
- Eszünkben sincs – tiltakoztam azonnal, bár ezt kicsit másképp gondoltam. Valljuk be, mi heten vagyunk, míg ők csak hárman. – De beláthatod, hogy többen vagyunk – próbáltam érvelni az igazunk mellett.
- Megígérem, hogy egyikünk sem fogja bántani a quileute-eket, és egyetlen embert sem közel, sem távol. – Carlisle aranyszín szemeit belefúrta a vezető fekete szemeibe.
Miért higgyünk nektek? – tette fel a kézenfekvő kérdést pár másodperc múlva.
- Azt akarja tudni, miért higgyenek nekünk – közvetítettem apámnak is, na meg családom többi tagjának.
Kétségbeesett gondolat tört utat elmémbe. Alice a hátam mögött állt közvetlenül.
Nem láttam őket… Ilyen… még soha… - hátranyúltam, s megfogtam Alice kezét. Megszorítottam, hogy itt vagyok, s hallottam.
Köszönöm Edward…
- Mert nem ölünk embereket. Csak állatok vérét isszuk. Láthatod a szemeinken – válaszolt Carlisle. Esme és a többiek kezdtek felegyenesedni, csak Emmett vicsorgott még mindig az előtte morgó ellenségünkre, de Rosalie mindig megakadályozta, hogy cselekedjen is. – Nem fogjuk átlépni a határvonalat, ami a ti és a mi földünk között húzódik. Egyikünk sem.
Hallottam, hogy Carlisle megingatta a farkas határozottságát. Elgondolkodott, elbizonytalanodott velünk szemben. Szemünk színe apró bizonyíték volt számára, de ezen a ponton megint csak megakadt, mikor társa közölt vele egy tényt.
Egyikőtök szeme vörös – jelentette ki ellenérvként.
- Észrevették Emmett szemeit – mormoltam Carlisle-nak.
- Emmett még újszülött, de gondoskodom róla, a családom tagja. Nem fogom engedni, hogy bárkinek baja essen. A szavamat adom, s azt sosem szegem meg. Ha ti is békében élni hagytok, mi is – fontolta meg apám a szavait, mielőtt kimondta. Nem akarta felhergelni a farkasokat, vérontás, harc nélkül szerette volna elintézni ezt az ügyet.
Az Alfa hím már eldöntötte. Megbeszélte csapata tagjaival, de a döntő, az utolsó szó az övé volt… Az irányítóé.
Rendben. Amíg nem ontotok emberi vért, s nem lépitek át a határt, addig mi sem háborgatunk titeket. Esküszöm, én Ephraim Black – közölte döntését, mire bólintottam. Ephraim mintha egy apró fejhajtást tett volna Carlisle felé tisztelete jeléül, majd mindhárom farkas eltűnt az erdőben.
- Ha jól gondolom, megegyeztünk velük… - mondta csak úgy Carlisle, de én kihallottam hangjából a megkönnyebbülést. Esme sóhaja jutott el fülembe, majd megfogta Carlisle kezét.
- Igen. Ephraim Black megesküdött, addig nem háborgat minket, míg nem ontunk ki emberi életet, vagy míg át nem lépjük határt. Úgyhogy most tűnjünk innen – nyögtem, mert tudtam, még figyelnek minket, mikor távozunk a földjükről.
- Rendben. Hallottátok, kérlek tartsátok is be. Nem akarok összetűzést a farkasokkal – mondta Carlisle mindenkinek, s futásnak eredt. Mi pedig követtük őt. Egy kicsit lemaradtam a többiektől, hátranéztem még egyszer utoljára, bele a sötétbe. Éreztem, vagy csak képzeltem, nem tudtam már. De az az édesség… Megráztam fejemet, majd én is elindultam, s örültem, hogy gyorsaságomnak hála egy tizedmásodperc alatt utolértem őket.
Mikor hazaértünk mindenki elvonult a saját szobájába, csak Carlisle s én nem. Apám beszélni akart velem, mert kíváncsi volt, hogy miket tudtam meg gondolataikból. Leültem a szokásos helyre dolgozószobájában, vele szemben.
- Nagyon különös volt – kezdtem, ami legelőször eszembe jutott.
- Miért? – kérdezte Carlisle. – Mit tudtál meg róluk?
- Hárman voltak, ugye, de amelyik előttünk állt, volt a vezető. Az Alfa hím, ahogy ők nevezték maguk között. Az irányító, a vezető, mint te…
- Igen, igen… ez észrevehető volt – révedt el Carlisle.
- A gondolataik pedig… - néztem el apámról, mire felkapta tekintetét. -…mind a hárman hallották egymás gondolatait. Mindent, ami a másik fejében járt – mondtam színtelen hangon. Nekem nem tetszene, az biztos. Mindent tudnának rólam, ami csak a fejemben jár, s eltitkolni… Semmit nem lehetne.
- Érdekes… - dőlt hátra székében. – Szóval egymás között tudnak kommunikálni. – Bólintottam.
- Amelyik Emmett előtt állt, az értesítette Ephraim-ot a szemszínéről.
- És mit gondolsz valóban kötik magukat a megállapodáshoz? – Ezen egy pillanatig elgondolkoztam. Carlisle már most bízott ebben, bízott Ephraimban, hogy betartja, de megerősítést akart tőlem, aki hallotta gondolatait.
- Úgy vélem, igen – válaszoltam egy perc múltán. – Megesküdött. Vagy legalább is addig biztosan, míg le nem váltja esetleg az utódja… - fontoltam meg ezt az eshetőséget.
- Ez jó hír… - bólintott aprót Carlisle. – Nem tudom, meddig maradunk itt, de nem akarok semmi konfliktust velük.
- Igen, tudom – mosolyodtam el.
Min mosolyogsz?
- Csak ismerlek… - nevettem fel, mire apám is mosolyra húzta ajkait. – Ha nem bánod, megyek, úgyis jön Esme – mondtam vigyorogva.
- Menj csak, tartalmas nap volt – állt fel Carlisle. Kopogtattak az ajtón, Esme lépett be. Egy meleg mosolyt küldött nekem, s megsimította arcomat, majd magukra hagytam őket. Egyenesen a szobámba mentem, gondolataim viharként cikáztak fejemben. Nem titkoltam zavartságom, bizonytalanságom. Annyi minden történt ma, apró kis jelentéktelennek tűnő gondolatok, amiket ha tekintetbe veszek, már nem is annyira elhanyagolhatók. Ott van Alice, Jasper… és… és az kísértő illat. Alice vajon miért nem látta a farkasokat előre? Mert gondolom már jóval előtte eldöntötték, hogy végeznek velünk, de Alice mégsem látta. Nem hazudott, az a kétségbeesés, ami a gondolatában volt… Egy magyarázat lehet. Az, hogy farkasok, ezért nem látta őket előre. Jasperen nem akartam most gondolkodni. Lehet, nincs is jelentősége annak, hogyan elemezgette esélyeinket.
Az illat… talán képzelődtem megint. Talán csak felelevenítettem magamban… de pont akkor? Mikor a farkasokkal „összefutottunk”? Egy pillanatra megtorpantam a szobámban, miközben az ablak felé tartottam. Lehetetlen… az nem lehet, hogy ők… Biztos, hogy nem. Nem végeztek volna egy emberrel, ha őket védik. Az saját természetük ellen lenne… De ha találkoztak vele esetleg, valami folytán, akkor ennyire megragadhatott volna az illata a farkas bűzben? Mi lehet erre a magyarázat? Csak túl érzékeny vagyok rá, vagy csak képzeltem, ami igen furcsa lenne. Nem, ennyire nem vagyok ostoba. Nem képzelődtem, éreztem. Tudom, hogy az ő illata volt, az az édes, finom illat. Kiéreztem abból a farkas szagból. Odaléptem az ablakhoz, s kinéztem rajta. A nap arany sugarai csak egy-két helyen szűrődtek át egy csíkban a szürke esőfelhőkön, majd egy perc múlva azokat is elzárta a sűrű felhőtömeg. Fintor futott át arcomon, mikor orromat újra átjárta emlékeimen keresztül a farkasok undorító szaga. Nem aggódtam úgy, mint Carlisle, vagyis nem a szövetség miatt. Én másért voltam nyugtalan, egy észrevett, kínzó illat miatt. Nem tudtam mit fogok tenni, ha még egyszer megérzem. Most is vissza kellett fognom magam, hogy ne menjek, keressem és ízleljem meg vérét. Egy valami tartott vissza csak… Carlisle. Mindig ő volt az, akire ilyenkor gondolotam, mennyire megbántanám, ha újra ölnék. Ha újra emberi vért innék. Ledőltem a kanapéra, nem volt semmihez sem kedvem. Még zongorázni vagy tanulni sem. Életkedvem most a lehető legalacsonyabb szinten volt. Szomjam lappangott, de ahogy eszembe jutott az édeskés illat, ki akart törni a szörnyeteg.
Megpróbáltam másra terelni figyelmem. Hallottam, hogy Alice és Rosalie elmennek itthonról, Emmett és Jasper beszélgetnek. Carlisle már dolgozott, Esme dúdolgatott egy dalt, ami nagyon ismerős volt. A saját szerzeményem, amit nekik írtam, az ő szerelmüknek hódolva. Fájó szívvel gondoltam arra, mióta vannak együtt, s mióta szeretik egymást. Megtalálták egymást…
Hirtelen felpattantam a kanapéról, s lementem a nappaliba, ahol az antik zongora állt. Mégis csak kedvem szottyant, hogy elüssem az időt valamivel, s mi lenne ennél jobb? Eljátszom Esmének a darabot.
Leültem a zongora elé, s felnyitottam a fedelét. Imádtam zongorázni, szenvedélyem nem ismert határokat. Az egyetlen olyan dolog, amit talán tökéletesen csinálok. Megérintettem a billentyűket, s ösztönösen, lehunyt szemekkel elkezdtem játszani. Csak éreztem a törékeny billentyűket, ahogy leütik az akkordokat, s megszólal hihetetlen csengésű hangjuk. Hallottam, ahogy Esme felfigyel játékomra, s szemeim előtt láttam lágy mosolyát. A következő pillanatban már mögöttem hallgatta a dallamok felcsendülését. Éreztem kezeit vállamon, s azon gondolkodtam, hogy el kellene mondanom neki. Hogy mi történt régen, s mi most. Valakinek, akiben bízom, s tudom, hogy megértő lesz velem. Bár azt is tudtam, hogy apám is és anyám is legjobban már csak egy valamire vágynak… Hogy megtaláljam társamat. Egyedül éreztem magam, pedig mekkora lett a családom. De ez más…
A darab a végéhez ért, ujjaim megálltak a billentyűk fölött.
- Esme… el szeretnék mondani valamit – kezdtem halkan. Anyám leült mellém a zongorához.
- Mondd csak, Edward – emelte rám aranyszín szemeit.
- Nem tudom, hogy Jasperben mennyire bízhatunk – súgtam egy perc múlva halkan, hogy csak mi ketten halljuk. Emmett lefoglalta az emeleten Jaspert, így ez most jól jött, hogy eltereljem előző gondolatomat. Hirtelen döntöttem.
- Ezt hogy érted? Edward nem kell, hogy azonnal befogadd a családba, de…
- De te nem hallottad, mikre gondolt… - vágtam a szavába. – Tudom, hogy bennünk nem akar kárt tenni, de a sebei…
- Majd elmondja, ha úgy érzi – nyugtatott Esme, mire sóhajtottam.
- Igen, igazad van. Csak túlreagálom. Hülyeség az egész.
- Nem hülyeség, csak aggódsz – mosolygott Esme, s megsimította az arcomat. – Magadra hagylak, komponálj valami szépet – állt fel mellőlem, s felment az emeletre. Hallottam Esmét, Emmettet, és Jaspert is, aki most már egyedül volt.
Sajnálom Edward… Tartozom egy vallomással – hallottam meg Jasper gondolatát, majd megütközve végignéztem azokon keresztül élete történetét. Összeszorítottam állkapcsom, most már tudtam, mitől vannak azok a hegek a testén, s min ment keresztül Jasper… De változtatott az életén, s rátalált Alice, ami a legjobb volt az ő meglátása szerint, ami csak történhetett vele. Nem tudtam haragudni rá, s nem tudtam nem figyelembe venni ezeket.
- Köszönöm – mondtam halkan Jaspernek. Tudtam, hogy hallja… Csak azt nem értettem, miért most mutatta meg nekem ezeket a gondolatokat. A beszélgetésünk miatt Esmével? Mindegy is. Őszinte volt hozzám, remélem, egyszer elmondja majd Carlisle-éknak is.
Már kezdett sötétedni, mikor Alice és Rosalie hazaértek.
- Edward! – kiáltottak utánam mindketten. Komótosan a nappaliba mentem.
- Tessék? – kérdeztem pár méterrel előttük állva. Vigyorra húzták ajkukat.
- Úgy gondoltuk, hogy tetszeni fog neked, amit vettünk… - mondta Rosalie.
- Fog is – kontrázott rá Alice, mire magamban felnyögtem, mit találhattak ki ketten…
- Azt majd meglátjuk – morogtam.
- Akkor gyere ki a garázsba – mondta Rosalie, s Alice már el is indult. Elhúzva számat követtem őket.
- Vettetek egy új kocsit? – kérdeztem meg csak úgy, mert Rosalie gondolataiból ezt már kiolvastam, de hogy milyet…
- Mondtam, hogy ne gondolj rá – szidta játékosan Alice Rose-t, mire felvihogtam.
- Nem tehetek róla, hogy ilyen alattomosan kilesi őket – mondta durcásan Rosalie.
- Nem is tudom, miért mennénk másért a garázsba – védtem kicsit Rose-t, mire Alice rám villantotta tekintetét.
- Nem kell mindig mindent tudnod – vetette ellen Alice.
- Úgy vettem észre, te vagy, aki mindig mindent tudni akar – vágtam vissza.
- Na, inkább térjünk a lényegre – vágott közbe Rose haját igazgatva türelmetlenül. Ránéztem a garázsban álló, letakart kocsira. Alice bólintott, majd lassan odament a kocsihoz, s lerántotta róla a leplet.
- Váó – nyögtem ki nehezen, ahogy megláttam az Alfa Romeo márkájú, nyitott, fekete sportautót.
- Mondtam, hogy tetszeni fog neki – hallottam meg az Alice fajta elégedett, „én tudtam” hanglejtést.
- Hm… végül is, kinek ne tetszene egy ilyen remekmű – mondta Rose, inkább kijelentésnek szánta, mint kérdésnek.
- Öhm… és miért is kapom? – kérdeztem rá. Talán, még sokba fog ez nekem kerülni.
- Csak úgy – vonta meg a vállát Alice. – Meg Rosalie-nak kell a tiéd.
- A Cadillacem?
Mivel másik nincs is… - hallottam Rose gúnyos gondolatát.
- Mindig szerettem a Cadillaceket… - nézte a kocsit Rose.
- Na menj, próbáld ki – tuszkolt az autó felé Alice. – Következőnek veszünk egyet a fiúknak is, vagy lecseréljük Carlisle-ét – vigyorgott Alice Rose-zal együtt.
- Úgyis kiment már a divatból Carlisle-é – értett egyet Rosalie.
Én eközben beültem az autóba. Ráraktam kezem a kormányra, s elvigyorodtam.
- Ne várjatok – mondtam, majd beindítottam a motort. Hangosan felbőgött, mégis gyönyörű, mély hangja volt. A bőrülések pedig hihetetlenül kényelmesek. Ráléptem a gázpedálra, s már száguldottam is kifelé a kis ösvényen az erdőből, míg el nem értem az utat. Felpörgettem a motort, ki akartam próbálni, mennyi a végsebessége. A kilométeróra elérte a kétszázat, s még mindig nyomtam a gázt. Egészen kétszázharmincig. Lámpájának fénye erősebb volt az utcai lámpákénál. Őrületesen jó volt vezetni ezt a csodát, a szél csak úgy zúgott a fülemben, a hajamat tépte, de nem törődtem vele. Szabadnak éreztem magam, minden gond nélkül. Ennek az autónak a teljesítménye már közelített a futás élményéhez. Nem tudom, miért kaptam, de most örültem Alice és Rose ajándékának. Az érzés felülmúlhatatlan volt jelen pillanatban. Csak nyomtam a gázt, s azt vettem észre, hogy már Port Angeles felé közeledem. Kilenc óra lehetett, vagy kicsivel több, a felhőkön előbukkanó telihold titokzatosan nézett le az útra. Lelassítottam. Talán, lassan vissza kellett volna fordulnom, de a szél különös dolgot hozott magával, ami az ellenkezőjére sarkallt.
- Nem lehet… - nyögtem kétségbeesetten. Beszívtam tüdőmbe a levegőt, éreztem édeskés ízét, éreztem a bennem lévő szörnyeteg ujjongását. A méreg azonnali termelődését számban. Izmaim még így is megfeszültek, alig bírtam megállni, hogy a kormány egyben maradjon, s ne törjem porrá. – Nem…
Ez az illat… nincs messze tőlem… ő az, csakis ő lehet az… Közeledtem felé, mély levegőt vettem, hogy legyen elég a tüdőmben, s közben torkomat égette, kiszárította ez az illat. Benn tartottam a levegőt. Miért nem fordulok meg rögtön, s megyek a másik irányba? Miért kínzom magam? Tudnom kell, kikkel van, vagy mit csinál ilyenkor itt, egy ilyen veszélyes város közelében. Egyszerűen hajtott a kíváncsiságom, s még valami, amit nem tudtam megmagyarázni. Vagy nem is akartam… A szörnyeteg egyre csak feszítette a mélyben lévő ketrec vasait, tombolt, ki akart törni érte… A véréért, mint akkor régen. Csak most sokkal erősebben, mint mikor csak gondoltam rá. Most éreztem… Túl közelről.
Szemeim már látták őt, karcsú alakját, amint karjai reszketve ölelik át testét, hosszú, sötétbarna haját, amibe a szél bele-belekapott, sötétbe burkolózó szív alakú arcát. Nem mertem levegőt venni, nem tehetem meg… Nem ölhetem meg, ő csak egy ártatlan ember, akit a sors nem kedvel, hiszen összehozta velem… megint. Átlagos tempóban tartottam a kocsit, mézszínű szemeimet megbabonázta alakja. A lámpa fényében belefúrtam szemem meglepett, vagy inkább elkápráztatott csokoládébarna tekintetébe. Csak néztem, ahogy elhaladtam mellette, ahogy ő engem. Aprót botlott saját lábában, miközben folyamatosan engem nézett, hátrafordulva. Hallottam, ahogy elkáromkodja magát, s ezen mosolyognom kellett. Egyedül van… - nyílalt belém a felismerés hirtelen, ami eddig valahogy mellőzve futott csak át agyamon. Nem hagyhatom itt, ki tudja, mi történne vele.
Rátapostam a fékre - ez lehet életének utolsó hangja, amit még hall. A kocsi csíkot húzva, csikorogva állt meg. Megfordítottam, s előtte pár méterrel, az út másik oldalán megálltam. Fogaimon keresztül szívtam még egy kis levegőt tüdőmbe, próbáltam kizárni vérének édes illatát fejemből, s kiszálltam a kocsiból. Megállt, engem figyelt, arca semmit sem tükrözött. Gondolatai… üresen, rejtélyesen tátongtak előttem, mint egy lyuk. Fél percig csak néztük egymást, míg elég erőt nem merítettem, hogy megszólaljak. Próba…
- Elvihetem a kisasszonyt? – kérdeztem meg akaratlanul is bársonyos hangon, s lazán nekidőltem a kocsinak, kezeimet zsebeimbe rakva, apró mosollyal ajkaimon. De nem annyira, hogy túlságosan kivillanjanak hófehér fogaim. Cserkésző képességeim önkéntelenül törtek ki belőlem, hisz vadász vagyok, s zsákmányom itt van előttem. A hangom, a kinézetem… mind erre van kitalálva… A becserkészésre. Izmaim még most sem ernyedtek el. Hallottam, ahogy szíve ütemesen, egyre gyorsabban dobog mellkasában, pumpálva az ereibe ellenállhatatlan vérét. Elöntötte arcát is, a legszebb színt adva így neki, ami sápadt bőrével kontrasztban állva a leggyönyörűbbé tette. Szárazon nyeltem egyet. Megijedt? A félelem miatt dobog így a szíve? S miért nem szólal meg? Talán látja rajtam a szomjazó szörnyeteget?
- Forks felé tartok – válaszolt kicsit remegő hangon. Semmi kétség… fél. Fél tőlem. Egy pillanatra elnéztem róla, majd vissza. Fájt, hogy fél tőlem. Persze, ez a normális reakció, egy gyenge, törékeny embertől. Talán, jobb is lenne, ha elfutna, ha észrevenné a baljós jeleket. – Nem ismerlek valahonnan? – jött a rebbenő kérdés, s összeráncolta homlokát, egyik szemöldökét felhúzta, amitől elakadtak gondolataim. Fürkésző, barna tekintettel mért végig tetőtől talpig. Azt hitte, én nem veszem észre, de tévedett. Meglepett arccal bámult rám, mintha az emlékeiben kutatna… De nem lehet… Ennyi év elteltével is emlékezne rám? Rám, aki egy sikátorban megmentette az életét, s most épp azt kockáztatom?
- Nem hinném, de én is arra tartok – mondtam egy kis tétovázás után határozottan. Egy újabb apró homlokráncolás után bizonytalan léptekkel megindult felém, s ha szívem most dobogna… egy ütemet kihagyott volna. Úgy látszik, hitt nekem, vagy csak rosszul láttam. Hogy most miért nem látom a gondolatait? - morgolódtam magamban, míg figyeltem őt. Folyamatosan belenézett a szemeimbe, hergelve ezzel szörnyeteg énem, vékony, áttetsző sápatag bőre vakított a sötétben. Olyan egyszerű lenne végezni vele, senkinek fel sem tűnne. Az anyja meghalt… Édes és mindenképpen ízletes lehet a vére… szomjam újult erővel tört fel bennem. Még csalogatnom sem kellene, magától jön felém, magától kínálkozik fel egy vámpírnak.
Az autó végénél járt, mikor halkan követni kezdtem, hogy megkerüljem a kocsit. Kinyitottam az ajtót, s kifújtam a levegőt, hogy friss oxigénnel töltsem meg tüdőmet. Rosszkor… nagyon rosszkor… A hirtelen jött szél felerősödve fújta orromba a közeledő eső, s a lány legédesebb illatát. Elvesztettem fejemet… s emberi létem minden megmaradt lényét… egy gyors mozdulattal az autónak taszítottam és…
2009. május 16., szombat
2009. május 1., péntek
Végzetes találkozás - 5. fejezet
5. fejezet
Változások
Emmettel már az erdőben vadásztunk, beszélgettünk is utána, hogy megismerhessük egymást. Mégiscsak a testvérem lett, a családom tagja. Egy kidőlt fa vastag törzsén ültünk, mikor egyszerre felugrottunk, s támadó állásba görnyedtünk. Hallgattuk a neszeket, amik a sűrűből jöttek, s morogva szimatoltunk a levegőbe.
Talán ellenségek, talán barátok halk léptei susognak az avaron… Emmett vörös szemei felizzottak, megfeszült izmokkal vártuk, mi fog történni, s kik lépnek elénk.
A következő pillanatban egy ember körvonalai rajzolódtak ki előttünk, azt hittük egyedül van. Emmett nem gondolkodott, testét átjárta a fékezhetetlen düh, az ölési vágy. Gyorsan elé állva megállítottam, vicsorogva néztem rá, s gondolataiban hallottam, hogy nyugtatgatja magát. Nem akart semmi tenni ellenem, a családja tagjával. Én pedig nem akartam, hogy az erdőből közeledő személynek baja legyen, akárki is az. Aztán megfordultam, Emmett a hátam mögé került – kontrollálva így őt -, s most megláttam a fiú kezét fogó lányt is, aki féloldalasan jött mögötte. Úgy látszott, mintha már régóta ismernék egymást, évszázadok óta… Vámpírlátásomnak hála rögtön felfigyeltem minden kis apró részletre a közeledőkön. A fiú magas volt, mézszőke hajjal, izmos, s egyértelműen harcban szerzett hegekkel borított testtel.
A sűrű lombokon átszűrődő lemenő nap egy sugara megvilágította a karján lévő hold alakú kis nyomokat, bőre vakítóan szórta vissza a fényt. A lány arcvonásai bársonyosan finomak voltak, hollófekete haja rövidebbre volt vágva. Tincsei kócosan meredeztek mindenfelé. Rettentően vékony testalkata miatt törékenynek tűnt egész külseje. Aztán eljutott tudatomig Emmett morgása a háttérben, löködő, kitörő ösztönei, az idegenek hozzánk szörnyen hasonlító tulajdonságai is, gondolataikkal együtt. Krétafehér márványbőr, földöntúli szépség, halk, szinte nesztelen lépéseik… A morgás immár mellettem hirtelen abbamaradt, bensőmben valami hihetetlen nyugalom áradt szét, s akaratlanul is felegyenesedtem támadó állásomból, ahogy Emmett is. Hallottam, hogy teljesen megnyugodott, vágya elszállt.
Edward és Emmett Cullen! Megtaláltunk titeket…
Hallottam meg a furcsa, örvendező gondolatot, mintha csak tudná, hogy tényleg olvasok a fejében. Felhúztam szemöldökömet. A következő pillanatban a vékony lány kecsesen elénk táncolt, miközben a nevünkön szólított minket… hangosan is, s én nem is figyeltem a másik gondolataira.
- Edward, Emmett! – üdvözölt minket lelkesen, mintha már egy évtizede ismernénk egymást. Húzta magával a fiút, aki vonakodva lépkedett felénk. Nem bízott bennünk, ez látszott rajta, de én sem bennük. Emmett hitetlenkedve rám nézett, tekintetünk egy kis ideig összekapcsolódott, s megint éreztem, hogy a feszültség, a nyugtalanság feloldódik bennem.
Mi a fene? Kik ezek? – jutottak el hozzám Emmett nyugtalan gondolatai. Szememmel jeleztem, hogy jobb, ha vigyázunk. – A tékozló fiú és az újszülött… - mosolygott a lány ránk, én pedig elhúztam számat. Honnan tudja? Persze Emmetten látszik, de amit rólam mondott… Mérgem azonban egy szemvillanás alatt eltűnt. Kezdtem nem érteni a dolgokat, s eldöntöttem, ki fogom deríteni, mi a fene folyik itt. – Mindent megértesz majd, Edward – mondta bizalmasan súgva, miközben rám kacsintott. – Szóval, melyik lesz az én szobám? – érdeklődött csevegve, mi pedig Emmettel ledöbbenve álltunk még mindig.
- Már elnézést, hölgyem, de megtudhatnánk, hogy ki maga? – kérdeztem udvariasan, ugyanis én nyertem vissza előbb a hangom. A gondolatolvasással most egyiküknél sem tudtam elérni semmit. Emmett kétkedve nézett rám, hogy ebből mi fog kisülni.
- Ó, én Alice vagyok, ő pedig Jasper – mondta könnyedén még mindig mosolyogva, miközben átkarolta a mellette álló fiút.
- És hogy kerültök ide? – folytattam a kérdezősködést kicsit bizalmatlanul. Most megpróbáltam kicsit Jasperre figyelni, a gondolataira, de csak annyit sikerült megtudnom, hogy Alice hogyan talált rá, s hol találkoztak. Emmett még mindig megfeszítette izmait mellettem, támadásra avagy védekezésre egyaránt.
- Úgy, hogy megkerestünk titeket – vont vállat egyszerűen.
- Öhm… - húztam fel szemöldökömet, s vágtam értelmes arcot - …és miért? – akadt el a lélegzetem egy pillanatra. Hisz miért akarna minket megkeresni, és ráadásul honnan ismerne minket? Gondolataimból az ő bársonyosan dallamos hangja zökkentett ki.
- Mert láttam – válaszolt megint csak. A mellette álló fiú, azóta sem szólalt meg, most figyelmeztetően megszorította „párja” kezét. Amit furcsának találtam inkább az volt, hogy bizalmatlanságom elenyészett, nyugtalanságom, védekező érzésem szinte semmivé foszlott.
Tudod te is, Edward, hogy vámpírok vagyunk, s ha bántani akarnánk titeket, már megtehettük volna.
Aranyszín szemeim kikerekedtek, szám szétnyílt a döbbenettől, de ő még mindig csak mosolygott. Egyenesen hozzám beszélt a gondolataiban, tudta, hogy hallom…
- Jaj, ne nézz már így – kacagott fel Alice. – A jövőbe látok. Már régóta tudom, hogy Jasperrel a Cullen család tagjai leszünk.
- Ez… ez a képességed? – döbbentem le Emmettel együtt.
- Én inkább tehetségnek mondanám – zárkózott el Alice, amint említettem, mintha ez a téma nem igazán tetszene neki. – Szubjektív, folyamatosan változik a döntések alapján, de látom a dolgokat, amik megtörténhetnek.
- És honnan tudtad ilyen biztosra? – támadtam neki, mert igazából még nem értettem.
Alice sóhajtott, csak utána válaszolt.
- Úgy, hogy eldöntöttem… - válaszolt, s gondolataiban megmutatta nekem a víziót. Láttam egy jövőképet, amiben Alice és Jasper egymás mellett ülnek… a Cullen ház ebédlőasztalánál. Körülöttük a család tagjai… velem együtt. – De mehetnénk már? Kíváncsi vagyok a szobámra – vigyorgott mindentudóan, mikor vége volt a látomásnak.
Én pedig végre megértettem. Látja azokat a dolgokat, amik megtörténhetnek. Amíg nem születik meg az elhatározás, a döntés, addig nem is látja beteljesülni.
- De még nem végeztünk – nyögtem ki kicsit nehezen, s belenéztem Alice arany szemeibe. Csak most vettem észre azok színét, s ez megint csak döbbenethez vezetett, mert Jasperé már sötétebbek voltak. Azonban most nem mutattam ki, csak gondolatban elemezgettem. Úgy hittem, hogy rajtunk kívül nem igazán találni állatvérrel táplálkozó vámpírokat – kivéve a Denali klánt. Főleg nem ezen a helyen. Carlisle is abban a hitben volt, hogy itt – ebben a városban -, mi vagyunk az egyetlen vámpírcsalád. Erre megjelennek ők, ráadásul ketten, ami valljuk be egyáltalán nem jellemző a mi fajtánkra.
- Ó, nem is kell jönnötök. Megtaláljuk egyedül a házat, vadásszátok csak le a vadakat – indult el, húzva maga után a fiút is.
Hatalmába kerített a düh a megvilágosodott tudat érzésével együtt, s ugyanolyan gyorsan el is párolgott az érzés. Ideges voltam, hisz a semmiből jelentek meg az idegenek, s ráadásul a lány olyanokat tudott rólunk, amit nem tudhatna. Kezdve a nevünkkel, képességemmel… életmódunkkal.
Már eltűntek szemeim elől, mikor felvetődött bennem a kérdés. Nyugtalanságom azonnal visszatért távollétükkel.
- És a barátodnak van különleges képessége? – kérdeztem meg félhangosan. Még ha nem is látom őket, Alice lehetséges, hogy hallja, s válaszolni is fog reményeim szerint.
Mindent a maga idejében, Edward…- felhorkantottam.
- Mi az? – szólalt meg Emmett.
- Nem tudom. Nem adott konkrét választ – mondtam.
- Minden esetre Carlisle-ék meg fognak lepődni… - nevetett fel Emmett most már jókedvűen, mintha nem az előbb esett volna meg ez a dolog. Gondolataiban Alice viselkedése köszöntött vissza.
- Ja mert mintha te nem – élcelődtem vele gúnyosan, mire öklével oldalba akart ütni, de én gyorsabb voltam. Hiába, mi mindenre nem jó a gondolatolvasó képesség. Mire Emmett feleszmélt én már pár méterrel odébbról vigyorogtam rá. Azért jó érzés volt, hogy még mindig én vagyok leggyorsabb, egy újszülöttel szemben is.
- Csak nem megijedtél, Edward? – vette fel ő is a gúnyos hangot, s rám villantotta hófehér fogsorát.
- Tőled? Jó vicc volt – vigyorogtam még mindig, s támadó állásba görnyedtem. Emmett visszavigyorgott rám, s elkezdődött a mi kis szórakozásunk.
A nap narancssárga sugarai felbukkantak a horizonton, miközben élveztem a hazafele vezető futást, a száguldást… nyomomban Emmettel. Mikor beléptünk a házba mindenki az ebédlő asztalánál ült, s beszélgettek. Vagy inkább Alice beszélt… Emmett már rég nem volt mellettem, egy szemvillanás alatt Rosalie mellett termett, de én megint csak megálltam. Elmémbe visszaszökött az a látomás, amit Alice mutatott meg. Pontosan ilyen volt, pont így volt minden…
- Alice meg akart várni titeket a történetükkel – mosolygott Esme rám, s egy invitáló mozdulatot tett. Pedig én már nagyjából tudtam… Helyet foglaltam én is az asztalnál, pont Alice-szal és Jasperrel szemben.
- Igazából nem hosszú, de elmondom, hogy hogyan is kerültünk ide – kezdte Alice egy mosolyvillantás után, amit Jaspernek szánt. Majd rám nézett, s folytatta. – Jaspert nem rég ismertem meg. Vihar volt, az eső zuhogott aznap Philadelphiában. Én egy étkező bárjában ültem, s rá vártam. Tudtam, hogy el fog jönni, láttam. – Alice rámosolygott Jasperre, majd felénk fordulva folytatta. – Sokáig vártam, már kezdtem feladni a reményt, mikor megláttam. Esőtől csöpögő, kissé besötétedett hajjal állt az étkező bejáratánál. Lepattantam a bárszékről, s egyenesen hozzá léptem… - Mialatt Alice beszélt, mindkettőjük gondolataiban újraéltem a jelenetet. Valamiért most Jasperre figyeltem, ahogy ledöbbenve próbálja megfejteni Alice titokzatos, mégis magával ragadó kisugárzását, mosolyát, viselkedését. – Elég hosszan megváratott, amit az orra alá is dörgöltem – nevetett Alice játékosan Jasperre. – Ő meg lehajtotta a fejét és elnézést kért – kacagott az emléken, mire Jasper zavartan felmordult, de Alice nem törődött ezzel. Jasper gondolatain keresztül néztem tovább a történetet. Ahogy egy szó nélkül megfogta a lány kezét, s elhúzta őt a bárszékhez. Az étkező félig üres volt, hallótávolságon belül senki sem tartózkodott. Alice elmesélte Jaspernek a mi életvitelünket, s utána együtt indultak a keresésünkre. – Innentől már nincs semmi izgalmas. Csak kóboroltunk egy ideig, kérdezősködtünk néhány városban, ahol különös idegeneket láttak.
- Bocsáss meg, hogy félbeszakítalak… - kezdte Carlisle. - …de meg kell kérdeznem, hogy akkor te még sosem ízleltél emberi vért?
- Soha – bólintott Alice. – Jasperről már nem mondható el, de igyekszik alkalmazkodni az új életéhez – szorították meg egymás kezét, ami nem kerülte el figyelmem. Tudtam, éreztem, hogy szeretik egymást… Még valaki, aki megtalálta párját. – Aztán rátaláltunk Edwardra és Emmettre az erdőben – folytatta Alice. – És most itt vagyunk, veletek – mosolygott rá Carlilse-ra és Esmére, majd Rosalie-ra és Emmettre. Legvégül rám nézett.
- Mi pedig nagyon örülünk nektek – mondta Esme széles mosollyal arcán.
- Ezek szerint… maradhatunk? – kérdezett rá Alice, de szerintem már tudta a választ. Sőt, biztos vagyok benne, hogy látta.
- Természetesen - bólintott Carlisle, mire Alice vakító mosolyt küldött felé, s Jasper is félénkebb mosolyra húzta ajkait.
- Ha megbocsátotok… van egy kis dolgom – álltam fel az asztal mellől. Ránézetem Alice-re és Jasperre, majd eltűntem a szobámba. Azonban, mikor beléptem, megrökönyödtem, s egész testemet átjárta a düh.
- Hol vannak a cuccaim? – kérdeztem mérgesen, s visszaviharzottam az ebédlőbe. Nem kellett senkinek sem kimondania, egyszerűen kiolvastam Alice gondolataiból. Jasper védekezően fel akart állni, de a lány megállította. Bensőmet megint csak elöntötte a nyugalom.
- Kint vannak a garázsban, az autód mellett – válaszolt nyugodtan Alice, ártatlan szemeit rám emelve.
- És ki engedte meg, hogy kipakold? – kérdeztem, s csak hangomban lehetett hallani némi élt.
- Hát, a te szobádból volt a legjobb kilátás… – vont vállat Alice, de én nem tudtam haragudni rá. Valamiért nem. Aztán megmutatta gondolataiban azt a képet, mikor belépett az említett szobába. Szinte örömujjongásban tört ki, hogy neki ez a szoba kell, mert a kilátás egyszerűen fenséges az erdőbe. Elmosolyodtam a képre, s lemondóan sóhajtottam egyet.
- El kell keserítselek, az az én szobám, és vissza szeretném kapni – mondtam határozottan.
- Edward… - szidott le Esme kemény hangon neveletlenségemért.
- Hagyd Esme, végül is igaza van – nézett rám Alice kedvesen. Egy perc múlva ugyanúgy fog kinézni a szobád – üzente gondolatban nekem. Bólintottam egy aprót.
- Köszönöm – mondtam halkabban, majd eltereltem a szót. – És Jasper, neked van valamilyen tehetséged? – használtam az Alice által mondott szót.
- Mondhatjuk – válaszolt Jasper. –Befolyásolni tudom az érzelmeket, érzem a nyugtalanságot, szerelmet… mindent - nézett végig a család tagjain.
- Ez érdekes – szólalt meg Carlisle eltűnődve.
- Karizmatikus személyiség voltam emberként – tette hozzá Jasper. – Jó megfigyelő.
- A vámpírok érzéseit is? – szólalt meg most először Emmett, vörös szemeit Jasperen tartva.
- Igen… a tiedet is, most is – mondta Jasper bűnbánóan Emmettre nézve. Én pedig rájöttem az erdőben történtekre. Hogy miért nem akartam megtámadni őket, hogy miért párolgott el a dühöm, a mérgem, a bizalmatlanságom. Mert Jasper mindvégig irányította az érzéseimet. Eldöntöttem, hogy meg fogom tudni a valódi célját. Csak azért, hogy meghallgassuk őket, s ne kerüljön sor összetűzésre, vagy valami egészen másról volt-e szó. Alice visszatért, leült Jasper mellé, miközben gondolataiban megint hozzám beszélt.
Nem akart Jazz semmit sem ezzel. Csak azt akartuk, hogy meghallgassatok. A szobád pedig régi pompájában tündököl… egy kicsit kitakarítva – villantotta rám mosolyát, s én bólintottam.
- A szobámban leszek – mentettem ki magam a további beszélgetések alól, s már el is tűntem.
Gondolkodnom kellett. Túl sok minden történt, rövid idő alatt. Emmett átváltozása, a költözés, Alice és Jasper… Véletlen lenne ez a sok egybeesés? Ugyan, ha Alice látja a dolgokat, akkor nem valószínű. De ha Jasper befolyásolta az érzelmeimet, akkor most már sosem leszek „szabad”? Mindig azon kell gondolkodnom, hogy most vajon ő nyomta-e el az érzéseimet? Vajon azért nem bírtam haragudni ma Alice-re? Nem, ebben az egyben valahogy biztos voltam, nem Jasper tette. Igen, a dühömet ő csillapította, de ahogy ránéztem Alice-re, és ő rögtön megmutatta gondolataiban, hogyan reagált a szoba kilátására, elszállt a mérgem iránta. Ő olyan jelenség volt, akire egyszerűen nem lehetett haragudni. És valahogy az is jó volt, hogy gondolatain keresztül beszélt hozzám, a legelejétől kezdve, mikor megismert. Bár nem tudhatom, mennyit tud rólam, s családomról látomásaiból, de bízom benne. Ők kerestek fel minket, nem fordítva, ennek pedig biztos van valamilyen jelentőssége. Még ha most nem is sejtem, mi lehet az.
Jasper… ő már más eset volt. Megfontolt, visszahúzódó, mégis határozott egyéniség, akinek rendkívüli képessége van. Még Emmettet is vissza tudta fogni némileg, mikor ránk találtak, s most az étkezőben is. Ledobtam magam a kanapéra, kezeimet összekulcsoltam a fejem alatt. Jasper… visszaidéztem az első pillanatot, mikor megláttam. Azok a félhold alakú hegek, amik kivillantak ruhája alól. Rossz érzésem volt miattuk, mert egyelőre nem értettem mitől vannak. Hisz, gondolataiból erre vonatkozóan semmit sem tudtam kideríteni. Vajon titkolni akarja előttem, mert Alice értesítette róla, hogy milyen képességem van? Vagy csak egyszerűen nincs miről tudnom… Jasper, aki nem régóta ismeri a mi életmódunkat… nem mintha ez nagyon számítana. Nekem sem egyszerű, ennyi idő elteltével sem. Nincs még akkora gyakorlatom, mint Carlisle-nak. Ez a tíz év ahhoz képest semmi… Elenyésző kis jelentéktelenség, a teljes önuralomhoz, ami lehet, hogy sosem lesz az enyém.
Gondolatokat hallottam, amit sehogyan sem tudtam kizárni elmémből… mert rólam szóltak. Esme és Carlisle… Rosalie és Emmett… Csak mindegyiküké más, másfajta hangulatot árult el. Szüleim bánkódtak miattam. Tudatosult bennük, hogy amiért rettegtek, most beteljesült. A család most hihetetlenül nagy, nagy ahhoz képest, mik vagyunk… s mégis én teljesen egyedül vagyok. Úgy is érzem magam. Nem találtam még rá arra a személyre, aki megragadott volna, mint Emmett és Rosalie esetében láttam. El szerettem volna menekülni gondolataik elől. Éreztem bennük a fájdalmat, a kétségbeesést, s felerősítette bennem is őket. Hosszan néztem magam elé, mert felidéztem magamban a fojtogató emléket, ami azóta sem hagyott nyugodni, s vissza-visszatértem hozzá. Őhozzá, ahhoz a kislányhoz, akinek nem hallottam gondolatait. Elképzeltem, hogy nézhet ki most… nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Vágytam rá, hogy megismerhessem, hogy megnézhessem, most milyen is lehet. Nem! Mi jut eszembe? Nem engedhetem, hogy kiszabaduljon a szörnyeteg belőlem, s minden, amit elértem egy szemvillanás alatt eltűnjön a semmibe…
Menekülni akartam, s ami a legközelebb volt, azok a könyveim voltak. Beléjük temetkeztem, mikor túlságosan is sokat gondolkoztam a jövőről, a múltról, vagy épp nagyon egyedül éreztem magam. Most sem volt ez másként, a könyvek jelentették a menedéket a zongorám mellett. Ha komponáltam semmi másra nem figyeltem, kizártam a külvilágot, amennyire csak bírtam, s képes voltam rá. Elhatároztam magam, csak azért is emberek közé fogok menni, kísérteni fogom magamat, hogy erősebb legyek. Mert csak is ezzel tudok önkontrollt tanulni, még ha annyira rossz is lesz. Továbbra is tanulni fogom az orvostudományt, de előbb a középiskolát kell elvégeznem, mert tizenhét évesen egy vámpír kitűnne az egyetemen. S feltűnést semmi esetre sem akartam. Itt Forksban talán van egy középiskola, ahova be is fogok iratkozni. Eldöntöttem, visszakozni már nem fogok. Akármi is történjen. Legalább nem kell egész nap – szó szerint -, itthon ülnöm, s végre kimozdulhatok, nem csak az ünnepségeken, bálokon, ahova Carlisle-t meghívták.
Vágyom a társaságra, s itt nem a családom tagjait értem. De mit is akarok? Emberekkel beszélgetni, kettesben? Hogy bármelyik pillanatban elvesztve az önkontrollomat megöljem valamelyiküket? Kísértsem a szörnyeteget, hogy felszínre törjön? Tisztes távolságot tartok tőlük, lélegzetet is csak akkor veszek, ha beszélnem kell esetleg. Ez be szokott válni. Ilyen egyszerű, csak kivitelezni kell tudni. Elvigyorodtam a gondolatra. Tényleg ilyen egyszerű lenne? Túl naiv vagyok… és gyenge ahhoz.
Kopogás törte meg a csendet.
- Tessék – engedtem be Alice-t, aki, amint meghallotta hangom, kecses mozdulattal belépett az ajtón.
- Szeretnék beszélni veled – jelentette ki kertelés nélkül.
- Itt vagyok, látod – mondtam, s feltornáztam magam ülő helyzetbe. Egyik lábamat lelógattam a kanapéról, s könyökölve megtámasztottam államat. Intettem Alice-nek, hogy üljön le, s lehuppant elém.
- Én is akarok iskolába járni – mondta határozottan, egyenesen a szemeimbe nézve.
- Honnan tud… ? – kezdtem, de közbevágott.
- Emlékszel, mit meséltem? – kérdezte mosolyogva, mire én bólintottam. – Eldöntötted, láttam… - vont vállat.
- És mit láttál pontosan? – kérdeztem vissza kíváncsian. Vajon sikerül a tervem? Nem fogok senkit megölni?
Alice megint elmosolyodott.
- Semmi probléma nem lesz… - S elém tárta gondolatain keresztül a látomást. – Persze még változhat – fejezte be.
- És te miért akarsz?
- Mert megöl az unalom – nyögte keservesen, s azt hittem elnevetem magam. Valahogy nem tudtam elképzelni Alice-t, amint épp unatkozik. – Nem akarok egy helyben ülni.
- Nem is tudsz – gúnyolódtam kedvesen, mire Alice kinyújtotta rám a nyelvét.
Te meg túl nyugis vagy – gúnyolódott ő is gondolatban, mire elvigyorodtam.
- Alice… - kezdtem hezitálva.
- Mondjad csak – bíztatott kedvesen, pedig még nem is tudja, mit akarok kérdezni.
- Miért nem mondtál semmit az emberi életedről? – néztem méz színű szemeibe, mire ő elfordította tekintetét.
- Mert… mert semmit nem tudok róla – mondta halkabban, fájdalmasan.
- Sajnálom – mondtam együtt érzően, Alice bólintott.
- Egyszer úgy is kiderítem majd… - mondta határozottan Alice.
- És én majd segítek – ajánlottam kedvesen, mire elmosolyodott.
Köszönöm. Most megyek, Jasper már keres valószínűleg. – bólintottam, majd Alice alakja egyszerűen eltűnt a szobám ajtaja mögött.
Szörnyen éreztem magam a beszélgetés után. Alice szinte semmit sem tudott emberi életéből, ami számomra nagyon furcsa volt. Ha látja a „jövőt”, ami megtörténhet, akkor a múltról miért nem tud semmit? A múltjáról…
Egy hét telt el Forksban. Alice és Jasper olyanok lettek számunkra, mintha már több éve a családunk tagjai lennének. Alice tehetsége – ahogy ő nevezi folyton -, sok mindenben segít nekünk, Jasper képességéről nem is beszélve. Emmett most már sokkal jobban viseli átváltozását, hogy Jasper befolyásolja heves érzelmeit. Ám legtöbbször úgy is Rosalie-val.
Szombatot mutat épp a naptár, a hold már ezüstösen ragyog az égen. Itt az idő a vadászatra… a családi vadászatra. Emmett, Rosalie, Carlisle, Esme, Alice, Jasper és én együtt indulunk az erdőbe, hogy oltsuk szomjunkat, s kiéljük ragadozó ösztöneinket. Együtt cserkészünk be egy csorda antilopot, s játszadozva élvezzük vérük csillapító ízét. Emmettel, Jasperrel játékosan harcolunk, amit Esme nem néz jó szemmel egy fáról. Alice-szel senki sem kezd ki, hisz előbb deríti ki ellenfele lépéseit, mielőtt még az megmozdulna. Rosalie inkább távolabbról figyeli az eseményeket, túlságosan is kinézetével van elfoglalva. Nem zavartatjuk magunkat. Hagyjuk, hogy erőnk, gyorsaságunk, versengési szellemünk átjárja testünket, így, hogy szomjunk már csillapodott.
Pár óra elteltével idegen hangok ütik meg füleinket. Mindegyikünk támadó állásba görnyed épp ahol van, s aranyszín szemeinket a fák sűrűjén tartjuk, hallgatjuk a fák reccsenését. Beleszimatolunk a levegőbe, Carlisle rám néz, hallom Emmett morgását, Rosalie vicsorgását, Alice fújtatását.
- Kutyák… - mondom ki undorodva megállapításomat, mire apám aprót bólint.
Változások
Emmettel már az erdőben vadásztunk, beszélgettünk is utána, hogy megismerhessük egymást. Mégiscsak a testvérem lett, a családom tagja. Egy kidőlt fa vastag törzsén ültünk, mikor egyszerre felugrottunk, s támadó állásba görnyedtünk. Hallgattuk a neszeket, amik a sűrűből jöttek, s morogva szimatoltunk a levegőbe.
Talán ellenségek, talán barátok halk léptei susognak az avaron… Emmett vörös szemei felizzottak, megfeszült izmokkal vártuk, mi fog történni, s kik lépnek elénk.
A következő pillanatban egy ember körvonalai rajzolódtak ki előttünk, azt hittük egyedül van. Emmett nem gondolkodott, testét átjárta a fékezhetetlen düh, az ölési vágy. Gyorsan elé állva megállítottam, vicsorogva néztem rá, s gondolataiban hallottam, hogy nyugtatgatja magát. Nem akart semmi tenni ellenem, a családja tagjával. Én pedig nem akartam, hogy az erdőből közeledő személynek baja legyen, akárki is az. Aztán megfordultam, Emmett a hátam mögé került – kontrollálva így őt -, s most megláttam a fiú kezét fogó lányt is, aki féloldalasan jött mögötte. Úgy látszott, mintha már régóta ismernék egymást, évszázadok óta… Vámpírlátásomnak hála rögtön felfigyeltem minden kis apró részletre a közeledőkön. A fiú magas volt, mézszőke hajjal, izmos, s egyértelműen harcban szerzett hegekkel borított testtel.
A sűrű lombokon átszűrődő lemenő nap egy sugara megvilágította a karján lévő hold alakú kis nyomokat, bőre vakítóan szórta vissza a fényt. A lány arcvonásai bársonyosan finomak voltak, hollófekete haja rövidebbre volt vágva. Tincsei kócosan meredeztek mindenfelé. Rettentően vékony testalkata miatt törékenynek tűnt egész külseje. Aztán eljutott tudatomig Emmett morgása a háttérben, löködő, kitörő ösztönei, az idegenek hozzánk szörnyen hasonlító tulajdonságai is, gondolataikkal együtt. Krétafehér márványbőr, földöntúli szépség, halk, szinte nesztelen lépéseik… A morgás immár mellettem hirtelen abbamaradt, bensőmben valami hihetetlen nyugalom áradt szét, s akaratlanul is felegyenesedtem támadó állásomból, ahogy Emmett is. Hallottam, hogy teljesen megnyugodott, vágya elszállt.
Edward és Emmett Cullen! Megtaláltunk titeket…
Hallottam meg a furcsa, örvendező gondolatot, mintha csak tudná, hogy tényleg olvasok a fejében. Felhúztam szemöldökömet. A következő pillanatban a vékony lány kecsesen elénk táncolt, miközben a nevünkön szólított minket… hangosan is, s én nem is figyeltem a másik gondolataira.
- Edward, Emmett! – üdvözölt minket lelkesen, mintha már egy évtizede ismernénk egymást. Húzta magával a fiút, aki vonakodva lépkedett felénk. Nem bízott bennünk, ez látszott rajta, de én sem bennük. Emmett hitetlenkedve rám nézett, tekintetünk egy kis ideig összekapcsolódott, s megint éreztem, hogy a feszültség, a nyugtalanság feloldódik bennem.
Mi a fene? Kik ezek? – jutottak el hozzám Emmett nyugtalan gondolatai. Szememmel jeleztem, hogy jobb, ha vigyázunk. – A tékozló fiú és az újszülött… - mosolygott a lány ránk, én pedig elhúztam számat. Honnan tudja? Persze Emmetten látszik, de amit rólam mondott… Mérgem azonban egy szemvillanás alatt eltűnt. Kezdtem nem érteni a dolgokat, s eldöntöttem, ki fogom deríteni, mi a fene folyik itt. – Mindent megértesz majd, Edward – mondta bizalmasan súgva, miközben rám kacsintott. – Szóval, melyik lesz az én szobám? – érdeklődött csevegve, mi pedig Emmettel ledöbbenve álltunk még mindig.
- Már elnézést, hölgyem, de megtudhatnánk, hogy ki maga? – kérdeztem udvariasan, ugyanis én nyertem vissza előbb a hangom. A gondolatolvasással most egyiküknél sem tudtam elérni semmit. Emmett kétkedve nézett rám, hogy ebből mi fog kisülni.
- Ó, én Alice vagyok, ő pedig Jasper – mondta könnyedén még mindig mosolyogva, miközben átkarolta a mellette álló fiút.
- És hogy kerültök ide? – folytattam a kérdezősködést kicsit bizalmatlanul. Most megpróbáltam kicsit Jasperre figyelni, a gondolataira, de csak annyit sikerült megtudnom, hogy Alice hogyan talált rá, s hol találkoztak. Emmett még mindig megfeszítette izmait mellettem, támadásra avagy védekezésre egyaránt.
- Úgy, hogy megkerestünk titeket – vont vállat egyszerűen.
- Öhm… - húztam fel szemöldökömet, s vágtam értelmes arcot - …és miért? – akadt el a lélegzetem egy pillanatra. Hisz miért akarna minket megkeresni, és ráadásul honnan ismerne minket? Gondolataimból az ő bársonyosan dallamos hangja zökkentett ki.
- Mert láttam – válaszolt megint csak. A mellette álló fiú, azóta sem szólalt meg, most figyelmeztetően megszorította „párja” kezét. Amit furcsának találtam inkább az volt, hogy bizalmatlanságom elenyészett, nyugtalanságom, védekező érzésem szinte semmivé foszlott.
Tudod te is, Edward, hogy vámpírok vagyunk, s ha bántani akarnánk titeket, már megtehettük volna.
Aranyszín szemeim kikerekedtek, szám szétnyílt a döbbenettől, de ő még mindig csak mosolygott. Egyenesen hozzám beszélt a gondolataiban, tudta, hogy hallom…
- Jaj, ne nézz már így – kacagott fel Alice. – A jövőbe látok. Már régóta tudom, hogy Jasperrel a Cullen család tagjai leszünk.
- Ez… ez a képességed? – döbbentem le Emmettel együtt.
- Én inkább tehetségnek mondanám – zárkózott el Alice, amint említettem, mintha ez a téma nem igazán tetszene neki. – Szubjektív, folyamatosan változik a döntések alapján, de látom a dolgokat, amik megtörténhetnek.
- És honnan tudtad ilyen biztosra? – támadtam neki, mert igazából még nem értettem.
Alice sóhajtott, csak utána válaszolt.
- Úgy, hogy eldöntöttem… - válaszolt, s gondolataiban megmutatta nekem a víziót. Láttam egy jövőképet, amiben Alice és Jasper egymás mellett ülnek… a Cullen ház ebédlőasztalánál. Körülöttük a család tagjai… velem együtt. – De mehetnénk már? Kíváncsi vagyok a szobámra – vigyorgott mindentudóan, mikor vége volt a látomásnak.
Én pedig végre megértettem. Látja azokat a dolgokat, amik megtörténhetnek. Amíg nem születik meg az elhatározás, a döntés, addig nem is látja beteljesülni.
- De még nem végeztünk – nyögtem ki kicsit nehezen, s belenéztem Alice arany szemeibe. Csak most vettem észre azok színét, s ez megint csak döbbenethez vezetett, mert Jasperé már sötétebbek voltak. Azonban most nem mutattam ki, csak gondolatban elemezgettem. Úgy hittem, hogy rajtunk kívül nem igazán találni állatvérrel táplálkozó vámpírokat – kivéve a Denali klánt. Főleg nem ezen a helyen. Carlisle is abban a hitben volt, hogy itt – ebben a városban -, mi vagyunk az egyetlen vámpírcsalád. Erre megjelennek ők, ráadásul ketten, ami valljuk be egyáltalán nem jellemző a mi fajtánkra.
- Ó, nem is kell jönnötök. Megtaláljuk egyedül a házat, vadásszátok csak le a vadakat – indult el, húzva maga után a fiút is.
Hatalmába kerített a düh a megvilágosodott tudat érzésével együtt, s ugyanolyan gyorsan el is párolgott az érzés. Ideges voltam, hisz a semmiből jelentek meg az idegenek, s ráadásul a lány olyanokat tudott rólunk, amit nem tudhatna. Kezdve a nevünkkel, képességemmel… életmódunkkal.
Már eltűntek szemeim elől, mikor felvetődött bennem a kérdés. Nyugtalanságom azonnal visszatért távollétükkel.
- És a barátodnak van különleges képessége? – kérdeztem meg félhangosan. Még ha nem is látom őket, Alice lehetséges, hogy hallja, s válaszolni is fog reményeim szerint.
Mindent a maga idejében, Edward…- felhorkantottam.
- Mi az? – szólalt meg Emmett.
- Nem tudom. Nem adott konkrét választ – mondtam.
- Minden esetre Carlisle-ék meg fognak lepődni… - nevetett fel Emmett most már jókedvűen, mintha nem az előbb esett volna meg ez a dolog. Gondolataiban Alice viselkedése köszöntött vissza.
- Ja mert mintha te nem – élcelődtem vele gúnyosan, mire öklével oldalba akart ütni, de én gyorsabb voltam. Hiába, mi mindenre nem jó a gondolatolvasó képesség. Mire Emmett feleszmélt én már pár méterrel odébbról vigyorogtam rá. Azért jó érzés volt, hogy még mindig én vagyok leggyorsabb, egy újszülöttel szemben is.
- Csak nem megijedtél, Edward? – vette fel ő is a gúnyos hangot, s rám villantotta hófehér fogsorát.
- Tőled? Jó vicc volt – vigyorogtam még mindig, s támadó állásba görnyedtem. Emmett visszavigyorgott rám, s elkezdődött a mi kis szórakozásunk.
A nap narancssárga sugarai felbukkantak a horizonton, miközben élveztem a hazafele vezető futást, a száguldást… nyomomban Emmettel. Mikor beléptünk a házba mindenki az ebédlő asztalánál ült, s beszélgettek. Vagy inkább Alice beszélt… Emmett már rég nem volt mellettem, egy szemvillanás alatt Rosalie mellett termett, de én megint csak megálltam. Elmémbe visszaszökött az a látomás, amit Alice mutatott meg. Pontosan ilyen volt, pont így volt minden…
- Alice meg akart várni titeket a történetükkel – mosolygott Esme rám, s egy invitáló mozdulatot tett. Pedig én már nagyjából tudtam… Helyet foglaltam én is az asztalnál, pont Alice-szal és Jasperrel szemben.
- Igazából nem hosszú, de elmondom, hogy hogyan is kerültünk ide – kezdte Alice egy mosolyvillantás után, amit Jaspernek szánt. Majd rám nézett, s folytatta. – Jaspert nem rég ismertem meg. Vihar volt, az eső zuhogott aznap Philadelphiában. Én egy étkező bárjában ültem, s rá vártam. Tudtam, hogy el fog jönni, láttam. – Alice rámosolygott Jasperre, majd felénk fordulva folytatta. – Sokáig vártam, már kezdtem feladni a reményt, mikor megláttam. Esőtől csöpögő, kissé besötétedett hajjal állt az étkező bejáratánál. Lepattantam a bárszékről, s egyenesen hozzá léptem… - Mialatt Alice beszélt, mindkettőjük gondolataiban újraéltem a jelenetet. Valamiért most Jasperre figyeltem, ahogy ledöbbenve próbálja megfejteni Alice titokzatos, mégis magával ragadó kisugárzását, mosolyát, viselkedését. – Elég hosszan megváratott, amit az orra alá is dörgöltem – nevetett Alice játékosan Jasperre. – Ő meg lehajtotta a fejét és elnézést kért – kacagott az emléken, mire Jasper zavartan felmordult, de Alice nem törődött ezzel. Jasper gondolatain keresztül néztem tovább a történetet. Ahogy egy szó nélkül megfogta a lány kezét, s elhúzta őt a bárszékhez. Az étkező félig üres volt, hallótávolságon belül senki sem tartózkodott. Alice elmesélte Jaspernek a mi életvitelünket, s utána együtt indultak a keresésünkre. – Innentől már nincs semmi izgalmas. Csak kóboroltunk egy ideig, kérdezősködtünk néhány városban, ahol különös idegeneket láttak.
- Bocsáss meg, hogy félbeszakítalak… - kezdte Carlisle. - …de meg kell kérdeznem, hogy akkor te még sosem ízleltél emberi vért?
- Soha – bólintott Alice. – Jasperről már nem mondható el, de igyekszik alkalmazkodni az új életéhez – szorították meg egymás kezét, ami nem kerülte el figyelmem. Tudtam, éreztem, hogy szeretik egymást… Még valaki, aki megtalálta párját. – Aztán rátaláltunk Edwardra és Emmettre az erdőben – folytatta Alice. – És most itt vagyunk, veletek – mosolygott rá Carlilse-ra és Esmére, majd Rosalie-ra és Emmettre. Legvégül rám nézett.
- Mi pedig nagyon örülünk nektek – mondta Esme széles mosollyal arcán.
- Ezek szerint… maradhatunk? – kérdezett rá Alice, de szerintem már tudta a választ. Sőt, biztos vagyok benne, hogy látta.
- Természetesen - bólintott Carlisle, mire Alice vakító mosolyt küldött felé, s Jasper is félénkebb mosolyra húzta ajkait.
- Ha megbocsátotok… van egy kis dolgom – álltam fel az asztal mellől. Ránézetem Alice-re és Jasperre, majd eltűntem a szobámba. Azonban, mikor beléptem, megrökönyödtem, s egész testemet átjárta a düh.
- Hol vannak a cuccaim? – kérdeztem mérgesen, s visszaviharzottam az ebédlőbe. Nem kellett senkinek sem kimondania, egyszerűen kiolvastam Alice gondolataiból. Jasper védekezően fel akart állni, de a lány megállította. Bensőmet megint csak elöntötte a nyugalom.
- Kint vannak a garázsban, az autód mellett – válaszolt nyugodtan Alice, ártatlan szemeit rám emelve.
- És ki engedte meg, hogy kipakold? – kérdeztem, s csak hangomban lehetett hallani némi élt.
- Hát, a te szobádból volt a legjobb kilátás… – vont vállat Alice, de én nem tudtam haragudni rá. Valamiért nem. Aztán megmutatta gondolataiban azt a képet, mikor belépett az említett szobába. Szinte örömujjongásban tört ki, hogy neki ez a szoba kell, mert a kilátás egyszerűen fenséges az erdőbe. Elmosolyodtam a képre, s lemondóan sóhajtottam egyet.
- El kell keserítselek, az az én szobám, és vissza szeretném kapni – mondtam határozottan.
- Edward… - szidott le Esme kemény hangon neveletlenségemért.
- Hagyd Esme, végül is igaza van – nézett rám Alice kedvesen. Egy perc múlva ugyanúgy fog kinézni a szobád – üzente gondolatban nekem. Bólintottam egy aprót.
- Köszönöm – mondtam halkabban, majd eltereltem a szót. – És Jasper, neked van valamilyen tehetséged? – használtam az Alice által mondott szót.
- Mondhatjuk – válaszolt Jasper. –Befolyásolni tudom az érzelmeket, érzem a nyugtalanságot, szerelmet… mindent - nézett végig a család tagjain.
- Ez érdekes – szólalt meg Carlisle eltűnődve.
- Karizmatikus személyiség voltam emberként – tette hozzá Jasper. – Jó megfigyelő.
- A vámpírok érzéseit is? – szólalt meg most először Emmett, vörös szemeit Jasperen tartva.
- Igen… a tiedet is, most is – mondta Jasper bűnbánóan Emmettre nézve. Én pedig rájöttem az erdőben történtekre. Hogy miért nem akartam megtámadni őket, hogy miért párolgott el a dühöm, a mérgem, a bizalmatlanságom. Mert Jasper mindvégig irányította az érzéseimet. Eldöntöttem, hogy meg fogom tudni a valódi célját. Csak azért, hogy meghallgassuk őket, s ne kerüljön sor összetűzésre, vagy valami egészen másról volt-e szó. Alice visszatért, leült Jasper mellé, miközben gondolataiban megint hozzám beszélt.
Nem akart Jazz semmit sem ezzel. Csak azt akartuk, hogy meghallgassatok. A szobád pedig régi pompájában tündököl… egy kicsit kitakarítva – villantotta rám mosolyát, s én bólintottam.
- A szobámban leszek – mentettem ki magam a további beszélgetések alól, s már el is tűntem.
Gondolkodnom kellett. Túl sok minden történt, rövid idő alatt. Emmett átváltozása, a költözés, Alice és Jasper… Véletlen lenne ez a sok egybeesés? Ugyan, ha Alice látja a dolgokat, akkor nem valószínű. De ha Jasper befolyásolta az érzelmeimet, akkor most már sosem leszek „szabad”? Mindig azon kell gondolkodnom, hogy most vajon ő nyomta-e el az érzéseimet? Vajon azért nem bírtam haragudni ma Alice-re? Nem, ebben az egyben valahogy biztos voltam, nem Jasper tette. Igen, a dühömet ő csillapította, de ahogy ránéztem Alice-re, és ő rögtön megmutatta gondolataiban, hogyan reagált a szoba kilátására, elszállt a mérgem iránta. Ő olyan jelenség volt, akire egyszerűen nem lehetett haragudni. És valahogy az is jó volt, hogy gondolatain keresztül beszélt hozzám, a legelejétől kezdve, mikor megismert. Bár nem tudhatom, mennyit tud rólam, s családomról látomásaiból, de bízom benne. Ők kerestek fel minket, nem fordítva, ennek pedig biztos van valamilyen jelentőssége. Még ha most nem is sejtem, mi lehet az.
Jasper… ő már más eset volt. Megfontolt, visszahúzódó, mégis határozott egyéniség, akinek rendkívüli képessége van. Még Emmettet is vissza tudta fogni némileg, mikor ránk találtak, s most az étkezőben is. Ledobtam magam a kanapéra, kezeimet összekulcsoltam a fejem alatt. Jasper… visszaidéztem az első pillanatot, mikor megláttam. Azok a félhold alakú hegek, amik kivillantak ruhája alól. Rossz érzésem volt miattuk, mert egyelőre nem értettem mitől vannak. Hisz, gondolataiból erre vonatkozóan semmit sem tudtam kideríteni. Vajon titkolni akarja előttem, mert Alice értesítette róla, hogy milyen képességem van? Vagy csak egyszerűen nincs miről tudnom… Jasper, aki nem régóta ismeri a mi életmódunkat… nem mintha ez nagyon számítana. Nekem sem egyszerű, ennyi idő elteltével sem. Nincs még akkora gyakorlatom, mint Carlisle-nak. Ez a tíz év ahhoz képest semmi… Elenyésző kis jelentéktelenség, a teljes önuralomhoz, ami lehet, hogy sosem lesz az enyém.
Gondolatokat hallottam, amit sehogyan sem tudtam kizárni elmémből… mert rólam szóltak. Esme és Carlisle… Rosalie és Emmett… Csak mindegyiküké más, másfajta hangulatot árult el. Szüleim bánkódtak miattam. Tudatosult bennük, hogy amiért rettegtek, most beteljesült. A család most hihetetlenül nagy, nagy ahhoz képest, mik vagyunk… s mégis én teljesen egyedül vagyok. Úgy is érzem magam. Nem találtam még rá arra a személyre, aki megragadott volna, mint Emmett és Rosalie esetében láttam. El szerettem volna menekülni gondolataik elől. Éreztem bennük a fájdalmat, a kétségbeesést, s felerősítette bennem is őket. Hosszan néztem magam elé, mert felidéztem magamban a fojtogató emléket, ami azóta sem hagyott nyugodni, s vissza-visszatértem hozzá. Őhozzá, ahhoz a kislányhoz, akinek nem hallottam gondolatait. Elképzeltem, hogy nézhet ki most… nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Vágytam rá, hogy megismerhessem, hogy megnézhessem, most milyen is lehet. Nem! Mi jut eszembe? Nem engedhetem, hogy kiszabaduljon a szörnyeteg belőlem, s minden, amit elértem egy szemvillanás alatt eltűnjön a semmibe…
Menekülni akartam, s ami a legközelebb volt, azok a könyveim voltak. Beléjük temetkeztem, mikor túlságosan is sokat gondolkoztam a jövőről, a múltról, vagy épp nagyon egyedül éreztem magam. Most sem volt ez másként, a könyvek jelentették a menedéket a zongorám mellett. Ha komponáltam semmi másra nem figyeltem, kizártam a külvilágot, amennyire csak bírtam, s képes voltam rá. Elhatároztam magam, csak azért is emberek közé fogok menni, kísérteni fogom magamat, hogy erősebb legyek. Mert csak is ezzel tudok önkontrollt tanulni, még ha annyira rossz is lesz. Továbbra is tanulni fogom az orvostudományt, de előbb a középiskolát kell elvégeznem, mert tizenhét évesen egy vámpír kitűnne az egyetemen. S feltűnést semmi esetre sem akartam. Itt Forksban talán van egy középiskola, ahova be is fogok iratkozni. Eldöntöttem, visszakozni már nem fogok. Akármi is történjen. Legalább nem kell egész nap – szó szerint -, itthon ülnöm, s végre kimozdulhatok, nem csak az ünnepségeken, bálokon, ahova Carlisle-t meghívták.
Vágyom a társaságra, s itt nem a családom tagjait értem. De mit is akarok? Emberekkel beszélgetni, kettesben? Hogy bármelyik pillanatban elvesztve az önkontrollomat megöljem valamelyiküket? Kísértsem a szörnyeteget, hogy felszínre törjön? Tisztes távolságot tartok tőlük, lélegzetet is csak akkor veszek, ha beszélnem kell esetleg. Ez be szokott válni. Ilyen egyszerű, csak kivitelezni kell tudni. Elvigyorodtam a gondolatra. Tényleg ilyen egyszerű lenne? Túl naiv vagyok… és gyenge ahhoz.
Kopogás törte meg a csendet.
- Tessék – engedtem be Alice-t, aki, amint meghallotta hangom, kecses mozdulattal belépett az ajtón.
- Szeretnék beszélni veled – jelentette ki kertelés nélkül.
- Itt vagyok, látod – mondtam, s feltornáztam magam ülő helyzetbe. Egyik lábamat lelógattam a kanapéról, s könyökölve megtámasztottam államat. Intettem Alice-nek, hogy üljön le, s lehuppant elém.
- Én is akarok iskolába járni – mondta határozottan, egyenesen a szemeimbe nézve.
- Honnan tud… ? – kezdtem, de közbevágott.
- Emlékszel, mit meséltem? – kérdezte mosolyogva, mire én bólintottam. – Eldöntötted, láttam… - vont vállat.
- És mit láttál pontosan? – kérdeztem vissza kíváncsian. Vajon sikerül a tervem? Nem fogok senkit megölni?
Alice megint elmosolyodott.
- Semmi probléma nem lesz… - S elém tárta gondolatain keresztül a látomást. – Persze még változhat – fejezte be.
- És te miért akarsz?
- Mert megöl az unalom – nyögte keservesen, s azt hittem elnevetem magam. Valahogy nem tudtam elképzelni Alice-t, amint épp unatkozik. – Nem akarok egy helyben ülni.
- Nem is tudsz – gúnyolódtam kedvesen, mire Alice kinyújtotta rám a nyelvét.
Te meg túl nyugis vagy – gúnyolódott ő is gondolatban, mire elvigyorodtam.
- Alice… - kezdtem hezitálva.
- Mondjad csak – bíztatott kedvesen, pedig még nem is tudja, mit akarok kérdezni.
- Miért nem mondtál semmit az emberi életedről? – néztem méz színű szemeibe, mire ő elfordította tekintetét.
- Mert… mert semmit nem tudok róla – mondta halkabban, fájdalmasan.
- Sajnálom – mondtam együtt érzően, Alice bólintott.
- Egyszer úgy is kiderítem majd… - mondta határozottan Alice.
- És én majd segítek – ajánlottam kedvesen, mire elmosolyodott.
Köszönöm. Most megyek, Jasper már keres valószínűleg. – bólintottam, majd Alice alakja egyszerűen eltűnt a szobám ajtaja mögött.
Szörnyen éreztem magam a beszélgetés után. Alice szinte semmit sem tudott emberi életéből, ami számomra nagyon furcsa volt. Ha látja a „jövőt”, ami megtörténhet, akkor a múltról miért nem tud semmit? A múltjáról…
Egy hét telt el Forksban. Alice és Jasper olyanok lettek számunkra, mintha már több éve a családunk tagjai lennének. Alice tehetsége – ahogy ő nevezi folyton -, sok mindenben segít nekünk, Jasper képességéről nem is beszélve. Emmett most már sokkal jobban viseli átváltozását, hogy Jasper befolyásolja heves érzelmeit. Ám legtöbbször úgy is Rosalie-val.
Szombatot mutat épp a naptár, a hold már ezüstösen ragyog az égen. Itt az idő a vadászatra… a családi vadászatra. Emmett, Rosalie, Carlisle, Esme, Alice, Jasper és én együtt indulunk az erdőbe, hogy oltsuk szomjunkat, s kiéljük ragadozó ösztöneinket. Együtt cserkészünk be egy csorda antilopot, s játszadozva élvezzük vérük csillapító ízét. Emmettel, Jasperrel játékosan harcolunk, amit Esme nem néz jó szemmel egy fáról. Alice-szel senki sem kezd ki, hisz előbb deríti ki ellenfele lépéseit, mielőtt még az megmozdulna. Rosalie inkább távolabbról figyeli az eseményeket, túlságosan is kinézetével van elfoglalva. Nem zavartatjuk magunkat. Hagyjuk, hogy erőnk, gyorsaságunk, versengési szellemünk átjárja testünket, így, hogy szomjunk már csillapodott.
Pár óra elteltével idegen hangok ütik meg füleinket. Mindegyikünk támadó állásba görnyed épp ahol van, s aranyszín szemeinket a fák sűrűjén tartjuk, hallgatjuk a fák reccsenését. Beleszimatolunk a levegőbe, Carlisle rám néz, hallom Emmett morgását, Rosalie vicsorgását, Alice fújtatását.
- Kutyák… - mondom ki undorodva megállapításomat, mire apám aprót bólint.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)