A múlt árnyai - Edward szemszög - 4. fejezet

4. TANÁCSKOZÁSOK




KEZDTEM ÚGY ÉREZNI MAGAM, mint egy bagoly, aki az egész napot egy fa ágán gubbasztva tölti. Egy pszichiáter valószínűleg, súlyos esetnek nyilvánított volna, mint személyiségzavarokkal küszködő egyént. Szünet volt az iskolában, így egész héten huszonnégy órás ügyeletet tartottam – csak egyszer hagytam felügyelet nélkül Isabellát pár órára, amíg vadásztam. Most is a magasban guggoltam, és őt figyeltem. Békésen aludt az ágyában halkan szuszogva. Sokkal jobban nézett ki, mint pár nappal ezelőtt, de jobb volt figyelnem rá, nehogy visszaessen…

Azután, hogy totálisan hülyét csináltam magamból az első éjszaka – bár reményeim szerint, Isabella betudta egy lidérces lázálomnak -, nem mehettem be hozzá személyesen. A szégyen újra és újra rám tört, amiért képtelen voltam uralkodni az érzéseimen, és hagytam, hogy feltörjön a múlt belőlem.

Halk motorhang zökkentett ki a kukkolásból. Emmett autója éppen lefordult a házunk felé vezető útra. Mióta Alice meglepett első alkalommal, jobban figyeltem az érkezőkre, mert éppen elég volt a kotnyeles húgom cukkolását hallgatnom, nem akartam még a fiúknak is támadófelületet nyújtani. Egy utolsó pillantást vetettem Isabellára – éppen átfordult az egyik oldaláról a másikra, de még mindig nem ébredt fel -, aztán gyorsan lemásztam a fáról.

Mire a jeep befordult a garázs elé, már idegesen mászkáltam fel-alá a ház előtt. Nem néz ki gyilkosnak. Biztos vagyok benne, hogy ez valami félreértés. Igaz, hogy valamit titkol, de… Nem, az nem lehet… - érkeztek felém már az autóból Jasper gondolatai. Ilyen idiótákat! – nevetett magában Emmett. Még hogy megölte a szüleit. Ez a kislány még egy bogarat sem lenne képes összenyomni, nemhogy embert ölni. Látták egyáltalán, hogy milyen kis törékeny? – jelent meg az elméjében Isabella alakja.

- Nyugalom, öcsi, ez úgyis csak egy hülyeség! – ütögetett hátba Emmett. Ha már ő is észrevette rajtam a feldúltságomat, akkor a többiek számára tökéletesen nyilvánvaló lesz. Igyekeztem megfegyelmezni a testemet, de a kezeim ösztönösen ökölbe szorultak és az izmaim megfeszültek. Hát nem szenvedett már így is eleget az a szegény lány? Meggyilkolták a szüleit a szeme láttára, üldözi egy pszichopata vámpír, egyedül van teljesen ebben az ijesztő világban, miközben felelős egy kisbabáért is, és most még egy kettősgyilkosságot is a nyakába akarnak varrni.

- De hogy hihetik egyáltalán… - A hangom olyan felháborodott volt, mintha Carlisle-t vádolták volna azzal, hogy embert ölt, vagy Esmét, hogy rossz anya.

- Menjünk be, megbeszéljük, mi legyen – tanácsolta Jasper, miközben Alice kirohant a házból, és a nyakába vetette magát egy ölelésnyi időre. Rosalie követte őt, hogy Emmettet üdvözölhesse egy csókkal.

Magamban dühöngve vonultam be az ebédlőbe, miközben Esme – karjában a kisbabával – és Carlisle is lejöttek az emeletről.

- Sem Phoenixben, sem Tucsonban nem találtuk nyomát a vámpírnak – kezdett bele Jasper, amint apánk leült az asztalfőre, Esme pedig beletette a sarokba állított bölcsőbe az éppen elszundikáló csöppséget.

- Sejtettem, hogy így lesz – bólintott Carlisle, aztán felém pislantott. – Van még valami, igaz?

- A rendőrség keresi Isabellát – tette hozzá könnyed hangon Emmett. Az ő fejében ez az egész egy vicc volt. Csak nevetett a rendőrök hozzá nem értésén, és nem fogta fel, hogy mennyi gondot okozhat ez. – Azt hiszik, hogy ő ölte meg a szüleit – nevetett fel mély hangon, mire a többiek – akik számára ez a tény újdonság volt -, elkerekedett szemekkel néztek rá. – Mi van? Ne már, ez mókás! Van olyan idióta a Földön, aki elhinné erről a kislányról, hogy képes lenne ilyesmire?

- Úgy tűnik, hogy van – mordultam fel Rosalie gondolatait hallva.

- Már megbocsássatok, hogy én nem vagyok olyan naiv, mint ti – rántotta meg a vállát, ahogy rápillantottam. – Alice-ről is azt hihetné első pillantásra az ember, hogy egy édes tündérke, de ha ismernék, milyen, mikor dühös… Az, hogy valaki kedvesnek néz ki, nem jelenti, hogy valóban az. Nem látsz a gondolataiba, igaz? – vonta fel a szemöldökét kihívóan. Csak az Emmett iránt érzett testvéri szeretetem tartott vissza attól, hogy ráborítsam az asztalt Rosalie-ra. – Fogalmad sincs róla, mi járhat a fejében. Ezzel szemben Jasper… - fordult az említett felé. – Ő érezte a lelkiismeret-furdalását. Mi más miatt érezhetné, minthogy ő tette? Lehet, hogy hirtelen felindulás volt… Valami feldühítette, és nem tudott uralkodni magán. Megesik az ilyesmi…

- És hirtelen felindulásában lefogott egy ereje teljében lévő férfit és egy nőt egyszerre, aztán a torkukba harapott, és kiszívta a vérüket, igaz? – csattantam fel.

- Bella mesélhetett neki a vámpírokról. – Remegni kezdtem, ahogy Rosalie minden nehézség nélkül kimondta a nevét. Jasper halkan felszisszent, és azonnal használni kezdte rajtam a képességét Rosalie nagy szerencséjére. – Tudta, hogyan kell álcáznia a gyilkosságokat, hogy vámpírokra utaló nyomok is maradjanak.

- Ez hülyeség! – ráztam meg a fejemet.

- Csak mert belezúgtál, az nem jelenti azt, hogy ártatlan – szikráztak fel a női szemek dühösen.

- Mi? Ezt Alice mondta? – fordultam vádló tekintettel a húgom felé. Az egy dolog volt, hogy ő folyamatosan piszkált a hülyeségeivel, az pedig egy másik, hogy családon belül terjesztette is őket.

- Nem kellett mondania… Azt hiszed, vakok és süketek vagyunk? – nevetett fel Rosalie gúnyosan. – Annyira hiányzik. Mintha egy darabot kitéptek volna belőlem. Minden egyes nap maga volt a kínszenvedés nélküle, és csak azért bírtam ki, mert tudtam, hogy nélkülem boldogabb és teljesebb életet élhet. Te pedig pont olyan vagy, mint ő! – ismételte meg a szavaimat.

A székem hatalmas csattanással zuhant hátra, ahogy felugrottam, és átvetettem magam az asztalon. Rosalie azonnal menekülőre fogta, míg én egy mozdulattal kitértem Emmett és Jasper elől – a fejükben láttam, hogy meg akarnak állítani. Egyetlen másodpercbe telt, hogy elkapjam Rosalie-t, és a nyakánál fogva a falhoz szegezzem, még azzal sem törődtem, hogy a háttérben a kisbaba torka szakadtából üvölteni kezdett a hangzavartól. A hátam mögött Emmett morgása hangzott fel, tudtam, hogy fél másodpercen belül nekem fog ugrani, ha nem eresztem el a párját.

- Edward! – Carlisle hangja halk volt, de határozott. Vicsorogva meredtem a női arcra, miközben a bennem lévő szörnyeteg legszívesebben folytatta volna, amit elkezdett. – Edward, ereszd el a testvéredet! – Az ujjaim hirtelen emelkedtek fel, és feldúltan léptem hátra. Esme mellém sietett, és a kezét a vállamra tette – talán azért, hogy megnyugtasson, talán, hogy visszatartson egy újabb kitöréstől a közelségével.

- Kérj bocsánatot Edwardtól! – szólt rá Rosalie-ra, aki dühösen ütötte félre Emmett kezét, mikor az odament hozzá, hogy megnézze a nyakát.

- Tessék? Ő bántalmazott, és én kérjek bocsánatot?

- Tudod, hogy amit tettél, a lehető legkegyetlenebb volt – nézett anyám egyenesen a sötétlő szemekbe. A padlóra meredve próbáltam meg összeszedni magam, de az izmaim még mindig görcsben voltak, a számat pedig össze kellett préselnem, hogy ne morogjak vagy üvöltsek hangosan.

- Hagyd, nincs szükségem a bocsánatkérésére! – suttogtam magam elé, aztán az ablakhoz sétáltam, és hátat fordítottam a többieknek. Legszívesebben visszamentem volna a fára, hogy minél messzebb legyek Rosalie-tól, de amíg nem zártuk le a beszélgetés Isabellára vonatkozó részét, addig jelen kellett lennem. Esme a bölcsőhöz ment, és a karjába emelte a még mindig nyűgös hangot hallató babát, és halkan énekelgetni kezdett neki.

- Mindjárt visszajövök – törte meg Alice hangja a feszült hallgatásunkat. – Isabella felébredt, viszek neki valami reggelit – közölte. Annyira feldúlt voltam, hogy csak most jutott el a tudatomig, hogy az odafenti légzéshang már koránt sem olyan egyenletes, mint korábban.

Amíg Alice-re vártunk olyanok voltunk, mint a jégszobrok. Esme kivételével, aki Isabella testvérét ringatta, egyikőnk sem mozdult. Csak hallgattam a kusza gondolatokat, amelyekről nem igazán akartam tudomást venni, de nem nagyon volt egyéb választásom.

Emmett közölte velem, hogy megért, Rosalie nevében is elnézést kér, de ha még egyszer hozzá merek érni egy ujjal is, azt nagyon meg fogom bánni. Jasper azon elmélkedett, hogy mi az, amit Isabella el szeretne titkolni előlünk. Biztos volt benne, hogy nem a gyilkosságokról van szó, hanem valami teljesen másról. Hitt Isabella ártatlanságában. Nem úgy, mint Rosalie, aki gondolatban felváltva kiabált rá kígyót és békát, és átkozott engem. Esme és Carlisle gondolatait pedig főleg én foglaltam le. Engem figyeltek, hogy milyen állapotban is vagyok valójában, és mennyire borultam ki vajon Rosalie kíméletlen gúnyolódásától.

Jó fél óra is eltelt, mire Alice lejött az emeletről. A tálcát a rajta lévő üres tányérral kivitte a konyhába, és csak aztán tért vissza az ebédlőbe.

Isabella sokkal jobban néz ki. Szerintem, pihen még egy napot, és jobb lesz, mint új korában – küldte felém a gondolatot, hátha ezzel megnyugtat egy kicsit. Aprót bólintottam háttal neki, hogy megköszönjem az információkat, de nem fordultam meg – továbbra is a tájat bámultam az ablakon át.

- Rendben, akkor mi legyen? – tette fel a kérdést Carlisle.

- Szerintem, nem kéne Isabellát felzaklatni ezzel az egésszel – szólalt meg Alice. Tökéletesen egyetértettem vele. Felesleges volt kérdőre vonnunk, mikor nyilvánvaló volt, hogy a rendőrség téved.

- Én úgy vélem, hogy meg kell adnunk neki a lehetőséget, hogy megmagyarázza, mi is történt – fejtette ki a véleményét Emmett. – A rendőrség biztosan téved, de itt akkor sem stimmel valami. Van valami, amiről nem tudunk még.

- Így van – hangzott fel Rosalie hangja, amitől az ujjaim megszorították a párkány szélét. – Ha már vállaltuk, hogy megvédjük őt, jogunk van mindenről tudni!

- Vállaltuk? – fordultam meg egy fintorral az arcomon. – Ha jól tudom, te nemmel szavaztál!

- De te sem szavaztál igennel! – vágott vissza, mire lesütöttem a szememet.

- Csak mert nem volt szükség a szavazatomra.

- Hát persze…

- Elég volt! Az istenért, úgy civakodtok, mint az óvodások, pedig már több emberöltővel kinőttétek azt a kort! – csattant fel Alice hangja.

- Alice-nek igaza van. Koncentráljunk a témára – kérte Carlisle nyomatékosan.

- Isabellának így is van elég baja. Majd ha úgy érzi, elmondja, amit titkol – fejtettem ki a véleményemet. Hiába voltam kíváncsi mindenre, ami csak a fejében volt, sokkal fontosabb volt a nyugalma, minthogy megtudjam a titkait.

- Szerintem sem kéne kérdezősködnünk. Így is elég erőteljesek… az érzései – borzongott meg Jasper, ami csak megerősített abban, hogy Isabellán már így is túl sok a teher lelkileg.

- Az én véleményemet tudjátok – vetette oda Rosalie.

- Szintúgy – bólintott Emmett. Várakozva pillantottam Esmére és Carlisle-ra.

- Én amondó vagyok, hogy kérdezzünk rá, de ne erőltessük a választ – sóhajtott fel végül Esme. – Lehet, hogy csak nem meri elmondani nekünk, amit titkol, de ha egy kicsit noszogatjuk, megteszi és megkönnyebbül – magyarázta meg a döntését. – Carlisle?

- Én… Azt hiszem, még át kell gondolnom a dolgot. Adnátok nekem egy kis időt? – állt fel az asztal mellől jelezve ezzel, hogy egyelőre befejezettnek tekinti a tanácskozást, aztán elhagyta az ebédlőt.

Bár zavart kissé ez a bizonytalanság, megkönnyebbültem, hogy végre én is megszabadulhatok Rosalie jelenlététől egy időre. Azonnal a fám felé vettem az irányt, és visszakapaszkodtam a megszokott ágra. Alice jó öt perc múlva jött csak ki utánam, megállt alattam, és a kezét a szeme fölé téve felnézett rám, mintha zavarná a napsütés.

- Van melletted egy szabad hely? – somolygott.

- Csak ha nem traktálsz hülyeségekkel – morogtam. – Így is ölni lenne kedvem.

- Segítsek? – kapaszkodott fel mellém végül együttérző tekintettel.

- Hagyjuk… Emmettre tekintettel kell lennünk – sóhajtottam fel, mire Alice halványan elmosolyodott.

- Szerintem, Rosalie is megbánta már, csak sosem ismerné be, hogy hibázott.

- Nem érdekel Rosalie – hazudtam. Isabella az ágyon ülve hirtelen összerezzent, és az ablak felé kapta a tekintetét. Olyan riadtnak tűnt, hogy egy pillanatra azt hittem, észrevett minket, aztán végül a karjait maga köré fonta, mintha fázna, és elfordította a fejét. Kérdőn Alice-re pillantottam, de ő megvonta a vállát.

Nem tudom, mi baja… Talán érzi, hogy valami nincs rendben. Nem igazán tudtam, mit mondjak neki reggel – vallotta be. – Nem mondtam el Rosalie-nak, hogy mit gondolok az érzéseidről – folytatta emberien a beszélgetést.

- Tudom – bólintottam.

- Senkinek sem szóltam róla. Még Jaspernek sem, bár szerintem, őt úgysem lehet átverni…

- Megmondtam, hogy most nem akarok erről beszélni! – figyelmeztettem a húgomat a feltételre, amivel magam mellé engedtem a fára.

- Ooké – húzta el az ujját a szája előtt, mintha összecipzározta volna az ajkait. Azt hiszem, Isabellával barátok lettünk – gondolta végül úgy egy órányi édes csend után. Egy csomót beszélgettünk az elmúlt napokban. Azt hiszem… Szeretem őt – nézett rám aggódó vonásokkal.

- Tudom – bólintottam. A beszélgetéseiket akaratomon kívül végighallgattam a fán ülve – természetesen, Alice tudtával -, így tanúja voltam, hogyan mélyül el egyre jobban a barátságuk.

Teljesen más, mint Ő volt. Tudod, hogy utálja a halat? – csacsogott tovább gondolatban, mikor látta, hogy nem dobom le a fáról a bejelentése után. Emlékeztem, hogy Charlie imádott halászni, így a legtöbbször halétel volt a Swan házban, amit Ő készített el. – Inkább húsos. Főleg csirke. Azt nagyon szereti. És nem is annyira ügyetlen. Amit kicsit sajnálok, mert ez olyan mókás volt mindig Be… Benne… - javította ki magát.

- De ugyanolyan törékenynek látszik – csúszott ki a számon meggondolatlanul.

Igen… Pedig erős lány. Nem sok ember vészelné át ép ésszel, amin ő keresztülment – pillantott aggodalmasan az ablak felé Alice. – Megyek, elkezdem az ebédet. Isabellának szüksége van a rendszeres és egészséges táplálkozásra – ugrott le az ágról, és egyenesen talpra érkezett, mint egy macska.

Ahogy egyedül maradtam, végre minden figyelmemet Isabellának szentelhettem. Zaklatottnak tűnt még mindig. Többször körbepillantott, mintha arra számítana valaki mindjárt előugrik a sarokból. Talán most is tőle fél? Attól a vámpírtól? Lehet, hogy el kéne mondanom neki, hogy vigyázok rá, és amíg a közelemben van, semmi baja sem eshet… - jutott eszembe, aztán azonnal el is vetettem az ötletet. Csak megint hülyét csinálnék magamból, és arra már emlékezne is.

Már sötétedett, mikor Carlisle hangját meghallottam a házból. Leugrottam a fáról, és az ebédlőbe mentem. A többiek már mind ott voltak. Leültem a helyemre, és nem pillantottam fel, nehogy megint elveszítsem a fejemet.

- Átgondoltam a dolgokat… - kezdte Carlisle. – Úgy gondolom, mindegyikőnk tisztában van azzal, hogy amit Isabelláról hisznek, az nem a valóság. – Rosalie halkan felmordult, de végül nem szólalt meg. – Ettől függetlenül van valami, amit titkol, és amit lehet, hogy nekünk is tudnunk kéne ahhoz, hogy meg tudjuk védeni a testvérével együtt. A biztonságuk érdekében azt hiszem, jobb, ha rákérdezünk arra, amit megtudtunk – mondta el a döntését Carlisle.

- Legalább várhatnánk pár napot – szólaltam meg. – Elég zaklatott most és még nem gyógyult meg teljesen. Hagyjuk, hogy lábra álljon, és… - halk csoszogó hang szakított félbe. Mindannyian a folyosó felé fordultunk, ahol Isabella tűnt fel. Megállt az ebédlő bejáratánál, és zavartan nézett végig rajtunk.

- Mi történt? Tudtatok… szagmintát venni? – kérdezte idegesen gyűrögetve a kezében a zsebkendőjét. Jasper reagált először – nemet intett a fejével. Isabella egy pillanatra elgondolkozott, aztán a szemei ok nélkül kerekedtek el a rémülettől. - Itt van? – Úgy tűnt, igazam van, és tényleg amiatt a vámpír miatt volt ilyen nyugtalan egész nap. Már éppen meg akartam szólalni, hogy megnyugtassam, de Rosalie megelőzött.

- Nem. Sem Phoenixben, sem itt nincs nyoma. Sőt, Tucsonban sem! – közölte hideg hangon. Feldühített, hogy ilyen érzéketlen Isabellával. Tisztán látszott szegény lányon, hogy mennyire retteg.

- Mi nem akarunk úgy ítélkezni, hogy nem hallgatunk meg… - vette át Carlisle a szót még azelőtt, hogy Rosalie tovább szíthatta volna a haragomat. – Azt hiszem, nekünk lenne a legkevesebb jogunk a kődobáláshoz – nézett a nővérem felé. Elégedetten láttam, hogy Rosalie szégyenkezve hajtja le a fejét. Pontosan tudta, hogy a családunk jó néhány tagjának lelkén száradnak „hibák”. Sokkal nagyobbak is, mint amiket meg lehetne bocsátani.

- Nem értem… - rázta meg a fejét Isabella, és rémült szemekkel pislogott az apámra.

Már megint ez a lelkiismeret-furdalás… - sóhajtott fel Jasper. Zavarta, hogy fogalma sincs róla, miért érzi ezt Isabella.

- Emmették jártak a házatokban, hátha mégis találnak valamilyen nyomot, ami elvezethet az üldöződhöz. Beszéltek az egyik szomszéddal, aki érdekes dolgokat mondott… - nézett a barna szemekbe Carlisle.

- Érdekes dolgokat? – Az emberi arcon zavarodottság látszott.

- A rendőrség keres téged – jelentette ki az apám. Mind fürkészve figyeltük Isabella reakcióját, de még mindig csak az értetlenség volt látható rajta.

- Igen… És? – vonta meg a vállát, mintha csak annyit közöltünk volna vele, hogy esik kint az eső. Összevont szemöldökkel próbáltam rájönni, miért veheti ennyire könnyedén azt, hogy körözik.

- És? – Rosalie hangja ostorként csattant a szobában.

- Nem értem, mi a gond. Még nem vagyok tizennyolc, az öcsém pedig még egy éves sincs. Természetes, hogy keresnek – hadarta Isabella, én pedig megértettem végre a viselkedése okát. Fel sem merült benne, hogy a rendőrség nem csak azért keresheti őket, mert kiskorúak és nyomuk veszett.

Vagy nagyon jó színésznő, vagy tényleg fogalma sincs, miről van szó… - vonta össze a szemöldökét Rosalie. Éreztem, hogy maga sem gondolja komolyan, hogy Isabella bűnös lenne, csak nem akarja beismerni, hogy tévedett. Az sértette volna az önérzetét, főleg azok után, ami köztünk történt délelőtt.

- Félreértettél. Nem eltűntként keresnek – szólalt meg ismét Carlisle.

- Akkor? – Isabella hangja most már mintha kissé idegesebb lett volna. Igazából nem csodálkoztam rajta. Egy csomó személy bámul rá, mintha valami látványosság lenne, és olyasmiről kérdezgetik, amiről neki fogalma sincsen.

- Gyilkosság miatt keresnek – vágta egyszerűen az arcába az igazságot Rosalie. Szerencséjére, Isabella reakciója jobban érdekelt, mint a haragom. Féltem tőle, hogy teljesen összeomlik majd, ha rádöbben, miről is beszélünk tulajdonképpen.

- Gyilkosság? De hát, kit… - Láttam azt a pillanatot, amikor a fejében helyre pattantak a fogaskerekek. A szája elnyílt, az arca elsápadt, a szemei pedig tágra nyíltak. – Nem… Az nem lehet… - suttogta elhaló hangon.

- A rendőrség úgy hiszi, te ölted meg a szüleidet – erősítette meg a gondolatait Carlisle.

Isabella egy másodpercig reszketve meredt ránk, aztán a lába úgy csuklott össze, mintha gumiból lett volna. Előre lendültem, hogy elkapjam, de Alice – mivel közelebb volt hozzá – megelőzött. Aggódva figyeltem, ahogy leülteti egy székre, aztán elé guggol.

- Azt… Azt hiszitek, hogy én…? – dadogta Isabella teljesen kiborulva. Úgy éreztem, mintha az egész testemet szoros láncok fonnák körbe. Segíteni akartam neki, megvédeni, elmulasztani a fájdalmát, de fogalmam sem volt, hogyan is tehetném. – Alice… - nézett fel könyörgően a testvérem szemébe, mintha tőle várna valamiféle megnyugtatást. Hirtelen elöntött az irigység – miért Alice-től kéri azt, amit én akarok megadni neki? -, aztán azonnal el is szégyelltem magam.

- Nem hiszem, hogy te voltál – mondta Alice egy hosszú pillanat után. Rosalie felmordult a helyén, és félre fordította a fejét, ezzel jelezve az egyet nem értését. Kezdett nagyon elegem lenni belőle…

Carlisle végül Isabella elé húzott egy széket, és leült vele szemben. Reméltem, hogy képes lesz megnyugtatni őt, mert rossz volt ilyen állapotban látni szegény lányt.

- Én sem hiszem, hogy képes lennél gyilkolni – szólalt meg apám meleg hangon, mire a barna szemekből könnycseppek kezdtek el peregni. A mellkasomban furcsa, szorító érzés keletkezett a látványtól. – De valamit eltitkolsz… Hogy bízhatnánk meg benned, ha nem mondod el a teljes igazságot? – kérdezte apám ellágyult pillantással. Bárcsak elmondaná, hogy segíteni tudjunk… - sóhajtott fel magában.

Legnagyobb meglepetésemre Isabella hirtelen felém fordította a fejét. Szemei olyan mély fájdalmat tükröztek, amelytől elakadt a lélegzetem. Fogalmam sem volt, miért bámul rám, mit vár tőlem, de bármit megadtam volna, hogy a fejébe lássak, és teljesíthessem a kívánságát. Mielőtt még rájöhettem volna, mit is kéne tennem, Isabella a szája elé szorította a kezét, és kitört belőle a zokogás. Megdermedve figyeltem a szenvedését szinte észre sem véve, hogy a székem széléből egy tenyérnyi darab a kezemben maradt.

- Nem megy… - rázta meg a fejét, miközben a tekintete még mindig rám szegeződött, de nem úgy tűnt, hogy lát is engem. A légzése kapkodóvá és szakadozottá vált, és egész testében remegett, mintha szörnyen fázna. Hirtelen pattant fel, és botladozó léptekkel indult el a bejárati ajtó felé.

Ösztönösen ugrottam fel, és mentem utána. Nem mertem megszólítani vagy hozzáérni, egyszerűen csak messziről követtem őt. Hagytam, hadd rohanja ki magából a fájdalmát. Ez nekem is mindig segített. A zokogása, a gépies mozdulatok, melyekkel mintha minél messzebbre akart volna menekülni valamitől, örökre beleégtek a látóidegeimbe. Annyira elesett, gyámoltalan, magányos és törékeny volt. Magamhoz akartam ölelni. Védő gubóként körbevenni, hogy soha többé ne bánthassa senki. Én meg tudnám védeni, hiszen márványkemény vagyok. A páncélja lehetnék, amely felfogja az élet nyilait.

Vagy inkább egy kőtömb, amely rázuhan, összetöri és megfojtja – szólalt meg egy belső hang gúnyosan a fejemben, amely kísértetiesen hasonlított Rosalie-éhoz, és legnagyobb keserűségemre, tökéletesen igaza volt.

Isabella zihálva csörtetett tovább a fák között, én pedig párhuzamosan haladtam vele tartva a távolságot, miközben megpróbáltam elfelejteni az előbbi gondolataimat. Felesleges bolondság volt minden, ami csak eszembe jutott. Még hogy én, mint gubó és pajzs… - halkan felhorkantam. Tiszta őrült vagyok! Csak távolról óvhatom őt figyelve, nehogy elessen és megsérüljön, vagy egyéb baj érje. Ennyi az egész, amit tehetek érte.

Annyira a testi biztonságára koncentráltam, hogy az utolsó pillanatban fogtam fel, merre is járunk.

- Állj! – kiáltottam fel riadtan, de Isabella mintha meg sem hallotta volna. Egyenesen a határ felé tartott, melynek a másik oldalán már nem óvhattam volna meg anélkül, hogy ne szegjek szerződést. Szinte láttam magam előtt a rémképet, ahogy megteszi az utolsó lépést. Ha a quileute-ok földjén támad rá az a vámpír, vagy ha valami más baj éri, veszélybe sodrom az egész családomat. Mert abban biztos voltam, hogy ha szükséges lenne, megszegném a szerződést.

Gondolkodás nélkül rohanni kezdtem, és az utolsó pillanatban löktem félre őt. A levegőben zuhanva először a megkönnyebbülés járt át, hogy sikerült Isabellát a határ megfelelő oldalán tartanom, aztán meghallottam a tompa puffanást, amellyel az alattam lévő test ütközött a földnek, és végigsuhant rajtam a rettenet jeges érzése. A levegő a tüdőmbe szorult, miközben képek peregtek a szemeim előtt. Egy autó… Egy törékeny női test a karjaimban… Tompa koppanás a betonon… Istenem, megöltem őt? Megöltem Bellát?

A múlt árnyai - Edward szemszög - 3. fejezet

3. BETEGSÉG




IDEGESÍTETT, HOGY AZ INTERNET lassabb, mint ahogyan az agyam működik. Ujjaimmal az asztalon dobolva vártam ki azt a pár tizedmásodpercet, amíg betölt az oldal, aztán egy pillanat alatt átfutottam a receptet. Anélkül firkantottam le egy papírra a hozzávalókat, hogy lenéztem volna, az írásom mégis tökéletesen rendezett volt. Amint megvoltam, felkaptam a papírt, és mentem is Alice-hez.

- Ezek kellenek! – nyújtottam oda neki a listát. Átvette, és a pillantását végigfuttatta a sorokon, aztán bólintott egyet.

- Oké, elmegyek, és megveszek mindent, te addig figyelj Isabellára – kapta fel Alice a fekete táskáját, aztán keresztben magára akasztva elindult bevásárolni. Tétován álltam meg a lépcső aljában, és a képességem híján fülelni kezdtem. Isabella fel-le járkált a szobában, és csak néha szakította meg a korlátozott gyalogtúráját egy-egy pár perces pihenővel. A légzése nehézkes volt, és néha tüsszentett vagy köhögött egyet.

Zavart, hogy csak hallom, de nem látom őt, viszont tudtam, hogy nem lenne jó ötlet bemenni a szobába hozzá. Valószínűleg, nem lett volna túl pihentető a számára egy olyan személy jelenléte, akitől retteg.

- Edward. – Esme tenyere a lapockámra simult, hogy magára vonja a figyelmemet. – Minden rendben? – kérdezte aggódó hangon, mikor felé fordultam.

- Persze, semmi gond, anya – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de tudtam, hogy Esmét nem sikerült megtévesztenem. Finoman magához ölelt, én pedig kissé lehajolva belefúrtam a fejemet a nyakába. Ujjai kedvesen simogatták a hajamat.

Minden rendben lesz, kincsem! Higgy nekem, minden megoldódik majd! – küldte a biztató gondolatokat nekem hangtalanul, és bár nem igazán tudtam hinni neki, mégis jól esett az a pillanatnyi tévképzet, hogy egyszer minden helyrejöhet majd.

- Jól van, drágám… Most fel kell mennem a kicsihez, de ha kellek, megtalálsz – eresztett el végül Esme egy utolsó anyai puszit nyomva a homlokomra. Kint a ház előtt van egy szép, magas cédrusfa pont Alice ablakával szemben – hallottam meg a gondolatot, ahogy felfelé igyekezett a lépcsőkön. Elkerekedett szemekkel néztem, ahogy egy utolsó, cinkos mosolyt megereszt felém, aztán eltűnik az emeleten.

Fél pillanatig egyhelyben álltam harcot vívva önmagammal, aztán kirohantam a házból, és felkapaszkodtam az említett fára. Izgatottan pillantottam az ablak felé, hogy láthassam Isabellát. Tudnom kellett, hogy jól van-e, hogy mennyire szenved, hogy szüksége van-e a segítségemre… Csak amiatt figyelem őt, hogy biztonságban tudhassam – győzködtem magam.

Isabella egymás után háromszor tüsszentett, aztán egy orrfújás után halk sóhaj hagyta el az ajkait. Elég rosszul nézett ki. A bőre szürkés árnyalatot vett fel, kivéve az arcát, ahol lázrózsák virítottak. Kimerültnek tűnt – a lábai többször is majdnem összecsuklottak mászkálás közben. Valahányszor ez történt, megrándult a testem, ahogy ösztönösen utána akartam kapni, és mindannyiszor jól le is szidtam magam a bolondságom miatt. Rossz volt ilyen állapotban látni, és örültem volna, ha tudok segíteni rajta valahogyan. Talán, majd az a húsleves megteszi a hatását…

Nyakamat a vállaim közé vonva húzódtam a lombok közé, mikor Isabella egy pillanatra az ablakhoz lépett. Ujjai az ablakra csúsztak, szemei pedig a náthától könnyesen fürkészték a tájat. Ha észrevenne, vajon, mit gondolna? Biztosan megrettenne. Azt hinné, hogy a vérére ácsingózom, vagy valami elmebeteg, perverz vagyok, aki a vágyai kielégítése miatt leskelődik utána. Igazából, nem tudtam volna megmondani, hogy melyik vád lett volna a rosszabb…

Vajon, elhinné nekem, ha azt mondanám, hogy csak azért ülök fenn a fa tetején, hogy vigyázzak rá? És Esme, miért adta egyáltalán ezt az őrült ötletet? Tudta, hogy megfogadtam Neki az unokája védelmét, és ebben akart segíteni nekem? Ennyire látszana rajtam, hogy mennyire idegessé tesz a lány betegsége?

Isabella megint mászkálásba kezdett, én pedig halkan kiengedtem a tüdőmben tartott levegőt, és újra előbújtam a rejtekemből. Ismét tüsszentések következtek, aztán egy köhögőroham, ami nem hangzott túl jól. Végigfuttattam a fejemben az összes száraz köhögést felszakító gyógyszer nevét, hogy kiválasszam, ami a legmegfelelőbb lenne Isabella számára, és elhatároztam, hogy megkérem apámat, azt hozza el a kórházból neki.

Észre sem vettem, hogy máris elrohant két teljes óra, csak arra eszméltem fel, hogy Alice autója begördül a garázsba. Ahogy kiszállt, a pillantása azonnal felém vetült, így tudtam, hogy már késő lemásznom és úgy tennem, mintha szilárd talajon töltöttem volna az elmúlt időt.

- Remélem, hogy mikor én vagyok a szobámban, nem csinálod ugyanezt… - kuncogott Alice a fa alatt állva. Mosolygó szemekkel pislogott fel rám, kezében két, hatalmas, barna papírzacskót tartogatva, amelyekbe az emberek a boltokban az élelmiszert szokták pakolni.

- Nyugi, nem vagyok kíváncsi arra, hogy rendezed színsorrendbe a plüssállatkáidat – morogtam vissza, miközben lemásztam a fáról.

- Ezt jó tudni. – Alice arcán továbbra is ott volt az idegesítő mosoly. Nem tudom, miért is zavart a húgom jókedve, de úgy éreztem, mintha valami bűnös dologban leplezett volna le, és most rajtam mulatna ilyen jót. És, hogy van? – intett fejével az emelet felé.

- Nem túl jól… - sóhajtottam fel.

Akkor jól fog esni neki a leves! – nyomta a kezembe a zacskókat. Szó nélkül elindultam a konyha felé, habár szívesebben maradtam volna odafent. Valahogy megnyugtatott, hogy láthattam Isabellát, mert ezáltal biztosan tudhattam, hogy éppen milyen állapotban is van. Egyébként abc-sorrend a nevük szerint – vigyorgott rám Alice, ahogy félreálltam a bejárati ajtónál, hogy beengedjem magam előtt.

Halkan felnevettem, aztán azonnal abba is hagytam. A hangom idegennek és zavarónak tűnt. Valahogy nem illőnek. Letettem a konyhapultra a vásárolt dolgokat, aztán elkezdtem kipakolni őket. Alice vállalta a hússal való foglalatosságot, míg nekem a zöldségeket kellett megtisztítanom és felaprítanom. A recept benne maradt a fejemben a memóriámnak köszönhetően, így gyorsan ment a főzés. Az egyetlen problémát az ízesítés okozta, mert Alice-szel fogalmunk sem volt róla, hogy mennyi só és egyéb fűszer kell az ételbe.

- Szerintem, tegyünk még bele – próbálta meg kivenni Alice a kezemből a sót tartalmazó zacskót.

- A neten azt írták, hogy egy teáskanálnyi kell. Annyi pedig már van benne – tiltakoztam.

- De az olyan kevéskének tűnik… - harapta be az alsó ajkát Alice, miközben arcát a gőzölgő fazék fölé tartotta, és szimatolni kezdte az ételt, mintha az illatából meg tudná állapítani, hogy az íze megfelelő-e. – Add ide, teszek még bele! – kapott ismét a kezem után, de gyorsabb voltam.

- Aa – emeltem fel a mutatóujjamat, és megráztam előtte. – Tartjuk magunkat a recepthez, és kész!

Zsarnok – tűnt elő az apró nyelvecske Alice szájából.

- Inkább legyen sótlan, és sózza utólag, minthogy elsózzuk. Akkor dobhatjuk is ki az egészet – mondtam el az érveimet.

- Na jó – rántotta meg Alice a vállát. Letettem a pultra a zacskót, hogy elővegyek egy tányért a tálaláshoz, és az utolsó pillanatban kaptam el a csintalan gondolatot. A kezem a zacskó felé kapott, de Alice-szel egyszerre sikerült megragadnunk.

- Ereszd el! – vontam fel a szemöldökömet figyelmeztetően.

- Ereszd el te! – nézett farkasszemet velem. Egy másodpercig mozdulatlanul álltunk, aztán Alice hirtelen felemelte a kezét, és hatalmasat csapott a zacskóra. A sószemek a levegőbe emelkedtek, aztán lehullottak. Mintha ezernyi apró kristály potyogott volna az égből. Egy újabb pillanatig megint csak bámultunk egymásra Alice-szel, aztán hirtelen felnevettem. Pár fehér szemecske egyenesen Alice pisze orrára telepedett, amitől olyan viccesen nézett ki. A szúró érzés meglepetésszerűen tört rám. A mellkasomhoz emeltem a kezemet, miközben a nevetés hirtelen a tüdőmben akadt.

- Edward… - Alice vigyora leolvadt az arcáról, és aggódva meredt rám. Sarkon fordultam, és felrohantam a szobámba. Úgy éreztem, valamiféle tornádó dühöng bennem. Felkavar, felkap, össze-vissza dobál, összetör… Hogy tehettem ezt?

Pár pillanatra mintha minden rendben lett volna. Boldog voltam – még a belső hangom is suttogott, mintha valami szégyenteljes dolgot mondana ki. Talán, mert az is volt. Hogy érezhettem jól magam, hogy nevethettem tiszta szívből, mikor Ő halott? Persze, eddig is nevettem már, de az más volt. Halovány, érzelmektől mentes, ironikus nevetések. Ez pedig… Legszívesebben átvágtam volna a hangszálaimat, hogy soha, még véletlenül se jöjjön ki többé ilyen hang a torkomon.

A sarokban gubbasztva talált rám Alice pár óra múlva. Nem kopogott az ajtómon, csak simán benyitott, aztán mikor meglátott, a vonásai elszomorodtak.

- Azt reméltem, hogy ha adok egy kis időt, jobban leszel – térdelt le elém a földre.

- Sosem leszek jobban – morogtam határozottan. Alice elgondolkozva hajtotta oldalra a fejét, és úgy fürkészte az arcomat.

- Mert nem tudsz, vagy mert nem akarsz? – kérdezte végül. Bosszúsan összevont szemekkel néztem fel rá, de nem válaszoltam. Felsóhajtott. – Edward… Tudom, hogy mennyire szeretted Őt. Mind tudjuk – kezdte.

- Alice, kérlek, ezt ne! – emeltem fel tiltakozva a kezemet. Egyszerűen nem bírtam Róla beszélni másokkal.

- De! De igen, mert ezt nem bírom nézni! – nézett a szemeimbe határozottan. Tudtam, hogy csak akkor állna le, ha átharapnám a torkát. Egy másodpercre meg is fordult a fejemben, hogy megteszem, de végül csak lehajtottam a fejem, és ujjaim más fogódzkodó híján belemarkoltak a nadrágom szárába. – Az nem bűn, ha továbblépsz – kezdte, mire önkéntelenül felmordultam. Hogy is tehetném meg? Hogy lennék képes elfelejteni az elfeledhetetlent?

- Ha Jasperrel történne valami, te megtennéd? Továbblépnél és boldogan élnél nélküle? – préseltem ki a szavakat a fogaim közül. Alice elsápadva sütötte le a szemeit.

- Nem hiszem, hogy képes lennék rá. – Értékeltem, hogy legalább az igazat mondja. – De tudom, hogy ha megtenném, Jasper megbocsátaná nekem. Ha velem történne valami, én is azt akarnám, hogy továbblépjen, és újra megtalálja a boldogságát.

- Hát persze…

- Szerettem Őt! Tudod, hogy én is mennyire szerettem, igaz? – nézett fel rám újra.

- Tudom, de az nem ugyanaz – ráztam meg a fejemet.

- Lehet… - bólintott. – De azt hiszem, megbocsátaná nekem, ha valakit ugyanúgy szeretnék a barátomként. Nem tekintené árulásnak vagy megcsalásnak. Sőt, boldog lenne, hogy én boldog vagyok.

- Te most mi a fenéről beszélsz? – vontam össze a szemeimet. A továbblépés egy dolog volt, a helyettesítés pedig egy másik.

- Ha tetszik neked Isabella, az nem bűn… Ha úgy érzed, hogy… - kezdett bele elmélkedő arcot vágva, miközben nekem elnyílt a szám, és elkerekedtek a szemeim.

- Te megőrültél? – nyögtem ki megrökönyödve. – Honnan veszed, hogy Isabella… Nekem… Úristen, Alice! – túrtam bele a hajamba idegesen.

- A fáról lested őt, aggódsz érte és… - kezdte sorolni, de nem hagytam, hogy befejezze ezt az őrültséget.

- Azt figyeltem a fán, hogy minden rendben van-e vele, és igen, aggódom érte. De nem miatta! Ő és a testvére az utolsók, akik megmaradtak Belőle. Megígértem Neki, hogy vigyázok rájuk – magyaráztam széles kézmozdulatokkal, és az idegességtől kissé remegő hanggal.

- Ó, értem – kezdte el az ujjával piszkálgatni a szőnyeget Alice. – Akkor gondolom, nagyon dühös vagy most Emmettre…

- Emmettre? – vontam össze a szemöldökömet. – Miért lennék…? – kezdtem, aztán Alice fejében filmként pergő képek jelentek meg. Emmett a kezébe veszi a kisbabát, mire az sírni kezd. Emmett túl szorosan tartja őt. Az apró karokon lila foltok jelennek meg.

Morogva ugrottam fel a földről – teljesen elfeledkezve arról egy másodpercre, hogy Emmett és Jasper most nincsenek is itthon -, de Alice keze a mellkasomon megállított.

- Nyugi, ez nem történt meg! – csitított.

- Tessék? – néztem rá zavartan, mire Alice bólintott, hogy megerősítse az utolsó mondatát. – Miféle szadista játékot játszol velem? – förmedtem rá dühösen.

- A kiborulásod ellenére, fogadjunk, hogy tudod, Isabella hányszor tüsszentett az elmúlt órában, de arról fogalmad sem volt, mi van a kisbabával! – mutatott rá Alice az igazságra. – Bármi történhetett volna vele, és te nem is tudnál róla. Pedig ő is az unokája!

- Te… Te teljesen… - Az agyam, mintha hirtelen megadta volna magát, és a sok évtizednyi vámpírtúlműködésnek köszönhetően, most megállt volna. – Ez… Hülyeség. Én csak azért… csak azért foglalkozom többet Isabellával, mert ő most beteg. És mert jobban felfogja a körülötte történő szörnyűségeket. A babával foglalkozik Esme és Rosalie. Csak eszik, alszik és bepisil. Ennyit tud. Nincs… Nincs szüksége rám. Ennyi az egész – fakadtam ki.

- Értem – bólintott Alice, aztán egyszerűen sarkon fordult, és magamra hagyott. Tátott szájjal meredtem a csukott ajtóra hosszú perceken át, aztán megráztam a fejemet. Alice teljesen megőrült! El sem tudtam képzelni, honnan fantáziált össze ennyi sületlenséget… Persze, mindig is nagy képzelőereje volt, és szerette beleütni azt a pisze orrát mindenbe, de ez volt eddig a legnagyobb őrültség, amit valaha kitalált. Még hogy én és Isabella… - újabb fejrázás következett, aztán a kanapéra vetettem magam.

Isabella ismét tüsszentett egyet, én pedig morogva fúrtam a fejemet a karjaimba. Nem fogok rá figyelni. Hiszen, mi baja eshetne egy kis náthától… Semmi. Köhög, tüsszög, nem fog belehalni. Ezért figyelnem sem kell őt. Semmi szükség rá – győzködtem magam.

Vontatógép – a mezőgazdaságban és az anyagmozgatásban használatos, többnyire dízelmotoros gépjármű – fordultam ismét az eddig jól bevált lexikonfelmondó módszeremhez. Vonzás – vonzerő, a testek közötti távolság csökkentésére törekvő erő. – Ekkora hülyeséget! Hiszen alig ismertem Isabellát. Ez volt a harmadik nap – vagyis, csak két és fél -, amit a házunkban töltött. Annak a nőnek volt az unokája, akit az utolsó lélegzetemmel is szeretni fogok. Hogy juthatott egyáltalán Alice eszébe, hogy vonzódhatnék hozzá… Egy gyerekhez…

Völgy – többnyire folyóvizek, esetenként gleccserek által kivájt vagy tektonikus úton keletkező, hosszan elnyúló terület. Persze, testileg már nem olyan kislány. Igazán szép, formás, de ez még nem jelent semmit. Nem az a típus voltam, akit a külső szépségek elkábítottak volna. Erre Rosalie volt az élő – vagyis nem egészen élő – példa.

A halk puffanástól összerezzentem. A fürdőszobából jött, ahol fél perce Isabella éppen ivott pár kortynyit a csapból. Nem mintha hallgatóztam volna utána… Arról igazán nem tehettem, hogy hangosan mozgott, én pedig nem tudtam befogni a fülemet.

Azonnal felpattantam, és végigszáguldottam a folyosón a mosdóig. Egy pillanatra megdermedtem, ahogy megláttam Isabella testét a földön feküdni. Ha nem hallottam volna a szörcsögő légzést, és a heves szívdobogást, azt hittem volna, hogy… Hevesen megráztam a fejem, aztán letérdeltem mellé.

- Atyaég, mi történt? – jelent meg Alice a hátam mögött.

- Túl magas a láza – érintettem meg a verejtékező homlokot, amely szinte tüzelt. – Hol van Carlisle? – néztem körbe. Annyira rákoncentráltam a… lexikonra, hogy nem is nagyon figyeltem, ki mit csinál a házban.

- Bement dolgozni. Ügyeletes az éjszaka – nézett rám Alice. Nagyot sóhajtottam, aztán a karjaimba vettem Isabellát, és felemeltem.

- Hozz a dolgozószobájából egy ampulla Demalgonilt, némi vattát, egy fecskendőt és egy tűt! – adtam ki az utasítást, miközben elindultam Alice szobája felé. Lefektettem Isabellát, aztán levettem a lábáról a papucsát, és az ágya mellé helyeztem. Halk horkantó hangot hallatott, amitől majdhogynem elmosolyodtam, de aztán Alice miatt visszafojtottam a késztetést, nehogy félreértsen megint.

- Itt van – nyújtotta felém a kért dolgokat, ahogy belépett a szobába, aztán letérdelt az ágy másik oldalán. Kibontottam a fecskendőt és a tűt, aztán letörtem az ampulla tetejét. Isabella pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy magához térjen, és megpróbáljon felülni, de Alice szerencsére, szemfüles volt, és finoman visszanyomta őt a párnára.

- Nem, ne… - nyöszörögte hirtelen. A láztól csillogó szemek a kezemben lévő injekciós tűre szegeződtek, és elkerekedtek a félelemtől, aztán Alice-re pillantott, aki még mindig lefogva tartotta, hogy ne tudjon mocorogni.

- Nyugi, csak le akarjuk vinni a lázadat. Nagyon magas… - próbálta a testvérem megnyugtatni, de a nyüszkölő hang, amit kiadott, azt bizonyította, hogy nem túl sikeresen.

- Ne, nem akarom… - tiltakozott ismét.

- Edward háromszor is elvégezte az orvosit – meg sem fogod érezni – próbált meg észérvekkel hatni rá Alice – mindhiába. Nem tudtam elviselni a rémült szempár látványát, ezért előrehajoltam, és azt tettem, ami legelőször az eszembe jutott.

- Isabella… - vettem elő a legkedvesebb hangomat. Nem gondoltam végig, hogy mit is teszek, csak annyiban voltam biztos, hogy nem akarom őt félni látni. Tekintete egyenesen az enyémbe fúródott, és hangosan zihálni kezdett. Nem akartam megrémiszteni, ezért még lágyabban folytattam. – Bízz bennem… Semmi olyat nem teszek, amivel árthatnék neked… - simítottam végig finoman a karja hajlatán, mire aprót borzongott a félelemtől. Még közelebb hajoltam hozzá, hogy a figyelme csak rám fókuszáljon, aztán óvatosan a karjába szúrtam a tűt, és lassan benyomtam a lázcsillapítót a vénájába. Elnyílt a szája, és ahogy megnyalta az alsó ajkát, a rózsaszín nyelv pont akkor hagyott nedves csíkot maga után, amikor kihúztam a tűt a karjából, és egy apró vércsepp megadva magát előbuggyant.

A számban a méreganyag azonnal termelődni kezdett, a lélegzetem pedig elakadt. Az egész testem bizseregve vágyott arra, hogy még előrébb hajoljak, és… Hirtelen mozdultam hátra, és zavartan kerestem a vattadarabot, amit letettem az ágyra.

- Ezt nyomd rá! – tettem az apró vöröslő pontra végül.

- Észre sem vettem… - suttogta Isabella meglepetten attól, hogy már túl is van a dolgon.

- Én megmondtam, hogy Edward nagyon jó… - vigyorgott Alice felé, aztán lopva rám kacsintott. Tudtam, hogy most mit gondol magában, és ennek egyáltalán nem örültem. Nem akartam, hogy úgy érezze, a zavaros kis agyában lévő teóriák és elméletek megerősítést nyertek. Azt meg főleg nem, hogy ezek mások fülébe jussanak. De legalább működött a tervem… - sóhajtottam fel fáradtan. – Most pihenj! Nem sokára hatni fog az injekció. – tanácsolta végül Isabellának, aki szinte egy másodperccel később le is hunyta a szemét.

- Kidobnád ezeket? – nyújtottam Alice felé a használt tűt és a többi szemetet.

- Persze – vette át tőlem őket csillogó szemekkel. – Visszajöjjek utána? – fordult hátra az ajtóból egy csintalan mosollyal az arcán.

- Inkább ne! Semmi kedvem végighallgatni, amit most gondolsz – morogtam oda neki. Megrántotta a vállát, aztán átlépte a küszöböt. – Attól még, hogy nem hallgatsz meg, lehet igaz… - tűnt el gyorsan a szemeim elől. Jól tette.

Vettem egy újabb mély levegőt, aztán Isabella felé fordultam. A szemhéja néha meg-megmozdult, de úgy tűnt, hogy nyugodt kábulatba zuhant. Az arca piros volt a magas láztól – önkéntelenül kinyúltam felé, és megérintettem a tűzrózsát, csak hogy lássam, hatott-e már egy kicsit a gyógyszer. Megdermedtem, mikor oldalra fordította a fejét, de nem ébredt fel, csak belebújt a tenyerembe. Biztosan jól esik neki a hideg… - töltött el valami furcsa melegséggel a gondolat. Az ágyra könyököltem, hogy még közelebb legyek a testéhez, aztán a homlokát kezdtem el hűteni. A halk szuszogás és az egyenletesen dobogó szív megnyugtatott. Pont, ahogyan az Övé tette egykor…

Dühösen hunytam le a szemeimet, mert akaratlanul is egy másik arc derengett fel előttem az ágyon fekvő lányé helyett. Alice tévedett, sosem fogom tudni elfelejteni Őt. És hogyan is tetszhetne valaki, aki ennyire hasonlít rá. A fájdalom így is túl kínzó volt. Ha minden napot úgy kéne eltöltenem, hogy Őt látom viszont valaki másban, beleőrülnék.

Abban a percben, ahogy ismét felnéztem, a barna szemek felnyíltak, és egyenesen rám szegeződtek. Olyan csillogó áhítat volt bennük, hogy a mellkasom összeszorult, és mintha valami elpattant volna bennem. A fájdalom átjárta minden egyes porcikámat felemésztve a józan eszem utolsó morzsáit is. Nem tudtam, miért, de beszélni kezdtem. El akartam mondani, hogy Alice tévedett. Hogy egyszerűen képtelenségeket beszélt délután.

- Pont olyan vagy, mint ő… - szólaltam meg rekedt hangon, miközben ismét végigvizsgáltam minden egyes látható porcikáját, hogy meggyőzzem magam, tényleg a hasonlóságok vannak többségben. – Annyira hiányzik. Mintha egy darabot kitéptek volna belőlem. Minden egyes nap maga volt a kínszenvedés nélküle, és csak azért bírtam ki, mert tudtam, hogy nélkülem boldogabb és teljesebb életet élhet – vallottam be az igazat. A torkom összeszorult, és nehezen kaptam levegőt. Lehunytam a szemeimet, mert egy pillanatra ismét az erdőben éreztem magam azon a napon. Nem voltam biztos benne, hogy ha visszapörgethetném az időt, akkor megint képes lennék-e megtenni, amit akkor tettem. – Te pedig pont olyan vagy, mint ő! – erősítettem meg szóban is a kínzó megállapítást, ami tökéletes őrültséggé tette Alice teóriáját. Valahányszor Isabellára pillantottam, a múltam árnyait láttam, amelyek eltiporták volna még az esélyét is a boldogságomnak. Bármit is gondol Alice, soha többé nem lehetek boldog. Se Isabellával, se senki mással! – Lehet, hogy ez Isten büntetése! A földi pokol. Tessék az igaz szerelem, ismerd meg… Aztán fogd fel, hogy sosem lehet a tiéd. Szenvedj évtizedekig, hogy aztán, mikor már úgy érzed, talán képes vagy anélkül létezni, hogy minden pillanat maga legyen a pokol, jöjjön valaki, aki újra emlékeztet arra a tökéletes boldogságra, amit sosem kaphatsz meg! Hát nem ironikus? – néztem ismét a láztól csillogó szemekbe, amelyek zavarodottan nézek vissza rám, aztán megteltek könnyekkel.

Az ujjam ösztönösen törölte le őket, még mielőtt végigcsordulhattak volna a kipirult arcon. Olyan ostoba és önző vagyok! Isabellának pihenésre lenne szüksége, én pedig a nyakába zúdítom minden keserűségemet és megríkatom. Önmagamat sajnálom, és elvárom, hogy mások is ezt tegyék, pedig csak azt kaptam, ami megjárt…

- Nem érdemes engem siratni – szólaltam meg ismét a bűntudattól eltelve. – Megérdemlem, amit kaptam. Isten ironikus, de igazságos. Egy szörnyeteg vagyok, embereket öltem. Most csak megkapom méltó büntetésemet – mosolyodtam el keserűen. – Még a véred illata is hasonló – hajoltam közelebb hozzá, és mély lélegzetet vettem. A torkomon végigfutott az ismerős, égő érzés, de nem foglalkoztam vele. – Nem teljesen olyan… De… Van benne valami, ami emlékeztet rá… Vajon az ízed is hasonló? Mmm… - nyögtem fel kéjesen. Az orromat elöntötte az édes illat, és ha nem gyakorlom olyan sok évtizeden keresztül az önmegtartóztatást, akkor ez lett volna egy szörnyű bűn végszava. Tényleg igazi szörnyeteg voltam, aki nem érdemelt sajnálatot. A lehető legjobb dolog volt, amit Vele tehettem, hogy megóvtam önmagamtól. És Isabellával kapcsolatban is ez a legjobb, amit tehetek. Hiszen, most is alig tudok uralkodni az ösztöneimen…

- Sajnálom, ezt nem kéne… – nevettem fel sötéten. – Persze, úgysem fogsz emlékezni rá. De én igen… Azt hiszem, tényleg mazochista vagyok – húzódtam vissza végül összeszedve minden önuralmamat, de a kezem hűvösségét nem vontam meg Isabellától. Próbáltam meggyőzni magam arról, hogy csak a láza miatt, de az igazság az volt, hogy egyszerűen képtelen voltam elereszteni őt. Egy darab abból a nőből, akit szeretek… Isabella lehunyta a szemeit, én pedig előre hajoltam, és egy csókot nyomtam a homlokára. Aludj csak… Aludj, Isabella… Visszazárom a szörnyeteget a ketrecébe, nem kell félned.

A múlt árnyai - Edward szemszög - 2. fejezet

2. ZONGORASZÓ



KÖSZ, HOGY MEGVÁRTÁL! – fintorgott rám Emmett. Nem volt valójában sértett, inkább nem értette, mi ütött belém, de jobbnak látta nem is feszegetni a kérdést. Szerettem Emmettben, hogy békén hagy, és mindig megvárja, hogy én keressem fel őt, ha valami gondom van. Az, hogy nem kellett az aggodalmas gondolatait hallgatnom, mint a többiek esetében, kész felüdülés volt. Kellemes volt vele lenni. Persze, csak akkor, ha Rosalie nem volt a közelben – fintorodtam el. Olyankor mindketten elviselhetetlenek voltak a rájuk boruló rózsaszín köd miatt.

- Bocs, Emmett! – vetettem oda neki, miután felemelkedtem a hegyi oroszlán torkáról. Kissé jobban éreztem magam most, hogy a szomjúságom enyhült, de még mindig túl nagy zűrzavar volt a fejemben. – Keressünk egy medvét? – vetettem fel neki bocsánatkérésképpen.

- Még szép, kölyök! – kurjantott fel vidáman. – Verseny? – pillantott rám, aztán azonnal eliramodott arra, amerre a keresett vadat sejtette.

- Csaló! – nevettem fel halkan, aztán utána vetettem magam. Emmett nem volt túl boldog, mikor beelőztem – majd lehagytam -, pedig már igazán hozzászokhatott volna ahhoz, hogy gyorsabb vagyok nála. Bár mostanában nem sokszor kergetőztünk, ez tény. Pár évtizede a vadászat semmi mást nem jelentett számomra, mint a szomjúságom kényszerű kielégítését. Most viszont, jól esett elterelni egy kicsit a figyelmemet mindenről. Főleg egy valakiről…

Megráztam a fejemet, és az arcomat az ég felé fordítva beleszimatoltam a levegőbe. Emmett követte a példámat, majd elégedetten elvigyorodott. Két jól kifejlett medve csámborgott a közelben, és már előre élvezte magában a dupla küzdelmet.

- Mázlista! – sóhajtottam fel. Bár én általában nem játszottam túl sokat az étellel úgy, mint Emmett, most nem bántam volna, ha pár percnél tovább is le tudom magam foglalni.

- Akarod az egyiket? – ajánlotta fel a testvérem nagylelkűen, de megráztam a fejemet. Nem akartam elvenni a szórakozását.

- Majd keresek magamnak – szaglásztam ismét körbe. – Itt találkozunk! – indultam el észak felé, ahonnan egy újabb hegyi oroszlán szagát hozta felém a szél. A szám megtelt méreganyaggal, a torkom pedig összeszorult, de nagy bosszúságomra, ez az érzés még csak meg sem közelítette azt a vágyat, amelyet annak a lánynak a vére váltott ki belőlem. Volt valami benne… Talán, az édessége… Vagy valami más, ami olyan ismerős volt. Egy fokkal kevésbé elviselhetetlen, mint… Ne…

Megálltam, és kezeimet a fejemre nyomtam, mintha szét akarnám roppantani a saját koponyámat. Bár képes lettem volna rá… A gondolatok és emlékek hirtelen bukkantak a felszínre egymás után, mintha egy film kockáit néztem volna. Az iskola, az autóbaleset, a sikátor, az étterem és a rét… Minden egészen az erdőben történtekig, amikor is életem legnehezebb színjátékát kellett előadnom, amivel tönkretettem a saját boldogságomat. Amivel megöltem önmagamat, és megszűntem létezni.

- Hé, öcsi… Edward… Edward, gyerünk, szedd össze magad, vagy kénytelen leszek szólni Carlisle-nak. – Carlisle… Apám neve hirtelen visszarántott teljesen a valóságba. Még mindig ugyanazon a helyen álltam, ahol megtorpantam az emlékek miatt, Emmett kezei a vállamon voltak, és aggódva nézett az arcomba.

- Semmi… Semmi bajom – toltam el magamtól. – Miért nem törődsz inkább a medvékkel? – mordultam rá bosszúsan. Nem rá haragudtam, hanem magamra, amiért hagytam, hogy ilyen állapotban kapjon rajta.

- Már rég az égi vadászmezőkön járnak, testvér… Két órája, hogy szétváltunk.

- Az nem lehet – hitetlenkedtem. – Épp az előbb indultam el, hogy… - Nem éreztem az előbb még tisztán kivehető oroszlánillatot.

- Megijesztesz, Edward… Pedig én nem gyakran félek – nevetett fel a tarkóját dörzsölgetve Emmett.

- Semmi bajom – ismételtem meg, de a hangom még önmagam számára sem volt hihető. – Elmúlik – mondtam ki az újabb teljesen nyilvánvaló hazugságot.

Szóval, semmi bajod nincs, de az elmúlik… Aha, tökéletesen logikus, öcsi – csapkodott hátba Emmett szomorú mosollyal az arcán. – Üljünk le egy kicsit? – intett a fejével egy laposabb szikla felé. Bár állva sem volt kényelmetlen számunkra a társalgás, megszoktuk már, hogy emberként viselkedünk.

- Na mondd! – sóhajtottam fel, amint helyet foglaltam a kövön.

- Mit? – ráncolta össze Emmett a homlokát.

- Hogy minden rendben lesz, és majd az idő mindent megold, mert ez elmúlik, és… - kezdtem hadarni.

- Hé, hé, hé! Semmi ilyesmit nem terveztem mondani – pattintott le a szikla széléről egy kis kődarabot, hogy aztán játszadozni kezdjen vele.

- A többiek biztosan ezt mondanák.

- Lehet… De én nem fogok hazudni – pöccintette a kövecskét egy jó pár méterre lévő fa törzsének, amelyen apró lyuk keletkezett – mintha valaki átlőtte volna. Mikor elkerekedett szemekkel néztem fel rá, megveregette a vállamat. – Egyszerűen nem hiszem, hogy elmúlna, akkor meg minek mondjam?

- Hogy jobban érezzem magam? – vontam fel a szemöldökömet.

Tényleg jobb lenne tőle?

- Nem. Nem igazán – ismertem be. Jó pár percig csak bámultam magam elé ismét elveszve a gondolataimban, aztán Emmett gondolataiban megjelent valami szokatlan. – Komolyan ennyi év után derül ki rólad, hogy egy filozófus veszett el benned? – nevettem fel halkan.

Vannak még rejtett tartalékaim… - hallatott brummogóan mély kacagást. – De tényleg olyan, nem? Mint a Hold. Csak meg kell találni azt a Napot, amely örök nappalt varázsol az életedbe. Ha megvan a Nap, akkor a Holdadnak csak halovány árnyéka marad a háttérben. Ott lesz, de nem olyan erősen. Ő volt a te Holdad, keresd meg a Napodat!

- Na és, mi lehetne az én Napom? Próbálkoztam az egyetemmel, Carlisle-nak is segítettem. Mi a fenét csinálhatnék még, hogy lefoglaljam magam? – tártam szét tehetetlenül a kezemet. – Nem! Arra soha nem lennék ismét képes! – ráztam meg a fejemet Emmett gondolatára. Az ötlet, hogy egy másik nőt szeressek lehetetlen volt.

- Soha ne mondd, hogy soha! – pattant fel a szikláról. – Vissza kéne mennünk, már sötétedik, és Rose-nak megígértem, hogy… Szóval, ígértem valamit – nevetett fel visszafojtva a szavait, de a képzelete azonnal száguldozni kezdett.

- Emmett, kérlek, így sem ittam sokat, de még az is visszajön – fintorodtam el.

- Bocs, öcskös, nem tehetek róla! – kezdett száguldani a házunk felé. Hogy ne kelljen látnom a fejében pergő sikamlós képeket, tettem egy kis kitérőt, levadásztam egy szarvast, és csak aztán mentem haza.

Az ebédlőasztal mellé ültem, és az arcomat a tenyerembe döntöttem. Éreztem a konyha felől szálló illatokat, és hallottam Alice és Jasper gondolatait. Valószínűleg, fel kellett volna mennem a szobámba, hogy tovább mondjam magamban a lexikont, valami mégsem hagyta, hogy megmozduljak.

Kedves lány… Csendes, mint Ő volt, de látszik rajta, hogy kedves, még ha nem is beszél sokat – futott végig az agyamon Alice elmélkedése. A szemén át láttam, ahogy a lány éppen a tepsibe helyezi a csirkedarabokat, aztán nekilát a fűszerezésnek. Látszik rajta, hogy sokszor főz – talán, otthon ez is a feladatai közé tartozott. Gondoskodó típus... Tőle örökölte, ez biztos. – Nem tudtam elviselni az Alice általi összehasonlítási listát. Nem akartam, hogy tudatosuljon bennem minden egyes azonosság, amely Rá emlékeztethet, valahányszor az unokájára kell néznem, így gyorsan áttértem Jasper fejére.

Vajon mit titkolhat? – elmélkedett. A lány elhallgat valamit? Ez már érdekesebb, és kevésbé fájdalmas témának tűnt, mint az előző, így megpróbáltam odafigyelni. – Tisztán éreztem a lelkiismeret-furdalást. Mintha ő tehetne a szülei haláláról… Nem értem… - Lelkiismeret-furdalás… Az agyam megpróbálta megfejteni a kapott információt. Vajon mi okozhatja ezt az érzést nála? Talán, még mindig úgy hiszi, kár volt minket is belerángatnia a gondjaiba, és fél, hogy bajunk esik? Vagy tényleg a szüleihez lenne köze?

- Ah, ne már! – koppant a fejem aprót az asztalon, ahogy meghallottam az emeletről jövő hangokat. Emmett elkezdte betartani az ígéretét… Igyekeztem visszaterelni a figyelmemet a konyhára, de ez elég nehéznek bizonyult, mert a fülemet és az elmémet nem tudtam teljesen lezárni egyéb dolgok előtt.

Hmmm… Odafent belelendültek… - hallottam meg Alice kuncogását. Mikor Jasperre pillantott, biztos voltam benne, hogy ez a mai éjszaka maga lesz a pokol. Legalább tudnék aludni, hogy egy időre megszűnjön a külvilág… Talán, vissza kéne mennem vadászni…

Valószínűleg, a lány is megérezhette a testvéreim közötti vibrálást, mert elpirult, aztán végül magukra is hagyta őket felfedezőkörút címén. Már éppen készültem felmenekülni az emeletre, nehogy be találjon nyitni az ebédlőbe, mikor hallottam, hogy megáll az emelvénynél. Ujjai végigsimították a zongorámat, amitől megfeszült a testem. Nem akartam, hogy valahányszor leülök elé, eszembe jusson, hogy ő is megérintette. Nem mintha mostanában sokszor játszottam volna, de akkor is… Az én zongorám volt!

A nadrágja a kis padhoz súrlódott, ahogy leült, ujjai pedig felnyitották a zongorám fedelét. Felpattantam, hogy a szobámba menjek bosszankodni, mikor az első billentyű halkan leütődött hangot csalva ki a hangszeremből. Aztán jött a következő, majd még egy, és a hangok dallammá álltak össze. Botladozó, ügyetlen, de ismerős dallammá. A kezeim ökölbe szorultak, és úgy éreztem, a testem lángokban áll.

A lábaim önkéntelenül vittek a szobám helyett a nappali felé, miközben ezernyi terv villant fel a gondolataimban, hogyan vethetnék véget a kínzó zenének. Egyszerűen, csak megragadhatnám, felránthatnám a zongora elől, és a falhoz vághatnám. Szinte hallottam a csontok reccsenését és a koponyájának a hangját, ahogy ripityára törik az ütéstől.

- Hagyd abba! – Vad örömmel töltött el, hogy a lány majdnem lesett a padról ijedtében. A hangomtól valószínűleg, a legbátrabb ember is reszketve rogyott volna össze. Azt akartam, hogy féljen tőlem! Hogy a félelemtől legalább olyan kínokat éljen át, mint én a fájdalomtól, amit okozott. - Hogy mered? – sziszegtem oda neki, mire felpattant, és védekezően maga elé nyújtotta a kezeit. Mintha azok a gyönge karok megóvhatták volna tőlem. Egyetlen mozdulattal téphettem volna ki őket mindenféle megerőltetés nélkül. És csak egy józanész-hajszál tartott vissza tőle, hogy meg is tegyem…

- Sajnálom, nem tudtam, hogy nem nyúlhatok hozzá… Csak nem bírtam megállni… - remegett meg, ahogy közelebb léptem hozzá. A düh vöröslő ködként borította el az elmémet. Játssza a hülyét, miközben nagyon jól tudja, hogy nem a zongorázás maga dühített fel ennyire! Halk, önkéntelen morgás tört elő a torkomból.

- Direkt kínozni akarsz? – préseltem ki a szavakat a fogaim között, miközben még jobban megközelítettem őt. Az első, sós könnycsepp illata elégedetté tett. Félj tőlem! Szenvedj! Érezd, amit én érzek!

- Nem, dehogy is! Ha tudtam volna, hogy tilos a zongorához nyúlni, én soha… - tiltakozott, és pillantásával segítséget vagy menekülési útvonalat keresett, de hiába. Kezeim a zongorának támaszkodva tartották csapdában őt.

- A zongorához? Én a dalról beszéltem! Ne játszd a hülyét! – fröcsögtem az arcába a dühömet. A tekintete hirtelen megváltozott – mintha valami varázslat borult volna rá -, én pedig ledermedtem ettől a változástól. Az nem lehet, hogy elkápráztatom őt, miközben rettegnie kéne tőlem…

- Te… te vagy az angyal… - suttogta maga elé. Angyal? Ez teljesen őrült? Hát nem látja, hogy éppen minden sejtem az ő fájdalmát vágyja? - Te írtad ezt a dalt? Én nem tudtam. Sajnálom! – nézett rám gyermekien ártatlan tekintettel. Sokkosan ért a felismerés, hogy igazat mond. Már megint olyasvalami miatt gyűlöltem őt, amiről egyáltalán nem tehetett. Még hogy angyal! A világ legundorítóbb démona vagyok!

- Edward! – Alice hangja figyelmeztetően zökkentett ki a gondolataimból, aztán megéreztem Jasper kezét a vállamon. Az apró nyugtatóhullám képessé tett arra, hogy legyen elég erőm megfordulni és elsietni.

A szobámban általában biztonságban éreztem magam – mintha a megszokott kuckó valamiféle védelmet adott volna a számomra -, de most teljesen megszűnt ez a képzelt varázs. Lekuporodtam a kanapéra, hogy aztán a következő percben felpattanjak, és idegesen rójam a köröket a szőnyegen megint.

Közben hallottam, ahogy a lány vacsorázni kezd, de Alice fején keresztül azt is láttam, hogy csak turkálja az ételt. Biztosan halálra rémült – szörnyen sápadt is volt még. Ó, Edward… Ugye, tudod, hogy ezt nem kellett volna…Nagyon megijesztetted, pedig semmi rosszat nem csinált. – Alice hangja cseppet sem volt megrovó vagy vádló, inkább aggódónak tűnt. – Bárcsak segíthetnék neked valahogy…

- Nem tudsz… - motyogtam magam elé, de tudtam, hogy meghallotta. Senki sem tud segíteni… - álltam meg az ablak előtt, hogy kibámuljak az erdő fái közé.

A mozdulatlanságom csak akkor tört meg, mikor a Hold feljött az égre ezüstös színnel vonva be a lombokat. Pontosan tudtam, hogy mit kell tennem… Annak ellenére, hogy teljesen darabokra hullottam, még mindig úriember voltam. Be kellett ismernem, hogy szörnyűséges hibát követtem el, és bocsánatot kellett kérnem.

Hallottam, hogy a lány még ébren van. A légzése bár lassú volt, nem volt olyan egyenletes, mint egy nyugodtan alvó emberé. Halk léptekkel osontam Alice szobájának ajtajához, majd lenyomtam a kilincset. Azt vártam, hogy a lány majd felül az ágyban az érkezésemet hallván, de úgy tűnt, annyira belemerült a gondolataiba, hogy nem vett észre. Meg akartam szólalni, hogy felhívjam magamra a figyelmet, de végül valami megakadályozott benne.

Ismerős érzés futott végig rajtam, a szemeim itták az ágyon fekvő test látványát. A lány egyik karja a feje alatt volt, míg a másik a párnán feküdt az arca mellett, lábai a takarójára kulcsolódtak. Annyira hasonlított Rá. A magassága, az alkata, a testtartása… A szívverése… Az a csodásan erős és egyenletes melódia. A mellkasomban lévő fájdalom figyelmeztetett, hogy hagyjam abba ezt a gondolatsort.

Túl sok volt a hasonlóság, de voltak különbségek is. Próbáltam ezekre koncentrálni, hogy meggyőzzem magam, semmi köze Hozzá. Először is, ott volt a haja. A bronzvörös egy árnyalatában pompáztak a tincsei. A bőre pedig egy árnyalatnyival sötétebb volt, bár még így is sápadtnak lehetett mondani.

A sóhajtól, és a hirtelen mocorgástól megdermedtem a gondolataim közepén. A női test megfordult, a barna szemek pedig egyenesen az enyémekbe fúródtak. Már, ha akartam volna sem gondolhattam volna meg magam anélkül, hogy még nagyobb idiótát ne csináljak magamból, ezért beljebb löktem egy kicsit az ajtót.

- Bejöhetek? – szólaltam meg elővéve a legbarátságosabb hangomat, hogy ne ijesszek rá megint szerencsétlen gyerekre – bár lehet, hogy hiába próbálkoztam, mert a szíve olyan gyorsan dobogott, hogy tartottam egy infarktustól. Nem felelt, csak felült az ágyban és bólintott egyet. Beljebb léptem a szobába, de azért figyeltem arra, hogy nem menjek túl közel az ágyhoz. – Sajnálom, hogy rád ijesztettem – kértem bocsánatot annak megfelelően, ahogy elterveztem, de félreértett.

- Nem ijedtem meg! – tiltakozott azonnal, bár a pulzusa még mindig az egekben volt.

- Nem most. Odalent – magyaráztam. Csak másodpercekkel később vettem észre, hogy az ajkaim apró mosolyra húzódtak. Meglepetten fúrtam a tekintetemet a barna szempárba. Már olyan régen nem mosolyogtam egyáltalán… A szám mégis mintha magától tudta volna, mit kell tennie.

- Ó! – nyögte. Az arcát halvány pír futotta el – valószínűleg a fürkésző pillantásom miatt. Nem akartam, hogy azt higgye, megint bántani akarom, mégsem tudtam elfordítani a fejemet. Ugyanolyan bátornak akart látszani, mint… És a testem önkéntelenül reagált erre az emlékre. De most először, nem fájdalommal. Mosollyal. Megrendülve álltam, és hagytam, hogy a kellemes érzések végighullámozzanak rajtam, miközben az ismerős-ismeretlen arcot figyeltem.

Isabella végül kapkodni kezdte a levegőt – ez volt az, ami magamhoz térített. Legszívesebben fejbe vágtam volna magam – biztosan megint megijedt az én idióta viselkedésemtől.

- Akkor… Jó éjt! – fordítottam erőszakkal más fele a fejemet, és rávettem magam, hogy elinduljak az ajtóhoz.

- Várj! – A kiáltás váratlanul ért. Megszoktam már, hogy mindenkinek előre tudom az összes reakcióját, de persze, Isabelláéra nem számíthattam. Kíváncsian fordultam vissza. El nem tudtam volna képzelni, mi lehet az a fontos dolog, ami miatt még a szobában tart, holott az ijedt szívverése miatt biztos voltam benne, hogy már alig várja a biztonságos egyedüllétet. Megvárta, amíg a bölcsőben fekvő testvére ismét visszaalszik, és csak aztán folytatta halkabb hangon, nehogy felébressze ismét. – Én is sajnálom.

- Mit? – Isabella az egyik meglepetést okozta a másik után. Mi oka lehetett bocsánatot kérni, mikor én voltam az, aki újra és újra megbántottam őt, amióta csak betette a házunkba a lábát…

- Hogy fájdalmat okoztam azzal a dallal. – A testem hirtelen megfeszült az emléktől. A fülemben tisztán hallottam minden egyes hangot, és emlékeztem arra a reménykedő bizonytalanságra, amit akkor éreztem, mikor az altató megszületett a fejemben. Mostanra a reményem halott volt.

- Nem tudhattad – mondtam gyorsan egy biccentés kíséretében – hogy lássa, elfogadtam a bocsánatkérését -, még mielőtt megint összeomlottam volna. – Jó éjt! – siettem ki a szobából becsukva magam mögött az ajtót.

- Edward… - Alice a folyosó korlátja mellett állt, és hatalmas, aggódó szemekkel nézett rám.

- Most ne! – nyögtem oda neki, aztán kiszáguldottam a házból. Szükségem volt a friss levegőre. Nem akartam vadászni most, csak futni, amíg az arcomba csapódó szél ki nem űz minden egyes gondolatot a fejemből. Persze, hiábavalóak voltak az erőfeszítéseim.

Az elmémbe újra és újra beszökött két arc, hogy félig összemosódva kínozzon. Hiába próbáltam elhessegetni őket, túl erősen kapaszkodtak belém. Annyira hasonlítottak egymásra az apró különbségek ellenére…

Isabella is tökéletesen önzetlen volt. Az én érzéseim miatt aggódott, holott, nem ő volt az, aki olyan erővel akart a falhoz vágni, hogy szilánkosra törjön a koponyám. Ő csak eljátszott egy régi dallamot, amiről azt sem tudta, micsoda…

A mellkasom égett a szégyentől. Reméltem, hogy Ő nem figyel odafentről, mert biztosan szenvedne a viselkedésem miatt. Hiszen, azt bántottam újra és újra, aki belőle származott, és akit valószínűleg, szeretett. Nem akartam bánatot és csalódást okozni neki. A vágy, hogy büszke legyen rám olyan erősen mart belém, hogy meg kellett állnom. Meglepetten vettem észre, hol is vagyok pontosan…

Egy hátsó zuga az agyamnak pontosan tudta, hogy ide tartok, de csak most fogtam fel valójában. Tettem előre pár lépést, hogy kiérjek a fák közül, aztán körülnéztem. Már hosszú évtizedek óta nem jártam itt. Mikor visszatértünk Forksba, direkt elkerültem még csak a közelét is ennek a helynek. Nem akartam emlékezni, nem akartam a fájdalmat érezni. De most már úgyis teljesen mindegy volt…

- Bár itt lehetnél velem… - néztem fel az égre. Kivételesen a felhők messzire úsztak, mintha csak egy égi kéz elsöpörte volna őket, és a csillagok meg a Hold olyan gyönyörűen ragyogott. Elképzeltem, ahogy Ő ott csücsül a Holdon, és engem figyel. – Még mindig szeretlek, ugye tudod? Annyira kimondhatatlanul szeretlek – szorult össze a torkom. – És olyan szörnyen hiányzol! Amióta csak elhagytalak… Azt hiszem, megőrültem – nevettem fel elkeseredetten.

Lassú léptekkel sétáltam a rét közepére, hogy aztán hanyatt feküdjek a fűben. Karjaimat a fejem alá csúsztattam, és a Holdamat bámultam.

- Segíteni fogok neki – ígértem. – És megpróbálok rendesen viselkedni… De muszáj megtartanom a távolságot – hunytam le egy pillanatra a szememet. – Fáj látnom őt. És most már fél is tőlem… - szorult össze a mellkasom. – Sajnálom azt, ahogyan viselkedtem. Bocsáss meg, kérlek! – Magam sem értettem, miért, de a kimondott szavak segítettek. Mintha Ő tényleg hallhatta volna őket, és elnyerhettem volna a bocsánatát.

Hosszú óránkon keresztül csak feküdtem, és tehetetlenül figyeltem, ahogyan a hajnal lassan meghódítja az éjszakát, és a Holdam elhalványul. Nehezemre esett megmozdulni, de be akartam tartani az ígéretemet. Isabella közelében kellett lennem, hogy segíthessek neki.

Lassabban futottam, mint szoktam, de végül mégis hazaértem. Ahogy kiléptem a fák közül, Alice gondolatai kúsztak az elmémbe. Gyors léptekkel siettem a veranda felé, amelynek a lépcsőjén ott üldögélt Jasperrel.

- Mi az, mi baja van? – kérdeztem köszönés nélkül azonnal.

- Nyugalom, csak egy kis megfázás – mosolygott rám Alice. – Carlisle éppen most vizsgálja meg. Hé, Edward, várj már! – kiáltott utánam, ahogy elvágtattam mellettük be a házba. Tudtam, hogy arra kíváncsi merre jártam és jól vagyok-e, de ez most nem számított. Csak az volt a fontos, hogy Isabella hogyan érzi magát.

Megálltam a lépcső aljában, hogy hallgatózzak, de Carlisle éppen akkor terelte vissza Isabellát az ágyába. Bosszúsan könyveltem el magamban, hogy lemaradtam a beszélgetésükről és a vizsgálat eredményéről. Igyekeztem kiolvasni valamit az apám fejéből, de csak zavaros gondolatokat találtam ott arról, hogy Emmettnek és Jaspernek el kell mennie Phoenixbe, így kénytelen voltam megvárni, hogy kijöjjön Alice szobájából végre.

Amint magára hagyta Isabellát, felrohantam a lépcsőkön, és megállítottam még mielőtt visszaért volna az irodájába.

- Hogy van? Jól érzi magát? Mi baja? – soroltam azonnal a kérdéseimet, mire egy lágy mosolyt kaptam válaszként.

- Csak egy kis megfázás, pár napig pihen az ilyenkor szokásos kúra mellett, és kutya baja sem lesz – kaptam meg a választ. – Tényleg nem kell aggódnod érte, fiam. – Idiótának éreztem magam a kitörő aggodalomroham miatt, ezért zavartan lesütöttem a szemeimet. – Viszont, most bocsáss meg kérlek, de beszélnem kell Emmettel és Jasperrel. El kell menniük nyomozni egy kicsit…

- Phoenixbe? – vontam fel a szemöldökömet.

- Igen. Hátha találnak valami nyomot, amin elindulhatunk azután a vámpír után – bólintott Carlisle.

- Remélem, így lesz – szorultak ökölbe a kezeim.