2010. május 25., kedd

A múlt árnyai - 8. fejezet - Edward szemszög

Szandi kivételesen nem tudta átolvasni a fejezetet, úgyhogy fogalmam sincs, milyen lett, ezért örülnék a kifejtősebb véleményeknek. :)



8. RETTEGÉS





AH, ISTENEM, EZ AZ ILLAT… - A szörnyeteg fejében undorító, kéjes képek peregtek, én pedig nem bírtam tovább. Muszáj volt egy másodpercre kimásznom az elméjéből, mert úgy éreztem, megőrülök a tehetetlenségtől és a dühtől. Darabokra akartam szaggatni, apró cafatokra cincálni, letépni a fejét, hogy soha többé ne játszhasson Isabella főszerepet a képzelgéseiben.

Oldalra pillantva a rettegő női arcot kezdtem fürkészni. A barna szemek tágra nyíltak a félelemtől, a törékeny karok pedig védelmezően ölelték magukhoz a kisbabát. Láttam az apró reszketéseket, amik megborzongatták Isabellát. Egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy áthágom azt a két lépésnyi távolságot is, ami köztünk van, és a derekát átfogva nyújtok neki támaszt, de végül elvetettem ezt az ötletet. Így is épp eléggé rettegett egy vámpírtól, semmi szüksége nem volt egy másik érintésére.

Mély levegőt véve akartam ismét ráhangolódni annak a nyomorultnak a gondolataira, hogy tudjam merre tart, de nem találtam sehol sem. A homlokomat ráncolva próbáltam még inkább koncentrálni, de semmi.

- A francba! – mordultam fel olyan halkan, hogy csak a vámpírfülek hallhatták.

Mi történt? – pislantott felém Alice, miközben a többiek elméjében is ott villogott a kérdés.

- Elvesztettem – feleltem. Hogy téveszthettem akár egy másodpercre is szem elől… Egy igazi idióta vagyok! Dühösen próbáltam újra és újra megtalálni, de valószínűleg, már messze járt.

Éppen a ház elé értünk, mikor a széljárás ismét megváltozott. A lángoló harag újabb hulláma rohant keresztül rajtam, mikor rájöttem a vámpír arcátlanságára. Hogy merészelt bemenni a házunkba? Az otthonunkba! Mindannyian azonnal megtorpantunk, én pedig az utolsó pillanatban kaptam el Isabella karját, nehogy a nagy lendülettől belefusson Carlisle és Esme hátába. Zavart tekintettel pislogott ránk, miközben mindannyian ösztönösen védekező állást vettünk fel, és a torkunkat halk, de fenyegető morgás hagyta el.

- Mi történt? – Isabella hangja halk volt és remegő. A gyűlölet, amit az ismeretlen vámpír iránt éreztem, egyre hevesebben tört felszínre belőlem. Szinte remegve vágytam, hogy megölhessem, és ezzel békét és nyugalmat adhassak Isabella számára.

- Itt járt! – feleltem a kérdésre. – Hogy merészelt az otthonunk közelébe jönni? – morogtam a fogaim között. A méreganyag elöntötte a számat, az izmaim megfeszültek a várakozástól. Hiába tudtam, hogy a vámpír nincs a közelben – hiszen, nem hallottam a gondolatait -, mégis azt kívántam, bár csődöt mondott volna a képességem, hogy esélyem legyen megküzdeni vele.

A levegőt szimatoltam, miközben Alice és Rosalie apánk utasítására körbejárta az egész házat. Mikor felértek az emeletre, Isabella ideiglenes szobájához, a szemeim tágra nyíltak. Alice egy ajándékdobozt látott az ágyon heverni, amely bűzlött az idegen vámpírszagtól.

- Nincs odabent, viszont hagyott valamit neki – közölte Rose az ajtóból, mire Isabella még rémültebbnek tűnt. Egy ember olyan törékeny, annyira gyenge – vágott képen az igazság ismét. Nem hagyhatom, hogy ő nyissa ki a dobozt! Nem eshet baja sem testileg, sem lelkileg többé. Már így is túl sokszor hibáztam… - öntött el a lelkiismeret-furdalás, miközben bementünk a házba.

Ahogy felértünk az emeletre, Alice szobájába, Isabella egy másodpercig teljesen ledermedve bámult a csomagra. Már éppen ki akartam terelni a szobából, mikor hirtelen átadta a testvérét Esmének, aztán az ágyhoz lépett. Meglepetten kaptam utána és az ujjaim a csuklójára fonódtak.

- Mit csinálsz? – sziszegtem talán túl közelről neki, mert megborzongott. Azonnal elengedtem, és hátrébbléptem egy lépést. Semmi szükség nem volt arra, hogy ebben a helyzetben egy olyan szörnyeteg, mint én, ilyen közel legyen hozzá. Ahogyan arra sem volt semmi szükség, hogy Isabella most itt legyen. – Megőrültél? Ki tudja, mi van benne… Állj hátrébb!

- Nem, én akarom kinyitni! – makacskodott.

- Nem látom, hogy mi az, de nem ártalmas. Most még nem áll szándékában ténylegesen bántani téged – fejtette ki Alice teljesen feleslegesen az elméletét.

- Akkor sem jó ötlet! – mordultam fel. Bosszúsan és mogorván pillantottam rá, amiért belekotyogott ebbe az egészbe. Nagy volt a valószínűsége, hogy igaza van – Isabella halálával túl hamar véget ért volna az élvezetes kis „játék”, amit a vámpír nagyon élvezett -, de ez nem jelentette azt, hogy ne okozhatott volna fájdalmat Isabellának valamilyen módon. – Azt mondtam, állj hátrébb! – vettem elő a leghatározottabb hangomat. Isabella egy másodpercig csak bámult rám, aztán bólintott, és a hátam mögé lépett. A szíve vadul vert, és visszatartotta a lélegzetét, miközben óvatosan kibogoztam a vörös színű szalagot.

Ahogy leemeltem a doboz tetejét, és megláttam a kivágott emberi szívet, azonnal fintorba rándult az arcom, és Alice-szel együtt felmordultunk. Valószínűleg, már napokkal ezelőtt eltávolíthatták és lefagyasztva tarthatták, mivel láthatóak voltak rajta a felolvadás nyomai. Mielőtt még tehettem volna valamit, Isabella előrébb hajolt, és belenézett a dobozba. Ilyenkor gyűlöltem, hogy nem hallom előre, mit tervez, és nem tudom őt megakadályozni benne. Olyan sápadttá vált, hogy senki nem mondta volna meg első pillantásra, hogy nem közülünk való, a kezét pedig görcsösen a szájára szorította. A szíve a korábbinál is veszettebb iramba kezdett, és aggódva figyeltem, hogyan kapkodja a levegőt.

- Ez… egy… emberé? – zihálta. Bármennyire is hazudni akartam neki, biztos voltam benne, hogy úgysem venné be – bárki, aki járt az iskolában biológia órára, azonnal felismerte volna az emberi szívet – ezért lassan bólintottam.

- Az én hibám… Az egész az én hibám… - motyogta Isabella, nekem pedig fogalmam sem volt, hogyan segíthetnék neki. Kétségbeesve pillantottam Carlisle-ra, de mielőtt bármit tanácsolhatott volna, Isabella öklendezve kirohant a szobából, és egyenesen a mosdó felé vette az irányt – hallottam, ahogy megszabadul a gyomra tartalmától. Lecsuktam a doboz tetejét, és utána akartam menni, de apám megállított.

- Talán, jobb lenne, ha én mennék… - nézett rám higgadtan. Idegesen túrtam bele a hajamba. Isabella mellett akartam lenni, de a dühtől és az aggodalomtól még mindig remegtem. Nem kockáztathattam meg, hogy nem tudok uralkodni magamon a jelenlétében. Lassan bólintottam egyet, mire Carlisle sarkon fordulva elsietett.

- Eltűntetem ezt az izét… - lépett be Rosalie a szobába, aztán felkapta a dobozt az ágyról.

- Várj! – Alice hangja megállította őt. – Inkább vidd le a mélyhűtőbe, hátha van rajta valami nyom… Esetleg valahogy megtudhatnánk, kié volt, vagy ilyesmi – vonta meg a vállát.

- Még jó, hogy úgysem használjuk nagyon másra a konyhát, különben most elmenne az étvágyam – fintorodott el Rose, aztán kisuhant az ajtón.

Edward… - kezdte volna Alice, mikor lerogytam az ágyára.

- Az én hibám – fúrtam mindkét kezem a hajamba, és a térdeimre könyökölve előre hajoltam. – Nem lett volna szabad elvesztenem a gondolatait, és Isabellát sem kellett volna a doboz közelébe engedni.

- Te semmiről sem tehetsz, Edward – simított végig Esme a hátamon. – Lefektetem a kicsit, nagyon nyűgös… - sóhajtott fel, mikor nem reagáltam az érintésére.

- Itt maradjak veled? – hallottam meg Alice hangját. Már majdnem megfeledkeztem róla, hogy még ő is itt van, annyira lefoglalt, hogy Isabellára figyeljek. Carlisle megállt a fürdőszoba előtt, hogy ne hozza zavarba, amíg a gyomra helyre nem jön, aztán mikor meghallotta a vécé lehúzójának a hangját, halkan bekopogott. Vártam, hogy Isabella milyen választ ad neki – beengedi vagy elküldi -, de egyáltalán nem reagált semmit. Megfeszült minden izmom, ahogy apám lenyomta a kilincset, de a benti látvány megrázóbb volt, mint amire készültem.

Isabella a hideg csempén feküdt összegömbölyödve. Reszketett az őt ért sokktól, és könnyek potyogtak a szeméből.

- Várj, Edward! Most hagyd őt! – éreztem meg Alice kezét a csuklómon. Zavartan fordultam felé, és csak most vettem észre, hogy felpattantam az ágyról, és az ajtó felé indultam. – Carlisle vigyáz rá… - húzott vissza az ágyra. A józan eszem tudta, hogy jobb, ha ezt most teljesen apámra bízom, mert nem voltam olyan állapotban, hogy az jó hatással legyen Isabellára, de egy másik részem, ott akart lenni vele. Én akartam a karomba venni, én akartam halkan a fülébe suttogni, hogy megnyugodjon, és azt akartam, hogy belém kapaszkodjon úgy, mintha az élete múlna rajta.

Carlisle bevitte őt a hálószobájukba, és lefektette az ágyra, aztán csak ült mellette néma támaszként.

Szegény kislány… Lehet, hogy adnom kéne neki valami nyugtatót. Olyan sok szörnyűségen ment keresztül, csodálom, hogy csak most borult ki teljesen – sóhajtott fel magában. De talán, ez jót tesz majd neki. Ha kiadja a fájdalmát, a félelmeit… - fürkészte elgondolkozva a könnyektől maszatos arcot. A kezeim belemartak az ágy szélébe, mert hirtelen kényszert éreztem, hogy az ujjaimmal letöröljem a félelem és fájdalom nedves jeleit.

- Az én hibám – szólalt meg egy idő után Isabella. Ezt ismételgette végig zokogás közben, de most a hangja nem zaklatott volt, hanem inkább beletörődő.

- Nem te tehetsz arról, amit az a vámpír tesz – próbálta Carlisle meggyőzni őt az igazságról, de tudtam, hogy hiába. Nagyon jól ismertem az önvád érzését. Nem múlik el csak azért, mert valaki azt mondja, semmi ok rá. Pedig hogy is lehetett volna Isabella hibája ez az egész…

Hiszen, egy halandó is veszélyes, ha megtébolyodik, de egy vámpírt megállítani lehetetlenség egy ember számára. Isabella semmit sem tehetett volna, hogy megvédje azokat, akikkel ez a pszichopata végzett. Ez már nem a szomjúságról szólt, hanem a kínzás élvezetéről. A nomádot kéjes érzés járta át, valahányszor Isabella rettegése eszébe jutott. Ezért hagyta itt a szívet is. Tudta, hogy ezzel kiborítja majd őt, és ettől erősnek érezte magát. Úgy gondolta, ő irányít, és úgy játszik az áldozatával, ahogy csak akar. De most az egyszer nagyon tévedett… Ez volt az utolsó eset, hogy bánthatta Isabellát! – fogadtam meg magamban.

- Azt mondtam neki, hogy aki igazán szeret, az képes ölni és meghalni a másikért – szólalt meg Isabella halkan. Meglepetten rezzentem össze, ahogyan a családom többi tagja is.

Most meg miről beszél? – Alice elkerekedett szemekkel pislogott rám.

- Ezért hozta a szívet. Bebizonyítani, hogy ő képes ölni értem. De én nem így gondoltam, én nem gondoltam komolyan. Istenem, miért kellett így történnie? – Isabella olyan erővel markolt a hajába, hogy attól féltem, tövestül tépi ki a tincseit.

- Te… beszéltél vele? – kérdezte apám nyugodt hangon. – Mikor beszéltél vele?

- Mielőtt a szüleim… Pár héttel előtte… - Isabella hangja csak halk nyöszörgésként hatott. Ha nem vámpírok lettünk volna, valószínűleg, meg sem értjük, mit is mond, de így pontosan hallottuk minden egyes szavát. – Miattam ölte meg őket. Az én hibám.

Tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Én megmondtam… - Rosalie gondolataira halk morgás tört fel a torkomból. Igaz, hogy ő nem láthatta Carlisle szemein át Isabellát, de nem hallotta a hangjából áradó fájdalmat és lelkiismeret-furdalást? Bármi is történt, biztos voltam benne, hogy Isabella semmi rosszat nem követett el. Szerette a szüleit, sajnálta az embereket, akikkel a nomád végzett, hogy is lehetett volna rossz ember, aki direkt árt valakinek…

- Hol találkoztál vele? Isabella… - Carlisle végre megmentette Isabella haját a görcsösen kapaszkodó ujjaktól, aztán tenyerét a nedves arc két oldalára fektette, és rábírta a barna szemeket, hogy végre rá figyeljenek.

- Gyűlölni fogtok – zokogott fel ismét Isabella, amitől a mellkasom összeszorult. Csak most értettem meg, milyen magányos és szomorú lehet, ha attól retteg, hogy néhány vámpír nem fogja majd szeretni. Pedig ez nem fordulhatott elő. A mi bűneinknél nem volt rosszabb ezen a világon, és mégis élveztük egymás szeretetét és megértését. Hogyne bocsátottunk volna meg bármit Isabellának is! Főleg, hogy ő sosem követett volna el olyasmiket, amiket mi megtettünk…

- Bármit is tettél a múltban, vagy bármit is teszel a jövőben, sosem fogunk gyűlölni – biztosította Carlisle arról, amit én is tudtam és éreztem. – Hogy ismerted meg? – kérdezte ismét, mire Isabella mesélni kezdett. A szavak csak úgy ömlöttek belőle, néha még levegőt is elfelejtett venni. Úgy tűnt, apámnak sikerült átszakítani benne a gátat, amely eddig magába zárta az emlékeit.

Minden egyes szóval egyre csak nőtt a gyűlöletem aziránt a vámpír iránt. Ki akarta használni, hogy Isabella fiatal és naiv, és megpróbált a bizalmába férkőzni, de ő okosabb volt. Megérezte, hogy valami gond van az internetes beszélgetőpartnerével, és megpróbálta megszakítani az ismeretségüket. Arról már nem ő tehetett, hogy nem egy egyszerű, perverz vénemberről volt szó, aki undorító módon fiatal lányokkal beszélgetve akarta kiélni a mocskos vágyait, hanem egy vámpírról, aki halál komolyan gondolta minden egyes szavát.

Honnan is tudhatta volna… Hiszen, a chatoldalaknak pont ez volt a lényegük. A névtelenség és arctalanság. Bárki ülhetett a másik oldalon, és bármit írhatott magáról. Tökéletes vadászterep, ha az ember fiatal, magányos és ezáltal befolyásolható lelket keres…

- Nem te tehetsz róla! – bizonygatta Carlisle újra és újra Isabellának.

A fenébe, pedig már úgy készültem egy kis bunyóra… - hallottam meg odakintről Emmett csalódottságát. Egészen a hegyekig elmentek, de a vámpír nyomtalanul eltűnt előlük, így most hazafelé tartottak.

Meg kellett volna találnunk… Az én hibám. Elvesztettem a nyomát, pedig meg kellett volna állítanunk – Jasper szörnyen zaklatott volt, és az önostorozás sütött minden gondolatából. Megrázkódtam, ahogy megértettem, miért érezhet így.

- El kéne vinned Jaspert a közelből – szólaltam meg hangosan. Alice összerezzent, aztán az ablak felé fordult. – Nem tesz jót neki Isabella kiborulása. Már most hatással van rá, pedig még messze vannak Emmel…

- Rendben, megyek – állt fel mellőlem Alice. Őt is felzaklatta Isabella meséje, és ha nem élete szerelméről lett volna szó, valószínűleg, itt akart volna maradni, hogy kéznél legyen Isabella számára, ha szükséges. Vigyázz rá! – kérte tőlem teljesen feleslegesen. Az egyetlen dolog, amire most koncentrálni tudtam az volt, hogy Isabellát mindentől megvédjem. Ilyen állapotban látni maga volt a földi pokol. Hiszen, megígértem Neki, hogy vigyázni fogok az unokájára, de eddig nem jártam túl sok sikerrel. Most is csak itt ülök és sajnálom magam, amiért elszúrtam, miközben Isabellának lehet, hogy szüksége van rám. Önző szemétláda vagyok! – Mi járőrözünk egy pár órát Jazzel, amíg megnyugszik egy kicsit…

- Majd levált titeket később valaki – bólintottam. Megvártam, amíg Alice elhagyja a házat, aztán felálltam az ágyról. Össze kell szednem magam – vettem mély levegőt, aztán elindultam Carlisle-ék hálószobája felé.

Ahogy kopogásra emeltem a kezemet, Carlisle felállt az ágyról – hallottam, ahogy a nadrágja az ágyneműhöz súrlódik.

- Sajnálom, de Edward elől nem tudom titokban tartani, amit elmondtál… Ha a többieknek nem akarod, hogy elmondjam, nem fogom – mondta Isabellának. Persze, apám is tisztában volt azzal, hogy valószínűleg, mindannyian hallottuk a beszélgetésüket, de nem volt biztos benne, hogy Isabella elviselné-e a terhet, hogy mindenki tud a titkáról. Úgy gondolta, talán, jobb lenne egy kis füllentéssel és megjátszással elintézni, hogy Isabella ne feszengjen az egész család jelenlétében, és maga dönthesse el, mikor és kinek akar megnyílni, de nem volt szükség erre a színjátékra végül.

- Most már úgyis mindegy… - rázta meg a fejét Isabella összepréselt szájjal – mintha a könnyeit próbálta volna elfojtani ismét. Türelmetlenül toporogtam a folyosón kivárva, hogy beengedjenek, pedig legszívesebben feltéptem volna az ajtót, hogy megvigasztaljam őt.

- Rendben – felelte Carlisle, aztán végre beeresztett engem. Ahogy kinyílt az ajtó, a pillantásom azonnal Isabellát kereste. Bár eddig is figyeltem őt apám szemein keresztül, mégis más érzés volt, mikor magam láthattam. A tekintete elkínzott és gyötrődő volt.

Bármit megtettem volna azért, hogy elmulasszam a fájdalmát. Akár a létemet is odaadtam volna önként és gondolkodás nélkül, ha valaki mosolyt tudott volna varázsolni cserébe az arcára. A lelkiismeret-furdalás újult erővel tört rám, amiért nem tudtam megvédeni őt.

- Emmették elvesztették a nyomát. Alice távol tartja Jaspert a háztól, amíg… - hallgattam el mondat közepén. Nem akartam kimondani, hogy mi az oka annak, hogy Jasper nem jöhet egyelőre haza, nehogy még jobban felzaklassam Isabellát. Épp elég volt, hogy a szülei és a megölt ember miatt önmagát vádolta, semmi szükség nem volt arra, hogy még a testvérem miatt is aggódjon. – Őrjáratoznak, hátha visszajön - tájékoztattam Carlisle-t fojtott hangon. Isabella a karjait a térde köré fonta, és összegömbölyödött, mint egy riadt sündisznó…

- Beszélek a többiekkel. Itt tudsz maradni, vagy szóljak Esmének, hogy vigyázzon rá? – kérdezte Carlisle. Ha úgy érzed, túlságosan megviselne, hogy vele maradj… - nézett rám aggodalmasan. Egy másodpercig nem értettem, mire is gondol – hiszen, azt nem feltételezhette rólam, hogy Isabella állapotában képes lennék bármiféle nem úriemberhez méltó érzésre -, aztán megláttam önmagamat az elméjében.

Az arcom legalább olyan meggyötört volt, mint Isabelláé. Mintha csak az ő fájdalma az én vonásaimon tükröződött volna. Az ágy felé pillantottam, ahol Isabella elfeküdt – a fejét belefúrta a párnába, mintha ki akarta volna zárni az egész külvilágot -, és biztos voltam benne, hogy maradni akarok.

Megráztam a fejemet, aztán beljebb léptem a szobába, hogy ne álljam el az utat apám elől. Halkan csukta be maga után az ajtót, én pedig tétován pislantottam az ágy felé. Annyira szerettem volna valamivel segíteni Isabellán, de nem tudtam, mit kéne tennem. Nem mertem közelebb menni hozzá és nem mertem megérinteni, bármennyire is rá akartak venni az ösztöneim erre.

- Hogy érzed magad? – kérdeztem tőle a lehető legkedvesebb hangomon, amivel akkor szoktam beszélni az emberekhez, ha valamit el akarok érni náluk. Valószínűleg, nem sikerült túl jól, mert összerezzent, és a szívverése is felgyorsult. Lassan emelte rám a tekintetét, mikor már azt hittem, semmibe fogja venni a kérdésemet. Az ajkai elnyíltak, mintha mondani akarna valamit, aztán megköszörülte a torkát.

- Megvagyok – felelte végül röviden a sírástól kissé rekedten. A tekintete az enyémet fürkészte, én pedig úgy éreztem, képes lennék egy örökkévalóságig itt állni, ha a csillogó, melegbarna szempárba rémület helyett boldogságot tudnék költöztetni ezzel.

Ismét rám tört a frusztráló érzés amiatt, hogy Isabellára nem hat a képességem. Ha láttam volna a gondolatait, talán segíthettem volna neki. Akkor pontosan azokat a mondatokat hallhatta volna tőlem, amelyekre szüksége volt a lelkének a megnyugváshoz. De így… Honnan tudhattam volna, mivel gyógyíthatnám be a sebeit?

Mindenki fejébe beleláttam, mindenkinek ismertem a legrejtettebb titkait és kívánságait, Isabella volt az egyetlen, akin nem tudtam segíteni, bármennyire is akartam. A bizonytalanság teljesen elkeserített. Annyira összetett, annyira bonyolult személyiség volt, hogy lehetetlenségnek tűnt az arcáról olvasni. A tekintetében kavargó érzéseket egyszerűen nem tudtam szétválasztani és nevükön nevezni. Az egyetlen, amit tisztán láttam, az a rettegés volt.

A tartása pont olyan volt, mint egy ijedt állatnak, aki az életét félti. Olyan kicsire húzta össze magát, amilyenre csak képes volt, mintha ezáltal el tudott volna rejtőzni a fenyegetés elől. A teste mégis megfeszült, hogy bármelyik pillanatban fel tudjon ugrani, ha mégis menekülésre kerülne a sor.

Talán, legalább ezen a félelmen enyhíthetnék… - rándultak össze az izmaim, ahogy eszembe jutott, mi – vagyis, inkább ki – is okozza a rettegését.

- El fogjuk kapni – mondtam határozottan. Azt akartam, hogy érezze, biztonságban van mellettem, mert megvédem bármitől, ha kell az életem árán is. – Nem esik baja sem neked, sem az öcsédnek! Megígérem! – szorultak ökölbe a kezeim önkéntelenül.

- És a többi ember? – kérdezte halkan, aztán mély lélegzetet vett, mintha le akarná nyugtatni magát. Megint megdöbbentem az önzetlenségén, és a mellkasomat melegség öntötte el. Nem önmagát félti és nem csak az egyetlen megmaradt vérrokonát, akit tiszta szívéből szeret, hanem vadidegeneket is, akiknek baja eshet a nomád miatt – értettem meg. Azt akartam válaszolni neki, hogy mindenkit megóvok, ha erre vágyik, de nem hazudhattam neki. Hiába voltam vámpír, hiába voltam gyors és erős, nem védhettem meg ennyi embert egyszerre.

- Igyekszünk, hogy senkinek se essen többé baja. De… Ezt nem ígérhetem meg. Nem lehetünk ott mindenki mellett. – Ösztönösen elindultam Isabella felé, aztán mikor rájöttem, hogy a lábaim önműködésbe kezdtek, megtorpantam. – Ha valakinek… baja esik, az nem a te hibád lesz! – próbáltam megnyugtatni én is a lelkiismeretét.

- Tudod, hogy mit tettem… - suttogta maga elé, mintha valamiféle bűnről beszélne, pedig semmit sem követett el. Csak egyszerűen megbízott valakiben, akiben nem kellett volna. A naiv ártatlanság veszélyes tulajdonság, de semmiképpen sem súlyos vétek… Bár én is ennyire tiszta tudtam volna maradni… - sóhajtottam fel. De én annyi mindent láttam és annyi mindent tettem már, hogy a fekete foltokat semmivel sem lehetett kimosni a lelkem szennyeséből.

- Tudom – bólintottam egyszerűen. Féltem attól, hogy ha beszélni kezdenék, többet mondanék el, mint az megengedhető. Nem akartam, hogy Isabellában tudatosuljon, én is pont olyan szörnyeteg vagyok, mint az, aki tönkretette az életét.

- És ennek ellenére, úgy hiszed, hogy nem az én hibám? – Isabellát mintha megdöbbentette volna a viselkedésem. Tényleg azt feltételezte, hogy a szemére fogok vetni bármit is? Megviselt az a sok ok nélkül felgyülemlett önutálat Isabellában, ami miatt azt feltételezte, megérdemelné, hogy mások elítéljék.

- Úgy hiszem – feleltem teljesen komolyan, hátha megértethetem vele, hogy téved önmagával kapcsolatban, de a vizsgálódó tekintetből, amely az arcomat fürkészte, úgy vettem észre, nem hisz nekem. – Ha nem téged szúr ki, akkor egy másik lányt. Ez puszta véletlen. Nem te tehetsz róla, csak a sors, véletlen, balszerencse, vagy nevezzük bárminek is – kezdtem kétségbeesett magyarázatba. Mindenképpen meg akartam győzni őt arról, hogy igazat mondok, és valóban így gondolom. Tényleg csak a sors kegyetlen fintora lehetett, hogy a sok lány közül a vámpír pont Isabellát szúrta ki magának. Hiszen, tele van az Internet megtéveszthető fiatalokkal, akik potenciális… - A megvilágosodástól elkerekedtek a szemeim.

Mi van, ha nem Isabella volt az egyetlen? Mekkora az esély arra, hogy ő volt az első kiszemeltje annak a szörnyetegnek? Hiszen, elég tapasztaltnak tűnt… Mintha már ezerszer végigjátszotta volna a kis játékát pontról pontra.

Először kedves volt, hogy elnyerje az áldozatok bizalmát, és elárulják neki a legrejtettebb titkaikat – egy idegennek az ember könnyebben elmond olyasmiket is, amiket mások előtt szégyellne. Aztán elkezdte a lelki terrort. Pontosan tudta, hogy a lányok nem mernek majd beszélni róla senkinek. Hiszen akkor kiderülne róluk minden, amit naivan megosztottak az ismeretlen beszélgetőpartnerükkel…

Bármennyire is undorított, be kellett ismernem, hogy tökéletes ötlet volt felhasználni a lányok szégyenérzetét a félelmeik megduplázására. Így nem csak a titokzatos zaklatótól rettegtek, hanem attól is, hogy ha mások megtudják, hogyan talált rájuk és miket mondtak el neki, őket fogják hibáztatni majd az egész miatt.

Ha pedig az áldozat már aludni sem tudott a félelemtől, jött a leválasztás. Azzal, hogy végzett a családtagokkal és ráfogta a gyilkosságokat a lányokra – mert biztos voltam benne, hogy a rendőrség nem véletlenül vádolta Isabellát ártatlanul -, végleg elzárta őket mindenkitől. Esélyük sem volt… - szörnyedtem el.

- Mi az? – Isabella hisztérikusan magas hangja zökkentett ki a gondolataimból. Valószínűleg, megijeszthette a viselkedésem, mert riadtan pislogott körbe, mintha attól félt volna, hogy bármelyik pillanatban előugorhat az ágy alól az a szörnyeteg.

- Csak eszembe jutott valami… Valami, ami segíthet – próbáltam megnyugtatni. – Most… Le kell mennem beszélni Carlisle-lal – indultam az ajtó felé, miközben a gondolatok pörögni kezdtek a fejemben.

Talán, ha a korábbi áldozatok nyomára bukkannánk, találhatnánk valamit, ami elvezetne a vámpírhoz. Vagy legalább bizonyítékot a rendőrség számára, hogy Isabella ártatlan. Eddig eszembe sem jutott, hogy mi lesz majd vele, ha megöltük a nomádot, és elmúlt a veszély, de most rádöbbentem, hogy e nélkül Isabellának sosem lehetne teljes és nyugodt élete. Hiszen, a rendőrség körözi őt, gyilkosnak hiszik… Valahogyan azt is be kell bizonyítanunk, hogy tévednek.

- Esme mindjárt itt lesz – mondtam ki hangosan, mire anyám gondolatban beleegyezően bólintott, és elindult az emelet felé. – Később még visszanézek… - ígértem meg Isabellának, aztán magára hagytam.

2010. május 11., kedd

A múlt árnyai - 7. fejezet - Edward szemszög

7. SZABAD LEVEGŐ




JAJ, OLYAN CSODÁS LESZ… EGY PIKNIK… - Alice gondolatai élesen hatoltak a fejembe, mint egy vészharang, ami megment attól, hogy hülyeséget csináljak. Isabella bőre forrón égette a tenyeremet, én pedig úgy éreztem, ha nem eresztem el, lángra kapok. Csak egy nagy hamukupac marad belőlem a lépcső előtt, amely mindenki számára bizonyítja majd a bűneimet.

Hirtelen húztam vissza a kezemet, amely eddig támaszt nyújtott a számára. Egy másodpercig attól féltem, hogy nem tud megállni a saját lábain, és összecsuklik, de végül mégiscsak sikerült talpon maradnia. Az arca kipirult, a szíve pedig olyan gyorsan verte az ütemet, ahogyan nem hittem volna, hogy lehetséges infarktus nélkül.

Vajon, ő is arra gondolt, amire én? Lehetetlenség… - ráztam olyan aprót a fejemen, hogy észre sem vehette. – Valószínűleg, frászt kapott a közelségemtől, és most éppen sokkos állapotban van. Mi a fene ütött belém? Hogy lehettem ilyen idióta?

A szitokáradatomat Alice érkezése szakította félbe. Jókedve azonnal átváltott idegesítő kíváncsiságba, amint meglátott minket Isabellával. Feltűnt neki, hogy milyen közel állunk egymáshoz, és mennyire zaklatottan viselkedünk, és ez nem hagyta nyugodni az őrült – vagy talán, mégsem annyira? – fantáziáját.

- Zavarok? – kérdezte halkan. Mi folyik itt, Edward? Csak nem… - kuncogott fel olyan halkan, hogy csak én hallhattam.

- Nem – vágtam rá azonnal, aztán meglepetten hallgattam el, mikor rájöttem, hogy Isabella is pont velem egyszerre szólalt meg, csak ő egy másik kérdésre válaszolt. Egy szó nélkül rohantam fel a lépcsőkön, hogy aztán kiborulva álljak meg apám ajtaja előtt. Felemeltem a kezem, hogy bekopogjak, de végül nem volt rá szükség.

- Edward, gyere csak! – szólt ki Carlisle. Lenyomtam a kilincset, és beléptem a dolgozószobába. Apám az iratokat rendezgette az asztalán, de mikor felnézett rám, megállt mozdulat közben. – Mi az, mi történt? – Feldúltan tettem két lépést előre, aztán az öklömet a halántékomhoz szorítottam.

- Ez nem fog menni nekem… - ráztam eszelősen a fejem. – Egyszerűen túltesz rajtam. Képtelen vagyok… fegyelmezni magam, és… Apa, nem tudom, mit tegyek! – néztem fel rá kétségbeesve.

- Megint Isabella… - sóhajtott fel. Most mi történt?

- Majdnem megcsókoltam! Ennyin múlt! – mutattam az ujjaimmal az apró távolságot. – Egyszerűen ránéztem, és… mintha… én teljesen… Ah – bosszúsan ereszkedtem le az íróasztal előtti székre. Isabella mellett még azt is elfelejtettem, hogyan kell értelmesen beszélni. Mintha az agyamat, amely eddig minden emberi agynál aktívabban működött, kiszippantották volna egy szívószálon át, hogy légüres tér maradjon csak utána.

- Nyugalom, fiam. Semmi baj… - Carlisle leült a foteljébe, és olyan tekintettel nézett rám, mintha minden rendben lenne. Mintha nem most akarna összedőlni az egész világ. Hát, miért nem veszi észre, hogy micsoda tragédia történt?

- Nem maradhatok itt… - motyogtam a karomba, miután az asztalra fektettem, és ráhajtottam a fejemet.

El akarsz menni? Edward, fiam, gondold át… Talán, meg tudjuk oldani, csak kell valami, ami eltereli a figyelmedet… - próbált apám meggyőzni, miközben önkéntelenül beugrott neki Esme arca, azokból az időkből, amikor először hagytam el őket.

- Ez nem fair – néztem fel rá, miközben összeszorult a torkom.

- Sajnálom, igazad van… - kért apám bocsánatot azért, amiről nem is tehetett.

- Nem, az nem fair, hogy nektek kell szenvednetek, csak mert én túl gyenge vagyok – magyaráztam meg az előbbi mondatomat. – Mutasd azokat az aktákat! – nyújtottam ki a kezem Carlisle felé. Meg kell próbálnom erősnek lenni. Anyámért, apámért, a családomért – hoztam meg a döntésemet. – Ha nem bánod, egyedül nézném át őket. Akkor talán, tovább tart rájönni, mi a gond… - sóhajtottam fel. Apámmal túl jól és túl gyorsan dolgoztunk akkor, ha összefogtunk. Igaz, hogy szörnyen élveztem, ha vele elmélkedhettem, de most inkább egy kis magányos kutatómunkára volt szükségem.

- Rendben, vidd csak! – bólintott. Hálásan biccentettem felé, aztán felálltam, és elhagytam az irodáját.

Étel, ital, játék, pokróc… Azt hiszem, minden megvan, ami egy ember számára kellhet egy piknikhez – hallottam meg Alice közelgő gondolatait. Gyorsan menekülőre fogtam a dolgot, és beszáguldottam a szobámba. Eddig fel sem fogtam, hogy mire is készül a húgom, de egy cseppet sem tetszett az ötlete. Az biztos, hogy én sehová sem fogok menni. A legkevésbé Isabellával egy piknikre. Az teljesen kizárt! – határoztam el.

Leültem a kanapémra, és felnyitottam az egyik betegaktát, hogy eltereljem a figyelmemet. Fejfájás, hasmenés, kiütések, és ami a betegség pikantériáját adta, sűrű és hirtelen tudatvesztés. Azonnal beugrott pár betegség, amelyre ráillett a kórkép, de hogy megtudjam, melyik a helyes válasz, elővettem az aktából a vizsgálatok eredményeit is.

- Ugyan már, Carlisle, a munka ráér később is, és ez jó móka lesz! – szűrődött be Alice hangja odakintről. – És Isabella is szeretné, ha az egész család menne, igaz?

- Igen, szeretném, ha mindenki eljönne. – Az egyik röntgenkép kihullott a kezemből, és az utolsó pillanatban sikerült elkapnom, mielőtt földet ért volna. Morogva vágtam az egész aktát a kanapéra, hogy aztán én is hátravessem magam. Így egyszerűen lehetetlenség bármire is odafigyelni. Miért kell a folyosón zajonganiuk, és különben is… Hogy értette azt, hogy mindenki? Engem is beleértett? Vagy csak Carlisle miatt mondta? Vajon Isabella tényleg akarná, hogy ott legyek én is a pikniken? És egyáltalán, mi a fenéért érdekel ez engem? – pattantam fel morgó hangot hallatva, hogy az ablakhoz vágtassak.

- Nem baj, ha én kint maradok? - A halk hangra olyan arccal fordultam az ajtó felé, hogy azt egy horrorfilm szereplő – aki épp most találta szemben magát leendő gyilkosával – is megirigyelhette volna.

- Ha szeretnél – egyezett bele Alice. Zavarban van… Biztosan ő is akarta volna azt a csókot… Ó, hogy miért kellett olyan korán érkeznem! – sóhajtott fel, miközben a lelki szemei előtt megjelent, hogy mi történhetett volna, ha nem toppan be akkor. A légzésem felgyorsult és egyéb kínos reakciók is történtek a testemmel.

- Először kopogj be… - szólt rá a testvéremre Isabella még mindig suttogva.

- Minek, úgyis hallja, hogy jövök… - Alice gondolatban megvonta a vállát, aztán már nyomta is le a kilincset. Gyorsan a kanapéhoz ugrottam, az ölembe fektettem a papírhalmot takarásképpen, és felkaptam az előbb nézegetett aktát. – Piknikezni megyünk! – jelentette be Alice hatalmas vigyorral a képén azt, amit már úgyis tudtam, miután becsukta maga mögött az ajtót.

- Aham, jó szórakozást! – motyogtam, miközben úgy beledugtam a fejem az aktába, mintha rövidlátó lennék.

- Te is jössz velünk – közölte Alice határozott hangon.

- Mint látod, sok dolgom van… - feleltem még mindig a vizsgálati eredményeket bámulva.

Ugyan már, Edward! Úgyis mindketten tudjuk, hogy hazudsz, ahogyan azt is, hogy végül úgyis elrángatlak magunkkal – lépett közelebb hozzám Alice, mire riadtan szorítottam még inkább magamhoz a papírokat. Gyerünk, mozdulj meg! – nyúlt az akta után, és megragadta a szélét, hogy kihúzza a kezemből.

- Hagyj már békén, Alice! – próbáltam meg visszahúzni a lapot, mire az halk sercegéssel kettészakadt. – Most nézd meg, mit csináltál! – csattantam fel halkan. Nem akartam, hogy odakint Isabella hallja a veszekedésünket.

Hát, így legalább már nem kell dolgoznod – vigyorgott rám Alice, aztán a csuklóm után nyúlt. Elrántottam előle a karomat, aztán bosszúsan felszusszantottam.

- Oké, rendben, megyek – adtam meg magam kínomban. – Azt megengeded, hogy előtte összepakoljak egy kicsit – intettem az akták felé. – vagy le akarsz cipelni a hátadon most azonnal?

- Felőlem – nézett rám gyanakvó tekintettel, aztán az ajtó felé indult. Lent várlak tíz perc múlva, ha nem jössz, tényleg én foglak levinni! – fenyegetőzött. Megvártam, amíg kimegy, aztán megkönnyebbülve felsóhajtottam. Több ezerszer láttam és hallottam kényszerűségből pikáns képeket a családom tagjairól, de soha egyik sem volt ilyen hatással rám még. Most meg egyetlen csók képe, ami még csak Alice fejében nem is volt erotikusnak mondható – inkább mintha egy rózsaszín lányregény szűzies csókját kellett volna végignéznem -, ilyen hatással van rám. Nyűgösen dőltem újra hátra, mire az ölemben lévő papírok a földre csúsztak.

- Ja igen, szeretnél… - Alice egy túl hirtelen elhatározás után nyitott ismét rám – így esélyem sem volt még vámpírgyorsasággal sem tenni valamit -, és azonnal elakadt a mondat közepén. Ó! – hallottam meg a halk kuncogását, aztán gyorsan visszahúzta a fejét a kis résből, és újra becsukta az ajtót. Szólhattál volna, hogy rosszkor zavarlak… - ugrált lefelé a lépcsőkön jókedvűen, miközben próbált annyira lassú lenni, hogy Isabella tartani tudja vele a lépést. De azért tíz perc múlva legyél lenn! Ja, és azt akartam kérdezni, hogy elég lesz-e a frizbi, vagy esetleg valami máshoz is kedved lenne-e… Mármint, egy játékhoz… Mármint velünk – nevetett a belső hangja egyfolytában.

- Mióta van olyan perverz humorod, mint Emmettnek? – morogtam magam elé idegesen. Biztos voltam benne, hogy ha ember lennék, paradicsom vörös lenne az arcom.

Ugyan már, Edward… Ez teljesen természetes dolog – legyintett gondolatban. Bár arra kíváncsi lennék, hogy a kis lépcsős kalandotok váltotta-e ki… Ugye az? Jaj, Edward, úgy sajnálom, hogy elrontottam a pillanatot! – vált bűnbánóvá a belső hangja.

- Ez az egyetlen dolog, ami miatt a mai napon hálás vagyok neked! – ültem fel végül, hogy felszedjem a széthullott iratokat.

Eh… Úgysem tudod most elrontani a kedvemet – dugta ki a nyelvét Alice olyan gyorsan, hogy Isabella észre sem vehette.

- Próbálkozni azért csak szabad… - vontam meg a vállamat, aztán az asztalomra dobtam az aktákat.

Azt mindig szabad… Már csak kilenc perced van, igyekezz! – figyelmeztetett Alice, ahogy az előtérben összetalálkozott Esméékkel, és kiterelte őket a ház elé. Isabellát ott hagyta velük, aztán a garázs felé vette az irányt, hogy Rosalie-t és Emmettet is rávegye a piknikre. Ó, és egy jótanács…Vegyél kicsit bővebb nadrágot – nevetett fel Alice hangosan. A gonoszabbik énem azt kívánta, hogy Rose ne adja magát egykönnyen, de azért kinyitottam a szekrényemet, hogy egy kényelmesebb nadrágot keressek.

Pár perccel később kelletlenül vánszorogtam le a többiekhez. Isabella lelkesnek tűnt, mintha kivirágzott volna a friss levegőn hirtelen. Mikor elindultunk, igyekeztem a többiek szemén át figyelni őt, miközben a földre meredtem, de pár pillanat után rájöttem, hogy ez elég nehéz lesz. Jelenleg mintha senki mást nem érdekelt volna rajtam – és sajnálatos módon, Alice-en – kívül.

Istenem, de gyönyörű és pici… - anyám gondolatai csak és kizárólag a kisbaba körül forogtak. Vajon, ha Carlisle-lal lehetne gyermekünk, milyen lenne? Biztosan olyan szőke, mint ő – mosolyodott el. Egyszerre élvezte a kis Edward közelségét, de egyben szenvedett is a gondolatoktól, amiket keltett benne. Mégis volt valami, ami a pozitív serpenyőt tette nehezebbé a lelkében, mert olyan boldog áhítat ült a vonásain, amilyet még sosem láttam ezelőtt.

Apám arcán is hasonlót láttam, de ő a kisbaba mellett Esmét is figyelte. Mintha valami szentképet nézett volna – a Szűzanyát karjában a kis Jézussal. Úgy gondolta, sosem látott még szebbet annál, mint ami most a szemei elé tárult.

Rosalie még mindig teljesen ki volt borulva a korábban történtek miatt – nem is sokáig maradtam a fejében, mert kivételesen túlságosan át tudtam érezni a fájdalmát -, és Emmett sem bizonyult most jó alanynak. Szörnyen aggódott Rose miatt.

Jasper néha Isabellára pillantott, de úgy gondoltam, biztonságosabb mindenki számára, ha nem az ő szemein át figyelek. Még mindig ökölbe szorultak a kezeim, ha arra gondoltam, Isabella esetleg vonzónak találja.

Mikor fogod megcsókolni? – ugrált el előttem hirtelen Alice, mire megrándult az arcom. Szerintem, ő is akarja… Mindig téged néz, mikor azt hiszi, nem figyelsz. Szerelmes beléd, szerelmes beléd, szerelmes beléd – énekelgetett vidáman, majd megragadta Jasper kezét, a magasba emelte, és megperdült alatta. És te is így érzel, előttem nem tagadhatod! Jaj, ez olyan romantikus és izgalmas! – sóhajtott fel. A gyilkos pillantás, amit felé küldtem, akárkit elhallgattatott volna, de ő sajnos, nem ijedt meg tőlem. Pedig ha tudta volna, hogy csak egy hajszálnyira vagyok attól, hogy tényleg elkapjam a csinos kis nyakacskáját, lehet, hogy meggondolta volna magát.

Még hogy szerelmes… Hogy is lehetnék az, mikor életem szerelme… - Képtelen voltam befejezni a mondatot. De vajon, Alice-nek félig igaza lehet? Ugyan már, őrültség! Isabella nem szerethetett belém pár nap alatt. Ez nem így működik… Igaz? – pislantottam felé aggódva. Nem, az lehetetlen…

Ahogy kiértünk a tisztásra, Alice azonnal elkezdett szervezkedni. Kiválasztott egy fát a tisztás szélén, aztán leterítette alá a pokrócot, és szépen megterített Isabella számára. Egy ideig figyeltem a szemein keresztül, ahogyan Isabella eszik a süteményből, de mikor az apró, rózsaszín nyelv lenyalt egy kis csokoládét a szája széléről, úgy gondoltam, hogy okosabb félrevonulnom egy kicsit, hogy lenyugodjak.

Lehuppantam két fával arrébb a fűbe, és próbáltam összeszedni magam. Fel nem foghattam, hogy egy ilyen kis emberlány, hogy lehet ekkora hatással rám. Persze, Be… Ő is hatott a férfi énemre. Kívántam. De ezt sikerült elnyomnom magamban, mert a vérére is legalább annyira vágytam, mint rá. A vámpírösztöneim visszaszorítása volt az, amire muszáj volt koncentrálnom mellette.

De Isabella esetében a bennem lévő démon háttérbe szorult kissé. Isabella vére ízletesnek tűnt, de nem dalolt nekem. Talán, pont ezért erősödhettek fel az emberi érzéseim… A védelmező-, a birtokló-, na és persze, a férfiösztön.

Lehunytam a szememet, és mélyeket lélegezve szívtam magamba a virágok és a fű illatát. Hallottam, mikor Alice és Jasper a rét közepe felé indultak, aztán a frizbi suhogását is, amint a levegőben repkedett. Anyám angyalian csilingelő nevetésére kellemes érzés töltötte el a mellkasomat. Jó volt tudni, hogy ha csak pillanatokra is, de boldoggá tette őt egy illúzió. Már kezdtem volna egészen jól érezni magam, mikor Alice elrontotta a kedvemet.

Miért nem ülsz közelebb Isabellához? – kérdezte, mire aprót rándult az arcom. Gyerünk, szedd már össze magad! Itt a lehetőség rá, hogy beszélgess vele egy kicsit, te pedig gyáván elkullogsz. Pedig azt hittem, hogy ez a kis piknik majd segít feloldódni… - bosszankodott magában. Teljesen mozdulatlanul ültem tovább, mintha nem is hallanám őt. Bár tényleg ki tudtam volna zárni a fejemből… Tudom, hogy hallasz, hiába játszod a süketet. Tessék odamenni Isabellához! Most! Gyerünk, Edward… Tudom, hogy te is akarod… - próbálkozott negédes hangon, hátha majd arra hallgatok, de csalódnia kellett. Ostoba, önfejű, makacs szamár! – A frizbi hangját és Isabella riadt sikolyát pár tizedmásodpercnyi késéssel hallottam meg. A bal kezemet egyszerűen a magasba nyújtottam, és elkaptam a frizbit, mielőtt még elért volna engem. Bár ha ez megtörtént volna, akkor sem bennem esett volna kár…

- Megijesztetted – szidtam meg Alice-t, bár a helyzet valamiért nagyon is tetszett. Isabella szíve úgy verdesett, mint egy riadt kismadárkáé, és a tudat, hogy ezt az irántam érzett aggodalma okozta, melegséggel öntött el.

Alice azonnal bűnbánóan rohant Isabellához, és bocsánatkérések közepette magyarázta el neki, hogy nem tudott volna kárt tenni bennem semmiképpen. Isabella elpirulva pislantott felém – én pedig alig bírtam ki, hogy ne mosolyogjak rá -, aztán zavartan a táskájában kezdett turkálni. Úgy fél perc után, egy kisebb dobozkát húzott elő, és Alice-re nézett.

- Alice, nincs kedved? – érdeklődött. Jobban megnézve a dobozt, rájöttem, hogy egy mini malomjátékról van szó. Alice mosolya lelohadt, a többiek pedig érdeklődve fordultak felénk, mikor rájöttek arra, amire én is. Vámpírlétünkben most először Alice-nek és nekem nem lenne semmiféle előnyünk egy játékban, ha Isabella lenne az ellenfél. – Talán, valami rosszat mondtam? – harapta be a száját aggódva Isabella, de Emmett felvilágosította a bizarr helyzetről.

- Csak Alice még sosem játszott úgy senkivel, hogy ne tudta volna a játék végkimenetelét, Edward pedig hogy ne ismerte volna az ellenfele gondolatait. Veled szemben egyenlők az esélyek és kétes a végkimenetel. Gyere, Rosalie, ezt nézzük meg! – kérlelte a még mindig lehangolt kedvesét izgatottan, aki megadta magát végül, és közelebb húzódott hozzánk.

- Csak, ha Edward is játszik! – szólalt meg Alice rám pillantva. Bocsi, de ha már megvan az esély arra, hogy megverjenek, és évtizedekig ezt hallgassam, akkor legalább legyen valami jó is benne… Így Isabella közelében lehetsz, ahogy terveztem – nézett rám nagyon elégedetten, mire elvigyorodtam.

- Nem engem hívott ki… - hárítottam el Alice csapdáját, aztán újra el akartam helyezkedni a fa mellett.

- Akkor kihívlak téged is! – szegezte rám Isabella egyenesen a tekintetét teljesen meglepve engem. Bátor lány volt. Még soha egy ember sem mert Rajta kívül ilyen hosszan a szemembe nézni. Aztán a szívverése felgyorsult, nekem pedig eszembe jutott, amit Alice gondolt idefelé jövet. Ha tényleg belém esett volna, akkor a pillantásomnak el kellett volna kápráztatnia. Bármelyik diáklány az iskolából ájulásközeli állapotba került volna, ha tíz másodpercig szemezek vele, de Isabellával már lassan a fél perc is letelt. A tekintete ennek ellenére tiszta maradt – nem homályosult el és vált álmodozóvá, mint az Övé vagy a többi nőé, akit vonzottam. Tehát Alice tévedett…

- Legyen – préseltem ki a szót a fogaim között. Hogy lehetséges az, hogy én majdhogynem remegek a vágytól ennek a kislánynak a közelében, ő pedig még csak meg sem rezdül a pillantásomtól? – dühöngtem magamban, miközben felkeltem a földről. Egy másodpercig azon gondolkoztam, hová is üljek, aztán végül úgy döntöttem, Isabella mellé fogok.

Nem tudom, mi ütött belém, de úgy éreztem, megőrülök, ha nem vagyok semmiféle hatással Isabellára. Ahogy lehuppantam mellé, azonnal bevetettem a legelkápráztatóbb pillantásomat, amire csak tudatosan képes voltam, és vártam a hatást. Isabella lélegzete pár másodperc múlva elakadt, a szíve továbbra is veszettül vert a mellkasában, és laposakat pislogva próbálta kitisztítani a fejét. Sikertelenül.

- Hé, öcsi! Ez így nem fair!

- Igen, ez nem igazságos! – tiltakozott Emmett és Alice is, én pedig nem tudtam visszafojtani egy elégedett vigyort. Fogalmam sem volt, miért nem működött elsőre a vámpírvonzerőm, de megnyugodtam, hogy mégis csak képes vagyok hatni Isabellára.

Gyorsan átültem Alice mellé, aztán vártam, hogy Isabella felállítsa a táblát. Az arca ki volt pirulva, a száját összepréselte, és elég morcosnak és sértettnek tűnt, de jelenleg még ez is boldoggá tett.

- Leszek az első! – ajánlkozott Alice, de Emmett közbeszólt. Mikor rájöttem, hogy mit talált ki, először megrémültem, de aztán Isabellára pislantva megnyugodva fújtam ki a levegőt. Amint megtudja, miről is van szó, biztos, hogy rémülten tiltakozni fog. Ki akarna egy hülye játék miatt egy teljes napon keresztül egy vámpírt szolgálni? Vagy úgy általában bárkit… Őrültség. Hogy juthatott ilyesmi Emmett eszébe egyáltalán? – futott végig az agyamon, de sajnos, túl hamar megkaptam a választ. Ahogy elkezdte magyarázni az ötletét, megjelent az elméjében egy kép róla, Rosalie-ról és egy szegecses nyakörvről.

Apró fintorral az arcomon vártam, hogy Emmett befejezze a mondókáját, Isabella végre nemet mondjon, és nekikezdjünk a játéknak, de megint csak meg kellett lepődnöm.

- Én benne vagyok – egyezett bele Isabella. Elkerekedett szemekkel fürkésztem az arcát. Ennyire megzavartam volna a fejét az előbb? - merült fel bennem, de mikor Alice is rábólintott a dologra, nem volt más választásom, mint követni a példájukat. Semmi szükségem nem volt arra, hogy Emmett az orrom alá dörgölje, hogy két nő bátrabb volt, mint én. Különben is… Mennyi az esély arra, hogy Isabella legyőzzön engem? – kuncogtam fel magamban. Igaz, a képességemet nem tudtam vele szemben használni, de a sok-sok évtized alatt elsajátított logika és tapasztalat ellen semmit sem tehetett.

Emmett gyorsan elmondta még a játékszabályokat, aztán Alice elhelyezkedett Isabellával szemben. Kíváncsi voltam, hogy Isabella milyen játékos, ezért bár igyekeztem nem mutatni, izgatottan figyeltem a partit. Lenyűgözve éreztem magam, mikor rájöttem, hogy a játék elég kiegyenlített lesz. Alice gondolatai aggodalmasak voltak, minden idegszálával a táblára koncentrált, és lépésről lépésre csak nőtt a benne lévő feszültség.

Nem lehet, nem verhet meg! Ha azt a korongot odateszem, a másikat pedig… Igen, igen, ez így jó lesz! – sikkantott fel magában boldogan, miután végigjátszotta fejben az utolsó három kört. Érdeklődve vártam, hogy Isabella észreveszi-e, mire készül Alice, de nem tette. Végül Alice nehéz küzdelem árán ugyan, de győzött.

- Gratulálok! – Isabella nem tűnt csalódottnak, viszont én egyre jobban vártam, hogy kipróbálhassam magam vele szemben. Persze, esélye sem volt, de az előző partit elnézve reméltem, hogy így a képességem nélkül, tovább tart majd a játék, mint általában szokott.

Mosolyogva cseréltem helyet Alice-szel, hogy aztán az első perc után máris kitehessek egy malmot. Elégedetten néztem végig a táblán, mikor hirtelen az orromat megcsapta az erőteljes illat. Isabella a kezével legyezgetni kezdte magát – vérének és testének aromáját egyenesen felém sodorva. Megfeszülő testtel próbáltam úrrá lenni magamon, de mikor elkezdett vetkőzni, a bennem lévő szörnyeteg mellett a bennem lévő férfival is meg kellett küzdenem.

Elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogyan az ujjaival a hajába túrt, összefogja a tincseket, aztán a jobb vállára dobja őket. A nyaka teljesen fedetlenné vált. Hófehér volt, kecses és törékeny. A vékony bőr alatt ott lüktetett az élet ízletes forrása, én pedig majdnem hangosan felnyögtem a gondolattól, hogy félrelököm a táblát, rávetem magam, és…

És megkóstolom, végigcsókolom, le egészen a válláig, vagy talán, a gömbölyű halmokig is elmerészkednék, ha hallanám közben a sóhajait.

Edward… Azt hiszem, áll a játék – nevetett fel Alice magában kizökkentve a gondolataimból. Dühösen mozdultam arrébb egy aprót, hogy a nadrágom a megfelelő takarást nyújtsa. Alice még sosem volt ennyire pajzán, bár lehet, hogy csak azért nem vettem észre, mert eddig én sem kerültem soha ilyen helyzetbe. Vagy zavarba akar hozni, hogy Isabella legyőzhessen – merült fel bennem a gyanú, és Alice elméjébe nézve meg is győződhettem erről. Bosszús pillantást küldtem felé, de továbbra is jókedvűen szórakozott rajtam. Ez a lány nem semmi… Azonnal rátapintott a gyenge pontodra – tett újabb kétértelmű megjegyzést.

A tábla felé fordultam, és mély levegőket véve kitisztult annyira a fejem, hogy észrevegyem Isabella malomkísérletét, és megakadályozzam, hogy kitegye azt. Akkor sem fognak tudni megzavarni! Hiába fogtak össze ellenem!

- Nem kérsz egy kis jeges teát? – hallottam meg Alice hangját oldalról. Emmett rászólt, hogy ne zavarjon minket, de végül Isabella elfogadta az italt. Amíg Alice megtöltött egy poharat, Isabella újabb malommal próbálkozott. Hiába. Halkan felnevettem a gondolattól, hogy a kis női praktikáik mégsem jöttek be nálam úgy, ahogyan tervezték. Vagy legalább is, nem terelték el teljesen a figyelmemet a játékról.

Miután Isabella megkapta az italát, lépett egyet. Elgondolkozva néztem végig a táblán, és megpróbáltam elképzelni, mik lehetnek majd a következő lépései, aztán a kezembe vettem az egyik korongot. Már majdnem letettem, mikor Isabella félrehajtotta a fejét, és a hidegtől bepárásodott poharat a nyakához nyomta. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, amitől az enyém felgyorsult. A kezem egyszerűen csak letette a benne lévő tárgyat úgy, hogy egyáltalán nem is figyeltem, mit is csinálok.

Huh, ezt a csalit jól bekaptad, öcsi – röhögött fel hangosan Emmett rádöbbentve, hogy már megint mekkora idióta voltam. De ne szégyelld, ha tudnád, hogy Rose mikre tud rávenni, mikor épp nem a fejemmel gondolkozom – vigyorodott el, én pedig gyorsan kiszálltam az elméjéből a felmerülő emlékképek láttán.

Bosszankodva határoztam el, hogy akkor sem hagyom magam, de Isabella nem csak a malom terén bizonyult kemény ellenfélnek. Nem értettem, hogy próbálgathatja ilyen természetes nyugalommal a tűrőképességem határát, miközben én magam rettegek, hogy melyik lesz az a pillanat, amikor átlép rajta. Feszülő ágyékkal figyeltem, ahogy a teába mártja az ujját, aztán lenyalogatja róla a nedvességet. Annyira érzéki volt, de az arca pirulása miatt, olyan ártatlan is.

Zavartan hallgattam a családom gondolatait, akik pontosan tudták, milyen játékot játszik velem Isabella, ahogyan azt is észrevették, hogy ebben ő áll nyerésre. Carlisle és Esme aggódva fürkésztek engem, amitől csak még kevésbé tudtam odafigyelni a táblára. Azt már megszoktam, hogy én önkéntelenül is hozzáférek a kis titkaikhoz, de az még új volt, hogy ők is tudják az enyémeket. Természetesen, Alice és Emmett jól szórakoztak a kínomon, míg Jasper inkább együtt érzett velem. Rosalie pedig már jobban érezhette egy kicsit magát, mert elégedetten konstatálta magában, hogy mégsem vagyok olyan tökéletes, mint amilyennek láttatom magam.

Pörgő aggyal kerestem a megoldást, mivel nagyon úgy tűnt, hogy vesztésre állok. Ösztönösen felpillantottam Isabellára, hátha le tudom olvasni a következő lépést az arcáról, de ezzel megint csak hibát követtem el. Éppen beleivott a poharába, szemeim pedig végigkövethették, ahogyan egy szerencsés vízcsepp megadja magát. Végiggördült a nyaka ívén, át a kulcscsontja közötti részen, hogy aztán eltűnjön a blúza alatt – pont azon az útvonalon haladva, amelyet az ajkaim számára képzeltem el.

Reszkető kézzel léptem egyet, mire Emmett vidáman felhuhogott. Lepillantottam a táblára, és azonnal láttam, milyen ostoba hibát követtem el. Isabella még egyet lépett, és máris vesztettem.

Emmett jókedve és Rosalie gúnyos hangja dühössé tett, de mikor Carlisle kimondta az időeredményt is, úgy éreztem, felrobbanok. Nem elég, hogy mostantól egyfolytában azt hallgathatom majd tőlük, hogy eddig csak a gondolatolvasás miatt nyertem mindig, de még csalódást is okoztam apáméknak és saját magamnak. Hiába az orvosi akták vagy bármiféle más figyelemelterelés, ez egyszerűen nem fog menni. Ha már egy ostoba játékra sem tudok odafigyelni, hogyan lehetnék biztos benne, hogy egyéb esetekben vissza tudom majd fogni magam, ha Isabelláról van szó. Egész egyszerűen egyetlen pillantásával képes volt megőrjíteni, és ha még egy kicsit be is vetette magát, akkor az ellenállásom teljesen megszűnt.

Arra már nem is akartam gondolni, hogy ő vajon, mit gondolhat rólam… Hiszen, csak azért kacérkodott velem, hogy győzzön, én pedig belesétáltam a csapdájába. Most már biztosan tudja, hogy vonzódom hozzá. Ezek után hogyan fog viselkedni velem? Aggasztania kell, hogy egy vámpír nem csak a vérét, hanem a testét is kívánja… Vagy lehet, hogy a viselkedésemet a vére utáni vágynak tulajdonította? Bár úgy lenne… Akkor csak azt gondolná, hogy az vagyok, aminek látszom. Egy démon. De ha a férfivágyakat is észrevette rajtam, akkor mostanra már perverznek is hisz. Talán, az is vagyok…

- Hagyjuk inkább – motyogta halk hangon Isabella.

- Tessék? – Ez bolond? Egy teljes napig szívathatná Edwardot, és lemondana róla? Bocs, öcsi… - pislantott Emmett felém, mikor rájött, hogy valószínűleg, éppen hallom, amit gondol.

- Nem kell szolga – kezdett el összepakolni Isabella. Összevont szemekkel néztem rá. Nem. Vesztettem. És különben is, megérdemlem, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Hiszen, úgy csöpögtettem utána a nyálamat, mintha egy darab hús lenne. Undorítóan viselkedtem. Az a legkevesebb, hogy ezek után bármit megcsinálok, amit csak kér. Ha kell tüzes vasat is nyelek. Vagy talán, azt hiszi, hogy gyáva vagyok? Hogy meg akarok futamodni a vereségem következményei elől? Így is sok bűnöm van már, a gyáva megfutamodást nem fogom felírni a listára – határoztam el magam.

- Nyertél. Természetesen, betartom az ígéretemet! – feleltem kemény hangon az önundortól.

- Feloldozlak az ígéreted alól! – pislogott rám, de nem hagyhattam, hogy megkíméljen a büntetéstől. Ha másom már nem is maradt, még mindig úriember voltam, aki tartja a szavát. Bár az előbbi viselkedésem után egyáltalán nem csodálkoztam, hogy Isabella még az úriemberségemet is kétségbe vonja.

- Csakhogy én nem hagyom! Fogadtunk, nyertél! – feleltem az önutálattól csöpögő hangon. – Parancsolj velem! – hajoltam meg előtte, ahogyan régen egy úrihölgy előtt volt szokás. Elpirulva nézett rám, de nem volt lehetősége tovább vitatkozni. Alice szemei a távolba meredtek, és ez mindannyiunk figyelmét elterelte a malomjátékról. Jasper azonnal mellette termett, mint mindig ilyenkor.

- Mit látsz?

- Egy vámpír. A közelben van. Isabella szagát követi – motyogta. Tudtam, hogy Alice utolsó mondata egy rossz következtetés volt csak, mert összezavarodott a látottaktól – ha a vámpír Isabellát követte volna, akkor ez a látomás nem is létezett volna –, de nem volt időm végiggondolni a hallottakat.

Mind azonnal felugrottunk, és izgatottan fürkészni kezdtük az erdőt. Mélyet lélegeztem, hátha megérzem az idegen szagot, de a szél pont az ellenkező irányba fújhatott, mint amerről a vámpír jött. Megpróbáltam kiszűrni a gondolatait, és végül sikerrel jártam. A mámor zavaros érzése járta át a fejemet – a vámpír éppen táplálkozott. Egy turista rossz helyen volt rossz időben – az ő illatát követhette a nomád, nem Isabelláét, ahogyan Alice hitte.

- Hogy néz ki? – kérdezte Jasper félig visszarántva a tisztásra.

- Ráillik Isabella leírása – jelentette ki a húgom.

A szél hirtelen megfordult, a vámpír pedig a magasba tartott fejjel szimatolt a levegőbe, és egy másfajta öröm szállta meg.

Hmmm… Ez az ő illata… Biztosan az övé – mormolta magában, aztán rohanni kezdett. Most már valóban Isabella illata után.