A múlt árnyai - 10. fejezet - Edward szemszög

10. FUTÁS




AHOGY ELNÉZTEM ISABELLÁT a testvérével a karjaiban, egyre biztosabb voltam abban, hogy minél hamarabb el kell tűnnünk az életéből – főleg nekem. Annyira természetes volt látni egy kisbabával, mintha csak fiatal kora ellenére az édesanyja lett volna. Pontosan tudta, hogyan tartsa, hogy nyugtassa meg… Biztos voltam benne, hogy egyszer tökéletes anya lesz belőle. Távol az én sötét, véres valóságomtól. Távol tőlem. A normális világban, egy normális férfi oldalán.

Minden rendben, Edward? – Anyám gondolata mosta el a fejemben lévő képet, amelyben Isabellát egy másik férfi mellett láttam boldogan.

- Persze, semmi baj – mondtam olyan gyorsan és halkan, hogy Isabellának fel sem tűnt, hogy megszólaltam. Bedugta a kezét a kádba, hogy ellenőrizze a víz hőmérsékletét, aztán mikor megfelelőnek találta, beleültette az öccsét.

Morogtál… - nézett rám Esme aggodalmasan. Mély levegőt vettem, aztán aprót ráztam a fejemen, hogy tudja, semmi gond. Egy pillanatig még az arcomat fürkészte, aztán visszafordult a kádhoz, és finoman mosni kezdte az apró vállakat.

- Finom, igaz? – vigyorgott rá Isabella a picire, aki vidáman csapkodta a vízfelszínt a kezével, kisebb-nagyobb hullámokat keltve. Mindannyian szétáztunk – még én is, aki a sarokba húzódva csak figyeltem a jelenetet, de anyám és Isabella olyan felhőtlenül boldognak tűntek, hogy senki sem foglalkozott ezzel.

Igyekeztem nem tönkre tenni az élvezetüket a komor gondolataimmal – Isabellának szüksége volt most arra, hogy megfeledkezhessen egy kicsit a szörnyűségekről -, de én nem tudtam élvezni a helyzetet. Tetszett a kép, amit láttam, mégis összeszorult a mellkasom – ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, szívinfarktusra gyanakodtam volna.

Nem értettem önmagam… Az egy dolog, hogy vonzódom Isabellához, hiszen, férfiből vagyok, annak ellenére, hogy nem nevezhetem magam élőnek. De miért ez a feszítő érzés? Miért akarok még most is nekiesni a fivéremnek, amiért Isabella kedves volt hozzá? Miért szomorít el, hogy egy kisbabát látok a karjaiban, és tudom, egyszer a jövőben, a sajátját is így fogja tartani?

Mert szereted, te barom… - Jacob Black gúnyos hangjától a fejemben összerezzentem.

- Tessék? – nyögtem fel, mire két női tekintet fordult felém.

- Nem mondtunk semmit – ráncolta össze Esme a homlokát. Mi lehet a baja? Ez kezd megijeszteni. Néha… Néha olyan, mintha egyáltalán nem is érzékelné a külvilágot – borzongott meg.

- Tudom, én csak… - köszörültem meg a torkomat összezavarodva. Az, amit Jacob mondott, teljes őrültség. Hogy szerethetném Isabellát? Az nem lehet… Egyszerűen képtelenség. – Nem fog megfázni? – mutattam a kicsi felé, hogy eltereljem magamról a figyelmet.

- Hmmm? Kiszállunk, manó? – törölt le egy vízcseppet a pufók arcocskáról Isabella.

- Hozom a törölközőt – állt fel a kád mellől Esme, én pedig kihasználva, hogy végre nem rám figyelnek, kisurrantam az ajtón a folyosóra. Zihálva dőltem a falnak, aztán a hajamba túrtam.

Fáj az igazság, vérszívó? – nevetett jókedvűen Jacob rajtam.

- Hagyj békén! – szorítottam az öklömet a fejemhez.

Beszélnem kell Carlisle-lal… Az nem normális, hogy magában beszél… - döntötte el magában anyám az ajtó másik oldalán. Gyors léptekkel indultam el a földszint felé, aztán feltépve az ajtót, kirohantam a fák közé.

Tudod, ez ironikus… Ha még élnék, valószínűleg, széttépnélek és elégetnélek azért, mert szemet vetettél az unokámra.

- Ahhoz képest, hogy dühösnek kéne lenned, nagyon jól szórakozol – dühöngtem.

Szóval, beismered, hogy igazam van?

- Nem! – csattantam fel. – Semmit sem ismerek be!

Akkor hazudj csak magadnak tovább… Attól még nem változnak a tények. Én pedig továbbra is jól szórakozom. – Szinte láttam magam előtt a vigyorra húzódó szájat és a megvillanó hófehér fogakat.

- Menj a pokolba! – csaptam bele a hozzám legközelebb álló fába ököllel.

Sajnálom, de már északabbi lakhelyet kaptam Istentől. – A gondolattól, hogy mi lehet az említett hely, felhorkantam.

- Ahhoz képest, hogy szárnyakat kaptál, elég kegyetlen vagy.

Csak mert rá akarlak döbbenteni, mit érzel? – A levegő a tüdőmben akadt, ahogy a hangszín hirtelen magasabb és nőiesebb lett.

- Bella? – forogtam körbe. Tudtam, hogy csak az elmém játéka zavar meg, mégis annyira vártam, hogy meglátom őt. Hogy majd a fák között áll, rám nevet, és azt mondja, az elmúlt hatvan év csak álom volt. Egy rémálom. Valójában, el sem mentem, és ő még mindig mellettem van, még mindig engem szeret. De persze, nem jött az édes látomás…

Semmi baj, Edward… Semmi baj – hallottam a csitítást. A levegőt kapkodva álltam meg. - Megbocsátom, hogy szereted őt.

- De én nem… - próbáltam megmagyarázni neki. Nem akartam, hogy azt higgye, elfelejtettem. Mert ez nem volt igaz. Még mindig szerettem, örökké szeretni fogom!

Tudom, Edward… - A mosolygós hang felmelegítette a mellkasomat. – De ez nem jelenti azt, hogy nem szerethetsz mást is. Én már csak tudom…

- De nem szabad. Semmi sem változott. Semmi! – sziszegtem magam elé.

Dehogy is nem. Sok minden változott… Csak nyisd ki a szemed – kuncogott.

- Ezt meg, hogy érted? – ráncoltam össze a homlokomat, de nem kaptam választ. Megpróbáltam szólongatni őt – kétszer még Jacobot is -, hátha ismét beszélni kezd hozzám, de hiába.

- Edward… - A nevem említésére meglepetten kaptam fel a fejemet, és rádöbbentem, hogy már megint éjszaka van. Apám állt előttem, és gondterhelt arccal méregetett.

- Visszaértél? Mit tudtál meg? – tettem úgy, mintha semmi sem történt volna.

- Körülbelül öt perce állok előtted, és te még csak meg sem rezdültél – hagyta figyelmen kívül a kérdéseimet. Bosszúsan felsóhajtottam.

- Miért kéne összerezzennem a jelenlétedtől? – fontam össze magam előtt a karjaimat.

Észre sem vetted, hogy itt vagyok, igaz? – Carlisle gondolatai nem vádoltak, csak aggódott értem. Eszébe jutott az Esmével való beszélgetés, amelyben anyám elmondta neki, hogy magamban beszéltem – ez azt jelentette, hogy nem most ért haza, hanem már egy jó ideje, én pedig tényleg nem érzékeltem a jelenlétét.

- Csak elgondolkoztam – vontam meg a vállamat.

- Tudod, mikor vámpír lettem… Mikor még azt hittem, hogy elvesztettem a lelkemet, és nincs kiút ebből a pokolból, mert megölni sem vagyok képes magam semmilyen módon – tette a kezét a vállamra, én pedig felnézve a tekintetébe megborzongtam. -, akkor voltak időszakok, amelyek teljesen kiestek. Csak ültem, magam elé bámulva egy fa alatt, és szinte hallottam apám átkozódó hangját. Ahogy… megtagad engem, és démonfajzatnak nevez.

- Te nem vagy démonfajzat! – tiltakoztam azonnal. Én az voltam, de Carlisle… Nála tisztább lélekkel még sosem találkoztam. Ő egyfajta kivétel volt – akárcsak az anyám. Ártatlanok a bűnösök között.

Apám arcára halvány mosoly költözött, megveregette a vállamat, aztán elindult a fák között.

Gyere, sétáljunk egyet… - hívott magával, a lábaim pedig követték őt. Jó pár percig csendben sétáltunk – legalább is, kimondott szavak nélkül, bár Carlisle elméjében kavarogtak a gondolatok -, aztán apám vonásai megkomolyodtak. Tudtam, hogy miről lesz szó, de hagytam, hogy ő maga mondja el. – Átkutattam a levéltári adatokat, és találtam még pár esetet, de semmi új nincs bennük… Viszont, hazafelé jövet szereztem pár újságot. Tudod, mi van bennük – sóhajtott fel. Bólintottam. Két – Isabellához nagyon hasonlító – lányt megöltek Port Angelesben. A nyomok – vagyis inkább a nyomok hiánya – arra utalt, hogy egy vámpír tette. És nem volt kérdéses, hogy melyik vámpírról van szó. – Holnap megbeszéljük, hogy mit tegyünk.

- Rendben – helyeseltem. Éreztem apám szomját, és nem akartam, hogy a kelleténél tovább fogja vissza magát. Jelen pillanatban, úgysem tehettünk volna semmit.

- Jössz velem vadászni? – nézett rám Carlisle, miközben magasba emelve a fejét, mélyet szippantott a levegőből.

- Nem, most inkább nem – ráztam meg a fejemet. Nem akartam messze lenni Isabellától, hátha megint kiborul az éjszaka folyamán. De nem amiatt maradtam, amit a fejemben lévő hangok próbáltak elhitetni velem – győzködtem magamat. Carlisle egy másodpercig még engem figyelt, hátha meggondolom magam, aztán futásnak eredt észak felé.

Lassú léptekkel vettem az irányt a ház felé, majd mikor meghallottam Isabella szívverését Jasper szobájából, bosszúsan felmordultam. Persze, érthető volt, hogy miért nem akart visszamenni a húgom szobájába – és hálás voltam Alicenek, amiért felajánlotta a szobacserét -, de így nem tudtam figyelni őt a megszokott fámról.

Körbejártam a házat, hátha találok egy másik helyet, ahonnan megfelelő a kilátás, bár pontosan tudtam, hogy nincs fa, amelyik közvetlenül Jasper szobájára nézne. Magamban dühöngve álltam meg az ablak alatt, aztán hirtelen ötlettől vezérelve felkapaszkodtam a házfalon az apró repedésekbe és a lécek közötti résekbe kapaszkodva.

Óvatosan feltoltam az ablakot, aztán elhúztam egy kicsit a függönyt, hogy belássak – Isabella már békésen aludt. Felhúztam magam a párkányra, hogy bemásszak, de még mielőtt megtehettem volna, ledermedtem. Olyan ismerős volt ez a helyzet… Egyszer régen, pont ezt csináltam egy másik lány ablakánál. Egy lányénál, akibe szerelmes voltam. Mi a fenét csinálok? – szorultak össze az ujjaim a párkányon, aminek az lett az eredménye, hogy egy része a kezemben maradt.

Nem tehetem ezt! Nem szabad! – tiltottam meg magamnak, de nem mozdultam. Tudtam, hogy vissza kéne csuknom az ablakot, és le kéne ugranom a földre, ehelyett csak lógtam a ház falán, mint egy pók.

A halk sóhaj ismét az ágy felé vonzotta a pillantásomat. Isabella az oldalára fordult, és úgy ölelte magához a karjaival és a lábaival Jasper takaróját, mintha csak Jasperbe magába kapaszkodott volna. Összepréselt szájjal képzeltem el, miről is álmodhat, és úgy éreztem, beleőrülök a gondolatba.

Nem bírtam elviselni a tudatot, hogy a testvéremről álmodik. Egy másik férfiról… A gondolatát is gyűlöltem. Mégis ott kapaszkodtam egész éjszaka, és hallgattam a sóhajokat és nyöszörgéseket, amelyek éles késekként hatoltak belém.

Edward, lejönnél, kérlek… - hallottam meg odalentről Alice vidám gondolatait. Jót kuncogott magában, hogy megint leskelődés közben kapott rajta, én pedig magamban füstölögve húztam vissza a függönyt, zártam be az ablakot, majd másztam le mellé.

- Mi az? – morogtam.

- Jól telt az éjszakája? – intett a fejével az emelet felé somolyogva.

- Mit érdekel? – vontam meg a vállamat, aztán elindultam befelé. Alice szökdécselve követett, fel sem vette a rosszmodoromat.

- Hát, legalább nyugodtan aludt, és nem volt rémálma. A tegnapiak után csodálom… - vált együttérzővé az arca. – Egyébként, Carlisle küldött ki, hogy szóljak neked, tíz perc múlva tanácskozunk.

- Rendben – sóhajtottam fel.

- Addig gyere velem, mondanom kell valamit – fogta meg a kezemet, és az emelet felé húzott. Mikor meghallottam, hogy Isabella felébredt, és éppen a fürdőszoba felé tart, megpróbáltam kiszabadulni a húgom markából, de nem hagyta magát.

- Szép reggelt! – köszönt neki Alice, mikor belefutottunk. A haja kusza volt, a pizsamája egy kissé rátapadt, és látszott a tekintetén, hogy alig pár perce ébredt csak fel. Pontosan tudtam, hogy a ziláltságának, az álma az oka. Összepréselt szájjal, dühösen meredtem magam elé, amiért Alice elvonszolt idáig az akaratom ellenére, aztán ahogy meghallottam Isabella válaszát, ez az érzés csak még erőteljesebb lett bennem.

- Reggelnek reggel van, de mi benne a jó? – morogta oda nekünk, aztán bevágtatott a fürdőbe. Biztosan bánta, hogy felébredt, és szívesebben maradt volna az álmaiban. Jasperrel.

- Hé, mi a baj? Ma mindenki bal lábbal kelt fel? Mármint képletesen – pislogott rám Alice, mikor végre kirántottam magam a kezéből.

- Semmi baj – vágtattam be a szobájába, de ez nem bizonyult túl jó ötletnek. Jasper illata mindenhol ott volt a házban, de ebben a helyiségben, mintha tömény illatbombát kaptam volna a képembe ingerlésképpen. Az ablakhoz siettem, és teljesen kitártam, hátha a friss levegő majd segít.

- Persze, látom… - lépett közelebb a húgom, és az apró kéz megérintette a hátamat. – Nekem igazán elmondhatnád… Tudod, hogy rám mindenben számíthatsz.

- Tudom – sóhajtottam. De hogy mondhattam volna el neki, hogy élete szerelme tetszik egy másik nőnek is, akit nem mellesleg a barátjának tart… Nem okozhattam ekkora fájdalmat Alice-nek, épp elég volt, hogy én szenvedtem a tudat miatt. – Tényleg semmi bajom – feleltem kedvesebb hangon. – Mit akartál mondani? – Alice mély levegőt vett, aztán távolabb lépett tőlem.

- Arra gondoltam, hogy Carlisle felhívhatná Tanyáékat. Tudom, hogy folyton… hát, rád akaszkodik – vigyorodott el Alice. – De talán, jól jönne a segítségük. Több szem, többet lát – vonta meg a vállát. – Csak gondoltam, először megkérdezlek, hogy nem zavar-e, ha Tanya a közeledben lesz…

- Nem zavar. Tanya pontosan tudja, mit érzek – vagyis, nem érzek – iránta, ahogyan én is, hogyan szereljem le őt, amikor próbálkozik – mosolyodtam el halványan.

Annak ellenére, hogy néha kicsit terhes volt Tanya érdeklődése az irányomba, kedveltem őt. Szórakoztatóak voltak a gondolatai, és mindig kimondta, amit érzett. Sosem kaptam még rajta hazugságon, vagy azon, hogy megjátszotta volna magát. Ebben hasonlított Emmettre – csak az ő elméje sokkal összetettebb volt, mint a testvéremé.

- Rendben, akkor beszélek majd… - kezdte volna, mikor meghallotta azt, amit én is. Egy autó hirtelen kanyart véve lefordult a házunk felé vezető útra.

A francba, miért nekem kell Cullenékhoz mennem? – hallottam meg a rendőrfőnök morgolódását. Láttam, ahogy visszaakasztja a kocsiban lévő adóvevő mikrofonját a helyére, aztán tövig nyomja az elhagyatott úton a gázt. Ahogy rájöttem, miért is tart erre, idegesen túrtam a hajamba.

- Erre tart a rendőrfőnök. Átkutatják egész Forksot és a környékét Isabella után, mert felismerték őt egy körözési plakáton – mondtam ki hangosan, hogy a házban lévő családtagjaim tudják, ki közeleg.

Remélem, legalább otthon van Dr. Cullen vagy a felesége. Ők nem annyira ijesztőek, mint a gyerekeik… Pedig jól neveltek és soha nem okoztak semmi gubancot, mégis van bennük valami… - borzongott meg. Ő eredetileg tovább akart hajtani a quileute-ok földje felé, és a helyettesét küldte volna hozzánk, de az kapott egy durrdefektet. Az utolsó pillanatban szólt a főnökének, hogy egyhamar nem végez a gumicserével.

- Szerinted, átkutatja a házat? – kérdeztem Alice-t. A tekintete a távolba révedt, de nem homályosult el.

- Nem tudom… Nem látok semmit – préselte össze a száját dühösen.

- Ami azt is jelentheti, hogy igen, és megtalálja Isabellát – mondtam. – A fenébe! Már a rendőrök is megszegik a törvényt? – morogtam, mikor az autó lefordult ott, ahol nem lett volna szabad neki. Így alig egy perc múlva már itt is lesz…

- Segíts összeszedni ezeket – mutatott Alice a szobájában hagyott gyerekholmikra. Gyorsan összekapkodtam őket, aztán a táskába dobáltam, amit a húgom nyújtott felém.

- Tüntesd el Isabellát, én és Jasper összepakolunk Rose-éknál és Esmééknél is, és visszük a kicsit – utasított, mikor meghallottuk odalentről az ajtócsengőt.

Gyors léptekkel indultam a fürdő felé, és mivel odabentről már nem hallottam vízcsobogást, benyitottam. Isabella halkan sikkantva kapott a törölköző felé, amely a testét fedte. A bőre még vizes volt kissé, és a gondolat, hogy szinte semmit sem visel, a másodperc egy törtrészére teljesen leblokkolta az agyamat. Mikor rájöttem, hogy leplezetlenül bámulom, mint egy közönséges bunkó, gyorsan félrefordítottam a fejemet.

- Elnézést! Ha nem létfontosságú, nem rontok be, csak… - kezdtem magyarázkodni, de odalent apám kinyitotta az ajtót a rendőrfőnöknek, így nem húzhattam tovább az időt. – Mennünk kell! – léptem közelebb hozzá, de meg sem mozdult. Megpróbáltam a lehető legfinomabban lefeszíteni a kezét a törölközőről, aztán mielőtt még tiltakozhatott volna, a hátamra lendítettem az alkarjánál fogva a testét.

Megpróbáltam nem foglalkozni a forrósággal, ami az egész hátamat felmelegítette, és átterjedt lentebbi testtájaimra is. Felkaptam Isabella ruháit a mosógépről, aztán felhúztam az ablakot. Isabellában, valószínűleg, tudatosodott, mire is készülök, mert a szorítása erősebbé vált a nyakam körül.

– Mi? Na ne! Edward… - dadogta közvetlenül a fülem mellett – a lélegzete megborzongatott. Éreztem, hogy reszketni kezd, ahogy átlendülök a párkányon, majd leugrom a földre, de most az volt a legfontosabb, hogy biztonságba helyezzem. Majd utána ráérek megnyugtatni…

Ahogy talajt ért a lábam, azonnal rohanni kezdtem az erdő felé. Próbáltam visszafogni magam, nehogy Isabella rosszul legyen, de ahhoz épp elég gyors voltam, hogy kikerüljünk a rendőrfőnök látóköréből. Mikor úgy gondoltam, biztonságban vagyunk, lelassítottam, majd megálltam.

Aggódva vártam, hogy Isabella milyen állapotban van, de végül magától le tudott kászálódni a hátamról.

- Jól vagy? – fordultam felé. A pupillái kitágultak, a szája elnyílt, és csak némán meredt maga elé. – Talán, le kéne ülnöd egy kicsit, vagy… - javasoltam. Úgy tűnt, sokkos állapotba került, amit nem is csodáltam. Eddig csak egyetlen embert utaztattam így a hátamon, és ő is rosszul lett tőle. Ezt a gyorsaságot csak olyasvalaki élvezhette, mint én.

- Ez csúcs volt! – motyogta Isabella a legnagyobb meghökkenésemre. – Váo… - nyögött fel. Hitetlenkedve néztem rá.

- Tetszett?

- Persze! Kinek ne tetszene? Ez… Hű! – álmélkodott, miközben úgy nézett rám, mint aki teljesen el van varázsolva. Észre sem vettem, mikor kezdtem el vigyorogni, de be kellett vallanom magamnak, hogy tetszett Isabella reakciója. Annak idején el akartam kápráztatni Őt a gyorsaságommal, és csalódottságot éreztem, amiért nem élvezte úgy, ahogyan én, de most pont fordítva történt. Remélni sem mertem volna, hogy Isabellának tetszeni fog a velem való futás, és hogy mégis így történt, büszkeséggel töltött el. Annyira belemerültem a saját örömömbe, hogy csak későn vettem észre az apró reszketéseket, amik végigfutottak a női testen.

- Fázol. Tessék! – nyújtottam Isabella felé a ruháit bűntudatosan, aztán hátat fordítottam neki, bár legszívesebben le sem vettem volna a tekintetemet róla.

- Mi volt ez az egész? – kérdezte. Hallottam, ahogy a törölköző a földre esik, majd a nadrág súrlódó hangját, ahogy a combjaihoz ér. Szinte láttam magam előtt a hosszú, ingerlő lábakat, és irigyeltem a ruhadarabot, hogy hozzájuk érhet. – Mármint, szuper volt ez a száguldozás, de igazán megvárhattad volna, míg kicsit illendőbb öltözéket öltök magamra.

- Elnézést még egyszer! Nem akartam semmi illetlent tenni, csak… - kezdtem bele a magyarázkodásra, de mondat közepén elakadtam. Még hogy nem akarok semmi illetlent tenni… Mikor az ágyékom lángokban áll, és legszívesebben letépném azokat a ruhadarabokat, amiknek kijár az a gyönyör, ami nekem nem. – A forksi rendőrfőnök téged keresett – mondtam el azt, ami igaz volt.

- Honnan tudja, hogy nálatok vagyok? – Isabella pulzusa megugrott, ebből tudtam, hogy halálra rémült. A blúzát kapkodva húzta fel, mert csak rövid ideig hallottam az anyag hangját a bőréhez dörzsölődni.

- Nem tudja. Valaki felismert a körözési plakáton. Látták, mikor Forks felé jöttél. A rendőrfőnök pedig végigjárja az összes családot, hátha valaki látott még valamit. És persze, átkutatja a házakat – mondtam el azt, amit korábban megtudtam a rendőrfőnök fejéből.

- Edward! – A sikkantás váratlanul ért. Minden érzékem azonnal kiélesedett, és forgolódva kerestem a veszélyt, amit csak Isabella észlelt, én nem.

- Nem te! Az öcsém! – magyarázta, mire kissé megnyugodtam. Furcsa volt, hogy nem látom előre, mire készül, és képes engem meglepni a cselekedeteivel. – Hol van? Meg fogják találni! – indult el arra felé, amerre a házat sejtette, de az ujjaim a karjára fonódtak.

- Alice-ék kicsempészik, nyugi. Már felénk tartanak. Csak a kicsivel nem rohanhatnak annyira – magyaráztam, aztán gyorsan eleresztettem őt, mert a bőre égette az ujjaimat.

- Igen, persze – fújta ki a levegőt megkönnyebbülve.

- Carlisle próbálja kifaggatni a rendőrfőnököt, hogy miért is gyanúsítanak téged, és hogy hol tart a nyomozás – mondtam óvatosan, miközben figyeltem Isabella reakcióit.

- Mennyivel tudsz futni? – Isabella témába nem vágó kérdése meglepett, de egyben izgatottá is tett.

- Gyorsabban, mint képzelnéd – feleltem mosollyal az arcomon.

- Mint egy leopárd? – próbált viszonyítási pontot találni.

- Gyorsabban – feleltem apró mosollyal a szám szegletében.

- Mint a leghiperszuperebb autó? Nem tudom a márkákat, de ami a leggyorsabban megy… - keresett újabb összehasonlítási alapot.

- Gyorsabban – vigyorodtam el. Tetszett, hogy Isabella elképedve néz rám, mintha csodálna a teljesítményem miatt.

- Viszel majd még egy kört valamikor? Vagy kettőt? – kérdezte, mire kissé lelombozódtam. Persze, szívesen tudtam volna őt a közelemben, a hátamhoz simulva – hiszen, jó érzés volt -, és örömmel száguldoztam volna vele fel-alá, ha ez boldoggá teszi, de az bántott, hogy valószínűleg, pont annyira lelkesedne, ha egy autóval vagy egy motorral száguldozhatna, mint ha velem. Nem annak örült, hogy én viszem magammal futni, hanem a gyorsaság okozta adrenalin tette boldoggá.

- Még mindig tart a huszonnégy óra. Azt teszem, amit kívánsz – vontam meg a vállamat, megjátszva, hogy nem érdekel a dolog, és egyenesen a pillantásába fúrtam a tekintetemet. Nem bírta sokáig elviselni ezt a közvetlenséget, így elfordította a fejét.

- Nem akarok parancsolni neked – motyogta, mire minden porcikám megfeszült. Nem, persze, csak ha Jaspert kell megvédened!

- Kivéve bizonyos esetekben… - vetettem oda neki kissé gúnyosan.

- Egy esetben, és akkor nem hagytál más választást! – A hangja bosszúsnak tűnt, nekem pedig ismét a mellkasomba hasított a fájdalmas igazság.

- Szereted őt… - motyogtam magam elé öntudatlanul.

- Hogy kit? – A kérdésre idegesen kaptam fel a fejemet. Azt hittem, hogy elég halk voltam ahhoz, hogy Isabella ne hallja meg, de tévedtem. Viszont, ha már meghallotta, legalább ne sértene meg azzal, hogy megjátssza magát.

- Tudod jól, hogy kiről beszélek! – csattantam fel, de az arcára kiülő zavarodottság engem is megingatott. Lehetséges, hogy még ő maga sincs tisztában az érzéseivel? – Sajnálom, ez nem rám tartozik – fordítottam neki hátat. Nem akartam, hogy lássa az arcomon a féltékenység okozta szenvedést, hiszen, még én magam sem értettem, miért érzek így. Ez a gyötrődés annyira irreális volt. Ha Jacobnak és Neki igaza lenne, akkor érthető volna, hogy nem akarom Isabella szívét más férfinál tudni, de így…

- Fogalmam sincs kiről beszélsz, de igazán szeretném tudni! – hallottam, ahogy tesz felém egy lépést, és ettől megdermedtem. Ha megérintett volna… Ha éreztem volna az ujjait a hátamon... Lehet, hogy kibukik belőlem minden. Jasper, a vágyaim, a féltékenységem…

- Lényegtelen – ráztam hevesen a fejemet. Annyira arra koncentráltam, hogy Isabella mikor fog hozzám érni, hogy csak későn hallottam meg a közeledő zajokat. A fejemet felkapva szimatoltam a levegőbe.

A múlt árnyai - 9. fejezet - Edward szemszög

9. RABSZOLGA




CARLISLE ÖSSZERÁNCOLT homlokkal olvasta a hátam mögött állva a cikkeket a monitoron. Még csak nem is telt sok időbe, míg rájuk találtam. Húsz eset az elmúlt tizenkét évből, abba bele sem mertem gondolni, hogy korábbról hányat találhatnánk egy bővebb kutatómunka által.

Az újságok persze, másképp tálalták a történteket, mint ami a valóság volt. Szerintük drog-, alkohol- vagy egyéb problémákkal küszködő fiatalok, meggyilkolták a szüleiket, aztán kis idő múlva maguk is öngyilkosok lettek. Az esetek azért nem tűntek fel valószínűleg a rendőrségnek, mert területileg túlságosan szét voltak szórva. A mi fajtánk akár képes volt arra is, hogy hajnalban New Yorkban falatozzon, következő naplementekor pedig már Seattle-ben vadásszon. Csak az vehette észre a hasonlóságokat, aki tudta, hogy mit keres – mint például én is.

A halott lányok képeitől ökölbe szorult a kezem. Mikor arra gondoltam, mi lett volna, ha Isabella nem talál ránk, és egyedül kell szembe néznie azzal a szörnyeteggel, úgy éreztem, üvölteni tudnék. Akaratlanul is az ő arcát képzeltem az áldozatoké helyébe, bármennyire igyekeztem elűzni a rémlátomást.

- Még sosem húzta el ennyi ideig… - hallottam meg apám hangját. Megdörzsöltem a szemeimet, mintha elfáradtak volna, pedig csak ki akartam törölni a pupillámba égett képeket.

- Mert most jobban élvezi a játékot – hagyta el halk morgás a számat. – Isabella nem olyan, mint a többiek – futtattam végig a lányokról megtudott dolgokat a fejemben. – Lacey Walles és Eva Lourie már korábban is kíséreltek meg öngyilkosságot, ők hárman pedig – mutattam a képekre. – pszichológushoz jártak gyerekkoruk óta. A többiek is biztosan túl gyengék voltak lelkileg. Isabella erős és okos – fejtettem ki a véleményemet, mire apám csillogó tekintettel nézett rám. – Mi az?

Teljesen megváltozik az arcod, mikor róla beszélsz…

- Tévedsz – hirtelen feszültség öntötte el minden porcikámat, és örültem, hogy biológiailag képtelen vagyok a pirulásra.

Úgy gondolod? – döntötte félre a fejét jól szórakozva.

- Úgy – dünnyögtem, aztán tüntetőleg visszafordultam a számítógéphez, de apám somolygását nem tudtam kizárni. Minél inkább igyekeztem másra figyelni, annál könnyebben másztak be a gondolatai a fejembe, hogy Isabellára tereljék a sajátjaimat. Mintha ezernyi apró kígyó tekergőzött volna az elmémben, hogy megpróbáljanak rávenni, harapjak bele a tiltott gyümölcsbe – ami kivételesen koránt sem egy alma volt, hanem egy annál sokkal ízletesebb csoda, minden értelemben.

Utáltam magam, amiért pillanatokra átadtam magam az ötletnek, mi lenne, ha engednék a testem csábításának. Persze, tudtam, hogy ez lehetetlenség, de már maga a fantázia is örömmel töltött el – bizonyítva, hogy tényleg igazi szörnyeteg vagyok vámpírként és férfiként is.

Irigykedve képzeltem el, milyen lehetett apámnak a karjaiban tartani Isabellát. Biztos voltam benne, hogy ő nem érzett olyasmit, amit én éreztem volna ebben a helyzetben, de akkor is átélhetett pár dolgot, amit én nem engedhettem meg magamnak – érezhette a női test melegét, illatát, a bőr selymességét. És persze, a fizikai érzékelés mellett ott volt a tudat, hogy vigaszt és biztonságot nyújtott Isabellának. Ez legalább akkora örömet okozott volna nekem, mint a testi közelsége – ha nem nagyobbat. Hiszen, mi lehet csodásabb érzés, mint védőpajzsként szolgálni amellett, aki életünk szerelméből származik.

- Át kéne néznünk a levéltári iratokat, hátha korábbról is találnánk valamit, amit még nem archiváltak az Interneten – javasolta Carlisle. Elképzelte a levéltár épületét, és megpróbált rájönni, hogyan juthatnánk be észrevétlenül zárás után. Tétovázva pillantottam fel rá, mire megint elmosolyodott. - Nyugalom, a többiek vigyáznak majd rá. Neked meg nem árt egy kis figyelemelterelés.

Sóhajtva bólintottam egyet, aztán követtem Carlisle-t a kocsihoz. A tétovázásom csak még inkább Isabella és felém terelte a gondolatait, bár nem volt teljesen tudatában, hogy min is elmélkedik éppen, míg felém nem pillantott.

Ó, bocsánat, ne haragudj! – nézett rám bűnbánóan. Megráztam a fejemet, és kibámultam az ablakon, miközben az idegen vámpír gondolatai után kutattam a környéken, de semmit sem találtam.

Majdnem beértünk a városba, mikor visszamásztam Esme fejébe, hogy megnézzem, hogy van Isabella. Mikor rájöttem, hogy anyám már a konyhában van, és épp a kicsit eteti, elkezdtem keresni a többiek gondolatait. Meglepődtem, mikor Alice-t a házban találtam Jasperrel együtt, de ezt az érzést, egy pillanat múlva átvette a féktelen düh.

- Kérlek… Kérlek… Nem akarom hallani… - Isabella könyörgő hangja belém mart. Anélkül, hogy egy szót szóltam volna Carlisle-hoz, feltépetem a száguldó autó ajtaját, és kiugrottam belőle. Kettőt gördültem a földön, aztán talpra ugrottam, és rohanni kezdtem vissza a házunkhoz.

Sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom – Jasper egyhangú és néma könyörgése fájdalommal teli volt, én mégsem tudtam sajnálni őt. A düh fellángolva borította el az agyamat. - Hát persze, hogy nem akarod… Valószínűleg, ők sem akartak meghalni, nem igaz? – folytatta Isabella gyötrését. Futás közben ökölbe szorult a kezem.

- Könyörgöm, ne kínozz tovább! – Alig pár másodperc alatt tettem meg az út negyedét, de mégsem voltam elég gyors. Már megint cserbenhagytam őt… - hasított szúró fájdalom a mellkasomba, ahogy meghallottam a zokogását.

Aztán hirtelen a sírása szipogássá enyhült, és láttam, hogy kábultan pillant fel. Hallottam Jasper vallomását arról, hogy csak a képességét akarta kipróbálni rajta – ahogyan korábban azt megbeszélték már -, de az én haragom nem enyhült úgy, ahogyan Isabella fájdalma. Rám nem volt hatással ilyen messziről Jasper. És szívből ajánlottam neki, hogy mikor odaérek, akkor sem próbálkozzon nálam. Megmondtam neki, hogy nem teheti ezt Isabellával, és ő mégis kipróbálta rajta a képességét! Minimum laposra akartam verni, és kizárólag Alice-nek köszönhette, hogy csak ennyi volt a tervem.

Mire a házhoz értem, már teljesen felhergeltem magam. Úgy rohantam fel az emeletre, és rontottam be a szüleink hálószobájának az ajtaján, mint egy igazi dúvad. Morogva neki akartam ugrani Jaspernek, de mielőtt még megtehettem volna Alice elém rohant. Csak a húgom törékenynek tűnő karja tartott vissza, ahogy tenyerét a mellkasomnak feszítette.

Sajnálom, Edward! Tudom, hogy nem értesz vele egyet, de… - Jasper gondolatai újabb morgásra késztettek, hiába hallottam ki belőlük a bűnbánatot. Cseppet sem érdekelt, hogy szégyelli-e a tettét, vagy hogy sajnálja-e, hogy fájdalmat okozott Isabellának, a lényeg az volt, hogy megtette.

- Megmondtam, hogy ne! – kiáltottam felé zihálva, miközben egyenesen rá bámultam. Nem nézett a szemembe, még csak nem is védekezett, mert pontosan tudta, hogy igazam van. Alice keze még keményebben feszült nekem, én pedig csak az iránta érzett szeretetem miatt nem hajítottam félre az utamból.

Nem volt más választásom…Nem akarok harcolni veled, testvérem.

- Edward, megijeszted Isabellát! – Alice éppen jókor szólított meg, mert a feszültségtől kezdett elfoszlani az önuralomkötél, ami visszatartott. Isabella említése egy kissé kitisztította a fejemet – lassan ránéztem, és az arca tényleg riadtságot tükrözött. Mélyeket lélegeztem, hogy legalább még pár percig uralkodni tudjak magamon. Nem eshettem neki Jaspernek Isabella szeme láttára – így is rettegett már egy vámpírtól, és valószínűleg, sokkolta volna, ha meglátja a mi valódi arcunkat is. Valamiért rosszul esett az elképzelés, hogy Isabella szörnyetegként gondoljon rám.

- Kifelé! Most! – parancsoltam Jasperre. Bólintott, miközben az elméje még mindig bocsánatkérések hullámaival árasztott el.

Ne, Edward, kérlek! Ha bajotok esik… Kérlek, Edward! Nem fogom hagyni, hallod? Nem akarok harcolni veled… - nyöszörgött kétségbeesve, de most még Alice könyörgő hangja sem érdekelt.

- Ne! Kérlek! Nem tudom, mi a gond, de ne bántsd! – Isabella kiugrott az ágyból, és elém lépve átvette Alice helyét. Ujjai az ingembe kapaszkodtak, és bár fele akkora ereje sem volt, mint a húgomnak, mégis nagyobb hatással volt rám, mint ő. Próbáltam nem tudomást venni a bőre melegéről, ami átszivárgott a vékony anyagon keresztül, hogy felmelegítse a mellkasomat, és csak Jaspert bámultam továbbra is kitartóan.

- Ebbe ne szólj bele! – morogtam még bosszúsabban. Miért akarja megvédeni Jaspert? Hiszen, bántotta. Megérdemli, amit kapni fog tőlem! – Azt mondtam, kifelé! – utasítottam újra a fivéremet, aztán óvatosan lefeszegettem magamról a vékony ujjakat, és kiléptem az ajtón a folyosóra.

Kérlek, testvér, gondolkozz józanul… - próbálkozott nálam Jasper még mindig, és Alice kérlelése sem maradt abba. Isabella hangja ostorként szakította félbe a gondolat-zenebonát.

- Megparancsolom, hogy állj meg! – A döbbenettől elkerekedett szemekkel fordultam felé, és vámpírlétemben először azt hittem, hogy rosszul hallottam valamit. Az nem lehet, hogy Isabella felhasználja az ígéretemet, hogy megvédje Jaspert. Ez… Ez egyszerűen képtelenség!

- Hogy mit mondtál? – nyögtem ki.

- Huszonnégy óra. A szolgám vagy. Megparancsolom, hogy ne bántsd Jaspert! – erősítette meg Isabella határozottan az előző szavait. Az arcom megfeszült, és próbáltam nem kimutatni, mennyire leforrázva érzem magam. Megpróbálom megvédeni őt, ő pedig Jasper mellé áll? Dühös morgás tört fel a torkomból. Hát, mivel babonázta meg őt így a testvérem? Mi az, ami miatt őt támogatja, és nem engem?

- Ahogy parancsolod – sziszegtem.

A mellkasomat összeszorította valami kellemetlen érzés, és nem bírtam a többiek szemébe nézni. Lehajtott fejjel meredtem a padlóra. Olyan idióta vagyok! Annyira ostoba! Miért is számítana Isabellának az, hogy a létezésem célja, az ő megóvása. Hiszen, ennyivel tartozom Neki. Ez a kötelességem. De nem várhatom el cserébe Isabellától, hogy jobban kedveljen, mint… - elfojtottam egy újabb morgást, ami ki akart törni a mellkasomból.

A gondolat, hogy Isabellának tetszhet Jasper, egyszerűen őrjítő volt. Hiszen, csak fájdalmat okozna neki ez az érzés. És a húgom számára is. Ha Jasper bármelyiküket is megbántja… Miért kellett Isabellával olyan kedvesnek lennie? Miért törődik vele? Nem csoda, ha ez a naiv gyerek romantikus érzéseket táplál iránta, mikor így viselkedik. A düh újra és újra keresztülszáguldott az ereimen, miközben Jasper bűnlajstromára felírtam egy újabb képzeletbeli pontot.

- Kérlek, gyere vissza, és ülj le! – Isabella hangja lágyabb volt, mint az előbb, de éreztem, hogy még mindig parancsnak szánja, amit mond. Tétovázva léptem az ágyhoz, és kényszeredetten leültem rá, pedig ez volt most az utolsó dolog, amit tenni akartam. Összeszorított szájjal vártam a következő utasítását, de helyette halkan felsóhajtott, és legnagyobb meglepetésemre, letérdelt elém.

- Mi történt? – kérdezte. Az illata ilyen közelségből bizsergető volt, és a lelki állapotom ellenére azt vettem észre, hogy automatikusan mélyeket lélegzem, hogy érezhessem őt.

- Semmi – nyögtem. Hogyan is fogalmazhattam volna meg neki, mit érzek, mikor a bennem lévő ezernyi indulat tornádóként kavargott bennem… Szörnyű érzés volt látni a szenvedését, és tudni, hogy a saját testvérem okozza a kínokat. És gyötört a tudat, hogy újra és újra képtelen voltam megvédeni őt. Azt pedig sosem mondhattam volna el, mennyire fáj, hogy ilyen vehemenciával védelmezi Jaspert velem szemben.

- Adjam parancsba, hogy mondd el? – Isabella szavai megrettentettek. Ha olyasmit kérdezett volna, amivel el kell árulnom az érzéseimet, és megparancsolta volna, hogy válaszoljak neki, nem lett volna más választásom, mint beszélni. Inkább magamtól mondjak neki annyit, amennyi még vállalható, mintsem hogy ő szedjen ki belőlem valamit, amiről nem kéne tudnia…

- Megmondtam neki, hogy nem próbálhatja ki rajtad ezt… ezt az egészet! – dühöngtem.

- Segíteni akart. – Isabella halk hangja tele volt hálával és megértéssel, én pedig úgy éreztem, valaki kitépte a régóta mozdulatlan szívet a mellkasomból, és behajította egy lángoló kemencébe. Ujjaim belemartak az ágy szélébe, és csak egy hajszál választott el attól, hogy a fájdalmamat kitöltsem Jasperen.

- Bántott téged! – tört ki belőlem egy állatias morgás. Isabella pulzusa rémült vágtába kezdett, amitől csak még rosszabbul éreztem magam a bőrömben. Jaspert védi, pedig kínozta őt, tőlem pedig fél, pedig sosem tudnék ártani neki. A düh, amit eddig éreztem, hirtelen átváltott fásult csalódottságba – szinte nem is hallottam a magyarázatát arról, hogy Jasper valójában csak egy fájdalomcsillapító nélküli sürgős beavatkozást végzett el rajta.

- Nem kellett volna akkor sem. Mi lett volna, ha nem tud hatni rád? – próbálkoztam még utoljára, bár tudtam, hogy teljesen felesleges. Isabellát teljesen elvarázsolta Jasper, az én szavam pedig semmit sem számított neki.

- Nem tudom. De nem így történt. Ígérd meg, hogy miután lejár a huszonnégy órám, azután sem fogsz neki esni Jaspernek – kérte tőlem aggódva. Morogva kerestem magamban valami kibúvót, ami által kikerülhetem majd az ígéretemet, de semmi sem jutott eszembe.

- Ígérem! – törődtem bele végül a vereségbe.

- Helyes – mosolyodott el elégedetten.

- Miért kell ilyen előrelátónak lenned? – hagyta el elkeseredett sóhaj a számat, de ő csak kuncogott rajtam. Teljesen megkönnyebbült a tudattól, hogy Jaspernek semmi baja nem eshet általam…

- Azt hiszem, most már elmehetünk – szakított félbe minket Jasper hangja. Ő is örült, hogy nem kell velem harcolnia, mert úgy hitte, biztosan legyőzne. Meg akartam mutatni neki, hogy hiába a harci tapasztalat, el tudom kalapálni, ha úgy akarom, de ehelyett csak mozdulatlanul ültem tovább betartva Isabella parancsát.

Ahogy Isabella hirtelen felpattant előlem, a haja keltette szellő finoman végigsimított az arcomon eltelítve az orromat teljesen az illatával. Pár másodpercig elvarázsolva meredtem magam elé, aztán Isabella hangja kizökkentett az élvezetekből.

- Én… köszönöm – lépett Jasper elé, majd előre hajolt, és az ajkait Jasper arcára nyomta. A döbbenettől lemerevedve figyeltem a jelenetet.

- Khm… Ha valami gond lenne, csak szólj. Most már tudom, hogyan segíthetek – motyogta Jasper. Milyen kedves… Akkora fájdalmat okoztam neki, és ő mégis hálás nekem. Igazán kedvelem őt – jöttek az önkéntelen gondolatok felém. Olyan heves féltékenység öntött el, amilyen ezelőtt még soha. Az egy dolog volt, hogy Mike Newtont meg akartam ölni régen, de az hogy a testvéremmel is ugyanezt akartam tenni, megrémített és szégyennel töltött el.

Jasper elkerekedett szemekkel nézett fel rám, ahogy észlelte a sötét vágyakat bennem. Te féltékeny vagy… rám? – döbbent meg. Azt hiszed, hogy…? – összeráncolt homlokkal próbált meg rákoncentrálni Isabella érzéseire, és mikor megtalálta, amit keresett, hitetlenül megrázta a fejét. Nem, ez nem lehet. Ezt nem érezheti irántam… - fordult ki zavartan az ajtón, a húgom pedig mit sem sejtve követte őt. Reméltem, hogy sosem sejti majd meg azt, amit én már tudtam. Hogyan történhetett ez meg? Hogy szerethetett bele Isabella Jasperbe? Miért nem irántam érezi ezt? – futott végig a gondolat rajtam önkéntelenül, hogy aztán az önutálat kövesse. Hiszen, mennyivel lennék én jobb választás? Semmivel – ismertem be magamnak a fájdalmas igazságot.

Mert hát… Nem lennék képes viszontszeretni őt. Ahogyan Jasper szíve, úgy az enyém is foglalt volt már – még ha másféle módon is, mint a testvéremé. Isabella csak szenvedne akkor is, ha irántam táplálna ilyen érzéseket. Miért szeretném mégis, hogy így legyen? – próbáltam rájönni hiába ennek az érthetetlen vágynak az okára.

Ahogy Isabella rám nézett, dühösen fújtam ki a levegőt, bár már magam sem tudtam igazán, kire is vagyok mérges. Az ablak felé fordultam, mert rendet kellett tennem a fejemben, mielőtt ismét rá pillantok. Éreztem, ahogy besüpped mellettem az ágy, és a gondolattól, hogy Isabella ilyen közel van hozzám, nyelnem kellett egyet.

- Sikerült beszélned Carlisle-lal? – szólalt meg halkan.

- Igen – feleltem szűkszavúan. Miért van rám ilyen hatással, hiszen én nem vagyok szerelmes belé… - ráncoltam össze a homlokomat, miközben két madarat figyeltem, akik egymással keringőzve szálltak el éppen a házunk előtt. A lánymadár kéretve magát folyton kitért a fiú elől, aki ettől csak még inkább a közelébe akart kerülni. Mintha ez az évődő visszautasítás vonzotta volna. Lehet, hogy engem is az vonz, hogy tudom, nem kaphatom meg, amire vágyom… A tiltott gyümölcs… - tértem vissza a reggeli gondolataimhoz.

- Elmondod, hogy milyen ötleted támadt? – érdeklődött, miközben én önmagammal küzdöttem. A testem vágyai olyan erősek voltak, annyira könnyű lett volna engedelmeskedni nekik… Valószínűleg Isabella sem tiltakozott volna. Még ha Jaspert is szereti, az emberi érzések olyan gyengék. Ha egy kicsit kedves lennék vele, ugyanúgy hatnia kéne rá az elkápráztatásnak, mint a többi embernőre. Lehet, hogy nem engedne mindent, de talán, egy csókot… Aprót rándultam, mikor rájöttem, min is gondolkozom. Pontosan úgy járt az eszem, mint annak a vámpírnak, aki Isabellát üldözte. Ő is csak el akarta venni, amire vágyott, anélkül, hogy számított volna neki a másik akarata.

- Ez egy parancs? – A hangom ingerült volt az undortól, amit magam iránt éreztem.

- Nem, ez egy egyszerű kérdés, amire vagy válaszolsz, vagy nem. Sajnálom, hogy az előbb utasítottalak. Nem akartalak megbántani, de nem nagyon volt más választásom. – A mentegetőzését szinte nem is hallottam, csak az utolsó mondata vágott belém.

- Hát persze… Meg kellett védened Jaspert – fordultam felé. Látnom kellett az arcát, miközben felel nekem. Talán, ha az ő szájából hallanám, hogy másba szerelmes, akkor ki tudnám verni a fejemből… - futott végig az agyamon, hogy aztán azonnal rettegni kezdjek tőle, tényleg azt fogom hallani, amire számítok.

- Csak nem akartam, hogy bajotok essen. Mit nem lehet ezen érteni? – válaszolt ingerülten. A többes szám teljesen összezavart. Értem is aggódott volna? Miért? – fordultam vissza az ablak felé. Muszáj volt elterelnem a figyelmemet, mert kezdtem úgy érezni, beleőrülök a sok megválaszolatlan kérdésbe.

- Carlisle-lal kutattunk a neten – feleltem meg a korábban feltett kérdését. – Olyan esetek után, ahol zaklatás és gyilkosság volt a vád, és ismeretlen volt az elkövető – füllentettem. Valójában egyik lány esetében sem került elő a zaklatás és elkövetőként mindig őket nevezték meg, de erről nem kellett Isabellának tudnia. Most úgyis másképp lesz minden. Végzünk a vámpírral, és bebizonyítjuk a rendőrségnek, hogy ő ártatlan. Aztán pedig tovább élheti az életét. Nélkülünk. – Ahogy sejtettem, nem te voltál az első.

- Tessék?

- Voltak előtted mások is. Más lányok. Kivetette rájuk a hálóját, játszadozott velük, aztán, mikor már teljesen kikészültek, megölte őket. – A halk hang, amit Isabella kiadott figyelmeztetett arra, hogy talán, túl nyílt voltam. A szívverése felgyorsult, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy meg kell nyugtatnom őt. Felé fordultam, és a pillantásomat az övébe fúrtam. – De nekik nem voltak védelmezőik. Mi itt vagyunk, és vigyázunk rád. Nem fog a közeledbe jutni – biztosítottam róla lágy hangon. – Vagy megunja és elmegy, vagy megöljük – feszült meg az arcizmom. Alig vártam már, hogy a kezeim közé kerüljön az a vadállat.

- Mennyi esély van arra, hogy rám un?

- Semmi – vallottam be az igazat. Reméltem, hogy Isabella nem kérdez rá, de túl okos volt ahhoz, hogy elhiggye, ez a változat lehetséges.

- Valaki mindig kint lesz, és járőrözik a ház körül. Most Emmetten a sor. Nem fog többé az otthonunk közelébe jutni, ezt garantálhatom! – biztosítottam róla, hogy biztonságban érezze magát. Mivel a szívverése lelassult, ezért úgy tűnt, sikerrel jártam. Bár azt nem értettem, hogy az arca miért komorult el hirtelen még jobban…

- Mire gondolsz? – kérdeztem rá kissé bosszúsan, amiért nem láttam a fejébe.

- A többi emberre. Vadászni fog – nézett maga elé.

- Igen, valószínűleg. De ez ellen nem sok mindent tehetünk. Sajnálom – kértem tőle bocsánatot, amiért nem vagyok mindenható. A tekintetében annyi aggódást láttam, amennyit egy átlagember sosem érzett volna idegenek iránt. A kezem önkéntelenül indult el felé – meg akartam simogatni, hogy jobban érezze magát -, de mikor rájöttem, mire is készülök, zavartan túrtam a hajamba, majd felpattantam az ágyról. – Nem akarod megnézni az öcsédet? Esme épp most fürdeti… - Biztos voltam benne, hogy Isabella észrevette a botlásomat, mert fürkészően nézett rám, ezért el akartam terelni a figyelmét a történtekről.

- Ezt meg honnan tudod? – kérdezte, mintha elfelejtette volna, mi is vagyok valójában.

- Gondolatolvasás, tudod… - mutattam a fejemre emlékeztetve őt arra, amit nekem sem lett volna szabad elfelejtenem a közelében.

Felkelt az ágyról, és elindult az ajtó felé, de még mielőtt odaért volna, megelőztem, és kitártam előtte. Meglepettnek tűnt a teljesen természetes gesztustól, mintha nem lett volna hozzászokva. Elgondolkozva tett pár lépést a folyosón, aztán hirtelen megtorpant. Értetlenül kerültem elé, és az arcát látva rám tört a pánik. Teljesen elsápadt, a szemei elkerekedtek, a szája elnyílt, és úgy nézett rám, mintha szellemet látna – persze, ez nem állt távol a valóságtól, de nem volt oka rá, hogy hirtelen frászt kapjon tőlem.

- Mi a baj? – próbáltam meg kiszedni belőle. Egy másodpercig engem fürkészett, aztán lehunyta a szemeit. Nem értettem, mi történik, de felkészülve minden eshetőségre, kinyújtottam a kezeimet felé, hogy elkapjam, ha el találna ájulni. Mikor ismét felnézett rám, mintha döbbenet ült volna a tekintetében. - Isabella! Mondd már meg, hogy mi bajod? – léptem közelebb hozzá, és megfogva a vállait, finoman megráztam, hátha ez magához téríti. Megborzongott a kezeim között, és a tekintete a szemeimről lejjebb csúszott a számra, majd nyelt egyet. Nem értettem… Talán, attól fél, hogy megharapom, vagy mi a baja… - ráncoltam össze a homlokomat idegesen. – Ha nem szólalsz meg két másodpercen belül, hívom Jaspert – közöltem vele.

Apám még nem ért vissza a levéltárból – nem fordult vissza, mikor én, mert sejtette, hogy csak Isabella lehet az oka annak, hogy kivetődtem a kocsiból, ahogyan azt is, hogy ha nagy baj lenne, szóltam volna neki is -, így Jasper volt az egyetlen, akire számíthattam, ha Isabella kiborulna. Bár egyáltalán nem tetszett az ötlet, hogy ismét mellette lássam a fivéremet.

- Nem… - Isabella zavartan megrázkódott, és laposakat pislogott, mintha egy álomból ébredt volna, aztán megköszörülte a torkát. – Nem kell. Jól vagyok.

- Egy fenét vagy jól! – horkantam fel. A hangja legalább olyan halovány volt, mint az arca.

- De igen, jól vagyok! – mocorgott a kezeim között. Gyorsan eleresztettem, nehogy az ellenkezés közben túlságosan megszorítsam őt, de amint támasz nélkül maradt, utána kellett kapnom, mert úgy csuklott össze, mint egy kártyavár szélvihar idején.

- Persze, jól vagy. – Önkéntelenül felnevettem. Az, hogy Isabella mennyire bátornak és erősnek akart tűnni, miközben valójában olyan törékeny volt, viccesnek tűnt jelen pillanatban – valószínűleg azért, mert megkönnyebbültem, hogy az ijedtséghez képest, amit okozott az előbb, mégis csak jól volt. – Csak a lábaid váltak gumivá – gúnyolódtam vele játékosan, miközben a fejemet csóváltam.

- Köszönöm szépen, a lábaimnak semmi bajuk – mordult fel bosszúsan. A pillantásom akaratlanul is lefelé vándorolt, és meg kellett állapítanom, hogy Isabella tényleg igazat mondott, csak nem olyan értelemben, ahogyan ő gondolta. – Csak megszédültem – motyogta fülig pirulva és lesütötte a szemeit – a látványtól vigyorognom kellett. A közelsége felmelegített, végigbizsergetett és furcsa felszabadító érzéssel öntött el. Mintha a látványa és az illata valamiféle drog lett volna, amely megszabadít a gátlásaimtól. A korábbi sötét gondolataim, amelyek arról szóltak, hogy távol kell tartanom magam tőle, hirtelen elhalványodtak. Nem érdekelt, ha Jasperbe szerelmes, ahogyan az sem, hogy ha nem így lenne, akkor sem szerethetne engem. Csak érezni akartam őt, anélkül, hogy túl messzire mennék.

- Ha már úgyis a szolgád vagyok… - csúsztattam a vállán lévő egyik karomat a derekára, míg a másikkal a térde alá nyúltam, és a karomba kaptam. A teste hozzám simult, én pedig alig tudtam elfojtani egy élvezettel teli morgást.

- Tegyél le… - kérte, miközben reszketni kezdett. Megfeszültem a gondolattól, hogy fél tőlem.

- Ez egy parancs? – kérdeztem összefonva a pillantásunkat. Tudnom kellett, hogy tényleg tart-e tőlem, de nem láttam ijedtséget a kavargó mélységben.

- Nem – kaptam válaszként egy halk suttogást, mire felgyorsult a lélegzetem. Karjaim ösztönösen még közelebb húzták magukhoz a finom női testet.

- Akkor gyerünk pancsolni! – indultam el a folyosón a fürdőszoba felé megelőzve, hogy valami őrültséget tegyek.