Édes kötelék - Leah története - 8. fejezet

8. fejezet

- És milyen? – törte meg a csendet Emma hangja. Kihoztam megint a partra, hogy megtaníthassam neki a mellúszást, de pár órányi gyakorlás után elfáradt. Most a homokban feküdtünk – Emma élvezte a langyos szellő simogatását, én pedig az ő közelségét.

- Mi milyen? – fordultam felé teljes testtel és felkönyökölve megtámasztottam a fejemet.

- Farkasnak lenni. Fáj, mikor…? Tudod… Átalakulsz – nézett végig rajtam. Valószínűleg nehéz volt belátnia, hogyan képes a testem ilyen változásokra. Néha én is hihetetlennek találtam.

- Az első pár alkalom furcsa volt. Nem fájt, csak nem volt túl kellemes. De mostanra már teljesen természetes az egész – mosolyogtam rá.

- És… lelkileg? Nem lehet könnyű egy ilyen titkot cipelni. – Emma vonásai aggodalmasnak tűntek. Nem akartam, hogy féltsen engem, mégis jól esett, hogy foglalkozik azzal, jól vagyok-e.

- Tényleg nem könnyű – sóhajtottam fel. Leginkább az zavart, hogy fogalmam sem volt róla, a farkasság vette el tőlem az anyaság lehetőségét vagy éppen azért lehettem farkas, mert meddővé váltam már emberként. Emiatt a bizonytalanság miatt nem voltam képes teljesen elfogadni azt, aki voltam. – De mindenkinek azokkal a kártyalapokkal kell játszania, amiket osztottak neki. Ez van.

- Kérdezhetek még valamit? – harapta be Emma az alsó ajkát. Annyira aranyos volt így, hogy csak pár pillanatnyi késéssel voltam képes bólintani.

- Sammel mi a helyzet? – A kérdéstől meglepetten szaladt össze a szemöldököm.

- Sammel? Ezt meg, hogy érted?

- Hát… Észrevettem, hogy sokszor figyel téged. Olyan aggódóan. Mintha fontos lennél neki… - ült fel Emma, és zavartan törölgetni kezdte a karjáról a homokszemeket. Meghökkenve fürkésztem az arcát – lehetséges, hogy féltékeny?

- Sammel ez elég bonyolult – ismertem be. Átkarolta a térdeit és mélyet sóhajtott. – Mi együtt jártunk. Igazából… több volt ez, mint járás. Azt hittem, ő lesz a férjem és a gyerekeim apja.

- Értem – jött a halk motyogás válaszként.

- Aztán Sam bevésődött Emilybe, én pedig teljesen összeomlottam. Elvesztettem mindent, amire valaha vágytam. A jövőképem összeomlott. Évekig nem voltam képes kilábalni ebből az érzelmi zűrzavarból és mikor farkas lettem, ez csak még rosszabb lett – meséltem könnyed hangon. Emlékeztem még, milyen szörnyen éreztem magam akkoriban, mégis olyan volt, mintha egy másik személlyel történt volna az egész.

- És még mindig szereted őt? – fordult felém hirtelen Emma.

- Szeretni? – gondolkoztam el. – Persze, szeretem őt, de ez már más.

- Miben más? – Emma tördelni kezdte az ujjait, nekem pedig kezdett olyan érzésem lenni, hogy nem tévedtem. Tényleg féltékeny. A felismeréstől majdnem felnevettem. Hogy is érdekelhetne Sam vagy bárki más azok után, hogy megismertem őt. Hiszen ő az egyetlen, aki után vágyakozom, aki miatt reggelente felkelek, aki miatt lélegzem.

- Sammel összeköt a múlt. A barátom. Fontos nekem, ahogyan én is neki. De…

- De? – fordult felém hunyorogva a szemébe sütő naptól. Felemeltem a kezem és a tenyeremmel megvédtem őt a vakító sugaraktól.

- De amióta megláttalak, azóta a Sam iránti érzéseim barátiak, testvériek lettek.

- Miért? – jött az újabb kérdés. Félredöntött fejjel figyeltem őt. Vajon azt akarja, hogy kimondjam? Felkészült már rá? Érezni biztosan érzi. Lehetetlenség, hogy ne érezné, hiszen a homlokomra van írva, hogyan tekintek rá.

- Tudod jól, hogy miért… - nyúltam ki a keze felé. Ahogy hozzáértem, éreztem, hogy megremeg.

- Hallani szeretném – sütötte le a szemét, miközben halovány pír ült ki az arcára.

- Biztos vagy benne? – bizonytalanodtam el. Sejteni és tudni valamit két különböző dolog volt, és féltem, hogy ha az érzéseimet szavakba öntöm, az mindent el fog rontani.

- Nem – rázott aprót a fején. – Nem tudom, milyen lesz hallani… De úgy érzem, hogy hallanom kell – nézett fel rám zavartan. Mély levegőt vettem, hogy összeszedjem a bátorságomat, aztán közelebb húzódtam hozzá.

- Amikor megláttalak téged, a bennem lévő farkas kiválasztott a társamul. Tőled függ, hogy barátként, testvérként vagy másképp fogadod-e el a közeledésemet, de… Amit én érzek, az egyáltalán nem baráti vagy testvéri. Mikor a közelemben vagy, a szívem hevesebben kezd verni, alig bírok lélegezni és úgy érzem, mintha a sejtjeim elektromossággal lennének feltöltve – hadartam el gyorsan az érzéseimet, miközben éreztem, hogy az arcom a szokásosnál is forróbbá válik. Még sosem volt ilyesmiben részem. Sosem kellett nekem szerelmet vallanom.

- És ez mit jelent? – motyogta halkan a kérdést Emma.

- Azt jelenti, hogy… szerelmes vagyok beléd – mondtam ki, miközben figyeltem a reakcióit. A teste aprót rándult a szóra, mintha a sejtés ellenére váratlanul érte volna a kijelentésem. Mélyet sóhajtott, de nem válaszolt. A gyomromban táncolni kezdtek a pillangók, a torkom pedig összeszorult az idegességtől. – Tudom, hogy ez neked még új, alig ismersz, és téged egy furcsa megérzésen kívül semmi sem köt hozzám. Nem akarok semmit sem rád erőszakolni. Ha te nem érzel ilyesmit irántam, örömmel leszek a barátod. Engem az is boldoggá tenne, és…

- Csst… - Emma kihúzta a kezét az enyémből és mutatóujját a számra helyezte. A kék tekintet az enyémbe kapcsolódott, és az idő mintha megállt volna…

Csak néztünk egymásra mozdulatlanul, miközben a légzésünk egyre kapkodóbbá vált. A női ujj alatt a szám bizseregni kezdett, a torkomat pedig lángok emésztették. Szomjaztam. Őt szomjaztam. A csókját. Mégsem mertem megmozdulni, hogy eloltsam ezt az égő vágyakozást. Féltem, hogy a legapróbb mozdulattól összetörik minden, ami most olyan igazinak és elérhetőnek tűnt.

- Állj meg, kis boszorkányom! – Quil hangjától mindketten összerezzentünk, és Emma azonnal hátrébb húzódott tőlem. Csalódottan figyeltem, ahogy először Claire, majd Quil is felbukkan a sziklák mögül végleg romba döntve a pillanatot. – Sziasztok, hát ti? – állt meg mellettünk farkastársam. Az alakja hatalmas árnyékot vetett ránk.

- Leah-val csak… gyakoroltuk az úszást – felelte Emma zavartan. Reméltem, hogy Quil észbe kap majd, fogja a kis boszorkányát és magunkra hagy, de mintha észre sem vette volna, hogy zavar. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ennyire vak vagy csak direkt szemétkedik velem, de mivel nem vigyorgott rám, amint Emma elfordult, ezért az elsőre tippeltem.

- Akkor bejöttök velünk? Megígértem Claire-nek, hogy ha ma megeszi a brokkolit, kihozom pancsolni – pislantott a kislány felé, aki kicsit arrébb éppen egy érdekes formájú követ nézegetett.

- Van kedved? – érdeklődtem Emmától.

- Nekem mára elég volt, de ha te szeretnél, menj nyugodtan – mosolygott rám, de csak pár másodpercig ajándékozott meg a pillantásával. Tétovázva néztem hol a víz felé, hol vissza Emmára. Azt szeretné, hogy magára hagyjam és átgondolhassa, amit mondtam? Vagy pont azt várja, hogy mellette maradjak bizonyítva, hogy ő számomra a legfontosabb.

- Akarod, hogy maradjak? – böktem ki végül a kérdést. Emma összehúzta kissé a szemöldökét.

- Azt szeretném, ha azt tennéd, amihez kedved van.

- Na jó, amíg eldöntitek, lemegyek Claire után – unta meg a várakozást Quil, aztán elrohant mellettünk. Még éppen időben, mert Claire be akart lógni titokban a vízbe kíséret nélkül.

- Én veled szeretnél lenni. Mindig veled akarok lenni – vallottam be.

- Az baj – sóhajtott fel Emma. Riadtan kaptam fel a fejem.

- Baj?

- Már csak tizenegy nap, és el kell mennem – állt fel a homokból, és leporolta magát.

- De, azt mondtad, hogy még meggyőzhetlek… - pattantam fel. A gyomrom öklömnyire szorult össze, és idegesített a távolból hozzánk szálló gyermeki kacagás gondtalansága.

- Igen… Meg is… Csak… - Emma feszült arccal fordult arrafele, amerre a la push-i házak álltak, én pedig bármit megadtam volna, hogy tudjam, mi jár a fejében. Az ötlettől, ami eszembe jutott, elöntött a szégyenérzet. Nem, azt nem szabad. Nem lehet. Emma érdekei előbbre valóak, mint a saját vágyaim. Márpedig az, hogy befurakodnak a legtitkosabb gondolataiba egyáltalán nem lehetett Emma érdeke. Önkéntelenül megráztam a fejét, mintha csak a gondolatot akarnám eltűntetni belőle.

- Csak? – vártam a választ, miközben a körmöm a tenyerembe vésődött.

- Semmi… Visszamegyek, kezdek fázni – borzongott meg. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, hogy melegben tudhassam, de abból, ahogy védekezően maga köré fonta a karjait úgy véltem, nem igazán örülne most ennek a gesztusnak.

- Rendben, menjünk – bólintottam.

- Ne, te maradj nyugodtan. Menj úszni – biccentett Quilék felé.

- Ha ezt akarod… - feleltem halk hangon, de nem tudtam megmozdulni. Mintha a tagjaimat betonba öntötték volna. Emma egy pillanatig még nézett rám, aztán elindult vissza a házakhoz.

A francba! Miért is kellett elmondanom, mit érzek? Miért kérte tőlem, hogy tegyem meg? – túrtam a hajamba. Ahelyett, hogy bementem volna a vízbe, dühösen sétáltam fel-alá a homokban. Biztosan megijesztették az érzéseim. Nem csoda, hiszen alig ismer. Arról már ne is beszéljünk, hogy nő vagyok és csak úgy mellesleg alakváltó farkas. Mi másról is álmodhat egy fiatal lány? – nevettem fel elkeseredve.

Egy óra alatt eljutottam a teljes kiborulásig, csak így történhetett meg, hogy mire észbe kaptam, már nem a parton voltam, hanem az erdőben. Fogalmam sem volt, hogy kerültem oda, ahogyan nem emlékeztem arra sem, hogy elköszöntem-e Quiltől és Claire-től vagy csak úgy leléptem szó nélkül.

Le kellett nyugodnom, így nem mehettem haza. Megálltam, lehunytam a szemem, és vettem pár mély levegőt. Az édeskés bűztől elfintorodtam, de mivel ismerős volt, nem változtam át. Máskor biztos, hogy azonnal hátat fordítottam volna, és elhúztam volna jó messzire a csíkot – na persze, nem félelemből, hanem hogy ne kelljen a vámpírbűzt szaglásznom -, de most egyhelyben maradtam és megvártam, hogy Edward és Alice Cullen odaérjenek hozzám.

Hallottam, hogy ők sem kerülnek ki, Edward valószínűleg kiolvasta a fejemből, hogy rájuk várok. Ahogyan azt is, hogy mi az okom erre a furcsa tettre.

Mikor felbukkantak a fák között, egyszerűen csak megálltak előttem, és várták, hogy megszólaljak. Bosszankodva fújtattam egyet, mert semmi kedvem nem volt hangosan is kimondani a kérésemet. Egyfelől utáltam, hogy pont a vérszívóktól kell szívességet kérnem, másfelől nem voltam biztos még mindig benne, hogy helyes-e, amit teszek. Próbáltam meggyőzni magam, hogy ez Emma érdeke is, és úgysem tudja meg soha, mégis harcolnom kellett a feltámadó bűntudatommal.

Úgy egy perc után adtam fel a néma szoborjátékot. Dühösen ökölbe szorultak a kezeim, és grimaszba torzult az arcom. Akkor sem adom meg nekik azt az örömet, hogy hangosan kimondjam.

- Megteszed vagy sem? – kérdeztem egyszerűen Edward Cullenra nézve.

A múlt árnyai - Edward szemszög - 16. fejezet

16. CSAPDA




EL KELL MENNEM! Biztos voltam abban, hogy ez az egyetlen megoldás. Egyszerűen Isabella közelében képtelen voltam uralkodni magamon. Hogy mondhattam el neki, hogy szeretem? Mi a fene ütött belém? – túrtam idegesen a hajamba.

Az kellett nekem, hogy reménykedjen? Hogy szenvedjen? Miféle szadista állat vagyok? Hát, nem volt elég, hogy én belepusztulok ebbe az egészbe, őt is magammal kellett rántanom?

Kezeim reszketve szorultak ökölbe, miközben Alice és Jasper összekaparták Isabella lelki romjait az ajtóm elől. A hosszú percek alatt vagy ezerszer eszembe jutott, hogy kimegyek hozzá és a karomba zárva könyörgök a bocsánatáért, mégsem tettem.

Hogyan is bocsáthatott volna meg nekem… Csak gyarapítottam a súlyos és megbocsáthatatlan bűneim listáját egy újabb ponttal. Egy a szememben sokkal súlyosabb ponttal, mint az, hogy bűnözőket gyilkoltam.

Feltápászkodtam a földről és az ablakhoz sétáltam. Az önmarcangolás démona belülről kaparta a mellkasomat szörnyű gondolatokkal és érzésekkel kínozva. Szerettem volna visszapörgetni az időt, hogy másképp cselekedjek. Ha csak egy kicsit erősebb vagyok… Ha nem pánikolok be és kidobom Isabellát még az elején…

Mikor meghallottam, hogy Alice arról győzködi Isabellát két szobával arrébb, hogy ne adja fel a reményt, ökölbe szorultak a kezeim. Legszívesebben üvöltve közöltem volna vele, hogy ne avatkozzon bele az én dolgaimba megint, de persze, ezzel csak súlyosbítottam volna a tetteimet.

Mikor Alice fejében homályos gondolatok kezdtek gomolyogni, meglepetten ráncoltam össze a homlokomat.

Nem látom őt tisztán… Zavaros a jövője. Ez biztos azt jelenti, hogy összezavarodott. Isabella a családunkhoz fog tartozni! Igen, biztosan így lesz, mert csak akkor nem láthatom Edward jövőjét, ha Isabella is a része! – ujjongott magában, de tévedett. Hogy Isabella sorsa összefonódna az enyémmel… Lehetetlenség. Ezt egyszerűen nem engedhettem meg!

Amint elkaptuk a nomádot, azonnal elmegyek – határoztam el, de Alice látomásait nem tudtam megváltoztatni. Dühösen mászkáltam fel-alá, amíg Alice és Jasper magára nem hagyta Isabellát.

Miután lefeküdt aludni, figyeltem, ahogy a légzése szép lassan egyenletessé válik, miközben az enyém egyre gyorsabb lett. A mellkasomban, mintha tornádó dúlt volna. Az érzéseim és az eszem egyszerűen kettészakítottak. Az orromban még mindig ott volt Isabella illata, de valahányszor a falon lévő lyukra pillantottam, tudtam, hogy mennyire veszélyes is a vágy, amit kivált belőlem.

Veszettül akartam őt, mint még soha semmit létezésem során, legalább ugyanannyira, amennyire meg akartam védeni saját magamtól. Én voltam a legveszélyesebb ragadozó, aki csak a közelébe kerülhetett. Vonzottam őt a hangommal, az arcommal, még a szagommal is. Elkápráztattam és önkéntelenül is elértem, hogy azt higgye, szeret engem.

Mert az, amit ő érez irántam, nem lehet szerelem. Legalább is, biztosan nem olyan erős, mint ami engem feszít szét belülről. Ezt az intenzív érzelmet egy törékeny kis ember képtelen lenne elviselni, ebben biztos voltam. Hiszen, még én is majdnem beleőrülök… Majdnem?

Mire észbe kaptam, már ott álltam az ágya mellett. Fogalmam sem volt, hogy kerültem oda, de képtelen voltam hátat fordítani neki és elmenni. Láttam már nyugtalanul aludni, mikor a fáról vagy az ablakpárkányról figyeltem őt éjszakánként, de ez most más volt.

Felemelte a kezét, mintha valakit meg akarna érinteni, és mikor az ujjai levegőt markoltak, fájdalmasan rándult meg az arca. Annyit szenvedett már, igazán megérdemli a boldogságot, de én mit adok neki helyette? Még több kínt.

Azt kívántam, bár ő is beszélne álmában, hogy beleláthassak a fejébe. Mit szeretne megragadni? Mi az, ami után ennyire vágyik még tudattalanul is? Ha rájöhetnék, talán megadhatnám neki…

Letérdeltem mellé, és vártam, hátha elsuttog legalább egy szófoszlányt, amiből következtethetnék, de semmi. Csalódottan fürkésztem a vonásait, miközben gyönyörködtem is bennük.

Nem volt az a tipikus szépség, ahogyan Bella sem, mégis volt benne valami földöntúli báj. Olyasmi, ami nem sok nőben található meg. Csak most tűnt fel, hogy az álla inkább Jacob Blacké. Kevésbé hegyes, mint a nagyanyjáé, ezért az arcformája nem annyira szívalakú.

Az arca rózsaszín pírt kapott hirtelen, mintha zavarba ejtő álmot látna, az ajkai elnyíltak és halk sóhaj hangja töltötte be a szobát. Közelebb hajoltam hozzá, és összevont szemöldökkel próbáltam újra és újra belelátni a fejébe, de semmi. A rózsaszín száj annyira hívogató volt. Még emlékeztem az ízére, és olyan egyszerű lett volna ismét megkóstolni következmények nélkül.

Újabb lopott csókra készülsz? – Tanya nevetésétől összerezzentem. – Sosem gondoltam volna, hogy ennyire… rossz vagy…

- Nem akartam megcsókolni – morogtam félhangosan magam elé.

Felgyorsult a légzésed… Szóval, vagy rád tört egy asztma, vaaagy… - vigyorodott el magában. – Tudod, egész szép ahhoz képest, hogy emberlány. Teljesen normális, ha felizgat.

- Tanya! – kicsit hangosabban csattantam fel, mint akartam. Isabella nyöszörögve mozdult meg, miközben dühösen jöttem rá, hogy bármennyire is nem akarom, Tanya tökéletesen rátapintott a lényegre. Isabella gyönyörű és izgató volt, én pedig vonzódtam hozzá. Jobban is, mint az normális lett volna.

Tudod, most még jobban sajnálom, hogy sosem mondtál igent nekem. Eddig is érdekesnek találtalak, de most, hogy tudom, mennyi szenvedély van benned… - Megforgattam a szemem, de nem válaszoltam. – De ha már én nem tapasztalhatom meg, legalább azzal a kislánnyal megoszthatnád. Nem értem még mindig, miért ellenkezel, mikor te is akarod.

- Ebbe, kérlek, ne szólj bele! – préseltem össze a számat.

Pedig csak jót akarok neked. Nem lehet így élni, Edward… Egyedül, magányosan… Megérdemelnéd, hogy szerethess egy nőt és ő is viszontszerethessen téged.

- Elfogult vagy – ráztam meg a fejem. Még hogy én megérdemelném a boldogságot…

Nem hinném. Tudom, mik vagyunk, de… Ez nem igazán számít, ha szerelemről van szó. A szerelemnek semmi sem állhatja útját. Ha félsz attól, hogy emberként legyél vele, talán átváltoztathatnád vagy megkérhetnéd rá Carlisle-t.

- Soha! – feszült meg az egész testem. A gondolattól, hogy az előttem lévő test halottá váljon, kemény és hideg márvánnyá tömörüljön, rettenet öntött el.

Talán, hogy ezt a rémképemet szétoszlassa, Isabella hirtelen szusszantott egyet, és nagyot nyújtózkodva ébredezni kezdett. Azonnal felpattantam, és kiszáguldottam a szobából, miközben hallgattam Tanya nevetését. Jól szórakozott azon, hogy úgy bujkálok a saját otthonomban, mint egy betörő.

A takaró surranó hangot adva csúszott le Isabelláról, aztán felkelt, és kibotorkált a szobából. Füleltem, hogy merre veszi az irányt, és bűntudatosan jöttem rá, hogy a konyhába megy. Elhatároztam, hogy mostantól tényleg mindig ügyelni fogok arra, hogy rendesen egyen. Mivel nekünk nem volt szükségünk emberi ételre, folyton kiment a fejemből, hogy az ő táplálására oda kéne figyelni.

Kimentem a folyosóra és a korlátba kapaszkodva hallgattam tovább, mit csinál. Csak pár falatot evett, de nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert nem éhes, vagy azért, mert még mindig zaklatott miattam. Ahogy besétált a nappaliba, Eleazar gondolatai hirtelen Carmenről rá terelődtek.

Igazán különleges és erős vámpír lenne belőle. Egy igazi élő pajzs… - gondolkozott el, mire felkaptam a fejem. Pajzs? Persze, eddig is tudtam, hogy képtelen vagyok Isabella fejében olvasni, de mindig úgy véltem, hogy csak másképp működik az agya, ahogyan Belláé is. De hogy ez egy képesség lenne…

Eleazar viszont biztos volt a dolgában. Nem most érezte ezt először Isabella közelében, csak korábban más kötötte le a figyelmemet, ezért nem vettem észre.

Összeráncoltam a homlokom, miközben ő azon merengett, vajon honnan eredhet Isabella képessége, és ha emberként ennyire erős, milyen lenne átváltozás után. Izgatottá tette ez a rejtély, engem pedig idegessé az, hogy egyáltalán ilyesmin jár az esze. Mintha mindenki azon lett volna, hogy elvegye Isabella lelkét, és csak én lennék az egyetlen, aki ezt a legszörnyűbb tragédiának tartaná.

Sóhajtva hunytam le a szemem, és mozdulatlanságba merevedve hallgattam a zenéket, amelyeket Isabella hallgatni kezdett a számítógépen. Alice mappájára találhatott rá, mert ő kedvelte ezt a stílust – ideglelő szöveg vidám dallammal. Próbáltam ellazulni és egy pillanatra elfeledkezni minden gondomról, de nem igazán jártam sikerrel. A dalok mintha legalább olyan jól szórakoztak volna rajtam, mint az előbb Tanya.

„Nyújtsd ki a kezed, öleld a szerelmet. Nem baj, ha szétzúzod, a por a széllel szabadon repülhet.”

„Fáj, éget, úgysem menekülsz, felforr a vére és te belemerülsz.”

„Ölelj, csókolj, marj belém. Falj fel, önként hagyom én.”

Az ötödik kínzó zeneszámnál elhatároztam, hogy véletlenül törölni fogom Alice mappáját. Elég egyetlen kattintás, mikor épp nem figyel oda…

Annyira belemerültem a kis tervembe, hogy mikor egy kéz a vállamhoz ért, összerezzentem. Emmett hangos nevetése nem illett a hangulatomhoz.

- Ritkán tudlak meglepni, de mikor sikerül, az olyan mókás. Ha látnád, milyen arcot vágsz! – csapkodta meg a hátamat vidáman. Morogva húzódtam arrébb az érintése elől.

- Akarsz is valamit vagy csak szórakozni jöttél rajtam? – dünnyögtem.

- Nem sokára indultok. Csak gondoltam, szólok, mert annyira elvarázsoltnak tűntél, hogy nem tudtam, feltűnt-e a készülődés… - mutatott a földszint felé.

Meglepetten konstatáltam magamban, hogy a családom és a Denalik nagy része már odalent nyüzsög. Emmett az arckifejezésem láttán megint felnevetett, aztán elindult a lefelé. Magamban dühöngve követtem, és csak akkor szállt el a bosszúságom, mikor megláttam Eleazart.

- Kérdezhetnék valamit? – léptem oda hozzá.

- Persze – bólintott mosolyogva.

- Az előbb… Nos, én hallottam, mire gondoltál Isabellával kapcsolatban – kezdtem bele. Mindig furcsa volt arról beszélni, hogy olvastam valaki fejében, mert tartottam tőle, hogy mit szól hozzá az illető.

A családom már megszokta, és nem igazán zavarta őket a dolog, de mások különbözőképpen reagáltak. Volt, aki zavarba jött és volt, akinek egyáltalán nem tetszett a dolog. Éppen ezért – sok egyéb más ok mellett – nem is terjesztettem nagyon a képességem hírét még a fajtánkon belül sem.

- Igen… Mire vagy kíváncsi? – Eleazar nem szerette, de Aro mellett megtanulta eltűrni a privát szférájába való betörést.

- Biztos, hogy ez egy képesség? Nem lehet, hogy csak egy… genetikai hiba? – érdeklődtem.

- Kiről beszéltek, fiúk? – lépett mellénk Emmett. Nagyon fel volt pörögve annak ellenére, hogy Jasper kivételesen csak az őrző szerepét osztotta rá. Míg mi odakint őrködünk a megfigyelőpontokon, hátha a nomád éppen ma éjszaka jön át a szárazföldre, addig ő és Rosalie itthon maradnak Isabellára vigyázni.

- Isabelláról. Eleazar szerint képessége van, ezért nem tudok a fejében olvasni – magyaráztam.

- Képesség? – élénkült fel még inkább a bátyám.

- Egy pajzsszerűség. Érzékelem, hogy van valami körülötte, de még én sem tudok áthatolni rajta, hogy megnézzem, hogyan működik – világosította fel Eleazar, aztán felém fordult. – És a kérdésedre válaszolva, biztos, hogy képesség. Hogy genetikai hibából ered-e vagy másból… - vonta meg a vállát jelezve, hogy fogalma sincs róla.

- Ügyes kis vámpír lenne belőle… - elmélkedett el Emmett. – Még téged is legyőzhetne, mert nem tudnád, mire készül. Vajon más képesség ellen is véd ez a pajzs? Mondjuk Alec vagy Jane Volturi ellen? – Beleborzongtam a gondolatba, és reméltem, hogy ez sosem derül majd ki.

Fél szemmel figyeltem, ahogy Isabella kijön a nappaliból és elbúcsúzik a többiektől, és elakadt a lélegzetem, mikor hozzánk lépett.

- Vigyázz magadra, kérlek! – Nem nézett rám, hanem a földet bámulta, mintha félne attól, mit láthatna az arcomon, ha felpillantana. Az utolsó beszélgetésünk után nem is csodálkoztam azon, hogy tart tőlem. Úgy viselkedtem, mint egy őrült. Szerelmet vallottam, aztán durván kihajítottam a szobámból. Még soha az életben nem voltam ennyire udvariatlan és erőszakos egyetlen nővel sem.

- Óvatos leszek! – Igyekeztem nyugodt hangon felelni, hogy legalább ne aggódjon miattam, amíg távol leszek – ha egyetlen zsákocskával enyhíthetem a terhét, már az is valami.

- Edwardnak meg sem kottyan majd az a vámpír! – Ahogy Emmett tenyere a hátamnak csapódott, először arra gondoltam, hogy kezd egy kicsit bosszantani a nagy vidámsága, de aztán rájöttem, hogy talán, ha Isabella látja, hogy mennyire könnyedén kezeli a helyzetet, akkor elhiszi, hogy nincs oka félteni minket. – Fél fogára sem lesz elég… Kár, hogy én kimaradok a mókából… – biggyesztette le a száját, és egy pillanatra úgy nézett ki, mint egy gyerek, akitől elvették a nyalókáját. – Na mindegy, majd legközelebb! – tért vissza szinte azonnal a derű az arcára.

- Legközelebb… - Isabella hitetlenkedve motyogott maga elé, és nem igazán tűnt nyugodtnak. Pedig tényleg nem volt oka félteni minket. Az erőfölény nyilvánvalóan a mi oldalunkra billentette a mérleget azzal a pszichopatával szemben. Kétségem sem volt, hogy ha feltűnik az egyik megfigyelőpontunk közelében, esélye sem lesz.

- Akkor gyerünk! – Carlisle vezetett minket egy darabon, aztán szétváltunk és külön ment mindenki a párjával a számára kijelölt helyre. Mikor a megbeszélést tartottuk, még örültem neki, hogy Alice lesz velem a megfigyelésen, de minél több időt töltöttem vele, annál inkább vágytam Tanya társaságára. A flörtölését könnyebben kezeltem volna, mint Alice rámenős próbálkozásait, hogy meggyőzzön, Isabella a hozzám való nő. A gond csak az volt, hogy én abban kételkedtem, hogy én lennék a megfelelő férfi a számára.

Szereted őt és ő is szeret téged.

- Alice! – szóltam rá most már sokadszorra.

Nem látom a jövődet, úgyhogy hiába tiltakozol – vigyorgott rám. Bosszankodva rúgtam bele egy kőbe a földön, ami vagy húsz méteren át szántotta végig az esőtől nedves talajt. – Én tudom, hogy minden rendben lenne. Tudnál rá vigyázni. Az ő vérére nem vágysz annyira, mint… Belláéra. És Isabella sokkal erősebb és eltökéltebb. Ő nem fogja hagyni, hogy csak úgy elmenj!

- Főleg, ha még bátorítod is! – vetettem a szemére. – Miért kellett azt mondanod neki, hogy ne adja fel? Ez az egész lehetetlenség közöttünk, értsd már meg! Csak kínzod azzal, hogy bíztatod – préseltem össze a fogaimat, hogy ne mondjak ki olyasmit, amit később magam is megbánhatnék.

Te kínzod azzal, hogy nem törődsz bele az elkerülhetetlenbe. Vagy mit akarsz csinálni, megint elfutni? Újra hagyni, hogy valaki másé legyen, aki téged szeret?

- Ez volt a legjobb, amit tehettem! – csattantam fel, és szikrázó szemekkel meredtem Alice-re. Az arckifejezése egy másodperc alatt megváltozott támadóból sajnálkozóvá.

Sajnálom, Edward. Nem akartalak megbántani, csak nem szeretném, ha elkövetnéd ugyanazt a hibát… - sóhajtott fel. Tudtam, hogy csak szeretetből kotnyeleskedik, mégis hátat fordítottam neki, és egy fához sétálva csendes tüntetésbe kezdtem. Egy ideig még próbálkozott a beszélgetés folytatásával, de mikor látta, hogy nem vagyok hajlandó reagálni, feladta.

A hosszú, kényelmetlen csendet a mobilom csörgése szakította félbe. Ahogy ránézetem a kijelzőre és megláttam Rosalie nevét, a gyomrom azonnal összerándult.

- Igen? – szóltam bele idegesen a telefonba.

- Edward! Elvitte Isabellát! – Kellett egy másodperc míg felfogtam, mit is mondott a húgom, de amint megértettem, azonnal rohanni kezdtem visszafelé. Alice lemaradt tőlem, de ez most egyáltalán nem érdekelt. Meg kellett találnom Isabella illatát, hogy rájöjjek, merrefelé vitte az a mocsok.

Ha baja esik… Ha soha többé nem láthatom…

Olyan gyorsan futottam, mint még soha, miközben mélyeket lélegeztem. Az agyamban csak az zakatolt, hogy mi lesz, ha elkések. Felvillant előttem Isabella teste, ahogy a földön hever élettelenül. A bőre hófehér, az ajkai lilák, a szemei pedig üvegesen bámulnak a semmibe.

Képtelen voltam elhinni, hogy ez megtörténhetett. Hogy juthatott be a házunkba az a szörnyeteg? Hol voltak a testvéreim, ahelyett, hogy vigyáztak volna Isabellára? Mi lesz, ha nem mondhatom már el neki többé, hogy szeretem? Ha az lesz a legerősebb emléke rólam, hogy az orrára csapom az ajtót?

Istenem, kérlek, segíts! Könyörgöm, ne hagyd, hogy baja essen!

A sarat szanaszét fröcskölve fékeztem le, mikor halványan megéreztem az ismerős illatot. A fejem az ég felé fordítottam, és mélyen beszívtam a levegőt, de az eső megnehezítette a dolgomat.

Edward, várj meg minket, mindjárt beérünk! – hallottam meg Carlisle-t, de nem foglalkoztam vele. Elindultam arra, amerre valószínűleg Isabellát vitte a nomád. Hogy is várhattam volna, mikor lehet, hogy csak egy másodpercen múlik minden. Minden…

Mert ha ő meghal, én sem létezhetek tovább. Képtelen lennék rá.

Isabella… Isabella… Isabella…

Edward állj már meg, nem arra van! – Először fel sem fogtam Jasper üvöltözését, csak akkor torpantam meg, mikor már vagy harmadszorra kiáltotta felém, amire rájött. Mivel levágták az utat, hamarabb beértek, mint számítottam rá. Már kevesebb, mint negyed mérföldnyire jártak tőlem.

Ismét belélegeztem a barack és vanília keverékét. Most erősebben éreztem, mint korábban. Erre kell lennie! Biztos, hogy erre van!

A nyom, amit követsz, elterelés! Északon vannak a farkasok, idáig bűzlenek. Nem véletlen, hogy felbukkantak – próbált meggyőzni. Tétován pillantottam hol erre, hol arra, miközben úgy éreztem, megőrülök. – Bízz bennem, tudom, mit csinálok!

Reszkető kézzel túrtam bele a hajamba, aztán kifújtam a tüdőmben tartott levegőt, és visszafordultam. Bízni akartam Jasper tudásában, de fogalmam sem volt róla, hogy jól teszem-e. Rettegtem tőle, hogy rosszul döntöttem, és épp most adtam egérutat a nomádnak.

Alig pár percbe telt csak, hogy utolérjem a többieket. Jasper bíztatóan felém bólintott futás közben, de most nem igazán tudtam semmivel foglalkozni, csak és kizárólag azzal, hogy az egyik lábamat a másik elé tegyem minél gyorsabban.

A farkasok szaga egyre jobban facsarta az orromat, de nem törődtem vele. Amint elég közel értünk hozzájuk, megpróbáltam rájuk hangolódni, hogy tudjam, mi jár a fejükben.

Elkapni, széttépni, darabokra marcangolni! – jutott el a tudatomig egy gyűlölködő hang, aztán egy másikra is ráleltem, ami sokkal közlékenyebb volt.

Mi a fenét keres itt egy idegen vámpír? Ha Cullenék ismerőse, akkor lesz egy-két szavam hozzájuk!

- A nomádot követik. Azt hiszik, mi hoztunk a környékre – közöltem a többiekkel, miközben a remény végigszáguldott a halott sejtjeimen. Mégis jó nyomon vagyunk, és a farkasok nincsenek már olyan messze. Isabellának is a közelben kell lennie…

Mi a…? Egy ember? – Most már biztos volt, hogy Isabellát követik a farkasok – éreztem, ahogy a barackillat elönti az orrukat. A következő képtől, ami az egyik korcs fejében elém tárult, sokkosan kerekedett el a szemem.

Még láttam felpattanni és elrohanni a vámpírt, de nem ez volt az, ami igazán érdekelt. Isabella zokogva feküdt a földön, a nadrágja félig le volt rángatva róla, és a felsője el volt szakadva. Nem, ez nem történhetett meg vele. Ha bántotta, megölöm azt a mocskot! Én apró darabokra fogom szaggatni! Nem, nem, nem, nem.

- Joshua, Aidan, Daniel, menjetek utána! Benji velem maradsz!

A parancsot adó farkas morogva nézett a társai után, aztán egyenesen Isabellára bámult. Láttam a szeretett arcon a rettegést és a félelmet, aztán a tekintete hirtelen elhomályosult és a feje hátra hanyatlott. A bőre hófehér volt, az ajkai lilák.

Pont, ahogyan a rémképben…

Édes kötelék - Leah története - 7. fejezet

7. fejezet

Emma égkék fürdőruhát viselt. Egyrészest, de még így is szégyenlősen szorongatta maga előtt a törölközőjét, míg el nem indultunk a víz felé. Olyan gyönyörű volt, hogy nem értettem, miért rejtegeti magát. A fiúktól egy kicsit távolabb mentünk, mert túl vad játékokat játszottak egy kezdő úszó számára. Nem akartam, hogy Emma megijedjen, ha véletlenül lefröcskölik, vagy lehúzza egy hirtelen keltett hullám.

- Gyere, itt még leér a lábad – nyújtottam ki felé a kezem, mikor megállt a neki mellig érő vízben. Én magasabb voltam, mint ő, ezért csak a hasamig fedett el a tenger. Tett még két lépést, aztán némi tétovázás után belém kapaszkodott. – Nem kellemes? – kérdeztem tőle, mert úgy feszengett, mint aki a fogorvosi székben ül, nem a tengerben lubickol.

- De… - motyogta, miközben aggodalmasan fürkészte a vizet.

- Félsz? – néztem rá félre hajtott fejjel, mire elpirult.

- Egy kicsit – ismerte be.

- Vigyázok rád! – szorítottam meg finoman az ujjait. Mikor apa engem tanított úszni, én egyáltalán nem féltem. Alig pár perc után már vígan elvoltam a tengerben. Seth-tel már más volt a helyzet. Első alkalommal vizet nyelt, utána pedig nem mert bejönni velünk. Apa kitalálta, hogy először háton tanítja meg úszni, mert úgy kint van az arca a vízből, és talán kevésbé lesz ijesztő számára. – Gyere, próbálj meg hátradőlni, tartani foglak – fordítottam oldalra, aztán a hátára csúsztattam a tenyerem. Lassan elkezdett hátra fele dőlni, de mikor fel kellett volna emelnie a lábát is, meginogva kapott a vállam felé. Halkan kuncogva simítottam végig a hátán, mire aprót borzongott. – Te vagy az életem, nem hagyom, hogy bajod essen – suttogtam a fülébe. A gyomrom rándult egyet, mikor a pillantását a testvére felé kapta, mintha attól tartana, meghallotta, amit mondtam. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, mert Dave teljesen bele volt merülve a fiúkkal való hülyéskedésbe.

- Rendben, még egyszer… - mondta végül. Ahogy hátrafeküdt, az egyik karom a combja alá csúszott, míg a másik a háta alatt maradt. Egy pillanatig feszült volt az arca, mintha azt várta volna, hogy bármikor elsüllyedhet, aztán lassan ellazult.

- Látod, megtart a víz – mosolyogtam rá.

- És te… - tette hozzá.

- Ha elengedlek, akkor is fennmaradsz – biztosítottam róla, mire az arca ijedten megrándult.

- Ne engedj el! – kérte. A tagjai újra megfeszültek, engem pedig kellemes érzéssel töltött el a gondolat, hogy csak az én karomban érzi magát biztonságban.

- Nem foglak – ígértem. Pár percnyi lebegés után lehunyta a szemét, ujjai játékosan simogatták a vízfelszínt. Kiszáradó szájjal nyeltem egyet. A mellkasa izgatóan emelkedett és süllyedt, az arca pedig olyan angyalian nyugodt volt, hogy a gyönyörűségtől úgy éreztem, megszakad a szívem. Az örökkévalóságig el tudtam volna nézni őt, de nem az én igényeim voltak az elsődlegesek. – Ébren vagy még? – kérdeztem suttogva, mert annyira egyenletes volt a légzése, hogy nem voltam biztos benne.

- Persze – emelkedett rám a kissé kábultnak tűnő, kék tekintet.

- Akkor kezd mozgatni a lábaidat. Fel-le, de csak aprókat… - vágtam bele a tanításba. Emma engedelmesen tette, amit mondok. Alig negyed óra múlva már épphogy csak alatta voltak a karjaim, hogy ne ijedjen meg, de a testét nem én tartottam.

- Upsz, bocsi… - harapta be a száját, mikor véletlenül egy csapás közben a keze a vállamnak ütközött.

- Nekem úgysem fáj. Tudod, farkaserő… - vigyorogtam rá. Halványan elmosolyodott, de nem igazán találta viccesnek a dolgot. Talán még mindig nem tudta teljesen feldolgozni, amit megtudott. Zavartan megköszörültem a torkomat. – Talán, kipróbálhatnád egyedül…

- Muszáj? – kezdett megint aggodalmaskodni.

- Hát, én szívesen melletted leszek, valahányszor csak úszni szeretnél… - nevettem fel vidáman. Tényleg örömest megtettem volna. Vele lettem volna minden pillanatban, hogy óvjam őt. A vízben, a szárazföldön, bárhol…

- De ezt nem várhatom el tőled, úgyhogy… próbáljuk ki… - vett mély levegőt és elszánt tekintettel nézett rám, amelyben azért ott csillogott egy kis ijedtség is.

- Oké, akkor csak feküdj nyugodtan, én meg eleresztelek… Most… - húztam ki alól a kezemet, mire belekezdett abba, amit tanítottam neki. Apró lábmozgás és karcsapások. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogy lassan eltávolodik tőlem.

- Leah, sikerült! – hallottam meg a hangját, aztán a következő pillanatban a nagy lelkesedéstől meginogott, és köhécselve merült egy kissé a víz alá. Egy pillanat alatt mellette termettem, és talpra állítottam.

- Jól vagy? – zártam az arcát a tenyerem közé, és óvatosan lesimogattam róla a vízcseppeket. Tartottam tőle, hogy ez a kis baleset örökre elvette a kedvét az úszástól, de mikor elvigyorodott, megkönnyebbülten fújtam ki a tüdőmben tartott levegőt.

- Igen. Ez nagyon klassz volt!

- Örülök. Akkor holnap megtanítalak a mellúszásra is – vetettem fel az ötletet lazán, de a szívem izgatottan a torkomba ugrott. Ha igent mond, akkor már biztos, hogy a holnapi napot is vele tölthetem.

- Oké – vonta meg a vállát, engem pedig elöntött a boldogság.

- Gyere, mutatok neked valamit… - húztam magam után teljesen feldobva. Mikor eltűnt a lába alól a talaj, ijedten szorította meg a karom és elfehéredett. – Nyugi, tartalak – húztam még közelebb magamhoz. Zavartan oldalra fordította a fejét, mintha nem merne a szemembe nézni, miközben én a sziklák mögé evickéltem vele. Mikor rájött, hogy eltűntünk a többiek látóteréből, felgyorsult a légzése. Csak remélni tudtam, hogy nem a rémülettől, hanem attól, ami miatt én is alig kaptam levegőt.

- Mit akarsz mutatni? – kérdezte még mindig kerülve a tekintetemet. Megálltam az egyik szikla mellett, egy könnyed mozdulattal a szélére ültettem, majd én is felugrottam mellé. Miután talpra álltam, a kezénél fogva felhúztam, és óvatosan feljebb vezettem. Az ujjai erősen kapaszkodtak az enyémekbe, miközben botladozva követni próbált.

- Itt van… - ereszkedtem féltérdre, mikor megérkeztünk, és a tenyeremet a sziklára simítottam. Emma óvatosan leguggolt, és kíváncsian nézte a már halovány bevésést: H. C. és S. K. egy szívbe írva.

- H. C.? – pillantott rám most először, mióta a sziklákhoz hoztam.

- Harry Clearwater. Az S. K. pedig Sue Keane – magyaráztam.

- A szüleid? – gyúlt ki a megvilágosodás szikrája az tekintetében. Bólintottam. – Ó, ez… aranyos – mosolyodott el.

- Apa direkt feljebb véste, hogy a víz ne koptathassa el olyan gyorsan. Az első randevújuk után csinálta, mert már akkor tudta, hogy anya lesz a felesége, és az esküvőjük napján mutatta meg neki, mint egy beteljesült jóslat bizonyítékát – meséltem a családi történetet, amelyet már annyiszor hallottam.

- Te is ennyire romantikus vagy? – Emma hangja halk volt, szinte suttogó. Nem válaszoltam, csak körbenéztem. Felvettem az első élesebb kavicsot, ami a kezem ügyébe került, és vésni kezdtem úgy hajolva, hogy Emma ne lássa a művemet. Hallottam, hogy visszatartja a lélegzetét, és ez mosolygásra késztetett. Mire elkészültem, a kis kavics széle lepattogzott, de a sziklában ott volt a véset. A tenyerem ráfektettem, aztán felpillantottam Emmára.

- Szeretnéd látni? – kérdeztem.

- I… igen – nyelt nagyot.

- Megmutatom, ha adsz egy csókot – villantottam rá egy széles mosolyt. A szeme döbbenten elkerekedett.

- Tessék? – Az arca vöröses árnyalatot vett fel, a tekintetét pedig elrejtette a szempillái mögé.

- Szeretnék egy csókot az arcomra – mutattam meg a helyet, ahová kérem.

- Ó! – kerekedett el a rózsaszín száj a meglepettségtől.

- Miért, mit hittél, hová szeretném? – húztam tovább élvezettel. Tudtam, hogy zavarba hozom, és le kéne állnom, mégsem voltam képes rá. Annyira gyönyörű volt, ahogy szégyenlősen felnézett rám.

- Semmit sem hittem – tagadott gyorsan. Túl gyorsan. A szívem heves vágtába kezdett, ahogy közelebb hajolt hozzám, és az ajkait az arcomra nyomta. Az illata felkorbácsolta az érzékeimet. A vér felbuzogott az ereimben, még egy farkashoz képest is lehetetlenül forróvá hevítve a bőrömet ott, ahová a puszit kaptam. Mindketten halk sóhajjal húzódtunk hátrébb.

- Most már megnézheted… - emeltem fel a tenyerem. Emma érdeklődve hajolt előre, aztán mikor meglátta a farkast, felnevetett. – Tudom, hogy egy kicsit sántának tűnik, de azért ne nevesd ki szegény… - biggyesztettem le a számat tettetve a sértődöttséget, de közben csillogó szemekkel figyeltem, ahogy Emma a mutatóujjával végigköveti az általam vésett vonalakat.

- Nem azért nevetek. Nagyon szép lett. Csak azt hittem, mást fogsz belekarcolni – vont aprót a vállán.

- Mást? Mit? – kérdeztem vissza direkt, bár pontosan tudtam, mire gondol.

- Mindegy – rázta meg a fejét.

- Hát jó, akkor visszaviszlek – hagytam rá. Nem akartam tovább feszíteni a húrt. A mai nap már épp elégszer zavarba hoztam szegényt.

Ahogy lemásztunk a sziklákról, és visszahúztam a vízbe, ismét átölelt engem, de most sokkal rosszabbul viseltem, mint idefelé jövet. Akkor is bizsergett minden porcikám, de jelenleg, mintha mindent ezerszeresen érzékeltem volna. Az arcom még mindig égett Emma ajkainak érintése nyomán, és hatalmas erőfeszítésembe telt, hogy ne mutassam meg neki, milyen csókra is vágyom igazán.

Fellélegeztem, mikor visszaértünk a többiekhez a partra. Azt hittem, hogy a fiúk majd megjegyzéseket tesznek az eltűnésünk miatt, de egyáltalán nem foglalkoztak velünk. Bár lehet, hogy ennek az oka nem az együttérzés volt, hanem hogy Emily megérkezett egy nagy kosárnyi étellel, és minden figyelmüket lekötötte, hogy halálra zabálják magukat. Emma is leült melléjük a leterített pokrócra, és nekilátott egy szendvicsnek.

- Kérsz egyet, Leah? – nyújtott felém egy szalvétába csomagolt szalámis zsemlét Rachel, de megráztam a fejem.

- Inkább visszamegyek úszni – feleltem, aztán futva megindultam a habok felé. Reméltem, hogy a víz majd lenyugtatja a testemet, és valamit még meg akartam tenni. Azonnal visszaindultam a sziklák felé, és alig pár perc múlva már ott térdeltem a szüleim emléke és a saját farkasom mellett. Izgatottan vettem a kezembe egy újabb kődarabot, és ismét vésni kezdtem: E. N. és L.C. egy szív közepén.

A múlt árnyai - Edward szemszög - 15. fejezet

15. HADITERV

AZ OROSZLÁNNAK ESÉLYE SEM VOLT. Túl dühös voltam magamra, és le kellett vezetnem valamin ezt az érzést, még mielőtt beleőrülök. Bár valószínűleg már késő volt. Hangokat hallottam és olyasmiket tettem, amikről pontosan tudtam, hogy nem kéne.

Ahogy Isabella és Alice hazaérkeztek, nem volt maradásom a házban. Hallani a hangját, a szívdobogásának ritmusát, a légzését… Ezek mind olyanok voltak számomra, mint egy csábító szirénének. A dallam, az ütem csalogatott engem és ígéreteket tett. Gyere, a tiéd vagyok. Csak nyújtsd ki a kezed és elnyerheted a szerelmem.

Nem tudtam, Isabella tényleg érez-e irántam valamit – valami mélyebbet, mint a vonzódás -, de olyan könnyen elérhettem volna, hogy érezzen. Egy kis kedvesség, pár mosoly, bók és néhány érintés. A vámpír káprázat tökéletesen hatna. Az emberek olyan befolyásolhatóak…

Valahányszor ez eszembe jutott, egyszerre lettem izgatott és szégyenkező. A vállamon ülő kisördög ellenére, sosem tettem volna ilyesmit. Nem akarhattam, hogy Isabella belém bolonduljon, azt pedig főleg nem, hogy ezt csak valamiféle elbájolás miatt tegye. Ő ennél sokkal jobban érdemelt. Nálam sokkal jobbat érdemelt.

Nem is értettem, hogy vehettem a bátorságot arra a csókra. Miféle gazember vagyok? Egy fiatal lányt használtam fel a vágyaim kielégítésére, miközben ő nem volt teljesen magánál. Hogy süllyedhettem ilyen mélyre?

Dühösen pattantam fel az oroszlán mellől, és a számat megtörölve szimatoltam a levegőbe újabb prédát keresve. Ez sem végezte szebben, mint az előző, bár inkább én érdemeltem volna meg, hogy darabokra szaggassanak. Ha Carlisle ezt megtudja… Biztos, hogy megbocsátó és elnéző lesz, de mégis szégyenkezni fog miattam. Úriembernek nevelt, amilyen ő is volt, nem pedig olyannak, aki megcsókol egy lányt a beleegyezése nélkül.

Egészen hajnalig vadásztam, aztán nem húzhattam tovább a dolgot, muszáj volt hazamennem. El kellett mondanom Carlisle-nak. Be kell vallanom a bűnömet. Mint egy gyónás, amely megtisztít. Mindig ezt csináltuk. Valahányszor elkövettünk egy kisebb vagy ne adj isten, egy nagyobb hibát, azonnal Carlisle-hoz futottunk, hogy oldozzon fel minket. Egyszerűen… Szükségünk volt a megbocsátására. Önzőek voltunk a testvéreimmel.

Mikor visszaértem a házhoz, gyorsan felszáguldottam az emeletre. Isabella és Alice már az étkezőben ültek, és én nem akartam kísértésbe esni – sem a húgom leszidását, sem Isabella elkápráztatását illetően. Carlisle halvány mosollyal fogadott, valószínűleg kezdett hozzászokni ahhoz, hogy mostanában egyre több hibát követek el.

- Megcsókoltam – jelentettem ki egyszerűen.

- Ó – lepődött meg egy kissé. – Hát, ez… csodás. Mármint, ha úgy érzitek, hogy ti…

- Nem, ez nem csodás! – vágtam közbe. – Ez szörnyű!

- Megértem, hogy megijedtél, de…

- Nem ijedtem meg! – csattantam fel, de igazából nem Carlisle-lal vitáztam, hanem saját magammal. – Megcsókoltam őt, miközben aludt. Kihasználtam, hogy védtelen, csak mert… csak mert annyira vágytam rá. Mi van, ha legközelebb a vérét kívánom meg, és nem tudok ellenállni? Vagy ha magamhoz akarom ölelni, és összeroppantom a csontjait? Ez… őrület. Azt hiszem, megőrültem – túrtam a hajamba. Apám várt egy pár másodpercet, hátha folytatni akarom a kirohanást, és csak azután szólalt meg, hogy látta, nincs több mondani valóm.

- Nem hiszem, hogy tartanod kéne ilyesmitől. Eddig is csodásan vissza tudtad fogni az erődet és a vérszomjadat is.

- A kulcsszó az eddig – morogtam magam elé.

- Jaj, fiam… Mit mondhatnék még neked, amit nem mondtam el már vagy ezerszer? – sóhajtott fel Carlisle. – Bár csak feleannyira hinnél önmagadban, mint amennyire én hiszek benned… - mosolygott rám szomorúan.

- Te elfogult vagy velem – hajtottam le a fejem.

- Ahogyan te is magaddal, csak éppen pont negatív irányban. Jó lélek vagy, Edward. Én hiszek abban, hogy jó fiúnak neveltek az igazi szüleid, ahogyan mi is annak neveltünk téged Esmével – nézett a szemembe. Bár hinni tudtam volna neki. Annyira akartam… Mégis képtelen voltam rá. Hogy lehetnék én jó? Embereket gyilkoltam, önzésből hagytam, hogy az a nő, akit szerettem, szenvedjen, most pedig ismét képes lennék elkövetni ugyanezt a hibát.

Edward, hallasz engem? – A vidám hangot meghallva felkaptam a fejem. – Nem sokára ott leszünk nálatok.

- Történt valami? – nézett rám Carlisle összeráncolt homlokkal. Éppen válaszolni akartam, mikor Alice feltépte az ajtót kopogás nélkül.

- Itt vannak a Denalik – közölte, amit már én is tudtam.

- Igen, az előbb Tanya üzent nekem – erősítettem meg a húgom szavait. Carlisle bólintott, aztán összerendezte a papírjait. Mindig pedáns volt, sosem hagyott maga után rendetlenséget.

- Akkor menjünk, és fogadjuk őket illő módon – tárta szét a karjait jelezve, hogy indulhatunk.

Jaj, szegény Isabella… Tanya jelenléte most nem igazán fog használni a lelki állapotának… - sóhajtozott Alice magában. Ritkán fordult elő, hogy elfeledkezett volna arról, én is hallom a gondolatait, de most ez volt a helyzet. Úgy tűnt, őt is felzaklatta a tegnap este. Lelkiismeret-furdalása volt. Meg is érdemelte azok után, amilyen helyzetbe sodort.

Behúzódtam Carlisle és Alice háta mögé, és próbáltam újabb emlékfoszlányokat szerezni tőle. Tudni akartam, hogy Isabella mit mondott… Vajon rájött, hogy az a csók valóság volt?

Bosszankodva kerestem a választ, de Alice fejében elég nagy volt most a zűrzavar. Csak képeket láttam felvillanni: Isabella sír; megöleli Alice-t; azt hiszi, nem szeretem, és ez bántja; beszélgetnek rólam, a Volturiról, arról, hogyan tarthatnának vissza… Aztán egyszer csak egy mondat: „Alice, én… Azt hiszem, érzek valamit Edward iránt.”. Izgatottan meredtem Alice-re fel sem fogva, hogy már leértünk a földszintre. Látni akartam a folytatást. Érez valamit irántam? Mit? Fél tőlem? Kedvel?

Már majdnem beleőrültem a bizonytalanságba, mikor végre egy hosszabb emléket is sikerült elkapnom.

- Most mit kéne tennem? - Isabella az ágyon ült, és elkeseredve pislogott Alice-re. A szeme vörös volt a sírástól és a kialvatlanságtól.

- Fogalmam sincs róla – sóhajtott fel Alice gondterhelten, mintha csak neki lett volna szerelmi bánata.

- Alice, én… Azt hiszem, érzek valamit Edward iránt. – A mogyoróbarna szempár zavartan meredt az ágyneműre.

- Azt hiszed? – nevetett fel a húgom. – Drága, ha még te sem fogadod el, hogy fülig szerelmes vagy Edwardba, nem várhatod el tőle, hogy ő bevallja az érzéseit. Ismerd be, gyerünk! – nyúlt az álla alá, hogy feljebb nyomja a fejét.

- Én… - Isabella zavartan megköszörülte a torkát. – Szerelmes vagyok Edwardba.

- Szerelmes? – pillantottam Isabellára, miközben önkéntelenül suttogtam magam elé a szót. Alice összerezzent, mikor rájött, hogy a fejében kutakodtam, de nem foglalkoztam vele, mert a melegbarna tekintet egyenesen az enyémbe fúródott. Hirtelen azt sem tudtam, mit is érzek. Meglepettség, fájdalom, boldogság, rémület, bűntudat, remény. Megfeszülő arccal fordultam az ajtó felé. Képtelen voltam ezt a sok mindent feldolgozni hirtelen. Szerencsére, nem is kellett…

Az ajtó kinyílt, Tanya pedig boldog mosollyal az arcán sietett azonnal hozzám.

- Edward! Olyan régen nem láttalak… - Az öröme tényleg valódi volt. – Jól nézel ki. Sokkal jobban. – Jó pár éve nem találkoztunk már személyesen, és mikor utoljára látott, nem voltam éppen jó állapotban. Önkéntelenül is mosoly kúszott fel az arcomra.

- Igen, Tanya, rég volt… - bólintottam, aztán hagytam, hogy a női karok a nyakamba csimpaszkodjanak. Kezem barátian Tanya hátára simult, de miután észrevétlenül Isabellára pislantottam, gyorsan eltoltam magamtól a női testet. Isabella körmei a tenyerébe préselődtek, és félő volt, hogy megsebzi önmagát. Értetlenül próbáltam rájönni, miért is ideges, de az egyetlen ötletem ostobaságnak tűnt.

Lehet, hogy zavarja Tanya közvetlen viselkedése? Ha tényleg szeret – vagy legalább is, elhitette magával, hogy szeret -, akkor érezheti azt iránta, amit én Jasper iránt. A mellkasomat hirtelen forróság öntötte el. Bármennyire is nem akartam, elégedettséget éreztem a gondolattól, hogy Isabella féltékeny.

Miután Tanya tovább haladt, hogy üdvözölje a családom többi tagját is, lopva ismét Isabellát fürkésztem. Szemügyre vette a Denali klán összes tagját, és csak akkor tért vissza a pillantása ismét Tanyához, mikor anyám elé lépett. Esme kezében ott volt kis Edward, Isabella pedig egészen addig visszafojtotta a lélegzetét, míg Tanya végre el nem hátrált tőlük egy ölelés után.

Furcsa volt rádöbbenni, hogy Isabella miként viszonyul hozzánk és a fajtánkbeliekhez. Korábban volt, hogy megijesztettem őt – például a zongorás esetnél -, mégsem éreztem azt, hogy tényleg úgy gondolná, bántani akarom. Mintha tökéletesen megbízott volna bennem és a családom tagjaiban annak ellenére, hogy mik voltunk. Ezzel szemben most kézzelfogható volt Isabella bizalmatlansága a Denalikkal szemben.

Kezdtem egyre biztosabb lenni abban, hogy valami nem úgy működik a fejében, ahogyan kéne. Nem azért, mert tartott Tanyáéktól, hanem mert tőlünk nem. A veszély körülbelül pont ugyanakkora volt, de Isabella ezt nem tudta rendesen felmérni. Vagy csak nem akarta megérteni…

- És ő biztosan a hasonmás… - Tanya szavaiban nem volt semmi bántó szándék, Isabella arca mégis megrándult.

- Isabella vagyok! – felelte büszkén, mire megrándult a szám széle. A félelme ellenére úgy meredt Tanyára, mint egy felbőszített tigris.

- Igen, persze, Isabella. Én pedig Tanya vagyok. Nagyon örvendek! – Tanya tett egy lépést előre, mire Isabella megrezzent. A következő pillanatban arra eszméltem, hogy mellettük állok, és az ujjaim Tanya felkarjára fonódnak. Tudtam, hogy eszébe sem jutott bántani Isabellát, de nem hagyhattam, hogy megrémissze őt.

Ó, szóval, ez a helyzet… - mosolygott rám Tanya együttérzően. – Jaj, szegény Edwardom, már megint? – sóhajtott fel. Meg akartam neki magyarázni a helyzetet, de most sem a hely, sem az idő nem volt erre alkalmas.

- Nincs semmi gond. Ők is olyanok, mint mi – szólalt meg Jasper Isabella mellől. Ő is azonnal reagált Isabella rezzenéseire, és ez bosszantott, de most muszáj volt visszafognom magam.

- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni, csak üdvözölni szerettelek volna – kért bocsánatot Tanya bűnbánó arccal. Csak mikor a kezemre pillantott, akkor jöttem rá, hogy még mindig szorítom őt.

- Bocsánat – kértem azonnal elnézést és eleresztettem.

- Nem ijedtem meg! – Isabella büszkén a magasba emelt fejjel lépett Tanya elé, és felé nyújtotta a kezét. Elfojtottam egy újabb mosolyt. A kismacska még mindig tigrist játszott.

Igazán bátor lány. Jó választás volt, Edward – fogadta el Tanya a gesztust elismerő mosollyal az arcán. – Érdekes kis játék lesz ebből… - kuncogott fel magában.

- Ne csináld! – szóltam rá halkan, mikor a családja szintén bemutatkozott Isabellának, és ő hátraszorult mellém.

Mit ne csináljak? – vigyorgott rám.

- Tudod nagyon jól. Nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát – vetettem futó pillantást Isabella felé.

Szerintem, egy kis versengés őt is csak felpezsdíti. Olyannak néz ki, aki hajlandó megharcolni azért, amit… vagy akit akar. Bocsánat, Edward, de ezt nem hagyhatom ki – indult el izgatottan a többiek után az ebédlőbe. Mély levegőt vettem, aztán kifújtam. Így is épp elég problémám volt, egyáltalán nem hiányoztak most még Tanya szerelmi játszmái is.

Tudtam, hogy számára ez nem komoly, csak szimpla szórakozás, de fogalmam sem volt, Isabella hogyan fogadja majd a kihívást. Bár egy részemet érdekelte, hogy Isabella képes lenne-e szembeszállni Tanyával, erősebb volt bennem az aggodalom iránta.

Elhatároztam, hogy nem fogok részt venni Tanya szórakozásában, de ez nehezebbnek bizonyult, mint eredetileg gondoltam volna. Direkt mellém ült az asztalnál, hogy a megbeszélés közben bármikor hozzám érhessen, a hab a torta tetején pedig az volt, mikor úgy hajolt előre, hogy beláthassak a dekoltázsába. Persze nem tettem és ezt ő is nagyon jól tudta. Isabella ezzel szemben nem volt benne biztos, mert árgus szemekkel figyelt mindkettőnket.

Féltékeny. Le sem veszi rólunk a pillantását – kuncogott Tanya elégedetten, mire halkan felmordultam. – Na, még egy kicsit húzzuk azt a madzagot… - nézett fel Isabellára kihívóan, aki dühösen állta a tekintetét. Olyan gyönyörű volt így. Az arca kipirult, a haja ziláltan hullott a vállára, az a gyűrött és kissé elrongyolódott alvós póló pedig egyenesen izgató volt. Mikor észrevettem, megint milyen hatással voltak rám a képzelgéseim, gyorsan az asztalon lévő térképre meredtem.

Most muszáj volt koncentrálnom. Nem hagyhattam, hogy Isabella vagy Tanya bármivel elterelje a figyelmemet. Éppen azt beszéltük meg, hogyan kaphatnánk el azt a nomád szörnyeteget, és most ez volt a legfontosabb, nem az érzéseim vagy a vágyaim.

- Én vállalom a déli megfigyelőpontot. Edward velem tarthatna… Legalább, nem unatkoznánk, amíg várakozunk… – szólalt meg Tanya, mire Isabella és Alice arca is dühös vonásokat öltött.

Miért kell direkt piszkálnia őt? Mintha élvezné, hogy szenved. Ezt akkor sem fogom hagyni neki, akár barát, akár nem! – dühöngött magában a húgom teljesen jogosan, bár Tanya nem gonoszkodni akart, ahogyan azt ő hitte, egyszerűen csak nem vette komolyan az érzéseket. A szerelem egyfajta játék volt számára, egy férfi megszerzése vagy egy női ellenfél legyőzése pedig élvezetes kihívás, semmi több. Elhatároztam, hogy komolyan elbeszélgetek vele, amint lehetőségem adódik rá, mert ez a mostani kis szórakozása egyáltalán nem volt az ínyemre, még ha én nem is haragudtam rá miatta.

- Edward velem jön – vágott közbe Alice ellentmondást nem tűrően.

- Miért pont veled? – fordult felé Tanya, de igazából nem volt meglepve. Az első pillanatban kiszúrta, hogy Alice távolságtartóbb vele, mint szokott lenni, és hogy Isabellával különleges kapocs van közöttük.

- Mert meg kell beszélnem vele valamit – vont vállat a húgom. Hallottam, ahogy Isabella megkönnyebbülten kiengedni a tüdejéből a levegőt, és kellemes érzés járt át.

Tanya ezek után egy időre visszafogta magát, de biztos voltam benne, hogy ha egy csatát el is vesztett, a háborút még nem adta fel. Jasper éppen azt magyarázta, miért kéne megfigyelőket állítanunk egy negyedik csomópontra is, mikor Isabella halkan elindult kifelé. A testvére mozgolódni kezdett a karjaiban, valószínűleg megéhezett. Követtem a pillantásommal, míg el nem tűnt a konyha felé vezető folyosón, aztán megpróbáltam ismét Jasperre koncentrálni. Nem túl sok sikerrel…

Pár perc múlva hangos, ütemes kopogás zavart meg minket – mind meglepetten pillantottunk a folyosó felé. Kijjebb toltam a székem, hogy megnézzem, mi történik, de Alice megelőzött.

Inkább én – sietett ki megbontva a tanácskozást. Gondterhelten összeszaladt a szemöldököm, mikor megláttam a szemein keresztül Isabellát, amint a fejét a szekrényajtóba veri. Alice keze felé mozdult, mire felszisszentem, aztán irányt változtatva felkapott egy konyharuhát.

- Szóval, mi is a helyzet veled és a kis lézerpillantásúval? – hajolt hozzám Tanya, mikor a többiek elindultak kifelé az ebédlőből. Mély levegőt vettem, aztán rápillantottam.

- Gyere – intettem a fejemmel az emelet felé. Ehhez a beszélgetéshez nyugodtabb helyre volt szükség.

- Ó, ez a szobád? – húzta Tanya széles mosolyra az ajkait, mikor kinyitottam előtte az ajtómat. – El sem hiszem, hogy végre ide is bejutottam – akasztotta a karjait a nyakamba, amint kettesben maradtunk.

- Viselkedj rendesen, kérlek! Előttem nincs szükség a színjátékra… – szóltam rá, majd leemeltem magamról a kezét, és a kanapé felé intettem. Egyáltalán nem zavarta a visszautasítás. Ringó csípővel az ülőalkalmatossághoz sétált, és keresztbe tett lábakkal helyet foglalt rajta.

- Szóóóval, mesélj… - kérte lágy mosollyal az arcán. Beletúrtam a hajamba és az ablakhoz sétáltam.

- Mennyit tudsz?

- Carlisle elmondta telefonban, hogy ő annak az emberlánynak a leszármazottja – komolyodott meg Tanya hangja, és aggódva figyelte az arcomat, hogy Bella említésével nem okoz-e fájdalmat nekem. – Te pedig beleszerettél. És ő is beléd – tette hozzá.

- Ezt is az apám mondta? – vontam fel a szemöldökömet.

- Nem. Carlisle semmi ilyet nem mondott. De nem vagyok vak.

- Nem tudom, hogy történhetett… - vallottam be, miközben a saját gyengeségemen szégyenkezve lesütöttem a szememet.

- Carlisle szerint nagyon hasonlít Bellára – hallottam Tanya válaszát, mire megráztam a fejem.

- Nem. Mármint… Hasonlít, de annyira más – léptem közelebb heves kézmozdulatokkal. – Ő sokkal határozottabb és hevesebb. Mármint… Nem olyan értelemben – jöttem zavarba, mikor Tanya fogai kivillantak egy vigyor kíséretében. – Csak… nem hagyja magát. Hiába a vámpírdelej, egyszerűen akaratosan véghez viszi, amit csak akar. Bella… őt… képes voltam elkábítani egyetlen pillantásommal. Isabellára is tudok hatni, de ő ahelyett, hogy rám hagyná és behódolna, szembe száll velem – nevettem fel, mikor eszembe jutott a mi kis malomjátékunk. Hosszú évtizedek óta nem éreztem olyan izgatottságot, mint akkor. – És élvezi, ahogy futok vele. Tudom, hogy ez csak apróság, de… úgy nézett rám… olyan csodálattal és elismeréssel… - magyaráztam. – A vére pedig… Izgató, de nem kínoz annyira, mint az övé kínzott – soroltam az újabb különbséget, aztán mikor ránéztem Tanyára, elhallgattam. – Ostobaságokat hordok össze, sajnálom… - köszörültem meg zavartan a torkomat, amiért ennyire kiadtam magam. Tanya mindig képes volt kiszedni belőlem az igazi érzéseimet. Nem tudom, hogy csinálta… Talán, azért osztottam meg vele a legmélyebb gondolataimat, mert tudtam, hogy kedvel engem, de képes elfogulatlanul nézni rám.

- Ezek egyáltalán nem ostobaságok – rázta meg a fejét. – Egy férfiban benne van a vadászösztön. Élvezed, hogy Isabella hajlandó szembeszállni veled, mert ez azt jelenti, hogy nem fog a lábaid elé omlani és meg kell hódítanod őt. Lehet, hogy én itt hibáztam el veled kapcsolatban? – kacagott fel elgondolkozva, mire együttérző mosoly ült ki az arcomra. – A nőnek a határozottsága ellenére fontos elérnie, hogy a férfi bátornak, erősnek és pótolhatatlannak érezze magát mellette. Ezért tetszik neked, hogy Isabella szereti a gyorsaságodat. A vér pedig… Hát, így könnyebb a közelében lenned testileg is, nem igaz? – pislogott rám kíváncsian megint zavarba hozva engem.

- Nem tudom… Lehet – vontam meg a vállam.

- Még sosem… Tudod… - célozgatott egy bizonyos dologra élvezve, hogy kényelmetlenül érzem magam.

- Természetesen, nem – feszült meg az arcom.

- Természetesen… - ismételte meg incselkedve. – Semmit sem? Egy kis csókocska, vagy néhány főpróba az előadás előtt? – fürkészte az arcomat.

- Egy csók… De az nem számít – fontam össze a mellkasom előtt védekezően a karomat.

- Nem számít? – szűkültek össze a szemei.

- Ő… aludt – vallottam be a bűnömet. Tanya hangosan kacagva dőlt hátra a kanapén.

- Nocsak, Edward. Mégsem vagy te olyan hűvös, mint amilyennek néha tűnsz… És… - ült fel újra, majd cinkosan előrébb dőlt. - …milyen volt?

- Ezt nem veled fogom megbeszélni – jelentettem ki, mire csalódott sóhaj hagyta el a száját.

- Szóval, szereted… És ő is szeret. Akkor miért nem vagytok együtt? – tette fel a kérdést, amire úgy hittem, teljesen nyilvánvaló a válasz.

- Vámpír vagyok. Tudod, fehér, jéghideg bőr, emberfeletti gyorsaság, erő és vérszomj… - forgattam meg a szememet.

- És? – Tanya tényleg nem értette…

- Megölhetem őt – borzongtam meg.

- Ugyan! – legyintett úgy, mintha valami ostobaságot mondtam volna. – Én vagyok az élő példa rá, hogy egy emberrel is képesek vagyunk együtt lenni. Jó sok tanút hozhatnék neked. Élő tanúkat – rebegtette meg a szempilláit. – Akik nagyon is élvezték a velem való együttlétet – harapta be az alsó ajkát. – Te is élveznéd, ha egyszer megadnád magad… - simított végig szórakozottan a kanapén.

- Abban biztos vagyok – bólintottam. – Aztán öt perc múlva gyűlölném magam, amiért kihasználtalak.

- Önként adnám magam. Az nem kihasználás – pattant fel, hogy aztán elém suhanva végigsimítson az arcomon. Megfogtam a kezét, és finoman visszahelyeztem a teste mellé. – Talán egyszer mégis sikerül rávennem téged – nézett rám félredöntött fejjel. – Kivéve persze, ha úgy döntesz, mégis megpróbálod az emberlánnyal. Én a helyedben meggondolnám.

- Az ellenfél mellett kampányolsz? Ez új…

- Én csak szeretnélek boldoggá tenni. Vagy így, vagy úgy – libbent az ajtóhoz, és még mielőtt megállíthattam volna, kinyitotta. Direkt ezt a pillanatot választotta a távozásához. Isabella pont feljött az emeletre, és ahogy meglátta őt a szobám küszöbén, megtorpant. - Köszönöm az élvezetes beszélgetést, Edward! – kacsintott rám Tanya tovább szítva a féltékenység tüzét.

Kissé feldúltan sétáltam ismét az ablakhoz, mikor egyedül maradtam. Mennyivel könnyebb lenne, ha bele tudnék szeretni Tanyába. Vagy egy másik vámpírnőbe. De a Sors vagy a bennem élő mazochista nem akarta, hogy egyszerű dolgom legyen.

Igaz, hogy Tanya próbált segíteni a szavaival, de csak még jobban összezavart. Tényleg rengeteg emberférfival volt viszonya, akik mind élve távoztak az ágyából, de voltak olyanok is régebben, akik nem. Az első időkben, amikor még nem volt elég gyakorlott. Amikor olyan kezdő volt a szexben vámpírként, mint én. Hogy tehetném ki Isabellát ilyen szörnyű veszélynek? Ha pedig nem adom meg neki testileg, amire szüksége van, hogy köthetném magamhoz őt? Ember. Szüksége van a gyengédségre, az intimitásra. Az élete része ez is. Nem foszthatom meg tőle az önzőségem miatt. Egyszerűen nem tehetem őt boldogtalanná! És még kevésbé kockáztathatom meg, hogy kioltom az életét.

A homlokomat az üvegnek döntöttem, és igyekeztem összeszedni magam. Lépések zaja hangzott fel a folyosón, azt hittem, Isabella a földszintre tart, aztán mikor hirtelen megtorpant az ajtóm előtt, megrémültem. Két lépéssel ott teremtem, bár fogalmam sem volt róla, miért. Hiába fordítottam volna el a kulcsot a zárban, dörömbölhetett volna addig, míg kénytelen nem leszek beengedni. Elfutni sem tudtam volna már előle anélkül, hogy észre ne vett volna.

Csak álltam tehetetlenül, és tűrtem, hogy kopogás nélkül feltépje az ajtót.

- Beszélnünk kell! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, de ahogy felnéztem rá, bizonytalanságot láttam a szemében. Talán, Tanya miatt akar kérdőre vonni, vagy a tegnapi elrohanásomat róná fel nekem? Fogalmam sem volt róla, mit akarhat, de biztos voltam benne, hogy nem fogok örülni neki.

- Nem hiszem, hogy lenne miről… - próbáltam véget vetni gyorsan a kínos szituációnak. A tegnap este és a ma megtudottak után még nehezebb volt elviselni a közelségét. A gondolat, hogy úgy hiszi, szeret engem, túlságosan megviselt. Fogalmam sem volt róla, hogyan kezeljem a helyzetet. Mit kéne tennem, hogy megvédjem őt magamtól és önmagától?

- Tudom, hogy olvastál Alice gondolataiban – szakított félbe, de a hangja nem volt vádló. Aztán hirtelen elrejtette a tekintetét a szempillái mögé és beharapta az alsó ajkát. – Tudom, hogy tudod, hogy mit érzek… És én is tudni akarom, hogy te mit érzel! – pillantott fel rám ismét.

Muszáj megjátszanom magam – határoztam el abban a pillanatban. Isabella nem tudhatja meg, hogy mennyire fontos számomra. Oldalra hajtottam a fejem, és mosolyt erőltetve az arcomra feleltem neki.

- Mint mondtam, nincs miről beszélnünk. – Az arca egy pillanatra megfeszült, mintha fájdalmai lennének, aztán a szemembe nézve megrázta a fejét.

- Nekem ez nem elég! – tett felém egy lépést, mire ijedten hátrálni kezdtem. Miért nem megy már el? Miért akarja mindenáron kiszedni belőlem azt, ami mindkettőnket tönkre tesz? A közelsége egyszerre volt riasztó és vonzó. Mintha mágnes lett volna a bőre alatt, ami könyörtelenül vonz magához, én pedig bárhogy próbálok ellenállni neki, képtelen vagyok legyőzni a természet törvényeit.

- Mit akarsz? – szűrtem a fogaim között a szavakat, és a lehető legmogorvább arcot vágtam, hátha mégis időben meggondolja magát, de egyáltalán nem tudtam eltántorítani az őrült tervétől.

- Hogy mondd ki! – lépett még beljebb.

- Mit? – kérdeztem tompa hangon. A hátrálásomat megállította a kanapé, ő pedig olyan közel sétált hozzám, hogy a testünk majdhogynem egymáshoz ért. A levegő megtelt az illatával, a belőle áradó hő pedig kellemes melegséggel bizsergette végig a bőrömet. Az ágyékom fájóan rándult egyet, miközben a légzésem kapkodóvá vált.

- Hogy nem érzel irántam semmit – felelte. Meg kellett volna adnom neki, amit akar. Azt kellett volna hazudnom, hogy nem érdekel. Hogy nem szeretem. Nem kívánom. Nem érzek iránta az égvilágon semmit. Ezt kellett volna tennem, mégis képtelen voltam rá.

- Nekem erre nincs időm… - próbáltam kitérni a válasz elől egyre kétségbeesettebben. Elléptem oldalra, hogy megkerüljem Isabellát, de ő követte a mozgásomat, mintha csak táncolnánk. Könnyedén arrébb tolhattam volna, de féltem, ha hozzáérek… Ha az ujjaim alatt megérzem a lüktető, élő forróságot… Mély levegőt vettem, hogy kitisztítsam a fejem, de csak rosszabb lett. Az ismerős barackillat betódult a tüdőmbe, és egészen megrészegített.

Mire észbe kaptam, már az ablaküveghez voltam szorítva, mint egy csapdába esett állat, Isabella pedig ott állt közvetlenül előttem dühtől szikrázó szemekkel, mint egy gyönyörű, haragos istennő.

- A vámpíroknak végtelen idejük van. Mondd ki! Gyerünk! Mondd ki, hogy nem érzel irántam semmit! – követelte most már kíméletlenül. A védelmi pajzsom teljesen összeomlott.

- Azt akarod? – kérdeztem, miközben elöntött a magam iránt érzett gyűlölet. Megragadtam Isabella karjait, és megperdítve én szorítottam most őt az ablakhoz. Kezeimet a feje mellett szorítottam az üvegre, hogy ne menekülhessen el. A vágyakozás olyan lángolóan öntött el, hogy egy hajszál választott el attól, hogy őrültséget csináljak. – Azt akarod, hogy mondjam el, mit érzek? – ismételtem meg a kérdésemet, mikor nem válaszolt.

- Igen… - suttogta félénken. Mostanra biztosan rájött, hogy bármi is a látszat, itt ő a vad és én vagyok a vadász. Hát jó. Ha ezt akarja, megkapja! Hadd hallja a valóságot, hadd tudja meg, miféle szörnyeteg vagyok, hadd gyűlöljön meg!

- Azt érzem, hogy megőrülök, ha a közelemben vagy! – kiabáltam az arcába. A rémület kiült a vonásaira, de nem hagytam abba. – Azt érzem, hogy megőrülök, ha nem vagy a közelemben! – A levegő a tüdejében akadt. Helyes. Félnie kellett tőlem, hogy megvédhessem magamtól. – Azt érzem, hogy meg kell védenem téged mindentől… – vallottam be halkabb hangon az igazat. – És azt is, hogy szeretlek… – suttogtam egészen halkan, de a szíve így is heves vágtába kezdett. Tágra nyílt szemekkel bámult rám olyan ártatlanul, hogy a mellkasom összeszorult. Meg kellett értetnem vele… – De ez nem változtat semmin! – szorultak ökölbe a kezeim a belülről emésztő kíntól és erőfeszítéstől. – Mert tudod, mit érzek még? – kérdeztem tőle, mire aprót rázott a fején. Ahogy a nyakához hajoltam és beszívtam az illatát, a férfiasságom kőkemény lett és alig bírtam elfojtani egy nyögést. Kényszeríteni kellett magam, hogy ismét a barna szempárba nézzek és folytassam. – A véred illatát… Állandóan. Ahogy a családom is. És a többi vámpír, akikkel időről időre találkozunk.

- De ti nem bántotok, és mások sem mernek, ha velem vagytok… - Az ellenállása, ahogyan a hangja is, erőtlenné vált, talán mert tényleg sikerült megijesztenem. Vagy csak rádöbbent, hogy igazam van, és lehetetlen, hogy mi ketten együtt legyünk társakként.

- Nem csak erről van szó! – csattantam fel, hogy a maradék akaratát is megtörjem.

- Hanem miről? – kérdezte.

- Erről! – Az öklöm a falba csapódott a feje mellett hatalmas lyukat hagyva maga után. Ijedten rezzent össze, és szorosan behunyta a szemeit. Mikor végül oldalra fordult, kitágult pupillával bámulta a megrongált falat. – Hogy szerethetnél valakit, aki egy simogatással megölhet? – próbáltam rádöbbenteni a legfontosabb dologra, amely elválasztott minket.

- Nekem nem számít… - motyogta. Úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna. Egy másik életben, egy másik helyen, pont ugyanezt mondta szóról szóra egy majdnem ugyanilyen barna szempár tulajdonosa. Őt megvédtem a saját dacosságától, és most sem tehettem mást.

Ahogy megragadtam Isabella karját, először meglepődött, aztán ellenkezni kezdett, de feleslegesen. Egészen a küszöbig vonszoltam, aztán kitoltam a folyosóra.

- De nekem igen – vágtam be az ajtót, aztán lecsúsztam a falap mentén a földre, és remegve a tenyerembe temettem az arcomat.