10. fejezet
Lélekszakadva rontottam be a Black házba, és azonnal a lépcsők felé indultam. Hallottam Emma szívdobogását az emeleten – ezer közül is felismertem volna az ütemét. Már a lépcsősor felénél tartottam, mikor hirtelen akadály állta az utamat Dave személyében. Először csak meg akartam kérni, hogy álljon félre, de ahogy rá emeltem a pillantásomat, meglepetten dermedtem meg. Az arcvonásai lángoló dühről árulkodtak, de nem értettem, minek köszönhetem ezt az ellenszenvet.
- Hagyd őt békén! – sziszegte a fogai között. Meghökkenve nyíltak el az ajkaim.
- Tessék?
- Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek, ne játszd az értetlent! – csattant fel. – Látom, hogy nézel rá, és egyáltalán nem tetszik! – szorult ökölbe a keze. A harag szép lassan szivárgott szét az ereimben elárasztva a testemet.
- Amíg neki tetszik, egyáltalán nem érdekel, hogy te mit gondolsz! – néztem farkasszemet vele.
- Ha tetszene neki, nem csomagolna odafent!
- Csomagol… El… el akar menni? – nyögtem ki halálra rémülve. Akkor eldöntötte? De hát, még nem telt le a két hét…
- Látod? Nem akarja ezt az egészet! – húzta ki magát Dave, és elégedettség szikrázott a szemében.
- Ezt tőle akarom hallani! – próbáltam meg elmenni mellette, de a keze a csuklómra kulcsolódott. Alig bírtam visszafogni magam, hogy ne hajítsam át a korláton. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy nem akartam Emmának fájdalmat okozni azzal, hogy szétcincálom a testvérét. – Azonnal vedd le rólam a kezed! – figyelmeztettem, és ez az egy mondat is hatalmas erőfeszítésembe került.
- Dave! – Emma hangjára mindketten összerezzentünk. – Engedd el! Mi a fene ütött beléd? – Szikrázó szemekkel meredt a bátyjára, aki behúzta a nyakát. Emma mindig olyan félénknek tűnt – ha beszélt, akkor is csak halkan, dallamosan, mintha a szél susogott volna az ember fülébe. Most viszont keményen csattant a hangja, akár az ostor. Figyeltem a megfeszülő vonásokat, és a szívem összerándult. Tényleg engem véd, vagy csak attól fél, hogy kárt okozhatok a testvérében?
- Csak segíteni akartam! – védekezett Dave. – Megmondtam, hogy elmegyünk, és hogy nem kérsz a bizarr közeledéséből.
- Egyedül is el tudom intézni a dolgaimat – jelentette ki Emma. Ezt a pillanatot találtam alkalmasnak arra, hogy a torkomat megköszörülve felhívjam magamra a figyelmét. Ahogy felém fordult, az arca kipirult.
- Beszélhetnénk? – kérdeztem szinte könyörgő hangon. Valahogy muszáj meggyőznöm őt, hogy itt kell maradnia. Hogy az Edward által felsorolt akadályok nehezek, de nem legyőzhetetlenek. Pár pillanatig nem kaptam választ, és már attól tartottam, elzavarnak, de Emma végül bólintott.
- Most meg hová mentek? – Dave felháborodott hangon szisszent fel, ahogy a húga nyomában az emelet felé indultam.
- A szobámba. Vagy talán van valami kifogásod ellene? – vonta fel a szemöldökét Emma. Dave morogva fordított hátat nekünk, és lecammogott a lépcsőkön.
- Jól vagy? – Emma aggódó pillantása miatt majdnem felnevettem. Dave akkor sem tudott volna ártani nekem, ha három évig egy edzőteremben él, de nagyon jól esett, hogy Emma félt engem.
- Persze, semmi gond – bólintottam, miközben beléptünk a vendégszobába. – Szóval tényleg el akarsz menni? – meredtem a nyitott bőröndre. Emma felsóhajtott, aztán az ágyhoz ment és tovább pakolt.
- Így lesz a legjobb. Minél előbb elmegyek, annál kevesebbet kínozlak. – Hitetlenkedő nevetés szakadt ki belőlem jelezve, hogy az őrület szélén állok. Hát még mindig nem érti, hogy számomra az a kínzás, ha távol van tőlem? Valószínűleg Emma is észrevette, hogy kiborultam, mert abbahagyta a csomagolást, és szomorú szemekkel fordult felém.
- Kérlek… Könyörgöm neked, gondold át. Azt mondtad, kapok két hetet – emlékeztettem.
- Jaj, Leah… - Újabb sóhaj csúszott ki a száján, én pedig beleborzongtam abba, ahogy kiejtette a nevemet. Annyira hinni szerettem volna Edward Cullennak abban, hogy tényleg szeret. Ha az igazat mondta nekem, akkor még lehet egy halovány esélyem…
- Nézd, tudom, hogy mit gondolsz… - csúszott ki a számon, de Emma kételkedő arcát látva megnyugodtam, hogy szerencsére képletesen értette a mondatomat. – Azt hiszed, hogy számomra a bevésődés kényszer, de ez nem igaz. Ha nem lenne ez a kötelék, akkor is téged választanálak. Mert a bevésődés ahhoz köt, aki tökéletes a számunkra. Ez nem kényszer, csak egyfajta alátámasztása az érzéseinknek. Bizonyosság, hogy nem csak a szerelem illúzióját találtuk meg, hanem Az Igazi Szerelmet – néztem a szemébe megnyomva az utolsó három szót. Meg kell értenie, hogy mit is jelent számomra!
- Hogy lehetnék én a tökéletes számodra? – remegett meg a hangja. – Leah, mit adhatnék neked? – tárta szét a karját. A válasz olyan egyszerű és nyilvánvaló volt…
- Magadat. – Pár pillanatig a kék tekintet kavargó víztükörként vonzott magába, aztán végül elsötétült.
- Bár ilyen egyszerű lenne minden… - préselődött össze a két tökéletes ajak.
- Csak tőlünk függ, hogy mennyire egyszerű – léptem közelebb. - Szerintem megérné vagy te nem így látod? – emeltem fel lassan a kezemet, és az arcára csúsztattam. Lehunyta a szemét, és gondterhelt ráncok jelentek meg a homlokán.
- Mit szólnának mások? – tette fel az első kérdést még mindig csukott szemmel. Azt kívántam, bár újra rám nézne, hogy olvashassak a tekintetéből.
- Engem nem érdekel, hogy mit mondanak mások, és ha valaki téged merne bántani, azt cafatokra szaggatom – simogattam a hüvelykujjammal a puha bőrt, ami még rózsásabb színt kapott az érintésemtől. – Bárkitől megvédelek! – suttogtam neki az ígéretet.
- Mi lesz az iskolával? Az életemmel?
- Nem állok az utadba. Ha tanulni szeretnél, én veled megyek és támogatlak – vágtam rá azonnal, de a vonásain átfutó fájdalom azt jelezte, hogy nem elégedett a válaszommal.
- Hogy várhatnám ezt el tőled – rázta meg a fejét.
- Én akarom megtenni – zártam a két tenyerem közé az állát, mire végre rám emelte a tekintetét. – Szeretem La Push-t, a családomat, az otthonomat, de Te vagy az, aki nélkül nem tudnék élni. – Hallottam, ahogy elakad a lélegzete. – Nélküled nincs értelme az életemnek.
- Ne mondj ilyet! – nézett rám szikrázó szemekkel, és elhátrálva az érintésemtől az ablakhoz sétált. A pillantásom szomorúan követte.
- De így van. Éppen ezért, ahol te vagy, ott az otthonom – jelentettem ki határozottan, aztán remegő gyomorral szólaltam meg újra. – Ha csak egy kicsit is azt érzed, amit én, adnod kell egy esélyt! Én bármit megteszek érted. Minden úgy lesz, ahogyan te szeretnéd.
- Nem, ez így nem jó – rázta meg Emma újra a fejét. Gondolatai egy pillanatra elkalandoztak – mintha lepergetné maga előtt a lehetséges döntései következményeit -, és csak aztán szólalt meg. – Ha adunk egy esélyt magunknak, egyenlőnek kell lennünk. Te, mit akarsz? – fordult újra felém határozottan.
- Téged.
- Nem! Rajtam kívül. Mit akarsz? Mire vágysz az élettől? – magyarázta széles kézmozdulatokkal. Fontos lehetett neki a válaszom, úgyhogy próbáltam összeszedni a gondolataimat.
- Mindig úgy képzeltem, hogy La Push-ban fogok élni – vallottam be. – Hiányozna a családom és a testvéreim, ha el kéne mennem. De ez nem jelenti, hogy nem tenném meg érted örömmel! – tettem hozzá gyorsan. Emma a sarokban álló kis íróasztalhoz sétált, és maga elé húzva egy papírlapot valamit jegyzetelni kezdett.
- És még? – sürgetett, hogy folytassam.
- Mielőtt... Mielőtt átváltoztam volna, azt terveztem, hogy az egyetemen az őslakosok történelmét fogom tanulmányozni. Főleg a jogrendszer és az iskolarendszer változásait. Modernizálni kéne mindkettőt úgy, hogy közben ne veszítsük el a szokásainkat és önmagunkat – magyaráztam. Már régóta nem jutott eszembe ez a vágyam, mert úgy gondoltam, a farkasság mellett úgyis lehetetlen álom.
- Ez igazán érdekesen hangzik – vette az ajkai közé a tollat Emma. Biztos voltam benne, hogy tényleg így gondolja, nem csak udvariaskodik.
- Nagyon szerettem volna azelőtt családot is. Férjet és gyerekeket – huppantam le az ágy szélére. – De férj helyett most már csak rád vágyom… - öntötte el forróság a testemet. Emma nem nézett rám, csak tovább írt, de a szívverése felgyorsult.
- És a gyerekek? – kérdezett rá, mire rándult egyet a gyomrom.
- Nagyon szerettem volna saját kisbabát, de ez nem lehetséges.
- Miattam? – komorult el Emma arca. – Ha a bevésődés elveszi tőled az anyaság örömét, akkor igenis kényszer – kapcsolta ki a tollat és a papírra helyezte.
- Nem a bevésődés miatt van – tiltakoztam azonnal. Kérdőn nézett rám. – Egyszerűen csak meddő vagyok. Hogy a farkaslét miatt vagy pont azért lehettem farkas, mert nem vagyok képes… Nem tudom… - sóhajtottam, miközben az ágyon heverő pulóver ujját kezdtem babrálni. Ez mindig fájó pontom volt. A közösségünk számára sokat jelentett a család, az anyaság, a gyerekek. Az, hogy nem voltam képes beteljesíteni, amire eredetileg születtem, olyan érzés volt, mintha nem lennék teljes értékű ember és nő.
- Ó! Sajnálom. – Az apró kéz kinyúlt felém és együttérzően rásimult az enyémre.
- Ez van – vontam meg a vállam, mintha egyáltalán nem érdekelne.
- Kérdezhetek valamit? – szaladt össze Emma szemöldöke.
- Persze.
- Beszélgettem Jacobbal, és… Ő azt mondta, úgy gondoljátok, a bevésődés elsődleges célja megtalálni azt az embert, aki a leginkább alkalmas arra, hogy tovább vigye a farkas génjeit. De nálunk, ez nem működne… Akkor hogyhogy…
- Miért vésődtem beléd? – döntöttem oldalra a fejem. – Fogalmam sincs. Talán tévedtünk ezzel az elmélettel.
- Talán… - Valami olyasmi futott át Emma arcán, amit nem tudtam hová tenni, de mielőtt még rákérdezhettem volna, ismét a papírlap felé fordult.
- Mit írsz? – bukott ki belőlem a kérdés.
- Listát arról, hogy mire vágyunk. Tudni akarom, hogy mennyire összeegyeztethetőek a terveink – fejezett be egy mondatot, aztán ismét felém fordult. – Tudod… Az apám és az anyám elváltak. Szerelmesek voltak egymásba, de apu… Neki lételeme volt a szabadság. Anyu viszont nem vágyott másra, csak nyugalomra. Hiába érezték azt, amit, ez nem változtatott azon, hogy képtelenek voltak együtt élni anélkül, hogy valamelyikük fel ne adta volna önmagát. Én nem követem el ugyanazt a hibát, mint ők – jelentette ki. Így már tökéletesen érthető volt a viselkedése. A kétségei, hogy miért akarja tudni, én mire vágyom, minden…
- És mire jutottál? – érdeklődtem feszülten.
- Nem is tudom… - A sóhaj, ami előtört a torkából, nem kecsegtetett túl sok jóval. – Én mindig is nagyvárosban éltem. Jó itt. Tényleg az, de hogy tudnám-e az otthonomnak tekinteni… - kezdte. – Te viszont szeretsz itt élni. Igen, tudom – emelte fel a kezét, mikor meg akartam szólalni. -, értem képes lennél bárhová eljönni, de ezt nem várhatom el tőled úgy, hogy cserébe én semmit sem adok fel. – A gyomromban mázsányi kövek kezdtek felgyülemleni megint. – A továbbtanulás azt hiszem, mindkettőnk vágya. Biztosan találnánk olyan egyetemet, ahol mindketten azt tanulhatnánk, amit szeretnénk – mondott végre valami pozitívat is. Pár kődarab elpárolgott a reménynek köszönhetően, de még mindig maradt bennem egy kisebb hegynyi.
- Igen, az jó lenne… - mosolyodtam el halványan. A gondolat is, hogy Emmával együtt lehetek, egy egyetemre járhatok, és minden nap láthatom őt, boldogsággal töltött el.
- A család pedig… Tudod, én mindig is úgy hittem, hogy lényegtelen, kivel van együtt az ember, csak szeressék egymást. A kor sem számít, akkor a nem miért számítana, igaz? – nézett rám kérdőn.
- Nem számít – biztosítottam róla.
- De a gyerekkérdés… Én is mindig anya akartam lenni, és nem hiszem, hogy erről bármi vagy bárki miatt le tudnék mondani. Akármiről le tudnék, kivéve ezt! – sütötte le a szemét.
- Ezt megértem. És ebben is támogatlak – bólintottam. Egy kívülálló számára bizarrul hangozhatott volna, hogy pár napos ismeretség után ilyen komoly tervekről beszélgetünk, számunkra mégis fontos és szükséges volt. A bevésődés miatt, mintha Emma mindig is a részem lett volna, és teljesen komolyan gondoltam a vele való életet. Ő pedig valószínűleg azért vett végig minden fontos pontot, mert tisztában volt az érzéseimmel és nem akart hiú reményekkel kecsegtetni.
- Képes lennél más gyerekét felnevelni? – harapta be a száját.
- A te gyerekedet – javítottam ki. Pár pillanatig csend volt, aztán Emma bólintott.
- Most… megtennéd, hogy magamra hagysz? – szólalt meg hirtelen. Riadtan néztem rá, aztán önkéntelenül a bőröndje felé pislantottam. Halvány mosoly futott át az arcán. – Át kell gondolnom mindent. De este találkozzunk a tengerparton. Tízkor – állt fel a székről, mire én is felpattantam.
- Rendben – egyeztem bele azonnal. – De ugye, biztos, hogy… - kezdtem bele. Nem tehettem róla, rettegtem a gondolattól, hogy eltűnik az életemből.
- Ott leszek tízkor – ígérte meg a szavaival és a pillantásával, aztán kinyúlt felém, és megint megszorította a kezemet. Az ujjaim köré fonódtak, és szinte fájt eleresztenem őt. Végül halk sóhajjal hátat fordítottam, és magára hagytam, ahogy kérte.
A napom további része maga volt a pokol. Először fel-alá járkáltam a szobámban, aztán nem bírtam tovább, farkasként bevetettem magam az erdőbe. Legszívesebben ott álltam volna a Black ház előtt, hogy legalább távolról figyelhessem Emmát, de egyedüllétet kért tőlem. Nem lett volna helyes, ha nem adom meg neki, még akkor sem, ha ő nem tud a jelenlétemről.
Abban a másodpercben tudtam, hogy Jacob engem keres, ahogy átalakult. Dave panaszkodott a viselkedésem miatt, és azt mondta, hogy el fognak utazni a húgával, Jacob pedig jól megmondta neki a magáét. Megvédett engem. Akaratlanul is jól esett a dolog, de bosszantott, hogy Jacob ezzel tisztában van.
Hogy vagy? – sündörgött elő az egyik fa mögül.
Jól – feleltem röviden neki. Ha ennél hosszabban akartam volna kifejteni az érzéseimet, három napig ömlöttek volna belőlem a gondolatok.
Azt inkább ne! Nem bírnálak három napig hallgatni! – nevetett fel. – Így is elég sokkoló, hogy vannak érzéseid. Mostantól nem szidhatlak rendesen, nehogy a szívedre vedd… - legyintett oldalba finoman a farkával.
Te csak ne féltsd az én szívemet. Tökéletesen hidegen hagy, bármit is mondasz – mordultam fel, és megjátszott bosszúsággal leheveredtem a fűbe.
Szóval, találkoztok lent a parton? – hallottam meg az újabb gondolatot.
Igen, mint tudod… - utáltam, ha olyasmikre kérdezett rá, amit a fejemből már úgyis kiolvasott. A felesleges körök csak nyűgössé tettek.
Vigyél magaddal majd egy pokrócot – jött a tanács. Egy másodpercig értetlenül pislogtam magam elé, aztán megláttam a képeket a fejében.
Fúj, az istenért! – rázkódtam meg. Jacob alfaként belelátott Sam fejébe – természetesen az ő engedélyével -, és Sam nem tudott elrejteni egy futó emléket az előző éjszakájáról, Emilyről és a tengerpartról.
Bocsi. Azt hittem, már nem zavar…
Nem is. Vagyis nem úgy, ahogyan korábban zavart. Csak… Mintha a saját bátyámat kapnám rajta szex közben. Brrr… - borzongtam meg újra. – Még jó, hogy az a kis vámpírkölyök túl fiatal ehhez, mert kiver a víz a gondolattól, hogy majd a te fejedben is pornót kell néznem.
Hát… Jelenleg még engem is kiver a víz a gondolattól – sunyta le a fejét Jacob, és a mancsait a szemére fektette, mintha ezáltal akarná eltűntetni a bogarat, amit a fülébe ültettem. – Olyan kislány még. Nem tudom elképzelni, hogy egyszer majd úgy fogok érezni iránta. Mintha a kishúgom lenne.
Majd átalakulnak az érzéseid, mikor eljön az ideje – néztem fel türelmetlenül az égre. Még csak hat óra körül lehetett, én pedig már az őrület szélén álltam.
Nyugi, hamar elmegy az a pár óra… - kuncogott Jacob, miközben az elméjében olyan jelzőkkel illetett, amik egyáltalán nem tetszettek.
Egyáltalán nem vagyok csöpögős és nyálas! – kértem ki magamnak. – Csak aggódom. Mi lesz, ha azt mondja, elmegy? – nyüszköltem fel. – Nem, egyáltalán nem biztos, hogy marad – feleltem Jacob gondolataira. Ő meg volt győződve róla, hogy ennek a történetnek happy end lesz a vége, de én cseppet sem voltam biztos a rózsaszín végben. Annyi minden állt Emma és közém, és fogalmam sem volt róla, hogy melyik problémára mondja majd azt, hogy ez számára megoldhatatlan.
Tudod, mit? Fussunk versenyt! – szakította félbe a rémképeimet Jacob. Meghökkenve néztem rá.
Azt hiszed, hogy ilyen állapotban futkosni van kedvem?
Valld be, hogy csak félsz, hogy megverlek… - váltott át gúnyolódó hangnemre. Megforgattam a szememet.
Ez a manipuláció csak a férfiaknál jön be… Ránk nem hat, ha az egónkat sértegetitek.
Oké, akkor kérlek, fuss velem! Légy szíves! Nem bírom tovább hallgatni a nyüglődésedet, úgyhogy nekem teszel vele szívességet… - váltott át könyörgő hangnemre.
Miért akarnék neked szívességet tenni? – húztam el a számat.
Ó, ugyan már, Leah! Ne kéresd magad! Tudom, hogy akarod… - változott a hangja mézesmázossá.
Oké, oké, benne vagyok, csak könyörgöm, ezt ne… - tettettem öklendezést. Lassú mozdulatokkal álltam fel, aztán hirtelen kilőttem.
Hé, ez nem ér! Csaló! – kiáltotta Jacob, miközben ő is utánam iramodott.
A futás tényleg segített, bár ezt sosem ismertem volna be hangosan. Nem csak kiűzte belőle a feszültséget, de az idő is gyorsabban telt közben. Mire a hegyekből visszaértünk, már majdnem fél tíz volt. Jacobot hátrahagyva rohantam haza, hogy fel tudjak öltözni rendesen. Igyekeztem a lehető legcsinosabban felöltözni, végül egy halványbarack színű felső és egy fehér rövidnadrág mellett döntöttem.
Olyan izgatottan mentem le a tengerpartra, mintha életem első randevújára készülődnék, bár ez sokkal több volt, mint egy egyszerű randi. Az életem múlt azon, hogy Emma hogyan döntött.
Pár perccel korábban érkeztem, és a szívemmel a torkomban sétálgattam a homokban, miközben várakoztam. Mikor meghallottam a két szív dobogását, és a karcsapások hangját, meglepetten fordultam a tenger felé. Összevont szemekkel figyeltem, ahogy Sam Emmával a karjaiban kievickél a partra. Mi a fene?
- Jaj, már itt vagy? – harapta be a száját Emma, miközben letették a homokba. – Sajnálom, hogy várnod kellett… - mentegetőzött, aztán Sam felé fordult. – Köszönöm szépen a segítséget! – mosolygott rá. Sam bólintott egyet, aztán elindult a házak irányába.
- Ez meg mi volt? – érdeklődtem kíváncsian.
- Semmi. Gyere! – Emma ujjai a kezemre fonódtak, mire elfelejtettem minden kérdésemet. – Sétáljunk egyet, olyan szép az éjszaka! – mosolygott rám. Felszabadultnak tűnt, ettől pedig megkönnyebbültem. Ha el akarna hagyni örökre, akkor csak nem lenne ennyire fesztelen.
Míg a várakozás percei kínzóan lassúak voltak, addig ezek az örömteli pillanatok elsuhantak, akármennyire is beléjük akartam kapaszkodni. Emma közelsége maga volt a mennyország. Akár az örökkévalóságot is eltöltöttem volna csak azzal, hogy vele sétálok kézen fogva. De sajnos tudtam, semmi sem tart örökké…
- Leah… - Emma hirtelen állt meg, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom. Most jön a komoly része a dolognak… - futott át rajtam a gondolat. Egy pillanatra lehunytam a szemem, aztán egy mély sóhaj után felé fordultam.
- Igen? – Ennél többet nem voltam képes kipréselni magamból.
- Kérhetek valamit? – Döbbenten ráncoltam össze a homlokomat, de azért bólintottam. – Megcsókolnál? – jött az újabb meglepő kérdés. Kikerekedő szemekkel meredtem Emmára, miközben a torkom kiszáradt. Először nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam-e a kérését – talán annyira kívánom őt, hogy már hallucinálok -, de végül a pillantása, ami lecsúszott a számra, meggyőzött.
Reszketeg levegőt szívtam a tüdőmbe, ahogy előre hajoltam. Mikor először megcsókoltam Emmát, direkt visszafogtam magam, hogy ne ijesszem el, de most képtelen voltam erre. Az elmúlt napok elfojtott szenvedélye elemi erővel tört ki belőlem. A derekát megragadva húztam közelebb magamhoz, és azonnal csókolni kezdtem. Olyan megadóan és engedelmesen nyíltak meg az ajkai előttem, hogy belenyögtem az érzésbe, ami végigcikázott rajtam.
Mikor Emma hátrébb lépett, letaglózva tántorodtam meg, és zihálva próbáltam lenyugtatni magam. Fájóan lüktetett a testem a vágytól, de ez egyáltalán nem számított. Ha ő nem akart többet egy csóknál, akkor ennyi volt. Ez is sokkal több, mint amire számítottam. Egy igazi ajándék, égi csoda…
Emma kék tekintete az enyémbe fúródott – mintha maga a tenger nyelt volna el -, aztán a keze felemelkedett. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogy a háta mögé nyúl, és a bikini felsőjének a kötőjével szöszmötöl. Aztán az apró anyagdarab a földre hullott, én pedig ledermedve meredtem a tökéletes halmokra. El sem hittem, hogy ez megtörténik…
Emma elpirulva nézett rám, miközben a keze tétován felemelkedett, hogy eltakarja magát, aztán mikor rájött, mit is tesz, visszaejtette maga mellé a karjait. Egészen eddig ő volt a cselekvő, de a zavara nyilvánvaló volt. Nem tudta, mit is tegyen most, mi legyen a következő lépése. Hogy segítsek neki, közelebb léptem hozzá, és a kezem az arcára csúsztattam. Jó pár pillanatig csak simogattam a kipirult, forróvá vált bőrt, miközben a tekintetünk összeolvadt.
El akartam mondani neki, hogy mennyire gyönyörű, de képtelen voltam megszólalni. A csodálattól és a megilletődéstől egyszerűen elment a hangom. Szavak helyett csak ismét előre hajoltam, és megcsókoltam. A teste azonnal hozzám simult, mintha belém akarta volna rejteni a meztelenségét. A tekintetem még zavarba hozta, de az ölelésemet biztonságosnak és otthonosnak érezte.
A kezem önkéntelenül indult felfedezőútra a hátán végigsimítva a selymes bőrt. Fogalmam sem volt, mit csinálok, csak tettem, amit az ösztöneim diktáltak. Nekem is annyira új volt minden, mintha most először szerelmeskedtem volna.
Emma a testmelegem ellenére reszketett a karjaimban arra késztetve, hogy még közelebb húzzam magamhoz. A melle az enyémhez szorult azonnali reakciókat kiváltva belőlem. Meg akartam érinteni, a tenyerembe zárni, érezni, ahogy a mellbimbója nekem köszönhetően apró gömböcskévé keményedik. Minden reakció, amit képes voltam kicsiholni a testéből, egy-egy apró győzelem volt. Bizonyította számomra, hogy ugyanazt érzi, amit én. Ugyanúgy kíván.
Ahogy a nyelvünk összeért Emma átsóhajtotta a lelkét belém. Korábban ostobaságnak tartottam ezt az indián mondást, de most megértettem. Szinte éreztem, ahogy eggyé leszünk végre teljesen. Én már korábban is csak az övé voltam, de most végre ő is átadta nekem magát.
Le akartam húzni magammal a homokba, de az nem lett volna túl kényelmes a számára. Most kezdtem csak szidni magam, amiért nem hallgattam Jacobra, és nem hoztam magammal egy pokrócot. Azt akartam, hogy az első alkalom tökéletes legyen, ez pedig lehetetlenség volt úgy, hogy Emma kényelmetlenül érzi magát a durva homokon fekve. Beleőrültem volna, ha most el kell engednem, mégis félbehagytam volna, amibe belekezdtünk, ha az úgy jobb neki.
- Talán jobb lenne, ha máshol… - próbáltam összehozni egy értelmes mondatot, de bonyolultabb volt, mint gondoltam. Emma tekintete teljesen elbűvölt. – Nem kényelmes a homokon… - motyogtam átszellemülve. Az apró kezek lecsúsztak a nyakamból, én pedig már kezdtem beletörődni, hogy ennyi volt, mikor megéreztem a gyengéd húzást.
- Gyere… - Emma arcára halvány mosoly ült ki, az ujjai pedig az enyémek közé csúsztak. Annyira intim volt ez az érintés, hogy beleremegett a szívem. Kérdés nélkül követtem őt – ha a pokol lángjai közé vezetett volna, akkor is mentem volna utána. De ennél sokkal kellemesebb meglepetés várt rám – egy kis csónak a partra húzva.
Fogalmam sem volt, hogy került oda, de mivel Emma egyenesen ahhoz vezetett, így sejtettem, hogy ő intézte el, hogy ott legyen.
- Sam kölcsönadta – kaptam végül magyarázatot tőle. A hangja halk volt, de az, hogy ilyesmivel készült, bizonyította számomra, hogy meghozta a döntését. A boldogságtól repülni tudtam volna. Csodálkoztam, hogy a lábaim még nem szakadtak el a biztos talajtól.
Emma elengedte a kezem, aztán belépett a csónakba, és lekuporodott a leterített plédre, amivel ki volt bélelve. Egy másodpercnyi időt adtam magamnak, hogy gyönyörködjek a látványában, csak aztán követtem őt.
Az előbbi hevesség önfeledtsége eltűnt azon a pár méteren, amit idáig megtettünk, és csak a zavart tétovaság maradt. Az ujjaim bizseregtek a vágytól, hogy újra megérintsem Emmát, de valami visszatartott. Újra rám tört a tudat, hogy fogalmam sincs, mit teszek. Emma az oldalára fordult és összekuporodva nézett engem, mint egy kíváncsi, ártatlan kislány.
Vágytam arra, amit tenni készültünk, mégis féltem. Nem attól, amit jelentene – elkötelezettséget, problémákat, családot, sírig tartó érzéseket -, hanem attól, hogy nem vagyok elég jó Emmának. A szerelmem olyan erős volt, mint egy tornádó, és az, hogy Emma most itt volt mellettem, azt jelentette számomra, hogy ő is hasonló érzéseket – ha nem is ennyire erőseket – táplál irántam. De az, hogy a lelkünk egymáshoz kapcsolódott, koránt sem jelentette, hogy testileg is összeillünk. Mi van, ha a vágyaim összetörik őt, vagy pont ellenkezőleg, egyáltalán nincsenek hatással rá…
- Valami baj van? – Emma hangja és ujjai egyszerre simogattak végig. Az aggódás kiült a pisze orr tövében keletkező ráncokba.
- Csak annyira szeretnélek megérinteni – vallottam be. – De még sosem csináltam ilyesmit, és…
- Én is félek. – Emma kijelentése magam sem értem, miért, de megkönnyebbüléssel öntött el.
- Akkor mit tegyünk? – kérdeztem inkább magamtól, mint tőle, mégis ő adta meg a választ.
- Talán… Haladhatnánk lassan. Hogy minden magától jöjjön… - tanácsolta. Kérdőn pislogtam rá. – Mondjuk, esetleg… Először megint megcsókolhatnál… - harapta be az ajkát. A szám felfelé szaladt, és azonnal közelebb hajoltam teljesíteni a kérést.
Még messze járt a napfelkelte, volt elég időnk, ezért lassan, puhatolózóan kóstolgattam őt. Tudni akartam, mi az, ami jól esik neki, hogy örömet okozhassak, a sóhajai pedig pontosan tájékoztattak arról, mikor járok jó úton. A nyelve finoman az enyémhez dörgölőzött, miközben az ujjai a karomat simogatták. Olyan volt az egész, mint egy édes játék. Érdeklődve tanulmányoztam, hogy melyik mozdulatom milyen reakciót vált ki belőle, miközben én magam is átadtam magam a rám törő érzéseknek.
A szám önálló tudatra ébredve akarta végigkóstolni Emma minden egyes porcikáját. Az ajkaitól elszakadva indult el az álla felé, hogy elidőzzön a nyakán, aztán tovább haladjon a kulcscsontjáig. Halk nyögés hatolt a fülembe, mikor a fogaim finoman végigkarcolták a puha bőrt.
Reszkető ujjakkal teljesítettem be a korábbi vágyamat. A tenyerem érdeklődve fedte be az egyik kerek, ruganyos mellet. Nagyobb volt, mint az enyém, de pont elfért a kezemben. Bizsergés futott végig rajtam, ahogy az apró, rózsaszín bimbó tényleg megkeményedett az érintésemtől és nekifeszült a tenyeremnek.
A mutatóujjam érdeklődve rajzolt képzeletbeli vonalakat a halomra, egyre közelebb haladva ahhoz, ami most leginkább lefoglalta a képzeletemet. Emma aprót rándult és szisszenő hangot adott ki, ahogy az ujjam hegye hozzáért a kis gömböcskéhez. Az arca vörösbe öltözött, a tekintetét pedig elrejtette előlem a szempillái mögé. Látni akartam az elragadtatást az arcán…
Egy ideig az ujjammal dörzsölgettem őt, aztán nem bírtam tovább. Éreznem kellett a bőre ízét. Az ajkaim közé vettem a meredező mellbimbót, és finoman megszívtam. A nyögés, amit kiváltottam Emmából, sokáig visszahangzott a fülemben. A mellkasa előre feszült, mintha szavak nélkül könyörgött volna a folytatásért, én pedig sosem tudtam volna megtagadni tőle. A zihálásunk hangja furcsa melódiaként vegyült össze a tenger zúgásával.
Ahogy megéreztem a matatást, meglepetten hagytam abba a ténykedésemet. Emma befurakodott a felsőm alá, és megpróbálta lerángatni rólam. Elmosolyodva segítettem neki a nehéz műveletben, aztán a torkomban dobogó szívvel vártam a reakcióját. Ő olyan gyönyörű volt, puha, nőies, én ezzel szemben izmosabb voltam, mint egy átlagos nő, a melleim kicsik voltak, és egyáltalán nem soroltam magam a vonzó kategóriába.
Láttam, ahogy megrezdül a keze, mintha meg akarna érinteni, de végül mégsem tette. Csak nézett engem. A tekintete olyan hatással volt rám, mint egy fújtató – még jobban felszította bennem a már amúgy is lobogó tüzet. A lángok végigperzselték a sejtjeimet, ott buzogtak a véremben és felerősítették a combom közötti lüktetést is.
A hátamra fordultam, és lehunytam a szemem. Hagyni akartam, hogy anélkül fedezzen fel, hogy zavarban kéne lennie. Valószínűleg rájött a mozdulatlanságom okára, mert kisvártatva megéreztem a simogatását a hasamon – az izmaim önkéntelenül rándultak össze. Egy pillanatra abbamaradt a felfedezőút, én pedig már megijedtem, hogy a hirtelen reakcióm elrémítette Emmát, mikor ismét végigzongorázott a testemen.
Visszafojtottam a lélegzetemet, ahogy megérintette a mellemet. Annyira ki akartam nyitni a szemem, hogy lássam, mit gondol, mégsem tettem. Nem akartam a saját vágyaim miatt elrontani a pillanatot és az ő örömét. Az ujjai bizsergést hagytak maguk után – korábban fogalmam sem volt arról, hogy ez ilyen is lehet. Igaz, Sam gyengéd volt velem, mikor – még az első átalakulása előtt – úgy döntöttünk, hogy szeretkezni fogunk, de az érintése valahogy teljesen más volt. Sokkal célratörőbb, tudatosabb. Emma lepkeszárny-simogatásai nem tudták azonnal, mi okoz nekem örömet, de megkeresték. És kutatás közben olyan érzékeny pontokat is felfedeztek rajtam, amiknek korábban a létezéséről sem tudtam.
Észre sem vettem, hogy mikor kezdtem hangosan sóhajtozni, de mire Emma fölém hajolva megcsókolt, már megint ziháltam. Átfordítottam őt a hátára, és újra falni kezdtem a porcikáit. Az édes vacsorában az ajkaim, a nyelvem és a fogaim is részt vettek.
Minél lejjebb haladtam, annál izgatottabb lettem. A szám már majdnem elérte a fürdőruha alsó részének a szélét, miközben reszkető ujjakkal simítottam végig a hosszú combokon.
Feltérdeltem egy pillanatra, aztán a kék tekintetbe fúrva a sajátomat, csúsztattam az ujjam az apró anyag pántja alá. Figyelni akartam közben Emma arcát, hogy lássam rajta, ha bármiféle ellenérzése lenne, de csak szűzies vágyakozás ült ki a vonásaira.
Elfojtottam egy sóhajtást, ahogy az utolsó ruhadarabot is arrébb hajítottam. Emma volt a leggyönyörűbb lény, akivel valaha találkoztam. A tekintetem végigsimogatta a kipirult arcot, a kecses nyakat és a sűrűn pihegő mellkast, majd megállapodott a nőiessége legfőbb pontjánál. Képtelen voltam tovább várni, kezeim finoman még széjjelebb csúsztatták a lábait, hogy a teljes látványt be tudjam fogadni.
A rózsaszín kelyhecske kagylóként nyílt szét, és a gyönyör nedvessége ott csillogott benne. Még sosem láttam így kitárulkozva egy másik nőt, de a látványtól csak még inkább rám tört a szívszorító érzés. Szeretem ezt a nőt, aki most előttem fekszik teljesen átadva nekem magát. Ennél csodálatosabb ajándékot nem is kaphattam volna az élettől. Lehunytam a szemem, nehogy a boldogságtól szégyen szemre elsírjam magam, aztán gyengéd puszit nyomtam Emma hasára.
A fehér comb megrezzent, ahogy simogatni és csókolni kezdtem és pár pillanat múlva már szó szerint reszketett. Igyekeztem visszafogni magam, és a lehető leglassabban haladni a célom felé, de Emma ujjai a hajamba túrtak, és finoman könyörögtek a megváltásért.
- Istenem! – Elégedett nyögés szakadt fel Emma torkából, mikor lassan végigszántottam a nyelvemmel a nedvedző résen. Felpillantottam, de legnagyobb sajnálatomra, az arcát a tenyerébe rejtette, csak akkor lesett ki az ujjai mögül, mikor rájött, hogy abbahagytam a kényeztetését.
- Hadd lássalak közben… - szaladt ki a számon. Nem akartam Emmát rákényszeríteni semmire, de úgy vágytam látni rajta, hogy örömet okoz-e neki, amit teszek. Tétovázva fedte fel előttem az arcát, ami a vörös árnyalataiban játszott. Egy biztató mosollyal adtam a tudtára, hogy nem kell sem félnie, sem szégyenkeznie, aztán újra az ölére hajoltam.
A női illat és íz furcsa és új volt, mégis kellemesen izgató. Az alhasam fájón megfeszült a kielégületlen vágytól, odalent pedig még forróbb és nedvesebb lettem, mint eddig. Hagytam, hogy az ösztöneim és Emma nyöszörgő sóhajai vezessenek, aztán mikor rátaláltam arra a pontra, amitől az előttem fekvő test halk sikollyal megvonaglott, igyekeztem arra a helyre koncentrálni. A nyelvem és a szám addig gyötörte a kemény kis húsgömböt, amíg a sóhajok hangos zihálássá nem erősödtek.
Emma hol istenhez fohászkodott, hol nekem könyörgött, hogy ne hagyjam abba, aztán egyszer csak elakadt a lélegzete és ívbe feszült a teste. A nyelvem alatt éreztem az összehúzódó és elernyedő pulzálást, aztán szép lassan alábbhagyott a kéj, és Emma kimerülten hanyatlott vissza a csónak fapadlójára.
Nyomtam még egy apró csókot a kéjjel kínzott testrészre, aztán visszakúsztam Emma mellé. A tekintete még zavart volt az előbbi orgazmustól, ezért csak az arcát simogattam kedveskedve. A vágytól szinte nyüszíteni tudtam volna, mégis teljes csendben vártam, hogy a légzése ismét egyenletes legyen.
- Minden rendben? – kérdeztem végül, mikor Emma elpilledve pislogott rám. Az ujjaim ökölbe szorulva próbáltak önuralmat kényszeríteni rám, de a testem tüzelve kívánta az érintést.
- Igen, ez… Csodálatos volt – mosolyodott el lustán. – Igazán az volt… - nyújtotta felém a száját egy csókra, miközben a keze végigsimított az oldalamon. Úgy rándultam össze, mintha áramot vezettek volna belém.
- Valami baj van? – nézett rám riadtan. Élesen beszívtam a levegőt, aztán összepréselt szájjal megráztam a fejem. – Leah? – kerekedtek ki a szemei, ahogy meglátta a tekintetemben a vad tüzet.
Finoman fogtam meg a kezét – nem túl szorosan, hogy ne érezze kényszernek csak kérésnek, amit csinálok -, aztán a hasamra helyeztem, majd eleresztettem megadva neki a választás jogát. Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt rajtam a tenyere, aztán megmozdultak az ujjai.
A kezem az arcára simult, hogy rábírjam, a tekintetével is szerelmeskedjen velem. Az egyik lábamat felhúzva könnyítettem meg neki, hogy hozzám férhessen, és mikor végigsimított rajtam, úgy éreztem, tényleg repülök. Újra és újra megérintett, de én ennél sokkal többre vágytam. Ismét a kezére fektettem a sajátomat, hogy megmutassam, mit szeretnék, és mikor az ujjai könnyedén belém csusszantak, a morgás és a nyögés keveréke hagyta el a torkomat.
Egy ideig mutattam neki a megfelelő ritmust, aztán a nyakába kapaszkodva magamhoz húztam, hogy megcsókolhassam. A szájába nyöszörögtem a boldogságomat, miközben a csípőm ösztönös mozgásba kezdett. Éreztem, hogy nagyon közel járok a gyönyörhöz, de igyekeztem minél tovább húzni. Nem akartam, hogy véget érjen az éjszaka. Ha most lehetett volna egy kívánságom, az lett volna, hogy az örökkévalóság minden egyes pillanatát Emmával szeretkezve tölthessem.
Végül képtelen voltam visszafogni, és a kéj elemi erővel söpört végig rajtam. A sejtjeim szétrobbantak, pulzáltak, aztán újra összeálltak egésszé téve engem. Hasonló volt, mint alakot váltani, csak míg a testünk számára az egy nem fájó, de mégis kellemetlen élmény volt, ez maga volt a mennyország. Remegve feküdtem a fadeszkákon és kellett némi idő, hogy képes legyek visszatérni a valóságba, de mikor megtörtént, Emma mosolygós arca volt az első, amit megláttam.
A keze még mindig rajtam nyugodott. Leemeltem magamról, aztán a számhoz húztam, és apró hálacsókokat leheltem az ujjbegyeire. Emma zavartan fúrta a fejét a vállamba, mire halk sóhajjal átkaroltam. Olyan jó volt így. Annyira tökéletes. Rettegtem tőle, hogy csak álmodom…
Ahogy Emma válla megrázkódott, ijedten támaszkodtam a könyökömre, de mikor rájöttem, hogy csak nevet, kissé megnyugodva eresztettem ki a levegőt a tüdőmből.
- Mi az? – kérdeztem zavartan. Rám emelkedett a tenger-tekintet, de kellett pár pillanat, amíg elhalt a kuncogás.
- Csak látszik, hogy farkas vagy… - mosolyodott el, aztán kedveskedve nekidörgölte az orrát az arcomnak. Összeráncolt homlokkal igyekeztem rájönni, mire is gondolhat, de sikertelenül. – Felvonyítottál, mikor… Tudod… - adott magyarázatot nekem somolyogva.
- Én nem is… - akartam tiltakozni, de rájöttem, hogy annak a pár észveszejtő másodpercnek a nagy része teljesen kiesett. Csak a gyönyör megrázkódtatásának érzése maradt bennem halvány emlékként.
- De igen! – Emma nevetése egészen a szívemig hatolt. Annyira boldognak tűnt, egészen kivirult, és a gondolat, hogy ez nekem köszönhető, engem is örömmel töltött el. Képtelen voltam ellenállni annak, hogy újra meg ne csókoljam. Csak akkor szakadtam el tőle, mikor elfogyott az utolsó szusz is a tüdőmből, aztán magamhoz öleltem. A feje a vállamon nyugodott, és éreztem, hogy elpilled, mert a légzése és a szívverése lassan nyugodttá és egyenletesség vált.
- Leah… Mondanom kell valamit… - hallottam meg a halk motyogást. Gyengéden végigcirógattam a hátát, mire nagyot ásított.
- Majd holnap elmondod. Most csak aludj! – tapogattam ki a pléd szélét, és amennyire csak tudtam Emma köré húztam.
- De muszáj… - szakította félbe a mondatot egy újabb ásítás.
- Cssst, holnap… - hunytam le én is a szemem. Emma még susmorgott valamit, de a hangok nem álltak össze értelmes szavakká, aztán szuszogva álomba merült, én pedig nem sokára követtem.
Sosem aludtam még ennyire nyugodtan és mélyen. Mintha a világom összes gond-sziklatömbje egyszer csak lepottyant volna a hátamról felszabadítva a súlyoktól.
A tenger morajlására ébredtem és nagyot nyújtózkodtam. A testemnek jól esett ez a mozdulat, valami mégis rossz érzéssel töltött el. Villámcsapásként kitisztuló fejjel ültem fel, aztán aggódva néztem körül. A csónak üres volt mellettem. Gyorsan magamra rángattam a ruhámat, aztán felálltam, és körbenéztem, de Emmát sem a parton, sem – legnagyobb megkönnyebbülésemre – a tengerben nem láttam.
- Emma! – kiáltottam el magam és remegő gyomorral vártam a választ. Semmi.
Feldúltan rohantam végig a parton, és egyenesen a Black ház felé vettem az irányt. A rettegés kígyóként tekeredett a nyakamra és úgy éreztem, azonnal megfojt, ez az érzés pedig csak nőtt bennem, mikor észrevettem, hogy Emma és Dave bérautója eltűnt a ház elől.
- Hol van? – kérdeztem, miután feltéptem az ajtót és bevágtattam a konyhába. Jacob kissé álmosan pislogott rám. – Emma! Hol van? – ismételtem meg.
- Dave-vel elutaztak, de hagyott neked egy levelet. El is akart köszönni tőled, csak… Leah, jól vagy? – hallottam még tompán a hangját, de már egyáltalán nem érdekelt. Dave-vel elutaztak… Elment… Emma elment. Éreztem, hogy valaminek nekimegyek, miközben kihátráltam a házból, de nem igazán érdekelt. Mire kiértem a verandára, már minden ízemben reszkettem. – Leah! Leah, nézz rám! – rázott meg valaki a karomnál fogva. Kitéptem magam a szorításból, és rohanni kezdtem az erdő felé. Még el sem értem a fákat, mikor az átváltozástól leszakadtak rólam a ruhák.
Emma elment. Emma elment. A fejemben visszhangzó mondattól hangos vonyítás tört ki a torkomból. Hogy tehette ezt azok után, ami történt? Miért tette ezt velem? A múlt éjszaka semmit nem jelentett neki vagy csak egy búcsú volt?
Leah, a francba is, gyere vissza! – hallottam meg Jacob hangját a fejemben, miután átúsztam a folyón. Nem akartam beszélni vele, végighallgatni a sajnálkozását. Nem akartam, hogy tudja, meghaltam belül. Mielőtt még alfaként adhatta volna ki a parancsát, emberi alakot öltöttem, és lekuporodtam az egyik fa alá. A folyó miatt úgyis elveszti az illatomat, és ha nem lát belém, kicsi az esélye, hogy rám talál.
Az idő és a világ megszűnt létezni számomra, csak a hatalmas, végtelen üresség maradt. Emma nélkül úgysem volt értelme semminek. Az életemnek sem. Eldőltem a fűben és átöleltem a térdeimet. Lefeküdtem meghalni.
Először még figyeltem a nap vándorlását, de miután kétszer lement és feljött, abbahagytam. Nem érdekelt, mennyi időbe telik, míg éhen vagy szomjan halok. Azt sem tudtam, farkasként egyáltalán megtörténhet-e ez, bár éreztem a gyomrom szorítását és kezdtem elveszíteni az erőmet. Ha nem, akkor az idők végezetéig itt fogok heverni vagy amíg rá nem jövök, hogy tudok örökre lemondani a farkaslétről – döntöttem el magamban.
Lehunytam a szemem, és felidéztem Emma arcát. Úgy lebegett folyton előttem, mint egy kínzó, boldogsággal eltöltő délibáb, hogy aztán magamra hagyjon újra és újra.
- A fenébe, Leah, mit csináltál? – A hang élesen hatolt a fülembe. Dühösnek tűnt. Éreztem, ahogy valaki felemel, és azonnal vad tiltakozásba kezdtem. Nem akartam, hogy visszavigyenek, hogy életben tartsanak. Nem akartam többé senkit sem látni. Karmoltam, csapkodtam, haraptam, míg végül le nem fogtak. – Nyughass már, Leah! Te fogd meg a lábát! Én majd a kezét! Vigyük már! – hallottam a rövid parancsokat.
- Eresszetek! – sziszegtem. Sosem éreztem magam jobban megalázva, mint most. Erőtlen voltam ahhoz, hogy átváltozzak, emberként viszont gyengébbnek bizonyultam, mint a fiúk. Így is rendesen megnehezítettem a dolgukat, de nem eléggé.
- Teljesen megőrültél, te ostoba! – Sam egész úton pörölt velem, én pedig olyasmiket vágtam a fejéhez, amiket még soha, bár nem tudtam volna megmondani, hogy csak gondolatban vagy tényleg ki is mondtam a szavakat. Azt hittem, hogy ő majd megért. Hogy tudja, milyen érzés lenne elveszíteni azt, aki az élete értelme, ehelyett, ő is cserben hagy.
Mire La Push-ba értünk, kezdtem megint elálmosodni – az éhségtől és a szomjúságtól teljesen kimerültem. Egyre gyakrabban homályosult el előttem a világ, így anyám arcát is csak haloványan láttam, mikor odarohant hozzánk. Abban biztos voltam, hogy rettenetesen aggódik. Felderengett bennem, hogy vajon mit érezhet, mikor a fa alatt fekve vártam a megváltó halált, de Emma hiánya eltörölte a lelkifurdalásomat.
Ahogy ágyba fektettek, azonnal elaludtam, és napok óta most először gyönyörűt álmodtam. Emma az arcomat simogatta és beszélt hozzám. Nem értettem, hogy mit, csak a hangja dallamos csilingelését élveztem. Féltem attól, hogy majd megint elmegy, én pedig hiába nyúlok utána, semmivé foszlik az ujjaim között, de ez nem történt meg.
Félhomály volt a szobámban, mikor legközelebb kinyitottam a szemem. Zavartan ültem fel, és mikor rádöbbentem, mi is történt, elöntött a düh. Lerúgtam magamról a takarót, kipattantam az ágyból, és úgy csörtettem le a földszintre, mint egy dúvad.
- Leah, nem lenne szabad felkelned… - toppant elém Jacob a lépcső aljában.
- Nem! Nektek nem lett volna szabad visszarángatnotok akaratom ellenére! – löktem meg teljes erőmből a mellkasát. Két lépést hátratántorodott, és dühösen összevonta a szemöldökét.
- Inkább meg kéne köszönnöd, hogy megmentettünk!
- Köszönjem meg? Meg akarok halni, te hülye! – ordítottam az arcába, aztán hirtelen ledermedtem. Az orromat ismerős illat öntötte el, én pedig képtelen voltam oldalra fordítani a fejemet, mert féltem, hogy most is csak álmodom.
- Soha többé ne mondj ilyet! – A halk hang, mintha egyenesen szíven ragadott volna.
- Te… Hogy? Miért? – dadogtam elfehéredve, de nem igazán érdekelt a válasz. Itt volt, és most csak ez számított. Ha csak azért, mert megijedt az eltűnésem miatt, és hamarosan megint elmegy, az sem érdekel! Akkor kiélvezem azt a kis időt, ami még adatott nekem, hogy láthassam, és aztán végzek magammal.
- Olyan buta vagy, Leah! Annyira buta! – Ahogy a teste az enyémhez simult, a karjai pedig úgy kapaszkodtak a nyakamba, mintha fogva akarnának tartani, kitörtek belőlem a könnyek, amik eddig bennem rekedtek. – Hogy gondolhattad, hogy elhagylak? Halálra aggódtam magam miattad! – szidott le, én pedig értetlenül fúrtam a nyakába az arcomat.
- De hát, elutaztál a testvéreddel… - motyogtam. Nem voltam biztos benne, hogy Emma értette, amit mondtam, mert nem válaszolt azonnal, de végül eltolt magától, és egyenesen rám szegezte a pillantását.
- Elutaztam, hogy mindent elrendezzek és utána visszajöjjek. Megírtam a levélben.
- Levélben? – kérdeztem vissza automatikusan.
- Ebben. Amit nem hagytál, hogy átadjak neked, mert elrohantál, mint egy őrült! – forgatta meg a szemét Jacob és felém nyújtott egy borítékot. Átvettem tőle, de nem nyitottam ki. Előkotortam az emlékeimből azt a reggelt, mikor Jacob közölte velem, hogy Emma elment, és legszívesebben a falba vágtam volna a fejemet. Vagy valami keményebbe, ami nem törik össze miattam. Hogy lehettem ennyire ostoba?
- Mikor Jacob felhívott telefonon, hogy mi történt, iszonyatosan megijedtem, és azonnal visszajöttem. Tényleg azt hitted, hogy… képes lennék… - hajtotta le a fejét, aztán halk szipogó hangot hallottam. Jacob lassan hátraarcot csinált és kilopakodott az ajtón. Őt is eléggé megijeszthettem, ha ennyire tapintatosan viselkedik.
- Sajnálom. Annyira sajnálom – csúsztattam a kezeimet Emma arcára, és apró puszikat leheltem az arcára. Mindketten könnyeztünk, de én kivételesen nem szégyelltem, mert a megkönnyebbülés boldogsága minden más gondolatomat eltörölte. – Akkor szeretsz engem? Velem maradsz? – Hallani akartam a választ hangosan, Emma szájából, hogy el tudjam hinni.
- Szeretlek és veled maradok – pecsételte meg szavaival a közöttünk lévő édes köteléket.
VÉGE
