A múlt árnyai - Edward szemszög - 19. fejezet

Köszönöm szépen, hogy türelmesen kivártátok a vizsgaidőszakom végét. :) Jó olvasást! :)

19. FARKASOK

Csak azért viseltem el Rosalie szidalmait és morgolódását, mert teljesen igaza volt. És mert segített Isabella mellett. Még sosem láttam őt ennyire segítőkésznek. Akkor sem, amikor Bella életét kellett óvnunk. Most is önként ajánlkozott, hogy kikíséri a fürdőszobába Isabellát, és vigyáz rá, amíg lezuhanyozik és elkészül.

Hallottam, ahogyan a víz zubogni kezd a tusolókabinban, és igyekeztem nem arra koncentrálni, hogy Isabella most teljesen mezítelenül mosakszik. A testem azonnali reakciót mutatott, ahogyan a hálószobában is. Újra és újra meg kellett érintenem a számat, hogy elhiggyem, tényleg megcsókoltam, pedig a történtek minden egyes tizedmásodperce örök emlékként vésődött az agyamba.

Ironikus volt, hogy a mozdulatlanságba fagyott létem hogyan változott mostanában pillanatról pillanatra. Magány, remény, veszteség, boldogság, rettegés, biztonság… Mintha egy szélsebesen forgó körhintán ültem volna.

Lehunytam a szemem, és újra felidéztem a ma reggelt. Isabella nyugodtan aludt. Túl nyugodtan. Nehezemre esett felébreszteni, de muszáj volt. Olyan gyengéden simítottam végig az arcán, ahogyan csak képes voltam rá. Azt képzeltem, hogy vékony üvegből van, amely akármelyik pillanatban elpattanhat, ha túl durván érek hozzá. Ez segített kontrollálni magam. De még így is olyan nehéz volt…

Isabella meleg és puha bőre, az elnyíló ajkak, ahogyan halk sóhajjal átlibbent az álom és a valóság határán, és a látvány, amint a hatalmas, barna szempár felnéz rám… Rettegtem, hogy ez már több, mint amit az én fagyott szívem el tud viselni.

A vízcsobogás hirtelen elhalt, aztán lábak halk cuppogását hallottam a csempén. Isabella végzett a mosakodással. Hirtelen izgatottság cikázott végig rajtam. Hamarosan megint a közelemben lesz, megérinthetem, átölelhetem. A vágy, hogy magam mellett tudjam, olyan erősen tört rám, hogy az megrémisztett.

Ahogy kinyílt az ajtó, gondolkodás nélkül léptem elé, és felkaptam a karomba. Rosalie azonnal ferde pillantással jutalmazott meg, de legalább foghattam arra a lelkesedésemet, hogy Isabellának fájdalmat okoz még a járás. Így volt okom arra, hogy vigyem. És arra is, hogy lassabb tempóban fussak vele a határhoz. Képtelen voltam lemondani erről az örömről.

Isabella karja a nyakamba fonódott, az arcát a vállamnak döntötte, és olyan békésen szuszogott, mintha teljes biztonságban érezné magát a karomban. Ez egyszerre ijesztett meg és tett határtalanul boldoggá. A gondolat, hogy elveszíthetem őt – nem amiatt, mert elhagyom, hanem mert baja eshet -, alapvetően megrengetett minden elhatározást bennem.

Korábban el akartam hagyni. Messzire szaladni, hogy ne engedhessek a kísértésnek. De most, hogy ilyen közel volt hozzám, hogy már éreztem az ajkát az enyémen, úgy véltem, képtelen lennék erre. Hogy is hagyhatnám magára, mikor senki nincs, aki helyettem megvédené. Bella mellett ott volt Charlie, aztán pedig Jacob, de Isabella… Ő teljesen védtelen. Senkije sincs, akire támaszkodhatna. Senkije csak… Én.

A karjaim még közelebb húzták a törékeny testet. Az illata végigégette a torkom, de nem érdekelt. Újra és újra mélyet lélegeztem.

Töröld már le azt az undorítóan elégedett vigyort a képedről! – csattant fel Rosalie. Olyan pillantásokat vetett felém, hogy ha nem lettem volna már halott, most biztos, hogy élettelenül estem volna össze. Nem érdekelt. Végre egy kicsit boldog voltam. Nem akartam most foglalkozni a gondokkal, amik elronthatták az örömömet.

Mikor megéreztem a levegőben terjedő farkasbűzt, önkéntelenül is felmordultam. Nem tetszett, hogy Isabellát a közelükbe engedjük. Nagyon nem tetszett!

A női test mozgolódni kezdett a karomban, a barna tekintet pedig érdeklődve kémlelt körbe. Beletelt pár pillanatba, mire ő is megláthatta a farkasokat a fák között. Nem tudtam eldönteni, hogy a szapora szívverést az izgalom vagy a félelem okozza-e, de szorosan Isabella mellett maradtam azután is, hogy a határhoz értünk, és letettem őt a földre.

Szerintem el tudnék bánni hárommal egyszerre… - hümmögött magában Emmett, miközben végigmérte a hatalmas állatokat. Már azt is nagyon élvezte, hogy lejátszhatta magában a harcot. Izgatottan telt meg a szája méreggel. De a farkasok fejében sem jártak szelídebb gondolatok. Ők is szívük szerint cafatokra szaggattak volna minket.

- Elhoztuk őt, láthatjátok, hogy semmi baja – szólalt meg Carlisle hirtelen, miközben kinyújtotta a karját Isabella felé.

Igen, betartottátok az egyezséget. De még mindig nem értem, miért is akar ez az emberlány veletek maradni? – mérte végig a hatalmas, sötétbarna szempár Isabellát.

- Azt kérdezik, hogy miért vagy velünk… - tolmácsoltam a kérdést. Pár pillanatig csend volt, aztán Isabella beszélni kezdett.

- Először is, szeretnék… szeretnék köszönetet mondani azért, hogy megmentettetek – nézett határozottan a farkasokra. Nem úgy tűnt, mintha félne tőlük. Rose torkát halk morgás hagyta el. Nem tetszett neki, hogy Isabella a farkasokat tartja a megmentőinek. Szerinte mi is időben odaértünk volna, és csak a véletlennek volt köszönhető, hogy a farkasok voltak az elsők. Nem értettem egyet vele. Rühelltem ezeket a bolhafészkeket, de azért csak és kizárólag hálát éreztem, amiért segítettek Isabellán.

- Az a... vámpír, akit elkergettetek, megölte a családomat, és engem üldöz már hónapok óta. Cullenék vigyáznak rám, és…

Vigyáznak? Hát, nem valami jól csinálják… - hallottam meg a gúnyos hangot hátulról. Az egyik fekete farkastól jött. Halkan felmordultam, de Isabella meghallotta. Jobb volt a füle, mint gondoltam.

- Mi az? – nézett rám kíváncsian.

- Semmi… - sziszegtem, de egyáltalán nem tetszett, hogy az Alfa igazat adott a társának.

- Szóval… Cullenék befogadtak, és megvédenek engem és az öcsémet is – folytatta végül Isabella.

Öcs? Miféle öcs?

Szó sem volt arról, hogy van velük másik ember is! Főleg nem egy gyerek!

Miért nem szóltak róla? – A farkasok egyszerre beszéltek, de mind fel voltak háborodva, amiért eddig nem osztottuk meg velük ezt az információt.

A testvérét miért nem hoztátok magatokkal? Remélem, nem esett baja és jól van! – vett fel fenyegető hangsúlyt az Alfa.

- Igen, a testvére is jól van! – csattantam fel. Mit képzelnek rólunk, hogy gyerekeket eszünk? Jó, persze, veszélyesek voltunk, de előbb sétáltunk volna máglyára önként, semmint hogy egy csecsemőnek ártsunk.

- A városban ki van téve néhány körözési plakát, mert a rendőrség keresi Isabellát – szólalt meg ismét Carlisle. Tisztázni akarta ezt a kérdést is minél előbb, hogy ne legyen később gondunk belőle.

Mi? Ez egy bűnöző?

Így már érthető, hogy miért van a vérszívókkal!

Nate, ezt nem hagyhatjuk! – A farkasok izgatottan meredtek Isabellára, aki valószínűleg megijedhetett ettől a hirtelen jött érdeklődéstől, mivel hátrált egy lépést. Magamhoz öleltem, hogy érezze, nem eshet baja. Ha kell széttépem az összes korcsot, hogy megvédjem!

- A vámpír hamis nyomokat helyezett el, amiből a rendőrség úgy gondolja, hogy Isabella a szülei gyilkosa – közölte a tényeket Carlisle, de nem igazán adtak a szavára. Csak ostoba kételkedést hallottam tőlük, ami igazán felbosszantott. Hogy is gondolhatják a világ legcsodálatosabb lényéről, hogy képes lenne szörnyekhez méltó tettet elkövetni?

- Nem ő volt! – jelentettem ki mindhiába. Segélykérőn fordultam Carlisle felé, mert fogalmam sem volt arról, mivel győzhetnénk meg őket. – Azt kérdezik, miért higgyenek egy… vérszívónak? – rándult meg az arcom a bosszúságtól. Apám azonnal tudta, mit kell mondjon.

- Nem kell nekünk hinnetek. Higgyetek a saját véreteknek.

- Ezt meg hogy érted? – ismételtem meg, amit a vezérfarkas üzent.

- Isabella, Jacob Black unokája, vagyis Ephraim Black leszármazottja – tájékoztatta őket Carlisle azonnali reakciót kiváltva.

Hazudnak, ez nem lehet! – dühöngött a fekete farkas, de a többiek túl izgatottak voltak ahhoz, hogy azonnal elutasítsák a hallottakat.

De mi van, ha mégis?

Beszélnem kell a lánnyal! Figyeljetek rájuk! – adta ki a parancsot az Alfa, aztán hátat fordított nekünk, és a fák közé sietett. Isabella aggódva pillantott fel rám, de mire megnyugtathattam volna, a bokrok zörögni kezdtek, és a farkasok vezetője jelent meg előttünk emberi alakban. Még sosem láttam így. Fiatal, erős férfinak tűnt. Olyannak, akire ragadnak a nők.

Oldalra sem kellett pillantanom, hogy tudjam, Isabella elpirult a látványtól. Éreztem a vére illatán, hogy nem hagyja hidegen az indiánférfi. Tudtam, hogy ez egy teljesen természetes reakció, mégis majd beleőrültem a féltékenységbe. Engem csak és kizárólag ő vonzott, de tudomásul kellett vennem, hogy csak egy ember. El kellett néznem neki. Attól még, hogy a szívét nekem adta, a testéből mások is válthattak ki önkéntelen reakciókat.

- Tényleg egy Black leszármazott vagy? – állt meg előttünk a határ túloldalán a férfi, és olyan pillantással mérte végig Isabellát, ami cseppet sem tetszett. Főleg mert Isabella szíve hangos dörömbölésbe kezdett.

- Az vagyok. A nagyapám Jacob Black volt, az apám pedig Charles William Black – erősítette meg, amit Carlisle mondott.

- A rokonaid nagy tiszteletnek örvendenek a törzsünkben. Sajnáltuk, hogy a Black család eltűnt a szemeink elől egy jó pár évtizede… Jonathan Uley vagyok, a csapatunk Alfája – mutatkozott be. Isabella értetlenül pislogott fel rám. Valószínűleg az alfa kifejezést nem értette teljesen.

- Az Alfa a vezető a farkasok között. Ő parancsol a többieknek – magyaráztam el neki.

- Ó, értem… – bólintott aprót. – Nagyon örülök… - A szégyenlős mosoly, amellyel megajándékozta beszélgetőpartnerét, összerántotta a mellkasomat. Legszívesebben most azonnal felkaptam volna a karomba, hogy a lehető legmesszebb cipeljem ettől a felfújt izmú, pólóhiánnyal küszködő bolhás korcstól, aki éppen bemutatta a társait. Csak akkor tudtam kicsit félretenni az érzéseimet és megint a beszélgetésre koncentrálni teljesen, mikor meghallottam azt a mondatot, amitől tudat alatt eddig is rettegtem.

- Tudom, hogy a helyzet elég… bonyolult. De a testvéreim és én, szeretnénk jobban megismerni téged és a testvéredet – finomkodott, de én pontosan tudtam, hogy mi jár a fejében. Úgy vélte, Isabella csak azért van velünk, mert azt gondolja, csak tőlünk számíthat segítségre. De ha rádöbbentik, hogy a falka is mellette áll és megvédi, akkor majd őket fogja választani.

Megéreztem Isabella pillantását magamon, mégsem néztem rá. Bármennyire is távol akartam tartani a farkasoktól, nem befolyásolhattam a döntésében. Ha tudni akarja, honnan származik és meg akarja ismerni a törzset, akkor hagynom kell neki. A reményem, hogy esetleg nemet mond, alig pár másodperc múlva szertefoszlott.

- Én is szeretnélek megismerni titeket – felelte. Önkéntelenül halk szisszenés hagyta el a számat. Nem is Isabella döntése, hanem inkább a farkasok önelégültsége miatt. Mi van, ha igazuk van? Ha Isabella rájön, hogy nélkülünk is elboldogul majd, és azt a családot választja, akikhez igazán tartozik…

- Csodás! Akkor holnap este? – vigyorodott el Jonathan, mire az agyamat elöntötte a vörös köd.

- Megőrültél, korcs? – tört ki belőlem az utóbbi pár perc feszültsége egyetlen kérdésben.

- Hallottad! – lépett közelebb ökölbe szorított kezekkel. Az izmai megfeszültek és egyértelműen fenyegető volt a testtartása. – Meg akar ismerni minket! Vagy talán semmibe veszed a szabad akaratát? – vádaskodott, miközben a társai hátul helyeselve morgolódni kezdtek.

- Még mindig veszélyben van. Nem fogom addig rátok bízni! – keményedett meg az arcom és a tekintetem. Ezek az agyatlanok fel sem fogták, hogy Isabella élete egy hajszálon függ! Hogy a fenébe képzelhetik, hogy elengedem magam mellől, miközben egy elmebeteg vámpír vadászik rá.

- Mert mellettetek aztán nagy biztonságban van, nem igaz? – jött a gúnyos kérdés, ami szinte olyan volt, mintha képen vágtak volna. Sőt, rosszabb!

- Fogd be, különben… - mordultam fel, de végül nem tudtam mit mondani. Nem cáfolhattam a szavait és ezzel ő is tökéletesen tisztában volt.

- Különben? – nézett rám kihívóan. – Tudod jól, vérszívó, hogy igazam van. Nálunk legalább olyan biztonságban lenne, mint nálatok… Ha nem nagyobban… Szóval? Mit szólsz, Isabella? – fordult el tőlem, mintha egyáltalán nem számítana a szavam. – A vérszívók elhoznak a határig, utána pedig mi vigyázunk rátok… Jó móka lesz – győzködte Isabellát. –Esküszöm, hogy nem lesz semmi bajotok. Vigyázunk rátok! Aztán, visszamehetsz hozzájuk – fintorgott felénk.

Isabella pár pillanatig nem válaszolt. Valószínűleg át kellett gondolnia a dolgokat. Aggódva vártam, hogyan dönt. Az, hogy távol tudjam magamtól egy olyan határ másik oldalán, amit büntetlenül nem léphetnék át, kiborított. Mi lesz, ha a nomád rátalál? Ha a farkasok mégsem tudják megvédeni?

Persze, pontosan tudtam, hogy mi lenne. Átlépném a határt, és kirobbantanám a háborút a farkasok és köztünk. Isabella élete mindennél többet jelentett számomra. Még a családomnál is, akármennyire is szerettem őket.

- Én szívesen elfogadnom a meghívást… – A testem megfeszítette a félelem. – De ha nem bánjátok, az öcsémet otthon hagynám. Még kisbaba, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne magammal hozni… Ha így is áll a meghívás… - egészítette ki Isabella a válaszát. Az öccse élete sokkal jobban érdekelte, mint a sajátja. Bár a saját biztonságával is ennyit törődne… Akkor nekem sem kéne beleőrülnöm az iránta való aggódásba.

- Áll – felelte gyorsan Jonathan. – Akkor holnap este hétkor? – egyeztetett Carlisle-lal.

- Itt leszünk – bólintott az apám.

- Akkor holnap… – vágott nagyon elégedett arcot a férfi, majd megadta nekem a kegyelemdöfést. – Addig igyekezzetek életben tartani őt, mert ha nem…

- Vigyázunk rá! – biztosítottam róla, miközben minden önuralmamra szükség volt, hogy ne menjek neki.

- Számon kérjük rajtatok, vérszívó! – biztosított róla. – Viszlát, Isabella! – búcsúzott el, aztán a fák közé sétált. Nem sokkal később farkasvonyítással magához hívta a társait is, akik ellenkezés nélkül követték őt.

- Edward… - hallottam meg Isabella hangját, de egyelőre még lekötöttek az egyre távolodó gondolatok.

Helyes lánynak tűnik.

Rá kell döbbentenünk, hogy milyenek is ezek a vérivó démonok. Teljesen behálózták.

Lesz lehetőségünk rá. Holnap…

- Majd otthon megbeszéljük – feleltem. Egyelőre túl feszült voltam ahhoz, hogy bármiről képes legyek tárgyalni, és nem akartam Isabellán levezetni a farkasok iránti haragomat. A karomba vettem, és futni kezdtem vele a ház felé.

Isabella csak azt tette, amit bárki más tett volna a helyében. Semmi rossz nem volt abban, hogy meg akarta tudni, honnan jött. Ahogyan az sem volt furcsa, hogy nem féltette önmagát. Az emberek sokszor felelőtlenek. Ha félnek is valamitől, amint a helyzet kicsit nyugodttá válik, azonnal elvesztik a veszélyérzetüket. Csak akkor tudatosul bennük, hogy könnyelműen viselkednek, amikor már túl késő. Annyira törékenyek, és olyan kevés túlélőösztön párosul ehhez a sebezhetőséghez. Hihetetlen csodának számít, hogy az emberiség még nem pusztult ki. Isabella génjeiben pedig még annyi nyoma sincs az egészséges életösztönnek, mint egy átlagos emberében.

Pont ezért kellett volna nekem megvédenem. De ahogyan az a korcs rávilágított, még erre sem voltam képes. Egy semmirekellő démonfajzat vagyok, aki összeteheti a két kezét, hogy ez a csodálatos lény egyáltalán kedveli.

Megrezzentem, ahogy a női kéz gyengéden végigsimított az arcomon. Annyi szeretet volt ebben a mozdulatban, hogy ha lettek volna könnyeim, férfi létem ellenére most biztosan kibuggyantak volna. Apró, hálás csókot nyomtam Isabella tenyerébe, és boldogsággal töltött el, hogy ez mosolyt csalt az arcára.

Bár kiérdemelhetném ezt az angyalt… Bár ismét jó és tiszta lehetnék…

Halk és keserű sóhaj hagyta el a számat, ahogy beléptünk a házba. Anélkül, hogy a többieket bevártam volna, felvittem Jasper szobájába, és leültettem az ágy szélére. Annyi minden járt a fejemben és annyira zaklatottnak éreztem magam, hogy muszáj volt kicsit átgondolnom a dolgokat. Az ablakhoz sétáltam, és kibámulva rajta töprengeni kezdtem.

Ez a találkozás a farkasokkal felkavart. Eddig is tisztában voltam azzal, milyen hatalmas hibát vétettem, mikor magára hagytam Isabellát, és ezáltal szabad utat hagytam a nomádnak, de az, hogy így a képembe vágták, csak még inkább felszította a bűntudatomat. Hogy is engedhetném el nyugodt szívvel ezek után Isabellát holnap? Hogy ne őrüljek bele a tudatba, hogy nélkülem bármikor baja eshet?

- Sajnálom. Tudom, hogy utáljátok őket, de… - szólalt meg végül Isabella pár percnyi aggódó szájrágcsálás után. Hallottam, ahogy a fogai újra és újra végigkarcolják az ajkát, de nem igazán tudtam, mivel is nyugtathatnám meg.

- De ők a múltad – fejeztem be végül a mondatát. – Érthető, hogy tudni akarod, honnan jöttél – biztosítottam róla, de ez valószínűleg nem volt elég számára.

- Nem akarom, hogy bántson, amit teszek… - állt fel, hogy aztán mögém lépjen. Túl közel ahhoz, hogy az önuralmamnak teljes birtokában legyek. Ahogy a karja körbefont és az arcát a hátamhoz nyomta, elakadt a lélegzetem. A testéből áradó hő végigbizsergetett. Meg akartam fordulni az ölelésében, hogy magamhoz öleljem és megcsókoljam, de nem érdemeltem meg ekkora boldogságot.

- Nem te bántasz engem… – Nehezemre esett megszólalni és beismerni a bűneimet. – Igaza volt a korcsnak. Megígértem, hogy nem esik bajod, és mégsem tudtalak megvédeni – komorultam el, de még ez sem tudta ezt a buta, szeretni való lányt kiábrándítani belőlem. Ahogy megéreztem az ajkait a nyakamon, majdnem hangosan felnyögtem. Ez volt életem egyik legintimebb pillanata. Egy másodpercre azt képzeltem, hogy egy másik életet élünk. Én ember vagyok, Isabella pedig a feleségem, aki az egész napos munka után átölel és csókkal kedveskedik nekem. Annyira tökéletes álomkép volt. De sajnos nem a valóság. – Isabella… - bontakoztam ki a karjaiból egy sóhaj kíséretében.

- Nem a te hibád volt. Senki sem hibázott. – A hangja annyira meggyőző volt, hogy már majdnem hittem neki.

- Hagyjuk ezt! – ráztam meg végül a fejem.

- Rendben – szívta be mélyen a levegőt. – Akkor nem haragszol rám? –kérdezte aggodalommal teli hangon.

- Nincs miért haragudnom – néztem rá gyengéden. Még mindig nem értette, hogy inkább neki lenne oka engem vádolni. Én csak hálát érezhettem iránta, amiért ennyire jó hozzám. Amiért képes szeretni engem. Egy szörnyeteget.

- Akkor jó – bólintott mosolyogva, aztán ismét leült az ágyra. Nehezemre esett visszafogni magam, és a szoba másik végében maradni. Annyira vágytam az érintésére, mint még soha semmire. A vérre sem. Ha azzal tölthettem volna az örökkévalóság hátralévő perceit, hogy csak fekszem mellette mozdulatlanságba fagyva, miközben a teste hozzám simul, már akkor tökéletesen boldog és elégedett lettem volna.

- Azt hiszem, éhes vagyok… - szólalt meg végül. Úgy sejtettem zavarja a csend, ezért megpróbáltam könnyedebb hangnemben beszélgetni vele.

- Alice és Rosalie már a konyhában vannak – feleltem. Hallottam odalentről a kenyérpirító kattanását, és a halk káromkodást. Ez segített mosolyt varázsolni az arcomra. – Azt hiszem, pirítóst csinálnak… Kicsit égett lesz, de inkább ne említsd nekik – tanácsoltam sikeresen megnevettetve Isabellát.

- Oké, nem fogom. – Ahogy abbahagyta a kuncogást, már nyílt is az ajtó, és érkezett a reggeli. Két idegesítő húg kíséretében. Pontosan tudtam, hogy milyen nap van ma, de igyekeztem elfelejteni. Nem is akartam gondolni rá, mert már meghoztam a döntésemet. De persze, Alice és Rosalie másképp gondolták.

- Indulunk? – érdeklődött Alice hangosan is, miután a gondolataira nem voltam hajlandó válaszolni.

- Én ma nem megyek – jelentettem ki határozottan.

- Hová? – A barna szemek azonnal felemelkedtek a tányérból. Valahogy éreztem, hogy Isabella kíváncsiságát felkelti a félmondat. Alice is erre számított, ahogy az elméjében láttam. Úgy vélte, Isabella majd rá tud beszélni, hogy menjek be az iskolába.

- Vége a tavaszi szünetnek az iskolában – csacsogta el. – Edward és én most fogunk érettségizni, hányadszorra is? – ült ki vigyor az arcára.

- Ki számolja már… - vontam meg teljesen érdektelenül a vállamat.

- Edward egy időben gyűjtötte a ballagási kalapjainkat, és kitette őket a falra – mesélte el a buta kis hóbortomat, amivel már egy jó ideje felhagytam. Pontosan azóta, hogy legutoljára elhagytuk Forksot.

- Menned kéne. Azok után, hogy kint volt a rendőrség, nem kéne felkeltenünk magunkra a figyelmet azzal, hogy másképp viselkedünk, mint eddig – szállt be Rosalie is Alice oldalán. Valójában nem csak a veszély motiválta. Távol akart tartani Isabellától.

- Nem hagyom magára Isabellát – ismételtem meg. Még egy tűzvész sem tudott volna elkergetni mellőle, nemhogy az iskola. Annyiszor hallgattam már végig a tanórákat, hogy a szobámban ülni mozdulatlanul három évig, kész kalandtúra volt ahhoz képest.

- Esme, Carlisle, Emmett, Jasper, Tanyáék és én is itt vagyunk vele – sorolta bosszankodva Rosalie.

- Akkor is maradok – ragaszkodtam a döntésemhez. Azt már nem akartam hozzátenni, hogy mikor legutóbb másra bíztam Isabella őrzését, annak mi lett a vége.

- Nem fog jönni. Eldöntötte. Akkor én megyek… Egyedül… Magányosan… Mint a kisujjam… - sóhajtozott Alice megjátszva a szenvedő szerencsétlent, miközben az ajtóig hátrált, aztán Isabellára mosolygott, és elszökdécselt.

- Menned kellene – mordult fel Rose. Bosszantotta, hogy nem jött be a kis tervük, és Isabella nem kezdett azonnali ellenkezésbe. Így ő is kénytelen volt feladni a dolgot.

- Én ellennék egye… - szólalt meg Isabella szerencsére pont azután, hogy magunkra maradtunk. Így egyszerűbb volt elhallgattatnom. Fél pillanat alatt az ágy mellett termettem, amitől benne akadt a szó, és a kezeim közé zártam az arcát.

- Nem – mondtam el utoljára egy csókkal megpecsételve a tiltakozásomat.

A múlt árnyai - Edward szemszög - 18. fejezet

18. HIT ÉS REMÉNY

ÖSSZESZORULT A HALOTT SZÍVEM, miközben Isabella és Rosalie beszélgetését hallgattam. A lelkifurdalástól úgy éreztem, megfulladok. Az én hibám volt, hogy ez megtörtént. Isabella mellett kellett volna lenne, meg kellett volna védenem őt, de én cserbenhagytam.

Kivételesen nagyon hálás voltam a húgomnak. Sosem hittem volna, hogy ennyire törődő és együttérző is tud lenni. Persze, tudtam, hogy jó lélek, de… Annyira mélyre rejtette magában az emberségét, hogy néha észre sem lehetett venni. Talán mert félt, hogy ha felszínre kerül, gyenge lesz. Csak most értettem meg őt igazán, hogy olyasvalaki élte át az ő fájdalmát, aki beitta magát teljesen a lelkem egy halovány utánzatába.

- Köszönöm – motyogtam oda halkan Rose-nak, mikor kinyílt az ajtó, és kilépett rajta a kisbabával a kezében.

- Ne zaklasd fel… - pillantott rám komolyan. Aprót bólintottam, aztán lesütött szemekkel besettenkedtem a szobába és visszaültem a korábbi helyemre.

Isabella szívverése felgyorsult – valószínűleg felzaklatta, hogy kettesben kell lennie velem egy szűk helyiségbe zárva. Bármennyire is vele akartam lenni, már azon voltam, hogy inkább felállok és behívom magam helyett Esmét vagy Rose-t – én pedig inkább csak hallgatózom odakintről -, mikor meghallottam a halk, erőtlen hangot.

- Edward… - Fel akartam nézni rá, de nem szerettem volna, ha megijed tőlem. Inkább maradtam a meghunyászkodó padlófürkészésnél, hogy veszélytelennek tűnjek, mint egy fülét-farkát behúzó vadászkutya.

- Szükséged van valamire? – kérdeztem, miközben a torkom összeszorult.

Attól tartottam, ő maga kér meg rá, hogy távozzak és hagyjam magára. Most már rájöhetett, miért is tartottam magam távol tőle eddig. Veszélyes vagyok, mint az a másik vámpír. Ugyanúgy akarom őt, ugyanúgy összetörhetem, ugyanúgy bánthatom. Persze, nem szándékosan, mint a nomád, de akaratomon kívül megtörténhet.

- Megértelek… - A beszélgetésünkbe nem illő válasz összezavart. Meglepetten néztem fel Isabellára, mert fogalmam sem volt, mire is gondol.

- Megértem, hogy mit érzel most… velem kapcsolatban – pontosított, nekem pedig végigmarta a csalódottság a torkomat. Szóval, tényleg felfogta. Rájött, hogy meg kell tartanunk azt a bizonyos távolságot. Helyes – győzködtem magam, de a csalódottság keserű ízzel öntötte el a számat. Valahol mélyen azt reméltem, hogy tévedek, és Isabella még mindig bízik bennem.

- Értem. Azt hittem, nem törődsz majd bele ilyen könnyen… - motyogtam magam elé, miközben megfeszült minden izmom. Egy részem fel akart pattanni, és könyörögni Isabellának, hogy higgyen bennem még akkor is, ha nem érdemlem meg, egy másik pedig tudta, hogy így jó. Magamtól nem biztos, hogy képes lennék elengedni, de ha ő maga akar menni, kénytelen leszek lemondani róla.

- Nincs más választásom… Nem tudom letörölni magamról annak a… annak a szörnyetegnek az… érintését. – Isabella hangja el-elcsuklott a visszafojtott sírástól, én pedig legszívesebben kitekertem volna annak a vadállatnak a nyakát. Miatta szenved a nő, akit szeretek, miatta fél tőlem, miatta… – Megértem, hogy így már undorodsz tőlem… Hogy így már tényleg nem… nem akarsz engem. – A gondolatmenetem elakadt, és meglepetten rándultam össze. Lehetséges lenne, hogy…? Ó, istenem!

A hatalmas súly leszakadt a mellkasomról és bár tudtam, hogy nem lenne szabad ezt éreznem, fellélegeztem. Hát mégsem gyűlöl? Mégsem undorodik tőlem? Hanem azt hiszi, hogy én undorodtam meg tőle? Buta, buta, Isabella!

A sós könnyek illata fájóan töltötte meg az orromat. Oda akartam rohanni hozzá, a karomba zárni, megvigasztalni, de féltem, hogy a testi közelségem túl korai lenne számára. Tétovázva álltam fel, és tettem meg a lépéseket az ágyig. Óvatosan ültem le a szélére, figyelve Isabella minden egyes apró rezdülését, hogy ha félne, visszavonulót fújhassak még időben, de egyelőre csak a szíve dübörgött veszettül a mellkasában.

- Te… te tényleg azt hiszed, hogy… bármiféle ellenérzésem van veled szemben, csak mert… az a szemét állat… Annyira kis bolond vagy… - sóhajtottam fel halvány mosollyal az arcomon, de nem nézett rám. A kezem önkéntelenül nyúlt ki felé, hogy letörölhessem a könnycseppek nedvességét az arcáról. A bőre olyan forró volt, nekem pedig hirtelen égni kezdett a torkom, de nem a vér utáni szomjúságtól.

Ahogy a barna tekintet rám emelkedett, mintha az idő megállt volna. Csak Isabella létezett. A fülemben édes szimfóniaként dobolt a szíve, és felgyorsult légzése adta hozzá a másik szólamot, az illata fejbe vágott, mintha valamiféle bódító anyagot szippantottam volna magamba, a kezem pedig, ami még mindig az arcán nyugodott, bizsergett.

Ahogy felém hajolt, ledermedtem. Tudtam, hogy el kéne húzódnom, hogy meg kéne állítanom, de képtelen voltam rá. Csak ültem mozdulatlanul, míg a puha ajkak hozzá nem értek az én fagyos számhoz. Az érzésbe a testem és a lelkem is beleborzongott. Annyiszor vissza kellett fognom magam, nehogy eluralkodjon rajtam a vérszomj, minden percben kontrollálnom kellett a testi erőmet, ha emberek között voltam, most mégis képtelen voltam helyesen cselekedni.

Halk sóhajjal adtam meg magam, és visszacsókoltam. Olyan édes volt az íze, annyira finom. A szemem lecsukódott és csak élveztem a zamatát. A testem azonnal úgy reagált, ahogyan egy átlagos férfiétól elvárható volt, és csak egy hajszálon múlt, hogy nem veszítettem el teljesen a fejemet.

Isabella volt az, aki végül magamhoz térített. A keze a nyakamra csúszott, és ez az apró érintés, mintha ezernyi kisülést okozott volna, amely összerántotta az izmaimat. Soha az életben nem kívántam ennyire még semmit és senkit…

De ez tiltott gyümölcs volt…

Összeszedtem az önuralmam szétcincált maradékait, és lefejtve magamról Isabella kezeit, eltoltam őt. Képtelen voltam kinyitni a szemem, mert féltem, ha meglátom, ismét beleveszek a pillantásába.

A testem hosszú idő óta újra élőnek tűnt. Isabella testhőjétől felmelegedett és lüktetett. Mély levegőket kellett vennem, hogy lenyugtassam magam, mert úgy éreztem, mintha szét akarnék robbanni egy energiatúltöltődéstől.

Végül lassan felnyitottam a szemem, mivel örökre nem maradhattam mozdulatlan. Tartottam tőle, hogy Isabella arcán félelmet látok majd vagy megbánást, ehelyett csak a színtiszta vágyakozás sütött róla. Nem tudtam eldönteni, hogy ez jobb-e…

Hiszen még mindig nem változott semmi. Én egy gyilkos vámpír vagyok, ő pedig egy törékeny ember. Ez az egész ostobaság volt, nem kellett volna! Miért csináltam? Miért nehezítem meg mindkettőnk helyzetét?

- Ezt nem lett volna szabad. Sajnálom – húzódtam hátrébb bűnbánóan.

- Nem volt… jó? – A kérdéstől majdnem felnevettem. Hogy nem volt-e jó? Hiszen még most is lüktettem…

- Tökéletes volt – mondtam ki, amit gondoltam. Isabella elpirult, az ujjai pedig a takaróját gyűrögették. – De… Nem tisztességes, hogy kihasználom a lelki állapotodat. És az sem, hogy játszom az érzéseiddel, mikor tudom, hogy… - Félbeharaptam a mondatot, mert fájt volna kimondani. Nem akartam elmenni, nem akartam elhagyni Isabellát. Annyira vágytam a közelségére, még akkor is, ha nem érinthetem meg, ha nem szerethetem a szó minden lehetséges értelmében… De ez a vágyakozás nem volt helyes! Nagyon nem!

- Hogy elmész úgyis? – fejezte be helyettem a fájó mondatot. Olyan könyörgően és riadtan nézett rám, hogy képtelen voltam rábólintani.

- Nem könnyíted meg a helyzetemet… Néha… néha úgy érzem, nincs elég erőm megtenni – ismertem be a gyengeségemet. Nem tudtam eldönteni, hogy a reményem vagy a félelmem nagyobb-e attól, hogy az önzésem láttán majd rájön, nem érdemlem meg őt.

- Akkor ne tedd! – A hevességén muszáj volt nevetnem. Az a fajta bizalom, amivel Isabella érdemtelenül megajándékozott, megmelengette a szívemet. Bárcsak kiérdemelhetném…

- Mihez kezdjek veled, te gyönge kis ember… - simítottam végig az arcán óvatosan, és mikor hálásan belebújt az érintésembe, úgy éreztem, belehalok a szerelembe. Ezt a heves és erőteljes érzést egyszerűen nem lehet túlélni. Képtelenség.

- Szeress… - suttogta, miközben édesen elpirult.

- Abban nincs hiba… - vallottam meg. A szívverése felgyorsult, én pedig csodálkoztam, hogy még nem emelkedtem fel az ágyról, mert olyan földöntúli boldogságot éreztem, mint még soha. Szárnyak nélkül repültem, egy másodpercre elfeledkezve minden tilalomról, minden akadályról, minden bűnömről.

- Más nekem nem számít – rázta meg a fejét. Az önzetlensége kijózanító pofon volt.

- Pedig kéne… Én semmit sem tudok adni neked – feszültek meg az arcizmaim, és el akartam húzni a kezemet, de nem hagyta. A tenyere gyengéden a kézfejemre simult. Nem mintha ez visszatarthatott volna attól, hogy megszüntessem a köztünk lévő kontaktust, mégsem tettem. Olyan jó volt érezni őt egy kicsit, még ha csak ideiglenes is volt ez az állapot, múlandó…

- Nekem nem is kell semmi, csak te – vágta rá. Annyira magabiztosnak tűnt, miközben én olyan bizonytalan voltam.

- Buta lány… – csóváltam meg a fejem. – Sokkal többet érdemelsz egy olyannál, mint én – próbáltam ismét rádöbbenteni, de hiába.

- De nekem nem kell több! – A hangja dühösen csattant. Zihálva rúgta le magáról a takarót, aztán feltérdelt még közelebb kerülve hozzám, mint eddig volt. – Te tökéletes vagy nekem! Miért nem érted már végre meg? – nézett a szemeimbe. A tekintete feldúlt volt és könyörgő.

Még hogy én? Tökéletes? Ez tényleg valami genetikai hiba, vagy annyira megviselték a történtek, hogy teljesen összezavarodott és félrebeszél? Hogy lehetnék tökéletes számára, mikor én vagyok a legveszélyesebb lény rá nézve ezen a világon?

Edward, gyerünk, már szinte könyörög neked… Lásd be, hogy igaza van! – Alice gondolatai a földszintről kiabáltak velem. Láttam, hogy végig hallgatózott a kis kíváncsi, és hogy most izgatottan várja a reakciómat. Mintha csak valamiféle szappanoperát figyelt volna, amiben a két főszereplőért szurkol.

- Nem lenne szabad még meghallgassalak sem… Nem tudod, mit beszélsz… - préseltem össze a számat. A mondataim Alice-nek szóltak, mégis Isabellától kaptam a szenvedélyes feleletet.

- De igenis tudom! – heveskedett. – Kérlek, csak gondold át a mérleg másik serpenyőjében lévő dolgokat is! – könyörgött.

- Alice és te úgysem hagytok békén addig, nem igaz?

Nem hát!

- Nem hát! – mondták egyszerre, mintha csak összebeszéltek volna. Tényleg tévednék és nekik van igazuk? Talán működhetne… Talán Isabella erősebb, mint Bella. Talán én is erősebb vagyok, mint akkor voltam… Vagy gyengébb, mert nem tudom egyszerűen azt mondani: Nem.

- Nem ígérek semmit sem… - feleltem gyorsan, hogy mindketten tisztában legyenek azzal, még egyáltalán nem döntöttem véglegesen.

Annyi mindent át kellett gondolnom, és félelmeim még mindig erősebbek voltak, mint a reményeim. Fogalmam sem volt, helyesen döntöttem-e azzal, hogy Isabellának adtam egy kis esélyt, de egyszerűen képtelen voltam megtagadni tőle.

- Rendben – egyezett bele azonnal Isabella, és Alice is halk ujjongásba kezdett odalent.

- Rendben – mondtam ki én is, miközben a mogyoróbarna szemek ismét magukba szippantottak.

Isabella nyelve végigszaladt az alsó ajkán nedves csíkot hagyva maga után, én pedig annyira vágytam megkóstolni őt, hogy majd beleőrültem. Isabella lehunyta a szemeit, miközben lassan közelebb hajoltam hozzá. Már majdnem elértem a mennyország kapuit, mikor a lépések nesze eljutott a tudatomig.

Pár másodperc után Isabella szemei felnyíltak és kérdőn pislogott rám. Nem értette, miért nem csókolom meg. Gyorsan hátrahúzódtam és felkeltem az ágyról, aztán vártam, hogy apám megérkezzen. Bár tudtam, hogy ő is tisztában van a korábbi csókunkkal, mégsem akartam Isabellát kompromittáló helyzetbe hozni.

A halk kopogás után Carlisle belépett a szobába, majd a feszültségünket látva megállt és végigmért minket.

Rosszkor jöttem? – érdeklődött. Aprót ráztam a fejemen, de Isabella arcpírja és a szíve heves verdesése elárult minket. – Sajnálom… De… Helyes döntést hoztál, megérdemeltek egy esélyt – mosolyodott el halványan, aztán az ágyhoz sétált.

A vizsgálatok alatt végig görcsösen ökölbeszorítottam az ujjaimat. El kellett volna fordulnom, de képtelen voltam rá. Tudni akartam, hogy Isabella jól van-e, hogy milyen sérülései vannak és hol. Minden egyes sebet és zúzódást az agyamba véstem, hogy az összesért bosszút tudjak állni az okozójukon.

Szörnyű érzés volt látni mi történt, abba pedig még szörnyűbb volt belegondolni, mi történhetett volna. Csak egy hajszálon múlt, ezért a hajszálért pedig hálát adtam az égnek.

Nem nagyon figyeltem, miket mond apám, mert a diagnózissal és a kezeléssel tökéletesen tisztában voltam, csak akkor kaptam fel a fejem, mikor a gondolataiban megjelent a farkasok által adott ultimátum. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet-e most azonnal Isabella nyakába zúdítani ezt a témát is. Talán várni kellett volna vele…

- Beszélnünk kéne még valamiről… - kezdett bele Carlisle, még mielőtt rendesen átgondolhattam volna a dolgot, és megállíthattam volna. – Mielőtt elhoztunk volna az erdőből, a farkasok küldtek egy gondolatot Edwardnak… - fordult hátra felém.

Elmondod neki te? – érdeklődött. Bosszúsan bólintottam.

- Azt mondták, hogy két napon belül látni akarnak téged, hogy tudják, jól vagy, és nem ártottunk neked – morogtam.

Tisztában voltam a veszéllyel, amit egy emberre nézve jelentettünk, de a farkasoknak semmi joguk nem volt vádaskodni. Ők legalább annyira veszélyesek lehettek egy halandó számára, mint mi. Ha felhúzták magukat és elvesztették az önuralmukat, kontroll nélkül változhattak át, ami végzetes is lehetett, ha egy ember túl közel volt hozzájuk egy rossz pillanatban.

- Nem kényszeríthetünk semmire, de… - kezdte Carlisle, de Isabella közbevágott.

- Természetesen, elmegyek hozzájuk – felelte. A gondolattól, hogy azoknak a korcsoknak a közelébe kell vinnem, máris ideges lettem. Még jó, hogy vele mehetünk, mert egyedül akkor sem engedném, ha az háborút robbantana ki a quileute-ok és a családom között.

Igazán bátor lány – hümmögött magában büszkén Carlisle.

Bár korábban is kedvelte Isabellát, mintha az érzései sokkal jobban elmélyültek volna az emberrablás óta. Kezdett Isabellára is úgy nézni, mintha a családunk tagja és a saját lánya lenne, akárcsak Rose vagy Alice. Épp ezért tetszett neki többek között a gondolat, hogy mellettem lássa. Mert így mindkettőnket boldognak tudhatott volna. Legalább is a saját rózsaszín álmaiban. Ahogyan Alice, úgy az apám sem látta be, hogy nem az a tökéletes fiú vagyok, akinek ők hinni szeretnének.

- Köszönjük – biccentett Carlisle hálásan. Ő mindenképpen el akarta kerülni a harcokat most is, ahogyan mindig, ezért hálás volt Isabellának, hogy teljesíti a farkasok feltételét. – Holnap hajnalban kiviszünk a határhoz. A múltkor nem nagyon volt lehetőségem részletesen elmagyarázni, mi is folyik itt pontosan, és nem akarom, hogy véletlenül valamelyikük félreértse a körözési plakátokat vagy a tegnapi esetet. Nem lenne jó egy összetűzés a farkasokkal és a rendőrséggel is – ült ki az aggodalom az arcára, de mikor eszébe jutott, hogy ezzel megijesztheti Isabellát, elmosolyodott. – De biztosan nem lesz semmi gond. A farkasok elég értelmesek, hogy megértsék a helyzetet – mondta biztatóan, mire felhorkantottam. Még hogy értelmesek… Azok az ostoba korcsok! Miattuk majdnem beleőrültem az aggodalomba, mikor nem engedték, hogy odamenjek Isabellához. – Most pihenj! Hajnalban visszajövök érted – állt fel Carlisle Isabella mellől, majd egy puszit nyomott a fejére.

Örülök nektek… Vigyázz rá… - üzente még nekem, mielőtt elérte volna az ajtót.

- Köszönök… mindent! – szólt még utána Isabella, aztán mikor magunkra maradtunk, azonnal felém nyújtotta a kezét. A gondolat, hogy egészen eddig arra vágyott, hogy megérinthessen, örömmel töltött el. Ennek ellenére kissé tétovázva indultam el felé, mert nem voltam biztos benne, hogy meddig mehetek el úgy, hogy az önuralmam kitartson.

Ahogy közvetlenül az ágyhoz értem, Isabella a karomba kapaszkodott, és mikor megéreztem a gyöngécske húzást, hagytam, hogy leültessen maga mellé. Az a bizalmas mozdulat, ahogyan összefonta az ujjainkat, megrendített. Mintha az összetartozásunk teljesen nyilvánvaló és megváltoztathatatlan lenne számára. A hüvelykujja gyengéden cirógatott, miközben azon járt az agyam, ebben is mennyire különbözik a nagyanyjától.

Bellán mindig éreztem egyfajta bizonytalanságot, ezért is hitte el nekem olyan könnyen, hogy nem szeretem őt, és emiatt hagyom el. De Isabella… Ő határozott volt. Nem tudom, hogy mi tartotta benne a hitet, hogy ez működni fog közöttünk, de ott volt a tekintetében, a mozdulataiban. Talán azért is adtam meg az esélyt végül, mert pillanatokra képes volt velem is elhitetni a lehetetlent.

A simogatástól halk sóhaj hagyta el a számat, és már kezdtem volna ellazulni, mikor az ajtózár kattanása kizökkentett. Annyira elmerültem az érzéseimben, hogy az utolsó pillanatban pattantam fel, és hátráltam el az ágytól.

Rosalie egy tálcával a kezében lépett be a szobába, és azonnal pörölni kezdett velem gondolatban.

Nem megmondtam, hogy hagyd békén? Pihennie kéne, ki van borulva, te meg rámászol, mint egy kanos kutya? Minden férfi ugyanolyan, esküszöm, nem az agyatokkal gondolkoztok! – dühöngött, és legnagyobb sajnálatomra igazat kellett adnom neki. Nem lett volna szabad kihasználnom, hogy Isabella ki van borulva.

Figyeltem, ahogy Rose leteszi a tálcát az ágyra – néhány gyógyszert és egy nagy tányér forró húslevest hozott Isabellának. Reméltem, hogy ezek után magunkra hagy, de megvárta, amíg az utolsó csepp leves is elfogy, és csak aztán vette át ismét a tálcát.

- Ha nem hagyod pihenni, a pokol lángjai közé vágysz majd, esküszöm! – fenyegetőzött suttogva, miközben elhagyta a szobát.

Miután megint kettesben maradtunk, visszasündörögtem Isabellához. Nem akartam felzaklatni, de Rose morgolódása vicces volt.

Hagyd őt békén, komolyan mondom! Most nem arra van szüksége, hogy te zaklasd!

Az ágy szélén foglaltam helyet, hogy Isabella közelében lehessek, de ne zavarjam, mire ő azonnal felült, és hozzám akart bújni. Olyan volt, mint egy doromboló kiscica, de ahogy visszanyomtam az ágyra, azonnal kieresztette a körmeit. Morcosan pislogott rám, amiért nem hagytam megérinteni magam.

- Rosalie azt mondta, hogy ha nem hagylak pihenni, akkor a pokol lángjai simogatások lesznek ahhoz képest, amit tőle kapok – vigyorodtam el elégedetten, mikor Rose elküldött a fenébe. Csak hogy még jobban idegesítsem, de főleg azért, mert kimondhatatlanul vágytam rá, előre hajoltam, és egy csókot leheltem Isabella arcára alig fél milliméternyire az ajkaitól. Hallottam, hogy visszafojtja a lélegzetét, és ez valamint a bőre forrósága izgató bizsergést váltott ki belőlem, ami a számban kezdődött, de az egész testemre kiterjedt. Mintha valaki követ dobott volna egy tóba egyre messzebb terjedő gyűrűket létrehozva. Mielőtt még átléphettem volna egy bizonyos határt, visszahúzódtam, aztán elmosolyodtam, mert a morcos kifejezés néhány pillanat után visszatért Isabella arcára. – Szóval, pihenj… - kértem tőle.

Gondolkoztam azon, hogy visszaülök a fal mellé, hogy Isabella aludni tudjon, de végül ő maga akadályozta ezt meg. A karomat egészen közel húzta magához, a fejét pedig a kézfejemre fektette. Ha ember lettem volna, elég kényelmetlennek találtam volna a pozíciót, amibe húzott, de így csak izgalmat és boldogságot éreztem. Kicsit közelebb hajoltam hozzá, hogy rálássak az arcára – tartottam tőle, hogy egy idő után majd túl hidegnek vagy keménynek találja az alkalmi párnáját, de úgy tűnt, tetszik neki, hogy rajtam alhat.

Jó fél óra is eltelt, de a légzése és a szívverése még mindig túl gyors és kissé egyenetlen volt ahhoz, hogy aludjon. Pár pillanatig elgondolkozva figyeltem, aztán halkan dúdolni kezdtem. Esme kedvenc dalát választottam, amit én írtam neki. Ez elég dallamosnak és megnyugtatónak tűnt ahhoz, hogy Isabellát elaltassa.

Miközben dúdoltam neki, egy egészen más dallam járt a fejemben. Fogalmam sincs, hogy ugrott be, de tele volt élettel, reménnyel, hittel, akárcsak Isabella. Próbáltam kitalálni, hogyan folytatódhat, és mikor megtaláltam a megfelelő hangokat, elégedetten mosolyodtam el. Szemeim csak úgy itták Isabella látványát, mintha belőle nyertem volna ihletet. Olyan gyönyörű volt, és engem akart. Azt mondta, neki én vagyok a tökéletes. Persze ez butaság volt, de mégis… Megmelengetett, hogy így érez.

Ahogy az utolsó dallamfoszlány is a helyére került, Isabella elmosolyodott. Mintha megérezte volna az elégedettségemet és a boldogságomat. Óvatosan kinyújtottam a szabad kezem mutatóujját, és megsimítottam az ajkait. A puha forróság kiváltotta érzésektől repülni tudtam volna.

Bár sose zuhannék le…

A múlt árnyai - Edward szemszög - 17. fejezet

17. SORSTÁRS

NEM ÉRDEKELT A HATÁR, nem érdekeltek a farkasok. Az egyetlen, ami érdekelt, hogy Isabella a földön fekszik halálsápadtan, ziláltan, ájultan. Gondolkodás nélkül akartam átlépni a képzeletbeli vonalat, és már majdnem meg is tettem, mikor egy hirtelen rántás visszahúzott a karjaimnál fogva. Ritkán sikerült nekem meglepetést okozni, de most csak Rá figyeltem, semmi másra.

Morogva és vicsorogva kaptam a bátyáim felé, de nem sikerült megharapnom őket. Az ujjaik bilincsként tartottak fogva, én pedig hiába hadakoztam és kiabáltam, nem tudtam kiszabadulni a fogságból.

Cssst, megvan már, minden rendben lesz – hallottam Alice hangját a háttérből, de ő is majdnem annyira aggódott, mint én.

Az a rohadék! – mordult fel mellette Rose. A belőle áradó düh csak még jobban táplálta a bennem tomboló érzéseket.

- Edward, nyugalom… Nyugodj meg… - Carlisle hangja egy kissé lecsillapított, de még mindig úgy éreztem, beleőrülök, ha nem mehetek oda most azonnal Isabellához. Az én hibám! Miért hagytam magára? Meg kellett volna védenem őt! Megígértem neki! Megesküdtem, hogy az a mocsok nem mehet többé a közelébe, és hitt nekem! Én pedig megszegtem a szavam és elárultam a bizalmát!

Megszökött! A francba! – hallottam a többi közeledő farkas gondolatait.

Legközelebb nem lesz esélye, nyugi, Josh… - bukkantak elő a fák közül. A fekete farkas tekintete azonnal rám szegeződött, a gondolatai pedig izgatottá váltak.

Mindjárt átlépi a határt! Hadd kapjam el! Az enyém, az enyém! – loholt azonnal közelebb. A társai morogva követték.

- Mondd meg nekik, hogy eresszenek el! Carlisle! – préseltem ki a szavakat az összeszorított fogaim közül.

Joshua, amíg nem szegnek szerződést, nem támadhattok! Figyeljetek rájuk! – jött a parancs az Alfától.

- Nem lesz baj… - Carlisle tovább nyugtatott, aztán a legelöl álló farkashoz fordult. – A lány megsérült, kérlek, hadd vizsgáljam meg.

Takarodjatok innen! Majd mi elintézzük! – A farkas gondolatai csak még jobban felbőszítettek. Hogy mer elzavarni? Hogy gondolhatja, hogy rábízom Isabella életét? Rühes dög! Mocskos négylábú korcs!

- A francba, testvér, nyugodj már meg! – dörmögte halkan Emmett, miközben farkasszemet nézett az egyik előttünk álló alakváltóval, de nem az ő kérése volt, ami miatt abbahagytam a rángatózást. Isabella nyöszörgése dermesztett meg. Lassan a fejéhez emelte a kezét és úgy tűnt, mintha fájna valamije.

- Engedjétek oda hozzá! – követeltem. Carlisle-nak meg kell néznie! Tudnom kell, hogy jól van-e, hogy nem esett semmi baja… - Meg kell vizsgálnia egy orvosnak! Eresszetek már el! – morogtam ismét Emmettékre, de csak bocsánatkérően pislogtak rám.

Abból ugyan nem esztek! A mi dolgunk vigyázni az emberekre. Ha jót akartok magatoknak, takarodjatok! Amíg nem mentek el, nem tudunk segíteni a lánynak sem! – jött a bosszantóan nyugodt felelet.

- Nyugodj meg… Ha nekik esünk, attól nem lesz jobb neki. – Carlisle keze az arcomra csúszott, és kényszerített, hogy nézzek a szemébe. – Edward, nyugalom. Isabella miatt! – Mély levegőket vettem, hogy megpróbáljam összeszedni magam, miközben Carlisle ismét a farkasok vezetőjével kezdett tárgyalni. – Kérlek… csak megnézem, hogy nem esett-e baja.

Talán hagynunk kéne… Nem néz ki túl jól a lány – hallottam meg egy új hangot, ami a legkisebb farkashoz tartozott. Ő eddig csendes izgatottsággal szemlélte az eseményeket és támadó szándék helyett inkább kíváncsi volt ránk.

A francba is! Rendben, de csak a doki! – jött az engedély, ami kicsit megnyugtatott, de cseppet sem tett elégedetté. Utoljára akkor éreztem magam ennyire tehetetlennek, mikor Bella ott haldoklott előttem James harapásának köszönhetően. Akkor is egy hajszál választott csak el attól, hogy elveszítsem a józan eszem utolsó szikráját, és most is túl közel jártam a szakadékhoz.

- Nem, én is odamegyek! – csattantam fel, bár tudtam, hogy hiábavaló az ellenkezésem. Az izmaim pattanásig feszültek, de bár én voltam a gyorsabb, Jasper és Emmett erejével nem vehettem fel a versenyt ebben a helyzetben.

Megmondtam, csak a doktor!

– Jó, rendben… Csak ő… De ezt még megbánjátok, bolhazsákok! – néztem a sötét szemekbe fenyegetően.

Visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogy Carlisle átlépi a határvonalat, odasétál Isabellához, és lassú, óvatos mozdulatokkal letérdel mellé. A rémült sikítás, ami Isabella torkából tört elő, mikor a hűvös ujjak megérintették, mintha tőrként döfött volna szíven.

Annyira ijedten tűnt, olyan védtelennek és sérülékenynek, hogy úgy éreztem, muszáj odamennem, muszáj megvédenem őt mindentől. Ha kell Carlisle-tól is. Újra megpróbálkoztam a szabadulással, és éreztem, hogy már csak egy kicsi kell ahhoz, hogy sikerüljön.

- Semmi baj… - A barna szempár zavartan nézett körbe egy pillanatra megállapodva rajtam. - Isabella… Fáj valamid? – vonta vissza magára Carlisle Isabella figyelmét, de úgy tűnt, ő képtelen most megszólalni. Csak nagy kerek szemekkel bámulta apámat, miközben riadtan kalimpált a szíve. – Közelebb megyek, jó? Nem bántalak, csak meg akarlak vizsgálni… - mászott közelebb óvatosan Carlisle, nehogy ismét megriassza.

Azt hittem, hogy a sikoltozásnál már semmi szívettépőbbet nem hallhatok, de tévedtem. Ahogy Isabellából kitört a zokogás úgy éreztem, ordítani tudnék a mellkasomat feszítő kíntól. Hálás voltam Carlisle-nak, mikor suttogó hangon elmondta, hogy nem lesz semmi baj és most már senki sem bánthatja, mert itt vagyunk vele és vigyázunk rá. Úgy tűnt, hogy használ a módszere, mert a sírás lassan szipogássá csillapodott és Isabella pár pislantás után fáradtan hunyta le a szemét.

Apám porcikáról porcikára vizsgálta meg, hogy nem esett-e baja. Mikor a karjához ért, és eljutott a csuklójáig, Isabella arca megrándult és halk sziszegés hagyta el a száját. Feszülten vártam apám diagnózisát, miközben a meggyötört női arcot fürkésztem. Az sem lehetett volna szörnyűbb, ha én élek át kibírhatatlan kínokat. Látni, hogy Isabellának fájdalmai vannak, és én nem tudom elmulasztani őket, maga volt a pokol.

Mi a fenét csinál vele ez a kókler? – kezdett morogni a fekete farkas, mire a társai is követték a példáját. A fivéreimmel egyszerre küldtünk gyilkos pillantást feléjük. A minket ért sértéseket rezzenéstelenül elviseltük volna, de apánkat kóklernek nevezni, egyet jelentett a szentségtöréssel.

Jól van, ez csak rándulás…- hagyta abba a fájó terület tapogatását Carlisle.

- Nem tört el, de be kéne fáslizni… - szólalt meg, ám nem igazán tudtam fellélegezni. Isabella ajkai kékek voltak és reszketett. A vizes ruháktól tüdőgyulladást kaphatott és tartottam tőle, hogy esetleg belső vérzései is vannak.

Azonnal eressze el! – Ahogy apám fel akarta emelni Isabellát a földről, a farkasok vad vonyításba kezdtek. – Arról nem volt szó, hogy el is vihetitek! Mondd meg neki, hogy engedje el! – követelte az Alfa.

- Nem akarják engedni, hogy magunkkal vigyük – mondtam el apámnak az üzenetet, miközben a düh ismét lángolni kezdett bennem.

- Mi történik? – hallottam meg a halk, erőtlen hangot. Ismét rángatni kezdtem a karomat.

- A quileute-ok földjén vagyunk – magyarázta Carlisle kissé idegesen. – Meg kell győznünk őket valahogyan, hogy engedjék el velünk Isabellát. Nem maradhat idekint ilyen állapotban.

- Átléptétek? – jött a döbbent kérdés. A barna szemek halálra rémülve meredtek Carlisle-ra, miközben a törékeny test minden ízében láthatóan reszketni kezdett.

- Csak én. Megkaptam az engedélyt rá, hogy megnézzelek… – magyarázta Carlisle, aztán megint az elől álló farkashoz fordult. – Muszáj ellátnom, itt nem megy. És teljesen ki is van hűlve. Ígérem, hogy nem esik bántódása – próbálkozott.

Ki van zárva! – jött a határozott válasz. Isabella még mindig remegett és úgy láttam, nem sok választja el attól, hogy ismét elveszítse az eszméletét. – Nem vihetitek sehová!

- Nem ti döntitek el! Ő hozzánk tartozik! – Újabb dühroham tört rám. A karom már annyira hátrafeszült, hogy tényleg fájni kezdett, pedig egy hozzám hasonlónak nehéz volt tényleges fizikai fájdalmat okozni.

- Veletek akarok menni – szólalt meg Isabella Carlisle-ra nézve.

Ez megőrült? Biztos, nincs magánál még mindig… - futott át a döbbenethullám az összes korcson. Isabella tekintete megkereste a farkasok vezetőjének tekintetét, miközben mind feszülten várakoztunk.

- Ők a barátaim. Velük akarok menni – mondta. Az Alfa egy másodpercig hitetlenkedve meredt rá, aztán felmordult és hátrébb lépett.

Nem hagyhatjuk, hogy elvigyék! – csattant fel a korábban Joshuának nevezett farkas. Szerencséje volt, hogy éppen lefogtak, mert legszívesebben átharaptam volna a torkát.

Ha a lány menni akar, hadd menjen! – mérte végig undorodva a sötétbarna farkas apámat. – Ha inkább mocskos vérszívók társaságára vágyik, nincs mit tennünk.

Ezt nem mondhatod komolyan… Jonathan, a francba is!

Vigyétek, még mielőtt meggondolom magam! – adta meg az engedélyt az Alfa.

- Hozd át! – kértem apámat sürgetve. Figyeltem, ahogy a karjaiba veszi Isabellát, és visszafojtottam a lélegzetemet, miközben vártam, hogy végre ismét a határ megfelelő oldalán legyenek. Ahogy ez megtörtént, a szorítás megszűnt a karomon és szabaddá váltam.

Azonnal mozdultam, hogy átvegyem Carlisle-tól Isabellát, de Rosalie gondolatai megállítottak.

Hagyd rám! Hidd el, most nem akarja, hogy férfiak legyenek a közelében, ha nem muszáj! - Sietett el mellettem felém sem pillantva, majd apánk előtt megállva kinyújtotta a kezét.

- Add át! Én viszem! – közölte ellentmondást nem tűrő hangon Carlisle-lal, aki nem tiltakozott.

Isabella annyira kimerült volt, hogy még a nővérem közelsége sem volt képes megriasztani, pedig nem csodáltam volna, ha a korábbi konfliktusaik miatt nem bízna benne. De úgy tűnt, tényleg jobban érzi most magát egy nő mellett. Ahogy meghallottam a halk, ütemes koccanásokat, amit az egymáshoz ütődő fogai hallattak, gyorsan lekaptam a kabátomat, és ráterítettem.

- Jól van, menjünk… - biccentett Carlisle.

Két napon belül látni akarom, hogy a lány jól van! – jött az üzenet a farkasok vezetőjétől. – Ha bármi baja esik, azt szabályszegésnek veszem, hiába ő akart veletek menni.

Összepréselt szájjal bólintottam egy aprót, aztán a többiek után iramodtam. Végig Rosalie mellett futottam, hogy szemmel tudjam tartani Isabellát. Szerencsére az egész utat végigaludta, így legalább pillanatnyilag megfeledkezhetett minden rosszról, amit csak át kellett élnie.

Jobban kellett volna figyelnünk. Miért nem jöttem rá, hogy a rendőr csak elterelés? Tudnom kellett volna… - Rosalie gondolatai most először voltak önvádtól csöpögők. Eddig bármikor elrontott valamit, mindig rájött, hogyan hibáztathatna másokat, de ez a helyzet most különbözött a többitől. A lelki szemei előtt újra és újra lejátszódott a másik életének utolsó pár órája, és önkéntelenül is sorstársának érezte Isabellát.

Jól van, most már minden rendben lesz… - nyugtatta magát Carlisle. Őt is felkavarták a történtek és legalább olyan felelősnek érezte magát miattuk, mint a húgom és én, pedig semmi oka nem volt rá.

Ahogy elnézte Rose-t és Isabellát együtt, neki is eszébe jutottak a régi emlékek, és általa látni őket sokkal rosszabb volt, mint a testvérem fejében. A külső nézőpont, a földön heverő, meggyalázott test látványa… Apám fejében Rosalie képe jelent meg, de én egészen mást láttam. Isabellát.

Mélyeket lélegezve szívtam be az erdő illatát, hogy kitisztuljon a fejem, de nem igazán segített.

Mikor végre hazaértünk, az volt Carlisle első dolga, hogy alaposabban is megvizsgálta Isabellát. Esme sopánkodva toporgott az ajtóban, miközben én fel-le mászkálva hallgattam apám gondolatait. Nem akartam leselkedni vagy megsérteni Isabella intim szféráját, de muszáj volt tudnom, hogy van.

Ugye, tudod, hogy ezt nehéz lesz feldolgoznia? – szólalt meg Rosalie. Nem messze tőlem álldogált és az ajtóra meredt.

- Tudom – keseredett meg a szám íze ismét a lelkifurdalástól.

Jól gondold át, mit mondasz neki és mit teszel. Ne zaklasd fel!

- Nem állt szándékomban… - motyogtam. Carlisle éppen Isabella horzsolásait látta el. A vérző sebek és kékeslila zúzódások beborították a combjai belső felét, én pedig ezerszer is hálát adtam Istennek, hogy nem történt semmi végzetes és visszafordíthatatlan.

Így sem tudtam, hogy lesz képes Isabella feldolgozni ezt az egészet. Halálra rémült, bántalmazták, majdnem… majdnem megerőszakolták. Méghozzá egy fajtánkbeli. Nem csodálkoztam volna rajta, ha soha többé nem akar a közelében látni. Hiszen csak arra a szörnyetegre emlékeztetném. A bőröm fehérsége, az érintésem hűvössége…

Na meg persze arra, hogy nem védtem meg őt, pedig az én dolgom lett volna. Hagytam, hogy elrabolják a saját házunkból. Meg is érdemlem, hogy undorodjon tőlem, hogy megvessen és gyűlöljön.

Ahogy Carlisle az ajtóhoz lépett és kinyitotta, mind felkaptuk a fejünket.

- Bekötöztem a csuklóját és lekezeltem a sebeit. Most már csak melegben kell tartanunk, nehogy komolyabban meghűljön – közölte.

Rosalie bólintott, és azonnal besietett a hálóba, én pedig követtem.

Nem biztos, hogy itt kéne maradnod! – állt meg az ágy mellett.

- Nem megyek a közelébe – feleltem, és az egyik széket a fal mellé húzva leültem.

Képtelen voltam csak úgy magára hagyni Isabellát. Látnom kellett az arcát, figyelnem, ahogy a takaró ütemesen emelkedik és süllyed a légzésétől, hallani a szíve ritmusát, tudni, hogy életben van. Tudtam, hogy elég nagy esély van arra, hogy ezek után tényleg látni sem akar, de ha így van, tőle kell hallanom, és akkor elmegyek.

- Miért törődsz vele? – kérdeztem halkan. Rose arca megrándult.

Tudod, hogy miért.

- Részben sorstársnak tartod, de van ott még valami… - kaptam el egy gondolatfoszlányt. – Ó… Értem – bólintottam kissé zavartan.

Ha lett volna valaki mellettem akkoriban, aki szintén átélt ilyesmit, és aki elmondja nekem, hogy nem az én hibám volt, sokkal könnyebben feldolgoztam volna. Én azt hittem, a szépségem az oka, vagy hogy azt a ruhát viseltem aznap este, amit előtte való nap Royce megdicsért. Ezerszer végigjátszottam, mit rontottam el, mit kellett volna másképp csinálnom. Melyik volt az a pillanat, amikor rosszul döntöttem. Amit megelőzve még sértetlenül hazasétálhattam volna.

- Nem a te hibád volt, Rose! – jelentettem ki több, mint száz éves késéssel. Akkoriban annyira bosszantott, hogy Carlisle pont egy ilyen elkényeztetett, beképzelt fehérnépet hozott közénk, hogy eszembe sem jutott Rosalie érzéseire is figyelni. Főleg, miután rájöttem, hogy apám azért változtatta át, mert nekem szánta társként. Azokban az időkben inkább kerültem őt, semmit hogy beszélgessek vele.

Tudom. Most már tudom – mosolyodott el szomorúan. – És Isabellának is tudnia kell. Nem akarom, hogy ugyanazt élje át, amit én.

- Tudod, néha még meg tudsz lepni… - ráncoltam össze a szemöldökömet, mire halkan felkacagott.

Látod, ezért vagyok a legtöbbször gonosz és szúrós. Így ha egy kicsi jót teszek, azonnal szentnek tartotok – nézett rám elégedetten. Megcsóváltam a fejem, de nem válaszoltam.

Carlisle benézett egyszer, hogy ellenőrizze Isabella lázát egy elektromos hőmérővel, én pedig elmondtam neki, mit is üzent a farkasok vezetője búcsúképpen, de egyébként a következő pár óra csendesen telt.

A sötét gondolatok helyett igyekeztem Rosalie fejében eltölteni az időt. Azon elmélkedett, milyen babacuccokat kell beszereznie kicsi Edwardnak, ha elkezd majd nőni, és listába rendezte a képzeletbeli pontokat aszerint, hogy melyik üzletből rendelje meg őket. Valószínűleg ő is azért foglalkozott ilyesmivel, hogy ne a történteken járjon az esze.

Isabella álmában megmozdult egy párszor – ilyenkor mindketten felkaptuk a fejünket, és aggódva fürkésztük őt -, de szerencsére mindig hamar visszaszendergett.

Már hajnalodott és elállt odakint az eső is, mikor Alice és Emmett bejöttek. Emmett Rosalie mögé állt, és a kezét a vállára fektette. Alice pedig az ablakhoz sétált, és onnan figyelte Isabella arcát.

Túl fogja tenni magát rajta. Erős lány! – Nem tudtam, hogy belém próbál lelket önteni vagy saját magát biztatja. Talán mindkettő.

Mikor Isabella hirtelen rándult egyet, aztán úgy ült fel, mintha rúgó lenne a derekában, ösztönösen fel akartam pattanni, de Rosalie ismét megelőzött. Azonnal az ágy mellé lépett, és visszanyomta Isabellát a párnák közé.

- Semmi baj – igazgatta meg a takarót. A hangja olyan kedves volt, amilyennek csak ritkán hallottam „idegenekkel”. Tényleg segíteni akart…

- Edward? – hallottam meg a nevem. Rose egy kissé arrébb állt, én pedig hogy ne kelljen Isabella szemébe néznem és látnom a megvetését és a vádat, inkább lehajtottam a fejem és a padlót bámultam.

- Itt vagyok – feleltem halkan, nehogy megijesszem, de így is zihálni kezdett és a szívverése is felgyorsult. Sejtettem, hogy a történtek után félelmet váltok majd ki belőle, de elképzelni sem tudtam, hogy ez mennyire fájni fog.

Az, hogy arra a mocsokra emlékeztetem, rosszabb volt, mintha magam miatt gyűlölt volna. Abba már legalább beletörődtem, hogy a vámpírlét miatt nem vagyok elég jó Isabellának, de a tudat, hogy valahányszor rám pillant élete egyik legborzalmasabb élményét juttatom eszébe, elviselhetetlenül gyötrő volt.

Nem akartam, hogy miattam szenvedjen, hogy a látványomtól is halálra rémüljön, de nem tehettem ellene. Egy vámpír voltam, aki akarta őt. Akárcsak az a másik, még ha nem is olyan brutálisan és kegyetlenül.

- Hol az öcsém? – Isabella hangja elvékonyodott a pániktól. Rosalie azonnal az ajtóhoz sietett és Esmét szólította.

Ahogy Isabella magához ölelte a testvérét és sírni kezdett, elszorult a torkom. Bármit megtettem volna, hogy eltöröljem a rossz emlékeit és boldognak láthassam. Akár a létemet is odaadtam volna érte, és mosolyogva mentem volna a Pokolba.

- Hadd beszéljek vele – hadarta Rose halkan és az ajtó felé intett a fejével. Alice és Emmett azonnal elindultak kifelé, nekem viszont nehezemre esett elszakítanom a pillantásomat az ágyról.

Még mindig rettegéssel töltött el, hogy egy hajszálon múlt csak, hogy Isabellát viszontláthattam. Ha a farkasok későn érkeznek vagy ha Jasper téved, akkor örökre eltűnt volna a pír az arcáról, nem játszott volna gyönyörű melódiát a szíve és a halk lélegzés nem adott volna édes aláfestést hozzá.

Szükségem volt a látványára, mégis felálltam, és magára hagytam őt a testvéremmel, hogy legalább az ő lelke megnyugodhasson egy kicsit a beszélgetésük által, de a csukott ajtó elől már nem voltam képes elmozdulni.

A tenyeremet és a homlokomat a fának támasztottam, mintha így megmaradhatna valamiféle kapocs, ami összeköt engem az ágyban fekvő lánnyal, akit tiszta szívből szeretek.