Édes kötelék - Leah története - 3. fejezet

3. fejezet



Egy falat nem sok, annyit sem bírtam letuszkolni a torkomon egész vacsora alatt. A fiúk persze, úgy tömték magukba a sok ételt, mintha már egy hónapja éheznének – de ez a látvány a legtöbbünknek már megszokott volt.

Emma csendesen eszegetett, miközben az a Dave egyfolytában a fülébe duruzsolt. Idegesített a pasi. Képzeletben már vagy ezerféle módon végeztem vele, de a szemtől szemben harc tetszett a legjobban. A gondolat, hogy lecsapom, mint a vekkerórát, vicces volt. Láttam magam előtt, ahogy képen akar törölni, aztán az öklét rázva ugrál visítozva, mint egy kislány, mikor belém törnek a csontjai. Ezután én kiütném egy szimpla balegyenessel, amitől repülne jó pár métert, hogy végül a porban végigcsúszva hagyjon maga után hosszú csíkot.

- Nagyon nem tetszik a vigyor a képeden… - hajolt oda hozzám Jacob. Megpróbált komoly arcot vágni, de a szája szélén lévő csoki krém miatt ez nem nagyon jött össze neki. Ráharaptam az alsó ajkamra, hogy ne röhögjek fel hangosan rajta. – Embry szokott ilyen arcot vágni, mielőtt megszívatná Quilt. Mire készülsz?

- Csak fantáziálok – vontam meg a vállamat Dave-et és Emmát figyelve. Jacob követte a pillantásomat, és a szemei összeszűkültek. Aztán vigyor ült ki az arcára, mintha valami eszébe jutott volna.

- Te féltékeny vagy. – A mondata inkább tűnt kijelentésnek, mint kérdésnek.

- Ez egyáltalán nem vicces! – sziszegtem rá halkan, mert Emma hirtelen ránk emelte a tekintetét.

- De, de az – bólogatott Jacob. – A srác a testvére – közölte még mindig jól szórakozva.

- A testvére? – Ismét végignéztem kettejükön, és a megkönnyebbüléstől halk sóhaj hagyta el a számat. Tényleg hasonlítottak, de a bennem lévő zűrzavar miatt eddig ez nem igazán tűnt fel.

- Gondoltam, szólok, mielőtt a szétmarcangolt hulláját megtalálnák a fák között. – Jacob vállai meg-megrázkódtak a nevetéstől.

- Az ágyadban hagytam volna a maradványait – löktem oldalba.

- Kösz – fújtatott. – Mondtam már, hogy kedvességed határtalan?

- Ugyan, vannak annak határai, csak te pont kívül esel rajtuk – tömtem a számba jókedvűen egy szeletet a tányéromon lévő tortából. Egészen megéheztem most, hogy egy kicsit megnyugodhattam a Dave-veszély megszűnése miatt. – Szólhattál volna erről előbb is, akkor nem hagyom, hogy felfaljátok az összes húst – néztem végig a hosszú asztalon. Csak Cullenék előtt volt még némi csirke, de ha az éhhalál küszöbén állnék, akkor sem mennék oda elkérni.

- Bocs – vonta meg a vállát Jacob, aztán olyan ragyogó mosolyt küldött Nessie felé, hogy ha protézise lett volna, már rég belebukott volna a tányérjába. A kislány az asztal másik végén ült a szüleivel, és éppen azt próbálta elmutogatni jövendőbeli szerelmének – jelenlegi legjobb barátjának és babysitterének -, hogy félreteszi neki a saját tortaszeletét, mert neki nem kell.

- Azt hiszem, én most egy kicsit átmegyek oda – állt fel mellőlem Jacob. Sietős léptekkel átsétált Nessie-hez, aztán a széke mellé guggolva hagyta, hogy a lány megetesse őt – vagy találóbb szó lett volna rá az összekenni. Pár falat után Jacob arcán több torta volt, mint a szájában, mert Renesmee viccesnek találta, hogy a csokoládéval indián arcfestőset játszik. Gyanítottam, hogy eredetileg is ez volt az ötlete, az „odaadom neked a sütimet, mert nem ízlik” ajánlat pedig csak a beetetés volt.

Korábban mindig idiótának néztem Jake-et és Quilt is, amiért hagyták, hogy kis pisisek azt tegyenek velük, amihez csak éppen kedvük van, de most már értettem őket. Ha Emma ebben a pillanatban a képembe nyomná a tortáját, én egy hang nélkül tűrném, csak hogy boldog legyen. De szerencsére, ő már kinőtte a kajával való játszadozást.

- Khm, khm… - A pohár csengő hangjára felnéztem. – Kérhetnék egy kis figyelmet? – Paul felállt a székéről, és mikor minden fej felé fordult, akadozva beszélni kezdett. Valószínűleg, kifejtette, hogy mennyire örül, hogy rátalált Rachelre, milyen nagyon szereti őt, és arra vágyik, hogy örökre hozzá kösse az életét és legyen egy vagonnyi közös gyerekük. Nem igazán figyeltem arra, mit mond, körülbelül úgyis el tudtam képzelni, és akadt ennél sokkal jobb tennivalóm.

Szórakozottan a maradék süteményem tetejét karcolgattam a villámmal, hogy a végén kirajzolódjon a krémben két kezdőbetű: E & L. Már a látványtól furcsa örömérzet öntött el. Hasonló ahhoz, amit tinikoromban tapasztaltam, mikor Sam és a saját nevemet irogattam a matekfüzetem hátuljába. Akkor még teljesen más életet képzeltem el magamnak. Azt hittem, hogy mostanra már az én eljegyzésemet tartjuk, hogy Sam asszonya lesz belőlem, vezetem a háztartást és sok-sok kisbabát szülök neki.

- E? – Emma suttogó hangjától forró borzongás futott végig rajtam. A kék tekintet a tortámra szegeződött – gyorsan elkentem a betűket.

- Csak firkálgattam – vontam meg a vállamat, megjátszva, hogy nem fontos az egész.

- Értem. – Sütötte le Emma a tekintetét az asztalra, mire a szívem eszeveszett vágtába kezdett. Talán, rájött? Tudja, hogy az E őt jelöli? Mit szól hozzá? – fürkésztem izgatottan az arcát, de nem tudtam rájönni.

Jó pár percig csend volt – legalább is, közöttünk, mert Paul éppen ekkor térdelt le Rachel elé, hogy megkérdezze tőle, hozzámenne-e feleségül -, de én újra hallani akartam Emma hangját.

- Én sosem fogok férjhez menni – csúszott ki a számon ösztönösen, amire épp gondoltam. Emma meglepetten nézett fel rám, valószínűleg, nem értette, miért vallom ezt meg pont neki.

- Miért? – kérdezte egyszerűen, de láttam rajta, hogy nem csak udvariasságból, hanem tényleg érdekli a válaszom.

- Mert akit szeretek, nem vehet feleségül – fúrtam a tekintetem az övébe. Annak ellenére, hogy szörnyen féltem a reakciójától, alig vártam már, hogy elmondhassam neki, ő az a valaki. Látni akartam a felismerést a kavargó kékségben, és tudni, hogy viszonzásra találhatnak-e az érzéseim.

Az ujjai megfeszültek a villája körül, és megrezzentek a szempillái.

- Szóval, ez egy lehetetlen szerelem… - szakadt fel halk sóhaj az ajkairól.

- Nem – ráztam meg azonnal a fejemet tiltakozva. – Nem a szerelmünk lehetetlen, hanem az esküvő. Ez két különböző dolog. – Emma ismét szólásra nyitotta a száját, de megzavarta őt a hátracsúszó székek hangja. Zavartan álltunk fel mi is a többiekkel együtt, hogy a magasba emelhessük a poharunkat az ifjú jegyesek egészségére.

Mikor ismét visszaültünk, Dave megint ellopta tőlem Emma figyelmét. Bár most, hogy már tudtam, testvérek, nem irritált ez annyira, de mégis jobban örültem volna neki, ha Emma csak velem foglalkozik.

Pár percig még az asztal körül beszélgettek az emberek, elmondva a jókívánságaikat és tanácsaikat Racheléknek, aztán ahogy megszólalt a zene az ugrabugra vámpírlánynak köszönhetően, a táncterületnek kijelölt helyre szivárogtak át. Figyeltem, ahogy Dave felhúzza a helyéről Emmát, és odakíséri a többiekhez – az irigység íze keserűen öntötte el a számat.

Bár én húzhatnám magamhoz a törékeny testet. A kezeimet a derekára fektetném, míg ő a karjait a nyakamba fűzné, aztán csak belevesznék a tekintetébe, és hagynám, hogy ösztönösen vezessenek a dallamok minket.

Mikor megszólalt egy lassú szám, Emma megrázta a fejét Dave kérdésére, aztán otthagyta az ideiglenes táncparketten. Azt hittem, hogy majd visszajön az asztalhoz, de ehelyett besomfordált a házba. Gondolkodás nélkül álltam fel, hogy utánamenjek. Az emelet felé vettem az irányt, mert odafentről hallottam valami motozást. Fogalmam sem volt, milyen indokkal kopoghatnék be Emmához, ezért kissé megkönnyebbültem, mikor észrevettem, hogy a vendégszoba ajtaja nyitva van - Emma az ágy fölé hajolva kutatott valami után egy hatalmas bőröndben.

Ahogy meghallotta a padló nyikorgását a lábaim alatt, ijedten fordult hátra.

- Bocsánat, nem akartalak megijeszteni – emeltem fel tiltakozva a kezemet. – Csak a mosdóba tartottam – mutattam a folyosó vége felé.

- Semmi gond – mosolygott rám úgy, hogy ha tényleg ki kellett volna mennem, akkor sem mozdultam volna egy tapodtat sem. – Csak egy kardigánt keresek, mert elég hideg van… - dugta vissza a fejét a bőröndbe. – Á, meg is van! – emelte fel, majd meglepetten merevedett meg, mikor észrevette, hogy közvetlenül előtte állok.

Fogalmam sem volt, mit csinálok – mintha csak az ösztöneim vettek volna rá, hogy odalépjek hozzá. Ahogy kimondta, hogy fázik, azonnal úgy éreztem, a karomba kell zárnom őt, hogy felmelegíthessem a saját testemmel. Persze, most, hogy csak pislogott rám döbbenten, rájöttem, hogy ez nem a legjobb ötlet…

- Én csak… - zavartan keresgéltem a fejemben valami elfogadható indok után, ami miatt olyan közel állok hozzá, hogy szinte érzem, ahogy a lélegzete végigcirógatja a bőrömet, de semmi értelmes nem jutott eszembe. – Táncolsz velem? – A szám önálló életre kelt – legszívesebben fejbe vágtam volna magam.

- Táncolni? – nyíltak el az ajkai.

- Hülye ötlet, sajnálom – léptem hátrébb. Ahogy az ujjai a csuklómra fonódtak, elakadt a lélegzetem.

- Nem, én szívesen… - ültek ki újra apró tűzrózsák az arcára. Mielőtt még elszállhatott volna az összes bátorságom, finoman a derekára tettem az egyik kezemet. Várakozva néztem rá, hátha mégis ellenére van a dolog, de mikor közelebb lépett hozzám, és a karjait pont úgy fűzte a nyakamba, ahogyan korábban elképzeltem, a másik tenyeremet is a csípőjére simítottam. Pár pillanatig csendben lépkedtünk a tompán behallatszó zenére, de a kék tekintet, bármennyire is szuggeráltam, nem akart az enyémbe fonódni. – Miért velem táncolsz? – jött a szinte suttogó kérdés.

- Tudod, a fiúk eléggé bénák. Volt már szerencsém pár közös ünnepléshez – próbáltam meg elviccelni a dolgot. – És nem akarom, hogy megfájduljon a lábam holnapra, mert folyton rátaposnak a hatalmas patáikkal. Az iskolában is mindig egymással táncoltunk inkább mi, lányok – meséltem, bár azt nem tettem hozzá, hogy általában nem lassúztunk, és hogy sosem váltott ki belőlem egyik korábbi táncpartnerem sem olyan egyáltalán nem baráti érzéseket, amik most bizsergették át az egész testemet.

- Igen, ez olyan, mint az iskolában… - motyogta még mindig lehajtott fejjel, aztán a keze aprót simított a nyakamon. Alig sikerült elfojtanom egy halk nyögést, ami az érintése miatt akart kitörni belőlem. – Forró vagy – jelentette ki.

- Zavar?

- Nem, így nem fázom – húzódott hozzám még közelebb. A mellkasunk között épphogy csak egy hajszálnyi hely maradt, én pedig igyekeztem nem zihálni a gondolattól, hogy milyen érzés lenne, ha ez is megszűnne. Nagyot nyelve próbáltam meg uralkodni magamon, és ez egészen addig jól is ment, amíg Emma végre fel nem pillantott rám.

Az arca még mindig ki volt pirulva, a szemei pedig tiszta vízcseppekként ragyogtak rám. A tekintetem önkéntelenül siklott le a rózsaszín ajkakra, amelyekben mintha mágnes lett volna. Soha az életben nem kívántam még ennyire semmit és senkit, és szinte egész testemben reszkettem a megerőltetéstől, amellyel visszatartottam magam attól, hogy elvegyem, amit akarok.

Ahogy a pillantásom visszatért az övéhez, mintha zavart láttam volna benne, aztán a karok hirtelen eltűntek a nyakamból.

- Vége a zenének – lépett hátrébb Emma megfosztva a tekintetétől és a közelségétől is. Furcsa hiányérzet töltötte el minden egyes sejtemet, mintha az egyik testrészemtől fosztottak volna meg.

- Jön új – próbálkoztam.

- Inkább menjünk le – vette fel az ágyról a kardigánt, aztán gyorsan belebújt. Csalódottan figyeltem, ahogyan egyetlen szó nélkül kisiet a szobából.

Édes kötelék - Leah története - 2. fejezet

Olvassátok végig, kérlek, először a fejezetet, aztán a végén ott lesz a magyarázat arra, hogy miért Meyer-hű ez a megoldás. :) És aki szeretne véleményt írni, az ne fogja vissza magát, mert kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok az elméletemről és a történetről is. :) De a vélemények, kérlek titeket, legyenek kulturáltak, köszönöm. :)

Jah igen... Ne feledkezzetek el az Edward szemszög új fejezetéről sem, ami ez alatt a bejegyzés alatt található. :)



2. fejezet




- De hát, ő egy lány… - ráncolta össze a homlokát Quil. Mikor Sam félrevont a ház mögé, a fiúk követtek minket, mert azt hitték, valami gond van. Idegesített, hogy körbevesznek, és úgy néznek rám, mint valami csodabogárra.

- Na és? Te meg egy kisbabába vésődtél! Az mennyivel jobb? – förmedtem rá.

- De Claire fel fog nőni. Abból a lányból viszont, sosem lesz férfi – pirult el, aztán mikor Samtől kapott egy villámló pillantást, inkább elhallgatott.

Várakozva néztem Samre és Jacobra, hogy ők mit szólnak a történtekhez – végül is, ők voltak az alfák ezen a területen -, miközben idegesen toporogtam. Korábban sosem érdekelt egy lány sem, soha még csak eszembe sem jutott, hogy beleszerethetnék – sőt, belevésődhetnék – egy nőbe, de most annyira természetesnek tűnt. Számomra lényegtelen volt a neme, Őt magát szerettem.

- Bárhogy is történt, én örülök, ha te boldog vagy – szólalt meg végül Sam. Hálásan rámosolyogtam – végre igazán fesztelenül -, aztán Jake-re pillantottam.

- Én hálát adok annak a lánynak, ha eléri, hogy kevesebbet morogj… - vonta meg a vállát.

- Köszönöm – motyogtam. Nem szoktam hozzá, hogy bármi miatt is hálálkodjak, de most úgy éreztem, szükséges kimutatnom, mennyire jól esik, hogy mellettem állnak. Mély levegőt véve pillantottam a hátam mögé, aztán vissza a fiúkra. – Most pedig megyek, és megismerem… Még a nevét sem tudom… - nevettem fel.

Ha a régi Leah-nek elmesélhetném valami időutazás révén, hogy egy olyan lányt szeretek, akit még azt sem tudom, hogy hívnak, valószínűleg, szembe röhögne, és egy szavamat sem hinné. Egy kívülálló, aki nem érezte még, milyen a bevésődés, nem érthette ezt. Ahogyan én sem értettem régen. Azt hittem, ez egy lánc, egy kényszer, mely kínnal és szenvedéssel, lemondással és önmagunk feladásával jár együtt, de tévedtem.

Ez volt a legcsodálatosabb, legédesebb érzés az egész világon… Szerettem Samet is, tiszta szívből, de az semmi volt ahhoz képest, amit jelenleg éreztem. Csak most értettem meg igazán, hogy Samnek nem volt más választása. Igaz, korábban is hallottam a gondolatait a bevésődésről, de tőle hallani és átélni, teljesen más.

Ahogy a ház végéhez értem, a szívem felugrott a torkomba. Megálltam egy pillanatra, és a falhoz lapulva óvatosan kikukucskáltam. A levegő a tüdőmben akadt, mikor körbenézve rájöttem, hogy Ő pont a nekem kijelölt hellyel szemben ül az asztalnál. Egy másodpercig azt gondoltam, hogy ez csak a Sors keze lehet, aztán észrevettem, hogy Alice és a testvére, Edward, engem bámulnak. A vámpírlány elmosolyodott, aztán rám kacsintott, Edward erre megforgatta a szemét, majd elindult a felesége felé, aki bosszús arccal intett neki a verandáról. Életemben most először hálás voltam azért, hogy egy vámpír különleges képességet is kapott az ereje mellé. Biccentettem egyet Alice felé, aztán elindultam az asztalhoz.

Ha most elém sétált volna valaki, akkor a farkasképességeim ellenére is biztosan neki megyek, mert egyszerűen képtelen voltam levenni Róla a szememet. Már majdnem odaértem hozzá, mikor valami hirtelen megtorpanásra késztetett. A szőke fiú, akivel érkezett, vigyorogva huppant le mellé, és nevetgélve beszélgetni kezdtek. Elszoruló torokkal figyeltem őket, miközben ezernyi új kérdés futott végig az agyamon, amikre eddig még nem gondoltam.

Mi van, ha már van valakije? Ha neki egy férfi kell? Mondjuk, az a szőke srác? Mi van, ha sosem tudna engem szeretni, mert nő vagyok? Vagy ha egyenesen undorodna tőlem az érzéseim miatt?

Bár a szívem majd beleszakadt, pontosan tudtam a választ. Az leszek neki, akire ő vágyik. Ha barátot akar, én leszek a legjobb barátnője, még akkor is, ha ez fáj nekem. Édes fájdalom lesz azért szenvedni, hogy őt boldoggá tegyem.

Magamban rágódva ültem le végül vele szembe, de túlságosan lefoglalta a barátja ahhoz, hogy észrevegyen. Az arcvonásai az én karakteres vonásaimmal ellentétben, lágyak voltak, a haja, mint egy napsütéses búzamező, a szemei pedig… Olyan kékek voltak, akár az óceán. Figyeltem, ahogy beszélgetés közben beharapja az alsó ajkát, ahogy az ujjai öntudatlanul babrálnak a szalvétával, és úgy éreztem, egész életemben tökéletesen elégedetté tenne csak az, hogy nézhetem őt. A világ legcsodálatosabb időtöltése lenne…

- Hé, Dave! – Rachel hívására a szőke fiú elnézést kért Tőle, aztán felpattant és magára hagyta.

A következő pillanat, mintha lassított felvételként történt volna meg. A kék tekintet végigsiklott az asztalon, majd megállapodott az enyémbe fúródva. Egy tökéletes másodpercre megállt az idő, aztán a szemek meglepetten kikerekedtek, majd gyorsan visszatértek az asztal bámulásához. A fehér arcbőrön két rózsás folt jelent meg, jelezve tulajdonosuk zavarát.

- Leah vagyok. Leah Clearwater – szólaltam meg rekedt hangon.

- Emma North – motyogta.

- Emma… - ismételtem meg ízlelgetve a nevet, amely mostantól mindennél többet jelentett számomra. – Az iskolából ismered Rachelt? – tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott. Nem akartam, hogy félbeszakadjon már az elején a beszélgetésünk.

- Nem… Vagyis, csak közvetve – magyarázta. – Dave járt arra az egyetemre, ahová Rachel, én pedig Dave által ismertem meg őt.

- Értem – szorult össze a torkom. Vajon, ha Dave egyszer csak eltűnne itt az erdőben, gyanakodnának rám? Végül is, elég veszélyes hely a sűrű rengeteg, még vámpírok és farkasok nélkül is… - Önkéntelenül mosolyra húzódott a szám a gondolatra, bár tudtam, hogy úgysem lennék képes bántani egy embert. De azért szép vágyálom volt… - Akkor te máshová jársz? – jött az újabb kérdés tőlem. Annyi mindent meg akartam tudni róla most azonnal, de féltem tőle, hogy nem lesz elég időm, és félbeszakítanak.

- Nem. Én… Ugyanoda fogok, ahová Dave-ék. – Emma ismét felpillantott rám, aztán lekapta rólam a tekintetét. A gondolat, hogy zavarba hozom, kellemes forrósággal árasztotta el a hasamat. – Most érettségiztem, szeptembertől irány az egyetem – mosolyodott el, nekem viszont megfeszült az egész testem. Erre még nem is gondoltam… Hogy ő csak az eljegyzésre jött, aztán elmegy. Nem mehet el! Muszáj maradnia! Vagy nekem is mennem kell vele…

- Minden rendben? – A hangja aggodalmas volt. Ennyire meglátszott volna rajtam, hogy épp most készülök összeomlani? – Kapkodod a levegőt… - harapta be a száját. Csak most jöttem rá, hogy a rémülettől tényleg zihálok.

- Meddig maradtok? – kérdeztem anélkül, hogy válaszoltam volna az ő kérdésére.

- Pár napig – fürkészte még mindig az arcomat.

- Pár nap… - suttogtam magam elé megrendülten. Azt el tudtam volna viselni, ha mást szeret, és engem csak a barátjaként fogad el. Már annyit szenvedtem a szerelem miatt, hogy szinte meglepődtem volna, ha tényleg megkaphatnám azt, akire vágyom… De a gondolat, hogy még csak nem is láthatom őt. Hogy távol éljen tőlem…

Remegve szorítottam meg az asztal szélét, ami recsegni kezdett az ujjaim alatt.

- Biztos, hogy minden rendben? Ha rosszul érzed magad, szólok valakinek, és… - Emma hangja tompán hatolt a fülembe, aztán éreztem, ahogy valaki megragadja a karomat, és felhúz a székről. Dühösen el akartam küldeni a fenébe, de aztán rájöttem, hogy Jacob az.

- Leah, nyugalom… Gyere… - vonszolt maga után, én pedig hagytam neki. Mindennél jobban Emma mellett szerettem volna maradni, de éreztem, hogy ez most veszélyes lenne számára. Kiborultam. Nem voltam ura önmagamnak.

A vendégek tekintete végigkísért minket, ahogy átvonultunk a ház előtt, de sem Jacob, sem én nem foglalkoztunk vele. Sam kérdő pillantására Jacob megrázta a fejét, hogy semmi gond, maradjanak csak, aztán elsietett velem a fák közé.

- Megőrültél? – förmedt rám, mikor már takarásban voltunk. – Tudod, hogy majdnem átváltoztál? Nem elég, hogy kívülállók előtt buktunk volna le, de meg is sérülhetett volna valaki – kaptam meg a megérdemelt fejmosást, de most nem érdekelt. Jacob pár pillanatig várt – valahányszor leszidott valamiért alfaként, mindig visszavágtam neki egy-egy gúnyos megjegyzéssel -, aztán felsóhajtott. – Mi történt?

- Elmegy… Pár nap múlva hazautazik, én pedig… Mi lesz velem? – emeltem kétségbeesve a tekintetemet Jacobra. Egy másodpercig együttérzően bámult rám, ami segített abban, hogy kicsit összeszedjem magam – engem senki se sajnáljon! -, aztán hümmögve sétálgatni kezdett fel-alá.

- Valahogy megoldjuk – állt meg végül előttem. – Elmondjuk neki, kik is vagyunk, és hogy miért fontos melletted maradnia. Biztos vagyok benne, hogy meg fogja érteni.

- És ha nem?

- Miért ne akarna olyasvalakivel lenni, aki csak érte él? Még akik eleinte ellenkeznek, azok is megadják magukat végül a szerelemnek – vont vállat. Tudtam, hogy most Emilyre gondol, de már nem fájt. Valaha haragudtam az unokatestvéremre, amiért elárult engem, és nem volt elég erős, hogy elutasítsa Samet, de ez már a múlt volt.

- Nem tudom… - ráztam meg a fejemet. Annyi félelem volt bennem, de ezeket inkább megtartottam önmagamnak, ahogyan mindig is. Épp elég, hogy hülyét csináltam magamból Emma, Jacob és a vendégek előtt, csak mert egy pillanatra bepánikoltam. – Igazad van – bólintottam végül. – Nem úgy fogom fel, hogy van pár napom, és elmegy, hanem hogy van pár napom, hogy meggyőzzem őt, mellettem a helye.

- Helyes – vigyorodott el Jacob. – Akkor az ünnepség után elmondjuk neki, rendben?

- Elmondjuk?

- Persze, én is ott akarok lenni – jelentette ki Jacob.

- A nagy alfa ellenőrzi, mindent jól csinálok-e? – gúnyolódtam.

- Valahogy úgy… - Jake arcáról letörölhetetlen volt a fülig érő mosoly. – De adhatok egy jó tanácsot? – nézett rám.

- Úgysem úszom meg, mondd… - intettem neki.

- Tudod, én a fejedbe látok… - vágott elgondolkozó arcot. – És tudom, hogy a magad szúrós, életunt, mogorva módján egész kedves ember vagy. De az a lány még nem ismer, szóval, ne legyél vele pokróc – nevetett fel, mire oldalba löktem.

- Jó, majd rajtad élem ki ezt a hajlamomat, hogy vele vissza tudjam fogni magam – ígértem neki. Bár az arcát elnézve, lehet, hogy inkább fenyegetésnek vette…

Elégedett vigyor jelent meg az arcomon, és egészen addig kitartott, míg újra meg nem láttam Emmát – azzal a Dave-vel.

- Minden rendben lesz, csak maradj nyugodt – haladt el mellettem Jacob, aztán sietősre vette a lépéseit, mert Renesmee éppen akkor sétált ki a házból – egy hófehér, igazán csinos ruhácskában. A kis akarnok mindig eléri, amire vágyik – csóváltam meg a fejemet. Véleményem szerint, túlságosan elkényeztették, de hát, nem én voltam az anyja…

Mély levegőt vettem, aztán visszaindultam a helyemre. Csak meg kell várnom a vacsorát és a lánykérést, aztán minden helyre jön majd – biztattam magam, de a csomó csak akkor enyhült a gyomromban, mikor leültem az asztal mellé.

Emma félénken rám mosolygott és megkérdezte, most már jobban vagyok-e. A válaszom egy bizakodó igen volt.

***

A magyarázat:

Leah, mint tudjuk, meddő. Én úgy gondolom, hogy ha lemondana a farkasságáról, akkor is az maradna, szóval, kizárt, hogy ki tudjon hordani egy gyereket.

Hogy miért tette a Sors meddővé? Szerintem, azért, mert férfitól nem lenne képes úgysem teherbe esni. Emberi férfitól azért nem, mert az emberi sperma számára a túl magas testhő nem igazán megfelelő. Vámpír férfitól azért nem, mert Leah undorodik az összes vámpírtól. Farkas férfitól pedig azért nem, mert úgy vélem, ahogy a vámpírspermának meleg környezet kell ahhoz, hogy megtermékenyüljön tőle egy nő (lásd, az eredetiben Bella az Esme-szigeten esett teherbe, ahol ugye, iszonyatosan meleg van, a ficemben Isabella pedig farkas, így elég meleg volt a testhője), addig a farkasspermának hidegebb környezet kell, ezért is vésődnek a farkasok emberekbe, akiknek normális a testhőjük, és ezért nincs példa az eredeti történetben olyasmire, hogy két farkas egymásba vésődött volna.

Szóval, Leah-t képtelen teherbe ejteni egy férfi, ezért tette a Sors meddővé. (A Sorsról alkotott nézeteimet már kifejtettem korábban a főblogomon, mikor Isa teherbe esése volt a téma...)

Viszont, az, hogy Leah teste képtelen megfoganni és kihordani egy magzatot, nem jelenti azt, hogy ne lennének élő, megfoganni képes petesejtjei, csak azt, hogy ezek nem tudnak a testén belül megtermékenyülni.

Ha ezeket a petesejteket kiveszik belőle, megtermékenyítik és beültetik egy másik nőbe, akkor a másik nő méhe ki tudja hordani a Leah génjeit tovább vivő magzatot. Vagyis, teljesül a bevésődés egyik feltétele, hogy a farkas olyanba vésődik, aki által képes a saját génjeit tovább örökíteni. Leah csak egy nő által képes erre, ezért vésődött nőbe. :) Ez az egyetlen és legjobb esélye arra, hogy vér szerinti utódai lehessenek. :)

Azt hiszem, hogy nagyjából ennyi... :) Remélem, nem felejtettem ki semmi fontos részletet, és érthető a magyarázatom. :)

Egyébként Fummie kitalálta tegnap magától, hogy nő az illető, és miért is nő, szóval, elnyerte tőlem a "legtalálékonyabb olvasó" címet. :D

A múlt árnyai - Edward szemszög - 11. fejezet

11. KUTATÁSOK




HALLOTTAM, HOGY ISABELLA szíve a félelemtől hevesen verni kezd, és az adrenalin illata megcsapta az orromat összekeveredve a testvéreim illatával. Megkönnyebbülve kifújtam a levegőt, miközben önmagamat szidtam. Nem lenne szabad ennyire figyelmetlennek lennem Isabella közelében. Hogy tudnám így rendesen megóvni őt?

- Csak Alice-ék – nyugtattam meg.

- Megjöttünk! – A húgom hangja vidáman visszhangzott az erdő fái között. – Hű, egész jól néz ki ahhoz képest, hogy futottatok. Hamar összeszedte magát… - mérte végig Isabellát, miközben átadta neki a testvérét.

Egy futó pillantást vetettem csak Jasper felé, mert nem akartam magam megint túlságosan felhúzni, és már a látványa is olyan indulatokat gerjesztett bennem, amiket alig tudtam kezelni.

Alice felugrott az egyik fa vastagabb ágára, én pedig nekidőltem a törzsének. Jasper megérezte a feszültségemet, mivel távolabb állt meg tőlünk. Egy másodpercre elöntött a bűntudat, hogy ok nélkül dühös vagyok rá, de ez csak addig tartott, míg Isabella oda nem sétált hozzá.

- Szia! – köszöntötte. Nem bírtam tovább, muszáj volt felpillantanom. Látnom kellett Isabella arcát, hogy tudjam, mit érez, mikor Jasper közelében van és vele beszél.

- Szia! – biccentett felé Jasper, aztán rám pislantott. Egyszerűen képtelen voltam uralkodni magamon – a kezeim ökölbe szorultak, a fogaim összepréselődtek és minden izmom ugrásra kész volt.

Edward, fegyelmezd magad! – Alice figyelmeztető hangjára és mert Isabella felém fordult egy pillanatra, megpróbáltam összeszedni magam, de nem igazán sikerült. – Csak köszönt neki, ez nehogy már bűn legyen. Tegnap is csak segíteni akart. Nem hiszem el, hogy ennyire gyerekes vagy… Szégyellhetnéd magad! – kaptam a folyamatos fejmosást.

- Még mindig tart az örök harag? – Isabella közelebb hajolt Jasperhez, és suttogva beszélt. Mintha ki akart volna zárni minket a beszélgetésükből, mert túl intimnek tartaná.

Edward, kérlek, nem értem, miért csinálod ezt… - bosszankodott Alice teljes joggal, de nem érdekelt.

- Hagyj békén! – mordultam fel rajta kitöltve a haragot, amit a búgó gerlepár miatt éreztem. Úgy sugdolóztak, mintha csak ketten lettek volna az egész világon. Igaz, nem beszéltek semmi romantikusról, de ez semmit sem jelentett. Attól még Isabella élvezhette Jasper közelségét, és Jasper is – bármennyire vissza akarta fogni a gondolatait – jól érezte magát Isabella mellett.

- Csak azért, mert segíteni akartál? Én ezt nem értem… - rándult fintorba Isabella szája, miután Jasper rábólintott az előző kérdésére.

Beszélnem kéne vele hármunk érzéseiről… Akkor talán, Edwardnak is könnyebb lenne, és talán nem sérülne annyira, ha még az elején szembe nézhetne az igazsággal. - Jasper csapongó gondolatai egy pillanatra ledermesztettek.

- Nem csak az az oka… - mondta végül, mire teljesen kiborultam. Tényleg képes lenne bevallani Isabellának, hogy mit érez iránta? Vagy hogy én… mit érzek? Ez megőrült!

- Ha elmondod neki, én esküszöm, hogy darabokra cincállak – hadartam halk hangon magam elé egész testemben remegve a feszültségtől, mire Alice felháborodottan ordibált tovább velem a fejében.

- Akkor mi az oka? – kíváncsiskodott Isabella.

Éreztem, hogy már nem bírom sokáig akaraterővel, az ösztöneim olyan letaglózóan erősek voltak. Csak arra tudtam gondolni, hogy Ő az enyém! Hogy senkinek nincs joga ahhoz, hogy az érzelmeiről beszéljen neki, csak és kizárólag nekem. Csak én szerethetem, és csak én vallhatom ezt be neki. Jaspernek nincs… Ó, istenem! – hirtelen elakadt a lélegzetem, ahogy rájöttem, mit is gondoltam az előbb.

- Szerintem, jobb, ha inkább visszamész… Nem akarom, hogy a húr elpattanjon… – hallottam tompán Jasper hangját, de most túlságosan zavart voltam ahhoz, hogy ténylegesen felfoghassam, mit mond. Szeretem Isabellát… Tényleg ezt érezném?

Lehunytam egy pillanatra a szememet, és megpróbáltam rájönni arra, mi is zajlik bennem éppen. Vonzódom hozzá, mindennél jobban féltem, meg akarom védeni, azt akarom, hogy boldog legyen, a közelében szeretnék lenni, őrülten féltékeny vagyok a saját bátyámra miatta, és… Szeretem Őt – vágott fejbe a felismerés.

- Később beszélünk még… - kaptam fel a tekintetemet rájuk, és mikor megláttam, Isabella hogy mosolyog Jasperre, úgy éreztem, megőrülök. Önkéntelenül halk morgás hagyta el a számat, és Alice épp időben rúgott aprót a hátamba, hogy félre tudjak fordulni, mikor Isabella rám nézett.

- Idióta, a frászt akarod hozni rá megint? – mormolta halkan Alice, hogy csak az avatott fülek hallhassák, aztán mikor Isabella elindult felénk, mosolyt varázsolt magára.

Elakadó lélegzettel igyekeztem megtartani a az érdektelenség maszkját az arcomon, de annyira nehéz volt. Az érzéseim teljesen felkavarodtak. Hogy lehettem olyan bolond, hogy megint beleszerettem egy emberlányba? Jacob és Bella megmondták nekem, de én nem hittem nekik… Vagyis… Magamnak. Hiszen, ők csak a gondolataim zavaros termékei voltak, nem igaz?

- Miért voltál morcos reggel? – ugrott le Alice az ágról mellőlem, miközben egy emberi szemmel észrevehetetlen mozdulattal direkt oldalba lökött. Nem viszonoztam, mert egyfelől nem fájt, csak egy jelzés értékű ütés volt, hogy maradjak már nyugton, másfelől megérdemeltem. A tudatom józan fele tisztában volt azzal, hogy a viselkedésem felesleges és ok nélküli, de az ösztöneim folyton elnyomták és átvették az irányítást felette. Ez pedig szörnyen veszélyes volt…

- Csak… álmodtam – pirult el Isabella, mire összerándult a mellkasom.

Biztosan megint azzal a szörnyeteggel… Annyi baja van szegénynek, annyit kell szenvednie, én pedig ostoba módon csak saját magammal foglalkozom. Mit számít, hogy én mit érzek? Semmit, az ég egy adta világon. Hiszen, úgyis lehetetlenség ez az egész – sütöttem le a szemeimet a földre. Minden ugyanolyan, mint régen. Nem változott semmi! – ismételgettem magamban, hogy kiverjek mindenféle őrültséget a fejemből.

- Ó! – homályosult el egy röpke másodpercre Alice tekintete, de Isabella miatt csak halovány, zavaros képeket látott arról, hogy a seriff beül a kocsijába. – Azt hiszem, visszamehetünk. A seriff most indult vissza a városba – mondta, bár nem igazán volt biztos önmagában.

- Majd figyelem, hogy a gondolatai eltűntek-e, ha elég közel érünk – hadartam oda neki.

Az utat visszafelé emberi tempóban tettük meg, kivételesen mégis úgy tűnt, hogy hamar hazaértünk. Talán, mert annyi átrágni valóm volt, amennyihez egy év sem lett volna elegendő idő.

Figyeltem, ahogy Isabella előttem botladozik az öccsével a karjában. Annyira törékenynek és sebezhetőnek tűnt. Pontosan tudtam, mekkora erőfeszítést igényelne tőlem már az is, hogy végigsimítsak az arcán, vagy hogy megcsókoljam őt. Olyan könnyű lenne megölni egyetlen, gyengédnek szánt mozdulattal, és olyan nehéz életben tartani.

Hogy követhettem el újra ugyanazt a hibát? – szorult össze a torkom. Pedig megfogadtam, hogy soha többé…

Az érzelmeinket nem mi irányítjuk, Edward. – Már meg sem lepődtem, mikor meghallottam az angyali hangot. Összepréseltem a számat, hogy véletlenül se szólaljak meg. Már így is a fél családom őrültnek tartott, nem akartam megint magamban beszélni előttük növelve ezzel a bizonyosságukat. – Talán, ez a végzeted… Talán, mi is ezért találkoztunk. Hogy a végén rátalálj az én Isabellámra. – Bár nem láttam őt, kihallottam a hangjából a mosolygást.

Bolondság – ráztam aprót a fejemen.

Edward, minden oké? – szökdécselt el mellettem Alice, és kérdőn nézett rám. Gyorsan bólintottam neki, aztán megvártam, míg visszatáncol előre, Jasper mellé.

Veszélyes vagyok Isabellára, ahogyan rád is az voltam. Ez egyszerűen nem működhet, hát nem érted? – szálltam vitába ismét. – Én nem adhatom meg neki azt, amire vágyik… - szorultak ökölbe a kezeim. Bármit megtettem volna azért, hogy képes legyek boldoggá tenni Isabellát, de az voltam, ami, és ezen nem változtathattam már.

Miért akarod mindig te eldönteni, hogy ki mire vágyik? – Bella hangja dühösnek tűnt, én pedig elszégyelltem magam egy kissé. Nem akartam, hogy haragudjon rám, még akkor sem, ha csak a fejemben létezett.

Ő még olyan fiatal és naiv – sóhajtottam fel. – Ha akarnám, el tudnám hitetni vele, hogy jó vagyok, hogy velem szeretne lenni, de ezzel csak bajt hoznék rá. Ha nálad le tudtam küzdeni az önzőségemet, vele is menni fog. Nálam sokkal jobbat érdemel. Ahogyan te is megérdemelted, hogy Jacob boldoggá tegyen. Mert az voltál, igaz? – kérdeztem reménykedve. Bár valami bizonyosságot kaphattam volna arról, hogy az a régi döntésem tényleg helyes volt. Hogy a cselekedetem, bármennyire is fájt mindkettőnknek, végül Bella boldogságához vezetett.

Az voltam – ismerte be. – De veled is az lettem volna. Tudom.

Buta Bella… - sóhajtottam fel, mire kacagni kezdett.

Ha tudnád, mennyiszer hiányzott, hogy ezt mondd nekem… - Mikor rájöttem, hogy mosolyogva bámulom a földet, gyorsan megzaboláztam az arcizmaimat, nehogy Alice megint kérdezősködni kezdjen. – De csak azért, mert Isabella fiatal és ember, nem feltétlenül butább… Ha a szerelmet vesszük alapul, körülbelül egyenlő tapasztalattal rendelkeztek.

Ezt azért kétlem – húztam el a számat. – Tudom, milyen szeretni, és tudom, milyen belehalni a szerelembe – még ha csak képletesen is.

De nem tudod, milyen felhőtlenül megélni.

Talán, mert folyton attól kell rettegnem, hogy megölöm azt, akit szeretek.

Sosem bántottál volna, és őt sem fogod. – Bella bizalma csak még inkább lelkiismeret-furdalást keltett bennem. Nem érdemeltem ki.

Nem tudhatod. Azt is bánthatjuk néha, akit szeretünk, csak az én esetemben a végkimenetele végzetes lehet – remegtem bele a gondolatba. – Ha baja esne miattam…

Legalább már azt elismered, hogy szereted őt… - A halk női sóhajtól keserű mosoly ült ki az arcomra.

És ez miért jó?

Mert így van esély arra, hogy idővel a többiről is meggyőzünk majd. – Szinte láttam magam előtt, ahogy Bella megvonja a vállát, mintha ez az egész csak egy kis semmiség lenne. Egy horzsolás, amit el lehet látni sebtapasszal. Pedig valójában egy mély, vérző, begyógyíthatatlan sebesülés volt, amelyen a legjobb orvos sem segíthetett.

Nem fogod annyiban hagyni, mi? – bosszankodtam magamban. Miért kell megnehezítenie azt, ami amúgy is szörnyen nehéz? Mintha nem is angyal lenne, hanem egy kisördög, aki a vállamra ült, és csábító gondolatokat sugdos a fülembe.

Nem én!

Ebben az esetben… remélem, örömödre szolgál a csalódás! – A mondatomra hangos nevetés volt a válasz, és mikor rádöbbentem, hogy miért, még mérgesebb lettem. Önkéntelenül is azok a szavak jöttek a számra, amelyeket egyszer már kimondtam.

Mikor először hallottam ezt tőled, akkor sem csalódtam. Tudni akartam valamit, és meg is tudtam. És csak hogy tudd… Isabella az én akaratosságomat és kitartásomat örökölte – nevetett fel ismét, aztán hirtelen csend lett.

Zavartan néztem körbe, és csak most jöttem rá, hogy Alice mellettem lépked, és engem bámul.

- Mi az? – mordultam rá, csak hogy a saját zaklatottságomat leplezzem.

Hallod a gondolatait? A rendőrfőnöknek – tette hozzá szemforgatva, mikor értetlenül pislogtam rá.

- Ó… - Kellett pár másodperc, mire kitisztítottam a fejemet, aztán figyelni kezdtem.

Esküszöm, olyan vagyok, mint egy beszari kezdő… Az a ház… Gyönyörű, de mégis valahogy… hátborzogató. A lakóiról ne is beszéljünk… A nagydarab fiú, Emmett? Te jó ég! Ha szembejönne velem éjszaka egy sötét sikátorban, esküszöm, elájulnék. Azt hiszem, erre innom kell valamit, amint visszaértem – sóhajtott fel, miközben lefordult a főútra.

- Tényleg elment, mehetünk – erősítettem meg Alice szétesett látomását.

Apánk az ebédlőben, a megszokott helyén várt minket, de én már tudtam a gondolataiból, hogy mit szedett ki a rendőrfőnökből. Mindenki érdeklődve várta a mondandóját – kivéve Rosalie-t, aki odakint őrködött éppen.

Ha nem Isabelláról lett volna szó, tökéletesen megértettem volna a nyomozókat, amiért ennyire félresiklottak az ügy felderítését illetően. Egy beismerő levél a gyanúsított kézírásával, idegennek pedig semmi nyoma a lakásban… Annak, aki nem tudott a mi fajtánk létezéséről, egyértelműnek tűnhetett a helyzet.

- Egy levél? De hát, én nem írtam semmiféle levelet! Ez valami tévedés! – tiltakozott azonnal Isabella, amint Carlisle elmesélte a hallottakat.

- A kézírás megegyezett a szakértők szerint – kezdte apám a magyarázatot, de Isabella nem hagyta, hogy megmagyarázza neki, hogyan lehetséges ez. Talán, azt hitte, még mindig van bennünk egy halovány kétely az irányába, és úgy érezte, meg kell védenie önmagát.

- De az lehetetlen! Csak emlékeznék rá, ha levelet írtam volna arról, hogy megöltem a szüleimet! – csattant fel.

Azt hiszem, félreértett egy kicsit – szomorodott el apám, aztán elővette a legmegnyugtatóbb hangját, hogy Isabella rájöjjön, egyáltalán nem gondolunk róla semmi rosszat. – Nem mondtam, hogy te írtad, csak hogy azt hiszik.

- Mi vámpírok elég jók vagyunk a hamisításban… - vette át a szót Alice. – Minden apró, az adott személy kézírására jellemző jelet észreveszünk, aztán utánozni már igazán egyszerű – vont vállat. A családunkból neki ment a legjobban a kézírások pontos lemásolása, igazi kis tehetség volt. – Egy csomó aláírást meghamisítottam már, hogyha szükség volt rá – vallotta be, majd apró mosoly ült ki a szájára egy emlék miatt.

Mikor északon éltünk egy ideig, az iskolában volt egy tanár, aki folyton megalázott egy fiatal lányt, csak mert az félvér volt. Persze, nem mutatta ki nyíltan az okait – mivel az iskola igazgatója liberális nézeteket vallott -, de én pontosan tudtam minden mocskos, rasszista gondolatát. A lány bukásra állt matematikából, holott ő volt az, aki a fél osztályt korrepetálta a dolgozatokra, de nem tudta volna bebizonyítani, hogy Mr. Chalmer igazságtalanul ad neki rossz jegyet mindig.

Alice-t annyira felbosszantotta ez az egész, hogy egy egész naplót teleírt Mr. Chalmer kézírásával, amelyben bőségesen taglalta, mennyire gyűlöli a feketéket és a fattyaikat, aztán elintézte, hogy „véletlenül” az igazgató kezébe kerüljön. Mr. Chalmer bármennyire is bizonygatta, hogy a napló nem az övé, a két kézírás láthatóan egyezett, így végül kirúgták. Alice-t csak ritkán láttam olyan elégedettnek, mint akkor.

- Klassz – hagyta el keserű sóhaj Isabella ajkait. Segíteni akartam neki valamivel, de fogalmam sem volt róla, mit tehetnék. Aztán eszembe jutott a korábbi kiborulása, hogy azt hiszi, minden az ő hibája. Talán, ha ténylegesen tudná, hogy nincs egyedül, hogy mások is átélték ugyanazt, amit ő, akkor rájönne, hogy egyáltalán nem bűnös semmiben sem. Csak egy őrült gyilkos áldozata.

- Ez beleillik a módszerébe… - szólaltam meg, mire a hatalmas, barna szemek rám emelkedtek. Zavartan próbáltam összeszedni a gondolataimat, de nehéz volt úgy, hogy tudtam, csak nekem szenteli most a figyelmét. Mély lélegzetet vettem, hogy kitisztítsam a fejemet, aztán folytattam. – Mondtam, hogy Carlisle-lal utánanéztünk néhány esetnek. Azonos séma alapján dolgozik. Kiszemel egy fogékony áldozatot – általában fiatal, romantikus lelkületű, magányos lányt -, kedves vele, beszélgetnek, ismerkednek, mint általában szokás. Aztán mikor a lány rájön, hogy valami furcsa, eltávolítja a családját – egyedül az ember kiszolgáltatottabb és rémültebb – foglaltam össze neki, amiket a cikkekből megtudtunk.

- Eltávolítja… Vagyis megöli őket? – Isabella elsápadt, ahogy a szavaim értelmet nyertek számára.

- A gyilkosságokat úgy állítja be, mintha a lányok követték volna el. Általában levelet hagy, amiben a lányok azt állítják, hogy otthon bántalmazták őket, vagy a szüleik nem törődtek velük, és már nem bírták tovább. Ezáltal az áldozatok még csak a rendőrséghez vagy a barátaikhoz sem fordulhatnak, hiszen bűnösnek hiszik őket – magyaráztam. Azt akartam, hogy megértse, ő miben más, mint a többiek voltak. Hogy nem kell félnie, mert mi itt vagyunk, hiszünk neki és a létünk árán is megvédjük, ha kell.

- De mi értelme ennek. Hiszen, se a rendőrség, se senki más nem tudna úgysem segíteni… - Úgy tűnt, Isabella nem hajlandó észrevenni, mi is a mondandóm lényege. Vagy csak számára más tűnt fontosnak, mint amit én ki szerettem volna hangsúlyozni…

- Mi értelme van annak, ha elszigetelsz egy rettegő embert mindenkitől? – próbáltam meg rávezetni a válaszra, hátha akkor hajlandó rádöbbenni a sokkal jelentősebb tényekre.

- Kínozza őket. Azt akarja, hogy teljesen összeroppanjanak – fejtette meg a saját kérdését.

- Pontosan. Nem az a lényeg, hogy ne fordulhassanak segítségért, hiszen, úgysem segíthet senki nekik, hanem az, hogy a játék még élvezetesebb legyen.

- Nálad viszont kisiklott a terve… - Alice arcára mosoly ült ki, és gyengéden megfogta Isabella kezét. – Mert mi itt vagyunk neked. – Végre valaki megértette, mit szeretnék közölni Isabellával. Hálás voltam a húgomnak, amiért kisegített engem.

Talán, Isabella könnyebben elhiszi az ő szájából, hogy mi nem hagynánk cserben, mint az enyémből. Alice-ben bízik és a barátjának tartja. Ezzel szemben az én szavam nem sokat számíthat neki. Hiszen, ki vagyok számára? Az a zakkant vámpír, aki folyton a frászt hozza rá az őrült viselkedésével. Semmi több. Még akkor sem, ha számomra ő ennél sokkal többet jelent…

Talán, most kéne elmondani neki mindent, hogy egyszerre túl legyen a sokkon… - Apám gondolataira felkaptam a fejemet. A Port Angelesben történt gyilkosságokon merengett, de nem voltam biztos benne, hogy ez jó ötlet-e… Végre úgy tűnt, Alice-nek sikerült kicsit megnyugtatnia Isabellát, nem akartam ismét zaklatottnak látni őt.

- Van más is… – szólalt meg Carlisle, mielőtt jelezhettem volna neki, hogy inkább ne tegye. – Gyilkosságok történtek Port Angelesben. Két lány, átlag magas, barna szem, vöröses haj. Az egyik tizenhét, a másik tizennyolc éves volt – mondta el tényszerűen a dolgokat, hátha úgy kevésbé viseli majd meg Isabellát az egész, de tévedett.

Isabella reszketni kezdett, és kapkodva szedte a levegőt, én pedig önkéntelenül is előre dőltem, hogy megvigasztaljam őt, de Jasper megelőzött – ahogy felkelt a helyéről, visszahúztam a kezemet az asztal alá.

Megfeszülő izmokkal figyeltem Jasper kezét a női vállon, és bár tisztában voltam vele, hogy Isabellának most szüksége van a mesterséges nyugtatásra, mégis újra fellángolt bennem a düh. Az asztal felé fordítottam a tekintetemet, nehogy valami ostobaságot csináljak. A kínzó féltékenység, amely belülről mart szét, egyre elviselhetetlenebb volt. Muszáj valahogy rájönnöm, mit tegyek ellene, különben bele fogok őrülni… - sóhajtottam fel, amint a bátyám visszaült az asztalhoz.

- Miért? – Isabella hangja halk volt, de úgy tűnt, nem fog újra kiborulni. Carlisle elgondolkozva fonta össze az ujjait az asztalra könyökölve.

- Azt hiszem, feldühítettük.

- Ami nem baj, mert minél dühösebb, annál könnyebben ejt hibát – vigyorgott Emmett. Már előre élvezte a kilátásban lévő harcot, és mindenképpen ő akart lenni az, aki végül elkapja a nomádot. Ha egy másik vámpírról lett volna szó, örömmel átadtam volna neki a lehetőséget, de ezt a pokolfajzatot én akartam. Az én dolgom volt, hogy végezzek vele. Alice megforgatta a szemét, és rácsapott egyet Emmett fejére. – Hé! – méltatlankodott Emmett a tarkóját dörzsölgetve, miközben megpróbált rájönni, mit vétett Alice ellen.

- Emmett úgy értette, hogy szörnyen sajnálja azokat a lányokat – próbálta meg Alice megértetni Emmettel, mit is kifogásolt a viselkedésében.

- Igen, persze – bólintott a bátyám. – De attól még ez egy előny a számunkra – vonta meg a vállát. Halvány mosollyal nyugtáztam, hogy még mindig fogalma sincs róla, mi rosszat mondhatott. Nem azért, mert érzéketlenebb volt, mint bármelyikünk, hanem mert ő sokkal egyszerűbben, letisztultabban és jóval pozitívabban látta a világot. Egy esélyként fogta fel a gyilkosságokat, hogy megakadályozhassuk a vámpírt a többi szörnyűségben, amiket még csak most készül elkövetni.

- Rosalie kint járőrözik, de hamarosan visszajön, és Edward leváltja – szakította félbe a testvéreim civakodását Carlisle, hogy elmondja az utasításait. Kivételesen örültem, hogy elküld a ház közeléből, mert így lehetőségem lesz egyedül szívni egy kis friss levegőt. A zűrzavar akkora volt bennem, hogy rám fért a magány és a gondolkodás. – Utána Alice és Rosalie bemennek „vásárolni” Port Angelesbe, és körülnéznek egy kicsit. Én pedig bemegyek a kórházba, és megpróbálom megszerezni a boncolások eredményét – zárta le a megbeszélést végül.

Az eddig szinte mozdulatlan szoba hirtelen felbolydult. Anyám átvette Isabellától a testvérét, hogy megetesse, Emmett pedig az emelet felé indult Jasperrel és Carlisle-lal együtt. Alice vidáman ugrándozott mellettem, aztán kitárta nekem a bejárati ajtót.

- Szólj Rose-nak, hogy siessen! – vigyorgott rám. – A feladatunk után még be akarok nézni egy-két helyre… - közölte velem, aztán elkezdte megtervezni a vásárlókörútjuk útvonalát.

- Azért legyetek alaposak – szóltam még oda neki, ahogy elhaladtam mellette, de csak egy fintort kaptam válaszként – Alice-t még a feltételezés is sértette, hogy nem fogja rendesen elvégezni a munkáját. – Rosalie mindjárt itt lesz! – ígértem neki bocsánatkérés gyanánt, aztán a fák közé vetettem magam.

Kivételesen örültem annak, hogy Alice figyelmét az én kielemzésem helyett más köti le. Ha tudta volna, hogy az őrjáratom során miféle döntéseket készülök meghozni, valószínűleg, még a vásárlásról is lemondott volna. De amíg fogalmam sem volt róla, mit is akarok tenni, addig biztonságban voltam a kíváncsiságától.

Édes kötelék - Leah története - 1. fejezet

Nem tudom, hogy jött ez ma, egyszerűen csak ihletem volt, és muszáj volt írnom. :D Valószínűleg, ez csak egy rövid, pár fejezetes történet lesz, és nem fogom olyan gyakran frissíteni, mint a főbb írásaimat, de azért mindig igyekszem ezzel is. :) És örülnék a véleményeknek, mert Leah szempontjából még sosem írtam és hát, a történet is kicsit más lesz, mint amit eddig megszoktatok tőlem. :) De azért remélem, hogy tetszeni fog. :)

Még valami... Ha valaki rájött, mi a csavar a végén, azt is megnyugtathatom, hogy tökéletesen Meyer-hű, amit kitaláltam, vagyis tudományosan megmagyarázható. :D Ha valaki rájön, hogy hogyan, az megkapja a legtalálékonyabb olvasó címet. :D


1. fejezet

Mindig azt hittem, hogy egy elcseszett genetikai selejt vagyok. Gyűlöltem mindenkit magam körül, de leginkább önmagamat. Az egyetlen nő a farkasok között… Sokáig gondolkoztam azon, miért történt így, de csak elméleteim voltak. Semmi tény. Talán, mert nem vagyok teljes értékű nő – sosem adhatok majd életet egy gyermeknek. De az is lehet, hogy ez már a farkasság következménye. Ok és okozat. Honnan tudhatnám, melyik volt előbb…

Talán, nem is számít.

Nem akartam ezen gondolkodni, nem akartam Samre gondolni, ahogyan semmi másra sem. A tudat, hogy minden társam látja a gyengeségeimet, csak még jobban feldühített. Olyan haragot éreztem folyamatosan, amelytől szinte fuldokoltam. Az pedig csak rátett még egy lapáttal, hogy én is beleláttam Sam fejébe.

Mikor átmentem Jacob falkájába, az olyan volt, mint a víz alól a felszínre bukkanni, és hosszú percek után friss oxigént szívni a tüdőmbe. Megkönnyebbülés – azt hiszem, ez volt a legerősebb érzelem bennem.

Sosem voltam oda Jacobért – vagyis, nem vele volt bajom, hanem az egész világgal, amelybe ő is beletartozott -, de hálás voltam neki, amiért hagyta, hogy vele maradjak. Ember ilyen jó dolgot soha életemben nem tett értem. Végre nem kellett hallanom a többiek szánalmát, sem Sam bűnbánatát. Jake fejében nem voltak ilyen gondolatok az irányomba. Bár a vérszívó kislány iránti bevésődését nem volt könnyű elviselni, de ezerszer inkább ez, mint a korábbi életem.

Persze, La Push-ban összefutottam Sammel, Emilyvel és a többiekkel, de egyszerűbb volt úgy a közelükben lennem, hogy tudtam, nem fogják másnap érezni, mennyi erőfeszítésembe telt nem összeomlani.

- Leah, indulunk! – Anyám hívására felkaptam a fejemet, aztán az ágyamra dobtam a rajztáblámat, és lementem a földszintre.

- De miért kell nekem is mennem? – morogtam. Seth már az ajtó előtt toporgott, és alig várta, hogy elinduljunk. Persze, ő jóban volt a vérszívókkal – azzal az Edward nevűvel egy csomót lógott együtt, bár nem értettem, mit eszik a vén, halott fószeren.

- Azért, mert egy család vagyunk, és mert nem járja az, hogy ne jelenj meg egy barátod eljegyzési vacsoráján – magyarázta anya már vagy ezredszerre, de nekem akkor sem volt kedvem ehhez az egészhez. – Igazán örülhetnél Paul és Rachel boldogságának – pirított rám, miközben az ajtó felé lökdösött. Nagyot sóhajtottam.

- Én örülök neki – mondtam ki hangosan. Csak nem akarom látni – tettem hozzá magamban.

Anya előre sietett a konyhaablakhoz, és felkapta az almás pitét, amit hűlni tett ki még délben, aztán mind elindultunk a Black házhoz. Kedvetlenül rugdostam a lábaim elé kerülő kavicsokat, miközben bosszankodva figyeltem, ahogy Seth ide-oda rohangál körülöttünk, és fogvillogtató vigyor ül az arcán. Hogy a fenébe lehet mindig ilyen boldog ez a kölyök? – sütöttem le a szemeimet, hogy látnom se kelljen.

Ha valaki nem tudta volna, merre is laknak pontosan Blackék, akkor is felismerte volna a házat már messziről. Biztos voltam benne, hogy ez annak a kerge vámpírlánynak a műve… Alice-é. Csak ő lehetett annyira őrült, hogy virágfüzérekkel díszítse a tetőt, és hófehér selyemszalagokat aggasson a ház előtti fák ágaira. Jó, jó, el kellett ismernem, tényleg jól nézett ki az egész, de az istenért… Ez csak egy eljegyzés – még csak nem is az esküvő! Még az ünneplésnek is megvannak a határai. Jó, hogy nem rendelt csoki szökőkutat, fehér galambokat és jégszobrot – horkantam fel, mire anyám figyelmeztető pillantást küldött felém.

Ahogy beléptünk az udvarra, rögtön megjelent Billy bácsi köszönteni minket, és Rachel is elrángatta a fiúktól Pault. Nem igazán figyeltem rájuk, csak le akartam tudni a kötelező köröket, hogy aztán leülhessek az asztal mellé, és ételbe fojtsam a gondolataimat. Még jó, hogy nem látszik meg rajtam az a sok evés így farkasként…

Elhúztam a számat, mikor Charlie Swan is felénk sompolygott. Anyu azt hitte, nem veszem észre, mi folyik közöttük, de nem voltam hülye. Az a férfi folyamatosan körülötte legyeskedett, ő pedig egészen kivirult ilyenkor. Az énem egy része örült neki, hogy anya boldog, de egy másiknak összerándult a gyomra.

Mikor Seth elrohant a többiek felé, én is vettem a bátorságot, hogy magára hagyjam anyát az üdvözlőbizottsággal. Lassú léptekkel indultam el a hosszú, megterített asztal felé, miközben próbáltam rájönni, hol lenne a legjobb helyem. Ha a fiúk mellé ülök, egész este hallgathatom a hülyeségeiket, ha Cullenék mellé… Na nem, az ki van zárva! Végül lekuporodtam az asztal legutolsó székére, ami közelében senki sem ült még egyelőre.

Ahogy megéreztem a hátamon a hűvös ujjak kopogtatását, megmerevedtem. Olyan arccal fordultam hátra, amitől bárki halálra rémülve rohant volna világgá. Kivéve Alice Cullent. Ő vigyorogva nézett rám, mintha barátok lennénk. Elkönyveltem magamban, hogy tényleg totál őrült a csaj.

- Mi az? – szűrtem a fogaim között a szavakat.

- Bocsánat, de átülnél oda? – mutatott az asztal másik oldalán lévő székre. – Tudod, mindenkinek megvan a helye, és nem sokára érkezik még pár vendég. Ó, már itt is vannak! – kapta fel hirtelen a fejét. – Nagyon köszönöm! – fordult ismét vissza felém mosolyogva, aztán tovalibbent. Mély levegőket véve álltam fel a székről, miközben azt ismételgettem magamban, hogy anya és Rachel megölnének, ha a mai napon elgyepálnék egy vámpírt – vagy egy akármilyen más fajba tartozó egyént.

Halkan káromkodva indultam el a kijelölt helyemre, mikor feltűnt egy autó a ház felé vezető úton hatalmas porfelhőt hagyva maga után. Nem tudtam, kik érkeztek, de abban biztos voltam, hogy Rachel ismerősei, mivel lelkesen integetve sietett eléjük, ahogy leparkoltak. Csodás… - fontam össze magam előtt a karomat. Most még majd meg is kell játszani a kívülállók miatt, hogy normális emberek vagyunk.

Végigmértem a vezetőülésről kiszálló magas, szőke fiút, aki visszaintett Rachelnek. Azelőtt még sosem láttam a környéken, így biztos voltam benne, hogy nem Forksból származik. Valószínűleg, egyetemi ismerősök – fejtettem meg a rejtélyt.

- Már megint meg kell játszanunk magunkat… - sóhajtott fel mellettem Jacob. A szám önkéntelenül megrándult az enyémhez hasonló gondolattól.

- Merre hagytad a szívszerelmedet? – vontam fel a szemöldökömet gúnyosan, aztán mikor rájöttem, hogy ezt a fajta mimikát a bronzvörös vérszívó szokta használni, azonnal elfintorodtam. Annyit vagyunk a közelükben, hogy lassan már a szokásaikat is átvesszük önkéntelenül.

- Bella éppen megpróbálja meggyőzni arról, hogy a rózsaszín, nyuszis ruha egyáltalán nem gyerekes, és hogy a látszat miatt olyan öltözéket kell viselnie, amit a korabeliek is hordani szoktak – magyarázta Jacob.

- És te hogyhogy nem vagy vele? – érdeklődtem. Jacob általában úgy hozzá volt nőve ahhoz a kölyökhöz, hogy még láncfűrésszel sem lehetett volna elválasztani őket.

- Hát… - vakarta meg elpirulva a tarkóját. – Bella azt mondta, hogy ha nem tűnök el egy időre, akkor egy hétig nem engedi majd Nessie-t a közelembe.

- Huhú, mi csináltál? – röhögtem fel.

- Csak szörnyen éhes vagyok már, Nessie pedig tényleg úgy nézett ki, mint egy kívánatos, rózsaszín vattacukor. Én ezt komolyan bóknak szántam – harapta be az alsó ajkát.

- Fogadjunk, hogy ezután a mondat után jött rá a vámpírkölyök, hogy nem tetszik neki az a ruha – kacagtam tovább. A tekintetem ismét az autó felé vándorolt, amelynek kinyílt a hátsó ajtaja is, hogy újabb vendég szálljon ki belőle.

Abban a pillanatban, ahogy megláttam, mintha elvágták volna a nevetésemet. A lélegzetem elakadt, a körülöttem lévők zsivaja elhalt, a többiek megszűntek létezni egy másodpercre. Csak Ő volt és én. Többé már semmi és senki sem számított Rajta kívül. Egyszerűen képtelen voltam megmozdulni, csak szívtam magamba a látványát, mintha maga az éltető oxigén lenne.

- Leah! – A durva rázás, mintha egy álomból térített volna magamhoz. Kábán pislogtam Jacobra, aki elém állt, eltakarva előlem életem értelmét. Megpróbáltam arrébb tolni, hogy kilássak mellette, de nem hagyta magát. – Hé! – nézett a szemembe. – Ez most az volt, amire gondolok? – fürkészte az arcomat, de képtelen voltam válaszolni neki. – Ó… te… jó… ég! – nyögött ki hitetlenkedve minden egyes szót, aztán arra felé fordult, amerre én is annyira látni vágytam.

- Hát itt meg mi folyik? – jelent meg mellettünk Sam, miközben végre Jacob válla felett ismét láthattam Belőle valamicskét. Jacob egy másodpercig hallgatott, aztán válaszolt csak.

- Leah bevésődött – felelte. Meglepetten pislogtam magam elé a szavaitól. Persze, éreztem, hogy ez az volt, de valahogy mégsem tudatosult bennem. Csak annyit tudtam, hogy Ő a világ legcsodálatosabb lénye, és én azért születtem erre a világra, hogy boldoggá tegyem minden módon, ahogyan csak szeretné.

- Tessék? – Sam hangja meglepettnek hangzott, de most nem tudtam ezzel foglalkozni. Nem tudom Rachel mit mondhatott Neki, de úgy kacagott, hogy a szívem vágyakozóan rándult belé.

- Ne már! – nyögtem fel nyűgösen, mikor Sam is beállt a képbe. Bosszankodva néztem fel rá, és meglepődtem a tekintetétől. Annyi minden kavargott benne – megkönnyebbülés, döbbenet, aggodalom.

- Leah? – fogta a kezei közé az arcomat, én pedig hosszú évek után most először nem éreztem fájdalmat az érintésétől. Mosolyogva bólintottam, hogy megerősítsem, amit Jake mondott. Kíváncsian fordult a választottam irányába, hogy megtudja, ki is ő. – Újabb kívülállót kell akkor beavatnunk – sóhajtott fel. – De helyes fiúnak tűnik – hümmögött, mire zavartan néztem Jacobra.

- Öhm… Sam… - motyogta a tarkóját vakargatva. – Eltévesztetted az irányt egy pár centivel. Kicsit jobbra nézz…

- Jobbra? – vonta össze a szemöldökét Sam. – De ott csak Rachel van és… Ó! – lehelte elkerekedő szemekkel.

A múlt árnyai - 10. fejezet - Edward szemszög

10. FUTÁS




AHOGY ELNÉZTEM ISABELLÁT a testvérével a karjaiban, egyre biztosabb voltam abban, hogy minél hamarabb el kell tűnnünk az életéből – főleg nekem. Annyira természetes volt látni egy kisbabával, mintha csak fiatal kora ellenére az édesanyja lett volna. Pontosan tudta, hogyan tartsa, hogy nyugtassa meg… Biztos voltam benne, hogy egyszer tökéletes anya lesz belőle. Távol az én sötét, véres valóságomtól. Távol tőlem. A normális világban, egy normális férfi oldalán.

Minden rendben, Edward? – Anyám gondolata mosta el a fejemben lévő képet, amelyben Isabellát egy másik férfi mellett láttam boldogan.

- Persze, semmi baj – mondtam olyan gyorsan és halkan, hogy Isabellának fel sem tűnt, hogy megszólaltam. Bedugta a kezét a kádba, hogy ellenőrizze a víz hőmérsékletét, aztán mikor megfelelőnek találta, beleültette az öccsét.

Morogtál… - nézett rám Esme aggodalmasan. Mély levegőt vettem, aztán aprót ráztam a fejemen, hogy tudja, semmi gond. Egy pillanatig még az arcomat fürkészte, aztán visszafordult a kádhoz, és finoman mosni kezdte az apró vállakat.

- Finom, igaz? – vigyorgott rá Isabella a picire, aki vidáman csapkodta a vízfelszínt a kezével, kisebb-nagyobb hullámokat keltve. Mindannyian szétáztunk – még én is, aki a sarokba húzódva csak figyeltem a jelenetet, de anyám és Isabella olyan felhőtlenül boldognak tűntek, hogy senki sem foglalkozott ezzel.

Igyekeztem nem tönkre tenni az élvezetüket a komor gondolataimmal – Isabellának szüksége volt most arra, hogy megfeledkezhessen egy kicsit a szörnyűségekről -, de én nem tudtam élvezni a helyzetet. Tetszett a kép, amit láttam, mégis összeszorult a mellkasom – ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, szívinfarktusra gyanakodtam volna.

Nem értettem önmagam… Az egy dolog, hogy vonzódom Isabellához, hiszen, férfiből vagyok, annak ellenére, hogy nem nevezhetem magam élőnek. De miért ez a feszítő érzés? Miért akarok még most is nekiesni a fivéremnek, amiért Isabella kedves volt hozzá? Miért szomorít el, hogy egy kisbabát látok a karjaiban, és tudom, egyszer a jövőben, a sajátját is így fogja tartani?

Mert szereted, te barom… - Jacob Black gúnyos hangjától a fejemben összerezzentem.

- Tessék? – nyögtem fel, mire két női tekintet fordult felém.

- Nem mondtunk semmit – ráncolta össze Esme a homlokát. Mi lehet a baja? Ez kezd megijeszteni. Néha… Néha olyan, mintha egyáltalán nem is érzékelné a külvilágot – borzongott meg.

- Tudom, én csak… - köszörültem meg a torkomat összezavarodva. Az, amit Jacob mondott, teljes őrültség. Hogy szerethetném Isabellát? Az nem lehet… Egyszerűen képtelenség. – Nem fog megfázni? – mutattam a kicsi felé, hogy eltereljem magamról a figyelmet.

- Hmmm? Kiszállunk, manó? – törölt le egy vízcseppet a pufók arcocskáról Isabella.

- Hozom a törölközőt – állt fel a kád mellől Esme, én pedig kihasználva, hogy végre nem rám figyelnek, kisurrantam az ajtón a folyosóra. Zihálva dőltem a falnak, aztán a hajamba túrtam.

Fáj az igazság, vérszívó? – nevetett jókedvűen Jacob rajtam.

- Hagyj békén! – szorítottam az öklömet a fejemhez.

Beszélnem kell Carlisle-lal… Az nem normális, hogy magában beszél… - döntötte el magában anyám az ajtó másik oldalán. Gyors léptekkel indultam el a földszint felé, aztán feltépve az ajtót, kirohantam a fák közé.

Tudod, ez ironikus… Ha még élnék, valószínűleg, széttépnélek és elégetnélek azért, mert szemet vetettél az unokámra.

- Ahhoz képest, hogy dühösnek kéne lenned, nagyon jól szórakozol – dühöngtem.

Szóval, beismered, hogy igazam van?

- Nem! – csattantam fel. – Semmit sem ismerek be!

Akkor hazudj csak magadnak tovább… Attól még nem változnak a tények. Én pedig továbbra is jól szórakozom. – Szinte láttam magam előtt a vigyorra húzódó szájat és a megvillanó hófehér fogakat.

- Menj a pokolba! – csaptam bele a hozzám legközelebb álló fába ököllel.

Sajnálom, de már északabbi lakhelyet kaptam Istentől. – A gondolattól, hogy mi lehet az említett hely, felhorkantam.

- Ahhoz képest, hogy szárnyakat kaptál, elég kegyetlen vagy.

Csak mert rá akarlak döbbenteni, mit érzel? – A levegő a tüdőmben akadt, ahogy a hangszín hirtelen magasabb és nőiesebb lett.

- Bella? – forogtam körbe. Tudtam, hogy csak az elmém játéka zavar meg, mégis annyira vártam, hogy meglátom őt. Hogy majd a fák között áll, rám nevet, és azt mondja, az elmúlt hatvan év csak álom volt. Egy rémálom. Valójában, el sem mentem, és ő még mindig mellettem van, még mindig engem szeret. De persze, nem jött az édes látomás…

Semmi baj, Edward… Semmi baj – hallottam a csitítást. A levegőt kapkodva álltam meg. - Megbocsátom, hogy szereted őt.

- De én nem… - próbáltam megmagyarázni neki. Nem akartam, hogy azt higgye, elfelejtettem. Mert ez nem volt igaz. Még mindig szerettem, örökké szeretni fogom!

Tudom, Edward… - A mosolygós hang felmelegítette a mellkasomat. – De ez nem jelenti azt, hogy nem szerethetsz mást is. Én már csak tudom…

- De nem szabad. Semmi sem változott. Semmi! – sziszegtem magam elé.

Dehogy is nem. Sok minden változott… Csak nyisd ki a szemed – kuncogott.

- Ezt meg, hogy érted? – ráncoltam össze a homlokomat, de nem kaptam választ. Megpróbáltam szólongatni őt – kétszer még Jacobot is -, hátha ismét beszélni kezd hozzám, de hiába.

- Edward… - A nevem említésére meglepetten kaptam fel a fejemet, és rádöbbentem, hogy már megint éjszaka van. Apám állt előttem, és gondterhelt arccal méregetett.

- Visszaértél? Mit tudtál meg? – tettem úgy, mintha semmi sem történt volna.

- Körülbelül öt perce állok előtted, és te még csak meg sem rezdültél – hagyta figyelmen kívül a kérdéseimet. Bosszúsan felsóhajtottam.

- Miért kéne összerezzennem a jelenlétedtől? – fontam össze magam előtt a karjaimat.

Észre sem vetted, hogy itt vagyok, igaz? – Carlisle gondolatai nem vádoltak, csak aggódott értem. Eszébe jutott az Esmével való beszélgetés, amelyben anyám elmondta neki, hogy magamban beszéltem – ez azt jelentette, hogy nem most ért haza, hanem már egy jó ideje, én pedig tényleg nem érzékeltem a jelenlétét.

- Csak elgondolkoztam – vontam meg a vállamat.

- Tudod, mikor vámpír lettem… Mikor még azt hittem, hogy elvesztettem a lelkemet, és nincs kiút ebből a pokolból, mert megölni sem vagyok képes magam semmilyen módon – tette a kezét a vállamra, én pedig felnézve a tekintetébe megborzongtam. -, akkor voltak időszakok, amelyek teljesen kiestek. Csak ültem, magam elé bámulva egy fa alatt, és szinte hallottam apám átkozódó hangját. Ahogy… megtagad engem, és démonfajzatnak nevez.

- Te nem vagy démonfajzat! – tiltakoztam azonnal. Én az voltam, de Carlisle… Nála tisztább lélekkel még sosem találkoztam. Ő egyfajta kivétel volt – akárcsak az anyám. Ártatlanok a bűnösök között.

Apám arcára halvány mosoly költözött, megveregette a vállamat, aztán elindult a fák között.

Gyere, sétáljunk egyet… - hívott magával, a lábaim pedig követték őt. Jó pár percig csendben sétáltunk – legalább is, kimondott szavak nélkül, bár Carlisle elméjében kavarogtak a gondolatok -, aztán apám vonásai megkomolyodtak. Tudtam, hogy miről lesz szó, de hagytam, hogy ő maga mondja el. – Átkutattam a levéltári adatokat, és találtam még pár esetet, de semmi új nincs bennük… Viszont, hazafelé jövet szereztem pár újságot. Tudod, mi van bennük – sóhajtott fel. Bólintottam. Két – Isabellához nagyon hasonlító – lányt megöltek Port Angelesben. A nyomok – vagyis inkább a nyomok hiánya – arra utalt, hogy egy vámpír tette. És nem volt kérdéses, hogy melyik vámpírról van szó. – Holnap megbeszéljük, hogy mit tegyünk.

- Rendben – helyeseltem. Éreztem apám szomját, és nem akartam, hogy a kelleténél tovább fogja vissza magát. Jelen pillanatban, úgysem tehettünk volna semmit.

- Jössz velem vadászni? – nézett rám Carlisle, miközben magasba emelve a fejét, mélyet szippantott a levegőből.

- Nem, most inkább nem – ráztam meg a fejemet. Nem akartam messze lenni Isabellától, hátha megint kiborul az éjszaka folyamán. De nem amiatt maradtam, amit a fejemben lévő hangok próbáltak elhitetni velem – győzködtem magamat. Carlisle egy másodpercig még engem figyelt, hátha meggondolom magam, aztán futásnak eredt észak felé.

Lassú léptekkel vettem az irányt a ház felé, majd mikor meghallottam Isabella szívverését Jasper szobájából, bosszúsan felmordultam. Persze, érthető volt, hogy miért nem akart visszamenni a húgom szobájába – és hálás voltam Alicenek, amiért felajánlotta a szobacserét -, de így nem tudtam figyelni őt a megszokott fámról.

Körbejártam a házat, hátha találok egy másik helyet, ahonnan megfelelő a kilátás, bár pontosan tudtam, hogy nincs fa, amelyik közvetlenül Jasper szobájára nézne. Magamban dühöngve álltam meg az ablak alatt, aztán hirtelen ötlettől vezérelve felkapaszkodtam a házfalon az apró repedésekbe és a lécek közötti résekbe kapaszkodva.

Óvatosan feltoltam az ablakot, aztán elhúztam egy kicsit a függönyt, hogy belássak – Isabella már békésen aludt. Felhúztam magam a párkányra, hogy bemásszak, de még mielőtt megtehettem volna, ledermedtem. Olyan ismerős volt ez a helyzet… Egyszer régen, pont ezt csináltam egy másik lány ablakánál. Egy lányénál, akibe szerelmes voltam. Mi a fenét csinálok? – szorultak össze az ujjaim a párkányon, aminek az lett az eredménye, hogy egy része a kezemben maradt.

Nem tehetem ezt! Nem szabad! – tiltottam meg magamnak, de nem mozdultam. Tudtam, hogy vissza kéne csuknom az ablakot, és le kéne ugranom a földre, ehelyett csak lógtam a ház falán, mint egy pók.

A halk sóhaj ismét az ágy felé vonzotta a pillantásomat. Isabella az oldalára fordult, és úgy ölelte magához a karjaival és a lábaival Jasper takaróját, mintha csak Jasperbe magába kapaszkodott volna. Összepréselt szájjal képzeltem el, miről is álmodhat, és úgy éreztem, beleőrülök a gondolatba.

Nem bírtam elviselni a tudatot, hogy a testvéremről álmodik. Egy másik férfiról… A gondolatát is gyűlöltem. Mégis ott kapaszkodtam egész éjszaka, és hallgattam a sóhajokat és nyöszörgéseket, amelyek éles késekként hatoltak belém.

Edward, lejönnél, kérlek… - hallottam meg odalentről Alice vidám gondolatait. Jót kuncogott magában, hogy megint leskelődés közben kapott rajta, én pedig magamban füstölögve húztam vissza a függönyt, zártam be az ablakot, majd másztam le mellé.

- Mi az? – morogtam.

- Jól telt az éjszakája? – intett a fejével az emelet felé somolyogva.

- Mit érdekel? – vontam meg a vállamat, aztán elindultam befelé. Alice szökdécselve követett, fel sem vette a rosszmodoromat.

- Hát, legalább nyugodtan aludt, és nem volt rémálma. A tegnapiak után csodálom… - vált együttérzővé az arca. – Egyébként, Carlisle küldött ki, hogy szóljak neked, tíz perc múlva tanácskozunk.

- Rendben – sóhajtottam fel.

- Addig gyere velem, mondanom kell valamit – fogta meg a kezemet, és az emelet felé húzott. Mikor meghallottam, hogy Isabella felébredt, és éppen a fürdőszoba felé tart, megpróbáltam kiszabadulni a húgom markából, de nem hagyta magát.

- Szép reggelt! – köszönt neki Alice, mikor belefutottunk. A haja kusza volt, a pizsamája egy kissé rátapadt, és látszott a tekintetén, hogy alig pár perce ébredt csak fel. Pontosan tudtam, hogy a ziláltságának, az álma az oka. Összepréselt szájjal, dühösen meredtem magam elé, amiért Alice elvonszolt idáig az akaratom ellenére, aztán ahogy meghallottam Isabella válaszát, ez az érzés csak még erőteljesebb lett bennem.

- Reggelnek reggel van, de mi benne a jó? – morogta oda nekünk, aztán bevágtatott a fürdőbe. Biztosan bánta, hogy felébredt, és szívesebben maradt volna az álmaiban. Jasperrel.

- Hé, mi a baj? Ma mindenki bal lábbal kelt fel? Mármint képletesen – pislogott rám Alice, mikor végre kirántottam magam a kezéből.

- Semmi baj – vágtattam be a szobájába, de ez nem bizonyult túl jó ötletnek. Jasper illata mindenhol ott volt a házban, de ebben a helyiségben, mintha tömény illatbombát kaptam volna a képembe ingerlésképpen. Az ablakhoz siettem, és teljesen kitártam, hátha a friss levegő majd segít.

- Persze, látom… - lépett közelebb a húgom, és az apró kéz megérintette a hátamat. – Nekem igazán elmondhatnád… Tudod, hogy rám mindenben számíthatsz.

- Tudom – sóhajtottam. De hogy mondhattam volna el neki, hogy élete szerelme tetszik egy másik nőnek is, akit nem mellesleg a barátjának tart… Nem okozhattam ekkora fájdalmat Alice-nek, épp elég volt, hogy én szenvedtem a tudat miatt. – Tényleg semmi bajom – feleltem kedvesebb hangon. – Mit akartál mondani? – Alice mély levegőt vett, aztán távolabb lépett tőlem.

- Arra gondoltam, hogy Carlisle felhívhatná Tanyáékat. Tudom, hogy folyton… hát, rád akaszkodik – vigyorodott el Alice. – De talán, jól jönne a segítségük. Több szem, többet lát – vonta meg a vállát. – Csak gondoltam, először megkérdezlek, hogy nem zavar-e, ha Tanya a közeledben lesz…

- Nem zavar. Tanya pontosan tudja, mit érzek – vagyis, nem érzek – iránta, ahogyan én is, hogyan szereljem le őt, amikor próbálkozik – mosolyodtam el halványan.

Annak ellenére, hogy néha kicsit terhes volt Tanya érdeklődése az irányomba, kedveltem őt. Szórakoztatóak voltak a gondolatai, és mindig kimondta, amit érzett. Sosem kaptam még rajta hazugságon, vagy azon, hogy megjátszotta volna magát. Ebben hasonlított Emmettre – csak az ő elméje sokkal összetettebb volt, mint a testvéremé.

- Rendben, akkor beszélek majd… - kezdte volna, mikor meghallotta azt, amit én is. Egy autó hirtelen kanyart véve lefordult a házunk felé vezető útra.

A francba, miért nekem kell Cullenékhoz mennem? – hallottam meg a rendőrfőnök morgolódását. Láttam, ahogy visszaakasztja a kocsiban lévő adóvevő mikrofonját a helyére, aztán tövig nyomja az elhagyatott úton a gázt. Ahogy rájöttem, miért is tart erre, idegesen túrtam a hajamba.

- Erre tart a rendőrfőnök. Átkutatják egész Forksot és a környékét Isabella után, mert felismerték őt egy körözési plakáton – mondtam ki hangosan, hogy a házban lévő családtagjaim tudják, ki közeleg.

Remélem, legalább otthon van Dr. Cullen vagy a felesége. Ők nem annyira ijesztőek, mint a gyerekeik… Pedig jól neveltek és soha nem okoztak semmi gubancot, mégis van bennük valami… - borzongott meg. Ő eredetileg tovább akart hajtani a quileute-ok földje felé, és a helyettesét küldte volna hozzánk, de az kapott egy durrdefektet. Az utolsó pillanatban szólt a főnökének, hogy egyhamar nem végez a gumicserével.

- Szerinted, átkutatja a házat? – kérdeztem Alice-t. A tekintete a távolba révedt, de nem homályosult el.

- Nem tudom… Nem látok semmit – préselte össze a száját dühösen.

- Ami azt is jelentheti, hogy igen, és megtalálja Isabellát – mondtam. – A fenébe! Már a rendőrök is megszegik a törvényt? – morogtam, mikor az autó lefordult ott, ahol nem lett volna szabad neki. Így alig egy perc múlva már itt is lesz…

- Segíts összeszedni ezeket – mutatott Alice a szobájában hagyott gyerekholmikra. Gyorsan összekapkodtam őket, aztán a táskába dobáltam, amit a húgom nyújtott felém.

- Tüntesd el Isabellát, én és Jasper összepakolunk Rose-éknál és Esmééknél is, és visszük a kicsit – utasított, mikor meghallottuk odalentről az ajtócsengőt.

Gyors léptekkel indultam a fürdő felé, és mivel odabentről már nem hallottam vízcsobogást, benyitottam. Isabella halkan sikkantva kapott a törölköző felé, amely a testét fedte. A bőre még vizes volt kissé, és a gondolat, hogy szinte semmit sem visel, a másodperc egy törtrészére teljesen leblokkolta az agyamat. Mikor rájöttem, hogy leplezetlenül bámulom, mint egy közönséges bunkó, gyorsan félrefordítottam a fejemet.

- Elnézést! Ha nem létfontosságú, nem rontok be, csak… - kezdtem magyarázkodni, de odalent apám kinyitotta az ajtót a rendőrfőnöknek, így nem húzhattam tovább az időt. – Mennünk kell! – léptem közelebb hozzá, de meg sem mozdult. Megpróbáltam a lehető legfinomabban lefeszíteni a kezét a törölközőről, aztán mielőtt még tiltakozhatott volna, a hátamra lendítettem az alkarjánál fogva a testét.

Megpróbáltam nem foglalkozni a forrósággal, ami az egész hátamat felmelegítette, és átterjedt lentebbi testtájaimra is. Felkaptam Isabella ruháit a mosógépről, aztán felhúztam az ablakot. Isabellában, valószínűleg, tudatosodott, mire is készülök, mert a szorítása erősebbé vált a nyakam körül.

– Mi? Na ne! Edward… - dadogta közvetlenül a fülem mellett – a lélegzete megborzongatott. Éreztem, hogy reszketni kezd, ahogy átlendülök a párkányon, majd leugrom a földre, de most az volt a legfontosabb, hogy biztonságba helyezzem. Majd utána ráérek megnyugtatni…

Ahogy talajt ért a lábam, azonnal rohanni kezdtem az erdő felé. Próbáltam visszafogni magam, nehogy Isabella rosszul legyen, de ahhoz épp elég gyors voltam, hogy kikerüljünk a rendőrfőnök látóköréből. Mikor úgy gondoltam, biztonságban vagyunk, lelassítottam, majd megálltam.

Aggódva vártam, hogy Isabella milyen állapotban van, de végül magától le tudott kászálódni a hátamról.

- Jól vagy? – fordultam felé. A pupillái kitágultak, a szája elnyílt, és csak némán meredt maga elé. – Talán, le kéne ülnöd egy kicsit, vagy… - javasoltam. Úgy tűnt, sokkos állapotba került, amit nem is csodáltam. Eddig csak egyetlen embert utaztattam így a hátamon, és ő is rosszul lett tőle. Ezt a gyorsaságot csak olyasvalaki élvezhette, mint én.

- Ez csúcs volt! – motyogta Isabella a legnagyobb meghökkenésemre. – Váo… - nyögött fel. Hitetlenkedve néztem rá.

- Tetszett?

- Persze! Kinek ne tetszene? Ez… Hű! – álmélkodott, miközben úgy nézett rám, mint aki teljesen el van varázsolva. Észre sem vettem, mikor kezdtem el vigyorogni, de be kellett vallanom magamnak, hogy tetszett Isabella reakciója. Annak idején el akartam kápráztatni Őt a gyorsaságommal, és csalódottságot éreztem, amiért nem élvezte úgy, ahogyan én, de most pont fordítva történt. Remélni sem mertem volna, hogy Isabellának tetszeni fog a velem való futás, és hogy mégis így történt, büszkeséggel töltött el. Annyira belemerültem a saját örömömbe, hogy csak későn vettem észre az apró reszketéseket, amik végigfutottak a női testen.

- Fázol. Tessék! – nyújtottam Isabella felé a ruháit bűntudatosan, aztán hátat fordítottam neki, bár legszívesebben le sem vettem volna a tekintetemet róla.

- Mi volt ez az egész? – kérdezte. Hallottam, ahogy a törölköző a földre esik, majd a nadrág súrlódó hangját, ahogy a combjaihoz ér. Szinte láttam magam előtt a hosszú, ingerlő lábakat, és irigyeltem a ruhadarabot, hogy hozzájuk érhet. – Mármint, szuper volt ez a száguldozás, de igazán megvárhattad volna, míg kicsit illendőbb öltözéket öltök magamra.

- Elnézést még egyszer! Nem akartam semmi illetlent tenni, csak… - kezdtem bele a magyarázkodásra, de mondat közepén elakadtam. Még hogy nem akarok semmi illetlent tenni… Mikor az ágyékom lángokban áll, és legszívesebben letépném azokat a ruhadarabokat, amiknek kijár az a gyönyör, ami nekem nem. – A forksi rendőrfőnök téged keresett – mondtam el azt, ami igaz volt.

- Honnan tudja, hogy nálatok vagyok? – Isabella pulzusa megugrott, ebből tudtam, hogy halálra rémült. A blúzát kapkodva húzta fel, mert csak rövid ideig hallottam az anyag hangját a bőréhez dörzsölődni.

- Nem tudja. Valaki felismert a körözési plakáton. Látták, mikor Forks felé jöttél. A rendőrfőnök pedig végigjárja az összes családot, hátha valaki látott még valamit. És persze, átkutatja a házakat – mondtam el azt, amit korábban megtudtam a rendőrfőnök fejéből.

- Edward! – A sikkantás váratlanul ért. Minden érzékem azonnal kiélesedett, és forgolódva kerestem a veszélyt, amit csak Isabella észlelt, én nem.

- Nem te! Az öcsém! – magyarázta, mire kissé megnyugodtam. Furcsa volt, hogy nem látom előre, mire készül, és képes engem meglepni a cselekedeteivel. – Hol van? Meg fogják találni! – indult el arra felé, amerre a házat sejtette, de az ujjaim a karjára fonódtak.

- Alice-ék kicsempészik, nyugi. Már felénk tartanak. Csak a kicsivel nem rohanhatnak annyira – magyaráztam, aztán gyorsan eleresztettem őt, mert a bőre égette az ujjaimat.

- Igen, persze – fújta ki a levegőt megkönnyebbülve.

- Carlisle próbálja kifaggatni a rendőrfőnököt, hogy miért is gyanúsítanak téged, és hogy hol tart a nyomozás – mondtam óvatosan, miközben figyeltem Isabella reakcióit.

- Mennyivel tudsz futni? – Isabella témába nem vágó kérdése meglepett, de egyben izgatottá is tett.

- Gyorsabban, mint képzelnéd – feleltem mosollyal az arcomon.

- Mint egy leopárd? – próbált viszonyítási pontot találni.

- Gyorsabban – feleltem apró mosollyal a szám szegletében.

- Mint a leghiperszuperebb autó? Nem tudom a márkákat, de ami a leggyorsabban megy… - keresett újabb összehasonlítási alapot.

- Gyorsabban – vigyorodtam el. Tetszett, hogy Isabella elképedve néz rám, mintha csodálna a teljesítményem miatt.

- Viszel majd még egy kört valamikor? Vagy kettőt? – kérdezte, mire kissé lelombozódtam. Persze, szívesen tudtam volna őt a közelemben, a hátamhoz simulva – hiszen, jó érzés volt -, és örömmel száguldoztam volna vele fel-alá, ha ez boldoggá teszi, de az bántott, hogy valószínűleg, pont annyira lelkesedne, ha egy autóval vagy egy motorral száguldozhatna, mint ha velem. Nem annak örült, hogy én viszem magammal futni, hanem a gyorsaság okozta adrenalin tette boldoggá.

- Még mindig tart a huszonnégy óra. Azt teszem, amit kívánsz – vontam meg a vállamat, megjátszva, hogy nem érdekel a dolog, és egyenesen a pillantásába fúrtam a tekintetemet. Nem bírta sokáig elviselni ezt a közvetlenséget, így elfordította a fejét.

- Nem akarok parancsolni neked – motyogta, mire minden porcikám megfeszült. Nem, persze, csak ha Jaspert kell megvédened!

- Kivéve bizonyos esetekben… - vetettem oda neki kissé gúnyosan.

- Egy esetben, és akkor nem hagytál más választást! – A hangja bosszúsnak tűnt, nekem pedig ismét a mellkasomba hasított a fájdalmas igazság.

- Szereted őt… - motyogtam magam elé öntudatlanul.

- Hogy kit? – A kérdésre idegesen kaptam fel a fejemet. Azt hittem, hogy elég halk voltam ahhoz, hogy Isabella ne hallja meg, de tévedtem. Viszont, ha már meghallotta, legalább ne sértene meg azzal, hogy megjátssza magát.

- Tudod jól, hogy kiről beszélek! – csattantam fel, de az arcára kiülő zavarodottság engem is megingatott. Lehetséges, hogy még ő maga sincs tisztában az érzéseivel? – Sajnálom, ez nem rám tartozik – fordítottam neki hátat. Nem akartam, hogy lássa az arcomon a féltékenység okozta szenvedést, hiszen, még én magam sem értettem, miért érzek így. Ez a gyötrődés annyira irreális volt. Ha Jacobnak és Neki igaza lenne, akkor érthető volna, hogy nem akarom Isabella szívét más férfinál tudni, de így…

- Fogalmam sincs kiről beszélsz, de igazán szeretném tudni! – hallottam, ahogy tesz felém egy lépést, és ettől megdermedtem. Ha megérintett volna… Ha éreztem volna az ujjait a hátamon... Lehet, hogy kibukik belőlem minden. Jasper, a vágyaim, a féltékenységem…

- Lényegtelen – ráztam hevesen a fejemet. Annyira arra koncentráltam, hogy Isabella mikor fog hozzám érni, hogy csak későn hallottam meg a közeledő zajokat. A fejemet felkapva szimatoltam a levegőbe.

A múlt árnyai - 9. fejezet - Edward szemszög

9. RABSZOLGA




CARLISLE ÖSSZERÁNCOLT homlokkal olvasta a hátam mögött állva a cikkeket a monitoron. Még csak nem is telt sok időbe, míg rájuk találtam. Húsz eset az elmúlt tizenkét évből, abba bele sem mertem gondolni, hogy korábbról hányat találhatnánk egy bővebb kutatómunka által.

Az újságok persze, másképp tálalták a történteket, mint ami a valóság volt. Szerintük drog-, alkohol- vagy egyéb problémákkal küszködő fiatalok, meggyilkolták a szüleiket, aztán kis idő múlva maguk is öngyilkosok lettek. Az esetek azért nem tűntek fel valószínűleg a rendőrségnek, mert területileg túlságosan szét voltak szórva. A mi fajtánk akár képes volt arra is, hogy hajnalban New Yorkban falatozzon, következő naplementekor pedig már Seattle-ben vadásszon. Csak az vehette észre a hasonlóságokat, aki tudta, hogy mit keres – mint például én is.

A halott lányok képeitől ökölbe szorult a kezem. Mikor arra gondoltam, mi lett volna, ha Isabella nem talál ránk, és egyedül kell szembe néznie azzal a szörnyeteggel, úgy éreztem, üvölteni tudnék. Akaratlanul is az ő arcát képzeltem az áldozatoké helyébe, bármennyire igyekeztem elűzni a rémlátomást.

- Még sosem húzta el ennyi ideig… - hallottam meg apám hangját. Megdörzsöltem a szemeimet, mintha elfáradtak volna, pedig csak ki akartam törölni a pupillámba égett képeket.

- Mert most jobban élvezi a játékot – hagyta el halk morgás a számat. – Isabella nem olyan, mint a többiek – futtattam végig a lányokról megtudott dolgokat a fejemben. – Lacey Walles és Eva Lourie már korábban is kíséreltek meg öngyilkosságot, ők hárman pedig – mutattam a képekre. – pszichológushoz jártak gyerekkoruk óta. A többiek is biztosan túl gyengék voltak lelkileg. Isabella erős és okos – fejtettem ki a véleményemet, mire apám csillogó tekintettel nézett rám. – Mi az?

Teljesen megváltozik az arcod, mikor róla beszélsz…

- Tévedsz – hirtelen feszültség öntötte el minden porcikámat, és örültem, hogy biológiailag képtelen vagyok a pirulásra.

Úgy gondolod? – döntötte félre a fejét jól szórakozva.

- Úgy – dünnyögtem, aztán tüntetőleg visszafordultam a számítógéphez, de apám somolygását nem tudtam kizárni. Minél inkább igyekeztem másra figyelni, annál könnyebben másztak be a gondolatai a fejembe, hogy Isabellára tereljék a sajátjaimat. Mintha ezernyi apró kígyó tekergőzött volna az elmémben, hogy megpróbáljanak rávenni, harapjak bele a tiltott gyümölcsbe – ami kivételesen koránt sem egy alma volt, hanem egy annál sokkal ízletesebb csoda, minden értelemben.

Utáltam magam, amiért pillanatokra átadtam magam az ötletnek, mi lenne, ha engednék a testem csábításának. Persze, tudtam, hogy ez lehetetlenség, de már maga a fantázia is örömmel töltött el – bizonyítva, hogy tényleg igazi szörnyeteg vagyok vámpírként és férfiként is.

Irigykedve képzeltem el, milyen lehetett apámnak a karjaiban tartani Isabellát. Biztos voltam benne, hogy ő nem érzett olyasmit, amit én éreztem volna ebben a helyzetben, de akkor is átélhetett pár dolgot, amit én nem engedhettem meg magamnak – érezhette a női test melegét, illatát, a bőr selymességét. És persze, a fizikai érzékelés mellett ott volt a tudat, hogy vigaszt és biztonságot nyújtott Isabellának. Ez legalább akkora örömet okozott volna nekem, mint a testi közelsége – ha nem nagyobbat. Hiszen, mi lehet csodásabb érzés, mint védőpajzsként szolgálni amellett, aki életünk szerelméből származik.

- Át kéne néznünk a levéltári iratokat, hátha korábbról is találnánk valamit, amit még nem archiváltak az Interneten – javasolta Carlisle. Elképzelte a levéltár épületét, és megpróbált rájönni, hogyan juthatnánk be észrevétlenül zárás után. Tétovázva pillantottam fel rá, mire megint elmosolyodott. - Nyugalom, a többiek vigyáznak majd rá. Neked meg nem árt egy kis figyelemelterelés.

Sóhajtva bólintottam egyet, aztán követtem Carlisle-t a kocsihoz. A tétovázásom csak még inkább Isabella és felém terelte a gondolatait, bár nem volt teljesen tudatában, hogy min is elmélkedik éppen, míg felém nem pillantott.

Ó, bocsánat, ne haragudj! – nézett rám bűnbánóan. Megráztam a fejemet, és kibámultam az ablakon, miközben az idegen vámpír gondolatai után kutattam a környéken, de semmit sem találtam.

Majdnem beértünk a városba, mikor visszamásztam Esme fejébe, hogy megnézzem, hogy van Isabella. Mikor rájöttem, hogy anyám már a konyhában van, és épp a kicsit eteti, elkezdtem keresni a többiek gondolatait. Meglepődtem, mikor Alice-t a házban találtam Jasperrel együtt, de ezt az érzést, egy pillanat múlva átvette a féktelen düh.

- Kérlek… Kérlek… Nem akarom hallani… - Isabella könyörgő hangja belém mart. Anélkül, hogy egy szót szóltam volna Carlisle-hoz, feltépetem a száguldó autó ajtaját, és kiugrottam belőle. Kettőt gördültem a földön, aztán talpra ugrottam, és rohanni kezdtem vissza a házunkhoz.

Sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom – Jasper egyhangú és néma könyörgése fájdalommal teli volt, én mégsem tudtam sajnálni őt. A düh fellángolva borította el az agyamat. - Hát persze, hogy nem akarod… Valószínűleg, ők sem akartak meghalni, nem igaz? – folytatta Isabella gyötrését. Futás közben ökölbe szorult a kezem.

- Könyörgöm, ne kínozz tovább! – Alig pár másodperc alatt tettem meg az út negyedét, de mégsem voltam elég gyors. Már megint cserbenhagytam őt… - hasított szúró fájdalom a mellkasomba, ahogy meghallottam a zokogását.

Aztán hirtelen a sírása szipogássá enyhült, és láttam, hogy kábultan pillant fel. Hallottam Jasper vallomását arról, hogy csak a képességét akarta kipróbálni rajta – ahogyan korábban azt megbeszélték már -, de az én haragom nem enyhült úgy, ahogyan Isabella fájdalma. Rám nem volt hatással ilyen messziről Jasper. És szívből ajánlottam neki, hogy mikor odaérek, akkor sem próbálkozzon nálam. Megmondtam neki, hogy nem teheti ezt Isabellával, és ő mégis kipróbálta rajta a képességét! Minimum laposra akartam verni, és kizárólag Alice-nek köszönhette, hogy csak ennyi volt a tervem.

Mire a házhoz értem, már teljesen felhergeltem magam. Úgy rohantam fel az emeletre, és rontottam be a szüleink hálószobájának az ajtaján, mint egy igazi dúvad. Morogva neki akartam ugrani Jaspernek, de mielőtt még megtehettem volna Alice elém rohant. Csak a húgom törékenynek tűnő karja tartott vissza, ahogy tenyerét a mellkasomnak feszítette.

Sajnálom, Edward! Tudom, hogy nem értesz vele egyet, de… - Jasper gondolatai újabb morgásra késztettek, hiába hallottam ki belőlük a bűnbánatot. Cseppet sem érdekelt, hogy szégyelli-e a tettét, vagy hogy sajnálja-e, hogy fájdalmat okozott Isabellának, a lényeg az volt, hogy megtette.

- Megmondtam, hogy ne! – kiáltottam felé zihálva, miközben egyenesen rá bámultam. Nem nézett a szemembe, még csak nem is védekezett, mert pontosan tudta, hogy igazam van. Alice keze még keményebben feszült nekem, én pedig csak az iránta érzett szeretetem miatt nem hajítottam félre az utamból.

Nem volt más választásom…Nem akarok harcolni veled, testvérem.

- Edward, megijeszted Isabellát! – Alice éppen jókor szólított meg, mert a feszültségtől kezdett elfoszlani az önuralomkötél, ami visszatartott. Isabella említése egy kissé kitisztította a fejemet – lassan ránéztem, és az arca tényleg riadtságot tükrözött. Mélyeket lélegeztem, hogy legalább még pár percig uralkodni tudjak magamon. Nem eshettem neki Jaspernek Isabella szeme láttára – így is rettegett már egy vámpírtól, és valószínűleg, sokkolta volna, ha meglátja a mi valódi arcunkat is. Valamiért rosszul esett az elképzelés, hogy Isabella szörnyetegként gondoljon rám.

- Kifelé! Most! – parancsoltam Jasperre. Bólintott, miközben az elméje még mindig bocsánatkérések hullámaival árasztott el.

Ne, Edward, kérlek! Ha bajotok esik… Kérlek, Edward! Nem fogom hagyni, hallod? Nem akarok harcolni veled… - nyöszörgött kétségbeesve, de most még Alice könyörgő hangja sem érdekelt.

- Ne! Kérlek! Nem tudom, mi a gond, de ne bántsd! – Isabella kiugrott az ágyból, és elém lépve átvette Alice helyét. Ujjai az ingembe kapaszkodtak, és bár fele akkora ereje sem volt, mint a húgomnak, mégis nagyobb hatással volt rám, mint ő. Próbáltam nem tudomást venni a bőre melegéről, ami átszivárgott a vékony anyagon keresztül, hogy felmelegítse a mellkasomat, és csak Jaspert bámultam továbbra is kitartóan.

- Ebbe ne szólj bele! – morogtam még bosszúsabban. Miért akarja megvédeni Jaspert? Hiszen, bántotta. Megérdemli, amit kapni fog tőlem! – Azt mondtam, kifelé! – utasítottam újra a fivéremet, aztán óvatosan lefeszegettem magamról a vékony ujjakat, és kiléptem az ajtón a folyosóra.

Kérlek, testvér, gondolkozz józanul… - próbálkozott nálam Jasper még mindig, és Alice kérlelése sem maradt abba. Isabella hangja ostorként szakította félbe a gondolat-zenebonát.

- Megparancsolom, hogy állj meg! – A döbbenettől elkerekedett szemekkel fordultam felé, és vámpírlétemben először azt hittem, hogy rosszul hallottam valamit. Az nem lehet, hogy Isabella felhasználja az ígéretemet, hogy megvédje Jaspert. Ez… Ez egyszerűen képtelenség!

- Hogy mit mondtál? – nyögtem ki.

- Huszonnégy óra. A szolgám vagy. Megparancsolom, hogy ne bántsd Jaspert! – erősítette meg Isabella határozottan az előző szavait. Az arcom megfeszült, és próbáltam nem kimutatni, mennyire leforrázva érzem magam. Megpróbálom megvédeni őt, ő pedig Jasper mellé áll? Dühös morgás tört fel a torkomból. Hát, mivel babonázta meg őt így a testvérem? Mi az, ami miatt őt támogatja, és nem engem?

- Ahogy parancsolod – sziszegtem.

A mellkasomat összeszorította valami kellemetlen érzés, és nem bírtam a többiek szemébe nézni. Lehajtott fejjel meredtem a padlóra. Olyan idióta vagyok! Annyira ostoba! Miért is számítana Isabellának az, hogy a létezésem célja, az ő megóvása. Hiszen, ennyivel tartozom Neki. Ez a kötelességem. De nem várhatom el cserébe Isabellától, hogy jobban kedveljen, mint… - elfojtottam egy újabb morgást, ami ki akart törni a mellkasomból.

A gondolat, hogy Isabellának tetszhet Jasper, egyszerűen őrjítő volt. Hiszen, csak fájdalmat okozna neki ez az érzés. És a húgom számára is. Ha Jasper bármelyiküket is megbántja… Miért kellett Isabellával olyan kedvesnek lennie? Miért törődik vele? Nem csoda, ha ez a naiv gyerek romantikus érzéseket táplál iránta, mikor így viselkedik. A düh újra és újra keresztülszáguldott az ereimen, miközben Jasper bűnlajstromára felírtam egy újabb képzeletbeli pontot.

- Kérlek, gyere vissza, és ülj le! – Isabella hangja lágyabb volt, mint az előbb, de éreztem, hogy még mindig parancsnak szánja, amit mond. Tétovázva léptem az ágyhoz, és kényszeredetten leültem rá, pedig ez volt most az utolsó dolog, amit tenni akartam. Összeszorított szájjal vártam a következő utasítását, de helyette halkan felsóhajtott, és legnagyobb meglepetésemre, letérdelt elém.

- Mi történt? – kérdezte. Az illata ilyen közelségből bizsergető volt, és a lelki állapotom ellenére azt vettem észre, hogy automatikusan mélyeket lélegzem, hogy érezhessem őt.

- Semmi – nyögtem. Hogyan is fogalmazhattam volna meg neki, mit érzek, mikor a bennem lévő ezernyi indulat tornádóként kavargott bennem… Szörnyű érzés volt látni a szenvedését, és tudni, hogy a saját testvérem okozza a kínokat. És gyötört a tudat, hogy újra és újra képtelen voltam megvédeni őt. Azt pedig sosem mondhattam volna el, mennyire fáj, hogy ilyen vehemenciával védelmezi Jaspert velem szemben.

- Adjam parancsba, hogy mondd el? – Isabella szavai megrettentettek. Ha olyasmit kérdezett volna, amivel el kell árulnom az érzéseimet, és megparancsolta volna, hogy válaszoljak neki, nem lett volna más választásom, mint beszélni. Inkább magamtól mondjak neki annyit, amennyi még vállalható, mintsem hogy ő szedjen ki belőlem valamit, amiről nem kéne tudnia…

- Megmondtam neki, hogy nem próbálhatja ki rajtad ezt… ezt az egészet! – dühöngtem.

- Segíteni akart. – Isabella halk hangja tele volt hálával és megértéssel, én pedig úgy éreztem, valaki kitépte a régóta mozdulatlan szívet a mellkasomból, és behajította egy lángoló kemencébe. Ujjaim belemartak az ágy szélébe, és csak egy hajszál választott el attól, hogy a fájdalmamat kitöltsem Jasperen.

- Bántott téged! – tört ki belőlem egy állatias morgás. Isabella pulzusa rémült vágtába kezdett, amitől csak még rosszabbul éreztem magam a bőrömben. Jaspert védi, pedig kínozta őt, tőlem pedig fél, pedig sosem tudnék ártani neki. A düh, amit eddig éreztem, hirtelen átváltott fásult csalódottságba – szinte nem is hallottam a magyarázatát arról, hogy Jasper valójában csak egy fájdalomcsillapító nélküli sürgős beavatkozást végzett el rajta.

- Nem kellett volna akkor sem. Mi lett volna, ha nem tud hatni rád? – próbálkoztam még utoljára, bár tudtam, hogy teljesen felesleges. Isabellát teljesen elvarázsolta Jasper, az én szavam pedig semmit sem számított neki.

- Nem tudom. De nem így történt. Ígérd meg, hogy miután lejár a huszonnégy órám, azután sem fogsz neki esni Jaspernek – kérte tőlem aggódva. Morogva kerestem magamban valami kibúvót, ami által kikerülhetem majd az ígéretemet, de semmi sem jutott eszembe.

- Ígérem! – törődtem bele végül a vereségbe.

- Helyes – mosolyodott el elégedetten.

- Miért kell ilyen előrelátónak lenned? – hagyta el elkeseredett sóhaj a számat, de ő csak kuncogott rajtam. Teljesen megkönnyebbült a tudattól, hogy Jaspernek semmi baja nem eshet általam…

- Azt hiszem, most már elmehetünk – szakított félbe minket Jasper hangja. Ő is örült, hogy nem kell velem harcolnia, mert úgy hitte, biztosan legyőzne. Meg akartam mutatni neki, hogy hiába a harci tapasztalat, el tudom kalapálni, ha úgy akarom, de ehelyett csak mozdulatlanul ültem tovább betartva Isabella parancsát.

Ahogy Isabella hirtelen felpattant előlem, a haja keltette szellő finoman végigsimított az arcomon eltelítve az orromat teljesen az illatával. Pár másodpercig elvarázsolva meredtem magam elé, aztán Isabella hangja kizökkentett az élvezetekből.

- Én… köszönöm – lépett Jasper elé, majd előre hajolt, és az ajkait Jasper arcára nyomta. A döbbenettől lemerevedve figyeltem a jelenetet.

- Khm… Ha valami gond lenne, csak szólj. Most már tudom, hogyan segíthetek – motyogta Jasper. Milyen kedves… Akkora fájdalmat okoztam neki, és ő mégis hálás nekem. Igazán kedvelem őt – jöttek az önkéntelen gondolatok felém. Olyan heves féltékenység öntött el, amilyen ezelőtt még soha. Az egy dolog volt, hogy Mike Newtont meg akartam ölni régen, de az hogy a testvéremmel is ugyanezt akartam tenni, megrémített és szégyennel töltött el.

Jasper elkerekedett szemekkel nézett fel rám, ahogy észlelte a sötét vágyakat bennem. Te féltékeny vagy… rám? – döbbent meg. Azt hiszed, hogy…? – összeráncolt homlokkal próbált meg rákoncentrálni Isabella érzéseire, és mikor megtalálta, amit keresett, hitetlenül megrázta a fejét. Nem, ez nem lehet. Ezt nem érezheti irántam… - fordult ki zavartan az ajtón, a húgom pedig mit sem sejtve követte őt. Reméltem, hogy sosem sejti majd meg azt, amit én már tudtam. Hogyan történhetett ez meg? Hogy szerethetett bele Isabella Jasperbe? Miért nem irántam érezi ezt? – futott végig a gondolat rajtam önkéntelenül, hogy aztán az önutálat kövesse. Hiszen, mennyivel lennék én jobb választás? Semmivel – ismertem be magamnak a fájdalmas igazságot.

Mert hát… Nem lennék képes viszontszeretni őt. Ahogyan Jasper szíve, úgy az enyém is foglalt volt már – még ha másféle módon is, mint a testvéremé. Isabella csak szenvedne akkor is, ha irántam táplálna ilyen érzéseket. Miért szeretném mégis, hogy így legyen? – próbáltam rájönni hiába ennek az érthetetlen vágynak az okára.

Ahogy Isabella rám nézett, dühösen fújtam ki a levegőt, bár már magam sem tudtam igazán, kire is vagyok mérges. Az ablak felé fordultam, mert rendet kellett tennem a fejemben, mielőtt ismét rá pillantok. Éreztem, ahogy besüpped mellettem az ágy, és a gondolattól, hogy Isabella ilyen közel van hozzám, nyelnem kellett egyet.

- Sikerült beszélned Carlisle-lal? – szólalt meg halkan.

- Igen – feleltem szűkszavúan. Miért van rám ilyen hatással, hiszen én nem vagyok szerelmes belé… - ráncoltam össze a homlokomat, miközben két madarat figyeltem, akik egymással keringőzve szálltak el éppen a házunk előtt. A lánymadár kéretve magát folyton kitért a fiú elől, aki ettől csak még inkább a közelébe akart kerülni. Mintha ez az évődő visszautasítás vonzotta volna. Lehet, hogy engem is az vonz, hogy tudom, nem kaphatom meg, amire vágyom… A tiltott gyümölcs… - tértem vissza a reggeli gondolataimhoz.

- Elmondod, hogy milyen ötleted támadt? – érdeklődött, miközben én önmagammal küzdöttem. A testem vágyai olyan erősek voltak, annyira könnyű lett volna engedelmeskedni nekik… Valószínűleg Isabella sem tiltakozott volna. Még ha Jaspert is szereti, az emberi érzések olyan gyengék. Ha egy kicsit kedves lennék vele, ugyanúgy hatnia kéne rá az elkápráztatásnak, mint a többi embernőre. Lehet, hogy nem engedne mindent, de talán, egy csókot… Aprót rándultam, mikor rájöttem, min is gondolkozom. Pontosan úgy járt az eszem, mint annak a vámpírnak, aki Isabellát üldözte. Ő is csak el akarta venni, amire vágyott, anélkül, hogy számított volna neki a másik akarata.

- Ez egy parancs? – A hangom ingerült volt az undortól, amit magam iránt éreztem.

- Nem, ez egy egyszerű kérdés, amire vagy válaszolsz, vagy nem. Sajnálom, hogy az előbb utasítottalak. Nem akartalak megbántani, de nem nagyon volt más választásom. – A mentegetőzését szinte nem is hallottam, csak az utolsó mondata vágott belém.

- Hát persze… Meg kellett védened Jaspert – fordultam felé. Látnom kellett az arcát, miközben felel nekem. Talán, ha az ő szájából hallanám, hogy másba szerelmes, akkor ki tudnám verni a fejemből… - futott végig az agyamon, hogy aztán azonnal rettegni kezdjek tőle, tényleg azt fogom hallani, amire számítok.

- Csak nem akartam, hogy bajotok essen. Mit nem lehet ezen érteni? – válaszolt ingerülten. A többes szám teljesen összezavart. Értem is aggódott volna? Miért? – fordultam vissza az ablak felé. Muszáj volt elterelnem a figyelmemet, mert kezdtem úgy érezni, beleőrülök a sok megválaszolatlan kérdésbe.

- Carlisle-lal kutattunk a neten – feleltem meg a korábban feltett kérdését. – Olyan esetek után, ahol zaklatás és gyilkosság volt a vád, és ismeretlen volt az elkövető – füllentettem. Valójában egyik lány esetében sem került elő a zaklatás és elkövetőként mindig őket nevezték meg, de erről nem kellett Isabellának tudnia. Most úgyis másképp lesz minden. Végzünk a vámpírral, és bebizonyítjuk a rendőrségnek, hogy ő ártatlan. Aztán pedig tovább élheti az életét. Nélkülünk. – Ahogy sejtettem, nem te voltál az első.

- Tessék?

- Voltak előtted mások is. Más lányok. Kivetette rájuk a hálóját, játszadozott velük, aztán, mikor már teljesen kikészültek, megölte őket. – A halk hang, amit Isabella kiadott figyelmeztetett arra, hogy talán, túl nyílt voltam. A szívverése felgyorsult, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy meg kell nyugtatnom őt. Felé fordultam, és a pillantásomat az övébe fúrtam. – De nekik nem voltak védelmezőik. Mi itt vagyunk, és vigyázunk rád. Nem fog a közeledbe jutni – biztosítottam róla lágy hangon. – Vagy megunja és elmegy, vagy megöljük – feszült meg az arcizmom. Alig vártam már, hogy a kezeim közé kerüljön az a vadállat.

- Mennyi esély van arra, hogy rám un?

- Semmi – vallottam be az igazat. Reméltem, hogy Isabella nem kérdez rá, de túl okos volt ahhoz, hogy elhiggye, ez a változat lehetséges.

- Valaki mindig kint lesz, és járőrözik a ház körül. Most Emmetten a sor. Nem fog többé az otthonunk közelébe jutni, ezt garantálhatom! – biztosítottam róla, hogy biztonságban érezze magát. Mivel a szívverése lelassult, ezért úgy tűnt, sikerrel jártam. Bár azt nem értettem, hogy az arca miért komorult el hirtelen még jobban…

- Mire gondolsz? – kérdeztem rá kissé bosszúsan, amiért nem láttam a fejébe.

- A többi emberre. Vadászni fog – nézett maga elé.

- Igen, valószínűleg. De ez ellen nem sok mindent tehetünk. Sajnálom – kértem tőle bocsánatot, amiért nem vagyok mindenható. A tekintetében annyi aggódást láttam, amennyit egy átlagember sosem érzett volna idegenek iránt. A kezem önkéntelenül indult el felé – meg akartam simogatni, hogy jobban érezze magát -, de mikor rájöttem, mire is készülök, zavartan túrtam a hajamba, majd felpattantam az ágyról. – Nem akarod megnézni az öcsédet? Esme épp most fürdeti… - Biztos voltam benne, hogy Isabella észrevette a botlásomat, mert fürkészően nézett rám, ezért el akartam terelni a figyelmét a történtekről.

- Ezt meg honnan tudod? – kérdezte, mintha elfelejtette volna, mi is vagyok valójában.

- Gondolatolvasás, tudod… - mutattam a fejemre emlékeztetve őt arra, amit nekem sem lett volna szabad elfelejtenem a közelében.

Felkelt az ágyról, és elindult az ajtó felé, de még mielőtt odaért volna, megelőztem, és kitártam előtte. Meglepettnek tűnt a teljesen természetes gesztustól, mintha nem lett volna hozzászokva. Elgondolkozva tett pár lépést a folyosón, aztán hirtelen megtorpant. Értetlenül kerültem elé, és az arcát látva rám tört a pánik. Teljesen elsápadt, a szemei elkerekedtek, a szája elnyílt, és úgy nézett rám, mintha szellemet látna – persze, ez nem állt távol a valóságtól, de nem volt oka rá, hogy hirtelen frászt kapjon tőlem.

- Mi a baj? – próbáltam meg kiszedni belőle. Egy másodpercig engem fürkészett, aztán lehunyta a szemeit. Nem értettem, mi történik, de felkészülve minden eshetőségre, kinyújtottam a kezeimet felé, hogy elkapjam, ha el találna ájulni. Mikor ismét felnézett rám, mintha döbbenet ült volna a tekintetében. - Isabella! Mondd már meg, hogy mi bajod? – léptem közelebb hozzá, és megfogva a vállait, finoman megráztam, hátha ez magához téríti. Megborzongott a kezeim között, és a tekintete a szemeimről lejjebb csúszott a számra, majd nyelt egyet. Nem értettem… Talán, attól fél, hogy megharapom, vagy mi a baja… - ráncoltam össze a homlokomat idegesen. – Ha nem szólalsz meg két másodpercen belül, hívom Jaspert – közöltem vele.

Apám még nem ért vissza a levéltárból – nem fordult vissza, mikor én, mert sejtette, hogy csak Isabella lehet az oka annak, hogy kivetődtem a kocsiból, ahogyan azt is, hogy ha nagy baj lenne, szóltam volna neki is -, így Jasper volt az egyetlen, akire számíthattam, ha Isabella kiborulna. Bár egyáltalán nem tetszett az ötlet, hogy ismét mellette lássam a fivéremet.

- Nem… - Isabella zavartan megrázkódott, és laposakat pislogott, mintha egy álomból ébredt volna, aztán megköszörülte a torkát. – Nem kell. Jól vagyok.

- Egy fenét vagy jól! – horkantam fel. A hangja legalább olyan halovány volt, mint az arca.

- De igen, jól vagyok! – mocorgott a kezeim között. Gyorsan eleresztettem, nehogy az ellenkezés közben túlságosan megszorítsam őt, de amint támasz nélkül maradt, utána kellett kapnom, mert úgy csuklott össze, mint egy kártyavár szélvihar idején.

- Persze, jól vagy. – Önkéntelenül felnevettem. Az, hogy Isabella mennyire bátornak és erősnek akart tűnni, miközben valójában olyan törékeny volt, viccesnek tűnt jelen pillanatban – valószínűleg azért, mert megkönnyebbültem, hogy az ijedtséghez képest, amit okozott az előbb, mégis csak jól volt. – Csak a lábaid váltak gumivá – gúnyolódtam vele játékosan, miközben a fejemet csóváltam.

- Köszönöm szépen, a lábaimnak semmi bajuk – mordult fel bosszúsan. A pillantásom akaratlanul is lefelé vándorolt, és meg kellett állapítanom, hogy Isabella tényleg igazat mondott, csak nem olyan értelemben, ahogyan ő gondolta. – Csak megszédültem – motyogta fülig pirulva és lesütötte a szemeit – a látványtól vigyorognom kellett. A közelsége felmelegített, végigbizsergetett és furcsa felszabadító érzéssel öntött el. Mintha a látványa és az illata valamiféle drog lett volna, amely megszabadít a gátlásaimtól. A korábbi sötét gondolataim, amelyek arról szóltak, hogy távol kell tartanom magam tőle, hirtelen elhalványodtak. Nem érdekelt, ha Jasperbe szerelmes, ahogyan az sem, hogy ha nem így lenne, akkor sem szerethetne engem. Csak érezni akartam őt, anélkül, hogy túl messzire mennék.

- Ha már úgyis a szolgád vagyok… - csúsztattam a vállán lévő egyik karomat a derekára, míg a másikkal a térde alá nyúltam, és a karomba kaptam. A teste hozzám simult, én pedig alig tudtam elfojtani egy élvezettel teli morgást.

- Tegyél le… - kérte, miközben reszketni kezdett. Megfeszültem a gondolattól, hogy fél tőlem.

- Ez egy parancs? – kérdeztem összefonva a pillantásunkat. Tudnom kellett, hogy tényleg tart-e tőlem, de nem láttam ijedtséget a kavargó mélységben.

- Nem – kaptam válaszként egy halk suttogást, mire felgyorsult a lélegzetem. Karjaim ösztönösen még közelebb húzták magukhoz a finom női testet.

- Akkor gyerünk pancsolni! – indultam el a folyosón a fürdőszoba felé megelőzve, hogy valami őrültséget tegyek.