A 14-15. fejezet Edward elemzése:
Edward egész éjszaka gyötrődik a lopott csók miatt. Gyűlöli magát, amiért képes volt kihasználni Isabella öntudatlanságát, és kínt érez, mert átlépett egy határt, ami eddig védte az érzéseit. Felszakadtak a sebek, mert rájött, hogy tényleg megint szerelmes. Ettől lelkiismeret furdalása van Bella felé, mivel ahogy Alice is mondta, úgy érzi megcsalta, elárulta azt a szerelmet, amit iránta érez/érzett.
Azt is tudja, hogy újra ugyanabba a folyóba lépett. Bármit is érez, nem lehet együtt Isabellával, mert a helyzet semmit sem változott. Ahogy Bella, úgy Isabella is jobb társat érdemel, mint ő. Az elhatározása még mindig nem ingott meg, amint a gonosz vámpírt elkapják, elmegy.
Másnap reggel csak azért jön elő a szobájából, hogy a vendégek segítségével minél hamarabb elkapják a vámpírt, és véget vethessen ennek az egész szerelmi kínnak, amit megint érez. A lépcsőn állva Alice gondolatai csak úgy kiabálnak neki, végighallgatja a tegnap esti beszélgetést, ami a testvére és Isabella között zajlott, és rájön, hogy félreértelmezte a jeleket, Isabella szerelmes belé. Meglepődik, egy pillanatig boldogság önti el a gondolattól, aztán kétségbe esik. Megint elkövette ugyanazt a hibát, hagyta, hogy valaki beleszeressen, és most nem csak ő maga szenved, hanem Isabella is.
Úgy dönt, hogy azért, hogy Isabellának könnyebb legyen, úgy tesz, mintha nem is létezne. Elfordítja a fejét.
Megérkeznek a vendégek, köztük Tanya, aki elég közvetlenül viselkedik Edwarddal. Edward úriember. Sosem játszana Tanyával, szeretni pedig nem tudja őt, így megtartja vele azt a távolságot, amit eddig is, és nem akar Isabellának még nagyobb fájdalmat okozni azzal, hogy direkt féltékennyé teszi, így ez a használjunk fel egy másik nőt, hogy eltaszítsuk a szerelmünket klisé kimarad a történetből. :)
Mikor Isabella összerezzen Tanya közeledésétől, Edward automatikusan megállítja Tanyát. Nem azért, mert azt hiszi, hogy bántaná Isabellát, hanem mert egyszerűen nem akarja addig a közelébe engedni, amíg Isabella nem érzi magát teljesen biztonságban. Tanya természetesen rögtön észreveszi, hogy Edward reakciója mögött van valami több és mélyebb. Nem érez semmit Edward iránt, de mindig szeretett játszani a férfiakkal, és jó mókának tartja, hogy kicsit idegesítse Isabellát. Nem utálja Isabellát, meg semmi ilyesmi, egyszerűen csak unatkozik és játszik.
Edward igazából észre sem veszi Tanyát, de Isabella jelenlétének nagyon is a tudatában van. Amikor Isabella nem figyel, többször is muszáj rápillantania. Nem bírja ki, hogy ne figyelje őt, akármennyire is fáj neki, de arra vigyáz, hogy Isabella ezt ne vegye észre, mert neki nem akart fájdalmat okozni.
A megbeszélés után Edward visszamegy a szobájába, Tanya pedig utána megy. Tudja, hogy valószínűleg nincs esélye, de nem hagyhatja ki a lehetőséget, hogy próbálkozzon, mint mindig. Sejti, hogy Edward nem sokára megint el akar menni Forksból, hiszen nem vak, látja, hogy Isabella miatt feszült, és ismeri a régi Bella történetét is, ezért felajánlja Edwardnak, hogy látogassa meg őket majd, és töltsön velük egy kis időt. Edward udvariasan elutasítja őt, mint mindig.
Tanya kifelé menet belefut Isabellába, és nem bírja ki, hogy ne húzza egy kicsit. Isabella a versenyhelyzetre másképp reagál, mint Bella tette volna. Bella a kisebbségi komplexusa miatt bizonytalan volt magában, és túl könnyen feladott mindent. Isabella viszont még ha nem is biztos magában, van elég ereje és bátorsága küzdeni. Főleg, ha még fel is dühítik, mint Tanya tette.
Edward csak az utolsó pillanatban jön rá, hogy Isabella az ő szobája felé tart, így nincs ideje kikerülni őt. Meglepődik, hogy Isabellában volt annyi bátorság, hogy elé álljon. Először el akarja kerülni a beszélgetést, próbál érzelemmentesnek tűnni, de minél erőszakosabban követeli Isabella a válaszokat, annál jobban omlik össze Edward védelme is.
Hirtelen nem tudja, mit tegyen, dühös és Isabella közelsége összezavarja, és legszívesebben menekülne, de nem tud, mert mindennél jobban maradni is akar Isabellával. Szóval, végül kitör, és elmond mindent, amit érez. Azt hiszi, hogy majd Isabella is felfogja, hogy teljesen mindegy, mit éreznek, akkor sem lehetnek együtt, de csak ugyanazt ismételgeti, amit anno Bella: „Nekem nem számít…”
Edward gondolatai és érzései összekavarodnak, és bár kidobja Isabellát a szobájából (egyrészről, sokkolta, hogy ugyanazt mondja, mint anno Bella, másrészről idegesíti, hogy nem érti meg Isabella az érveit, harmadrészről, fél, hogy meginog teljesen az elhatározása, ha Isabella tovább marad), utána elbizonytalanodik. Vajon, elég erős lesz megint elmenni? És Isabella elég erős lesz kibírni ezt? Nincs más választása tényleg?
Dühös, amiért kiadta az érzéseit Isabellának, de reméli, hogy megérti majd az indokait előbb vagy utóbb. Úgy dönt, hogy most a vámpír elfogására fordítja a figyelmét, a többivel meg később törődik.
Nem nagyon izgatja magát a harc miatt. Ahogy mindenki, ő is úgy hiszi, hogy egyszerű lesz elkapni a vámpírt. Hiszen ők 10-en lesznek kint, míg a vámpír csak egyedül.
Miközben a lépcsőnél várnak, Eleazar elmondja neki, hogy valami furcsa dolgot érez Isabella körül – megérzi, hogy le tudja zárni az elméjét úgy, ahogy Bella is.
Az őrhelynél Alice folyamatosan zaklatja Edwardot a kérdéseivel, próbálja ő is meggyőzni, hogy megint rosszul dönt, és gondolja át. Várnak, de semmi sem történik, a vámpír nem jön át a Vancouver-szigetről ott, ahol gondolták…
Külön megjegyzések:
A vámpírnak azért adtam a Dominic nevet, mert egyfelől tegnap rájöttem, hogy gyorsan kéne egy név neki, és még nem írtam ki a szavazást rendesen – bocsi, írás közben minden mást elfelejtek… Másfelől, a jelentése és a hangzása miatt úgy éreztem, hogy ez illik hozzá a legjobban.
Viszont, szavazást írok ki mindenképpen a később megjelenő farkasok nevére. Szóval, kérek ötleteket Sam és Emily unokájának, azaz a mostani Alfának a nevére… Holnap éjfélig várom a javaslatokat, aztán egy napotok lesz szavazni róla. Csak hogy ez tuti gyorsan meglegyen, és ne kelljen a kényszer hatására önkényesen választanom. :)
2009. március 30., hétfő
2009. március 27., péntek
Végzetes találkozás - 3. fejezet
3. fejezet
Másnap Rosalie ugyancsak elment este. És én tudtam csak, pontosan miért is. Megint hagytam elmenni, sőt! Hagytam ölni… Egyrészről megértem, szörnyű, amit vele tettek, és most meg is van hozzá az ereje, hogy megbosszulja. Másrészről pedig, nem tudom felfogni, hogy csak a bosszúvágy miatt, hogy képes emberek életét kioltani. Persze én sem vagyok jobb, én is önkényesen szolgáltattam igazságot saját érdekem miatt. De mégsem tudtam ugyanúgy gondolni a kettőre. Miért? Talán magamat jobban vádolom, mint Rosalie-t a saját tettéért. Neki volt rá oka, még ha nem is a legjobb ok, de legalább volt. De nekem? Nekem semmi okom nem volt megölni azokat az embereket. Csak, mert szomjas voltam? Nem volt hozzá jogom, hogy megfosszam őket az életüktől. Isten úgyis elintézte volna egy idő után. De ilyenkor az is eszembe jut, mit tettek volna az embertársaikkal addig. Miattuk meghalt volna más. Ártatlanok… Ettől a gondolattól valamivel nyugodtabb lettem. Azért nem ártatlanokat öltem…
Alig hallható léptek suhogása törte meg a csendet. Most már meg tudtam különböztetni Rosalie-t Esmétől és Carlisle-tól. Nem vártam meg, míg a szobájába ér. Egyszerűen tudni akartam, hogy mi történt, és tudni akartam, hogy ő hogy van. Mégiscsak a családom részese, a testvérem lesz… Vagy lett. Bár ezt így még nem mondanám ki. A nappaliban állítottam meg megint, vagyis csak azt hittem. A kanapén üldögélt, magába roskadva, szemeit lesütve. Talán rám várt?
- Rosalie?… - szólítottam meg halkan. Mélyet sóhajtott. Leültem mellé, Rosalie pedig azonnal megmutatta gondolataiban, mi történt este. Láttam Rosalie-t épp egy ruha üzletben. Menyasszonyi ruhák közt lépdelt, s kiválasztotta a legszebbet, a legdrágábbat. Nem hagyott nyomot, amiért elkaphatnák a rendőrök. Túl gyors, és túl ügyes volt ahhoz. A hófehér mennyasszonyi ruhában kereste fel Royce-t. Nem láttam mást, mint egy ablaktalan szoba előtt álló két fegyveres őrt, akikkel Rosalie egy másodperc alatt végzett. Szemeiben bosszúvággyal, elszántsággal, haraggal telve egyszerűen és embereknek hihetetlen könnyen kilökte az ajtót, ami olyan vastag volt, mint a bank páncélterméé. Royce King a szobában épp csak el tudott hajolni a hatalmas tömegű ajtó elől. Elképesztően félelmetes volt Rosalie, ahogyan ott állt régi jegyese előtt, vöröslő szemekkel, márványkeménységű, áthatolhatatlan bőrrel, ami szinte egybeolvadt a ruha fehérségével. Royce King a szoba leghátsó részébe hátrált, miközben sikoltozott, mint egy kislány. Remegő lábai alig akarták tartani súlyát, arcát halálfélelem borította el. A férfi arca eszembe jutatta áldozataim képmását. Mintha csak őket látnám, némi külső változással.
Rosalie nem sietett, kiélvezte a férfi félelmét, reszketését. Kínozta már csak puszta jelenlétével is. S mikor már úgy érezte, Royce King megfizetett baltettéért, Rosalie a megnyugvó halálba küldte. Kicsit undorodva néztem végig a jelenetet. El sem tudtam képzelni, hogy ekkora bosszúvágy élt Rosalie-ban.
- Azt hittem… - kezdte Rosalie halkan -, hogy majd meg fogom bánni vagy nem fogom tudni megállni… De nem… - nézett a semmibe merően. – Élveztem a félelmét… a sikoltozását… a szomjúság eltörpült a bosszúvágy mellett - haltak el szavai, de én tisztán értettem.
- Rose…
- Nem, Edward. Nem fogom megbánni. Megérdemelte. Persze, ettől még a lelkiismeretem nem hagy nyugodni. De megérte… - nézett egyenesen a szemeimbe. Én pedig nem tudtam mit mondani. Megértettem… túlságosan is. Önkéntelenül indult meg kezem, hogy megsimítsam övét, mint egy vigasztalásképp… hogy én itt vagyok mellette, és nem ítélem el. Hogy is tehetném, pont én?
Rosalie hálásan mosolygott rám, aztán meghallottam egy kósza, nagyon furcsa gondolatot.
Edward… és talán, Rosalie!
Gyorsan visszahúztam kezemet, s már mögöttünk is volt Carlisle. Nehogy félreértse ezt a kis gesztust.
- Ó, sziasztok – tettetett, mintha nem tudta volna, hogy ott vagyunk.
- Szia – köszörültem meg a torkom kicsit zavaromban. Na meg nem akartam elmondani Carlisle-nak Rosalie tettét, ha csak ő nem mondja el. Hátrafordultam féloldalasan apám felé, arcán hirtelen eltűnt valami mosolyféle.
- Öhm… megzavartam valamit? – kérdezte Carlisle. Remélem igen… - kaptam el egy átsuhanó gondolatot. Egyik szemöldökömet felhúzva néztem Carlisle-ra, ő pedig gyorsan elterelte gondolatait, mintha…
- Nem. Semmit – válaszoltam gyanakvóan. Most már meg akartam tudni, hogy valóban rejteget-e valamit előlem, vagy csak képzelődöm. Rosalie kérlelő szemekkel nézett rám, s egy megkönnyebbült sóhajt hallatott, amit Carlisle nem vett észre. Csak nekem címezte…
- Akkor, nem is zavarok… - mondta Carlisle apró mosollyal szája sarkában.
- Esme már úgy is vár… - mondtam rávigyorogva, mire Carlisle kicsit zavarba jött, s inkább eltűnt szemeim elől.
- Ezt miért is mondtad pontosan? – kérdezte értetlenül Rosalie.
- Hát… csak, mert épp egy számomra nehéz korszakot élnek… - fintorogtam burkolt célzásomon, majd láttam, hogy Rosalie-nak is leesik, mire gondolok.
- Ó… - formálta ajkaival, majd vigyorra húzta száját, s rám nézett, de valahogy másképp, mint eddig.
- És… hogyhogy melletted még nincs egy… társ? – kérdezte, s kacéran hátradobta hosszú, szőke haját. A másodperc töredékéig elkerekedett szemekkel néztem Rosalie-ra. Hm… ő egy kicsit másként gondolta volna a kapcsolatunkat? Mert akkor…
Most meg mi van? Nem épp így szoktak rám nézni a férfiak, ha khm… ennyire közel vagyok hozzájuk… - kaptam el Rosalie gondolatát. Még nem szokott hozzá, hogy el kellene rejtenie egyes dolgokat előlem… Megkönnyebbült sóhajt hallattam, ezúttal én. Semmit nem akartam Rosalie-tól, vagyis semmi olyasmit, amire az előbb gondolt. Nem tudok másképp tekinteni rá, mint a… testvéremre.
- Öhm… még nem találtam rá – válaszoltam kicsit kitérően. Bár tisztáznom kellene még most, hogy nem tudok úgy nézni rá. Persze szép volt, vagy inkább úgy mondanám szebb volt az átlagnál, de ez nem igazán érdekelt.
Nem találtad meg… Na persze. De hahó, itt vagyok előtted, miért nem teszel valamit egy ilyen alkalomkor?
- Vámpír társat keresel, mint Carlisle… ugye? – kérdezte Rose, miközben közelebb húzódott hozzám. Én pedig gyorsan válaszoltam, hogy addig is eltereljem figyelmét arról, hogy a gondolatait olvasom. Amíg nem eszmél fel…
- Nem igazán keresek… - mondtam. Edward! Nem elég egyértelmű? Miért nem csinálsz semmit? – tanakodott magában, s egy pillanatig azt hittem, hogy valóban nekem mondja gondolatban, nem pedig saját magának. Rosalie továbbra is mosolygott, ami azt mutatta tényleg magának mondta. Nem nekem…
- Örökké élsz… talán nem lenne rossz, ha valaki melletted lenne – folytatta a beszélgetést, lábait keresztbefonta, s haját egyik vállára húzta. Egy aprót nyeltem kétségbeesésemben. Ilyenkor már a lábaim előtt hevernek…- hallottam meg bosszúságát, s végre megértettem. Nagy kő esett le a szívemről, hogy így mondjam. Rosalie sem akart tőlem semmit. Egyszerűen csak bosszantotta, hogy én nem úgy reagálok, mint a többi férfi. Akik hódolnak szépsége előtt, s azt kívánnák, bár a helyemben lehetnének. Hát igen… én csak menekülnék ebből a helyzetből, de így persze sokkal könnyebb már. Magamban nem tudtam elfojtani vigyoromat.
- Igen, lehetséges – válaszoltam gyorsan. – Ha most megbocsátasz, még összepakolnék – folytattam, miközben felálltam mellőle.
- Összepakolsz? – kérdezett vissza Rosalie értetlenül.
- Igen. Holnap el kell költöznünk, és nem szeretnék itt hagyni semmit sem.
- Ó, értem – sütötte le szemeit Rose. Nem akartam, hogy most egyedül legyen, marcangoló, önvádú gondolataival, de az előbbi jelenetet sem akartam megismételni. Így hangtanul magára hagytam, s a következő másodpercben már saját szobámban voltam. Megpróbáltam emberi lassúsággal összepakolni minden tárgyat, ami a helyiséget elfoglalta. Néha meguntam és gyorsítottam a tempón, de legtöbbször én is gondolataimba merültem. Már ha épp nem zavartak meg a két helyiséggel arrébbi szobából jövő hangok. Még emberi érzékekkel is hangos, hát még vámpír hallással!
Igazság szerint nem akartam elmenni innen, ebből a városból. Itt találkoztam vele, és – lelkem legmélyén, nagyon mélyen, akármennyire is eszem az ellenkezőjét diktálja -, még mindig reménykedem, hogy egyszer megtörténik. Hogy még egyszer láthatom csokoládébarna szemeit. De… ahogy visszaemlékezem rá, orromban megint érzem édes illatát, mintha megint ott lennék, s egy kósza szellő hozzám fújná azt, felszínre csalogatva belőlem a szörnyeteget. Akárhogy is próbáltam nem gondolni erre, mégiscsak mindig az eszemben forgott. Eljátszva azzal is, mi lett volna, ha nem blokkolok le akkor, ha nem köt le a kislány felől jövő üresség, s hatalmas bizalommal teli szemei. Most már tizenhét éves… biztos vagyok benne, hogy illatát bárhol, bármekkora távolságból felismerném. S követném is… Hogy azért, mert annyira hívogatna maga az illat, vagy mert kíváncsiságom nagyobb lenne, mint szomjam, nem tudom. De nem is akarom kipróbálni. Megtudni, hogy gyenge vagyok? Nem! Soha! Azonban, ha nem találkozom vele örök életemben még egyszer, akkor a szörnyeteg sem fog eluralkodni felettem. Mennyi az esélye annak, hogy épp vele futnék össze abban a városban, ahová épp megyünk?
Á, város… Már kiválasztottuk következő otthonunkat, nem messze egy erdőtől. McCleary egy elég szép kisváros, pár percnyire Capitol Forest-től, és még Olympia sincs a másik parton. De az sem telne sok időbe természetesen. Nem repesek az örömtől, hogy költözünk, azonban mit tehetek ellene? Semmit… Csak abban bízhatok, hogy ott, a más környezet talán eltereli a figyelmemet, az emlékeimet. És talán nem gondolok minden nap, minden órában arra az estére. Ahogy az emberek szokták mondani: az idő mindent begyógyít. Talán a furcsa, megmagyarázhatatlanul édes illatot, a kimeríthetetlen kíváncsiságomat is iránta? Nem hiszem, hisz az emlékeim száz év múlva is olyan tisztán fognak élni bennem, mint most, vagy mikor megtörtént.
A remény az, ami belülről szét akar szakítani. Már tudom, pokolian kínoz, talán még a szomjúságnál is jobban. Bár a kettő nem választható el élesen egymástól. Miért? Mert egyik felem az édes illat, a vér után húz, mintha csak egy kötélen rángatna, mint egy rongybábut… Hogy újra érezzem torkomban a száraz szomjúságot a legédesebb illat iránt. Másik felem pedig épp, hogy ezt megakadályozná, minél távolabbra akar kerülni Tőle, hogy ne gyengülhessen el, s ne tudhassa meg, valójában mennyit tűr el. Megálltam a mozdulat közben, s kinéztem a hatalmas ablakon, ami a közeli erdőre engedett gyönyörű kilátást. Szemeim a távolba meredtek, minden megerőltetés nélkül néztem a semmibe, a fák törzsei közt megbúvó apró állatokra. Nem is igazán rájuk figyeltem, csak kerestem, vártam egy jelre, talán egy isteni jelre, mintha az mindent megoldana bennem… Mindenre kapnék választ, ami idegesítően körbefonja lelkemet. De nem… Sem isteni jel, sem semmi más. Csak a sötét erdő a menekülő állatokkal, a fák leveleit megrezegtető gyenge szellővel, s megválaszolatlan kérdésekkel. Mélyet sóhajtottam, holott nem lenne szükségem levegőre, mégis egy apró szokás – kíváncsiságom mellett -, ami megmaradt emberi létemből.
Egy pillanatig csak arra összpontosítottam, hogy hol van most Rosalie. Elnyomtam Carlisle-ék szobájából jövő hangokat, s figyeltem a gondolatokat. Sajnos néha becsúszott egy-két nem kívánt is, aztán rátaláltam Rosalie-ra. Nem is lepődtem meg, hogy egy tükörbe nézegeti magát. Halkan felhorkantottam. Eszerint elég gyorsan túltette magát a történteken…
Egy hirtelen ötletből származó vadászatból visszatérve a házba, meg kellett állapítanom, hogy még mindig ugyanolyan helyzetek uralkodnak. Vagyis egy mérföld körzetén belül nem alkalmas nyugodt életet élni. De mivel éjfélig még volt pár óra, valamivel el kellett töltenem azt az időt, ami kicsit elnyomta a zajokat is. Leültem a zongora elé, bár magamban abban reménykedtem, lesz olyan hangos az én füleimnek is, hogy csak arra tudjak figyelni. Elkezdtem játszani rajta saját szerzeményemet, ami miről is szólhatna, mint egy titokzatos embergyerekről… Hirtelen megálltam, s elfintorodtam. Inkább komponálok, az talán jobban leköti az agyamat, gondolataimmal együtt.
Végre eljött az éjfél is. Nem szóltam semmit sem, csak morogva felkaptam régi szobám tartalmát, s követtem a többieket. Carlisle és Esme kocsival teszik meg az utat, ami jóval lassabb, mintha anélkül jönnének. Azonban apám kocsi szenvedélye rám is átragadt és meg tudtam érteni, miért nem hagy ott egy gyönyörű Bugatti 57S E típusú autót, amiből eddig csak pár darab készült. Az éjszaka sötét leple alatt tettük meg a mérföldeket Rosalie-val. Carlisle már tegnapelőtt elintézte orvosi kötelezettségeit is, fel is mondott, így a városban azt hiszik, már rég elköltöztünk. Nem engedhettük meg magunknak, hogy akár egy kósza ember is meglásson minket, az éjszaka pedig a miénk. A mi világunk, a mi „területünk”.
McCleary az erdő takarásában található kis városka volt, időjárása nekünk kedvezett, noha nem sokat mentünk emberek közelébe. Maximum Carlisle. Kétlem, hogy feladná munkáját, még itt a senki háta mögötti városkában sem. A város határának szélén egy ház állt, egyedül a többitől, szinte elszigetelve, mintha csak vámpíroknak lett volna tervezve. Poros, földes út vezetett a házig, ami nem túl nagy, de kétszintes volt, épp elég a célnak. A látszatnak, hogy rendes polgárok költöztek ide. Jól megnéztem magamnak kívülről is, majd belülről. Hallottam Rosalie gondolatait, s így meg tudtam előzni a szoba lefoglalásában. Mindig az én szobám nézett a kinti tájra, s ez sosem lehetett másként. Esme és Carlisle ezt már megszokták, de Rosalie még nem. Hatalmas vigyorral arcomon surrantam be Rose előtt a szobába, s csaptam rá az ajtót, ami szerencsére, nem ért hozzá. Nem, nem Rosalie-nak lett volna baja, csak az új ajtómat féltettem. Olyannyira üres volt minden, hogy visszavágytam előző otthonunkba. Persze bútorok azért voltak, hisz azokat nem akartuk elhozni. Csak a zongorát. Azt nem hagyhattam ott, egy ilyen értékes, antik darabot. S szó, mi szó, a szívemhez nőtt, noha Carlisle-nak nemigen. A nappaliban remek helyet találtam a hangszernek, pont beleillett a szoba összhangjába. Bár, ahogy ismerem Esmét, úgyis átrendezi. Erre a gondolatra mosoly jelent meg az arcomon.
- Min mosolyogsz? – kérdezte Rose.
- Csak azon, hogy Esme biztos át fogja alakítani a házat – vigyorogtam, mire Rosalie is elmosolyodott.
- Mennyi idő míg ideérnek kocsival?
- Talán reggelre itt lesznek – válaszoltam elgondolkodva. Carlisle sem szokott lassan vezetni…
- És miért nem fogja meg, és jönnek úgy, mint mi? Egyszerűbb, és gyorsabb lenne, nem? – tette fel a logikus kérdést.
- Csak mert Carlisle imád vezetni – feleltem egyszerűen.
- Ó, értem. – Egy pillanatig elgondolkozott. Elmehetnénk vadászni… körülnézni, milyen a környék.
- Mehetünk – mondtam automatikusan, pedig nem szólalt meg. Dühösen meredt rám.
- Megvárhatnád, míg kimondom – jegyezte meg gúnyosan, majd eltűnt, én pedig követtem.
Októberi, őszies idő köszöntött be McCleary kis városába. Az eget szürke felhők tarkították, eső szaga érződött a hűs levegőben. Fél év telt csak el, mégis úgy érzem, mintha már egy évtized lett volna. Az új otthon nem hozott megnyugvást, csak tanulást. Miután ideköltöztünk, megpróbáltunk új életet élni, mintha emberek lennénk. Kivettük részünket a polgári társadalomban, s többször is megjelentünk a városban, noha iskolába még nem jártunk. Furcsállták is a környékbeliek, mind életvitelünket, mind pedig néhai eltűnésünket. S ami számomra a legfurcsább volt, hogy tartottak tőlünk. Persze, ez még nem tartozott hozzá, mert minden normális ember fél az ismeretlentől, fél egy ilyen lénytől, még ha nem is tudják, mik vagyunk. De először szemeikben, s gondolataikban nem ez érződik, inkább ámulat, és csodálat, egyfajta képzeletük legszebb eszményi megtestesítőjeként néznek ránk. Ez is – mint a gyorsaság, hallás, erő -, hozzátartozik vámpír létünkhöz. Hívogató, csalogató, kitűnő szépség, elvarázsolás, ami a zsákmány becserkészéséhez szükséges. Ha… épp nem az állatokra vadásznánk. Rosalie meglepően jól bírja, s azóta sem vétett egyetlen hibát sem. Kicsit irigylem is ezért, de nem csak én hibáztam a múltban. Esme is, még átváltozása idején. Nem szeret erre emlékezni, de elfogadta, s megbékélt vele. Én még nem.
A szobámban tanultam épp. Egy hónapra rá, hogy berendezkedtünk, elkezdtem Carlisle-tól munkája felől érdeklődni. Kíváncsiságom hajtott, hogy még jobban megismerjem e szakma, s az emberi test rejtelmeit. S még jó gyakorlás is szomjúságom ellen. A kanapén eldőlve olvastam a szakkönyv sorait, mikor egy kétségbeesett gondolat törte meg a csendet.
Bírd ki! Muszáj, hogy megcsináld… Nem hagyhatod el magad…
Felpattantam a kanapéról, de nem tudtam, mit csináljak. Rosalie nem lehetett messze, de el nem tudtam képzelni, mi történhetett vadászat közben. Csak reméltem, hogy nem az, amire gondolok. Egy ártatlan ember…
Már csak pár méter… Edward! Edward ha hallasz, hívd azonnal Carlisle-t!
Egy tizedmásodpercre lemerevedtem, majd lefutottam a nappaliba, ahol Carlisle és Esme tartózkodott. Arcom elárulta nekik, hogy halaszthatatlan az ügy.
- Rosalie… valami baj van… - nyögtem ki, s abban a pillanatban berontott a hátsó ajtón, az erdő felől Rosalie.
Másnap Rosalie ugyancsak elment este. És én tudtam csak, pontosan miért is. Megint hagytam elmenni, sőt! Hagytam ölni… Egyrészről megértem, szörnyű, amit vele tettek, és most meg is van hozzá az ereje, hogy megbosszulja. Másrészről pedig, nem tudom felfogni, hogy csak a bosszúvágy miatt, hogy képes emberek életét kioltani. Persze én sem vagyok jobb, én is önkényesen szolgáltattam igazságot saját érdekem miatt. De mégsem tudtam ugyanúgy gondolni a kettőre. Miért? Talán magamat jobban vádolom, mint Rosalie-t a saját tettéért. Neki volt rá oka, még ha nem is a legjobb ok, de legalább volt. De nekem? Nekem semmi okom nem volt megölni azokat az embereket. Csak, mert szomjas voltam? Nem volt hozzá jogom, hogy megfosszam őket az életüktől. Isten úgyis elintézte volna egy idő után. De ilyenkor az is eszembe jut, mit tettek volna az embertársaikkal addig. Miattuk meghalt volna más. Ártatlanok… Ettől a gondolattól valamivel nyugodtabb lettem. Azért nem ártatlanokat öltem…
Alig hallható léptek suhogása törte meg a csendet. Most már meg tudtam különböztetni Rosalie-t Esmétől és Carlisle-tól. Nem vártam meg, míg a szobájába ér. Egyszerűen tudni akartam, hogy mi történt, és tudni akartam, hogy ő hogy van. Mégiscsak a családom részese, a testvérem lesz… Vagy lett. Bár ezt így még nem mondanám ki. A nappaliban állítottam meg megint, vagyis csak azt hittem. A kanapén üldögélt, magába roskadva, szemeit lesütve. Talán rám várt?
- Rosalie?… - szólítottam meg halkan. Mélyet sóhajtott. Leültem mellé, Rosalie pedig azonnal megmutatta gondolataiban, mi történt este. Láttam Rosalie-t épp egy ruha üzletben. Menyasszonyi ruhák közt lépdelt, s kiválasztotta a legszebbet, a legdrágábbat. Nem hagyott nyomot, amiért elkaphatnák a rendőrök. Túl gyors, és túl ügyes volt ahhoz. A hófehér mennyasszonyi ruhában kereste fel Royce-t. Nem láttam mást, mint egy ablaktalan szoba előtt álló két fegyveres őrt, akikkel Rosalie egy másodperc alatt végzett. Szemeiben bosszúvággyal, elszántsággal, haraggal telve egyszerűen és embereknek hihetetlen könnyen kilökte az ajtót, ami olyan vastag volt, mint a bank páncélterméé. Royce King a szobában épp csak el tudott hajolni a hatalmas tömegű ajtó elől. Elképesztően félelmetes volt Rosalie, ahogyan ott állt régi jegyese előtt, vöröslő szemekkel, márványkeménységű, áthatolhatatlan bőrrel, ami szinte egybeolvadt a ruha fehérségével. Royce King a szoba leghátsó részébe hátrált, miközben sikoltozott, mint egy kislány. Remegő lábai alig akarták tartani súlyát, arcát halálfélelem borította el. A férfi arca eszembe jutatta áldozataim képmását. Mintha csak őket látnám, némi külső változással.
Rosalie nem sietett, kiélvezte a férfi félelmét, reszketését. Kínozta már csak puszta jelenlétével is. S mikor már úgy érezte, Royce King megfizetett baltettéért, Rosalie a megnyugvó halálba küldte. Kicsit undorodva néztem végig a jelenetet. El sem tudtam képzelni, hogy ekkora bosszúvágy élt Rosalie-ban.
- Azt hittem… - kezdte Rosalie halkan -, hogy majd meg fogom bánni vagy nem fogom tudni megállni… De nem… - nézett a semmibe merően. – Élveztem a félelmét… a sikoltozását… a szomjúság eltörpült a bosszúvágy mellett - haltak el szavai, de én tisztán értettem.
- Rose…
- Nem, Edward. Nem fogom megbánni. Megérdemelte. Persze, ettől még a lelkiismeretem nem hagy nyugodni. De megérte… - nézett egyenesen a szemeimbe. Én pedig nem tudtam mit mondani. Megértettem… túlságosan is. Önkéntelenül indult meg kezem, hogy megsimítsam övét, mint egy vigasztalásképp… hogy én itt vagyok mellette, és nem ítélem el. Hogy is tehetném, pont én?
Rosalie hálásan mosolygott rám, aztán meghallottam egy kósza, nagyon furcsa gondolatot.
Edward… és talán, Rosalie!
Gyorsan visszahúztam kezemet, s már mögöttünk is volt Carlisle. Nehogy félreértse ezt a kis gesztust.
- Ó, sziasztok – tettetett, mintha nem tudta volna, hogy ott vagyunk.
- Szia – köszörültem meg a torkom kicsit zavaromban. Na meg nem akartam elmondani Carlisle-nak Rosalie tettét, ha csak ő nem mondja el. Hátrafordultam féloldalasan apám felé, arcán hirtelen eltűnt valami mosolyféle.
- Öhm… megzavartam valamit? – kérdezte Carlisle. Remélem igen… - kaptam el egy átsuhanó gondolatot. Egyik szemöldökömet felhúzva néztem Carlisle-ra, ő pedig gyorsan elterelte gondolatait, mintha…
- Nem. Semmit – válaszoltam gyanakvóan. Most már meg akartam tudni, hogy valóban rejteget-e valamit előlem, vagy csak képzelődöm. Rosalie kérlelő szemekkel nézett rám, s egy megkönnyebbült sóhajt hallatott, amit Carlisle nem vett észre. Csak nekem címezte…
- Akkor, nem is zavarok… - mondta Carlisle apró mosollyal szája sarkában.
- Esme már úgy is vár… - mondtam rávigyorogva, mire Carlisle kicsit zavarba jött, s inkább eltűnt szemeim elől.
- Ezt miért is mondtad pontosan? – kérdezte értetlenül Rosalie.
- Hát… csak, mert épp egy számomra nehéz korszakot élnek… - fintorogtam burkolt célzásomon, majd láttam, hogy Rosalie-nak is leesik, mire gondolok.
- Ó… - formálta ajkaival, majd vigyorra húzta száját, s rám nézett, de valahogy másképp, mint eddig.
- És… hogyhogy melletted még nincs egy… társ? – kérdezte, s kacéran hátradobta hosszú, szőke haját. A másodperc töredékéig elkerekedett szemekkel néztem Rosalie-ra. Hm… ő egy kicsit másként gondolta volna a kapcsolatunkat? Mert akkor…
Most meg mi van? Nem épp így szoktak rám nézni a férfiak, ha khm… ennyire közel vagyok hozzájuk… - kaptam el Rosalie gondolatát. Még nem szokott hozzá, hogy el kellene rejtenie egyes dolgokat előlem… Megkönnyebbült sóhajt hallattam, ezúttal én. Semmit nem akartam Rosalie-tól, vagyis semmi olyasmit, amire az előbb gondolt. Nem tudok másképp tekinteni rá, mint a… testvéremre.
- Öhm… még nem találtam rá – válaszoltam kicsit kitérően. Bár tisztáznom kellene még most, hogy nem tudok úgy nézni rá. Persze szép volt, vagy inkább úgy mondanám szebb volt az átlagnál, de ez nem igazán érdekelt.
Nem találtad meg… Na persze. De hahó, itt vagyok előtted, miért nem teszel valamit egy ilyen alkalomkor?
- Vámpír társat keresel, mint Carlisle… ugye? – kérdezte Rose, miközben közelebb húzódott hozzám. Én pedig gyorsan válaszoltam, hogy addig is eltereljem figyelmét arról, hogy a gondolatait olvasom. Amíg nem eszmél fel…
- Nem igazán keresek… - mondtam. Edward! Nem elég egyértelmű? Miért nem csinálsz semmit? – tanakodott magában, s egy pillanatig azt hittem, hogy valóban nekem mondja gondolatban, nem pedig saját magának. Rosalie továbbra is mosolygott, ami azt mutatta tényleg magának mondta. Nem nekem…
- Örökké élsz… talán nem lenne rossz, ha valaki melletted lenne – folytatta a beszélgetést, lábait keresztbefonta, s haját egyik vállára húzta. Egy aprót nyeltem kétségbeesésemben. Ilyenkor már a lábaim előtt hevernek…- hallottam meg bosszúságát, s végre megértettem. Nagy kő esett le a szívemről, hogy így mondjam. Rosalie sem akart tőlem semmit. Egyszerűen csak bosszantotta, hogy én nem úgy reagálok, mint a többi férfi. Akik hódolnak szépsége előtt, s azt kívánnák, bár a helyemben lehetnének. Hát igen… én csak menekülnék ebből a helyzetből, de így persze sokkal könnyebb már. Magamban nem tudtam elfojtani vigyoromat.
- Igen, lehetséges – válaszoltam gyorsan. – Ha most megbocsátasz, még összepakolnék – folytattam, miközben felálltam mellőle.
- Összepakolsz? – kérdezett vissza Rosalie értetlenül.
- Igen. Holnap el kell költöznünk, és nem szeretnék itt hagyni semmit sem.
- Ó, értem – sütötte le szemeit Rose. Nem akartam, hogy most egyedül legyen, marcangoló, önvádú gondolataival, de az előbbi jelenetet sem akartam megismételni. Így hangtanul magára hagytam, s a következő másodpercben már saját szobámban voltam. Megpróbáltam emberi lassúsággal összepakolni minden tárgyat, ami a helyiséget elfoglalta. Néha meguntam és gyorsítottam a tempón, de legtöbbször én is gondolataimba merültem. Már ha épp nem zavartak meg a két helyiséggel arrébbi szobából jövő hangok. Még emberi érzékekkel is hangos, hát még vámpír hallással!
Igazság szerint nem akartam elmenni innen, ebből a városból. Itt találkoztam vele, és – lelkem legmélyén, nagyon mélyen, akármennyire is eszem az ellenkezőjét diktálja -, még mindig reménykedem, hogy egyszer megtörténik. Hogy még egyszer láthatom csokoládébarna szemeit. De… ahogy visszaemlékezem rá, orromban megint érzem édes illatát, mintha megint ott lennék, s egy kósza szellő hozzám fújná azt, felszínre csalogatva belőlem a szörnyeteget. Akárhogy is próbáltam nem gondolni erre, mégiscsak mindig az eszemben forgott. Eljátszva azzal is, mi lett volna, ha nem blokkolok le akkor, ha nem köt le a kislány felől jövő üresség, s hatalmas bizalommal teli szemei. Most már tizenhét éves… biztos vagyok benne, hogy illatát bárhol, bármekkora távolságból felismerném. S követném is… Hogy azért, mert annyira hívogatna maga az illat, vagy mert kíváncsiságom nagyobb lenne, mint szomjam, nem tudom. De nem is akarom kipróbálni. Megtudni, hogy gyenge vagyok? Nem! Soha! Azonban, ha nem találkozom vele örök életemben még egyszer, akkor a szörnyeteg sem fog eluralkodni felettem. Mennyi az esélye annak, hogy épp vele futnék össze abban a városban, ahová épp megyünk?
Á, város… Már kiválasztottuk következő otthonunkat, nem messze egy erdőtől. McCleary egy elég szép kisváros, pár percnyire Capitol Forest-től, és még Olympia sincs a másik parton. De az sem telne sok időbe természetesen. Nem repesek az örömtől, hogy költözünk, azonban mit tehetek ellene? Semmit… Csak abban bízhatok, hogy ott, a más környezet talán eltereli a figyelmemet, az emlékeimet. És talán nem gondolok minden nap, minden órában arra az estére. Ahogy az emberek szokták mondani: az idő mindent begyógyít. Talán a furcsa, megmagyarázhatatlanul édes illatot, a kimeríthetetlen kíváncsiságomat is iránta? Nem hiszem, hisz az emlékeim száz év múlva is olyan tisztán fognak élni bennem, mint most, vagy mikor megtörtént.
A remény az, ami belülről szét akar szakítani. Már tudom, pokolian kínoz, talán még a szomjúságnál is jobban. Bár a kettő nem választható el élesen egymástól. Miért? Mert egyik felem az édes illat, a vér után húz, mintha csak egy kötélen rángatna, mint egy rongybábut… Hogy újra érezzem torkomban a száraz szomjúságot a legédesebb illat iránt. Másik felem pedig épp, hogy ezt megakadályozná, minél távolabbra akar kerülni Tőle, hogy ne gyengülhessen el, s ne tudhassa meg, valójában mennyit tűr el. Megálltam a mozdulat közben, s kinéztem a hatalmas ablakon, ami a közeli erdőre engedett gyönyörű kilátást. Szemeim a távolba meredtek, minden megerőltetés nélkül néztem a semmibe, a fák törzsei közt megbúvó apró állatokra. Nem is igazán rájuk figyeltem, csak kerestem, vártam egy jelre, talán egy isteni jelre, mintha az mindent megoldana bennem… Mindenre kapnék választ, ami idegesítően körbefonja lelkemet. De nem… Sem isteni jel, sem semmi más. Csak a sötét erdő a menekülő állatokkal, a fák leveleit megrezegtető gyenge szellővel, s megválaszolatlan kérdésekkel. Mélyet sóhajtottam, holott nem lenne szükségem levegőre, mégis egy apró szokás – kíváncsiságom mellett -, ami megmaradt emberi létemből.
Egy pillanatig csak arra összpontosítottam, hogy hol van most Rosalie. Elnyomtam Carlisle-ék szobájából jövő hangokat, s figyeltem a gondolatokat. Sajnos néha becsúszott egy-két nem kívánt is, aztán rátaláltam Rosalie-ra. Nem is lepődtem meg, hogy egy tükörbe nézegeti magát. Halkan felhorkantottam. Eszerint elég gyorsan túltette magát a történteken…
Egy hirtelen ötletből származó vadászatból visszatérve a házba, meg kellett állapítanom, hogy még mindig ugyanolyan helyzetek uralkodnak. Vagyis egy mérföld körzetén belül nem alkalmas nyugodt életet élni. De mivel éjfélig még volt pár óra, valamivel el kellett töltenem azt az időt, ami kicsit elnyomta a zajokat is. Leültem a zongora elé, bár magamban abban reménykedtem, lesz olyan hangos az én füleimnek is, hogy csak arra tudjak figyelni. Elkezdtem játszani rajta saját szerzeményemet, ami miről is szólhatna, mint egy titokzatos embergyerekről… Hirtelen megálltam, s elfintorodtam. Inkább komponálok, az talán jobban leköti az agyamat, gondolataimmal együtt.
Végre eljött az éjfél is. Nem szóltam semmit sem, csak morogva felkaptam régi szobám tartalmát, s követtem a többieket. Carlisle és Esme kocsival teszik meg az utat, ami jóval lassabb, mintha anélkül jönnének. Azonban apám kocsi szenvedélye rám is átragadt és meg tudtam érteni, miért nem hagy ott egy gyönyörű Bugatti 57S E típusú autót, amiből eddig csak pár darab készült. Az éjszaka sötét leple alatt tettük meg a mérföldeket Rosalie-val. Carlisle már tegnapelőtt elintézte orvosi kötelezettségeit is, fel is mondott, így a városban azt hiszik, már rég elköltöztünk. Nem engedhettük meg magunknak, hogy akár egy kósza ember is meglásson minket, az éjszaka pedig a miénk. A mi világunk, a mi „területünk”.
McCleary az erdő takarásában található kis városka volt, időjárása nekünk kedvezett, noha nem sokat mentünk emberek közelébe. Maximum Carlisle. Kétlem, hogy feladná munkáját, még itt a senki háta mögötti városkában sem. A város határának szélén egy ház állt, egyedül a többitől, szinte elszigetelve, mintha csak vámpíroknak lett volna tervezve. Poros, földes út vezetett a házig, ami nem túl nagy, de kétszintes volt, épp elég a célnak. A látszatnak, hogy rendes polgárok költöztek ide. Jól megnéztem magamnak kívülről is, majd belülről. Hallottam Rosalie gondolatait, s így meg tudtam előzni a szoba lefoglalásában. Mindig az én szobám nézett a kinti tájra, s ez sosem lehetett másként. Esme és Carlisle ezt már megszokták, de Rosalie még nem. Hatalmas vigyorral arcomon surrantam be Rose előtt a szobába, s csaptam rá az ajtót, ami szerencsére, nem ért hozzá. Nem, nem Rosalie-nak lett volna baja, csak az új ajtómat féltettem. Olyannyira üres volt minden, hogy visszavágytam előző otthonunkba. Persze bútorok azért voltak, hisz azokat nem akartuk elhozni. Csak a zongorát. Azt nem hagyhattam ott, egy ilyen értékes, antik darabot. S szó, mi szó, a szívemhez nőtt, noha Carlisle-nak nemigen. A nappaliban remek helyet találtam a hangszernek, pont beleillett a szoba összhangjába. Bár, ahogy ismerem Esmét, úgyis átrendezi. Erre a gondolatra mosoly jelent meg az arcomon.
- Min mosolyogsz? – kérdezte Rose.
- Csak azon, hogy Esme biztos át fogja alakítani a házat – vigyorogtam, mire Rosalie is elmosolyodott.
- Mennyi idő míg ideérnek kocsival?
- Talán reggelre itt lesznek – válaszoltam elgondolkodva. Carlisle sem szokott lassan vezetni…
- És miért nem fogja meg, és jönnek úgy, mint mi? Egyszerűbb, és gyorsabb lenne, nem? – tette fel a logikus kérdést.
- Csak mert Carlisle imád vezetni – feleltem egyszerűen.
- Ó, értem. – Egy pillanatig elgondolkozott. Elmehetnénk vadászni… körülnézni, milyen a környék.
- Mehetünk – mondtam automatikusan, pedig nem szólalt meg. Dühösen meredt rám.
- Megvárhatnád, míg kimondom – jegyezte meg gúnyosan, majd eltűnt, én pedig követtem.
Októberi, őszies idő köszöntött be McCleary kis városába. Az eget szürke felhők tarkították, eső szaga érződött a hűs levegőben. Fél év telt csak el, mégis úgy érzem, mintha már egy évtized lett volna. Az új otthon nem hozott megnyugvást, csak tanulást. Miután ideköltöztünk, megpróbáltunk új életet élni, mintha emberek lennénk. Kivettük részünket a polgári társadalomban, s többször is megjelentünk a városban, noha iskolába még nem jártunk. Furcsállták is a környékbeliek, mind életvitelünket, mind pedig néhai eltűnésünket. S ami számomra a legfurcsább volt, hogy tartottak tőlünk. Persze, ez még nem tartozott hozzá, mert minden normális ember fél az ismeretlentől, fél egy ilyen lénytől, még ha nem is tudják, mik vagyunk. De először szemeikben, s gondolataikban nem ez érződik, inkább ámulat, és csodálat, egyfajta képzeletük legszebb eszményi megtestesítőjeként néznek ránk. Ez is – mint a gyorsaság, hallás, erő -, hozzátartozik vámpír létünkhöz. Hívogató, csalogató, kitűnő szépség, elvarázsolás, ami a zsákmány becserkészéséhez szükséges. Ha… épp nem az állatokra vadásznánk. Rosalie meglepően jól bírja, s azóta sem vétett egyetlen hibát sem. Kicsit irigylem is ezért, de nem csak én hibáztam a múltban. Esme is, még átváltozása idején. Nem szeret erre emlékezni, de elfogadta, s megbékélt vele. Én még nem.
A szobámban tanultam épp. Egy hónapra rá, hogy berendezkedtünk, elkezdtem Carlisle-tól munkája felől érdeklődni. Kíváncsiságom hajtott, hogy még jobban megismerjem e szakma, s az emberi test rejtelmeit. S még jó gyakorlás is szomjúságom ellen. A kanapén eldőlve olvastam a szakkönyv sorait, mikor egy kétségbeesett gondolat törte meg a csendet.
Bírd ki! Muszáj, hogy megcsináld… Nem hagyhatod el magad…
Felpattantam a kanapéról, de nem tudtam, mit csináljak. Rosalie nem lehetett messze, de el nem tudtam képzelni, mi történhetett vadászat közben. Csak reméltem, hogy nem az, amire gondolok. Egy ártatlan ember…
Már csak pár méter… Edward! Edward ha hallasz, hívd azonnal Carlisle-t!
Egy tizedmásodpercre lemerevedtem, majd lefutottam a nappaliba, ahol Carlisle és Esme tartózkodott. Arcom elárulta nekik, hogy halaszthatatlan az ügy.
- Rosalie… valami baj van… - nyögtem ki, s abban a pillanatban berontott a hátsó ajtón, az erdő felől Rosalie.
2009. március 24., kedd
Edward elemzés folytatása
Íme az elemzés a 13. fejezethez:
Edward a szobájában ücsörög, mikor Alice beront hozzá, és izgatottan közli, hogy Isabellával kocsikázni mentek, de Isabella rosszul lett. Alice közben persze, erősen arra gondol, hogy Isabella tényleg rosszul van, hogy Edward higgyen neki.
Edward hisz is, és rohan Alice után. Beszáll az autóba, hogy megnézze Isabellát, Alice pedig rájuk zárja az ajtót. Körülbelül fél pillanat alatt leesik Edwardnak, hogy Alice átverte, és amint észreveszi a vásznat és a vetítőt, arra is rájön, hogy mi volt Alice terve. (Eddig azért nem vette észre ezeket, mert rettegett, hogy mi van Isabellával, és csak azzal volt elfoglalva.)
Egyfelől dühös Alice-re, másfelől így legalább van indoka Isabellával lenni anélkül, hogy lelkiismeret-furdalása lenne, hiszen, nem ő tehet az egész helyzetről. Mikor Isabella leveszi a kendőt, talán, tudat alatt, még remény is van benne, hogy jól is elsülhet, ez az egész. Aztán látja, hogy Isabella hogyan reagál a randevú szóra, és azt hiszi, hogy a háta közepére sem kívánja az egészet. Ezért tesz úgy, mintha ő is hülyeségnek találná az egészet, amit meg, ugye, Isabella értelmez félre. Dühös magára, amiért egy pillanatig is reménykedni mert abban, hogy a lány talán, érez iránta valamit. Különben is, jobb, ha nem is érez semmit, mert elég, ha ő maga szenved.
Aztán feloldja a helyzetet Isabella gyomorkorgása. Edward egy időre elfelejti a gondjait, mert Isabella bénázása lefoglalja. A kóla kiömlik, rá Isabella felsőjére, ami átlátszó lesz, és bár Edward úriember, és odaadja a pulóverét, azért az a pillanatnyi látvány, amit megengedett magának, hatással volt rá. A kukoricával is jön egy sor bénázás, aztán jót nevetnek ezen, és végül a nevetés vibrálásba megy át közöttük. Edward szíve, ha tudna, kiugrana a mellkasából.
Edwardban megint feléled a remény Isabella tekintetétől, aztán eszébe jut, hogy felesleges reménykednie bármiben is, és elfordul, majd másra tereli a szót zavarában.
Mikor Isabella félálomba merül, gondolkozik, álmodozik, csak nézi őt, és újra meg újra beugrik neki Isabella előbbi, vágyakozó pillantása. Szeretné őt megérinteni, és az jut az eszébe, hogy miért is ne… Isabella úgysem tudná meg, és ha véletlenül felébredne, majd azt mondja, hogy hamarosan vége a filmnek, és Alice mindjárt itt lesz.
Aztán végigsimít az arcán, és Isabella meg sem rezzen. Önkéntelenül hajol az ajkaira. Nem gondolja át, nem tudja igazán, hogy mit tesz, csak kívánja, és megcsókolja. Mikor meghallja Isabella szívverését felgyorsulni, rádöbben, mit is tett, visszahúzódik, és rettegve várja, hogy mit reagál Isabella.
Kiabálást és iszonyatot vár, ehelyett, Isabella csak néz rá, és nem mond semmit. Reménykedik, hogy Isabella mégsem vette észre a csókot, vagy álomnak hiszi, de nem biztos ebben. Nem érti, miért nem reagál semmit.
Közben lelkiismeret-furdalása van, mert kihasználta Isabella öntudatlanságát, és gyötrődik, mert a helyzet ugyanaz, mint egykor Bellával volt. Isabella ember, és jobbat érdemel, neki pedig előbb vagy utóbb el kell majd mennie, miután Isabella biztonságban lesz. Azzal csak hibát követ el, ha összezavarja Isabellát.
Nem is figyel a filmre, sem a lányra, csak gondolkozik és gyötri magát, és mikor Alice végre megérkezik, úgy érzi, hogy muszáj minél hamarabb eltűnnie, elmenekülnie onnan. Hazarohan, és nem hall, nem lát, csak bezárkózik a szobájába, és tovább gyötrődik.
Edward a szobájában ücsörög, mikor Alice beront hozzá, és izgatottan közli, hogy Isabellával kocsikázni mentek, de Isabella rosszul lett. Alice közben persze, erősen arra gondol, hogy Isabella tényleg rosszul van, hogy Edward higgyen neki.
Edward hisz is, és rohan Alice után. Beszáll az autóba, hogy megnézze Isabellát, Alice pedig rájuk zárja az ajtót. Körülbelül fél pillanat alatt leesik Edwardnak, hogy Alice átverte, és amint észreveszi a vásznat és a vetítőt, arra is rájön, hogy mi volt Alice terve. (Eddig azért nem vette észre ezeket, mert rettegett, hogy mi van Isabellával, és csak azzal volt elfoglalva.)
Egyfelől dühös Alice-re, másfelől így legalább van indoka Isabellával lenni anélkül, hogy lelkiismeret-furdalása lenne, hiszen, nem ő tehet az egész helyzetről. Mikor Isabella leveszi a kendőt, talán, tudat alatt, még remény is van benne, hogy jól is elsülhet, ez az egész. Aztán látja, hogy Isabella hogyan reagál a randevú szóra, és azt hiszi, hogy a háta közepére sem kívánja az egészet. Ezért tesz úgy, mintha ő is hülyeségnek találná az egészet, amit meg, ugye, Isabella értelmez félre. Dühös magára, amiért egy pillanatig is reménykedni mert abban, hogy a lány talán, érez iránta valamit. Különben is, jobb, ha nem is érez semmit, mert elég, ha ő maga szenved.
Aztán feloldja a helyzetet Isabella gyomorkorgása. Edward egy időre elfelejti a gondjait, mert Isabella bénázása lefoglalja. A kóla kiömlik, rá Isabella felsőjére, ami átlátszó lesz, és bár Edward úriember, és odaadja a pulóverét, azért az a pillanatnyi látvány, amit megengedett magának, hatással volt rá. A kukoricával is jön egy sor bénázás, aztán jót nevetnek ezen, és végül a nevetés vibrálásba megy át közöttük. Edward szíve, ha tudna, kiugrana a mellkasából.
Edwardban megint feléled a remény Isabella tekintetétől, aztán eszébe jut, hogy felesleges reménykednie bármiben is, és elfordul, majd másra tereli a szót zavarában.
Mikor Isabella félálomba merül, gondolkozik, álmodozik, csak nézi őt, és újra meg újra beugrik neki Isabella előbbi, vágyakozó pillantása. Szeretné őt megérinteni, és az jut az eszébe, hogy miért is ne… Isabella úgysem tudná meg, és ha véletlenül felébredne, majd azt mondja, hogy hamarosan vége a filmnek, és Alice mindjárt itt lesz.
Aztán végigsimít az arcán, és Isabella meg sem rezzen. Önkéntelenül hajol az ajkaira. Nem gondolja át, nem tudja igazán, hogy mit tesz, csak kívánja, és megcsókolja. Mikor meghallja Isabella szívverését felgyorsulni, rádöbben, mit is tett, visszahúzódik, és rettegve várja, hogy mit reagál Isabella.
Kiabálást és iszonyatot vár, ehelyett, Isabella csak néz rá, és nem mond semmit. Reménykedik, hogy Isabella mégsem vette észre a csókot, vagy álomnak hiszi, de nem biztos ebben. Nem érti, miért nem reagál semmit.
Közben lelkiismeret-furdalása van, mert kihasználta Isabella öntudatlanságát, és gyötrődik, mert a helyzet ugyanaz, mint egykor Bellával volt. Isabella ember, és jobbat érdemel, neki pedig előbb vagy utóbb el kell majd mennie, miután Isabella biztonságban lesz. Azzal csak hibát követ el, ha összezavarja Isabellát.
Nem is figyel a filmre, sem a lányra, csak gondolkozik és gyötri magát, és mikor Alice végre megérkezik, úgy érzi, hogy muszáj minél hamarabb eltűnnie, elmenekülnie onnan. Hazarohan, és nem hall, nem lát, csak bezárkózik a szobájába, és tovább gyötrődik.
2009. március 23., hétfő
Twilight - dalszöveg fordítás
A főoldalra kitettem néhány olyan a Twilighttal kapcsolatos dal linkjét, amelyeket írás közben szoktam hallgatni. Szandi (aki a leghasznosabb tanácsadóm az írásban, és akivel közösen éljük ki a rajongásunkat) lefordította nekünk ezeknek a daloknak a szövegét magyarra. Szép sorban majd felpakolom az összeset. Ezúton is ezer hála és köszönet neki! Higgyétek el, érdemes meghallgatni a dalokat, és nagyon szép a szövegük is. :)
És íme a 2. lefordított dal...
Néhány tudnivaló a dalról (Szandi tolmácsolásában): „Mitch Hansen Band – Twilight Hour” című albumát a Twilight Saga ihlette. Ez az album harmadik dala, Edward szemszögéből. Az egyik személyes kedvencem. :)
A dal linkje: http://www.youtube.com/watch?v=u6bAqi9uycM&feature=related
A dal szövege magyarul:
Altatódal
Kőből készült léted erőssé tesz téged,
De egyedül voltam, oh, oly régóta,
Majd itt voltál, egy csöndes elme,
Oly szépséggel, amit azt hittem sosem találok.
Valami különös történik,
És én nem tudom, mit tegyek,
Nem éreztem a szívverésem már 90 éve.
Szeretem, ahogy rám nézel,
Amikor azt hiszed senki más nem lát,
Úgy érzem, mintha valaki más lennék,
Amikor mellettem vagy.
Szóval, aludj most és szoríts magadhoz,
Minden rendben lesz.
Csak feküdj le és pihentesd fáradt szemeidet.
Nyugodj meg, biztonságban vagy velem,
Jobban szeretlek, mint ahogy azt képzeled.
Pihenned kell és ezért írtam neked ezt az
Altatódalt.
Valaki, akinek lelke van,
Olyan nehezen kontrollálja magát.
Az örökkévalóság várhat egy kis ideig,
Hiányozni fog, ahogy elpirulsz, mikor mosolyogsz.
A dal szövege angolul:
Lullaby
Being made of stone
Will make you strong
I've been alone for oh-so long
And there you were
Silent mind
Beauty that I thought I'd never find
Something strange is happening
And I don't know what to do
I haven't felt my heart beat in over ninety years
I love the way you look at me
When you're thinking no one else can see
I feel like someone different when you're near
So sleep now
And hold me tight
Everything will be all right
Just lay down and rest your weary eyes
Calm down
You're safe with me
I love you more than you can see
You need your rest
And so I wrote you this
Lullaby
Could someone who
Has a soul
Have such a hard time staying
In control
Eternity
Can wait awhile
I'll miss the way you blush
When you smile
És íme a 2. lefordított dal...
Néhány tudnivaló a dalról (Szandi tolmácsolásában): „Mitch Hansen Band – Twilight Hour” című albumát a Twilight Saga ihlette. Ez az album harmadik dala, Edward szemszögéből. Az egyik személyes kedvencem. :)
A dal linkje: http://www.youtube.com/watch?v=u6bAqi9uycM&feature=related
A dal szövege magyarul:
Altatódal
Kőből készült léted erőssé tesz téged,
De egyedül voltam, oh, oly régóta,
Majd itt voltál, egy csöndes elme,
Oly szépséggel, amit azt hittem sosem találok.
Valami különös történik,
És én nem tudom, mit tegyek,
Nem éreztem a szívverésem már 90 éve.
Szeretem, ahogy rám nézel,
Amikor azt hiszed senki más nem lát,
Úgy érzem, mintha valaki más lennék,
Amikor mellettem vagy.
Szóval, aludj most és szoríts magadhoz,
Minden rendben lesz.
Csak feküdj le és pihentesd fáradt szemeidet.
Nyugodj meg, biztonságban vagy velem,
Jobban szeretlek, mint ahogy azt képzeled.
Pihenned kell és ezért írtam neked ezt az
Altatódalt.
Valaki, akinek lelke van,
Olyan nehezen kontrollálja magát.
Az örökkévalóság várhat egy kis ideig,
Hiányozni fog, ahogy elpirulsz, mikor mosolyogsz.
A dal szövege angolul:
Lullaby
Being made of stone
Will make you strong
I've been alone for oh-so long
And there you were
Silent mind
Beauty that I thought I'd never find
Something strange is happening
And I don't know what to do
I haven't felt my heart beat in over ninety years
I love the way you look at me
When you're thinking no one else can see
I feel like someone different when you're near
So sleep now
And hold me tight
Everything will be all right
Just lay down and rest your weary eyes
Calm down
You're safe with me
I love you more than you can see
You need your rest
And so I wrote you this
Lullaby
Could someone who
Has a soul
Have such a hard time staying
In control
Eternity
Can wait awhile
I'll miss the way you blush
When you smile
Edward elemzés folytatása
Edward elemzés a 12. fejezethez:
Edward száguldozik Isabellával, néha meg-megállnak, és csak sétálnak, aztán megint fut vele egy-egy kört. Nem beszélgetnek, csak élvezik a szótlanságot, és egymás közelségét. Aztán besötétedik, és visszaindulnak a házhoz. Edward egyre feszültebb, mert egyfelől, szembe kell néznie Rosalie-val és Jasperrel is, és még mindig dühös rájuk, másfelől, tudja, hogy majd beszélnie kell Isabellával arról, amit Jasper mondott neki.
Mikor megtudja, hogy Rosalie-ék őrködnek, kicsit megnyugszik. Aztán Carlisle az ebédlőben megvizsgálja Isabella nyakát, a lány pedig Rosalie-t védi. Edward rájön, hogy pont olyan önzetlen, mint Bella volt.
Ezután lefolyik a Carlisle-Edward-Isabella beszélgetés, majd Carlisle – Esme hatására - magára hagyja őket. Edward őrlődik magában, de végül összeszedi a bátorságát, és úgy dönt, hogy megbeszéli Isabellával a Jasper dolgot…
Zavarban van és feszeng, mert azt hiszi, hogy Isabella fél tőle. Meg akarja nyugtatni, hogy sosem bántaná, és csak biztonságban akarja tudni, mind testileg, mind lelkileg, és reméli, hogy ha meg tudja győzni erről Isabellát, akkor ha a lány nem is fogja szeretni, de legalább nem fél és undorodik majd tőle.
Mikor Isabella azt mondja, hogy nem fél tőle, és nem szerelmes Jasperbe, hinni akar neki, de még mindig ott vannak a kétségek benne. Aztán megjelenik Alice nevetve, és Edward látja a gondolataiban, hogy Jasper elmondta neki, hogy szerinte, Isabella lehet, hogy szerelmes belé, és hogy Edward ezért féltékeny. Alice pedig azt üzeni Edwardnak gondolatban, hogy hogyan lehet ilyen hülye ő és Jasper is, hogy nem veszik észre, ami nyilvánvaló, vagyis, hogy Isabella Edwardba szerelmes.
Edward megdöbben azon, amit Alice mondott neki gondolatban, és kell egy kis idő, amíg átgondolja, mert bár Alice női megérzéseiben bízik, mégis kétkedik abban, hogy most igaza van.
Eltelik pár nap, ami alatt Edward gondolkozik, és Carlisle-lal az ötletüket tervezgetik. Hogy ezután mi történik, azt majd a következő fejezetből, és a hozzá tartozó elemzésből megtudhatjátok. :)
Edward száguldozik Isabellával, néha meg-megállnak, és csak sétálnak, aztán megint fut vele egy-egy kört. Nem beszélgetnek, csak élvezik a szótlanságot, és egymás közelségét. Aztán besötétedik, és visszaindulnak a házhoz. Edward egyre feszültebb, mert egyfelől, szembe kell néznie Rosalie-val és Jasperrel is, és még mindig dühös rájuk, másfelől, tudja, hogy majd beszélnie kell Isabellával arról, amit Jasper mondott neki.
Mikor megtudja, hogy Rosalie-ék őrködnek, kicsit megnyugszik. Aztán Carlisle az ebédlőben megvizsgálja Isabella nyakát, a lány pedig Rosalie-t védi. Edward rájön, hogy pont olyan önzetlen, mint Bella volt.
Ezután lefolyik a Carlisle-Edward-Isabella beszélgetés, majd Carlisle – Esme hatására - magára hagyja őket. Edward őrlődik magában, de végül összeszedi a bátorságát, és úgy dönt, hogy megbeszéli Isabellával a Jasper dolgot…
Zavarban van és feszeng, mert azt hiszi, hogy Isabella fél tőle. Meg akarja nyugtatni, hogy sosem bántaná, és csak biztonságban akarja tudni, mind testileg, mind lelkileg, és reméli, hogy ha meg tudja győzni erről Isabellát, akkor ha a lány nem is fogja szeretni, de legalább nem fél és undorodik majd tőle.
Mikor Isabella azt mondja, hogy nem fél tőle, és nem szerelmes Jasperbe, hinni akar neki, de még mindig ott vannak a kétségek benne. Aztán megjelenik Alice nevetve, és Edward látja a gondolataiban, hogy Jasper elmondta neki, hogy szerinte, Isabella lehet, hogy szerelmes belé, és hogy Edward ezért féltékeny. Alice pedig azt üzeni Edwardnak gondolatban, hogy hogyan lehet ilyen hülye ő és Jasper is, hogy nem veszik észre, ami nyilvánvaló, vagyis, hogy Isabella Edwardba szerelmes.
Edward megdöbben azon, amit Alice mondott neki gondolatban, és kell egy kis idő, amíg átgondolja, mert bár Alice női megérzéseiben bízik, mégis kétkedik abban, hogy most igaza van.
Eltelik pár nap, ami alatt Edward gondolkozik, és Carlisle-lal az ötletüket tervezgetik. Hogy ezután mi történik, azt majd a következő fejezetből, és a hozzá tartozó elemzésből megtudhatjátok. :)
2009. március 22., vasárnap
Körkérdések 1.
Nos, mivel Szandi ( a barátom, bétám és múzsám) a családjával foglalkozik már majdnem két napja, és én halálra unom magam, valamint, az írás is nagyon nehezen megy lelki támasz és beszélgetőpartner nélkül, és látom, hogy nektek is elvonási tüneteitek vannak, ezért indítok egy körkérdés rovatot. Ennek az a lényege, hogy felteszek 5 darab engem mostanában foglalkoztató, a Twilighttal kapcsolatos kérdést, ti pedig leírjátok nekem a véleményeteket. Szóval, remélhetőleg, kialakul majd egy jó kis beszélgetés köztünk, valamint, elmúlik a "halálra unom magam" érzésünk is. :)
1. kérdés: Mostanában nagyon bírom az Alice-Jasper párost, és elég sok videót nézegetek az őket játsszó színészekről is, akik nagyon közvetlenül bánnak egymással. Egyik Twilightos színészpárost sem láttam még ennyiszer megérinteni, megölelni egymást, éééés, az egyik interjú során még csókot is váltottak. Szóval, cukik együtt. :) Szerintetek van köztük valami igazából? Vagy összeillenének?
2. kérdés: Tegnap beszélgettem egy nagyon értelmes és kedves Twilight rajongóval, aki megkérdezte tőlem, hogy ha meglátnám az utcán Robot, mit tennék... Nos, ti mit tennétek?
3. Mit szólnátok hozzá, ha nem sokára egy kisebb kérdésben bevonnálak titeket a ficem megírásába? Vagyis, hogy a ficemmel kapcsolatban kérdeznék valamit, és ti hozhatnátok meg a döntést a kérdéssel kapcsolatban. :)
4. Mit szóltok az Edward-Bella-Jacob hármashoz? Titeket is idegesített Bella viselkedése? Szerintetek, szerethet két férfit valaki egyszerre?
5. Elég sok durva cikket olvastam mostanában Robról. Szerintetek is szörnyen viseli ezt az egész felhajtást maga körül, vagy csak az újságírók túlozzák el a dolgokat?
Várom a válaszaitokat! :)
1. kérdés: Mostanában nagyon bírom az Alice-Jasper párost, és elég sok videót nézegetek az őket játsszó színészekről is, akik nagyon közvetlenül bánnak egymással. Egyik Twilightos színészpárost sem láttam még ennyiszer megérinteni, megölelni egymást, éééés, az egyik interjú során még csókot is váltottak. Szóval, cukik együtt. :) Szerintetek van köztük valami igazából? Vagy összeillenének?
2. kérdés: Tegnap beszélgettem egy nagyon értelmes és kedves Twilight rajongóval, aki megkérdezte tőlem, hogy ha meglátnám az utcán Robot, mit tennék... Nos, ti mit tennétek?
3. Mit szólnátok hozzá, ha nem sokára egy kisebb kérdésben bevonnálak titeket a ficem megírásába? Vagyis, hogy a ficemmel kapcsolatban kérdeznék valamit, és ti hozhatnátok meg a döntést a kérdéssel kapcsolatban. :)
4. Mit szóltok az Edward-Bella-Jacob hármashoz? Titeket is idegesített Bella viselkedése? Szerintetek, szerethet két férfit valaki egyszerre?
5. Elég sok durva cikket olvastam mostanában Robról. Szerintetek is szörnyen viseli ezt az egész felhajtást maga körül, vagy csak az újságírók túlozzák el a dolgokat?
Várom a válaszaitokat! :)
2009. március 21., szombat
Twilight mini-képregények 2.
Újabb adag mini-képregény, amit ma reggel készítettem, amíg az ebédhez feltett hús főtt...
Bella: Legalább mosnál fogat, mielőtt meg akarsz csókolni! 
Bella: Ugye nem mondod komolyan, hogy amíg ember vagyok, nem szexelhetünk? 
Carlisle: Ha elmennek a vendégek, letépem róla a ruhát, és…Esme: Miért nem veszik már észre, hogy jobb dolgunk is lenne, mint a hülye horgásztörténeteiket hallgatni…
Rosalie: Vajon kitagadnának, ha elmondanám, hogy kívánom ezt az almát?Edward: Rosalie már megint elfelejtette, hogy gondolatolvasó vagyok… Szőke… De miért pont egy alma? Talán, mert az is piros?
Jasper: Hmmm… Az a diáklány finom falatnak tűnik…
Alice: Ajánlom Jaspernek, hogy csak a vérét akarja annak a diáklánynak, akit épp bámul!
Emmett: Rosalie-val már vagy egy hónapja nem szexeltünk, mert egész éjszaka csak a tükörben bámulja magát. Oké, hogy vámpír vagyok, de férfi is az istenért! Délután megverekszem Jasperrel… Vagy Edwarddal… Vagy egy medvével… A lényeg, hogy valakit nagyon el fogok verni!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)