A múlt árnyai - Edward szemszög - 1. fejezet

1. LÁNY A MÚLTBÓL




GYŰLÖLTEM FORKSOT. Már hosszú évek óta csak gépszerűen tettem, ami a dolgom volt, hogy a családomat biztonságban tudhassam. Mentem, amerre ők mentek, iskolába jártam, táplálkoztam… Semmi érzelem. Semmi fájdalom. Azt hittem, hogy majd, ha visszajövünk ide, az sem lesz rám hatással. Hiszen ez is csak egy hely a sok közül. Mégis minden rá emlékeztetett. A város nem sokat változott ezek alatt az évtizedek alatt – az iskola igaz, lecserélte a régi padokat, asztalokat, székeket, de szinte ugyanúgy helyezte el az újakat, mint korábban. Mintha ez a város is megfagyott volna, ahogyan én és a családom tettük.

Őt láttam mindenhol. A biológia teremben, az ebédlőben, a parkolóban. Az arca újra és újra felbukkant előttem, mint egy régi szellem. Nem, sokkal rosszabb. Mint egy élő, lélegző ember. Pontosan emlékeztem minden egyes porcikájára. A látomásom ugyanúgy elpirult, lélegzett, és lesütötte a tekintetét, mint ő maga tette egykor. És ugyanolyan vádlón bámult rám, mint akkor az erdőben.

Hogy miért jöttünk mégis vissza? Kevés olyan hely volt ezen a földön, ahol békében és nyugalomban a lehető legteljesebb emberi életet élhettük volna. Ahol nem kellett tartanunk a napfénytől és egyéb kellemetlenségektől. A családom sokáig tűrte a féléletet miattam, de tudtam, hogy a szívük mélyén vissza szeretnének ide térni, amint lehetséges. Forks volt az első olyan hely, amit mindannyian igazi otthonként tartottak számon magukban. Én pedig nem kínozhattam őket tovább a száműzetéssel. Összeszorított fogakkal muszáj volt kibírnom azt a pár évet, amelyet itt eltölthettünk a lebukás veszélye nélkül, hogy legalább ennyi időre megint élvezhessék a szeretteim a létüket.

Az utolsó órám után azonnal hazajöttem, és az emeletre mentem a szobámba. Leültem az ágyamra, és csak vártam a másnapot, amikor ismét iskolába kellett indulnom. Magamban az Értelmező kéziszótár cikkeit mondtam fel, mint mindig. Nem akartam odafigyelni a többiek gondolataira, és nem akartam a saját gondolataimmal sem foglalkozni.

A – a hatodik törzshang a zenében. Az amper jele.
Aachen – német város Észak-Rajna-Vesztfália szövetségi államban…

Esme biztosan megint értem aggódik, Carlisle aggodalma pedig emiatt rajtam kívül rá is kiterjed. Alice a látomásaival azt vizsgálja, vajon, mikor jut eszembe újra, hogy talán, mégis csak jobb lenne látogatást tenni a Volturinál. Elég sokszor megfordult már a fejemben ez a régen kieszelt terv, de az anyám fájdalmát figyelve egyszerűen képtelen voltam még egy tőrt döfni a szívébe. Jaspert szinte láttam magam előtt, ahogy Alice mellett ül, és éppen azon töri a fejét, mivel tehetné ténylegesen is tökéletesen boldoggá szerelmét a képessége segítsége nélkül.

Rosalie és Emmett pedig… Nos, az ő gondolataikat volt a legkönnyebb kitalálnom úgy is, hogy éppen nem koncentráltam rájuk. Jobban idegesített a szerelmük, mint a kezdetekben, mert most már el tudtam képzelni, milyen erős érzelmeik és vágyaik lehetnek egymás iránt. Néha… Néha annyi gyűlölet termelődött bennem a gondolataik miatt, hogy legszívesebben széttéptem volna őket.

Mély levegő… Barbárok – a kifejezés az ókori Görögországból ered. A nem görögül beszélő, a rómaiaknál a nem görög-római műveltségű emberek. Később műveletlen, durva ember.

Időközben újra elvégeztem az orvosi egyetemet. Bár az alapokat már tudtam, az új felfedezések, gyógyszerek és gyógymódok elég érdekesnek bizonyultak ahhoz, hogy elkerüljem a teljes barbárrá válásomat és a tudatom legmélyére űzzem a fájó emlékeket. Volt pár év, amikor segítettem Carlisle-nak a gyógyításban, de aztán már ez sem tudott többé lekötni. Ha behoztak egy fiatal lányt bokaficammal vagy egyéb kisebb balesettel, rögtön az jutott az eszembe, hogy…

Nem, nem, nem! Corpus delicti – bűnjel, bizonyíték. Corpus Juris Civilis – I. Jusztinianosz, kelet-római császár törvényköny…

- Carlisle, vársz valakit a kórházból? – hatolt Esme hangja a tudatomba. Most már én is hallottam a botladozó lépteket, melyek a házunk felé tartottak, de nem igazán érdekeltek. Igaz, hogy nem gyakran volt látogatónk, de biztosan csak Carlisle-hoz jött valaki, ahogyan Esme is sejtette. Vissza akartam merülni a lexikon adta fásult csendbe, mikor Alice tornádóként vágta ki az ajtómat.

- Edward, gyere! Egy idegen erre tart! – próbált meg felhúzni az ágyról izgatottan.

- És? – morrantam rá bosszúsan, és durván kihúztam a karom a kezéből. Rose biztosan megsértődött volna erre a reakcióra, és duzzogva magamra hagyott volna, de Alice-szel nem volt ilyen szerencsém. Továbbra is az ágyam előtt állt, és rám bámult.

Nem láttam őt, a fenébe is! Hát nem érted? Miért nem láttam? Csak akkor lehetséges ez, ha a quileute-ok földjéről jött! – ordította a fejembe a gondolatait, amire már én is felkaptam a fejemet. Nem mintha magam miatt aggódtam volna – sőt, azt sem bántam volna, ha egy farkas La Push-ból megszegi a szavát, és darabokra marcangol, majd máglyára hajít -, de nem hagyhattam, hogy a családomnak bántódása essen.

Felpattantam az ágyamról, és követtem Alice-t. A többiek mérgezett egérként futkostak, hogy emberivé tegyenek mindent. Emmett a dohányzóasztalkára hajította a műsorújságot, a kanapéra vetette magát, lerugdosta a rajta lévő díszpárnákat a földre, és bekapcsolta a tévét. Rosalie a számítógép elé ült, és mindenféle papírt szórt maga körül szét, míg Esme egy fakanalat ragadott a kezébe, mintha éppen főzött volna. Ha lett volna kedvem nevetni, komikusnak tűnt volna a jelenet. A vámpírcsalád, amint próbál normálisnak látszani… De most nem voltam egyáltalán vidám hangulatban.

Mikor Alice végighadarta a látomásának hiányáról szóló elméletét, minden emberi eltűnt a házunkból. Emmett, Jasper és Rosalie azonnal harcra készen álltak, Carlisle pedig feszülten gondolta végig, hogy mit akarhat egy farkas tőlünk, és mivel tudja majd enyhíteni az ösztönös ellentétet közöttünk.

Az idegen már majdnem a házunkhoz ért, mikor meghallottuk a halk gőgicsélést. Döbbenten néztünk egymásra. Az aprócska szív halkabb és lassabb volt, mint a másik, de mégis ott dobolt a fülemben. Most már tökéletesen össze voltunk zavarodva. Egy farkas és egy gyerek?

Carlisle kinyitotta az ajtót, és kilépett a verandára, mi pedig követtük. Az érkező egy fiatal lány volt – ennyit már ki tudtunk mindannyian venni az első pillanatban -, de a fejét lehajtotta, és a mellkasán függő kisbabát figyelte, így az arcát nem láthattuk még. Egy pillanatra megtorpant, mintha megijedt volna, és azon gondolkozna, hogy visszafordul inkább.

- Ó, te jó ég! – nyögtem fel halkan a felismeréstől. Körülöttem mindenki izgatott lett hirtelen, mert fogalmuk sem volt, mi bajom van. Végül Alice volt az, aki feltette nekem a kérdést.

- Mi az?

- Nem hallom a gondolatait. Én… - A torkom hirtelen összeszorult. Eddig fel sem tűnt, mivel mostanság mindenkit megpróbáltam kizárni a fejemből, és megszoktam, hogy csak hangok kavalkádját hallom a fejemben. De most, hogy megpróbáltam szétválasztani egymástól a családom gondolatait, és megkeresni az idegenét, egyszerűen nem találtam semmit, csak tippelni tudtam a reakcióiból.

- Az meg, hogy lehet? – hadarta Rose feszülten. Kiszáradt torokkal nyeltem egyet. Egész eddigi létem során csak egyetlen ember volt, aki… Nem, az nem lehet – ráztam meg a fejemet. A szemeim elkerekedtek, ahogy hirtelen megfordult a szél, és egy ismerős, mégis ismeretlen illatot sodort felém. Tudtam, hogy a többiek is érezték, mert a gondolataik szinte kiabáltak a fejemben.

Ez nem lehet! Edward! Ő nem lehet! – Alice hangja volt a leghangosabb, mert ő volt a legizgatottabb. Mindig is nővéreként szerette Őt, és neki is fájt, mikor el kellett mennünk.

A lány végül lassan felemelte a fejét, én pedig hirtelen-levegőt szívtam a tüdőmbe. Az arca, a tekintete, a mozgása... Sokkosan figyeltem, ahogyan egyre közelebb jön hozzánk, mintha egy álomkép lépett volna át a valóságba. Vagy talán, tényleg elaludtam megszegve a világunk szabályait, és most csak álmodom… Igen, bizonyosan ezt történt. Más magyarázat nem lehet erre…

Halk, kétségbeesett nevetés hagyta el a számat, miközben éreztem, hogy az őrület zavaros képei kavarognak bennem. Esme keze a hátamra rebbent, de csak alig éreztem a nyugtató simítást. A lány egyenesen rám nézett, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy azt akarom-e, az álmom örökké tartson, vagy hogy minél előbb felébredjek.

- Én… Isabella Black vagyok – szólalt meg a lány végül megcáfolva az álomkép-elméletemet. Isabella Black… Black… A neve újra és újra felvillant előttem, mégsem tudtam elhinni, hogy ez lehetséges lenne. Vagy csak nem akartam elhinni. – Azt hiszem, ismerték a nagyanyámat… Bella Swant… - folytatta, csak hogy minden kétség-cérnaszálat, melybe kapaszkodtam még, elvágjon, és a mélybe zuhanhassak. – Tudom, hogy mik maguk. A nagyi elmesélte… És a naplója… - emelt fel egy kis könyvet, miközben a hangja megtelt pánikkal, és hadarni kezdett. – Nekem nem volt jobb ötletem. Nem akartam idejönni, de nem volt más választásom. Nem tudtam, kihez is fordulhatnék. Olyan képtelenség ez az egész! – nevetett fel már-már olyan hisztérikusan, amilyen állapotban most én is voltam. – A szüleim… És az a sok vér… Senki sem hitt volna nekem. Szükségem van a segítségükre! Kérem! – hablatyolt össze-vissza. Fogalmam sem volt, miről beszél, de nem is érdekelt, mert mintha egy láthatatlan kéz éppen benyúlt volna a mellkasomba, hogy kiszakítsa onnan a már halottnak hitt szívemet. Hallottam a babasírást, és láttam, ahogy a lány összecsuklik, de nem tudtam megmozdulni. Carlisle odasietett hozzá, és felhúzta a földről, Esme pedig átvette tőle a csecsemőt. Figyeltem, ahogyan az apám a karjába emeli őt, és érzékeltem, hogy elviszi mellettem a testét, mégis képtelen voltam ránézni vagy utánuk menni a házba.

Edward… Ez olyan hihetetlen. Ez… - Alice a levegőt kapkodva állt mellettem, aztán megrázkódott, és ismét megragadta a kezemet. Úgy éreztem magam, mint egy marionettfigura, akit madzagon rángatnak. Hagytam, hogy Alice leültessen a nappali kanapéjára, aztán megmozdult mellettem az ülőalkalmatosság, ahogy ő is ráhuppant.

- Ezt nem hiszem el! Hogy a fenébe kerül ide, és mit akar? – Ahogy Rosalie fel-alá mászkált előttünk, a levegő, amit keltett, újra és újra végigcirógatta az arcomat. – Épphogy helyre zökkenne az életünk, máris becsap újra a villám. Ilyen nincs!

- Nyugalom, Rose! – állította meg Esme a nővéremet, mikor besétált a szobába. – Carlisle megvizsgálja őket, aztán megbeszéljük. Nem lesz semmi baj – mondta, de a tekintete aggódva szegeződött rám, és hallottam a gondolatait, melyek rettegéssel voltak tele. Félt tőle, hogy ez túl sok volt nekem. Hogy végleg összeomlottam. Szerettem volna megnyugtatni, de én magam is éreztem, milyen közel jár az igazsághoz. Olyan fájdalom járta át az egész testemet, amilyet már régen nem éreztem. Az évek során ez az érzés tompa, fásult lüktetéssé enyhült, de most bombaként robbant szét bennem meghódítva ismét minden egyes halott sejtemet.

Mikor Carlisle karjában a kisbabával megérkezett, Esme azonnal átvette tőle a gyereket. Az egész családom elhelyezkedett, és mindenki izgatottan figyelt az apánkra, hogy megtudja, mi is lesz most, de én csak valami ködfátyolon keresztül hallottam a hangjukat.

- Mindketten rendben vannak, csak… a lány eléggé kimerült. Adtam neki egy kis altatót, hadd pihenje ki magát rendesen – ült le Carlisle a foteljébe. A lány… Az Ő unokája… A kezeim ökölbe szorultak a gondolatra, hogy egy másik férfit szeretett, gyerekei és unokái lettek. Elfelejtett engem.

De hát, ezt akartad, nem? Emiatt mentél el! – gúnyolódott egy hang a fejemben, ami nagyon hasonlított Jacob Black hangjához. Mindig is tetszett neki Bella. Már akkor tudtam, amikor először láttam őket együtt. Halk morgás tört fel a torkomból, de csak akkor vettem észre, mikor Carlisle ismét felkelt, mellém lépett, és a kezét a vállamra fektette.

- Edward… - A hangja aggodalmas volt. A többiek beszélgetése is elült, pedig eddig izgatottan vitatkoztak. – Fiam, jól vagy? – Válaszolni akartam, vagy legalább bólintani, de képtelen voltam rá. Tényleg megkövültem? Egy gondolkozó szikla lett belőlem? De akkor miért fáj ennyire? Egy sziklának nem lenne szabad éreznie. Egy szikla kemény és élettelen.

- Mi a baj vele? – Esme hangja kétségbeesett volt. Finoman rázni kezdte a kezében lévő gyermeket, mikor az nyűgös hangokat hallatott.

Edward… Edward ne csináld ezt! Halálra rémítesz! – siránkozott Alice.

- Hagyjátok egy kicsit békén, megpróbálok segíteni – Jasper hangja lágy szellőként suhant át a tudatomon. Mély sóhaj szakadt fel a tüdőmből, mikor megéreztem a nyugtatását. Továbbra sem mozdultam meg, de sokkal könnyedebben tudtam lélegezni. Mintha a hatalmas súly a mellkasomon csökkent volna.

Behunytam a szemeimet, és csak lebegtem ebben az érzésben. Fogalmam sem volt, meddig ültem így mozdulatlanul, de akár örökké is el tudtam volna viselni. Az üresség sokkal jobb volt, mint a fájdalom. Persze, nem volt olyan szerencsém, hogy ez örökké tartson. Először csak egy kis mozgolódást hallottam az emeletről, aztán a saját nevem hatolt az elmémbe. Az Ő hangja hívott engem… Olyan kétségbeesetten keresett… Valami baj történhetett. Meg kell védenem őt. Hiszen, én vagyok a vámpírangyala, ha már őrangyal nem jutott neki…

- Edward – lépett be a nappaliba. A testem megfeszült, mikor újra visszatértem a jelenbe, és felfogtam a valóságot. A hang nem az Övé volt, és nem engem szólított. A fájdalom és a gyűlölet tomboló hullámként csapott végig rajtam. Hogy mer ez a lány csak úgy idejönni, és emlékeztetni Rá? Miért kínoz engem direkt? Felbukkan a semmiből, hogy tönkre tegye az életemet. Mintha Isten küldte volna azért, hogy megbüntessen a lehető legkínzóbb módon. Mert ez rosszabb volt, mint maga a Pokol. Milliószor inkább választottam volna a lángok örök nyaldosását, minthogy egy másodpercig is egy levegőt szívjak ezzel a démoni kísértettel.

Mintha megint csak gúnyolódni akart volna rajtam, ellibbent mellettem felkavarva a levegőt. Az illata bekúszott az orromba, végigégette torkomat, és újabb gyűlölethullámot gerjesztett bennem. Egy részem legszívesebben darabokra szaggatta volna, hogy örökre eltűnjön, de a másik tisztában volt vele, hogy ez nem túl jó ötlet. A kezeim ökölbe szorultak. Egyszerűen képtelen voltam tovább elviselni a bennem tomboló vihart. Az izmaim végre engedelmeskedtek nekem – felpattantam, kikerültem Őt, aztán kirohantam a szabadba.

Az erdő óriásként magasodott fölém, és az ágakat recsegtető szél, mintha kárörvendő nevetés lett volna. Elhagytad őt. Mást szeretett. Valószínűleg meghalt – jutott el a tudatomig most először. Ha élt volna még, sosem engedi a közelembe az unokáját. Ő… halott… - Az öklöm belecsapódott a mellettem lévő fába, amely lassított felvételként dőlt ki. Aztán jött a következő. Átkaroltam, és kitéptem a földből. A torkomat morgás és üvöltés hagyta el, miközben messzire elhajítottam a fát letarolva vele több másikat. Pusztuljanak. Pusztuljon minden! Ha Ő meghalt, akkor már úgysincs értelme semminek!

A fájdalomtól összegörnyedve rogytam a földre, és könnyek nélkül sirattam a most már végérvényesen elveszített szerelmet. Hallottam, ahogy Alice óvatosan megközelít, aztán mikor látta, hogy nem fogok semmi őrültséget tenni, letérdelt mellém. Karjai finoman húztak magukhoz, és ringatni kezdtek.

Sajnálom. Annyira sajnálom. – A hangja velem együtt sírt a fejében. – Én is annyira szerettem Őt. De muszáj erősnek lenned! Itt vagyunk veled mindannyian. Itt vagyunk veled…

A kezem lassan nyúlt ki, hogy magamhoz öleljem a húgomat. Biztos voltam benne, hogy Jasper is a közelben van megint, mert a fájdalmam és a dühöm hirtelen csökkent elviselhetőnek mondható szintre.

- Gyere, vissza kell mennünk… Esme biztosan nagyon aggódik, és jobb, ha túlesünk bizonyos dolgokon – motyogta Alice a fülembe most már a tényleges hangjával. Tudtam, hogy mire gondol, de nem voltam biztos benne, hogy képes leszek-e rá. A lány a segítségünket kérte valamiben.... Gyorsan visszapörgettem a fejemben, hogy mit is mondott pontosan, mert akkor fel sem fogtam. A szüleiről beszélt, és sok vérről… Mi történhetett vele? Ha gyűlöltem is azért, mert felszaggatott bennem minden régi sebet, mégis csak az Ő vére volt… Muszáj volt tudnom, hogy az utolsó darab belőle jól van.

Megtisztulásként mély levegőt vettem, aztán felálltam a földről. Csak most vettem észre, hogy már hajnalodik – tovább ültem a kanapén magamba zuhanva, mint azt gondoltam volna. Alice megfogta a kezemet, és gyerekként vezetett maga után. Láttam Emmettet és Jaspert is a fák között, de tartották a pár lépésnyi távolságot, nehogy ismét felzaklassanak.

Csak pár percig kell kibírnom egy helyiségben vele, aztán újra egyedül lehetek – próbáltam meggyőzni magam, miután visszaérve a házba leültem az ebédlőasztal mellett a helyemre. Ahogy megjelent, a tekintetemet az asztalra szegeztem, és megfogadtam, hogy nem fogok felpillantani rá. Féltem, hogy ha ránéznék vagy összeomlanék megint, vagy megölném őt. Ujjaim olyan erősen kapaszkodtak az asztal lapjának az aljába, hogy apró forgácsok hullottak a tenyerembe.

- Hallgatunk! – szólalt meg apám, miután mindenki helyet foglalt.

- Nos… Én… Egy hónapja a szüleim meghaltak – habogott össze-vissza a lány. A hangja bántotta a fülemet. Legszívesebben betapasztottam volna a tenyeremmel, hogy ne kelljen hallanom, de tudtam, hogy ez sem segítene kizárni őt. Próbáltam a többiek gondolataira koncentrálni, hátha az segít. Alice tényleg sajnálta a lányt a veszteségei miatt, és ezt azonnal ki is nyilvánította szóban is, míg Rosalie csak azon elmélkedett, milyen veszéllyel járhat ránk nézve az, hogy megint egy idegen furakodott közénk.

- Biztosan nagyon nehéz lehet most neked, de mi miben segíthetnénk? – kérdezte az együttérzéstől teljesen mentes hangon.

- A gyilkosuk… A nyomomban van. Meg akar ölni engem és Edwardot is. – Egy vastag fadarab maradt az ujjaim között az asztalból. A nevem a lány szájából olyan volt, mintha savba mártott ostorral vágtak volna végig a hátamon. – Mármint… Az öcsémet – pontosított. Vajon, miért kapta az én nevemet a kölyök? Bella akarta így? Emlékezni akart rám vagy csak a Sors iróniája, hogy pont ezt a nevet aggatták az unokájára?

- Hallottál már a rendőrségről? – Csak akkor fogtam fel Rose gúnyos kérdését, és hogy miről is beszélgetünk éppen, mikor Esme rászólt.

- A rendőrség nem hinne nekem. Mert… Egy vámpír volt. Láttam őt. Pont akkor értem haza Edwarddal… Sétálni vittem, és mire hazaértünk… - A lány szava elakadt, én pedig megzavarodva ráncoltam össze a homlokomat. Ha egy vámpír támadt volna rájuk, akkor most nem lehetne itt. Minden nehézség nélkül vele is végzett volna, ahogyan a szüleivel tette. Alig pár perce még én magam akartam elpusztítani a lányt, de most a gondolattól, hogy baja eshetett volna, hirtelen furcsa rémület öntött el. A lány hazudik. Nem mondhat igazat!

- Ha egy vámpír lett volna, már nem élnél… - mondta ki a fejemben lévő gondolatokat Rose, mintha csak ő maga birtokolta volna a képességemet.

- Vámpír volt. És még élek. Bár valószínűleg nem sokáig… Legalább is, egyedül nem… Próbáltam elmenekülni, elbújni, de mindig rám talál. Nem volt jobb ötletem, mint idejönni… Nem tudtam, mit tehetnék… - A dadogás, a kapkodó lélegzet és az emberi szív rémült zakatolása bizonyította, hogy valószínűleg, mégiscsak a valót halljuk. A lány rettegett. Annyi szörnyűségen kellett keresztül mennie, én pedig az első pillanattól fogva csak saját magammal foglalkoztam. Egy önző szörnyeteg vagyok, semmi más! Ebben a pillanatban örültem, hogy én látok mások fejébe, és nem fordítva, mert biztos voltam benne, hogy apám szégyenkezne miattam, ha ismerné a gondolataimat.

- És most mit vársz? Hogy majd megküzdünk vele? Miért kockáztatnánk az életünket egy idegenért? – Rosalie rosszindulata csak úgy sütött a hangjából. Egy kis elégedettséggel töltött el, hogy Carlisle nem csak miattam szégyenkezhet.

- Rosalie, elég volt! – figyelmeztette most ő a nővéremet.

- Nem, igaza van… Jobb, ha elmegyünk. Sajnálom, hogy zavartam. – Ez teljesen megőrült? – horkantottam fel magamban gúnyosan. Tényleg jobban féltené a mi féléletünket, mint a saját életét? Pont olyan bosszantóan önfeláldozó, mint… A fogsorom olyan erősen préselődött egymáshoz, hogy ha ember lettem volna, már kipotyogtak volna a fogaim.

- Szavazással döntünk – állította meg Alice a lányt, és a szemem sarkából láttam, hogy megragadta a csuklóját. A lélegzet a tüdőmben akadt. Hogy képes hozzáérni? A gondolat, hogy a bőre melegét érezzem az ujjaim alatt iszonytató fájdalommal töltött el. Az asztallap alján mély lyuk keletkezett. Még az volt a szerencse, hogy régi, vastagfájú asztal volt, különben az ujjaim már rég átfúrták volna. – Ő Bella vére. Tartozunk annyival, hogy megvédjük – mondta el a véleményét Alice. Gyűlöltem, hogy igaza van. A pokoli szenvedés ellenére tartoztam Neki azzal, hogy megvédem a leszármazottait. Meg kellett tennem, hogy ha nem is tiszta lelkiismerettel, de legalább azzal a tudattal kerüljek a Pokolba aztán, hogy ő továbbél az unokáiban. Ki kell bírom addig, amíg biztonságban nem tudhatom őket, aztán elmegyek a Volturihoz... Anyám biztosan szenvedni fog… Apám is… És Alice… De több életnyi idejük van arra, hogy feldolgozzák a hiányomat. Sikerülni fog nekik… Azt hiszem…

- Edward, hogy szavazol? – Kellett fél másodperc, mire az agyam hátsó feléből előkapartam a többiek válaszát a kérdésre, és rájöttem, hogy lényegtelen, mit mondok. Ha az én szavamon is múlt volna valami, a védelmet mondtam volna, de így… Jobb, ha távol tartom magam a lánytól. Jobb, ha tart tőlem. Ha gonosznak hisz. Végül is, az vagyok…

- Nem mindegy? Így is megvan a többség – pattantam fel, és anélkül, hogy egy pillantást vetettem volna a lányra, elhagytam az ebédlőt.

A szobámban fel-le róttam a köröket az idegességtől. Az eddigi tétlen szoborságomnak vége szakadt, pedig már kezdtem megszokni. Kezdett egész kényelmes lenni az üresség. Fogalmam sem volt, mihez kezdhetnék azzal a zűrzavarral, ami most bennem volt. Ilyen lehet fuldokolni – futott át az agyamon a kétségbeesett gondolat, miközben önkéntelenül levegő után kaptam.

- Gyere! – Először el akartam küldeni Emmettet, de aztán megláttam a fejében, hogy miért jött. Már rég voltam vadászni, és nem kockáztathattam most, hogy két emberi lény is volt a házunkban. Valamint, kiszabadulni innen, és csak a prédával törődni jó figyelemelterelésnek tűnt.

- Jól vagy, öcsi? – lépett be a szobámba.

- Elmegyek veled – jelentettem ki, figyelmen kívül hagyva az érdeklődését a lelki állapotom iránt. Szerencsére, Emmett nem volt egy kotnyeles típus, így nem próbálta meg ismét feltenni a kérdést, hogy kiszedjen belőlem valamit. Ezért jelenleg igazán hálás voltam neki. Nem akartam semmire sem gondolni. Csak csendet szerettem volna idebent a fejemben.

- Rendben, akkor adj tíz percet, amíg elbúcsúzom Rose-tól, aztán lent találkozunk – bólintott, aztán ismét magamra hagyott, én pedig folytattam a járkálást. Hallottam, hogy a lány és Alice beszélgetnek, de igyekeztem kizárni őket. Minél kevesebbet tudok róla, annál könnyebb. Csak egy idegen. Egy senki. Megvédjük, aztán elmegy örökre, és soha többé nem zaklat minket – győzködtem magam, de önkéntelenül is befurakodott az elmémbe az arca.

Elképzeltem, amint halálra rémül a vámpírt látva a szülei holtteste mellett. A barna szemek biztosan kikerekedtek, a lélegzete vajon felgyorsult vagy elakadt… A szíve úgy verhetett, mint egy riadt madárkáé. És reszketett… Egész testében reszketett…

A látomás végigborzongatott újra és újra, de a lány iránt érzett gyűlöletem nem akart eltűnni. Hát miféle pokolfajzat vagyok én, hogy egy ártatlan gyereket ilyen lángolóan tudok gyűlölni? – túrtam bele keserűen a hajamba, aztán megráztam a fejemet, és az ajtóhoz léptem. Még volt vissza két perc abból, amit Emmett mondott, de inkább a friss levegőn akartam kivárni. Úgy éreztem, mintha a házunk falai közül valaki kiszívta volna az összes oxigént. Mintha egyáltalán tényleg szükségem lenne rá…

A lépcső felső lépcsőfokán torpantam meg. Annyira bele voltam merülve az önsajnálatba és –marcangolásba, hogy csak most hallottam meg a nappaliban az erőteljes szívdobogást. Egy szemvillanás alatt visszafuthattam volna a szobámba, de mintha a lábaim beleolvadtak volna a padlóba. Először észre sem vett engem, csak akkor állt meg, mikor a lépcső aljába ért.

A tekintete egyenesen az enyémbe fúródott, engem pedig megrohantak az emlékek. Egy lány, aki aznap jött először iskolába. Aki a Sors iróniájának köszönhetően pont mellém ült le, és akit meg akartam ölni csak azért, mert a vérének olyan mennyei illata volt… A kezem összeszorult a korláton, ami recsegve tiltakozott a durva bánásmód ellen.

A lány reszketni kezdett. Vajon ő is érezte a veszélyt, amit a számára jelentettem, mint a nagyanyja az első napon? Most nem a vérszomjam volt az elsőszámú gond, hanem az irreális gyűlölet, amit iránta éreztem. Elképzeltem, ahogy lerohanok a lépcsőkön, és egyetlen mozdulattal eltöröm a nyakát. A szeméből vajon kihunyna az a fény, amely Rá emlékeztet? Vagy holtában is vádlón tekintene rám, amiért elhagytam?

Nem! Mi a fene jár a fejemben! – Mély levegőt vettem, és lehunytam a szemeimet, hogy ne kelljen látnom őt. Ez működött. Régen, abban az osztályteremben a légzésem felfüggesztése segített, hogy megóvjam egy csomó ember életét és a családom titkát, most pedig a látásomat adtam fel ugyanezért. Tettem egy lépést hátra, és hallottam, ahogy a lány elindul felfelé a lépcsőn.

Persze, ez nem ugyanaz a helyzet volt. Ha most elveszteném a fejemet, csak egy ember halála száradna a lelkemen, nem egy egész osztályé. És mivel senki sem tudja, hogy a lány nálunk van, nem is jönnének rá, hogy én voltam. A családom titka biztonságban lenne. Senki nem tudná meg… Senki, csak az apám, az anyám és a testvéreim… És talán, odafent Ő is… A szégyen forró lávaként száguldott végig rajtam.

Már megint úgy gondolkoztam, mint egy közönséges gyilkos. El akartam pusztítani egy ártatlan lényt, akinek az egyetlen bűne az volt, hogy rossz géneket örökölt és ide jött. Miért történt ez így? Miért küldte őt a Sors ide? Ennek tényleg Isten büntetésének kellett lennie. A vér miatt, amely a kezeimen száradt, megérdemeltem a kínok kínját.

Ahogy a lány elhaladt mellettem az illata ismét megcsapta az orromat. Így hogy a fülemen kívül csak erre az érzékszervemre hagyatkozhattam, még erősebbnek éreztem, mint korábban. A szám megtelt méreggel, a bennem lévő szörnyeteg pedig morogni kezdett. Nem volt olyan csábító a vére, mint Neki, mégis elég volt ahhoz, hogy a gondolataim ismét meginogjanak. Csak egy mozdulat lenne… Csak egy pillanat… Nem veszélyeztetném a szeretteimet…

A szemem felpattant, és egy másodpercig nem voltam biztos benne, hogy mit is fogok tenni. A torkom égett, a gondolataim kavarogtak, a barna szemek rémülete pedig ismét fájdalmasan emlékeztetett egy másik szempárra. Egyszerre akartam széttépni és megóvni az utolsó darabot Belőle.

Menj már! Takarodj innen! Fuss minél messzebb! – kiáltozta a józanabbik énem, de a lány, mintha direkt játszott volna az életével. Lefagyva bámult rám, miközben egész testében remegett. Miért nem veszi észre, hogy egy hajszálon függ az élete? Miért nem jön senki, hogy megállítson?

Az izmaim megfeszülve várták a pillanatot, amikor az őrület teljesen elszabadul rajtam, de még mielőtt ez megtörténhetett volna, a lány végre megmozdult. Lassú léptekkel távolodott, és végül eltűnt Alice szobájának az ajtaja mögött. A lábaim önkéntelenül indultak utána. Rettegtem attól, amit tenni fogok, de nem volt elég erőm leállni. Hallottam a heves szívverést, amit a rémület váltott ki abból a szerencsétlen gyerekből, a levegőt pedig úgy kapkodta, mintha asztmás rohama lett volna. Egyik kezem az ajtókilincsre kúszott, aztán megdermedt.

Az ajtón keresztül is éreztem a lány testének melegét. Elengedtem a kilincset, és a tenyeremet a fára fektettem. Nem vehetem ezt el tőle. Az életet, amely ilyen forróvá teszi a bőrét. Pont olyanná, mint az Övé volt…

Megperdültem, és rohanni kezdtem – le a lépcsőn, ki az ajtón, be az erdőbe. Hallottam, ahogy Emmett felháborodottan kiabál utánam, de nem törődtem vele. Úgyis utolér majd, mikor megtalálom a prédámat, és megállok, hogy elvegyem az életét.

Twilight betűtípus

FONTOS!!!
Többen visszajeleztetek, hogy nem kezeli rendesen a hosszú Ő-t és Ű-t a font, szóval feltettem egy új verziót az oldalamra, a link ugyanoda vezet, kérlek, akinek nem működik rendesen, próbálja ki, hogy letörli a gépén lévőt, letölti újra, és feltelepíti, és ha így sem működik, akkor kérlek írjatok egy levelet a nevramiel@gmail.com email címre, és megpróbáljuk megoldani a dolgot :) Nálam működik, másoknál is, szóval ha probléma van, nyugodtan keressetek meg, mert nem szeretném, hogy valakinek hibásan legyen meg a betűtípus.



Spirit Bliss könyvének nyomtatása kapcsán felmerült a probléma, miszerint szükség lenne magyar ékezetes twilightos betűtípusra, ami akkor sajnos még nem létezett. Szóval elkészítettem, és így már minden féle ékezetes betű megtalálható az alap betűkészleten felül. :)
Arra gondoltunk Spirittel, hogy talán többeteket érdekelné a dolog, és talán a klassz magyarított fonttal még több és szebb képet/bannert/videót vagy akármit tudtok kreálni :)

Mivel a világhálón máshol nem találtam azóta se magyarított fontot, ezért elképzelhető, hogy ez az első, és eddig egyetlen ilyen verzió.
Nagyon szépen megkérek mindenkit, hogy csak magán célra használja fel a letöltött betűtípust, illetve ne adja tovább a saját weboldalán, blogján -vagy ha ezt szeretné, akkor előtte keressen meg engem, Szandit- mert sok munkám van benne, és nem örülnék neki, ha a saját munkám gyümölcsét más orozná el. Köszönöm.

Így néz ki:


És íme, innen lehet letölteni!


Installálás:
Töltsd le a fontot, majd a start menü->vezérlőpult-> betűtípusok->file->új betűkészlet telepítése gombra kattintva kiválasztod a letöltött fontot, és OK. Innentől kezdve a windows automatikusan beteszi a meglévő fontok közé, szóval wordben, photoshopban, stb. is elérhető lesz.

Twilight - dalszöveg fordítás

A főoldalra kitettem néhány olyan a Twilighttal kapcsolatos dal linkjét, amelyeket írás közben szoktam hallgatni. Szandi (aki a leghasznosabb tanácsadóm az írásban, és akivel közösen éljük ki a rajongásunkat) lefordította nekünk ezeknek a daloknak a szövegét magyarra. Szép sorban majd felpakolom az összeset. Ezúton is ezer hála és köszönet neki! Higgyétek el, érdemes meghallgatni a dalokat, és nagyon szép a szövegük is. :)

És íme a 3. lefordított dal...


Néhány tudnivaló a dalról (Szandi tolmácsolásában): „Mitch Hansen Band – Twilight Hour” című albumát a Twilight Saga ihlette. A 13. és egyben utolsó szám, Edward szemszögéből van megírva. Arról a csodálatos pillanatról szól, amikor Edward megkéri Bella kezét a harmadik könyv végén. Hogy mennyire izgatottan várja, hogy Bella igent mondjon neki, és amikor megteszi, annyira boldog, hogy úgy érzi, repül a föld fölött! Azt hiszem, ez a tökéletes befejezése az albumnak!


A dal linkje: http://www.youtube.com/watch?v=IjwIEO-z3vs&feature=PlayList&p=FE30F86D0DE30C10&index=12



A dal szövege magyarul:


Az utolsó dolog


Minden évtized, amit megéltem,
Nem tudtam, hogy Rád vártam,
És akkor a semmiből egyszer csak ott voltál,
Széttörve mindent, amit ismertem.

Fél térdre ereszkedem,
Egyetlen dolgot kérve,
Könyörgöm, kérlek, mondj "Igent".

Isten hozott valami új,
Ahol két élet csatlakozik,
Hogy eggyé váljon.
Ő igent mondott, és a legjobb
Az én végtelen életemben végre eljött.

Hé, hallgasd a hangot,
Ahogy a lábam elhagyja a földet.
Hé, a szerelem az utolsó dolog,
Amiről azt hittem,
Hogy megtalálom.

Minden lélegzettel, amit teszek,
Be akarlak lélegezni Téged,
A mosolyod oly fényes,
Olyan érzés, mintha a nap
Ragyogna az egemen.




A dal szövege angolul:



The Last Thing


Every decade that I've lived
I didn't know that I was waiting for you
Then out of nowhere you were there
Disrupting all I know

I'm down on one knee
With one thing to ask
I'm beggign you please to say yes

Welcome to something new
Where to lives are
Joined to make one
She said yes and the best of
My endless life is to come

Hey, listen to the sound
Of my feet leaving the ground
Hey, love is the last thing
That I thought
I would have found

Every breath that I take
I want to breathe you in
Your smile is so bright that
It feels like the sun
Shining on my skin.

Olvasói videó

Egyik olvasóm, ViviBella alkotott a regényemhez egy kis videót.
Nekem nagyon tetszik, és imádom a zenét, amit alá vágott.
Köszönöm neki, hogy ezen fáradozott!

Olvasói alkotások 1.

A fórum hatására sok olvasóm kedvet kapott alkotni a regényeimhez. :) Nekem nagyon-nagyon tetszik mindegyik. Köszönöm szépen a fáradozásotokat! :)

Freeb fejléce:

Shasta háttérképe

Mon háttérképe:

Ancsagirl háttérképe:

Deszy háttérképe:

ViviBella háttérképe:

ViviBella háttérképe:

Candee háttérképe:

Végzetes találkozás - 7. fejezet

7. fejezet


Kísértés

Az autó végénél járt, mikor halkan követni kezdtem, hogy megkerüljem a kocsit. Kinyitottam az ajtót, s kifújtam a levegőt, hogy friss oxigénnel töltsem meg tüdőmet. Rosszkor… nagyon rosszkor… A hirtelen jött szél felerősödve fújta orromba a közeledő eső, s a lány legédesebb illatát. Elvesztettem fejemet… s emberi létem minden megmaradt lényét… egy gyors mozdulattal az autónak taszítottam és… ösztönösen belemélyesztettem éles fogaimat kecses nyakába. Hallottam nyögését, de lefogtam száját, hogy egy sikoly ne hagyja el piros ajkait, miközben tehetetlenül vonaglott erős szorításomban. Számat, torkomat elárasztotta vére íze… nyeltem, csillapítva a szörnyeteget, az üres sóvárgó érzést a gyomromban, a szomjúságot. Érzékeim nem csaltak, a legédesebb vére volt a világon, amit csak érezhettem magamban… Hogy bírtam eddig megállni, hogy megízleljem?

Hirtelen, alig egy másodpercre lehunytam szemeimet, s észrevétlenül megráztam fejemet. Undorodtam magamtól, amiért ilyen csak eszembe jutott, s elképzeltem. Hogy gondolhatok ilyenre? Képzeletemben apám arca jelent meg, s mellette az enyéim is, csak karmazsinvörös, gyilkos szemekkel. A hasonlóság annyira szembetűnő volt, mégis teljes ellentétei egymásnak. Visszaemlékeztem arra az estére, mikor Istent játszó éveimből hazatértem. Carlisle aranyszín szemei akkor sem vádoltak meg… Megbocsátott, mert legbelül tudta, hogy jobb „ember” vagyok. Bízott bennem, nem törhetem össze ezt a képet… Az előttem megjelent két arc között csak a hófehér bőr volt a hasonló, a szemek… Azok tértek el a lehető legjobban egymástól. A különbség… Nem is lehetne összehasonlítani minket, mintha csak a legsötétebb éjjelt, a leggyönyörűbb, legtisztább nappal mellé képzelném… Nem! Ez nem én voltam. Már nem! Elfojtottam a szörnyeteg arcát, s minden tettét. Több éve nem öltem egy embert sem, nem most fogom megint elkezdeni! Abbahagytam a légzést, kellemetlen, de így legalább nem érzem a lány vérének illatát, aki semmit sem vett észre belső vívódásomból.

Beszállt a kocsiba, s azonnal becsaptam az ajtót, majd türelmetlen lassúsággal megkerülve autómat beszálltam a vezető ülésre. A motor felbőgött, de most mégsem tűnt olyan hangosnak, mint először. A lány nem vette le rólam hatalmas szemeit, amivel igazán nem segített nekem. Talán meg akar halni? Hirtelen beletúrt hosszú, egyenes hajába, a szél felém csapta az illatot. De én most nem éreztem meg, csak emlékeztem rá. Ám emléke is elég volt ahhoz, hogy összeszorítsam fogaimat, s megmarkoljam a kormányt. Nem volt szükségem oxigénre, de ha beszélnem kell, előbb vagy utóbb el fog fogyni, s újból lélegeznem kell. Agyamban tombolt a szörnyeteg. Itt az alkalom, s én elszalasztom. Itt ül mellettem áldozatom, csak pár centire. Meg is tudnám érinteni, s nem teszem. Nem ölöm meg. Nem engedem, hogy bekövetkezzen, amit nem is oly rég elképzeltem… Nem fogom bírni… Túl hosszú még az út, s túl lassan megyünk.

Nem is figyeltem semmire egy darabig. Magamban próbáltam nyugtatni magam. Mennyire emlékezhet arra, ami több éve történt? Hisz még csak hét éves volt, aki épp akkor veszítette el édesanyját. Még mindig engem nézett, de most már nem annyira feltűnően. Láttam, ahogy a pír elönti arcát, s elfordítja tekintetét. Elkezdtem figyelni arcát, ami nagyon is kíváncsivá tett, főleg, hogy nem hallottam gondolatait. Tudni akartam, mire gondol most ebben a percben. Min járhat most az esze. Ez pedig elterelte figyelmem az ordító szörnyetegről, ami a halálát kívánta. Lefelé nézett, magában küszködött - legalább is ezt olvastam le arcáról -, majd hirtelen megmerevedett, s szemei tágra nyíltak, arcán félelem jelei futottak át. Pánikba estem… miért fél most? Észre vett volna valamit az előbbi kis tétovázásomból? Mit tehettem, amiért megijedt? S eddig miért nem?

- Uram Isten! – zihálta egy másodperc múlva. Én pedig megütközve néztem rá.

- Mi a baj? – kérdeztem meg gyengéd hangon, mert egyszerűen nem értettem, mit tettem most, amivel megijeszthettem volna. A tudat pedig, hogy fél tőlem, valahogy még a szomjúságomnál is rosszabb volt.

- Lassíts! – kiáltott rám remegve, s a kocsiba kapaszkodva. – Kétszázzal mész! – S akaratlanul is kibámult az elsuhanó tájra, próbálta magát bepréselni a kocsi bőrülésébe, haját összefogni, hogy a menetszél ne tépje meg.
Megkönnyebbültem némileg, visszafordítottam fejemet az útra, hogy gondolkodni tudjak. Ez az apróság ijesztette volna meg, mikor itt ül egy vámpír mellett, aki bármikor elveszítheti önuralmát, s végezhet vele? Ő pedig attól tart, hogy kétszázzal vezetem a kocsit.
Hitetlenül forgattam meg szemeimet.

- Nyugodj meg… öhm… - akartam mondani a nevét, de eszembe jutott, hogy nem is tudom. Bár azt sem értem, honnan jött az ötlet, hogy a nevén szólítsam. Biztos, csak az udvariasság… Eh, udvarias gyilkos… Ez elég ironikusan hangzik…

- Bella… Bella Black - nyögte ki nehezen, s úgy láttam, kezd megnyugodni. Bár arcán még mindig láttam az apró ijedséget. Black? Ha szívem még dobogott volna, biztos szívrohamom lenne, vagy egyszerűen csak megállt volna bennem a ketyegő. Nem lehet, hogy annyi ember közül, nekem pont a legkívánatosabb egy… egy Black. Egy quileute… Magamban felnyögtem. Nem lehet semmi baja, nem tehetek semmit vele. Muszáj visszafognom magam!

- Bella… nyugodj meg kérlek, nem fogunk semmivel sem összeütközni – ígértem neki lágyan, miután megtaláltam hangom, s ezzel igencsak sok fogyott a levegőmből. A neki életet adó levegőmből… Hallottam szíve dübörgő, újbóli gyors ütemű dobogását, vére zubogását ereiben, ami megőrjített. Pánikba estem, sokkal jobban, mint az előbb. Ha valami baja esik, akkor ezt már nem fogják megbocsátani nekem. Nincs indokom, hogy megöljem. Nem vagyok újszülött, aki nem tudja kontrollálni magát, nem iszom emberi vért. Egyszerűen csak egy drog volt számomra… Rémült arckifejezéséből arra következtettem, hogy még sem nyugodott meg. Így lassítottam, visszavettem a tempón egy kicsit. Rájöttem, hogy beszélnem kell vele, vagy inkább beszéltetnem kell, hogy elterelje gondolataimat, s ne figyeljek arra, mi lenne, ha elveszteném önuralmam.

- Mondd csak, hogy kerültél ilyen messze Forkstól? – kérdeztem, s közben levegőt is vettem összezárt fogaimon keresztül. Szíve üteme most lassult kicsit, visszaállva eredeti, egészséges állapotába. Próbáltam hangomat is szimplán emberi beszélgetéshez lejteni, nehogy még jobban ráijesszek.

- Hosszú történet… - válaszolt kurtán, amivel még jobban feltüzelte kíváncsiságom, ami most úgy égett, mint a szomj az előbb a torkomban.

- Hosszú az út… - próbálkoztam tovább, hogy folytassa. Muszáj, hogy valami elterelje a figyelmemet a képzeletem képeitől. Körülkémlelte a kocsi belsejét, míg én türelmemet lassan elvesztve vártam válaszára.

- Igazából… la push-i vagyok, csak… egyedül akartam a városba jönni… - dadogta mikor tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódott. Szíve megint felgyorsult. – Az utat nézd! – szólt rám kicsit kérlelő hangon, mire kelletlenül visszafordítottam fejemet az útra. Á, miért nem hallom a gondolatait? Most kideríthetném, hogy fél-e tőlem, és azért gyorsul-e fel a szívverése. Ah, nem is kellett volna néznem az utat, úgy is elvezetem könnyedén az Alfa Romeót. Inkább tartanám tekintetem az arcán, hogy valamit kiderítsek reakcióiból. La Push… jutott eszembe a kellemetlen, tegnapi kalandunk megint. Nem léphetek a földjükre, még egy ember miatt sem. Sőt, még a saját törzstagjuk miatt sem. Ha megtudnák… Istenem! Még erősebben szorítottam a kormányt. De nem úgy néz ki, mint egy rézbőrű. Ez csak most jutott eszembe, az előbbi kis ledöbbenés után, ilyesmire nem figyeltem. Pont az ellentéte nekik minden tulajdonságban. Rendkívül sápadt bőr, szív alakú arc, amit hosszú, sötétbarna haj keretezett. Egyértelműen nem úgy nézett ki, mint egy quileute. De akkor hogyan? Megütközve néztem egy tizedmásodperc erejéig, míg leesett… 1923… egy kislány árva lesz… a közelből bűz terjeng felém…

- Egyedül. Értem. Szóval megszöktél – mormoltam halkabban, hogy tudja, hallottam válaszát. Felmordult.

- Mondhatjuk így is – válaszolt kicsit mérgesen, gondolom, mert nem tetszett neki, hogy rájöttem szökésére.

- És miért gyalog jöttél visszafele? – kérdeztem figyelmen kívül hagyva hangsúlyát, s észrevétlenül szemem sarkából rásandítottam, hogy ne az égő érzéssel törődjek a torkomban.

- Mert kiraboltak – válaszolt egyszerűen, miközben egész teste megremegett, s füle mögé tűrte haját, majd egyik vállára húzta zavarában. Kivillantva így sápadt nyakát. Nagyot nyeltem. Szerencsémre – vagy inkább az övére -, a szél kitépte keze közül tincseit, s összeborzolva eltakarta nyakát, s egész arcát is. Ebben csak azt sajnáltam, hogy hajfüggönyétől nem láttam fürkésző tekintetét.

- Fázol? – kérdeztem, mert észrevettem a remegést az előbb.

- Nem, csak… - kezdte bátortalanul -…csak nem volt kellemes.

- Bántottak? – gurultam dühbe hirtelen, ami egy kicsit hallatszott hangomon is. Rám kapta csokoládébarna szemeit, tele kérdésekkel s megrökönyödésekkel. Nem értettem, miért hozott ez dühbe? Mit érdekel engem, hogy bántották-e vagy sem? Semmi közöm hozzá. Elviszem a határhoz, onnan boldoguljon egyedül.

Most nem hallottam az ütemesen gyorsuló szívdobogást. Nem ijedt meg a hangomtól? Ettől a reakciómtól? Minden normális ember félni kezdene, de ő nem tűnt úgy, mint aki fél…

- Nem bántottak, de ez is elég volt. Nem volt pénzem buszra – válaszolt fél perc múlva, gondolom, miután kielemezte hangom, s kérdésem minden részletét. Észrevétlenül elhúztam számat.

- Szerencséd volt – mondtam őszintén. És még most is az van, ha kibírom. Vigyáznom kell, mit mondok vagy csinálok. Most költöztünk ide, nem akarok újból elmenni… egy ember miatt. Egy quileute miatt. Egy nagyon fimon, és étvágygerjesztő ember miatt… Hagyd abba, s ne gondolj ilyenekre! Talán el kéne ijesztenem magamtól, hogy ne forduljon meg a fejében egyszer sem annak a lehetősége, hogy elmondja valakinek. Pont neki! Nem szólalt meg, csak nézett előre, s erősen koncentrált valamire. Őrjítő volt a tudat, hogy semmit nem fogok meghallani, ha meg nem kérdezem. Nem tudtam, mit gondol rólam, emlékszik-e tényleg rám, vagy elmeséli-e netalántán valamelyik törzstagnak? Tényleg rémisztőnek tart-e… Bár miért is mondaná el valakinek? Hisz, az azt jelentené, hogy kiderülne a kis szökése. Rendben, egy gond letudva. Remélhetőleg. Már csak életben kell maradnia.

Most már a sok gondolkozástól, s a lány figyelésétől szomjam kezdett csitulni, nem figyeltem annyira rá, mint azelőtt. Elviselhetőbbé tette a helyzetem, amit mindig megnehezített a mellettem túl békésen üldögélő emberlány.

- Min gondolkozol ennyire? – erőltettem magamra egy bársonyos hangot. Ez mindig bejött az embereknél az elkápráztatásra, s utána a megrémisztésre. Csak a levegőm fogytán volt megint. Vajon melyik jobb, a gyors és mély levegővétel, vagy a lassú, fogakon keresztül szűrt levegővétel? Inkább a gyors… Döntöttem, s tettem is meg azonnal, míg Bella nem figyelt. Olyan furcsa volt kimondani még magamban is a nevét. Bella Black…

- Csak azon… milyen fiatal vagy – mondta egy kis tétovázás után halkan. Lemerevedtem, a kormányon tartott kezem görcsösen szorította azt. Ezzel mire akart kilyukadni? Vagy csak egy ártatlan kérdés lett volna… Nem is kérdés, inkább hangzott megállapításnak.

- Mert az is vagyok… - válaszoltam, ebből a mondatból csak nem tud semmi lényegesre sem következtetni. Remélem…

Már az út felénél jártunk, ami egy kis félelemmel töltött el. Amennyire kívántam, hogy vége legyen a mi kis utunknak, annyira akartam az ellenkezőjét is. Ki akartam deríteni, mit gondol rólam, hogy mit fog tenni, ha hazaért. Tovább akartam nézni… Finoman összeráncolta homlokát.

- Mindig így vezetsz? – kérdezte egy perc múltán. Gyors váltás volt, amit nagyon nem értettem.

- Igen, mindig – válaszoltam.

- Nem volt még baleseted? – folytatta a kérdezősködést.

- Egyszer sem – mondtam. Nem lenne bajom, ha balesetet szenvednék, de ezt persze megtartottam magamnak. Ebből meg mire akar következtetni egyáltalán?

- Beteg vagy? – folytatta, s rám nézett megint. Hatalmas barna szemei végigfutottak kivillanó, hófehér bőrömön.

- Nem – vágtam rá meggondolatlanul, túl gyorsan. – Miből gondolod? – próbáltam menteni a helyzetet, s megtudni mi körül terjengnek gondolatai.

- Mert még nálam is sápadtabb vagy – válaszolt még mindig engem nézve.

- És ez baj talán? – kérdeztem némi éllel a hangomban, s megremegett a kezem a kormányon. De ő ezt nem vette észre, annyira az arcomra koncentrált. – Egyébként sincs közöd hozzá – mondtam durván. Nem hagyhatom, hogy még valamit kiszedjen belőlem. Kicsit rátapostam a gázra, feljebb tolva a sebességét a kocsinak.

- Miért gyorsítottál? – jött a zavart kérdés.

- Mert már késő van – hazudtam hihetően. Hangom megint felvette bársonyosságát.

- Ó… - formálta ajkaival. Miért érzem még mindig minden levegővétel után az illatát, amikor a szabadban vagyunk, nyitott tetőnél…? Ellenem dolgozik a szél, szerencsére az esőt elhagytuk Port Angelesnél. Itt közel Forkshoz száraz minden. Már nem sokat kell kibírnom, s nem sokáig láthatom gyönyörű arcát sem. Teli emberi, megfejthetetlen érzésekkel.

A továbbiakban nem szólalt meg, lehet látta, hogy közel járok a kitöréshez, mint egy vulkán, amelyből feltör a láva – jelen esetben a szörnyeteg -, s elárasztja őt, megöli. Most már nem azon gondolkoztam, hogyan bírom ki az út megmaradt kilométereit, hanem, hogy mennyire ijedt meg tőlem. Többet nem futhatok vele össze még véletlenül sem. El kell mennem, hogy erőt gyűjtsek. Vagy talán örökre, hogy ne ontsam ki életét. A kísértés itt van bennem, még mindig a halálát, a vérét kívánva, s mellette ott van a kíváncsiság is, valami mással együtt. Egyrészről gyűlöltem – ami elég gyorsan elpárolgott -, amiért akkor megmentettem, s most kínoz. Másrészről… Nem tudtam megfogalmazni mi is az, de nagyon erősen élt bennem egy másik érzés. Mélyen elrejtve, de ott volt. Mintha meg akartam volna védeni Bellát, még magamtól is…

Egy óra múlva elértük Forks határát. Ebben az órában a lány hihetetlen sokszor nézett rám, s felejtette rajtam szemeit, mikor azt hitte, nem tudok róla. Vagy nem veszem észre. De én minden apró pillantásról tudtam, s nem idegesített, ellenkezőleg. Tetszett… S mikor ő is észrevette, hogy tudom, arcát elöntötte a pír, és gyorsan elkapta csokibarna szemeit. Tudtam, hogy ezzel nagy hibát követek el, hogy engedem ezt az érzést elhatalmasodni magamon, de inkább ez, mint az ölési vágy… Lekanyarodtam a La Push-ba vezető útra. Mielőtt azonban elértük volna a határt, amit nagyon egyszerűen megtaláltam, megállítottam a kocsit.

- Sajnálom, tovább nem tudok menni – mondtam válaszképp Bella kérdő tekintetére.

- Ó, öhm… köszönöm, hogy idáig elhoztál – erőltetett egy gyenge mosolyt felém, amitől egy pillanatra megszólalni sem tudtam. Szemeink összekapcsolódtak. Megköszörültem torkom, kipattantam a kocsiból, s megkerülve azt udvariasan kinyitottam az ajtót neki. Még egy kedves mosolyt küldött felém, amiben már sokkal több bátorság lappangott. Végigsimította az autó ajtaját, miközben kiszállt, s én nem is figyeltem, hogy kezünk milyen kis távolságra van egymásétól. Gyorsan leheletnyit megérintette jéghideg bőrömet, mire én észbe kaptam. Halkan felszisszent, mire én elrántottam kezemet, s ennek leplezéséül becsaptam a Romeo ajtaját. Nem hallottam a szokásos félelemtől felgyorsult szívet, ami ilyenkor jönni szokott. Meg akart érinteni? Megunta az életét talán? Megrökönyödtem – ez nem normális, az biztos. Szemeit belefúrta az enyémbe, s nem is engedte őket. A barna, s a mézszín összekapcsolódott egy percre, majd elszakítva tekintetem megkerültem a kocsit elölről, s beszálltam.

- Látlak még…? – kérdezte Bella remegő, fojtott hangon, amit nem tudtam hova tenni. Majd hátrébb lépett pár lépésnyit.

- Nem hinném, de… jobb ez így… – mondtam elkeseredetten, szaggatottan, majd felpörgettem a kocsi motorját, s hangos csikordulást kiadva megpördítettem, és otthagytam ledöbbenve Bellát… A sötétben, a la push-i határnál.

Mélyen kifújtam a tüdőmben ragadt levegőt, s frisset szippantottam be. Megpróbáltam kitörölni, kimosni az illatból visszamaradt emlékeket, de egyszerűen nem tudtam. Túlságosan beleégett a tudatomba. Még a hideg, tiszta levegő sem segített. Egy Black… ha itt maradok, biztos, hogy előbb utóbb végzek vele. És az a szövetség végét jelentené. Miért okoznék gondot a családomnak, ha elég, ha csak én szenvedek? Ez lesz a legjobb. Hiába a sok tervem, egy emberlány mindenbe „beleszólt”. Gyűlöljem ezért? Hogyan is tehetném? Csak magamra haragudhatok, csak én vagyok ilyen gyenge, hogy nem vagyok képes elviselni a közelségét, az illatát. De ha egyszer olyan hihetetlenül édes! Mintha direkt nekem találtak volna ki, hogy kínozzon, s az őrületbe kergessen! Isten talán így akar megbüntetni régi bűneimért, vezeklem, életem további évtizedeiben… Megérdemlem… Csak a családom nem érdemli, hogy miattam újból költözniük kelljen, vagy én legyek szomorúságuk oka. Nem hagyhatom, hogy bántódásuk essen akárhogy is. Észnél vagyok, nem fogom megkeresni a házában, nem tehetem! Egy Blacket… Nem fogok vele soha többé találkozni, s akkor nem kell elmennem sem. Meg tudom csinálni, kontrollálni tudom magam, hogy ne keressem fel. Főleg a quileute-k földjén…

Vajon Alice látott valamit a közeljövőben? Hogy meg fogom ölni Ephraim Black „védencét”? Ez a gondolat nyílként hasított belém. Nagyon is elterveztem, sőt elképzeltem, Alice-nek látnia kellett. Ha nem épp Jasperrel volt elfoglalva, hogy ő ne tegyen semmi meggondolatlan lépést. Nem akartam, hogy megtudja, vagy akár Carlisle, vagy Esme. Azt nem élném túl, azt a szégyent, ami gyengeségem miatt elárasztotta lelkem. La Push-tól csak pár percnyire telt, míg hazaértem. Leparkoltam a kocsit a garázsban, s mély, nyugtató levegőt vettem. Most először távol tőle. De illata még mindig ott égett torkomban és tudatomban. Összeszorítottam fogaimat egy másodpercre, majd kiszálltam az autóból, s becsaptam ajtaját. Bementem a házba, csak előre nézve, szerencsémre a nappaliban senki sem tartózkodott. Vagy még sem…

- Na milyen gyors az autó? – nézett rám Alice a kanapé háttámlájára dőlve, amivel megtorpanásra késztetett.

- Gyors… nagyon is… - mondtam türelmetlenül, s Alice azonnal észrevette rajtam, hogy valami nincs rendben.
Valami baj van, Edward? – kérdezte tőlem gondolatain keresztül.

- Nincs semmi – morogtam, s gyorsan eltűntem az oltalmat adó szobámba. Pár másodpercre rá, kopogás hallatszott.

- Nem vagyok itt – horkantottam. Miért nem lehet egyedül hagyni?

- Tudom, hogy ott vagy – jött a szigorúnak szánt hang Alice-től, s meg sem várta, míg engedélyt kap a belépésre. Lehuppantam a bőrfotelembe, s megvártam míg Alice is kényelembe helyezi magát. Úgy sem szabadulok most meg tőle. Biztos voltam benne, hogy nem csak véletlenül volt a nappaliban. Várt rám… mert látta… Lesütöttem szemeimet.

- Mondd el – kérlelt halkan.

- Mit? Úgyis láttad, nem? Akkor meg nem kell elmondanom – vetettem oda kicsit durvábban, mint akartam. Nem tehettem róla, az emlék még mindig szörnyen furdalta lelkiismeretem, s a szégyen egyre csak nőtt bennem.

- Csak annyit láttam, hogy két percenként hol itt vagy, hol ott… - mondta őszintén, mire most először felnéztem rá. – Ami nem is tudom pontosan hol van – nevette el magát.
És ez nagyon rossz érzés…

- Nem Jasper mellett kellene lenned? – próbáltam meg elterelni figyelmét.

- Emmettel és Rosalie-val van – vonta meg vállát. – Ne terelj! – mondta apró vigyorra húzva ajkait. Nagyot sóhajtottam.

- Majdnem… elkövettem életem talán legnagyobb hibáját… - fogalmaztam meg érzésem.

- A majdnem az nem rossz – mosolygott rám Alice. Keserűen felnevettem.

- Ha láttad volna, nem mondanád ezt – mondtam undorodva. Undorodva magamtól, már amiatt, amit csak elképzeltem.

- De nem tetted meg – vetette ellen Alice. – Akármi történt, vagy akármi volt, nem tetted meg – nyomatékosította szavait.

- De közel voltam hozzá. Nagyon közel… - hunytam le egy pillanatra szemeimet, miközben fejemet ráztam.

- Ne emészd magad, Edward. Mindegyiküknek vannak kritikus pillanatai, de a lényeg a végeredmény – mosolygott rám titokzatosan, majd felállt, s egyszerűen kisétált a szobámból. Most már nem tudtam eldönteni, tényleg nem látta-e azt a szörnyű képet, amit elképzeltem, vagy jövőmet, amiben már talán meg is öltem… De nem láthatta a képzeletemben lejátszódó jelenetet… Nem döntöttem, hogy én azt meg is teszem, véghez viszem, „csak” elképzeltem. Már ettől is kirázott a hideg, s undorodtam magamtól. Ennyi évig képes voltam megállni, hogy ne igyak emberi vért, s most megint megjelenik csak úgy a semmiből pont Ő…
Mikor lehunytam szemeim – az előbb is -, magam előtt láttam Bella Black csokoládébarna szemeit, amikhez hozzájött még gyönyörű, titokzatos arca. Annyira kívántam… a vérét, s hogy csak egyszer láthassam újra. De azt az egyet nem szabad! Pont azt, amire a legjobban vágyom. Tiltott dolog… Hogy életben maradjon, s én ne váljak egy szörnyeteggé.

Kellene valami elfoglaltság, jutottam az álláspontra - úgy egy órai szimpla gondolkodás után -, ami lekötné figyelmem, s időmet is egyaránt, de mégis emberek közelében lennék, hogy erősítsem akaratomat. Hogy ne történhessen meg ilyen még egyszer. Beszélnem kell Carlisle-lal! Felpattantam, s megkerestem őt. Meg is találtam a dolgozószobájában. Hihetetlen volt, hogy még ilyenkor is a munkájával törődött.
Bekopogtam, majd megkapva az engedélyt beléptem hozzá. Mosolyogva fogadott.

- Edward? Mit szeretnél? – kérdezte tőlem.

- Csak beszélni veled – kezdtem, mire intett, hogy üljek le.

Végzetes találkozás - 6. fejezet

6. fejezet

Pár óra elteltével idegen hangok ütötték meg füleinket. Mindegyikünk támadó állásba görnyedt épp ahol volt, s aranyszín szemeinket a fák sűrűjén tartottuk, hallgattuk a fák reccsenését. Beleszimatoltunk a levegőbe, Carlisle rám nézett, hallottam Emmett morgását, Rosalie vicsorgását, Alice fújtatását.

- Kutyák… - mondtam ki undorodva megállapításomat, mire apám aprót bólintott.
Edward tudd meg mit akarnak… - mélyen belenéztem Carlisle szemeibe, majd egy ág reccsenése, s három dühös morgás elterelte figyelmem. Aztán még valami, amit még nem tudtam, s nem is volt időm megmagyarázni még magamnak sem.

- Senki ne mozduljon. Rose figyelj Emmettre, Alice Jasperre – adta ki Carlisle az utasításokat a többieknek, s mihelyst ezt kimondta három, hatalmas farkas bukkant elő az erdő sötét sűrűjéből. Körbevettek minket, így kénytelenek voltunk félkörbe állva egymás hátát védeni, ha támadnának. Márpedig eléggé úgy néztek ki, mint akik csak a legjobb lehetőségre, egy gyengepontra várva támadásba lendülnek. Jasper gondolataiban elemezgette esélyeinket, amik nem is voltak a meglátása szerint rosszak. Később… most másra kell figyelnem.

Reméltem, hogy most nem mond csődöt a képességem, hisz ha egy embernél már megtörtént… egy farkasnál miért ne? De nem. Minden gondolatot hallottam, ami a három kutya agyán átfutott. A vezető, aki Carlisle, s előttem állt megfontolt volt, vicsorogva mutatta ki éles, hófehér fogait, hátha ettől meghátrálunk, s könnyebben végezni tudnak velünk. Hatalmas volt, mindközül a legnagyobb, fekete bundája csak úgy ragyogott a hold ezüstös fényében.

- Nem akarunk senkit bántani… – szólaltam meg hirtelen nyugodt hangon, s nagyon lassan felegyenesedtem ennek jeléül, mire Carlisle kérdőn rám nézett. Azonban én az Alfa hímen tartottam szemeim, aki előttünk alig két méterre tornyosult, támadásra készen. A többiek reakciójára nem tudtam koncentrálni, hisz ettől függhet most minden. Milyen gondolatokat tudok kiolvasni fejükből. Tudtam, Carlisle nem akar harcot velük, ebben az egyben biztos voltam. Békésen akarja megoldani, akármi is legyen az.
A quileute-ek földjén vagytok, nem kegyelmezünk nektek – hallottam a dühös gondolatot.

- Edward…? - suttogott mellettem Carlisle.

- Végezni akarnak velünk, mert a földjükön vagyunk. A quileute törzsén – préseltem mérgesen fogaim közül.

- Majd én beszélek vele, te csak közvetíts – mondta apám ellentmondást nem tűrően. Csak szememmel mertem jelezni, hogy megértettem, mit szeretne. Nem akartam, hogy a farkasok ezt akármilyen taktikának tudják be, hogy kommunikálunk, s akár tervet szövünk az elpusztításukra. Akaratlanul is beleszimatoltam a levegőbe – amit meg is bántam azonnal -, s apró fintorba futott ajkam, aztán szemeim kissé elkerekedtek. Ez az illat a kutyák szagával keveredve… Próbáltam ezt a bűzt kizárni, s csak arra az egyre emlékezni… – Carlisle Cullen vagyok. Hallgassatok meg, kérlek – próbálta meggyőzni a vezetőt apám, amivel elterelte figyelmem. A fekete bundájú farkas egyre jobban vicsorgott, morgása sértette füleimet.

Amíg nem szólok, nem támadtok! – adta ki az utasítást két társának. A következő gondolat már nekünk szólt. Miért hallgatnánk meg titeket? – köpte még gondolatban is a szavakat, próbálva udvarias formát magára erőltetni.

- Azt akarja tudni, miért hallgassanak meg… - mondtam Carlisle-nak.

- Azért, mert tudjátok, hogy túlerőben vagyunk. Ha bántani akartunk volna titeket, már rég megtehettük volna. – Apám hangja nyugodt volt, s határozott. Hiába, mindig értett a diplomáciához…
Lebecsültök? – jött a dühös kérdés, s egyet előre lépett a farkas, a többi pedig vele együtt mozdult.

- Eszünkben sincs – tiltakoztam azonnal, bár ezt kicsit másképp gondoltam. Valljuk be, mi heten vagyunk, míg ők csak hárman. – De beláthatod, hogy többen vagyunk – próbáltam érvelni az igazunk mellett.

- Megígérem, hogy egyikünk sem fogja bántani a quileute-eket, és egyetlen embert sem közel, sem távol. – Carlisle aranyszín szemeit belefúrta a vezető fekete szemeibe.
Miért higgyünk nektek? – tette fel a kézenfekvő kérdést pár másodperc múlva.

- Azt akarja tudni, miért higgyenek nekünk – közvetítettem apámnak is, na meg családom többi tagjának.
Kétségbeesett gondolat tört utat elmémbe. Alice a hátam mögött állt közvetlenül.
Nem láttam őket… Ilyen… még soha… - hátranyúltam, s megfogtam Alice kezét. Megszorítottam, hogy itt vagyok, s hallottam.
Köszönöm Edward…

- Mert nem ölünk embereket. Csak állatok vérét isszuk. Láthatod a szemeinken – válaszolt Carlisle. Esme és a többiek kezdtek felegyenesedni, csak Emmett vicsorgott még mindig az előtte morgó ellenségünkre, de Rosalie mindig megakadályozta, hogy cselekedjen is. – Nem fogjuk átlépni a határvonalat, ami a ti és a mi földünk között húzódik. Egyikünk sem.

Hallottam, hogy Carlisle megingatta a farkas határozottságát. Elgondolkodott, elbizonytalanodott velünk szemben. Szemünk színe apró bizonyíték volt számára, de ezen a ponton megint csak megakadt, mikor társa közölt vele egy tényt.
Egyikőtök szeme vörös – jelentette ki ellenérvként.

- Észrevették Emmett szemeit – mormoltam Carlisle-nak.

- Emmett még újszülött, de gondoskodom róla, a családom tagja. Nem fogom engedni, hogy bárkinek baja essen. A szavamat adom, s azt sosem szegem meg. Ha ti is békében élni hagytok, mi is – fontolta meg apám a szavait, mielőtt kimondta. Nem akarta felhergelni a farkasokat, vérontás, harc nélkül szerette volna elintézni ezt az ügyet.

Az Alfa hím már eldöntötte. Megbeszélte csapata tagjaival, de a döntő, az utolsó szó az övé volt… Az irányítóé.
Rendben. Amíg nem ontotok emberi vért, s nem lépitek át a határt, addig mi sem háborgatunk titeket. Esküszöm, én Ephraim Black – közölte döntését, mire bólintottam. Ephraim mintha egy apró fejhajtást tett volna Carlisle felé tisztelete jeléül, majd mindhárom farkas eltűnt az erdőben.
- Ha jól gondolom, megegyeztünk velük… - mondta csak úgy Carlisle, de én kihallottam hangjából a megkönnyebbülést. Esme sóhaja jutott el fülembe, majd megfogta Carlisle kezét.

- Igen. Ephraim Black megesküdött, addig nem háborgat minket, míg nem ontunk ki emberi életet, vagy míg át nem lépjük határt. Úgyhogy most tűnjünk innen – nyögtem, mert tudtam, még figyelnek minket, mikor távozunk a földjükről.

- Rendben. Hallottátok, kérlek tartsátok is be. Nem akarok összetűzést a farkasokkal – mondta Carlisle mindenkinek, s futásnak eredt. Mi pedig követtük őt. Egy kicsit lemaradtam a többiektől, hátranéztem még egyszer utoljára, bele a sötétbe. Éreztem, vagy csak képzeltem, nem tudtam már. De az az édesség… Megráztam fejemet, majd én is elindultam, s örültem, hogy gyorsaságomnak hála egy tizedmásodperc alatt utolértem őket.

Mikor hazaértünk mindenki elvonult a saját szobájába, csak Carlisle s én nem. Apám beszélni akart velem, mert kíváncsi volt, hogy miket tudtam meg gondolataikból. Leültem a szokásos helyre dolgozószobájában, vele szemben.

- Nagyon különös volt – kezdtem, ami legelőször eszembe jutott.

- Miért? – kérdezte Carlisle. – Mit tudtál meg róluk?

- Hárman voltak, ugye, de amelyik előttünk állt, volt a vezető. Az Alfa hím, ahogy ők nevezték maguk között. Az irányító, a vezető, mint te…

- Igen, igen… ez észrevehető volt – révedt el Carlisle.

- A gondolataik pedig… - néztem el apámról, mire felkapta tekintetét. -…mind a hárman hallották egymás gondolatait. Mindent, ami a másik fejében járt – mondtam színtelen hangon. Nekem nem tetszene, az biztos. Mindent tudnának rólam, ami csak a fejemben jár, s eltitkolni… Semmit nem lehetne.

- Érdekes… - dőlt hátra székében. – Szóval egymás között tudnak kommunikálni. – Bólintottam.

- Amelyik Emmett előtt állt, az értesítette Ephraim-ot a szemszínéről.

- És mit gondolsz valóban kötik magukat a megállapodáshoz? – Ezen egy pillanatig elgondolkoztam. Carlisle már most bízott ebben, bízott Ephraimban, hogy betartja, de megerősítést akart tőlem, aki hallotta gondolatait.

- Úgy vélem, igen – válaszoltam egy perc múltán. – Megesküdött. Vagy legalább is addig biztosan, míg le nem váltja esetleg az utódja… - fontoltam meg ezt az eshetőséget.

- Ez jó hír… - bólintott aprót Carlisle. – Nem tudom, meddig maradunk itt, de nem akarok semmi konfliktust velük.

- Igen, tudom – mosolyodtam el.
Min mosolyogsz?

- Csak ismerlek… - nevettem fel, mire apám is mosolyra húzta ajkait. – Ha nem bánod, megyek, úgyis jön Esme – mondtam vigyorogva.

- Menj csak, tartalmas nap volt – állt fel Carlisle. Kopogtattak az ajtón, Esme lépett be. Egy meleg mosolyt küldött nekem, s megsimította arcomat, majd magukra hagytam őket. Egyenesen a szobámba mentem, gondolataim viharként cikáztak fejemben. Nem titkoltam zavartságom, bizonytalanságom. Annyi minden történt ma, apró kis jelentéktelennek tűnő gondolatok, amiket ha tekintetbe veszek, már nem is annyira elhanyagolhatók. Ott van Alice, Jasper… és… és az kísértő illat. Alice vajon miért nem látta a farkasokat előre? Mert gondolom már jóval előtte eldöntötték, hogy végeznek velünk, de Alice mégsem látta. Nem hazudott, az a kétségbeesés, ami a gondolatában volt… Egy magyarázat lehet. Az, hogy farkasok, ezért nem látta őket előre. Jasperen nem akartam most gondolkodni. Lehet, nincs is jelentősége annak, hogyan elemezgette esélyeinket.

Az illat… talán képzelődtem megint. Talán csak felelevenítettem magamban… de pont akkor? Mikor a farkasokkal „összefutottunk”? Egy pillanatra megtorpantam a szobámban, miközben az ablak felé tartottam. Lehetetlen… az nem lehet, hogy ők… Biztos, hogy nem. Nem végeztek volna egy emberrel, ha őket védik. Az saját természetük ellen lenne… De ha találkoztak vele esetleg, valami folytán, akkor ennyire megragadhatott volna az illata a farkas bűzben? Mi lehet erre a magyarázat? Csak túl érzékeny vagyok rá, vagy csak képzeltem, ami igen furcsa lenne. Nem, ennyire nem vagyok ostoba. Nem képzelődtem, éreztem. Tudom, hogy az ő illata volt, az az édes, finom illat. Kiéreztem abból a farkas szagból. Odaléptem az ablakhoz, s kinéztem rajta. A nap arany sugarai csak egy-két helyen szűrődtek át egy csíkban a szürke esőfelhőkön, majd egy perc múlva azokat is elzárta a sűrű felhőtömeg. Fintor futott át arcomon, mikor orromat újra átjárta emlékeimen keresztül a farkasok undorító szaga. Nem aggódtam úgy, mint Carlisle, vagyis nem a szövetség miatt. Én másért voltam nyugtalan, egy észrevett, kínzó illat miatt. Nem tudtam mit fogok tenni, ha még egyszer megérzem. Most is vissza kellett fognom magam, hogy ne menjek, keressem és ízleljem meg vérét. Egy valami tartott vissza csak… Carlisle. Mindig ő volt az, akire ilyenkor gondolotam, mennyire megbántanám, ha újra ölnék. Ha újra emberi vért innék. Ledőltem a kanapéra, nem volt semmihez sem kedvem. Még zongorázni vagy tanulni sem. Életkedvem most a lehető legalacsonyabb szinten volt. Szomjam lappangott, de ahogy eszembe jutott az édeskés illat, ki akart törni a szörnyeteg.

Megpróbáltam másra terelni figyelmem. Hallottam, hogy Alice és Rosalie elmennek itthonról, Emmett és Jasper beszélgetnek. Carlisle már dolgozott, Esme dúdolgatott egy dalt, ami nagyon ismerős volt. A saját szerzeményem, amit nekik írtam, az ő szerelmüknek hódolva. Fájó szívvel gondoltam arra, mióta vannak együtt, s mióta szeretik egymást. Megtalálták egymást…
Hirtelen felpattantam a kanapéról, s lementem a nappaliba, ahol az antik zongora állt. Mégis csak kedvem szottyant, hogy elüssem az időt valamivel, s mi lenne ennél jobb? Eljátszom Esmének a darabot.
Leültem a zongora elé, s felnyitottam a fedelét. Imádtam zongorázni, szenvedélyem nem ismert határokat. Az egyetlen olyan dolog, amit talán tökéletesen csinálok. Megérintettem a billentyűket, s ösztönösen, lehunyt szemekkel elkezdtem játszani. Csak éreztem a törékeny billentyűket, ahogy leütik az akkordokat, s megszólal hihetetlen csengésű hangjuk. Hallottam, ahogy Esme felfigyel játékomra, s szemeim előtt láttam lágy mosolyát. A következő pillanatban már mögöttem hallgatta a dallamok felcsendülését. Éreztem kezeit vállamon, s azon gondolkodtam, hogy el kellene mondanom neki. Hogy mi történt régen, s mi most. Valakinek, akiben bízom, s tudom, hogy megértő lesz velem. Bár azt is tudtam, hogy apám is és anyám is legjobban már csak egy valamire vágynak… Hogy megtaláljam társamat. Egyedül éreztem magam, pedig mekkora lett a családom. De ez más…
A darab a végéhez ért, ujjaim megálltak a billentyűk fölött.

- Esme… el szeretnék mondani valamit – kezdtem halkan. Anyám leült mellém a zongorához.

- Mondd csak, Edward – emelte rám aranyszín szemeit.

- Nem tudom, hogy Jasperben mennyire bízhatunk – súgtam egy perc múlva halkan, hogy csak mi ketten halljuk. Emmett lefoglalta az emeleten Jaspert, így ez most jól jött, hogy eltereljem előző gondolatomat. Hirtelen döntöttem.

- Ezt hogy érted? Edward nem kell, hogy azonnal befogadd a családba, de…

- De te nem hallottad, mikre gondolt… - vágtam a szavába. – Tudom, hogy bennünk nem akar kárt tenni, de a sebei…

- Majd elmondja, ha úgy érzi – nyugtatott Esme, mire sóhajtottam.

- Igen, igazad van. Csak túlreagálom. Hülyeség az egész.

- Nem hülyeség, csak aggódsz – mosolygott Esme, s megsimította az arcomat. – Magadra hagylak, komponálj valami szépet – állt fel mellőlem, s felment az emeletre. Hallottam Esmét, Emmettet, és Jaspert is, aki most már egyedül volt.

Sajnálom Edward… Tartozom egy vallomással – hallottam meg Jasper gondolatát, majd megütközve végignéztem azokon keresztül élete történetét. Összeszorítottam állkapcsom, most már tudtam, mitől vannak azok a hegek a testén, s min ment keresztül Jasper… De változtatott az életén, s rátalált Alice, ami a legjobb volt az ő meglátása szerint, ami csak történhetett vele. Nem tudtam haragudni rá, s nem tudtam nem figyelembe venni ezeket.

- Köszönöm – mondtam halkan Jaspernek. Tudtam, hogy hallja… Csak azt nem értettem, miért most mutatta meg nekem ezeket a gondolatokat. A beszélgetésünk miatt Esmével? Mindegy is. Őszinte volt hozzám, remélem, egyszer elmondja majd Carlisle-éknak is.

Már kezdett sötétedni, mikor Alice és Rosalie hazaértek.

- Edward! – kiáltottak utánam mindketten. Komótosan a nappaliba mentem.

- Tessék? – kérdeztem pár méterrel előttük állva. Vigyorra húzták ajkukat.

- Úgy gondoltuk, hogy tetszeni fog neked, amit vettünk… - mondta Rosalie.

- Fog is – kontrázott rá Alice, mire magamban felnyögtem, mit találhattak ki ketten…

- Azt majd meglátjuk – morogtam.

- Akkor gyere ki a garázsba – mondta Rosalie, s Alice már el is indult. Elhúzva számat követtem őket.

- Vettetek egy új kocsit? – kérdeztem meg csak úgy, mert Rosalie gondolataiból ezt már kiolvastam, de hogy milyet…

- Mondtam, hogy ne gondolj rá – szidta játékosan Alice Rose-t, mire felvihogtam.

- Nem tehetek róla, hogy ilyen alattomosan kilesi őket – mondta durcásan Rosalie.

- Nem is tudom, miért mennénk másért a garázsba – védtem kicsit Rose-t, mire Alice rám villantotta tekintetét.

- Nem kell mindig mindent tudnod – vetette ellen Alice.

- Úgy vettem észre, te vagy, aki mindig mindent tudni akar – vágtam vissza.

- Na, inkább térjünk a lényegre – vágott közbe Rose haját igazgatva türelmetlenül. Ránéztem a garázsban álló, letakart kocsira. Alice bólintott, majd lassan odament a kocsihoz, s lerántotta róla a leplet.

- Váó – nyögtem ki nehezen, ahogy megláttam az Alfa Romeo márkájú, nyitott, fekete sportautót.

- Mondtam, hogy tetszeni fog neki – hallottam meg az Alice fajta elégedett, „én tudtam” hanglejtést.

- Hm… végül is, kinek ne tetszene egy ilyen remekmű – mondta Rose, inkább kijelentésnek szánta, mint kérdésnek.

- Öhm… és miért is kapom? – kérdeztem rá. Talán, még sokba fog ez nekem kerülni.

- Csak úgy – vonta meg a vállát Alice. – Meg Rosalie-nak kell a tiéd.

- A Cadillacem?

Mivel másik nincs is… - hallottam Rose gúnyos gondolatát.

- Mindig szerettem a Cadillaceket… - nézte a kocsit Rose.

- Na menj, próbáld ki – tuszkolt az autó felé Alice. – Következőnek veszünk egyet a fiúknak is, vagy lecseréljük Carlisle-ét – vigyorgott Alice Rose-zal együtt.

- Úgyis kiment már a divatból Carlisle-é – értett egyet Rosalie.

Én eközben beültem az autóba. Ráraktam kezem a kormányra, s elvigyorodtam.

- Ne várjatok – mondtam, majd beindítottam a motort. Hangosan felbőgött, mégis gyönyörű, mély hangja volt. A bőrülések pedig hihetetlenül kényelmesek. Ráléptem a gázpedálra, s már száguldottam is kifelé a kis ösvényen az erdőből, míg el nem értem az utat. Felpörgettem a motort, ki akartam próbálni, mennyi a végsebessége. A kilométeróra elérte a kétszázat, s még mindig nyomtam a gázt. Egészen kétszázharmincig. Lámpájának fénye erősebb volt az utcai lámpákénál. Őrületesen jó volt vezetni ezt a csodát, a szél csak úgy zúgott a fülemben, a hajamat tépte, de nem törődtem vele. Szabadnak éreztem magam, minden gond nélkül. Ennek az autónak a teljesítménye már közelített a futás élményéhez. Nem tudom, miért kaptam, de most örültem Alice és Rose ajándékának. Az érzés felülmúlhatatlan volt jelen pillanatban. Csak nyomtam a gázt, s azt vettem észre, hogy már Port Angeles felé közeledem. Kilenc óra lehetett, vagy kicsivel több, a felhőkön előbukkanó telihold titokzatosan nézett le az útra. Lelassítottam. Talán, lassan vissza kellett volna fordulnom, de a szél különös dolgot hozott magával, ami az ellenkezőjére sarkallt.

- Nem lehet… - nyögtem kétségbeesetten. Beszívtam tüdőmbe a levegőt, éreztem édeskés ízét, éreztem a bennem lévő szörnyeteg ujjongását. A méreg azonnali termelődését számban. Izmaim még így is megfeszültek, alig bírtam megállni, hogy a kormány egyben maradjon, s ne törjem porrá. – Nem…

Ez az illat… nincs messze tőlem… ő az, csakis ő lehet az… Közeledtem felé, mély levegőt vettem, hogy legyen elég a tüdőmben, s közben torkomat égette, kiszárította ez az illat. Benn tartottam a levegőt. Miért nem fordulok meg rögtön, s megyek a másik irányba? Miért kínzom magam? Tudnom kell, kikkel van, vagy mit csinál ilyenkor itt, egy ilyen veszélyes város közelében. Egyszerűen hajtott a kíváncsiságom, s még valami, amit nem tudtam megmagyarázni. Vagy nem is akartam… A szörnyeteg egyre csak feszítette a mélyben lévő ketrec vasait, tombolt, ki akart törni érte… A véréért, mint akkor régen. Csak most sokkal erősebben, mint mikor csak gondoltam rá. Most éreztem… Túl közelről.

Szemeim már látták őt, karcsú alakját, amint karjai reszketve ölelik át testét, hosszú, sötétbarna haját, amibe a szél bele-belekapott, sötétbe burkolózó szív alakú arcát. Nem mertem levegőt venni, nem tehetem meg… Nem ölhetem meg, ő csak egy ártatlan ember, akit a sors nem kedvel, hiszen összehozta velem… megint. Átlagos tempóban tartottam a kocsit, mézszínű szemeimet megbabonázta alakja. A lámpa fényében belefúrtam szemem meglepett, vagy inkább elkápráztatott csokoládébarna tekintetébe. Csak néztem, ahogy elhaladtam mellette, ahogy ő engem. Aprót botlott saját lábában, miközben folyamatosan engem nézett, hátrafordulva. Hallottam, ahogy elkáromkodja magát, s ezen mosolyognom kellett. Egyedül van… - nyílalt belém a felismerés hirtelen, ami eddig valahogy mellőzve futott csak át agyamon. Nem hagyhatom itt, ki tudja, mi történne vele.

Rátapostam a fékre - ez lehet életének utolsó hangja, amit még hall. A kocsi csíkot húzva, csikorogva állt meg. Megfordítottam, s előtte pár méterrel, az út másik oldalán megálltam. Fogaimon keresztül szívtam még egy kis levegőt tüdőmbe, próbáltam kizárni vérének édes illatát fejemből, s kiszálltam a kocsiból. Megállt, engem figyelt, arca semmit sem tükrözött. Gondolatai… üresen, rejtélyesen tátongtak előttem, mint egy lyuk. Fél percig csak néztük egymást, míg elég erőt nem merítettem, hogy megszólaljak. Próba…

- Elvihetem a kisasszonyt? – kérdeztem meg akaratlanul is bársonyos hangon, s lazán nekidőltem a kocsinak, kezeimet zsebeimbe rakva, apró mosollyal ajkaimon. De nem annyira, hogy túlságosan kivillanjanak hófehér fogaim. Cserkésző képességeim önkéntelenül törtek ki belőlem, hisz vadász vagyok, s zsákmányom itt van előttem. A hangom, a kinézetem… mind erre van kitalálva… A becserkészésre. Izmaim még most sem ernyedtek el. Hallottam, ahogy szíve ütemesen, egyre gyorsabban dobog mellkasában, pumpálva az ereibe ellenállhatatlan vérét. Elöntötte arcát is, a legszebb színt adva így neki, ami sápadt bőrével kontrasztban állva a leggyönyörűbbé tette. Szárazon nyeltem egyet. Megijedt? A félelem miatt dobog így a szíve? S miért nem szólal meg? Talán látja rajtam a szomjazó szörnyeteget?

- Forks felé tartok – válaszolt kicsit remegő hangon. Semmi kétség… fél. Fél tőlem. Egy pillanatra elnéztem róla, majd vissza. Fájt, hogy fél tőlem. Persze, ez a normális reakció, egy gyenge, törékeny embertől. Talán, jobb is lenne, ha elfutna, ha észrevenné a baljós jeleket. – Nem ismerlek valahonnan? – jött a rebbenő kérdés, s összeráncolta homlokát, egyik szemöldökét felhúzta, amitől elakadtak gondolataim. Fürkésző, barna tekintettel mért végig tetőtől talpig. Azt hitte, én nem veszem észre, de tévedett. Meglepett arccal bámult rám, mintha az emlékeiben kutatna… De nem lehet… Ennyi év elteltével is emlékezne rám? Rám, aki egy sikátorban megmentette az életét, s most épp azt kockáztatom?

- Nem hinném, de én is arra tartok – mondtam egy kis tétovázás után határozottan. Egy újabb apró homlokráncolás után bizonytalan léptekkel megindult felém, s ha szívem most dobogna… egy ütemet kihagyott volna. Úgy látszik, hitt nekem, vagy csak rosszul láttam. Hogy most miért nem látom a gondolatait? - morgolódtam magamban, míg figyeltem őt. Folyamatosan belenézett a szemeimbe, hergelve ezzel szörnyeteg énem, vékony, áttetsző sápatag bőre vakított a sötétben. Olyan egyszerű lenne végezni vele, senkinek fel sem tűnne. Az anyja meghalt… Édes és mindenképpen ízletes lehet a vére… szomjam újult erővel tört fel bennem. Még csalogatnom sem kellene, magától jön felém, magától kínálkozik fel egy vámpírnak.

Az autó végénél járt, mikor halkan követni kezdtem, hogy megkerüljem a kocsit. Kinyitottam az ajtót, s kifújtam a levegőt, hogy friss oxigénnel töltsem meg tüdőmet. Rosszkor… nagyon rosszkor… A hirtelen jött szél felerősödve fújta orromba a közeledő eső, s a lány legédesebb illatát. Elvesztettem fejemet… s emberi létem minden megmaradt lényét… egy gyors mozdulattal az autónak taszítottam és…