10. FUTÁS
AHOGY ELNÉZTEM ISABELLÁT a testvérével a karjaiban, egyre biztosabb voltam abban, hogy minél hamarabb el kell tűnnünk az életéből – főleg nekem. Annyira természetes volt látni egy kisbabával, mintha csak fiatal kora ellenére az édesanyja lett volna. Pontosan tudta, hogyan tartsa, hogy nyugtassa meg… Biztos voltam benne, hogy egyszer tökéletes anya lesz belőle. Távol az én sötét, véres valóságomtól. Távol tőlem. A normális világban, egy normális férfi oldalán.
Minden rendben, Edward? – Anyám gondolata mosta el a fejemben lévő képet, amelyben Isabellát egy másik férfi mellett láttam boldogan.
- Persze, semmi baj – mondtam olyan gyorsan és halkan, hogy Isabellának fel sem tűnt, hogy megszólaltam. Bedugta a kezét a kádba, hogy ellenőrizze a víz hőmérsékletét, aztán mikor megfelelőnek találta, beleültette az öccsét.
Morogtál… - nézett rám Esme aggodalmasan. Mély levegőt vettem, aztán aprót ráztam a fejemen, hogy tudja, semmi gond. Egy pillanatig még az arcomat fürkészte, aztán visszafordult a kádhoz, és finoman mosni kezdte az apró vállakat.
- Finom, igaz? – vigyorgott rá Isabella a picire, aki vidáman csapkodta a vízfelszínt a kezével, kisebb-nagyobb hullámokat keltve. Mindannyian szétáztunk – még én is, aki a sarokba húzódva csak figyeltem a jelenetet, de anyám és Isabella olyan felhőtlenül boldognak tűntek, hogy senki sem foglalkozott ezzel.
Igyekeztem nem tönkre tenni az élvezetüket a komor gondolataimmal – Isabellának szüksége volt most arra, hogy megfeledkezhessen egy kicsit a szörnyűségekről -, de én nem tudtam élvezni a helyzetet. Tetszett a kép, amit láttam, mégis összeszorult a mellkasom – ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, szívinfarktusra gyanakodtam volna.
Nem értettem önmagam… Az egy dolog, hogy vonzódom Isabellához, hiszen, férfiből vagyok, annak ellenére, hogy nem nevezhetem magam élőnek. De miért ez a feszítő érzés? Miért akarok még most is nekiesni a fivéremnek, amiért Isabella kedves volt hozzá? Miért szomorít el, hogy egy kisbabát látok a karjaiban, és tudom, egyszer a jövőben, a sajátját is így fogja tartani?
Mert szereted, te barom… - Jacob Black gúnyos hangjától a fejemben összerezzentem.
- Tessék? – nyögtem fel, mire két női tekintet fordult felém.
- Nem mondtunk semmit – ráncolta össze Esme a homlokát. Mi lehet a baja? Ez kezd megijeszteni. Néha… Néha olyan, mintha egyáltalán nem is érzékelné a külvilágot – borzongott meg.
- Tudom, én csak… - köszörültem meg a torkomat összezavarodva. Az, amit Jacob mondott, teljes őrültség. Hogy szerethetném Isabellát? Az nem lehet… Egyszerűen képtelenség. – Nem fog megfázni? – mutattam a kicsi felé, hogy eltereljem magamról a figyelmet.
- Hmmm? Kiszállunk, manó? – törölt le egy vízcseppet a pufók arcocskáról Isabella.
- Hozom a törölközőt – állt fel a kád mellől Esme, én pedig kihasználva, hogy végre nem rám figyelnek, kisurrantam az ajtón a folyosóra. Zihálva dőltem a falnak, aztán a hajamba túrtam.
Fáj az igazság, vérszívó? – nevetett jókedvűen Jacob rajtam.
- Hagyj békén! – szorítottam az öklömet a fejemhez.
Beszélnem kell Carlisle-lal… Az nem normális, hogy magában beszél… - döntötte el magában anyám az ajtó másik oldalán. Gyors léptekkel indultam el a földszint felé, aztán feltépve az ajtót, kirohantam a fák közé.
Tudod, ez ironikus… Ha még élnék, valószínűleg, széttépnélek és elégetnélek azért, mert szemet vetettél az unokámra.
- Ahhoz képest, hogy dühösnek kéne lenned, nagyon jól szórakozol – dühöngtem.
Szóval, beismered, hogy igazam van?
- Nem! – csattantam fel. – Semmit sem ismerek be!
Akkor hazudj csak magadnak tovább… Attól még nem változnak a tények. Én pedig továbbra is jól szórakozom. – Szinte láttam magam előtt a vigyorra húzódó szájat és a megvillanó hófehér fogakat.
- Menj a pokolba! – csaptam bele a hozzám legközelebb álló fába ököllel.
Sajnálom, de már északabbi lakhelyet kaptam Istentől. – A gondolattól, hogy mi lehet az említett hely, felhorkantam.
- Ahhoz képest, hogy szárnyakat kaptál, elég kegyetlen vagy.
Csak mert rá akarlak döbbenteni, mit érzel? – A levegő a tüdőmben akadt, ahogy a hangszín hirtelen magasabb és nőiesebb lett.
- Bella? – forogtam körbe. Tudtam, hogy csak az elmém játéka zavar meg, mégis annyira vártam, hogy meglátom őt. Hogy majd a fák között áll, rám nevet, és azt mondja, az elmúlt hatvan év csak álom volt. Egy rémálom. Valójában, el sem mentem, és ő még mindig mellettem van, még mindig engem szeret. De persze, nem jött az édes látomás…
Semmi baj, Edward… Semmi baj – hallottam a csitítást. A levegőt kapkodva álltam meg. - Megbocsátom, hogy szereted őt.
- De én nem… - próbáltam megmagyarázni neki. Nem akartam, hogy azt higgye, elfelejtettem. Mert ez nem volt igaz. Még mindig szerettem, örökké szeretni fogom!
Tudom, Edward… - A mosolygós hang felmelegítette a mellkasomat. – De ez nem jelenti azt, hogy nem szerethetsz mást is. Én már csak tudom…
- De nem szabad. Semmi sem változott. Semmi! – sziszegtem magam elé.
Dehogy is nem. Sok minden változott… Csak nyisd ki a szemed – kuncogott.
- Ezt meg, hogy érted? – ráncoltam össze a homlokomat, de nem kaptam választ. Megpróbáltam szólongatni őt – kétszer még Jacobot is -, hátha ismét beszélni kezd hozzám, de hiába.
- Edward… - A nevem említésére meglepetten kaptam fel a fejemet, és rádöbbentem, hogy már megint éjszaka van. Apám állt előttem, és gondterhelt arccal méregetett.
- Visszaértél? Mit tudtál meg? – tettem úgy, mintha semmi sem történt volna.
- Körülbelül öt perce állok előtted, és te még csak meg sem rezdültél – hagyta figyelmen kívül a kérdéseimet. Bosszúsan felsóhajtottam.
- Miért kéne összerezzennem a jelenlétedtől? – fontam össze magam előtt a karjaimat.
Észre sem vetted, hogy itt vagyok, igaz? – Carlisle gondolatai nem vádoltak, csak aggódott értem. Eszébe jutott az Esmével való beszélgetés, amelyben anyám elmondta neki, hogy magamban beszéltem – ez azt jelentette, hogy nem most ért haza, hanem már egy jó ideje, én pedig tényleg nem érzékeltem a jelenlétét.
- Csak elgondolkoztam – vontam meg a vállamat.
- Tudod, mikor vámpír lettem… Mikor még azt hittem, hogy elvesztettem a lelkemet, és nincs kiút ebből a pokolból, mert megölni sem vagyok képes magam semmilyen módon – tette a kezét a vállamra, én pedig felnézve a tekintetébe megborzongtam. -, akkor voltak időszakok, amelyek teljesen kiestek. Csak ültem, magam elé bámulva egy fa alatt, és szinte hallottam apám átkozódó hangját. Ahogy… megtagad engem, és démonfajzatnak nevez.
- Te nem vagy démonfajzat! – tiltakoztam azonnal. Én az voltam, de Carlisle… Nála tisztább lélekkel még sosem találkoztam. Ő egyfajta kivétel volt – akárcsak az anyám. Ártatlanok a bűnösök között.
Apám arcára halvány mosoly költözött, megveregette a vállamat, aztán elindult a fák között.
Gyere, sétáljunk egyet… - hívott magával, a lábaim pedig követték őt. Jó pár percig csendben sétáltunk – legalább is, kimondott szavak nélkül, bár Carlisle elméjében kavarogtak a gondolatok -, aztán apám vonásai megkomolyodtak. Tudtam, hogy miről lesz szó, de hagytam, hogy ő maga mondja el. – Átkutattam a levéltári adatokat, és találtam még pár esetet, de semmi új nincs bennük… Viszont, hazafelé jövet szereztem pár újságot. Tudod, mi van bennük – sóhajtott fel. Bólintottam. Két – Isabellához nagyon hasonlító – lányt megöltek Port Angelesben. A nyomok – vagyis inkább a nyomok hiánya – arra utalt, hogy egy vámpír tette. És nem volt kérdéses, hogy melyik vámpírról van szó. – Holnap megbeszéljük, hogy mit tegyünk.
- Rendben – helyeseltem. Éreztem apám szomját, és nem akartam, hogy a kelleténél tovább fogja vissza magát. Jelen pillanatban, úgysem tehettünk volna semmit.
- Jössz velem vadászni? – nézett rám Carlisle, miközben magasba emelve a fejét, mélyet szippantott a levegőből.
- Nem, most inkább nem – ráztam meg a fejemet. Nem akartam messze lenni Isabellától, hátha megint kiborul az éjszaka folyamán. De nem amiatt maradtam, amit a fejemben lévő hangok próbáltak elhitetni velem – győzködtem magamat. Carlisle egy másodpercig még engem figyelt, hátha meggondolom magam, aztán futásnak eredt észak felé.
Lassú léptekkel vettem az irányt a ház felé, majd mikor meghallottam Isabella szívverését Jasper szobájából, bosszúsan felmordultam. Persze, érthető volt, hogy miért nem akart visszamenni a húgom szobájába – és hálás voltam Alicenek, amiért felajánlotta a szobacserét -, de így nem tudtam figyelni őt a megszokott fámról.
Körbejártam a házat, hátha találok egy másik helyet, ahonnan megfelelő a kilátás, bár pontosan tudtam, hogy nincs fa, amelyik közvetlenül Jasper szobájára nézne. Magamban dühöngve álltam meg az ablak alatt, aztán hirtelen ötlettől vezérelve felkapaszkodtam a házfalon az apró repedésekbe és a lécek közötti résekbe kapaszkodva.
Óvatosan feltoltam az ablakot, aztán elhúztam egy kicsit a függönyt, hogy belássak – Isabella már békésen aludt. Felhúztam magam a párkányra, hogy bemásszak, de még mielőtt megtehettem volna, ledermedtem. Olyan ismerős volt ez a helyzet… Egyszer régen, pont ezt csináltam egy másik lány ablakánál. Egy lányénál, akibe szerelmes voltam. Mi a fenét csinálok? – szorultak össze az ujjaim a párkányon, aminek az lett az eredménye, hogy egy része a kezemben maradt.
Nem tehetem ezt! Nem szabad! – tiltottam meg magamnak, de nem mozdultam. Tudtam, hogy vissza kéne csuknom az ablakot, és le kéne ugranom a földre, ehelyett csak lógtam a ház falán, mint egy pók.
A halk sóhaj ismét az ágy felé vonzotta a pillantásomat. Isabella az oldalára fordult, és úgy ölelte magához a karjaival és a lábaival Jasper takaróját, mintha csak Jasperbe magába kapaszkodott volna. Összepréselt szájjal képzeltem el, miről is álmodhat, és úgy éreztem, beleőrülök a gondolatba.
Nem bírtam elviselni a tudatot, hogy a testvéremről álmodik. Egy másik férfiról… A gondolatát is gyűlöltem. Mégis ott kapaszkodtam egész éjszaka, és hallgattam a sóhajokat és nyöszörgéseket, amelyek éles késekként hatoltak belém.
Edward, lejönnél, kérlek… - hallottam meg odalentről Alice vidám gondolatait. Jót kuncogott magában, hogy megint leskelődés közben kapott rajta, én pedig magamban füstölögve húztam vissza a függönyt, zártam be az ablakot, majd másztam le mellé.
- Mi az? – morogtam.
- Jól telt az éjszakája? – intett a fejével az emelet felé somolyogva.
- Mit érdekel? – vontam meg a vállamat, aztán elindultam befelé. Alice szökdécselve követett, fel sem vette a rosszmodoromat.
- Hát, legalább nyugodtan aludt, és nem volt rémálma. A tegnapiak után csodálom… - vált együttérzővé az arca. – Egyébként, Carlisle küldött ki, hogy szóljak neked, tíz perc múlva tanácskozunk.
- Rendben – sóhajtottam fel.
- Addig gyere velem, mondanom kell valamit – fogta meg a kezemet, és az emelet felé húzott. Mikor meghallottam, hogy Isabella felébredt, és éppen a fürdőszoba felé tart, megpróbáltam kiszabadulni a húgom markából, de nem hagyta magát.
- Szép reggelt! – köszönt neki Alice, mikor belefutottunk. A haja kusza volt, a pizsamája egy kissé rátapadt, és látszott a tekintetén, hogy alig pár perce ébredt csak fel. Pontosan tudtam, hogy a ziláltságának, az álma az oka. Összepréselt szájjal, dühösen meredtem magam elé, amiért Alice elvonszolt idáig az akaratom ellenére, aztán ahogy meghallottam Isabella válaszát, ez az érzés csak még erőteljesebb lett bennem.
- Reggelnek reggel van, de mi benne a jó? – morogta oda nekünk, aztán bevágtatott a fürdőbe. Biztosan bánta, hogy felébredt, és szívesebben maradt volna az álmaiban. Jasperrel.
- Hé, mi a baj? Ma mindenki bal lábbal kelt fel? Mármint képletesen – pislogott rám Alice, mikor végre kirántottam magam a kezéből.
- Semmi baj – vágtattam be a szobájába, de ez nem bizonyult túl jó ötletnek. Jasper illata mindenhol ott volt a házban, de ebben a helyiségben, mintha tömény illatbombát kaptam volna a képembe ingerlésképpen. Az ablakhoz siettem, és teljesen kitártam, hátha a friss levegő majd segít.
- Persze, látom… - lépett közelebb a húgom, és az apró kéz megérintette a hátamat. – Nekem igazán elmondhatnád… Tudod, hogy rám mindenben számíthatsz.
- Tudom – sóhajtottam. De hogy mondhattam volna el neki, hogy élete szerelme tetszik egy másik nőnek is, akit nem mellesleg a barátjának tart… Nem okozhattam ekkora fájdalmat Alice-nek, épp elég volt, hogy én szenvedtem a tudat miatt. – Tényleg semmi bajom – feleltem kedvesebb hangon. – Mit akartál mondani? – Alice mély levegőt vett, aztán távolabb lépett tőlem.
- Arra gondoltam, hogy Carlisle felhívhatná Tanyáékat. Tudom, hogy folyton… hát, rád akaszkodik – vigyorodott el Alice. – De talán, jól jönne a segítségük. Több szem, többet lát – vonta meg a vállát. – Csak gondoltam, először megkérdezlek, hogy nem zavar-e, ha Tanya a közeledben lesz…
- Nem zavar. Tanya pontosan tudja, mit érzek – vagyis, nem érzek – iránta, ahogyan én is, hogyan szereljem le őt, amikor próbálkozik – mosolyodtam el halványan.
Annak ellenére, hogy néha kicsit terhes volt Tanya érdeklődése az irányomba, kedveltem őt. Szórakoztatóak voltak a gondolatai, és mindig kimondta, amit érzett. Sosem kaptam még rajta hazugságon, vagy azon, hogy megjátszotta volna magát. Ebben hasonlított Emmettre – csak az ő elméje sokkal összetettebb volt, mint a testvéremé.
- Rendben, akkor beszélek majd… - kezdte volna, mikor meghallotta azt, amit én is. Egy autó hirtelen kanyart véve lefordult a házunk felé vezető útra.
A francba, miért nekem kell Cullenékhoz mennem? – hallottam meg a rendőrfőnök morgolódását. Láttam, ahogy visszaakasztja a kocsiban lévő adóvevő mikrofonját a helyére, aztán tövig nyomja az elhagyatott úton a gázt. Ahogy rájöttem, miért is tart erre, idegesen túrtam a hajamba.
- Erre tart a rendőrfőnök. Átkutatják egész Forksot és a környékét Isabella után, mert felismerték őt egy körözési plakáton – mondtam ki hangosan, hogy a házban lévő családtagjaim tudják, ki közeleg.
Remélem, legalább otthon van Dr. Cullen vagy a felesége. Ők nem annyira ijesztőek, mint a gyerekeik… Pedig jól neveltek és soha nem okoztak semmi gubancot, mégis van bennük valami… - borzongott meg. Ő eredetileg tovább akart hajtani a quileute-ok földje felé, és a helyettesét küldte volna hozzánk, de az kapott egy durrdefektet. Az utolsó pillanatban szólt a főnökének, hogy egyhamar nem végez a gumicserével.
- Szerinted, átkutatja a házat? – kérdeztem Alice-t. A tekintete a távolba révedt, de nem homályosult el.
- Nem tudom… Nem látok semmit – préselte össze a száját dühösen.
- Ami azt is jelentheti, hogy igen, és megtalálja Isabellát – mondtam. – A fenébe! Már a rendőrök is megszegik a törvényt? – morogtam, mikor az autó lefordult ott, ahol nem lett volna szabad neki. Így alig egy perc múlva már itt is lesz…
- Segíts összeszedni ezeket – mutatott Alice a szobájában hagyott gyerekholmikra. Gyorsan összekapkodtam őket, aztán a táskába dobáltam, amit a húgom nyújtott felém.
- Tüntesd el Isabellát, én és Jasper összepakolunk Rose-éknál és Esmééknél is, és visszük a kicsit – utasított, mikor meghallottuk odalentről az ajtócsengőt.
Gyors léptekkel indultam a fürdő felé, és mivel odabentről már nem hallottam vízcsobogást, benyitottam. Isabella halkan sikkantva kapott a törölköző felé, amely a testét fedte. A bőre még vizes volt kissé, és a gondolat, hogy szinte semmit sem visel, a másodperc egy törtrészére teljesen leblokkolta az agyamat. Mikor rájöttem, hogy leplezetlenül bámulom, mint egy közönséges bunkó, gyorsan félrefordítottam a fejemet.
- Elnézést! Ha nem létfontosságú, nem rontok be, csak… - kezdtem magyarázkodni, de odalent apám kinyitotta az ajtót a rendőrfőnöknek, így nem húzhattam tovább az időt. – Mennünk kell! – léptem közelebb hozzá, de meg sem mozdult. Megpróbáltam a lehető legfinomabban lefeszíteni a kezét a törölközőről, aztán mielőtt még tiltakozhatott volna, a hátamra lendítettem az alkarjánál fogva a testét.
Megpróbáltam nem foglalkozni a forrósággal, ami az egész hátamat felmelegítette, és átterjedt lentebbi testtájaimra is. Felkaptam Isabella ruháit a mosógépről, aztán felhúztam az ablakot. Isabellában, valószínűleg, tudatosodott, mire is készülök, mert a szorítása erősebbé vált a nyakam körül.
– Mi? Na ne! Edward… - dadogta közvetlenül a fülem mellett – a lélegzete megborzongatott. Éreztem, hogy reszketni kezd, ahogy átlendülök a párkányon, majd leugrom a földre, de most az volt a legfontosabb, hogy biztonságba helyezzem. Majd utána ráérek megnyugtatni…
Ahogy talajt ért a lábam, azonnal rohanni kezdtem az erdő felé. Próbáltam visszafogni magam, nehogy Isabella rosszul legyen, de ahhoz épp elég gyors voltam, hogy kikerüljünk a rendőrfőnök látóköréből. Mikor úgy gondoltam, biztonságban vagyunk, lelassítottam, majd megálltam.
Aggódva vártam, hogy Isabella milyen állapotban van, de végül magától le tudott kászálódni a hátamról.
- Jól vagy? – fordultam felé. A pupillái kitágultak, a szája elnyílt, és csak némán meredt maga elé. – Talán, le kéne ülnöd egy kicsit, vagy… - javasoltam. Úgy tűnt, sokkos állapotba került, amit nem is csodáltam. Eddig csak egyetlen embert utaztattam így a hátamon, és ő is rosszul lett tőle. Ezt a gyorsaságot csak olyasvalaki élvezhette, mint én.
- Ez csúcs volt! – motyogta Isabella a legnagyobb meghökkenésemre. – Váo… - nyögött fel. Hitetlenkedve néztem rá.
- Tetszett?
- Persze! Kinek ne tetszene? Ez… Hű! – álmélkodott, miközben úgy nézett rám, mint aki teljesen el van varázsolva. Észre sem vettem, mikor kezdtem el vigyorogni, de be kellett vallanom magamnak, hogy tetszett Isabella reakciója. Annak idején el akartam kápráztatni Őt a gyorsaságommal, és csalódottságot éreztem, amiért nem élvezte úgy, ahogyan én, de most pont fordítva történt. Remélni sem mertem volna, hogy Isabellának tetszeni fog a velem való futás, és hogy mégis így történt, büszkeséggel töltött el. Annyira belemerültem a saját örömömbe, hogy csak későn vettem észre az apró reszketéseket, amik végigfutottak a női testen.
- Fázol. Tessék! – nyújtottam Isabella felé a ruháit bűntudatosan, aztán hátat fordítottam neki, bár legszívesebben le sem vettem volna a tekintetemet róla.
- Mi volt ez az egész? – kérdezte. Hallottam, ahogy a törölköző a földre esik, majd a nadrág súrlódó hangját, ahogy a combjaihoz ér. Szinte láttam magam előtt a hosszú, ingerlő lábakat, és irigyeltem a ruhadarabot, hogy hozzájuk érhet. – Mármint, szuper volt ez a száguldozás, de igazán megvárhattad volna, míg kicsit illendőbb öltözéket öltök magamra.
- Elnézést még egyszer! Nem akartam semmi illetlent tenni, csak… - kezdtem bele a magyarázkodásra, de mondat közepén elakadtam. Még hogy nem akarok semmi illetlent tenni… Mikor az ágyékom lángokban áll, és legszívesebben letépném azokat a ruhadarabokat, amiknek kijár az a gyönyör, ami nekem nem. – A forksi rendőrfőnök téged keresett – mondtam el azt, ami igaz volt.
- Honnan tudja, hogy nálatok vagyok? – Isabella pulzusa megugrott, ebből tudtam, hogy halálra rémült. A blúzát kapkodva húzta fel, mert csak rövid ideig hallottam az anyag hangját a bőréhez dörzsölődni.
- Nem tudja. Valaki felismert a körözési plakáton. Látták, mikor Forks felé jöttél. A rendőrfőnök pedig végigjárja az összes családot, hátha valaki látott még valamit. És persze, átkutatja a házakat – mondtam el azt, amit korábban megtudtam a rendőrfőnök fejéből.
- Edward! – A sikkantás váratlanul ért. Minden érzékem azonnal kiélesedett, és forgolódva kerestem a veszélyt, amit csak Isabella észlelt, én nem.
- Nem te! Az öcsém! – magyarázta, mire kissé megnyugodtam. Furcsa volt, hogy nem látom előre, mire készül, és képes engem meglepni a cselekedeteivel. – Hol van? Meg fogják találni! – indult el arra felé, amerre a házat sejtette, de az ujjaim a karjára fonódtak.
- Alice-ék kicsempészik, nyugi. Már felénk tartanak. Csak a kicsivel nem rohanhatnak annyira – magyaráztam, aztán gyorsan eleresztettem őt, mert a bőre égette az ujjaimat.
- Igen, persze – fújta ki a levegőt megkönnyebbülve.
- Carlisle próbálja kifaggatni a rendőrfőnököt, hogy miért is gyanúsítanak téged, és hogy hol tart a nyomozás – mondtam óvatosan, miközben figyeltem Isabella reakcióit.
- Mennyivel tudsz futni? – Isabella témába nem vágó kérdése meglepett, de egyben izgatottá is tett.
- Gyorsabban, mint képzelnéd – feleltem mosollyal az arcomon.
- Mint egy leopárd? – próbált viszonyítási pontot találni.
- Gyorsabban – feleltem apró mosollyal a szám szegletében.
- Mint a leghiperszuperebb autó? Nem tudom a márkákat, de ami a leggyorsabban megy… - keresett újabb összehasonlítási alapot.
- Gyorsabban – vigyorodtam el. Tetszett, hogy Isabella elképedve néz rám, mintha csodálna a teljesítményem miatt.
- Viszel majd még egy kört valamikor? Vagy kettőt? – kérdezte, mire kissé lelombozódtam. Persze, szívesen tudtam volna őt a közelemben, a hátamhoz simulva – hiszen, jó érzés volt -, és örömmel száguldoztam volna vele fel-alá, ha ez boldoggá teszi, de az bántott, hogy valószínűleg, pont annyira lelkesedne, ha egy autóval vagy egy motorral száguldozhatna, mint ha velem. Nem annak örült, hogy én viszem magammal futni, hanem a gyorsaság okozta adrenalin tette boldoggá.
- Még mindig tart a huszonnégy óra. Azt teszem, amit kívánsz – vontam meg a vállamat, megjátszva, hogy nem érdekel a dolog, és egyenesen a pillantásába fúrtam a tekintetemet. Nem bírta sokáig elviselni ezt a közvetlenséget, így elfordította a fejét.
- Nem akarok parancsolni neked – motyogta, mire minden porcikám megfeszült. Nem, persze, csak ha Jaspert kell megvédened!
- Kivéve bizonyos esetekben… - vetettem oda neki kissé gúnyosan.
- Egy esetben, és akkor nem hagytál más választást! – A hangja bosszúsnak tűnt, nekem pedig ismét a mellkasomba hasított a fájdalmas igazság.
- Szereted őt… - motyogtam magam elé öntudatlanul.
- Hogy kit? – A kérdésre idegesen kaptam fel a fejemet. Azt hittem, hogy elég halk voltam ahhoz, hogy Isabella ne hallja meg, de tévedtem. Viszont, ha már meghallotta, legalább ne sértene meg azzal, hogy megjátssza magát.
- Tudod jól, hogy kiről beszélek! – csattantam fel, de az arcára kiülő zavarodottság engem is megingatott. Lehetséges, hogy még ő maga sincs tisztában az érzéseivel? – Sajnálom, ez nem rám tartozik – fordítottam neki hátat. Nem akartam, hogy lássa az arcomon a féltékenység okozta szenvedést, hiszen, még én magam sem értettem, miért érzek így. Ez a gyötrődés annyira irreális volt. Ha Jacobnak és Neki igaza lenne, akkor érthető volna, hogy nem akarom Isabella szívét más férfinál tudni, de így…
- Fogalmam sincs kiről beszélsz, de igazán szeretném tudni! – hallottam, ahogy tesz felém egy lépést, és ettől megdermedtem. Ha megérintett volna… Ha éreztem volna az ujjait a hátamon... Lehet, hogy kibukik belőlem minden. Jasper, a vágyaim, a féltékenységem…
- Lényegtelen – ráztam hevesen a fejemet. Annyira arra koncentráltam, hogy Isabella mikor fog hozzám érni, hogy csak későn hallottam meg a közeledő zajokat. A fejemet felkapva szimatoltam a levegőbe.
2010. június 21., hétfő
2010. június 9., szerda
A múlt árnyai - 9. fejezet - Edward szemszög
9. RABSZOLGA
CARLISLE ÖSSZERÁNCOLT homlokkal olvasta a hátam mögött állva a cikkeket a monitoron. Még csak nem is telt sok időbe, míg rájuk találtam. Húsz eset az elmúlt tizenkét évből, abba bele sem mertem gondolni, hogy korábbról hányat találhatnánk egy bővebb kutatómunka által.
Az újságok persze, másképp tálalták a történteket, mint ami a valóság volt. Szerintük drog-, alkohol- vagy egyéb problémákkal küszködő fiatalok, meggyilkolták a szüleiket, aztán kis idő múlva maguk is öngyilkosok lettek. Az esetek azért nem tűntek fel valószínűleg a rendőrségnek, mert területileg túlságosan szét voltak szórva. A mi fajtánk akár képes volt arra is, hogy hajnalban New Yorkban falatozzon, következő naplementekor pedig már Seattle-ben vadásszon. Csak az vehette észre a hasonlóságokat, aki tudta, hogy mit keres – mint például én is.
A halott lányok képeitől ökölbe szorult a kezem. Mikor arra gondoltam, mi lett volna, ha Isabella nem talál ránk, és egyedül kell szembe néznie azzal a szörnyeteggel, úgy éreztem, üvölteni tudnék. Akaratlanul is az ő arcát képzeltem az áldozatoké helyébe, bármennyire igyekeztem elűzni a rémlátomást.
- Még sosem húzta el ennyi ideig… - hallottam meg apám hangját. Megdörzsöltem a szemeimet, mintha elfáradtak volna, pedig csak ki akartam törölni a pupillámba égett képeket.
- Mert most jobban élvezi a játékot – hagyta el halk morgás a számat. – Isabella nem olyan, mint a többiek – futtattam végig a lányokról megtudott dolgokat a fejemben. – Lacey Walles és Eva Lourie már korábban is kíséreltek meg öngyilkosságot, ők hárman pedig – mutattam a képekre. – pszichológushoz jártak gyerekkoruk óta. A többiek is biztosan túl gyengék voltak lelkileg. Isabella erős és okos – fejtettem ki a véleményemet, mire apám csillogó tekintettel nézett rám. – Mi az?
Teljesen megváltozik az arcod, mikor róla beszélsz…
- Tévedsz – hirtelen feszültség öntötte el minden porcikámat, és örültem, hogy biológiailag képtelen vagyok a pirulásra.
Úgy gondolod? – döntötte félre a fejét jól szórakozva.
- Úgy – dünnyögtem, aztán tüntetőleg visszafordultam a számítógéphez, de apám somolygását nem tudtam kizárni. Minél inkább igyekeztem másra figyelni, annál könnyebben másztak be a gondolatai a fejembe, hogy Isabellára tereljék a sajátjaimat. Mintha ezernyi apró kígyó tekergőzött volna az elmémben, hogy megpróbáljanak rávenni, harapjak bele a tiltott gyümölcsbe – ami kivételesen koránt sem egy alma volt, hanem egy annál sokkal ízletesebb csoda, minden értelemben.
Utáltam magam, amiért pillanatokra átadtam magam az ötletnek, mi lenne, ha engednék a testem csábításának. Persze, tudtam, hogy ez lehetetlenség, de már maga a fantázia is örömmel töltött el – bizonyítva, hogy tényleg igazi szörnyeteg vagyok vámpírként és férfiként is.
Irigykedve képzeltem el, milyen lehetett apámnak a karjaiban tartani Isabellát. Biztos voltam benne, hogy ő nem érzett olyasmit, amit én éreztem volna ebben a helyzetben, de akkor is átélhetett pár dolgot, amit én nem engedhettem meg magamnak – érezhette a női test melegét, illatát, a bőr selymességét. És persze, a fizikai érzékelés mellett ott volt a tudat, hogy vigaszt és biztonságot nyújtott Isabellának. Ez legalább akkora örömet okozott volna nekem, mint a testi közelsége – ha nem nagyobbat. Hiszen, mi lehet csodásabb érzés, mint védőpajzsként szolgálni amellett, aki életünk szerelméből származik.
- Át kéne néznünk a levéltári iratokat, hátha korábbról is találnánk valamit, amit még nem archiváltak az Interneten – javasolta Carlisle. Elképzelte a levéltár épületét, és megpróbált rájönni, hogyan juthatnánk be észrevétlenül zárás után. Tétovázva pillantottam fel rá, mire megint elmosolyodott. - Nyugalom, a többiek vigyáznak majd rá. Neked meg nem árt egy kis figyelemelterelés.
Sóhajtva bólintottam egyet, aztán követtem Carlisle-t a kocsihoz. A tétovázásom csak még inkább Isabella és felém terelte a gondolatait, bár nem volt teljesen tudatában, hogy min is elmélkedik éppen, míg felém nem pillantott.
Ó, bocsánat, ne haragudj! – nézett rám bűnbánóan. Megráztam a fejemet, és kibámultam az ablakon, miközben az idegen vámpír gondolatai után kutattam a környéken, de semmit sem találtam.
Majdnem beértünk a városba, mikor visszamásztam Esme fejébe, hogy megnézzem, hogy van Isabella. Mikor rájöttem, hogy anyám már a konyhában van, és épp a kicsit eteti, elkezdtem keresni a többiek gondolatait. Meglepődtem, mikor Alice-t a házban találtam Jasperrel együtt, de ezt az érzést, egy pillanat múlva átvette a féktelen düh.
- Kérlek… Kérlek… Nem akarom hallani… - Isabella könyörgő hangja belém mart. Anélkül, hogy egy szót szóltam volna Carlisle-hoz, feltépetem a száguldó autó ajtaját, és kiugrottam belőle. Kettőt gördültem a földön, aztán talpra ugrottam, és rohanni kezdtem vissza a házunkhoz.
Sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom – Jasper egyhangú és néma könyörgése fájdalommal teli volt, én mégsem tudtam sajnálni őt. A düh fellángolva borította el az agyamat. - Hát persze, hogy nem akarod… Valószínűleg, ők sem akartak meghalni, nem igaz? – folytatta Isabella gyötrését. Futás közben ökölbe szorult a kezem.
- Könyörgöm, ne kínozz tovább! – Alig pár másodperc alatt tettem meg az út negyedét, de mégsem voltam elég gyors. Már megint cserbenhagytam őt… - hasított szúró fájdalom a mellkasomba, ahogy meghallottam a zokogását.
Aztán hirtelen a sírása szipogássá enyhült, és láttam, hogy kábultan pillant fel. Hallottam Jasper vallomását arról, hogy csak a képességét akarta kipróbálni rajta – ahogyan korábban azt megbeszélték már -, de az én haragom nem enyhült úgy, ahogyan Isabella fájdalma. Rám nem volt hatással ilyen messziről Jasper. És szívből ajánlottam neki, hogy mikor odaérek, akkor sem próbálkozzon nálam. Megmondtam neki, hogy nem teheti ezt Isabellával, és ő mégis kipróbálta rajta a képességét! Minimum laposra akartam verni, és kizárólag Alice-nek köszönhette, hogy csak ennyi volt a tervem.
Mire a házhoz értem, már teljesen felhergeltem magam. Úgy rohantam fel az emeletre, és rontottam be a szüleink hálószobájának az ajtaján, mint egy igazi dúvad. Morogva neki akartam ugrani Jaspernek, de mielőtt még megtehettem volna Alice elém rohant. Csak a húgom törékenynek tűnő karja tartott vissza, ahogy tenyerét a mellkasomnak feszítette.
Sajnálom, Edward! Tudom, hogy nem értesz vele egyet, de… - Jasper gondolatai újabb morgásra késztettek, hiába hallottam ki belőlük a bűnbánatot. Cseppet sem érdekelt, hogy szégyelli-e a tettét, vagy hogy sajnálja-e, hogy fájdalmat okozott Isabellának, a lényeg az volt, hogy megtette.
- Megmondtam, hogy ne! – kiáltottam felé zihálva, miközben egyenesen rá bámultam. Nem nézett a szemembe, még csak nem is védekezett, mert pontosan tudta, hogy igazam van. Alice keze még keményebben feszült nekem, én pedig csak az iránta érzett szeretetem miatt nem hajítottam félre az utamból.
Nem volt más választásom…Nem akarok harcolni veled, testvérem.
- Edward, megijeszted Isabellát! – Alice éppen jókor szólított meg, mert a feszültségtől kezdett elfoszlani az önuralomkötél, ami visszatartott. Isabella említése egy kissé kitisztította a fejemet – lassan ránéztem, és az arca tényleg riadtságot tükrözött. Mélyeket lélegeztem, hogy legalább még pár percig uralkodni tudjak magamon. Nem eshettem neki Jaspernek Isabella szeme láttára – így is rettegett már egy vámpírtól, és valószínűleg, sokkolta volna, ha meglátja a mi valódi arcunkat is. Valamiért rosszul esett az elképzelés, hogy Isabella szörnyetegként gondoljon rám.
- Kifelé! Most! – parancsoltam Jasperre. Bólintott, miközben az elméje még mindig bocsánatkérések hullámaival árasztott el.
Ne, Edward, kérlek! Ha bajotok esik… Kérlek, Edward! Nem fogom hagyni, hallod? Nem akarok harcolni veled… - nyöszörgött kétségbeesve, de most még Alice könyörgő hangja sem érdekelt.
- Ne! Kérlek! Nem tudom, mi a gond, de ne bántsd! – Isabella kiugrott az ágyból, és elém lépve átvette Alice helyét. Ujjai az ingembe kapaszkodtak, és bár fele akkora ereje sem volt, mint a húgomnak, mégis nagyobb hatással volt rám, mint ő. Próbáltam nem tudomást venni a bőre melegéről, ami átszivárgott a vékony anyagon keresztül, hogy felmelegítse a mellkasomat, és csak Jaspert bámultam továbbra is kitartóan.
- Ebbe ne szólj bele! – morogtam még bosszúsabban. Miért akarja megvédeni Jaspert? Hiszen, bántotta. Megérdemli, amit kapni fog tőlem! – Azt mondtam, kifelé! – utasítottam újra a fivéremet, aztán óvatosan lefeszegettem magamról a vékony ujjakat, és kiléptem az ajtón a folyosóra.
Kérlek, testvér, gondolkozz józanul… - próbálkozott nálam Jasper még mindig, és Alice kérlelése sem maradt abba. Isabella hangja ostorként szakította félbe a gondolat-zenebonát.
- Megparancsolom, hogy állj meg! – A döbbenettől elkerekedett szemekkel fordultam felé, és vámpírlétemben először azt hittem, hogy rosszul hallottam valamit. Az nem lehet, hogy Isabella felhasználja az ígéretemet, hogy megvédje Jaspert. Ez… Ez egyszerűen képtelenség!
- Hogy mit mondtál? – nyögtem ki.
- Huszonnégy óra. A szolgám vagy. Megparancsolom, hogy ne bántsd Jaspert! – erősítette meg Isabella határozottan az előző szavait. Az arcom megfeszült, és próbáltam nem kimutatni, mennyire leforrázva érzem magam. Megpróbálom megvédeni őt, ő pedig Jasper mellé áll? Dühös morgás tört fel a torkomból. Hát, mivel babonázta meg őt így a testvérem? Mi az, ami miatt őt támogatja, és nem engem?
- Ahogy parancsolod – sziszegtem.
A mellkasomat összeszorította valami kellemetlen érzés, és nem bírtam a többiek szemébe nézni. Lehajtott fejjel meredtem a padlóra. Olyan idióta vagyok! Annyira ostoba! Miért is számítana Isabellának az, hogy a létezésem célja, az ő megóvása. Hiszen, ennyivel tartozom Neki. Ez a kötelességem. De nem várhatom el cserébe Isabellától, hogy jobban kedveljen, mint… - elfojtottam egy újabb morgást, ami ki akart törni a mellkasomból.
A gondolat, hogy Isabellának tetszhet Jasper, egyszerűen őrjítő volt. Hiszen, csak fájdalmat okozna neki ez az érzés. És a húgom számára is. Ha Jasper bármelyiküket is megbántja… Miért kellett Isabellával olyan kedvesnek lennie? Miért törődik vele? Nem csoda, ha ez a naiv gyerek romantikus érzéseket táplál iránta, mikor így viselkedik. A düh újra és újra keresztülszáguldott az ereimen, miközben Jasper bűnlajstromára felírtam egy újabb képzeletbeli pontot.
- Kérlek, gyere vissza, és ülj le! – Isabella hangja lágyabb volt, mint az előbb, de éreztem, hogy még mindig parancsnak szánja, amit mond. Tétovázva léptem az ágyhoz, és kényszeredetten leültem rá, pedig ez volt most az utolsó dolog, amit tenni akartam. Összeszorított szájjal vártam a következő utasítását, de helyette halkan felsóhajtott, és legnagyobb meglepetésemre, letérdelt elém.
- Mi történt? – kérdezte. Az illata ilyen közelségből bizsergető volt, és a lelki állapotom ellenére azt vettem észre, hogy automatikusan mélyeket lélegzem, hogy érezhessem őt.
- Semmi – nyögtem. Hogyan is fogalmazhattam volna meg neki, mit érzek, mikor a bennem lévő ezernyi indulat tornádóként kavargott bennem… Szörnyű érzés volt látni a szenvedését, és tudni, hogy a saját testvérem okozza a kínokat. És gyötört a tudat, hogy újra és újra képtelen voltam megvédeni őt. Azt pedig sosem mondhattam volna el, mennyire fáj, hogy ilyen vehemenciával védelmezi Jaspert velem szemben.
- Adjam parancsba, hogy mondd el? – Isabella szavai megrettentettek. Ha olyasmit kérdezett volna, amivel el kell árulnom az érzéseimet, és megparancsolta volna, hogy válaszoljak neki, nem lett volna más választásom, mint beszélni. Inkább magamtól mondjak neki annyit, amennyi még vállalható, mintsem hogy ő szedjen ki belőlem valamit, amiről nem kéne tudnia…
- Megmondtam neki, hogy nem próbálhatja ki rajtad ezt… ezt az egészet! – dühöngtem.
- Segíteni akart. – Isabella halk hangja tele volt hálával és megértéssel, én pedig úgy éreztem, valaki kitépte a régóta mozdulatlan szívet a mellkasomból, és behajította egy lángoló kemencébe. Ujjaim belemartak az ágy szélébe, és csak egy hajszál választott el attól, hogy a fájdalmamat kitöltsem Jasperen.
- Bántott téged! – tört ki belőlem egy állatias morgás. Isabella pulzusa rémült vágtába kezdett, amitől csak még rosszabbul éreztem magam a bőrömben. Jaspert védi, pedig kínozta őt, tőlem pedig fél, pedig sosem tudnék ártani neki. A düh, amit eddig éreztem, hirtelen átváltott fásult csalódottságba – szinte nem is hallottam a magyarázatát arról, hogy Jasper valójában csak egy fájdalomcsillapító nélküli sürgős beavatkozást végzett el rajta.
- Nem kellett volna akkor sem. Mi lett volna, ha nem tud hatni rád? – próbálkoztam még utoljára, bár tudtam, hogy teljesen felesleges. Isabellát teljesen elvarázsolta Jasper, az én szavam pedig semmit sem számított neki.
- Nem tudom. De nem így történt. Ígérd meg, hogy miután lejár a huszonnégy órám, azután sem fogsz neki esni Jaspernek – kérte tőlem aggódva. Morogva kerestem magamban valami kibúvót, ami által kikerülhetem majd az ígéretemet, de semmi sem jutott eszembe.
- Ígérem! – törődtem bele végül a vereségbe.
- Helyes – mosolyodott el elégedetten.
- Miért kell ilyen előrelátónak lenned? – hagyta el elkeseredett sóhaj a számat, de ő csak kuncogott rajtam. Teljesen megkönnyebbült a tudattól, hogy Jaspernek semmi baja nem eshet általam…
- Azt hiszem, most már elmehetünk – szakított félbe minket Jasper hangja. Ő is örült, hogy nem kell velem harcolnia, mert úgy hitte, biztosan legyőzne. Meg akartam mutatni neki, hogy hiába a harci tapasztalat, el tudom kalapálni, ha úgy akarom, de ehelyett csak mozdulatlanul ültem tovább betartva Isabella parancsát.
Ahogy Isabella hirtelen felpattant előlem, a haja keltette szellő finoman végigsimított az arcomon eltelítve az orromat teljesen az illatával. Pár másodpercig elvarázsolva meredtem magam elé, aztán Isabella hangja kizökkentett az élvezetekből.
- Én… köszönöm – lépett Jasper elé, majd előre hajolt, és az ajkait Jasper arcára nyomta. A döbbenettől lemerevedve figyeltem a jelenetet.
- Khm… Ha valami gond lenne, csak szólj. Most már tudom, hogyan segíthetek – motyogta Jasper. Milyen kedves… Akkora fájdalmat okoztam neki, és ő mégis hálás nekem. Igazán kedvelem őt – jöttek az önkéntelen gondolatok felém. Olyan heves féltékenység öntött el, amilyen ezelőtt még soha. Az egy dolog volt, hogy Mike Newtont meg akartam ölni régen, de az hogy a testvéremmel is ugyanezt akartam tenni, megrémített és szégyennel töltött el.
Jasper elkerekedett szemekkel nézett fel rám, ahogy észlelte a sötét vágyakat bennem. Te féltékeny vagy… rám? – döbbent meg. Azt hiszed, hogy…? – összeráncolt homlokkal próbált meg rákoncentrálni Isabella érzéseire, és mikor megtalálta, amit keresett, hitetlenül megrázta a fejét. Nem, ez nem lehet. Ezt nem érezheti irántam… - fordult ki zavartan az ajtón, a húgom pedig mit sem sejtve követte őt. Reméltem, hogy sosem sejti majd meg azt, amit én már tudtam. Hogyan történhetett ez meg? Hogy szerethetett bele Isabella Jasperbe? Miért nem irántam érezi ezt? – futott végig a gondolat rajtam önkéntelenül, hogy aztán az önutálat kövesse. Hiszen, mennyivel lennék én jobb választás? Semmivel – ismertem be magamnak a fájdalmas igazságot.
Mert hát… Nem lennék képes viszontszeretni őt. Ahogyan Jasper szíve, úgy az enyém is foglalt volt már – még ha másféle módon is, mint a testvéremé. Isabella csak szenvedne akkor is, ha irántam táplálna ilyen érzéseket. Miért szeretném mégis, hogy így legyen? – próbáltam rájönni hiába ennek az érthetetlen vágynak az okára.
Ahogy Isabella rám nézett, dühösen fújtam ki a levegőt, bár már magam sem tudtam igazán, kire is vagyok mérges. Az ablak felé fordultam, mert rendet kellett tennem a fejemben, mielőtt ismét rá pillantok. Éreztem, ahogy besüpped mellettem az ágy, és a gondolattól, hogy Isabella ilyen közel van hozzám, nyelnem kellett egyet.
- Sikerült beszélned Carlisle-lal? – szólalt meg halkan.
- Igen – feleltem szűkszavúan. Miért van rám ilyen hatással, hiszen én nem vagyok szerelmes belé… - ráncoltam össze a homlokomat, miközben két madarat figyeltem, akik egymással keringőzve szálltak el éppen a házunk előtt. A lánymadár kéretve magát folyton kitért a fiú elől, aki ettől csak még inkább a közelébe akart kerülni. Mintha ez az évődő visszautasítás vonzotta volna. Lehet, hogy engem is az vonz, hogy tudom, nem kaphatom meg, amire vágyom… A tiltott gyümölcs… - tértem vissza a reggeli gondolataimhoz.
- Elmondod, hogy milyen ötleted támadt? – érdeklődött, miközben én önmagammal küzdöttem. A testem vágyai olyan erősek voltak, annyira könnyű lett volna engedelmeskedni nekik… Valószínűleg Isabella sem tiltakozott volna. Még ha Jaspert is szereti, az emberi érzések olyan gyengék. Ha egy kicsit kedves lennék vele, ugyanúgy hatnia kéne rá az elkápráztatásnak, mint a többi embernőre. Lehet, hogy nem engedne mindent, de talán, egy csókot… Aprót rándultam, mikor rájöttem, min is gondolkozom. Pontosan úgy járt az eszem, mint annak a vámpírnak, aki Isabellát üldözte. Ő is csak el akarta venni, amire vágyott, anélkül, hogy számított volna neki a másik akarata.
- Ez egy parancs? – A hangom ingerült volt az undortól, amit magam iránt éreztem.
- Nem, ez egy egyszerű kérdés, amire vagy válaszolsz, vagy nem. Sajnálom, hogy az előbb utasítottalak. Nem akartalak megbántani, de nem nagyon volt más választásom. – A mentegetőzését szinte nem is hallottam, csak az utolsó mondata vágott belém.
- Hát persze… Meg kellett védened Jaspert – fordultam felé. Látnom kellett az arcát, miközben felel nekem. Talán, ha az ő szájából hallanám, hogy másba szerelmes, akkor ki tudnám verni a fejemből… - futott végig az agyamon, hogy aztán azonnal rettegni kezdjek tőle, tényleg azt fogom hallani, amire számítok.
- Csak nem akartam, hogy bajotok essen. Mit nem lehet ezen érteni? – válaszolt ingerülten. A többes szám teljesen összezavart. Értem is aggódott volna? Miért? – fordultam vissza az ablak felé. Muszáj volt elterelnem a figyelmemet, mert kezdtem úgy érezni, beleőrülök a sok megválaszolatlan kérdésbe.
- Carlisle-lal kutattunk a neten – feleltem meg a korábban feltett kérdését. – Olyan esetek után, ahol zaklatás és gyilkosság volt a vád, és ismeretlen volt az elkövető – füllentettem. Valójában egyik lány esetében sem került elő a zaklatás és elkövetőként mindig őket nevezték meg, de erről nem kellett Isabellának tudnia. Most úgyis másképp lesz minden. Végzünk a vámpírral, és bebizonyítjuk a rendőrségnek, hogy ő ártatlan. Aztán pedig tovább élheti az életét. Nélkülünk. – Ahogy sejtettem, nem te voltál az első.
- Tessék?
- Voltak előtted mások is. Más lányok. Kivetette rájuk a hálóját, játszadozott velük, aztán, mikor már teljesen kikészültek, megölte őket. – A halk hang, amit Isabella kiadott figyelmeztetett arra, hogy talán, túl nyílt voltam. A szívverése felgyorsult, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy meg kell nyugtatnom őt. Felé fordultam, és a pillantásomat az övébe fúrtam. – De nekik nem voltak védelmezőik. Mi itt vagyunk, és vigyázunk rád. Nem fog a közeledbe jutni – biztosítottam róla lágy hangon. – Vagy megunja és elmegy, vagy megöljük – feszült meg az arcizmom. Alig vártam már, hogy a kezeim közé kerüljön az a vadállat.
- Mennyi esély van arra, hogy rám un?
- Semmi – vallottam be az igazat. Reméltem, hogy Isabella nem kérdez rá, de túl okos volt ahhoz, hogy elhiggye, ez a változat lehetséges.
- Valaki mindig kint lesz, és járőrözik a ház körül. Most Emmetten a sor. Nem fog többé az otthonunk közelébe jutni, ezt garantálhatom! – biztosítottam róla, hogy biztonságban érezze magát. Mivel a szívverése lelassult, ezért úgy tűnt, sikerrel jártam. Bár azt nem értettem, hogy az arca miért komorult el hirtelen még jobban…
- Mire gondolsz? – kérdeztem rá kissé bosszúsan, amiért nem láttam a fejébe.
- A többi emberre. Vadászni fog – nézett maga elé.
- Igen, valószínűleg. De ez ellen nem sok mindent tehetünk. Sajnálom – kértem tőle bocsánatot, amiért nem vagyok mindenható. A tekintetében annyi aggódást láttam, amennyit egy átlagember sosem érzett volna idegenek iránt. A kezem önkéntelenül indult el felé – meg akartam simogatni, hogy jobban érezze magát -, de mikor rájöttem, mire is készülök, zavartan túrtam a hajamba, majd felpattantam az ágyról. – Nem akarod megnézni az öcsédet? Esme épp most fürdeti… - Biztos voltam benne, hogy Isabella észrevette a botlásomat, mert fürkészően nézett rám, ezért el akartam terelni a figyelmét a történtekről.
- Ezt meg honnan tudod? – kérdezte, mintha elfelejtette volna, mi is vagyok valójában.
- Gondolatolvasás, tudod… - mutattam a fejemre emlékeztetve őt arra, amit nekem sem lett volna szabad elfelejtenem a közelében.
Felkelt az ágyról, és elindult az ajtó felé, de még mielőtt odaért volna, megelőztem, és kitártam előtte. Meglepettnek tűnt a teljesen természetes gesztustól, mintha nem lett volna hozzászokva. Elgondolkozva tett pár lépést a folyosón, aztán hirtelen megtorpant. Értetlenül kerültem elé, és az arcát látva rám tört a pánik. Teljesen elsápadt, a szemei elkerekedtek, a szája elnyílt, és úgy nézett rám, mintha szellemet látna – persze, ez nem állt távol a valóságtól, de nem volt oka rá, hogy hirtelen frászt kapjon tőlem.
- Mi a baj? – próbáltam meg kiszedni belőle. Egy másodpercig engem fürkészett, aztán lehunyta a szemeit. Nem értettem, mi történik, de felkészülve minden eshetőségre, kinyújtottam a kezeimet felé, hogy elkapjam, ha el találna ájulni. Mikor ismét felnézett rám, mintha döbbenet ült volna a tekintetében. - Isabella! Mondd már meg, hogy mi bajod? – léptem közelebb hozzá, és megfogva a vállait, finoman megráztam, hátha ez magához téríti. Megborzongott a kezeim között, és a tekintete a szemeimről lejjebb csúszott a számra, majd nyelt egyet. Nem értettem… Talán, attól fél, hogy megharapom, vagy mi a baja… - ráncoltam össze a homlokomat idegesen. – Ha nem szólalsz meg két másodpercen belül, hívom Jaspert – közöltem vele.
Apám még nem ért vissza a levéltárból – nem fordult vissza, mikor én, mert sejtette, hogy csak Isabella lehet az oka annak, hogy kivetődtem a kocsiból, ahogyan azt is, hogy ha nagy baj lenne, szóltam volna neki is -, így Jasper volt az egyetlen, akire számíthattam, ha Isabella kiborulna. Bár egyáltalán nem tetszett az ötlet, hogy ismét mellette lássam a fivéremet.
- Nem… - Isabella zavartan megrázkódott, és laposakat pislogott, mintha egy álomból ébredt volna, aztán megköszörülte a torkát. – Nem kell. Jól vagyok.
- Egy fenét vagy jól! – horkantam fel. A hangja legalább olyan halovány volt, mint az arca.
- De igen, jól vagyok! – mocorgott a kezeim között. Gyorsan eleresztettem, nehogy az ellenkezés közben túlságosan megszorítsam őt, de amint támasz nélkül maradt, utána kellett kapnom, mert úgy csuklott össze, mint egy kártyavár szélvihar idején.
- Persze, jól vagy. – Önkéntelenül felnevettem. Az, hogy Isabella mennyire bátornak és erősnek akart tűnni, miközben valójában olyan törékeny volt, viccesnek tűnt jelen pillanatban – valószínűleg azért, mert megkönnyebbültem, hogy az ijedtséghez képest, amit okozott az előbb, mégis csak jól volt. – Csak a lábaid váltak gumivá – gúnyolódtam vele játékosan, miközben a fejemet csóváltam.
- Köszönöm szépen, a lábaimnak semmi bajuk – mordult fel bosszúsan. A pillantásom akaratlanul is lefelé vándorolt, és meg kellett állapítanom, hogy Isabella tényleg igazat mondott, csak nem olyan értelemben, ahogyan ő gondolta. – Csak megszédültem – motyogta fülig pirulva és lesütötte a szemeit – a látványtól vigyorognom kellett. A közelsége felmelegített, végigbizsergetett és furcsa felszabadító érzéssel öntött el. Mintha a látványa és az illata valamiféle drog lett volna, amely megszabadít a gátlásaimtól. A korábbi sötét gondolataim, amelyek arról szóltak, hogy távol kell tartanom magam tőle, hirtelen elhalványodtak. Nem érdekelt, ha Jasperbe szerelmes, ahogyan az sem, hogy ha nem így lenne, akkor sem szerethetne engem. Csak érezni akartam őt, anélkül, hogy túl messzire mennék.
- Ha már úgyis a szolgád vagyok… - csúsztattam a vállán lévő egyik karomat a derekára, míg a másikkal a térde alá nyúltam, és a karomba kaptam. A teste hozzám simult, én pedig alig tudtam elfojtani egy élvezettel teli morgást.
- Tegyél le… - kérte, miközben reszketni kezdett. Megfeszültem a gondolattól, hogy fél tőlem.
- Ez egy parancs? – kérdeztem összefonva a pillantásunkat. Tudnom kellett, hogy tényleg tart-e tőlem, de nem láttam ijedtséget a kavargó mélységben.
- Nem – kaptam válaszként egy halk suttogást, mire felgyorsult a lélegzetem. Karjaim ösztönösen még közelebb húzták magukhoz a finom női testet.
- Akkor gyerünk pancsolni! – indultam el a folyosón a fürdőszoba felé megelőzve, hogy valami őrültséget tegyek.
CARLISLE ÖSSZERÁNCOLT homlokkal olvasta a hátam mögött állva a cikkeket a monitoron. Még csak nem is telt sok időbe, míg rájuk találtam. Húsz eset az elmúlt tizenkét évből, abba bele sem mertem gondolni, hogy korábbról hányat találhatnánk egy bővebb kutatómunka által.
Az újságok persze, másképp tálalták a történteket, mint ami a valóság volt. Szerintük drog-, alkohol- vagy egyéb problémákkal küszködő fiatalok, meggyilkolták a szüleiket, aztán kis idő múlva maguk is öngyilkosok lettek. Az esetek azért nem tűntek fel valószínűleg a rendőrségnek, mert területileg túlságosan szét voltak szórva. A mi fajtánk akár képes volt arra is, hogy hajnalban New Yorkban falatozzon, következő naplementekor pedig már Seattle-ben vadásszon. Csak az vehette észre a hasonlóságokat, aki tudta, hogy mit keres – mint például én is.
A halott lányok képeitől ökölbe szorult a kezem. Mikor arra gondoltam, mi lett volna, ha Isabella nem talál ránk, és egyedül kell szembe néznie azzal a szörnyeteggel, úgy éreztem, üvölteni tudnék. Akaratlanul is az ő arcát képzeltem az áldozatoké helyébe, bármennyire igyekeztem elűzni a rémlátomást.
- Még sosem húzta el ennyi ideig… - hallottam meg apám hangját. Megdörzsöltem a szemeimet, mintha elfáradtak volna, pedig csak ki akartam törölni a pupillámba égett képeket.
- Mert most jobban élvezi a játékot – hagyta el halk morgás a számat. – Isabella nem olyan, mint a többiek – futtattam végig a lányokról megtudott dolgokat a fejemben. – Lacey Walles és Eva Lourie már korábban is kíséreltek meg öngyilkosságot, ők hárman pedig – mutattam a képekre. – pszichológushoz jártak gyerekkoruk óta. A többiek is biztosan túl gyengék voltak lelkileg. Isabella erős és okos – fejtettem ki a véleményemet, mire apám csillogó tekintettel nézett rám. – Mi az?
Teljesen megváltozik az arcod, mikor róla beszélsz…
- Tévedsz – hirtelen feszültség öntötte el minden porcikámat, és örültem, hogy biológiailag képtelen vagyok a pirulásra.
Úgy gondolod? – döntötte félre a fejét jól szórakozva.
- Úgy – dünnyögtem, aztán tüntetőleg visszafordultam a számítógéphez, de apám somolygását nem tudtam kizárni. Minél inkább igyekeztem másra figyelni, annál könnyebben másztak be a gondolatai a fejembe, hogy Isabellára tereljék a sajátjaimat. Mintha ezernyi apró kígyó tekergőzött volna az elmémben, hogy megpróbáljanak rávenni, harapjak bele a tiltott gyümölcsbe – ami kivételesen koránt sem egy alma volt, hanem egy annál sokkal ízletesebb csoda, minden értelemben.
Utáltam magam, amiért pillanatokra átadtam magam az ötletnek, mi lenne, ha engednék a testem csábításának. Persze, tudtam, hogy ez lehetetlenség, de már maga a fantázia is örömmel töltött el – bizonyítva, hogy tényleg igazi szörnyeteg vagyok vámpírként és férfiként is.
Irigykedve képzeltem el, milyen lehetett apámnak a karjaiban tartani Isabellát. Biztos voltam benne, hogy ő nem érzett olyasmit, amit én éreztem volna ebben a helyzetben, de akkor is átélhetett pár dolgot, amit én nem engedhettem meg magamnak – érezhette a női test melegét, illatát, a bőr selymességét. És persze, a fizikai érzékelés mellett ott volt a tudat, hogy vigaszt és biztonságot nyújtott Isabellának. Ez legalább akkora örömet okozott volna nekem, mint a testi közelsége – ha nem nagyobbat. Hiszen, mi lehet csodásabb érzés, mint védőpajzsként szolgálni amellett, aki életünk szerelméből származik.
- Át kéne néznünk a levéltári iratokat, hátha korábbról is találnánk valamit, amit még nem archiváltak az Interneten – javasolta Carlisle. Elképzelte a levéltár épületét, és megpróbált rájönni, hogyan juthatnánk be észrevétlenül zárás után. Tétovázva pillantottam fel rá, mire megint elmosolyodott. - Nyugalom, a többiek vigyáznak majd rá. Neked meg nem árt egy kis figyelemelterelés.
Sóhajtva bólintottam egyet, aztán követtem Carlisle-t a kocsihoz. A tétovázásom csak még inkább Isabella és felém terelte a gondolatait, bár nem volt teljesen tudatában, hogy min is elmélkedik éppen, míg felém nem pillantott.
Ó, bocsánat, ne haragudj! – nézett rám bűnbánóan. Megráztam a fejemet, és kibámultam az ablakon, miközben az idegen vámpír gondolatai után kutattam a környéken, de semmit sem találtam.
Majdnem beértünk a városba, mikor visszamásztam Esme fejébe, hogy megnézzem, hogy van Isabella. Mikor rájöttem, hogy anyám már a konyhában van, és épp a kicsit eteti, elkezdtem keresni a többiek gondolatait. Meglepődtem, mikor Alice-t a házban találtam Jasperrel együtt, de ezt az érzést, egy pillanat múlva átvette a féktelen düh.
- Kérlek… Kérlek… Nem akarom hallani… - Isabella könyörgő hangja belém mart. Anélkül, hogy egy szót szóltam volna Carlisle-hoz, feltépetem a száguldó autó ajtaját, és kiugrottam belőle. Kettőt gördültem a földön, aztán talpra ugrottam, és rohanni kezdtem vissza a házunkhoz.
Sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom – Jasper egyhangú és néma könyörgése fájdalommal teli volt, én mégsem tudtam sajnálni őt. A düh fellángolva borította el az agyamat. - Hát persze, hogy nem akarod… Valószínűleg, ők sem akartak meghalni, nem igaz? – folytatta Isabella gyötrését. Futás közben ökölbe szorult a kezem.
- Könyörgöm, ne kínozz tovább! – Alig pár másodperc alatt tettem meg az út negyedét, de mégsem voltam elég gyors. Már megint cserbenhagytam őt… - hasított szúró fájdalom a mellkasomba, ahogy meghallottam a zokogását.
Aztán hirtelen a sírása szipogássá enyhült, és láttam, hogy kábultan pillant fel. Hallottam Jasper vallomását arról, hogy csak a képességét akarta kipróbálni rajta – ahogyan korábban azt megbeszélték már -, de az én haragom nem enyhült úgy, ahogyan Isabella fájdalma. Rám nem volt hatással ilyen messziről Jasper. És szívből ajánlottam neki, hogy mikor odaérek, akkor sem próbálkozzon nálam. Megmondtam neki, hogy nem teheti ezt Isabellával, és ő mégis kipróbálta rajta a képességét! Minimum laposra akartam verni, és kizárólag Alice-nek köszönhette, hogy csak ennyi volt a tervem.
Mire a házhoz értem, már teljesen felhergeltem magam. Úgy rohantam fel az emeletre, és rontottam be a szüleink hálószobájának az ajtaján, mint egy igazi dúvad. Morogva neki akartam ugrani Jaspernek, de mielőtt még megtehettem volna Alice elém rohant. Csak a húgom törékenynek tűnő karja tartott vissza, ahogy tenyerét a mellkasomnak feszítette.
Sajnálom, Edward! Tudom, hogy nem értesz vele egyet, de… - Jasper gondolatai újabb morgásra késztettek, hiába hallottam ki belőlük a bűnbánatot. Cseppet sem érdekelt, hogy szégyelli-e a tettét, vagy hogy sajnálja-e, hogy fájdalmat okozott Isabellának, a lényeg az volt, hogy megtette.
- Megmondtam, hogy ne! – kiáltottam felé zihálva, miközben egyenesen rá bámultam. Nem nézett a szemembe, még csak nem is védekezett, mert pontosan tudta, hogy igazam van. Alice keze még keményebben feszült nekem, én pedig csak az iránta érzett szeretetem miatt nem hajítottam félre az utamból.
Nem volt más választásom…Nem akarok harcolni veled, testvérem.
- Edward, megijeszted Isabellát! – Alice éppen jókor szólított meg, mert a feszültségtől kezdett elfoszlani az önuralomkötél, ami visszatartott. Isabella említése egy kissé kitisztította a fejemet – lassan ránéztem, és az arca tényleg riadtságot tükrözött. Mélyeket lélegeztem, hogy legalább még pár percig uralkodni tudjak magamon. Nem eshettem neki Jaspernek Isabella szeme láttára – így is rettegett már egy vámpírtól, és valószínűleg, sokkolta volna, ha meglátja a mi valódi arcunkat is. Valamiért rosszul esett az elképzelés, hogy Isabella szörnyetegként gondoljon rám.
- Kifelé! Most! – parancsoltam Jasperre. Bólintott, miközben az elméje még mindig bocsánatkérések hullámaival árasztott el.
Ne, Edward, kérlek! Ha bajotok esik… Kérlek, Edward! Nem fogom hagyni, hallod? Nem akarok harcolni veled… - nyöszörgött kétségbeesve, de most még Alice könyörgő hangja sem érdekelt.
- Ne! Kérlek! Nem tudom, mi a gond, de ne bántsd! – Isabella kiugrott az ágyból, és elém lépve átvette Alice helyét. Ujjai az ingembe kapaszkodtak, és bár fele akkora ereje sem volt, mint a húgomnak, mégis nagyobb hatással volt rám, mint ő. Próbáltam nem tudomást venni a bőre melegéről, ami átszivárgott a vékony anyagon keresztül, hogy felmelegítse a mellkasomat, és csak Jaspert bámultam továbbra is kitartóan.
- Ebbe ne szólj bele! – morogtam még bosszúsabban. Miért akarja megvédeni Jaspert? Hiszen, bántotta. Megérdemli, amit kapni fog tőlem! – Azt mondtam, kifelé! – utasítottam újra a fivéremet, aztán óvatosan lefeszegettem magamról a vékony ujjakat, és kiléptem az ajtón a folyosóra.
Kérlek, testvér, gondolkozz józanul… - próbálkozott nálam Jasper még mindig, és Alice kérlelése sem maradt abba. Isabella hangja ostorként szakította félbe a gondolat-zenebonát.
- Megparancsolom, hogy állj meg! – A döbbenettől elkerekedett szemekkel fordultam felé, és vámpírlétemben először azt hittem, hogy rosszul hallottam valamit. Az nem lehet, hogy Isabella felhasználja az ígéretemet, hogy megvédje Jaspert. Ez… Ez egyszerűen képtelenség!
- Hogy mit mondtál? – nyögtem ki.
- Huszonnégy óra. A szolgám vagy. Megparancsolom, hogy ne bántsd Jaspert! – erősítette meg Isabella határozottan az előző szavait. Az arcom megfeszült, és próbáltam nem kimutatni, mennyire leforrázva érzem magam. Megpróbálom megvédeni őt, ő pedig Jasper mellé áll? Dühös morgás tört fel a torkomból. Hát, mivel babonázta meg őt így a testvérem? Mi az, ami miatt őt támogatja, és nem engem?
- Ahogy parancsolod – sziszegtem.
A mellkasomat összeszorította valami kellemetlen érzés, és nem bírtam a többiek szemébe nézni. Lehajtott fejjel meredtem a padlóra. Olyan idióta vagyok! Annyira ostoba! Miért is számítana Isabellának az, hogy a létezésem célja, az ő megóvása. Hiszen, ennyivel tartozom Neki. Ez a kötelességem. De nem várhatom el cserébe Isabellától, hogy jobban kedveljen, mint… - elfojtottam egy újabb morgást, ami ki akart törni a mellkasomból.
A gondolat, hogy Isabellának tetszhet Jasper, egyszerűen őrjítő volt. Hiszen, csak fájdalmat okozna neki ez az érzés. És a húgom számára is. Ha Jasper bármelyiküket is megbántja… Miért kellett Isabellával olyan kedvesnek lennie? Miért törődik vele? Nem csoda, ha ez a naiv gyerek romantikus érzéseket táplál iránta, mikor így viselkedik. A düh újra és újra keresztülszáguldott az ereimen, miközben Jasper bűnlajstromára felírtam egy újabb képzeletbeli pontot.
- Kérlek, gyere vissza, és ülj le! – Isabella hangja lágyabb volt, mint az előbb, de éreztem, hogy még mindig parancsnak szánja, amit mond. Tétovázva léptem az ágyhoz, és kényszeredetten leültem rá, pedig ez volt most az utolsó dolog, amit tenni akartam. Összeszorított szájjal vártam a következő utasítását, de helyette halkan felsóhajtott, és legnagyobb meglepetésemre, letérdelt elém.
- Mi történt? – kérdezte. Az illata ilyen közelségből bizsergető volt, és a lelki állapotom ellenére azt vettem észre, hogy automatikusan mélyeket lélegzem, hogy érezhessem őt.
- Semmi – nyögtem. Hogyan is fogalmazhattam volna meg neki, mit érzek, mikor a bennem lévő ezernyi indulat tornádóként kavargott bennem… Szörnyű érzés volt látni a szenvedését, és tudni, hogy a saját testvérem okozza a kínokat. És gyötört a tudat, hogy újra és újra képtelen voltam megvédeni őt. Azt pedig sosem mondhattam volna el, mennyire fáj, hogy ilyen vehemenciával védelmezi Jaspert velem szemben.
- Adjam parancsba, hogy mondd el? – Isabella szavai megrettentettek. Ha olyasmit kérdezett volna, amivel el kell árulnom az érzéseimet, és megparancsolta volna, hogy válaszoljak neki, nem lett volna más választásom, mint beszélni. Inkább magamtól mondjak neki annyit, amennyi még vállalható, mintsem hogy ő szedjen ki belőlem valamit, amiről nem kéne tudnia…
- Megmondtam neki, hogy nem próbálhatja ki rajtad ezt… ezt az egészet! – dühöngtem.
- Segíteni akart. – Isabella halk hangja tele volt hálával és megértéssel, én pedig úgy éreztem, valaki kitépte a régóta mozdulatlan szívet a mellkasomból, és behajította egy lángoló kemencébe. Ujjaim belemartak az ágy szélébe, és csak egy hajszál választott el attól, hogy a fájdalmamat kitöltsem Jasperen.
- Bántott téged! – tört ki belőlem egy állatias morgás. Isabella pulzusa rémült vágtába kezdett, amitől csak még rosszabbul éreztem magam a bőrömben. Jaspert védi, pedig kínozta őt, tőlem pedig fél, pedig sosem tudnék ártani neki. A düh, amit eddig éreztem, hirtelen átváltott fásult csalódottságba – szinte nem is hallottam a magyarázatát arról, hogy Jasper valójában csak egy fájdalomcsillapító nélküli sürgős beavatkozást végzett el rajta.
- Nem kellett volna akkor sem. Mi lett volna, ha nem tud hatni rád? – próbálkoztam még utoljára, bár tudtam, hogy teljesen felesleges. Isabellát teljesen elvarázsolta Jasper, az én szavam pedig semmit sem számított neki.
- Nem tudom. De nem így történt. Ígérd meg, hogy miután lejár a huszonnégy órám, azután sem fogsz neki esni Jaspernek – kérte tőlem aggódva. Morogva kerestem magamban valami kibúvót, ami által kikerülhetem majd az ígéretemet, de semmi sem jutott eszembe.
- Ígérem! – törődtem bele végül a vereségbe.
- Helyes – mosolyodott el elégedetten.
- Miért kell ilyen előrelátónak lenned? – hagyta el elkeseredett sóhaj a számat, de ő csak kuncogott rajtam. Teljesen megkönnyebbült a tudattól, hogy Jaspernek semmi baja nem eshet általam…
- Azt hiszem, most már elmehetünk – szakított félbe minket Jasper hangja. Ő is örült, hogy nem kell velem harcolnia, mert úgy hitte, biztosan legyőzne. Meg akartam mutatni neki, hogy hiába a harci tapasztalat, el tudom kalapálni, ha úgy akarom, de ehelyett csak mozdulatlanul ültem tovább betartva Isabella parancsát.
Ahogy Isabella hirtelen felpattant előlem, a haja keltette szellő finoman végigsimított az arcomon eltelítve az orromat teljesen az illatával. Pár másodpercig elvarázsolva meredtem magam elé, aztán Isabella hangja kizökkentett az élvezetekből.
- Én… köszönöm – lépett Jasper elé, majd előre hajolt, és az ajkait Jasper arcára nyomta. A döbbenettől lemerevedve figyeltem a jelenetet.
- Khm… Ha valami gond lenne, csak szólj. Most már tudom, hogyan segíthetek – motyogta Jasper. Milyen kedves… Akkora fájdalmat okoztam neki, és ő mégis hálás nekem. Igazán kedvelem őt – jöttek az önkéntelen gondolatok felém. Olyan heves féltékenység öntött el, amilyen ezelőtt még soha. Az egy dolog volt, hogy Mike Newtont meg akartam ölni régen, de az hogy a testvéremmel is ugyanezt akartam tenni, megrémített és szégyennel töltött el.
Jasper elkerekedett szemekkel nézett fel rám, ahogy észlelte a sötét vágyakat bennem. Te féltékeny vagy… rám? – döbbent meg. Azt hiszed, hogy…? – összeráncolt homlokkal próbált meg rákoncentrálni Isabella érzéseire, és mikor megtalálta, amit keresett, hitetlenül megrázta a fejét. Nem, ez nem lehet. Ezt nem érezheti irántam… - fordult ki zavartan az ajtón, a húgom pedig mit sem sejtve követte őt. Reméltem, hogy sosem sejti majd meg azt, amit én már tudtam. Hogyan történhetett ez meg? Hogy szerethetett bele Isabella Jasperbe? Miért nem irántam érezi ezt? – futott végig a gondolat rajtam önkéntelenül, hogy aztán az önutálat kövesse. Hiszen, mennyivel lennék én jobb választás? Semmivel – ismertem be magamnak a fájdalmas igazságot.
Mert hát… Nem lennék képes viszontszeretni őt. Ahogyan Jasper szíve, úgy az enyém is foglalt volt már – még ha másféle módon is, mint a testvéremé. Isabella csak szenvedne akkor is, ha irántam táplálna ilyen érzéseket. Miért szeretném mégis, hogy így legyen? – próbáltam rájönni hiába ennek az érthetetlen vágynak az okára.
Ahogy Isabella rám nézett, dühösen fújtam ki a levegőt, bár már magam sem tudtam igazán, kire is vagyok mérges. Az ablak felé fordultam, mert rendet kellett tennem a fejemben, mielőtt ismét rá pillantok. Éreztem, ahogy besüpped mellettem az ágy, és a gondolattól, hogy Isabella ilyen közel van hozzám, nyelnem kellett egyet.
- Sikerült beszélned Carlisle-lal? – szólalt meg halkan.
- Igen – feleltem szűkszavúan. Miért van rám ilyen hatással, hiszen én nem vagyok szerelmes belé… - ráncoltam össze a homlokomat, miközben két madarat figyeltem, akik egymással keringőzve szálltak el éppen a házunk előtt. A lánymadár kéretve magát folyton kitért a fiú elől, aki ettől csak még inkább a közelébe akart kerülni. Mintha ez az évődő visszautasítás vonzotta volna. Lehet, hogy engem is az vonz, hogy tudom, nem kaphatom meg, amire vágyom… A tiltott gyümölcs… - tértem vissza a reggeli gondolataimhoz.
- Elmondod, hogy milyen ötleted támadt? – érdeklődött, miközben én önmagammal küzdöttem. A testem vágyai olyan erősek voltak, annyira könnyű lett volna engedelmeskedni nekik… Valószínűleg Isabella sem tiltakozott volna. Még ha Jaspert is szereti, az emberi érzések olyan gyengék. Ha egy kicsit kedves lennék vele, ugyanúgy hatnia kéne rá az elkápráztatásnak, mint a többi embernőre. Lehet, hogy nem engedne mindent, de talán, egy csókot… Aprót rándultam, mikor rájöttem, min is gondolkozom. Pontosan úgy járt az eszem, mint annak a vámpírnak, aki Isabellát üldözte. Ő is csak el akarta venni, amire vágyott, anélkül, hogy számított volna neki a másik akarata.
- Ez egy parancs? – A hangom ingerült volt az undortól, amit magam iránt éreztem.
- Nem, ez egy egyszerű kérdés, amire vagy válaszolsz, vagy nem. Sajnálom, hogy az előbb utasítottalak. Nem akartalak megbántani, de nem nagyon volt más választásom. – A mentegetőzését szinte nem is hallottam, csak az utolsó mondata vágott belém.
- Hát persze… Meg kellett védened Jaspert – fordultam felé. Látnom kellett az arcát, miközben felel nekem. Talán, ha az ő szájából hallanám, hogy másba szerelmes, akkor ki tudnám verni a fejemből… - futott végig az agyamon, hogy aztán azonnal rettegni kezdjek tőle, tényleg azt fogom hallani, amire számítok.
- Csak nem akartam, hogy bajotok essen. Mit nem lehet ezen érteni? – válaszolt ingerülten. A többes szám teljesen összezavart. Értem is aggódott volna? Miért? – fordultam vissza az ablak felé. Muszáj volt elterelnem a figyelmemet, mert kezdtem úgy érezni, beleőrülök a sok megválaszolatlan kérdésbe.
- Carlisle-lal kutattunk a neten – feleltem meg a korábban feltett kérdését. – Olyan esetek után, ahol zaklatás és gyilkosság volt a vád, és ismeretlen volt az elkövető – füllentettem. Valójában egyik lány esetében sem került elő a zaklatás és elkövetőként mindig őket nevezték meg, de erről nem kellett Isabellának tudnia. Most úgyis másképp lesz minden. Végzünk a vámpírral, és bebizonyítjuk a rendőrségnek, hogy ő ártatlan. Aztán pedig tovább élheti az életét. Nélkülünk. – Ahogy sejtettem, nem te voltál az első.
- Tessék?
- Voltak előtted mások is. Más lányok. Kivetette rájuk a hálóját, játszadozott velük, aztán, mikor már teljesen kikészültek, megölte őket. – A halk hang, amit Isabella kiadott figyelmeztetett arra, hogy talán, túl nyílt voltam. A szívverése felgyorsult, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy meg kell nyugtatnom őt. Felé fordultam, és a pillantásomat az övébe fúrtam. – De nekik nem voltak védelmezőik. Mi itt vagyunk, és vigyázunk rád. Nem fog a közeledbe jutni – biztosítottam róla lágy hangon. – Vagy megunja és elmegy, vagy megöljük – feszült meg az arcizmom. Alig vártam már, hogy a kezeim közé kerüljön az a vadállat.
- Mennyi esély van arra, hogy rám un?
- Semmi – vallottam be az igazat. Reméltem, hogy Isabella nem kérdez rá, de túl okos volt ahhoz, hogy elhiggye, ez a változat lehetséges.
- Valaki mindig kint lesz, és járőrözik a ház körül. Most Emmetten a sor. Nem fog többé az otthonunk közelébe jutni, ezt garantálhatom! – biztosítottam róla, hogy biztonságban érezze magát. Mivel a szívverése lelassult, ezért úgy tűnt, sikerrel jártam. Bár azt nem értettem, hogy az arca miért komorult el hirtelen még jobban…
- Mire gondolsz? – kérdeztem rá kissé bosszúsan, amiért nem láttam a fejébe.
- A többi emberre. Vadászni fog – nézett maga elé.
- Igen, valószínűleg. De ez ellen nem sok mindent tehetünk. Sajnálom – kértem tőle bocsánatot, amiért nem vagyok mindenható. A tekintetében annyi aggódást láttam, amennyit egy átlagember sosem érzett volna idegenek iránt. A kezem önkéntelenül indult el felé – meg akartam simogatni, hogy jobban érezze magát -, de mikor rájöttem, mire is készülök, zavartan túrtam a hajamba, majd felpattantam az ágyról. – Nem akarod megnézni az öcsédet? Esme épp most fürdeti… - Biztos voltam benne, hogy Isabella észrevette a botlásomat, mert fürkészően nézett rám, ezért el akartam terelni a figyelmét a történtekről.
- Ezt meg honnan tudod? – kérdezte, mintha elfelejtette volna, mi is vagyok valójában.
- Gondolatolvasás, tudod… - mutattam a fejemre emlékeztetve őt arra, amit nekem sem lett volna szabad elfelejtenem a közelében.
Felkelt az ágyról, és elindult az ajtó felé, de még mielőtt odaért volna, megelőztem, és kitártam előtte. Meglepettnek tűnt a teljesen természetes gesztustól, mintha nem lett volna hozzászokva. Elgondolkozva tett pár lépést a folyosón, aztán hirtelen megtorpant. Értetlenül kerültem elé, és az arcát látva rám tört a pánik. Teljesen elsápadt, a szemei elkerekedtek, a szája elnyílt, és úgy nézett rám, mintha szellemet látna – persze, ez nem állt távol a valóságtól, de nem volt oka rá, hogy hirtelen frászt kapjon tőlem.
- Mi a baj? – próbáltam meg kiszedni belőle. Egy másodpercig engem fürkészett, aztán lehunyta a szemeit. Nem értettem, mi történik, de felkészülve minden eshetőségre, kinyújtottam a kezeimet felé, hogy elkapjam, ha el találna ájulni. Mikor ismét felnézett rám, mintha döbbenet ült volna a tekintetében. - Isabella! Mondd már meg, hogy mi bajod? – léptem közelebb hozzá, és megfogva a vállait, finoman megráztam, hátha ez magához téríti. Megborzongott a kezeim között, és a tekintete a szemeimről lejjebb csúszott a számra, majd nyelt egyet. Nem értettem… Talán, attól fél, hogy megharapom, vagy mi a baja… - ráncoltam össze a homlokomat idegesen. – Ha nem szólalsz meg két másodpercen belül, hívom Jaspert – közöltem vele.
Apám még nem ért vissza a levéltárból – nem fordult vissza, mikor én, mert sejtette, hogy csak Isabella lehet az oka annak, hogy kivetődtem a kocsiból, ahogyan azt is, hogy ha nagy baj lenne, szóltam volna neki is -, így Jasper volt az egyetlen, akire számíthattam, ha Isabella kiborulna. Bár egyáltalán nem tetszett az ötlet, hogy ismét mellette lássam a fivéremet.
- Nem… - Isabella zavartan megrázkódott, és laposakat pislogott, mintha egy álomból ébredt volna, aztán megköszörülte a torkát. – Nem kell. Jól vagyok.
- Egy fenét vagy jól! – horkantam fel. A hangja legalább olyan halovány volt, mint az arca.
- De igen, jól vagyok! – mocorgott a kezeim között. Gyorsan eleresztettem, nehogy az ellenkezés közben túlságosan megszorítsam őt, de amint támasz nélkül maradt, utána kellett kapnom, mert úgy csuklott össze, mint egy kártyavár szélvihar idején.
- Persze, jól vagy. – Önkéntelenül felnevettem. Az, hogy Isabella mennyire bátornak és erősnek akart tűnni, miközben valójában olyan törékeny volt, viccesnek tűnt jelen pillanatban – valószínűleg azért, mert megkönnyebbültem, hogy az ijedtséghez képest, amit okozott az előbb, mégis csak jól volt. – Csak a lábaid váltak gumivá – gúnyolódtam vele játékosan, miközben a fejemet csóváltam.
- Köszönöm szépen, a lábaimnak semmi bajuk – mordult fel bosszúsan. A pillantásom akaratlanul is lefelé vándorolt, és meg kellett állapítanom, hogy Isabella tényleg igazat mondott, csak nem olyan értelemben, ahogyan ő gondolta. – Csak megszédültem – motyogta fülig pirulva és lesütötte a szemeit – a látványtól vigyorognom kellett. A közelsége felmelegített, végigbizsergetett és furcsa felszabadító érzéssel öntött el. Mintha a látványa és az illata valamiféle drog lett volna, amely megszabadít a gátlásaimtól. A korábbi sötét gondolataim, amelyek arról szóltak, hogy távol kell tartanom magam tőle, hirtelen elhalványodtak. Nem érdekelt, ha Jasperbe szerelmes, ahogyan az sem, hogy ha nem így lenne, akkor sem szerethetne engem. Csak érezni akartam őt, anélkül, hogy túl messzire mennék.
- Ha már úgyis a szolgád vagyok… - csúsztattam a vállán lévő egyik karomat a derekára, míg a másikkal a térde alá nyúltam, és a karomba kaptam. A teste hozzám simult, én pedig alig tudtam elfojtani egy élvezettel teli morgást.
- Tegyél le… - kérte, miközben reszketni kezdett. Megfeszültem a gondolattól, hogy fél tőlem.
- Ez egy parancs? – kérdeztem összefonva a pillantásunkat. Tudnom kellett, hogy tényleg tart-e tőlem, de nem láttam ijedtséget a kavargó mélységben.
- Nem – kaptam válaszként egy halk suttogást, mire felgyorsult a lélegzetem. Karjaim ösztönösen még közelebb húzták magukhoz a finom női testet.
- Akkor gyerünk pancsolni! – indultam el a folyosón a fürdőszoba felé megelőzve, hogy valami őrültséget tegyek.
2010. május 25., kedd
A múlt árnyai - 8. fejezet - Edward szemszög
Szandi kivételesen nem tudta átolvasni a fejezetet, úgyhogy fogalmam sincs, milyen lett, ezért örülnék a kifejtősebb véleményeknek. :)
8. RETTEGÉS
AH, ISTENEM, EZ AZ ILLAT… - A szörnyeteg fejében undorító, kéjes képek peregtek, én pedig nem bírtam tovább. Muszáj volt egy másodpercre kimásznom az elméjéből, mert úgy éreztem, megőrülök a tehetetlenségtől és a dühtől. Darabokra akartam szaggatni, apró cafatokra cincálni, letépni a fejét, hogy soha többé ne játszhasson Isabella főszerepet a képzelgéseiben.
Oldalra pillantva a rettegő női arcot kezdtem fürkészni. A barna szemek tágra nyíltak a félelemtől, a törékeny karok pedig védelmezően ölelték magukhoz a kisbabát. Láttam az apró reszketéseket, amik megborzongatták Isabellát. Egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy áthágom azt a két lépésnyi távolságot is, ami köztünk van, és a derekát átfogva nyújtok neki támaszt, de végül elvetettem ezt az ötletet. Így is épp eléggé rettegett egy vámpírtól, semmi szüksége nem volt egy másik érintésére.
Mély levegőt véve akartam ismét ráhangolódni annak a nyomorultnak a gondolataira, hogy tudjam merre tart, de nem találtam sehol sem. A homlokomat ráncolva próbáltam még inkább koncentrálni, de semmi.
- A francba! – mordultam fel olyan halkan, hogy csak a vámpírfülek hallhatták.
Mi történt? – pislantott felém Alice, miközben a többiek elméjében is ott villogott a kérdés.
- Elvesztettem – feleltem. Hogy téveszthettem akár egy másodpercre is szem elől… Egy igazi idióta vagyok! Dühösen próbáltam újra és újra megtalálni, de valószínűleg, már messze járt.
Éppen a ház elé értünk, mikor a széljárás ismét megváltozott. A lángoló harag újabb hulláma rohant keresztül rajtam, mikor rájöttem a vámpír arcátlanságára. Hogy merészelt bemenni a házunkba? Az otthonunkba! Mindannyian azonnal megtorpantunk, én pedig az utolsó pillanatban kaptam el Isabella karját, nehogy a nagy lendülettől belefusson Carlisle és Esme hátába. Zavart tekintettel pislogott ránk, miközben mindannyian ösztönösen védekező állást vettünk fel, és a torkunkat halk, de fenyegető morgás hagyta el.
- Mi történt? – Isabella hangja halk volt és remegő. A gyűlölet, amit az ismeretlen vámpír iránt éreztem, egyre hevesebben tört felszínre belőlem. Szinte remegve vágytam, hogy megölhessem, és ezzel békét és nyugalmat adhassak Isabella számára.
- Itt járt! – feleltem a kérdésre. – Hogy merészelt az otthonunk közelébe jönni? – morogtam a fogaim között. A méreganyag elöntötte a számat, az izmaim megfeszültek a várakozástól. Hiába tudtam, hogy a vámpír nincs a közelben – hiszen, nem hallottam a gondolatait -, mégis azt kívántam, bár csődöt mondott volna a képességem, hogy esélyem legyen megküzdeni vele.
A levegőt szimatoltam, miközben Alice és Rosalie apánk utasítására körbejárta az egész házat. Mikor felértek az emeletre, Isabella ideiglenes szobájához, a szemeim tágra nyíltak. Alice egy ajándékdobozt látott az ágyon heverni, amely bűzlött az idegen vámpírszagtól.
- Nincs odabent, viszont hagyott valamit neki – közölte Rose az ajtóból, mire Isabella még rémültebbnek tűnt. Egy ember olyan törékeny, annyira gyenge – vágott képen az igazság ismét. Nem hagyhatom, hogy ő nyissa ki a dobozt! Nem eshet baja sem testileg, sem lelkileg többé. Már így is túl sokszor hibáztam… - öntött el a lelkiismeret-furdalás, miközben bementünk a házba.
Ahogy felértünk az emeletre, Alice szobájába, Isabella egy másodpercig teljesen ledermedve bámult a csomagra. Már éppen ki akartam terelni a szobából, mikor hirtelen átadta a testvérét Esmének, aztán az ágyhoz lépett. Meglepetten kaptam utána és az ujjaim a csuklójára fonódtak.
- Mit csinálsz? – sziszegtem talán túl közelről neki, mert megborzongott. Azonnal elengedtem, és hátrébbléptem egy lépést. Semmi szükség nem volt arra, hogy ebben a helyzetben egy olyan szörnyeteg, mint én, ilyen közel legyen hozzá. Ahogyan arra sem volt semmi szükség, hogy Isabella most itt legyen. – Megőrültél? Ki tudja, mi van benne… Állj hátrébb!
- Nem, én akarom kinyitni! – makacskodott.
- Nem látom, hogy mi az, de nem ártalmas. Most még nem áll szándékában ténylegesen bántani téged – fejtette ki Alice teljesen feleslegesen az elméletét.
- Akkor sem jó ötlet! – mordultam fel. Bosszúsan és mogorván pillantottam rá, amiért belekotyogott ebbe az egészbe. Nagy volt a valószínűsége, hogy igaza van – Isabella halálával túl hamar véget ért volna az élvezetes kis „játék”, amit a vámpír nagyon élvezett -, de ez nem jelentette azt, hogy ne okozhatott volna fájdalmat Isabellának valamilyen módon. – Azt mondtam, állj hátrébb! – vettem elő a leghatározottabb hangomat. Isabella egy másodpercig csak bámult rám, aztán bólintott, és a hátam mögé lépett. A szíve vadul vert, és visszatartotta a lélegzetét, miközben óvatosan kibogoztam a vörös színű szalagot.
Ahogy leemeltem a doboz tetejét, és megláttam a kivágott emberi szívet, azonnal fintorba rándult az arcom, és Alice-szel együtt felmordultunk. Valószínűleg, már napokkal ezelőtt eltávolíthatták és lefagyasztva tarthatták, mivel láthatóak voltak rajta a felolvadás nyomai. Mielőtt még tehettem volna valamit, Isabella előrébb hajolt, és belenézett a dobozba. Ilyenkor gyűlöltem, hogy nem hallom előre, mit tervez, és nem tudom őt megakadályozni benne. Olyan sápadttá vált, hogy senki nem mondta volna meg első pillantásra, hogy nem közülünk való, a kezét pedig görcsösen a szájára szorította. A szíve a korábbinál is veszettebb iramba kezdett, és aggódva figyeltem, hogyan kapkodja a levegőt.
- Ez… egy… emberé? – zihálta. Bármennyire is hazudni akartam neki, biztos voltam benne, hogy úgysem venné be – bárki, aki járt az iskolában biológia órára, azonnal felismerte volna az emberi szívet – ezért lassan bólintottam.
- Az én hibám… Az egész az én hibám… - motyogta Isabella, nekem pedig fogalmam sem volt, hogyan segíthetnék neki. Kétségbeesve pillantottam Carlisle-ra, de mielőtt bármit tanácsolhatott volna, Isabella öklendezve kirohant a szobából, és egyenesen a mosdó felé vette az irányt – hallottam, ahogy megszabadul a gyomra tartalmától. Lecsuktam a doboz tetejét, és utána akartam menni, de apám megállított.
- Talán, jobb lenne, ha én mennék… - nézett rám higgadtan. Idegesen túrtam bele a hajamba. Isabella mellett akartam lenni, de a dühtől és az aggodalomtól még mindig remegtem. Nem kockáztathattam meg, hogy nem tudok uralkodni magamon a jelenlétében. Lassan bólintottam egyet, mire Carlisle sarkon fordulva elsietett.
- Eltűntetem ezt az izét… - lépett be Rosalie a szobába, aztán felkapta a dobozt az ágyról.
- Várj! – Alice hangja megállította őt. – Inkább vidd le a mélyhűtőbe, hátha van rajta valami nyom… Esetleg valahogy megtudhatnánk, kié volt, vagy ilyesmi – vonta meg a vállát.
- Még jó, hogy úgysem használjuk nagyon másra a konyhát, különben most elmenne az étvágyam – fintorodott el Rose, aztán kisuhant az ajtón.
Edward… - kezdte volna Alice, mikor lerogytam az ágyára.
- Az én hibám – fúrtam mindkét kezem a hajamba, és a térdeimre könyökölve előre hajoltam. – Nem lett volna szabad elvesztenem a gondolatait, és Isabellát sem kellett volna a doboz közelébe engedni.
- Te semmiről sem tehetsz, Edward – simított végig Esme a hátamon. – Lefektetem a kicsit, nagyon nyűgös… - sóhajtott fel, mikor nem reagáltam az érintésére.
- Itt maradjak veled? – hallottam meg Alice hangját. Már majdnem megfeledkeztem róla, hogy még ő is itt van, annyira lefoglalt, hogy Isabellára figyeljek. Carlisle megállt a fürdőszoba előtt, hogy ne hozza zavarba, amíg a gyomra helyre nem jön, aztán mikor meghallotta a vécé lehúzójának a hangját, halkan bekopogott. Vártam, hogy Isabella milyen választ ad neki – beengedi vagy elküldi -, de egyáltalán nem reagált semmit. Megfeszült minden izmom, ahogy apám lenyomta a kilincset, de a benti látvány megrázóbb volt, mint amire készültem.
Isabella a hideg csempén feküdt összegömbölyödve. Reszketett az őt ért sokktól, és könnyek potyogtak a szeméből.
- Várj, Edward! Most hagyd őt! – éreztem meg Alice kezét a csuklómon. Zavartan fordultam felé, és csak most vettem észre, hogy felpattantam az ágyról, és az ajtó felé indultam. – Carlisle vigyáz rá… - húzott vissza az ágyra. A józan eszem tudta, hogy jobb, ha ezt most teljesen apámra bízom, mert nem voltam olyan állapotban, hogy az jó hatással legyen Isabellára, de egy másik részem, ott akart lenni vele. Én akartam a karomba venni, én akartam halkan a fülébe suttogni, hogy megnyugodjon, és azt akartam, hogy belém kapaszkodjon úgy, mintha az élete múlna rajta.
Carlisle bevitte őt a hálószobájukba, és lefektette az ágyra, aztán csak ült mellette néma támaszként.
Szegény kislány… Lehet, hogy adnom kéne neki valami nyugtatót. Olyan sok szörnyűségen ment keresztül, csodálom, hogy csak most borult ki teljesen – sóhajtott fel magában. De talán, ez jót tesz majd neki. Ha kiadja a fájdalmát, a félelmeit… - fürkészte elgondolkozva a könnyektől maszatos arcot. A kezeim belemartak az ágy szélébe, mert hirtelen kényszert éreztem, hogy az ujjaimmal letöröljem a félelem és fájdalom nedves jeleit.
- Az én hibám – szólalt meg egy idő után Isabella. Ezt ismételgette végig zokogás közben, de most a hangja nem zaklatott volt, hanem inkább beletörődő.
- Nem te tehetsz arról, amit az a vámpír tesz – próbálta Carlisle meggyőzni őt az igazságról, de tudtam, hogy hiába. Nagyon jól ismertem az önvád érzését. Nem múlik el csak azért, mert valaki azt mondja, semmi ok rá. Pedig hogy is lehetett volna Isabella hibája ez az egész…
Hiszen, egy halandó is veszélyes, ha megtébolyodik, de egy vámpírt megállítani lehetetlenség egy ember számára. Isabella semmit sem tehetett volna, hogy megvédje azokat, akikkel ez a pszichopata végzett. Ez már nem a szomjúságról szólt, hanem a kínzás élvezetéről. A nomádot kéjes érzés járta át, valahányszor Isabella rettegése eszébe jutott. Ezért hagyta itt a szívet is. Tudta, hogy ezzel kiborítja majd őt, és ettől erősnek érezte magát. Úgy gondolta, ő irányít, és úgy játszik az áldozatával, ahogy csak akar. De most az egyszer nagyon tévedett… Ez volt az utolsó eset, hogy bánthatta Isabellát! – fogadtam meg magamban.
- Azt mondtam neki, hogy aki igazán szeret, az képes ölni és meghalni a másikért – szólalt meg Isabella halkan. Meglepetten rezzentem össze, ahogyan a családom többi tagja is.
Most meg miről beszél? – Alice elkerekedett szemekkel pislogott rám.
- Ezért hozta a szívet. Bebizonyítani, hogy ő képes ölni értem. De én nem így gondoltam, én nem gondoltam komolyan. Istenem, miért kellett így történnie? – Isabella olyan erővel markolt a hajába, hogy attól féltem, tövestül tépi ki a tincseit.
- Te… beszéltél vele? – kérdezte apám nyugodt hangon. – Mikor beszéltél vele?
- Mielőtt a szüleim… Pár héttel előtte… - Isabella hangja csak halk nyöszörgésként hatott. Ha nem vámpírok lettünk volna, valószínűleg, meg sem értjük, mit is mond, de így pontosan hallottuk minden egyes szavát. – Miattam ölte meg őket. Az én hibám.
Tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Én megmondtam… - Rosalie gondolataira halk morgás tört fel a torkomból. Igaz, hogy ő nem láthatta Carlisle szemein át Isabellát, de nem hallotta a hangjából áradó fájdalmat és lelkiismeret-furdalást? Bármi is történt, biztos voltam benne, hogy Isabella semmi rosszat nem követett el. Szerette a szüleit, sajnálta az embereket, akikkel a nomád végzett, hogy is lehetett volna rossz ember, aki direkt árt valakinek…
- Hol találkoztál vele? Isabella… - Carlisle végre megmentette Isabella haját a görcsösen kapaszkodó ujjaktól, aztán tenyerét a nedves arc két oldalára fektette, és rábírta a barna szemeket, hogy végre rá figyeljenek.
- Gyűlölni fogtok – zokogott fel ismét Isabella, amitől a mellkasom összeszorult. Csak most értettem meg, milyen magányos és szomorú lehet, ha attól retteg, hogy néhány vámpír nem fogja majd szeretni. Pedig ez nem fordulhatott elő. A mi bűneinknél nem volt rosszabb ezen a világon, és mégis élveztük egymás szeretetét és megértését. Hogyne bocsátottunk volna meg bármit Isabellának is! Főleg, hogy ő sosem követett volna el olyasmiket, amiket mi megtettünk…
- Bármit is tettél a múltban, vagy bármit is teszel a jövőben, sosem fogunk gyűlölni – biztosította Carlisle arról, amit én is tudtam és éreztem. – Hogy ismerted meg? – kérdezte ismét, mire Isabella mesélni kezdett. A szavak csak úgy ömlöttek belőle, néha még levegőt is elfelejtett venni. Úgy tűnt, apámnak sikerült átszakítani benne a gátat, amely eddig magába zárta az emlékeit.
Minden egyes szóval egyre csak nőtt a gyűlöletem aziránt a vámpír iránt. Ki akarta használni, hogy Isabella fiatal és naiv, és megpróbált a bizalmába férkőzni, de ő okosabb volt. Megérezte, hogy valami gond van az internetes beszélgetőpartnerével, és megpróbálta megszakítani az ismeretségüket. Arról már nem ő tehetett, hogy nem egy egyszerű, perverz vénemberről volt szó, aki undorító módon fiatal lányokkal beszélgetve akarta kiélni a mocskos vágyait, hanem egy vámpírról, aki halál komolyan gondolta minden egyes szavát.
Honnan is tudhatta volna… Hiszen, a chatoldalaknak pont ez volt a lényegük. A névtelenség és arctalanság. Bárki ülhetett a másik oldalon, és bármit írhatott magáról. Tökéletes vadászterep, ha az ember fiatal, magányos és ezáltal befolyásolható lelket keres…
- Nem te tehetsz róla! – bizonygatta Carlisle újra és újra Isabellának.
A fenébe, pedig már úgy készültem egy kis bunyóra… - hallottam meg odakintről Emmett csalódottságát. Egészen a hegyekig elmentek, de a vámpír nyomtalanul eltűnt előlük, így most hazafelé tartottak.
Meg kellett volna találnunk… Az én hibám. Elvesztettem a nyomát, pedig meg kellett volna állítanunk – Jasper szörnyen zaklatott volt, és az önostorozás sütött minden gondolatából. Megrázkódtam, ahogy megértettem, miért érezhet így.
- El kéne vinned Jaspert a közelből – szólaltam meg hangosan. Alice összerezzent, aztán az ablak felé fordult. – Nem tesz jót neki Isabella kiborulása. Már most hatással van rá, pedig még messze vannak Emmel…
- Rendben, megyek – állt fel mellőlem Alice. Őt is felzaklatta Isabella meséje, és ha nem élete szerelméről lett volna szó, valószínűleg, itt akart volna maradni, hogy kéznél legyen Isabella számára, ha szükséges. Vigyázz rá! – kérte tőlem teljesen feleslegesen. Az egyetlen dolog, amire most koncentrálni tudtam az volt, hogy Isabellát mindentől megvédjem. Ilyen állapotban látni maga volt a földi pokol. Hiszen, megígértem Neki, hogy vigyázni fogok az unokájára, de eddig nem jártam túl sok sikerrel. Most is csak itt ülök és sajnálom magam, amiért elszúrtam, miközben Isabellának lehet, hogy szüksége van rám. Önző szemétláda vagyok! – Mi járőrözünk egy pár órát Jazzel, amíg megnyugszik egy kicsit…
- Majd levált titeket később valaki – bólintottam. Megvártam, amíg Alice elhagyja a házat, aztán felálltam az ágyról. Össze kell szednem magam – vettem mély levegőt, aztán elindultam Carlisle-ék hálószobája felé.
Ahogy kopogásra emeltem a kezemet, Carlisle felállt az ágyról – hallottam, ahogy a nadrágja az ágyneműhöz súrlódik.
- Sajnálom, de Edward elől nem tudom titokban tartani, amit elmondtál… Ha a többieknek nem akarod, hogy elmondjam, nem fogom – mondta Isabellának. Persze, apám is tisztában volt azzal, hogy valószínűleg, mindannyian hallottuk a beszélgetésüket, de nem volt biztos benne, hogy Isabella elviselné-e a terhet, hogy mindenki tud a titkáról. Úgy gondolta, talán, jobb lenne egy kis füllentéssel és megjátszással elintézni, hogy Isabella ne feszengjen az egész család jelenlétében, és maga dönthesse el, mikor és kinek akar megnyílni, de nem volt szükség erre a színjátékra végül.
- Most már úgyis mindegy… - rázta meg a fejét Isabella összepréselt szájjal – mintha a könnyeit próbálta volna elfojtani ismét. Türelmetlenül toporogtam a folyosón kivárva, hogy beengedjenek, pedig legszívesebben feltéptem volna az ajtót, hogy megvigasztaljam őt.
- Rendben – felelte Carlisle, aztán végre beeresztett engem. Ahogy kinyílt az ajtó, a pillantásom azonnal Isabellát kereste. Bár eddig is figyeltem őt apám szemein keresztül, mégis más érzés volt, mikor magam láthattam. A tekintete elkínzott és gyötrődő volt.
Bármit megtettem volna azért, hogy elmulasszam a fájdalmát. Akár a létemet is odaadtam volna önként és gondolkodás nélkül, ha valaki mosolyt tudott volna varázsolni cserébe az arcára. A lelkiismeret-furdalás újult erővel tört rám, amiért nem tudtam megvédeni őt.
- Emmették elvesztették a nyomát. Alice távol tartja Jaspert a háztól, amíg… - hallgattam el mondat közepén. Nem akartam kimondani, hogy mi az oka annak, hogy Jasper nem jöhet egyelőre haza, nehogy még jobban felzaklassam Isabellát. Épp elég volt, hogy a szülei és a megölt ember miatt önmagát vádolta, semmi szükség nem volt arra, hogy még a testvérem miatt is aggódjon. – Őrjáratoznak, hátha visszajön - tájékoztattam Carlisle-t fojtott hangon. Isabella a karjait a térde köré fonta, és összegömbölyödött, mint egy riadt sündisznó…
- Beszélek a többiekkel. Itt tudsz maradni, vagy szóljak Esmének, hogy vigyázzon rá? – kérdezte Carlisle. Ha úgy érzed, túlságosan megviselne, hogy vele maradj… - nézett rám aggodalmasan. Egy másodpercig nem értettem, mire is gondol – hiszen, azt nem feltételezhette rólam, hogy Isabella állapotában képes lennék bármiféle nem úriemberhez méltó érzésre -, aztán megláttam önmagamat az elméjében.
Az arcom legalább olyan meggyötört volt, mint Isabelláé. Mintha csak az ő fájdalma az én vonásaimon tükröződött volna. Az ágy felé pillantottam, ahol Isabella elfeküdt – a fejét belefúrta a párnába, mintha ki akarta volna zárni az egész külvilágot -, és biztos voltam benne, hogy maradni akarok.
Megráztam a fejemet, aztán beljebb léptem a szobába, hogy ne álljam el az utat apám elől. Halkan csukta be maga után az ajtót, én pedig tétován pislantottam az ágy felé. Annyira szerettem volna valamivel segíteni Isabellán, de nem tudtam, mit kéne tennem. Nem mertem közelebb menni hozzá és nem mertem megérinteni, bármennyire is rá akartak venni az ösztöneim erre.
- Hogy érzed magad? – kérdeztem tőle a lehető legkedvesebb hangomon, amivel akkor szoktam beszélni az emberekhez, ha valamit el akarok érni náluk. Valószínűleg, nem sikerült túl jól, mert összerezzent, és a szívverése is felgyorsult. Lassan emelte rám a tekintetét, mikor már azt hittem, semmibe fogja venni a kérdésemet. Az ajkai elnyíltak, mintha mondani akarna valamit, aztán megköszörülte a torkát.
- Megvagyok – felelte végül röviden a sírástól kissé rekedten. A tekintete az enyémet fürkészte, én pedig úgy éreztem, képes lennék egy örökkévalóságig itt állni, ha a csillogó, melegbarna szempárba rémület helyett boldogságot tudnék költöztetni ezzel.
Ismét rám tört a frusztráló érzés amiatt, hogy Isabellára nem hat a képességem. Ha láttam volna a gondolatait, talán segíthettem volna neki. Akkor pontosan azokat a mondatokat hallhatta volna tőlem, amelyekre szüksége volt a lelkének a megnyugváshoz. De így… Honnan tudhattam volna, mivel gyógyíthatnám be a sebeit?
Mindenki fejébe beleláttam, mindenkinek ismertem a legrejtettebb titkait és kívánságait, Isabella volt az egyetlen, akin nem tudtam segíteni, bármennyire is akartam. A bizonytalanság teljesen elkeserített. Annyira összetett, annyira bonyolult személyiség volt, hogy lehetetlenségnek tűnt az arcáról olvasni. A tekintetében kavargó érzéseket egyszerűen nem tudtam szétválasztani és nevükön nevezni. Az egyetlen, amit tisztán láttam, az a rettegés volt.
A tartása pont olyan volt, mint egy ijedt állatnak, aki az életét félti. Olyan kicsire húzta össze magát, amilyenre csak képes volt, mintha ezáltal el tudott volna rejtőzni a fenyegetés elől. A teste mégis megfeszült, hogy bármelyik pillanatban fel tudjon ugrani, ha mégis menekülésre kerülne a sor.
Talán, legalább ezen a félelmen enyhíthetnék… - rándultak össze az izmaim, ahogy eszembe jutott, mi – vagyis, inkább ki – is okozza a rettegését.
- El fogjuk kapni – mondtam határozottan. Azt akartam, hogy érezze, biztonságban van mellettem, mert megvédem bármitől, ha kell az életem árán is. – Nem esik baja sem neked, sem az öcsédnek! Megígérem! – szorultak ökölbe a kezeim önkéntelenül.
- És a többi ember? – kérdezte halkan, aztán mély lélegzetet vett, mintha le akarná nyugtatni magát. Megint megdöbbentem az önzetlenségén, és a mellkasomat melegség öntötte el. Nem önmagát félti és nem csak az egyetlen megmaradt vérrokonát, akit tiszta szívéből szeret, hanem vadidegeneket is, akiknek baja eshet a nomád miatt – értettem meg. Azt akartam válaszolni neki, hogy mindenkit megóvok, ha erre vágyik, de nem hazudhattam neki. Hiába voltam vámpír, hiába voltam gyors és erős, nem védhettem meg ennyi embert egyszerre.
- Igyekszünk, hogy senkinek se essen többé baja. De… Ezt nem ígérhetem meg. Nem lehetünk ott mindenki mellett. – Ösztönösen elindultam Isabella felé, aztán mikor rájöttem, hogy a lábaim önműködésbe kezdtek, megtorpantam. – Ha valakinek… baja esik, az nem a te hibád lesz! – próbáltam megnyugtatni én is a lelkiismeretét.
- Tudod, hogy mit tettem… - suttogta maga elé, mintha valamiféle bűnről beszélne, pedig semmit sem követett el. Csak egyszerűen megbízott valakiben, akiben nem kellett volna. A naiv ártatlanság veszélyes tulajdonság, de semmiképpen sem súlyos vétek… Bár én is ennyire tiszta tudtam volna maradni… - sóhajtottam fel. De én annyi mindent láttam és annyi mindent tettem már, hogy a fekete foltokat semmivel sem lehetett kimosni a lelkem szennyeséből.
- Tudom – bólintottam egyszerűen. Féltem attól, hogy ha beszélni kezdenék, többet mondanék el, mint az megengedhető. Nem akartam, hogy Isabellában tudatosuljon, én is pont olyan szörnyeteg vagyok, mint az, aki tönkretette az életét.
- És ennek ellenére, úgy hiszed, hogy nem az én hibám? – Isabellát mintha megdöbbentette volna a viselkedésem. Tényleg azt feltételezte, hogy a szemére fogok vetni bármit is? Megviselt az a sok ok nélkül felgyülemlett önutálat Isabellában, ami miatt azt feltételezte, megérdemelné, hogy mások elítéljék.
- Úgy hiszem – feleltem teljesen komolyan, hátha megértethetem vele, hogy téved önmagával kapcsolatban, de a vizsgálódó tekintetből, amely az arcomat fürkészte, úgy vettem észre, nem hisz nekem. – Ha nem téged szúr ki, akkor egy másik lányt. Ez puszta véletlen. Nem te tehetsz róla, csak a sors, véletlen, balszerencse, vagy nevezzük bárminek is – kezdtem kétségbeesett magyarázatba. Mindenképpen meg akartam győzni őt arról, hogy igazat mondok, és valóban így gondolom. Tényleg csak a sors kegyetlen fintora lehetett, hogy a sok lány közül a vámpír pont Isabellát szúrta ki magának. Hiszen, tele van az Internet megtéveszthető fiatalokkal, akik potenciális… - A megvilágosodástól elkerekedtek a szemeim.
Mi van, ha nem Isabella volt az egyetlen? Mekkora az esély arra, hogy ő volt az első kiszemeltje annak a szörnyetegnek? Hiszen, elég tapasztaltnak tűnt… Mintha már ezerszer végigjátszotta volna a kis játékát pontról pontra.
Először kedves volt, hogy elnyerje az áldozatok bizalmát, és elárulják neki a legrejtettebb titkaikat – egy idegennek az ember könnyebben elmond olyasmiket is, amiket mások előtt szégyellne. Aztán elkezdte a lelki terrort. Pontosan tudta, hogy a lányok nem mernek majd beszélni róla senkinek. Hiszen akkor kiderülne róluk minden, amit naivan megosztottak az ismeretlen beszélgetőpartnerükkel…
Bármennyire is undorított, be kellett ismernem, hogy tökéletes ötlet volt felhasználni a lányok szégyenérzetét a félelmeik megduplázására. Így nem csak a titokzatos zaklatótól rettegtek, hanem attól is, hogy ha mások megtudják, hogyan talált rájuk és miket mondtak el neki, őket fogják hibáztatni majd az egész miatt.
Ha pedig az áldozat már aludni sem tudott a félelemtől, jött a leválasztás. Azzal, hogy végzett a családtagokkal és ráfogta a gyilkosságokat a lányokra – mert biztos voltam benne, hogy a rendőrség nem véletlenül vádolta Isabellát ártatlanul -, végleg elzárta őket mindenkitől. Esélyük sem volt… - szörnyedtem el.
- Mi az? – Isabella hisztérikusan magas hangja zökkentett ki a gondolataimból. Valószínűleg, megijeszthette a viselkedésem, mert riadtan pislogott körbe, mintha attól félt volna, hogy bármelyik pillanatban előugorhat az ágy alól az a szörnyeteg.
- Csak eszembe jutott valami… Valami, ami segíthet – próbáltam megnyugtatni. – Most… Le kell mennem beszélni Carlisle-lal – indultam az ajtó felé, miközben a gondolatok pörögni kezdtek a fejemben.
Talán, ha a korábbi áldozatok nyomára bukkannánk, találhatnánk valamit, ami elvezetne a vámpírhoz. Vagy legalább bizonyítékot a rendőrség számára, hogy Isabella ártatlan. Eddig eszembe sem jutott, hogy mi lesz majd vele, ha megöltük a nomádot, és elmúlt a veszély, de most rádöbbentem, hogy e nélkül Isabellának sosem lehetne teljes és nyugodt élete. Hiszen, a rendőrség körözi őt, gyilkosnak hiszik… Valahogyan azt is be kell bizonyítanunk, hogy tévednek.
- Esme mindjárt itt lesz – mondtam ki hangosan, mire anyám gondolatban beleegyezően bólintott, és elindult az emelet felé. – Később még visszanézek… - ígértem meg Isabellának, aztán magára hagytam.
8. RETTEGÉS
AH, ISTENEM, EZ AZ ILLAT… - A szörnyeteg fejében undorító, kéjes képek peregtek, én pedig nem bírtam tovább. Muszáj volt egy másodpercre kimásznom az elméjéből, mert úgy éreztem, megőrülök a tehetetlenségtől és a dühtől. Darabokra akartam szaggatni, apró cafatokra cincálni, letépni a fejét, hogy soha többé ne játszhasson Isabella főszerepet a képzelgéseiben.
Oldalra pillantva a rettegő női arcot kezdtem fürkészni. A barna szemek tágra nyíltak a félelemtől, a törékeny karok pedig védelmezően ölelték magukhoz a kisbabát. Láttam az apró reszketéseket, amik megborzongatták Isabellát. Egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy áthágom azt a két lépésnyi távolságot is, ami köztünk van, és a derekát átfogva nyújtok neki támaszt, de végül elvetettem ezt az ötletet. Így is épp eléggé rettegett egy vámpírtól, semmi szüksége nem volt egy másik érintésére.
Mély levegőt véve akartam ismét ráhangolódni annak a nyomorultnak a gondolataira, hogy tudjam merre tart, de nem találtam sehol sem. A homlokomat ráncolva próbáltam még inkább koncentrálni, de semmi.
- A francba! – mordultam fel olyan halkan, hogy csak a vámpírfülek hallhatták.
Mi történt? – pislantott felém Alice, miközben a többiek elméjében is ott villogott a kérdés.
- Elvesztettem – feleltem. Hogy téveszthettem akár egy másodpercre is szem elől… Egy igazi idióta vagyok! Dühösen próbáltam újra és újra megtalálni, de valószínűleg, már messze járt.
Éppen a ház elé értünk, mikor a széljárás ismét megváltozott. A lángoló harag újabb hulláma rohant keresztül rajtam, mikor rájöttem a vámpír arcátlanságára. Hogy merészelt bemenni a házunkba? Az otthonunkba! Mindannyian azonnal megtorpantunk, én pedig az utolsó pillanatban kaptam el Isabella karját, nehogy a nagy lendülettől belefusson Carlisle és Esme hátába. Zavart tekintettel pislogott ránk, miközben mindannyian ösztönösen védekező állást vettünk fel, és a torkunkat halk, de fenyegető morgás hagyta el.
- Mi történt? – Isabella hangja halk volt és remegő. A gyűlölet, amit az ismeretlen vámpír iránt éreztem, egyre hevesebben tört felszínre belőlem. Szinte remegve vágytam, hogy megölhessem, és ezzel békét és nyugalmat adhassak Isabella számára.
- Itt járt! – feleltem a kérdésre. – Hogy merészelt az otthonunk közelébe jönni? – morogtam a fogaim között. A méreganyag elöntötte a számat, az izmaim megfeszültek a várakozástól. Hiába tudtam, hogy a vámpír nincs a közelben – hiszen, nem hallottam a gondolatait -, mégis azt kívántam, bár csődöt mondott volna a képességem, hogy esélyem legyen megküzdeni vele.
A levegőt szimatoltam, miközben Alice és Rosalie apánk utasítására körbejárta az egész házat. Mikor felértek az emeletre, Isabella ideiglenes szobájához, a szemeim tágra nyíltak. Alice egy ajándékdobozt látott az ágyon heverni, amely bűzlött az idegen vámpírszagtól.
- Nincs odabent, viszont hagyott valamit neki – közölte Rose az ajtóból, mire Isabella még rémültebbnek tűnt. Egy ember olyan törékeny, annyira gyenge – vágott képen az igazság ismét. Nem hagyhatom, hogy ő nyissa ki a dobozt! Nem eshet baja sem testileg, sem lelkileg többé. Már így is túl sokszor hibáztam… - öntött el a lelkiismeret-furdalás, miközben bementünk a házba.
Ahogy felértünk az emeletre, Alice szobájába, Isabella egy másodpercig teljesen ledermedve bámult a csomagra. Már éppen ki akartam terelni a szobából, mikor hirtelen átadta a testvérét Esmének, aztán az ágyhoz lépett. Meglepetten kaptam utána és az ujjaim a csuklójára fonódtak.
- Mit csinálsz? – sziszegtem talán túl közelről neki, mert megborzongott. Azonnal elengedtem, és hátrébbléptem egy lépést. Semmi szükség nem volt arra, hogy ebben a helyzetben egy olyan szörnyeteg, mint én, ilyen közel legyen hozzá. Ahogyan arra sem volt semmi szükség, hogy Isabella most itt legyen. – Megőrültél? Ki tudja, mi van benne… Állj hátrébb!
- Nem, én akarom kinyitni! – makacskodott.
- Nem látom, hogy mi az, de nem ártalmas. Most még nem áll szándékában ténylegesen bántani téged – fejtette ki Alice teljesen feleslegesen az elméletét.
- Akkor sem jó ötlet! – mordultam fel. Bosszúsan és mogorván pillantottam rá, amiért belekotyogott ebbe az egészbe. Nagy volt a valószínűsége, hogy igaza van – Isabella halálával túl hamar véget ért volna az élvezetes kis „játék”, amit a vámpír nagyon élvezett -, de ez nem jelentette azt, hogy ne okozhatott volna fájdalmat Isabellának valamilyen módon. – Azt mondtam, állj hátrébb! – vettem elő a leghatározottabb hangomat. Isabella egy másodpercig csak bámult rám, aztán bólintott, és a hátam mögé lépett. A szíve vadul vert, és visszatartotta a lélegzetét, miközben óvatosan kibogoztam a vörös színű szalagot.
Ahogy leemeltem a doboz tetejét, és megláttam a kivágott emberi szívet, azonnal fintorba rándult az arcom, és Alice-szel együtt felmordultunk. Valószínűleg, már napokkal ezelőtt eltávolíthatták és lefagyasztva tarthatták, mivel láthatóak voltak rajta a felolvadás nyomai. Mielőtt még tehettem volna valamit, Isabella előrébb hajolt, és belenézett a dobozba. Ilyenkor gyűlöltem, hogy nem hallom előre, mit tervez, és nem tudom őt megakadályozni benne. Olyan sápadttá vált, hogy senki nem mondta volna meg első pillantásra, hogy nem közülünk való, a kezét pedig görcsösen a szájára szorította. A szíve a korábbinál is veszettebb iramba kezdett, és aggódva figyeltem, hogyan kapkodja a levegőt.
- Ez… egy… emberé? – zihálta. Bármennyire is hazudni akartam neki, biztos voltam benne, hogy úgysem venné be – bárki, aki járt az iskolában biológia órára, azonnal felismerte volna az emberi szívet – ezért lassan bólintottam.
- Az én hibám… Az egész az én hibám… - motyogta Isabella, nekem pedig fogalmam sem volt, hogyan segíthetnék neki. Kétségbeesve pillantottam Carlisle-ra, de mielőtt bármit tanácsolhatott volna, Isabella öklendezve kirohant a szobából, és egyenesen a mosdó felé vette az irányt – hallottam, ahogy megszabadul a gyomra tartalmától. Lecsuktam a doboz tetejét, és utána akartam menni, de apám megállított.
- Talán, jobb lenne, ha én mennék… - nézett rám higgadtan. Idegesen túrtam bele a hajamba. Isabella mellett akartam lenni, de a dühtől és az aggodalomtól még mindig remegtem. Nem kockáztathattam meg, hogy nem tudok uralkodni magamon a jelenlétében. Lassan bólintottam egyet, mire Carlisle sarkon fordulva elsietett.
- Eltűntetem ezt az izét… - lépett be Rosalie a szobába, aztán felkapta a dobozt az ágyról.
- Várj! – Alice hangja megállította őt. – Inkább vidd le a mélyhűtőbe, hátha van rajta valami nyom… Esetleg valahogy megtudhatnánk, kié volt, vagy ilyesmi – vonta meg a vállát.
- Még jó, hogy úgysem használjuk nagyon másra a konyhát, különben most elmenne az étvágyam – fintorodott el Rose, aztán kisuhant az ajtón.
Edward… - kezdte volna Alice, mikor lerogytam az ágyára.
- Az én hibám – fúrtam mindkét kezem a hajamba, és a térdeimre könyökölve előre hajoltam. – Nem lett volna szabad elvesztenem a gondolatait, és Isabellát sem kellett volna a doboz közelébe engedni.
- Te semmiről sem tehetsz, Edward – simított végig Esme a hátamon. – Lefektetem a kicsit, nagyon nyűgös… - sóhajtott fel, mikor nem reagáltam az érintésére.
- Itt maradjak veled? – hallottam meg Alice hangját. Már majdnem megfeledkeztem róla, hogy még ő is itt van, annyira lefoglalt, hogy Isabellára figyeljek. Carlisle megállt a fürdőszoba előtt, hogy ne hozza zavarba, amíg a gyomra helyre nem jön, aztán mikor meghallotta a vécé lehúzójának a hangját, halkan bekopogott. Vártam, hogy Isabella milyen választ ad neki – beengedi vagy elküldi -, de egyáltalán nem reagált semmit. Megfeszült minden izmom, ahogy apám lenyomta a kilincset, de a benti látvány megrázóbb volt, mint amire készültem.
Isabella a hideg csempén feküdt összegömbölyödve. Reszketett az őt ért sokktól, és könnyek potyogtak a szeméből.
- Várj, Edward! Most hagyd őt! – éreztem meg Alice kezét a csuklómon. Zavartan fordultam felé, és csak most vettem észre, hogy felpattantam az ágyról, és az ajtó felé indultam. – Carlisle vigyáz rá… - húzott vissza az ágyra. A józan eszem tudta, hogy jobb, ha ezt most teljesen apámra bízom, mert nem voltam olyan állapotban, hogy az jó hatással legyen Isabellára, de egy másik részem, ott akart lenni vele. Én akartam a karomba venni, én akartam halkan a fülébe suttogni, hogy megnyugodjon, és azt akartam, hogy belém kapaszkodjon úgy, mintha az élete múlna rajta.
Carlisle bevitte őt a hálószobájukba, és lefektette az ágyra, aztán csak ült mellette néma támaszként.
Szegény kislány… Lehet, hogy adnom kéne neki valami nyugtatót. Olyan sok szörnyűségen ment keresztül, csodálom, hogy csak most borult ki teljesen – sóhajtott fel magában. De talán, ez jót tesz majd neki. Ha kiadja a fájdalmát, a félelmeit… - fürkészte elgondolkozva a könnyektől maszatos arcot. A kezeim belemartak az ágy szélébe, mert hirtelen kényszert éreztem, hogy az ujjaimmal letöröljem a félelem és fájdalom nedves jeleit.
- Az én hibám – szólalt meg egy idő után Isabella. Ezt ismételgette végig zokogás közben, de most a hangja nem zaklatott volt, hanem inkább beletörődő.
- Nem te tehetsz arról, amit az a vámpír tesz – próbálta Carlisle meggyőzni őt az igazságról, de tudtam, hogy hiába. Nagyon jól ismertem az önvád érzését. Nem múlik el csak azért, mert valaki azt mondja, semmi ok rá. Pedig hogy is lehetett volna Isabella hibája ez az egész…
Hiszen, egy halandó is veszélyes, ha megtébolyodik, de egy vámpírt megállítani lehetetlenség egy ember számára. Isabella semmit sem tehetett volna, hogy megvédje azokat, akikkel ez a pszichopata végzett. Ez már nem a szomjúságról szólt, hanem a kínzás élvezetéről. A nomádot kéjes érzés járta át, valahányszor Isabella rettegése eszébe jutott. Ezért hagyta itt a szívet is. Tudta, hogy ezzel kiborítja majd őt, és ettől erősnek érezte magát. Úgy gondolta, ő irányít, és úgy játszik az áldozatával, ahogy csak akar. De most az egyszer nagyon tévedett… Ez volt az utolsó eset, hogy bánthatta Isabellát! – fogadtam meg magamban.
- Azt mondtam neki, hogy aki igazán szeret, az képes ölni és meghalni a másikért – szólalt meg Isabella halkan. Meglepetten rezzentem össze, ahogyan a családom többi tagja is.
Most meg miről beszél? – Alice elkerekedett szemekkel pislogott rám.
- Ezért hozta a szívet. Bebizonyítani, hogy ő képes ölni értem. De én nem így gondoltam, én nem gondoltam komolyan. Istenem, miért kellett így történnie? – Isabella olyan erővel markolt a hajába, hogy attól féltem, tövestül tépi ki a tincseit.
- Te… beszéltél vele? – kérdezte apám nyugodt hangon. – Mikor beszéltél vele?
- Mielőtt a szüleim… Pár héttel előtte… - Isabella hangja csak halk nyöszörgésként hatott. Ha nem vámpírok lettünk volna, valószínűleg, meg sem értjük, mit is mond, de így pontosan hallottuk minden egyes szavát. – Miattam ölte meg őket. Az én hibám.
Tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Én megmondtam… - Rosalie gondolataira halk morgás tört fel a torkomból. Igaz, hogy ő nem láthatta Carlisle szemein át Isabellát, de nem hallotta a hangjából áradó fájdalmat és lelkiismeret-furdalást? Bármi is történt, biztos voltam benne, hogy Isabella semmi rosszat nem követett el. Szerette a szüleit, sajnálta az embereket, akikkel a nomád végzett, hogy is lehetett volna rossz ember, aki direkt árt valakinek…
- Hol találkoztál vele? Isabella… - Carlisle végre megmentette Isabella haját a görcsösen kapaszkodó ujjaktól, aztán tenyerét a nedves arc két oldalára fektette, és rábírta a barna szemeket, hogy végre rá figyeljenek.
- Gyűlölni fogtok – zokogott fel ismét Isabella, amitől a mellkasom összeszorult. Csak most értettem meg, milyen magányos és szomorú lehet, ha attól retteg, hogy néhány vámpír nem fogja majd szeretni. Pedig ez nem fordulhatott elő. A mi bűneinknél nem volt rosszabb ezen a világon, és mégis élveztük egymás szeretetét és megértését. Hogyne bocsátottunk volna meg bármit Isabellának is! Főleg, hogy ő sosem követett volna el olyasmiket, amiket mi megtettünk…
- Bármit is tettél a múltban, vagy bármit is teszel a jövőben, sosem fogunk gyűlölni – biztosította Carlisle arról, amit én is tudtam és éreztem. – Hogy ismerted meg? – kérdezte ismét, mire Isabella mesélni kezdett. A szavak csak úgy ömlöttek belőle, néha még levegőt is elfelejtett venni. Úgy tűnt, apámnak sikerült átszakítani benne a gátat, amely eddig magába zárta az emlékeit.
Minden egyes szóval egyre csak nőtt a gyűlöletem aziránt a vámpír iránt. Ki akarta használni, hogy Isabella fiatal és naiv, és megpróbált a bizalmába férkőzni, de ő okosabb volt. Megérezte, hogy valami gond van az internetes beszélgetőpartnerével, és megpróbálta megszakítani az ismeretségüket. Arról már nem ő tehetett, hogy nem egy egyszerű, perverz vénemberről volt szó, aki undorító módon fiatal lányokkal beszélgetve akarta kiélni a mocskos vágyait, hanem egy vámpírról, aki halál komolyan gondolta minden egyes szavát.
Honnan is tudhatta volna… Hiszen, a chatoldalaknak pont ez volt a lényegük. A névtelenség és arctalanság. Bárki ülhetett a másik oldalon, és bármit írhatott magáról. Tökéletes vadászterep, ha az ember fiatal, magányos és ezáltal befolyásolható lelket keres…
- Nem te tehetsz róla! – bizonygatta Carlisle újra és újra Isabellának.
A fenébe, pedig már úgy készültem egy kis bunyóra… - hallottam meg odakintről Emmett csalódottságát. Egészen a hegyekig elmentek, de a vámpír nyomtalanul eltűnt előlük, így most hazafelé tartottak.
Meg kellett volna találnunk… Az én hibám. Elvesztettem a nyomát, pedig meg kellett volna állítanunk – Jasper szörnyen zaklatott volt, és az önostorozás sütött minden gondolatából. Megrázkódtam, ahogy megértettem, miért érezhet így.
- El kéne vinned Jaspert a közelből – szólaltam meg hangosan. Alice összerezzent, aztán az ablak felé fordult. – Nem tesz jót neki Isabella kiborulása. Már most hatással van rá, pedig még messze vannak Emmel…
- Rendben, megyek – állt fel mellőlem Alice. Őt is felzaklatta Isabella meséje, és ha nem élete szerelméről lett volna szó, valószínűleg, itt akart volna maradni, hogy kéznél legyen Isabella számára, ha szükséges. Vigyázz rá! – kérte tőlem teljesen feleslegesen. Az egyetlen dolog, amire most koncentrálni tudtam az volt, hogy Isabellát mindentől megvédjem. Ilyen állapotban látni maga volt a földi pokol. Hiszen, megígértem Neki, hogy vigyázni fogok az unokájára, de eddig nem jártam túl sok sikerrel. Most is csak itt ülök és sajnálom magam, amiért elszúrtam, miközben Isabellának lehet, hogy szüksége van rám. Önző szemétláda vagyok! – Mi járőrözünk egy pár órát Jazzel, amíg megnyugszik egy kicsit…
- Majd levált titeket később valaki – bólintottam. Megvártam, amíg Alice elhagyja a házat, aztán felálltam az ágyról. Össze kell szednem magam – vettem mély levegőt, aztán elindultam Carlisle-ék hálószobája felé.
Ahogy kopogásra emeltem a kezemet, Carlisle felállt az ágyról – hallottam, ahogy a nadrágja az ágyneműhöz súrlódik.
- Sajnálom, de Edward elől nem tudom titokban tartani, amit elmondtál… Ha a többieknek nem akarod, hogy elmondjam, nem fogom – mondta Isabellának. Persze, apám is tisztában volt azzal, hogy valószínűleg, mindannyian hallottuk a beszélgetésüket, de nem volt biztos benne, hogy Isabella elviselné-e a terhet, hogy mindenki tud a titkáról. Úgy gondolta, talán, jobb lenne egy kis füllentéssel és megjátszással elintézni, hogy Isabella ne feszengjen az egész család jelenlétében, és maga dönthesse el, mikor és kinek akar megnyílni, de nem volt szükség erre a színjátékra végül.
- Most már úgyis mindegy… - rázta meg a fejét Isabella összepréselt szájjal – mintha a könnyeit próbálta volna elfojtani ismét. Türelmetlenül toporogtam a folyosón kivárva, hogy beengedjenek, pedig legszívesebben feltéptem volna az ajtót, hogy megvigasztaljam őt.
- Rendben – felelte Carlisle, aztán végre beeresztett engem. Ahogy kinyílt az ajtó, a pillantásom azonnal Isabellát kereste. Bár eddig is figyeltem őt apám szemein keresztül, mégis más érzés volt, mikor magam láthattam. A tekintete elkínzott és gyötrődő volt.
Bármit megtettem volna azért, hogy elmulasszam a fájdalmát. Akár a létemet is odaadtam volna önként és gondolkodás nélkül, ha valaki mosolyt tudott volna varázsolni cserébe az arcára. A lelkiismeret-furdalás újult erővel tört rám, amiért nem tudtam megvédeni őt.
- Emmették elvesztették a nyomát. Alice távol tartja Jaspert a háztól, amíg… - hallgattam el mondat közepén. Nem akartam kimondani, hogy mi az oka annak, hogy Jasper nem jöhet egyelőre haza, nehogy még jobban felzaklassam Isabellát. Épp elég volt, hogy a szülei és a megölt ember miatt önmagát vádolta, semmi szükség nem volt arra, hogy még a testvérem miatt is aggódjon. – Őrjáratoznak, hátha visszajön - tájékoztattam Carlisle-t fojtott hangon. Isabella a karjait a térde köré fonta, és összegömbölyödött, mint egy riadt sündisznó…
- Beszélek a többiekkel. Itt tudsz maradni, vagy szóljak Esmének, hogy vigyázzon rá? – kérdezte Carlisle. Ha úgy érzed, túlságosan megviselne, hogy vele maradj… - nézett rám aggodalmasan. Egy másodpercig nem értettem, mire is gondol – hiszen, azt nem feltételezhette rólam, hogy Isabella állapotában képes lennék bármiféle nem úriemberhez méltó érzésre -, aztán megláttam önmagamat az elméjében.
Az arcom legalább olyan meggyötört volt, mint Isabelláé. Mintha csak az ő fájdalma az én vonásaimon tükröződött volna. Az ágy felé pillantottam, ahol Isabella elfeküdt – a fejét belefúrta a párnába, mintha ki akarta volna zárni az egész külvilágot -, és biztos voltam benne, hogy maradni akarok.
Megráztam a fejemet, aztán beljebb léptem a szobába, hogy ne álljam el az utat apám elől. Halkan csukta be maga után az ajtót, én pedig tétován pislantottam az ágy felé. Annyira szerettem volna valamivel segíteni Isabellán, de nem tudtam, mit kéne tennem. Nem mertem közelebb menni hozzá és nem mertem megérinteni, bármennyire is rá akartak venni az ösztöneim erre.
- Hogy érzed magad? – kérdeztem tőle a lehető legkedvesebb hangomon, amivel akkor szoktam beszélni az emberekhez, ha valamit el akarok érni náluk. Valószínűleg, nem sikerült túl jól, mert összerezzent, és a szívverése is felgyorsult. Lassan emelte rám a tekintetét, mikor már azt hittem, semmibe fogja venni a kérdésemet. Az ajkai elnyíltak, mintha mondani akarna valamit, aztán megköszörülte a torkát.
- Megvagyok – felelte végül röviden a sírástól kissé rekedten. A tekintete az enyémet fürkészte, én pedig úgy éreztem, képes lennék egy örökkévalóságig itt állni, ha a csillogó, melegbarna szempárba rémület helyett boldogságot tudnék költöztetni ezzel.
Ismét rám tört a frusztráló érzés amiatt, hogy Isabellára nem hat a képességem. Ha láttam volna a gondolatait, talán segíthettem volna neki. Akkor pontosan azokat a mondatokat hallhatta volna tőlem, amelyekre szüksége volt a lelkének a megnyugváshoz. De így… Honnan tudhattam volna, mivel gyógyíthatnám be a sebeit?
Mindenki fejébe beleláttam, mindenkinek ismertem a legrejtettebb titkait és kívánságait, Isabella volt az egyetlen, akin nem tudtam segíteni, bármennyire is akartam. A bizonytalanság teljesen elkeserített. Annyira összetett, annyira bonyolult személyiség volt, hogy lehetetlenségnek tűnt az arcáról olvasni. A tekintetében kavargó érzéseket egyszerűen nem tudtam szétválasztani és nevükön nevezni. Az egyetlen, amit tisztán láttam, az a rettegés volt.
A tartása pont olyan volt, mint egy ijedt állatnak, aki az életét félti. Olyan kicsire húzta össze magát, amilyenre csak képes volt, mintha ezáltal el tudott volna rejtőzni a fenyegetés elől. A teste mégis megfeszült, hogy bármelyik pillanatban fel tudjon ugrani, ha mégis menekülésre kerülne a sor.
Talán, legalább ezen a félelmen enyhíthetnék… - rándultak össze az izmaim, ahogy eszembe jutott, mi – vagyis, inkább ki – is okozza a rettegését.
- El fogjuk kapni – mondtam határozottan. Azt akartam, hogy érezze, biztonságban van mellettem, mert megvédem bármitől, ha kell az életem árán is. – Nem esik baja sem neked, sem az öcsédnek! Megígérem! – szorultak ökölbe a kezeim önkéntelenül.
- És a többi ember? – kérdezte halkan, aztán mély lélegzetet vett, mintha le akarná nyugtatni magát. Megint megdöbbentem az önzetlenségén, és a mellkasomat melegség öntötte el. Nem önmagát félti és nem csak az egyetlen megmaradt vérrokonát, akit tiszta szívéből szeret, hanem vadidegeneket is, akiknek baja eshet a nomád miatt – értettem meg. Azt akartam válaszolni neki, hogy mindenkit megóvok, ha erre vágyik, de nem hazudhattam neki. Hiába voltam vámpír, hiába voltam gyors és erős, nem védhettem meg ennyi embert egyszerre.
- Igyekszünk, hogy senkinek se essen többé baja. De… Ezt nem ígérhetem meg. Nem lehetünk ott mindenki mellett. – Ösztönösen elindultam Isabella felé, aztán mikor rájöttem, hogy a lábaim önműködésbe kezdtek, megtorpantam. – Ha valakinek… baja esik, az nem a te hibád lesz! – próbáltam megnyugtatni én is a lelkiismeretét.
- Tudod, hogy mit tettem… - suttogta maga elé, mintha valamiféle bűnről beszélne, pedig semmit sem követett el. Csak egyszerűen megbízott valakiben, akiben nem kellett volna. A naiv ártatlanság veszélyes tulajdonság, de semmiképpen sem súlyos vétek… Bár én is ennyire tiszta tudtam volna maradni… - sóhajtottam fel. De én annyi mindent láttam és annyi mindent tettem már, hogy a fekete foltokat semmivel sem lehetett kimosni a lelkem szennyeséből.
- Tudom – bólintottam egyszerűen. Féltem attól, hogy ha beszélni kezdenék, többet mondanék el, mint az megengedhető. Nem akartam, hogy Isabellában tudatosuljon, én is pont olyan szörnyeteg vagyok, mint az, aki tönkretette az életét.
- És ennek ellenére, úgy hiszed, hogy nem az én hibám? – Isabellát mintha megdöbbentette volna a viselkedésem. Tényleg azt feltételezte, hogy a szemére fogok vetni bármit is? Megviselt az a sok ok nélkül felgyülemlett önutálat Isabellában, ami miatt azt feltételezte, megérdemelné, hogy mások elítéljék.
- Úgy hiszem – feleltem teljesen komolyan, hátha megértethetem vele, hogy téved önmagával kapcsolatban, de a vizsgálódó tekintetből, amely az arcomat fürkészte, úgy vettem észre, nem hisz nekem. – Ha nem téged szúr ki, akkor egy másik lányt. Ez puszta véletlen. Nem te tehetsz róla, csak a sors, véletlen, balszerencse, vagy nevezzük bárminek is – kezdtem kétségbeesett magyarázatba. Mindenképpen meg akartam győzni őt arról, hogy igazat mondok, és valóban így gondolom. Tényleg csak a sors kegyetlen fintora lehetett, hogy a sok lány közül a vámpír pont Isabellát szúrta ki magának. Hiszen, tele van az Internet megtéveszthető fiatalokkal, akik potenciális… - A megvilágosodástól elkerekedtek a szemeim.
Mi van, ha nem Isabella volt az egyetlen? Mekkora az esély arra, hogy ő volt az első kiszemeltje annak a szörnyetegnek? Hiszen, elég tapasztaltnak tűnt… Mintha már ezerszer végigjátszotta volna a kis játékát pontról pontra.
Először kedves volt, hogy elnyerje az áldozatok bizalmát, és elárulják neki a legrejtettebb titkaikat – egy idegennek az ember könnyebben elmond olyasmiket is, amiket mások előtt szégyellne. Aztán elkezdte a lelki terrort. Pontosan tudta, hogy a lányok nem mernek majd beszélni róla senkinek. Hiszen akkor kiderülne róluk minden, amit naivan megosztottak az ismeretlen beszélgetőpartnerükkel…
Bármennyire is undorított, be kellett ismernem, hogy tökéletes ötlet volt felhasználni a lányok szégyenérzetét a félelmeik megduplázására. Így nem csak a titokzatos zaklatótól rettegtek, hanem attól is, hogy ha mások megtudják, hogyan talált rájuk és miket mondtak el neki, őket fogják hibáztatni majd az egész miatt.
Ha pedig az áldozat már aludni sem tudott a félelemtől, jött a leválasztás. Azzal, hogy végzett a családtagokkal és ráfogta a gyilkosságokat a lányokra – mert biztos voltam benne, hogy a rendőrség nem véletlenül vádolta Isabellát ártatlanul -, végleg elzárta őket mindenkitől. Esélyük sem volt… - szörnyedtem el.
- Mi az? – Isabella hisztérikusan magas hangja zökkentett ki a gondolataimból. Valószínűleg, megijeszthette a viselkedésem, mert riadtan pislogott körbe, mintha attól félt volna, hogy bármelyik pillanatban előugorhat az ágy alól az a szörnyeteg.
- Csak eszembe jutott valami… Valami, ami segíthet – próbáltam megnyugtatni. – Most… Le kell mennem beszélni Carlisle-lal – indultam az ajtó felé, miközben a gondolatok pörögni kezdtek a fejemben.
Talán, ha a korábbi áldozatok nyomára bukkannánk, találhatnánk valamit, ami elvezetne a vámpírhoz. Vagy legalább bizonyítékot a rendőrség számára, hogy Isabella ártatlan. Eddig eszembe sem jutott, hogy mi lesz majd vele, ha megöltük a nomádot, és elmúlt a veszély, de most rádöbbentem, hogy e nélkül Isabellának sosem lehetne teljes és nyugodt élete. Hiszen, a rendőrség körözi őt, gyilkosnak hiszik… Valahogyan azt is be kell bizonyítanunk, hogy tévednek.
- Esme mindjárt itt lesz – mondtam ki hangosan, mire anyám gondolatban beleegyezően bólintott, és elindult az emelet felé. – Később még visszanézek… - ígértem meg Isabellának, aztán magára hagytam.
2010. május 11., kedd
A múlt árnyai - 7. fejezet - Edward szemszög
7. SZABAD LEVEGŐ
JAJ, OLYAN CSODÁS LESZ… EGY PIKNIK… - Alice gondolatai élesen hatoltak a fejembe, mint egy vészharang, ami megment attól, hogy hülyeséget csináljak. Isabella bőre forrón égette a tenyeremet, én pedig úgy éreztem, ha nem eresztem el, lángra kapok. Csak egy nagy hamukupac marad belőlem a lépcső előtt, amely mindenki számára bizonyítja majd a bűneimet.
Hirtelen húztam vissza a kezemet, amely eddig támaszt nyújtott a számára. Egy másodpercig attól féltem, hogy nem tud megállni a saját lábain, és összecsuklik, de végül mégiscsak sikerült talpon maradnia. Az arca kipirult, a szíve pedig olyan gyorsan verte az ütemet, ahogyan nem hittem volna, hogy lehetséges infarktus nélkül.
Vajon, ő is arra gondolt, amire én? Lehetetlenség… - ráztam olyan aprót a fejemen, hogy észre sem vehette. – Valószínűleg, frászt kapott a közelségemtől, és most éppen sokkos állapotban van. Mi a fene ütött belém? Hogy lehettem ilyen idióta?
A szitokáradatomat Alice érkezése szakította félbe. Jókedve azonnal átváltott idegesítő kíváncsiságba, amint meglátott minket Isabellával. Feltűnt neki, hogy milyen közel állunk egymáshoz, és mennyire zaklatottan viselkedünk, és ez nem hagyta nyugodni az őrült – vagy talán, mégsem annyira? – fantáziáját.
- Zavarok? – kérdezte halkan. Mi folyik itt, Edward? Csak nem… - kuncogott fel olyan halkan, hogy csak én hallhattam.
- Nem – vágtam rá azonnal, aztán meglepetten hallgattam el, mikor rájöttem, hogy Isabella is pont velem egyszerre szólalt meg, csak ő egy másik kérdésre válaszolt. Egy szó nélkül rohantam fel a lépcsőkön, hogy aztán kiborulva álljak meg apám ajtaja előtt. Felemeltem a kezem, hogy bekopogjak, de végül nem volt rá szükség.
- Edward, gyere csak! – szólt ki Carlisle. Lenyomtam a kilincset, és beléptem a dolgozószobába. Apám az iratokat rendezgette az asztalán, de mikor felnézett rám, megállt mozdulat közben. – Mi az, mi történt? – Feldúltan tettem két lépést előre, aztán az öklömet a halántékomhoz szorítottam.
- Ez nem fog menni nekem… - ráztam eszelősen a fejem. – Egyszerűen túltesz rajtam. Képtelen vagyok… fegyelmezni magam, és… Apa, nem tudom, mit tegyek! – néztem fel rá kétségbeesve.
- Megint Isabella… - sóhajtott fel. Most mi történt?
- Majdnem megcsókoltam! Ennyin múlt! – mutattam az ujjaimmal az apró távolságot. – Egyszerűen ránéztem, és… mintha… én teljesen… Ah – bosszúsan ereszkedtem le az íróasztal előtti székre. Isabella mellett még azt is elfelejtettem, hogyan kell értelmesen beszélni. Mintha az agyamat, amely eddig minden emberi agynál aktívabban működött, kiszippantották volna egy szívószálon át, hogy légüres tér maradjon csak utána.
- Nyugalom, fiam. Semmi baj… - Carlisle leült a foteljébe, és olyan tekintettel nézett rám, mintha minden rendben lenne. Mintha nem most akarna összedőlni az egész világ. Hát, miért nem veszi észre, hogy micsoda tragédia történt?
- Nem maradhatok itt… - motyogtam a karomba, miután az asztalra fektettem, és ráhajtottam a fejemet.
El akarsz menni? Edward, fiam, gondold át… Talán, meg tudjuk oldani, csak kell valami, ami eltereli a figyelmedet… - próbált apám meggyőzni, miközben önkéntelenül beugrott neki Esme arca, azokból az időkből, amikor először hagytam el őket.
- Ez nem fair – néztem fel rá, miközben összeszorult a torkom.
- Sajnálom, igazad van… - kért apám bocsánatot azért, amiről nem is tehetett.
- Nem, az nem fair, hogy nektek kell szenvednetek, csak mert én túl gyenge vagyok – magyaráztam meg az előbbi mondatomat. – Mutasd azokat az aktákat! – nyújtottam ki a kezem Carlisle felé. Meg kell próbálnom erősnek lenni. Anyámért, apámért, a családomért – hoztam meg a döntésemet. – Ha nem bánod, egyedül nézném át őket. Akkor talán, tovább tart rájönni, mi a gond… - sóhajtottam fel. Apámmal túl jól és túl gyorsan dolgoztunk akkor, ha összefogtunk. Igaz, hogy szörnyen élveztem, ha vele elmélkedhettem, de most inkább egy kis magányos kutatómunkára volt szükségem.
- Rendben, vidd csak! – bólintott. Hálásan biccentettem felé, aztán felálltam, és elhagytam az irodáját.
Étel, ital, játék, pokróc… Azt hiszem, minden megvan, ami egy ember számára kellhet egy piknikhez – hallottam meg Alice közelgő gondolatait. Gyorsan menekülőre fogtam a dolgot, és beszáguldottam a szobámba. Eddig fel sem fogtam, hogy mire is készül a húgom, de egy cseppet sem tetszett az ötlete. Az biztos, hogy én sehová sem fogok menni. A legkevésbé Isabellával egy piknikre. Az teljesen kizárt! – határoztam el.
Leültem a kanapémra, és felnyitottam az egyik betegaktát, hogy eltereljem a figyelmemet. Fejfájás, hasmenés, kiütések, és ami a betegség pikantériáját adta, sűrű és hirtelen tudatvesztés. Azonnal beugrott pár betegség, amelyre ráillett a kórkép, de hogy megtudjam, melyik a helyes válasz, elővettem az aktából a vizsgálatok eredményeit is.
- Ugyan már, Carlisle, a munka ráér később is, és ez jó móka lesz! – szűrődött be Alice hangja odakintről. – És Isabella is szeretné, ha az egész család menne, igaz?
- Igen, szeretném, ha mindenki eljönne. – Az egyik röntgenkép kihullott a kezemből, és az utolsó pillanatban sikerült elkapnom, mielőtt földet ért volna. Morogva vágtam az egész aktát a kanapéra, hogy aztán én is hátravessem magam. Így egyszerűen lehetetlenség bármire is odafigyelni. Miért kell a folyosón zajonganiuk, és különben is… Hogy értette azt, hogy mindenki? Engem is beleértett? Vagy csak Carlisle miatt mondta? Vajon Isabella tényleg akarná, hogy ott legyek én is a pikniken? És egyáltalán, mi a fenéért érdekel ez engem? – pattantam fel morgó hangot hallatva, hogy az ablakhoz vágtassak.
- Nem baj, ha én kint maradok? - A halk hangra olyan arccal fordultam az ajtó felé, hogy azt egy horrorfilm szereplő – aki épp most találta szemben magát leendő gyilkosával – is megirigyelhette volna.
- Ha szeretnél – egyezett bele Alice. Zavarban van… Biztosan ő is akarta volna azt a csókot… Ó, hogy miért kellett olyan korán érkeznem! – sóhajtott fel, miközben a lelki szemei előtt megjelent, hogy mi történhetett volna, ha nem toppan be akkor. A légzésem felgyorsult és egyéb kínos reakciók is történtek a testemmel.
- Először kopogj be… - szólt rá a testvéremre Isabella még mindig suttogva.
- Minek, úgyis hallja, hogy jövök… - Alice gondolatban megvonta a vállát, aztán már nyomta is le a kilincset. Gyorsan a kanapéhoz ugrottam, az ölembe fektettem a papírhalmot takarásképpen, és felkaptam az előbb nézegetett aktát. – Piknikezni megyünk! – jelentette be Alice hatalmas vigyorral a képén azt, amit már úgyis tudtam, miután becsukta maga mögött az ajtót.
- Aham, jó szórakozást! – motyogtam, miközben úgy beledugtam a fejem az aktába, mintha rövidlátó lennék.
- Te is jössz velünk – közölte Alice határozott hangon.
- Mint látod, sok dolgom van… - feleltem még mindig a vizsgálati eredményeket bámulva.
Ugyan már, Edward! Úgyis mindketten tudjuk, hogy hazudsz, ahogyan azt is, hogy végül úgyis elrángatlak magunkkal – lépett közelebb hozzám Alice, mire riadtan szorítottam még inkább magamhoz a papírokat. Gyerünk, mozdulj meg! – nyúlt az akta után, és megragadta a szélét, hogy kihúzza a kezemből.
- Hagyj már békén, Alice! – próbáltam meg visszahúzni a lapot, mire az halk sercegéssel kettészakadt. – Most nézd meg, mit csináltál! – csattantam fel halkan. Nem akartam, hogy odakint Isabella hallja a veszekedésünket.
Hát, így legalább már nem kell dolgoznod – vigyorgott rám Alice, aztán a csuklóm után nyúlt. Elrántottam előle a karomat, aztán bosszúsan felszusszantottam.
- Oké, rendben, megyek – adtam meg magam kínomban. – Azt megengeded, hogy előtte összepakoljak egy kicsit – intettem az akták felé. – vagy le akarsz cipelni a hátadon most azonnal?
- Felőlem – nézett rám gyanakvó tekintettel, aztán az ajtó felé indult. Lent várlak tíz perc múlva, ha nem jössz, tényleg én foglak levinni! – fenyegetőzött. Megvártam, amíg kimegy, aztán megkönnyebbülve felsóhajtottam. Több ezerszer láttam és hallottam kényszerűségből pikáns képeket a családom tagjairól, de soha egyik sem volt ilyen hatással rám még. Most meg egyetlen csók képe, ami még csak Alice fejében nem is volt erotikusnak mondható – inkább mintha egy rózsaszín lányregény szűzies csókját kellett volna végignéznem -, ilyen hatással van rám. Nyűgösen dőltem újra hátra, mire az ölemben lévő papírok a földre csúsztak.
- Ja igen, szeretnél… - Alice egy túl hirtelen elhatározás után nyitott ismét rám – így esélyem sem volt még vámpírgyorsasággal sem tenni valamit -, és azonnal elakadt a mondat közepén. Ó! – hallottam meg a halk kuncogását, aztán gyorsan visszahúzta a fejét a kis résből, és újra becsukta az ajtót. Szólhattál volna, hogy rosszkor zavarlak… - ugrált lefelé a lépcsőkön jókedvűen, miközben próbált annyira lassú lenni, hogy Isabella tartani tudja vele a lépést. De azért tíz perc múlva legyél lenn! Ja, és azt akartam kérdezni, hogy elég lesz-e a frizbi, vagy esetleg valami máshoz is kedved lenne-e… Mármint, egy játékhoz… Mármint velünk – nevetett a belső hangja egyfolytában.
- Mióta van olyan perverz humorod, mint Emmettnek? – morogtam magam elé idegesen. Biztos voltam benne, hogy ha ember lennék, paradicsom vörös lenne az arcom.
Ugyan már, Edward… Ez teljesen természetes dolog – legyintett gondolatban. Bár arra kíváncsi lennék, hogy a kis lépcsős kalandotok váltotta-e ki… Ugye az? Jaj, Edward, úgy sajnálom, hogy elrontottam a pillanatot! – vált bűnbánóvá a belső hangja.
- Ez az egyetlen dolog, ami miatt a mai napon hálás vagyok neked! – ültem fel végül, hogy felszedjem a széthullott iratokat.
Eh… Úgysem tudod most elrontani a kedvemet – dugta ki a nyelvét Alice olyan gyorsan, hogy Isabella észre sem vehette.
- Próbálkozni azért csak szabad… - vontam meg a vállamat, aztán az asztalomra dobtam az aktákat.
Azt mindig szabad… Már csak kilenc perced van, igyekezz! – figyelmeztetett Alice, ahogy az előtérben összetalálkozott Esméékkel, és kiterelte őket a ház elé. Isabellát ott hagyta velük, aztán a garázs felé vette az irányt, hogy Rosalie-t és Emmettet is rávegye a piknikre. Ó, és egy jótanács…Vegyél kicsit bővebb nadrágot – nevetett fel Alice hangosan. A gonoszabbik énem azt kívánta, hogy Rose ne adja magát egykönnyen, de azért kinyitottam a szekrényemet, hogy egy kényelmesebb nadrágot keressek.
Pár perccel később kelletlenül vánszorogtam le a többiekhez. Isabella lelkesnek tűnt, mintha kivirágzott volna a friss levegőn hirtelen. Mikor elindultunk, igyekeztem a többiek szemén át figyelni őt, miközben a földre meredtem, de pár pillanat után rájöttem, hogy ez elég nehéz lesz. Jelenleg mintha senki mást nem érdekelt volna rajtam – és sajnálatos módon, Alice-en – kívül.
Istenem, de gyönyörű és pici… - anyám gondolatai csak és kizárólag a kisbaba körül forogtak. Vajon, ha Carlisle-lal lehetne gyermekünk, milyen lenne? Biztosan olyan szőke, mint ő – mosolyodott el. Egyszerre élvezte a kis Edward közelségét, de egyben szenvedett is a gondolatoktól, amiket keltett benne. Mégis volt valami, ami a pozitív serpenyőt tette nehezebbé a lelkében, mert olyan boldog áhítat ült a vonásain, amilyet még sosem láttam ezelőtt.
Apám arcán is hasonlót láttam, de ő a kisbaba mellett Esmét is figyelte. Mintha valami szentképet nézett volna – a Szűzanyát karjában a kis Jézussal. Úgy gondolta, sosem látott még szebbet annál, mint ami most a szemei elé tárult.
Rosalie még mindig teljesen ki volt borulva a korábban történtek miatt – nem is sokáig maradtam a fejében, mert kivételesen túlságosan át tudtam érezni a fájdalmát -, és Emmett sem bizonyult most jó alanynak. Szörnyen aggódott Rose miatt.
Jasper néha Isabellára pillantott, de úgy gondoltam, biztonságosabb mindenki számára, ha nem az ő szemein át figyelek. Még mindig ökölbe szorultak a kezeim, ha arra gondoltam, Isabella esetleg vonzónak találja.
Mikor fogod megcsókolni? – ugrált el előttem hirtelen Alice, mire megrándult az arcom. Szerintem, ő is akarja… Mindig téged néz, mikor azt hiszi, nem figyelsz. Szerelmes beléd, szerelmes beléd, szerelmes beléd – énekelgetett vidáman, majd megragadta Jasper kezét, a magasba emelte, és megperdült alatta. És te is így érzel, előttem nem tagadhatod! Jaj, ez olyan romantikus és izgalmas! – sóhajtott fel. A gyilkos pillantás, amit felé küldtem, akárkit elhallgattatott volna, de ő sajnos, nem ijedt meg tőlem. Pedig ha tudta volna, hogy csak egy hajszálnyira vagyok attól, hogy tényleg elkapjam a csinos kis nyakacskáját, lehet, hogy meggondolta volna magát.
Még hogy szerelmes… Hogy is lehetnék az, mikor életem szerelme… - Képtelen voltam befejezni a mondatot. De vajon, Alice-nek félig igaza lehet? Ugyan már, őrültség! Isabella nem szerethetett belém pár nap alatt. Ez nem így működik… Igaz? – pislantottam felé aggódva. Nem, az lehetetlen…
Ahogy kiértünk a tisztásra, Alice azonnal elkezdett szervezkedni. Kiválasztott egy fát a tisztás szélén, aztán leterítette alá a pokrócot, és szépen megterített Isabella számára. Egy ideig figyeltem a szemein keresztül, ahogyan Isabella eszik a süteményből, de mikor az apró, rózsaszín nyelv lenyalt egy kis csokoládét a szája széléről, úgy gondoltam, hogy okosabb félrevonulnom egy kicsit, hogy lenyugodjak.
Lehuppantam két fával arrébb a fűbe, és próbáltam összeszedni magam. Fel nem foghattam, hogy egy ilyen kis emberlány, hogy lehet ekkora hatással rám. Persze, Be… Ő is hatott a férfi énemre. Kívántam. De ezt sikerült elnyomnom magamban, mert a vérére is legalább annyira vágytam, mint rá. A vámpírösztöneim visszaszorítása volt az, amire muszáj volt koncentrálnom mellette.
De Isabella esetében a bennem lévő démon háttérbe szorult kissé. Isabella vére ízletesnek tűnt, de nem dalolt nekem. Talán, pont ezért erősödhettek fel az emberi érzéseim… A védelmező-, a birtokló-, na és persze, a férfiösztön.
Lehunytam a szememet, és mélyeket lélegezve szívtam magamba a virágok és a fű illatát. Hallottam, mikor Alice és Jasper a rét közepe felé indultak, aztán a frizbi suhogását is, amint a levegőben repkedett. Anyám angyalian csilingelő nevetésére kellemes érzés töltötte el a mellkasomat. Jó volt tudni, hogy ha csak pillanatokra is, de boldoggá tette őt egy illúzió. Már kezdtem volna egészen jól érezni magam, mikor Alice elrontotta a kedvemet.
Miért nem ülsz közelebb Isabellához? – kérdezte, mire aprót rándult az arcom. Gyerünk, szedd már össze magad! Itt a lehetőség rá, hogy beszélgess vele egy kicsit, te pedig gyáván elkullogsz. Pedig azt hittem, hogy ez a kis piknik majd segít feloldódni… - bosszankodott magában. Teljesen mozdulatlanul ültem tovább, mintha nem is hallanám őt. Bár tényleg ki tudtam volna zárni a fejemből… Tudom, hogy hallasz, hiába játszod a süketet. Tessék odamenni Isabellához! Most! Gyerünk, Edward… Tudom, hogy te is akarod… - próbálkozott negédes hangon, hátha majd arra hallgatok, de csalódnia kellett. Ostoba, önfejű, makacs szamár! – A frizbi hangját és Isabella riadt sikolyát pár tizedmásodpercnyi késéssel hallottam meg. A bal kezemet egyszerűen a magasba nyújtottam, és elkaptam a frizbit, mielőtt még elért volna engem. Bár ha ez megtörtént volna, akkor sem bennem esett volna kár…
- Megijesztetted – szidtam meg Alice-t, bár a helyzet valamiért nagyon is tetszett. Isabella szíve úgy verdesett, mint egy riadt kismadárkáé, és a tudat, hogy ezt az irántam érzett aggodalma okozta, melegséggel öntött el.
Alice azonnal bűnbánóan rohant Isabellához, és bocsánatkérések közepette magyarázta el neki, hogy nem tudott volna kárt tenni bennem semmiképpen. Isabella elpirulva pislantott felém – én pedig alig bírtam ki, hogy ne mosolyogjak rá -, aztán zavartan a táskájában kezdett turkálni. Úgy fél perc után, egy kisebb dobozkát húzott elő, és Alice-re nézett.
- Alice, nincs kedved? – érdeklődött. Jobban megnézve a dobozt, rájöttem, hogy egy mini malomjátékról van szó. Alice mosolya lelohadt, a többiek pedig érdeklődve fordultak felénk, mikor rájöttek arra, amire én is. Vámpírlétünkben most először Alice-nek és nekem nem lenne semmiféle előnyünk egy játékban, ha Isabella lenne az ellenfél. – Talán, valami rosszat mondtam? – harapta be a száját aggódva Isabella, de Emmett felvilágosította a bizarr helyzetről.
- Csak Alice még sosem játszott úgy senkivel, hogy ne tudta volna a játék végkimenetelét, Edward pedig hogy ne ismerte volna az ellenfele gondolatait. Veled szemben egyenlők az esélyek és kétes a végkimenetel. Gyere, Rosalie, ezt nézzük meg! – kérlelte a még mindig lehangolt kedvesét izgatottan, aki megadta magát végül, és közelebb húzódott hozzánk.
- Csak, ha Edward is játszik! – szólalt meg Alice rám pillantva. Bocsi, de ha már megvan az esély arra, hogy megverjenek, és évtizedekig ezt hallgassam, akkor legalább legyen valami jó is benne… Így Isabella közelében lehetsz, ahogy terveztem – nézett rám nagyon elégedetten, mire elvigyorodtam.
- Nem engem hívott ki… - hárítottam el Alice csapdáját, aztán újra el akartam helyezkedni a fa mellett.
- Akkor kihívlak téged is! – szegezte rám Isabella egyenesen a tekintetét teljesen meglepve engem. Bátor lány volt. Még soha egy ember sem mert Rajta kívül ilyen hosszan a szemembe nézni. Aztán a szívverése felgyorsult, nekem pedig eszembe jutott, amit Alice gondolt idefelé jövet. Ha tényleg belém esett volna, akkor a pillantásomnak el kellett volna kápráztatnia. Bármelyik diáklány az iskolából ájulásközeli állapotba került volna, ha tíz másodpercig szemezek vele, de Isabellával már lassan a fél perc is letelt. A tekintete ennek ellenére tiszta maradt – nem homályosult el és vált álmodozóvá, mint az Övé vagy a többi nőé, akit vonzottam. Tehát Alice tévedett…
- Legyen – préseltem ki a szót a fogaim között. Hogy lehetséges az, hogy én majdhogynem remegek a vágytól ennek a kislánynak a közelében, ő pedig még csak meg sem rezdül a pillantásomtól? – dühöngtem magamban, miközben felkeltem a földről. Egy másodpercig azon gondolkoztam, hová is üljek, aztán végül úgy döntöttem, Isabella mellé fogok.
Nem tudom, mi ütött belém, de úgy éreztem, megőrülök, ha nem vagyok semmiféle hatással Isabellára. Ahogy lehuppantam mellé, azonnal bevetettem a legelkápráztatóbb pillantásomat, amire csak tudatosan képes voltam, és vártam a hatást. Isabella lélegzete pár másodperc múlva elakadt, a szíve továbbra is veszettül vert a mellkasában, és laposakat pislogva próbálta kitisztítani a fejét. Sikertelenül.
- Hé, öcsi! Ez így nem fair!
- Igen, ez nem igazságos! – tiltakozott Emmett és Alice is, én pedig nem tudtam visszafojtani egy elégedett vigyort. Fogalmam sem volt, miért nem működött elsőre a vámpírvonzerőm, de megnyugodtam, hogy mégis csak képes vagyok hatni Isabellára.
Gyorsan átültem Alice mellé, aztán vártam, hogy Isabella felállítsa a táblát. Az arca ki volt pirulva, a száját összepréselte, és elég morcosnak és sértettnek tűnt, de jelenleg még ez is boldoggá tett.
- Leszek az első! – ajánlkozott Alice, de Emmett közbeszólt. Mikor rájöttem, hogy mit talált ki, először megrémültem, de aztán Isabellára pislantva megnyugodva fújtam ki a levegőt. Amint megtudja, miről is van szó, biztos, hogy rémülten tiltakozni fog. Ki akarna egy hülye játék miatt egy teljes napon keresztül egy vámpírt szolgálni? Vagy úgy általában bárkit… Őrültség. Hogy juthatott ilyesmi Emmett eszébe egyáltalán? – futott végig az agyamon, de sajnos, túl hamar megkaptam a választ. Ahogy elkezdte magyarázni az ötletét, megjelent az elméjében egy kép róla, Rosalie-ról és egy szegecses nyakörvről.
Apró fintorral az arcomon vártam, hogy Emmett befejezze a mondókáját, Isabella végre nemet mondjon, és nekikezdjünk a játéknak, de megint csak meg kellett lepődnöm.
- Én benne vagyok – egyezett bele Isabella. Elkerekedett szemekkel fürkésztem az arcát. Ennyire megzavartam volna a fejét az előbb? - merült fel bennem, de mikor Alice is rábólintott a dologra, nem volt más választásom, mint követni a példájukat. Semmi szükségem nem volt arra, hogy Emmett az orrom alá dörgölje, hogy két nő bátrabb volt, mint én. Különben is… Mennyi az esély arra, hogy Isabella legyőzzön engem? – kuncogtam fel magamban. Igaz, a képességemet nem tudtam vele szemben használni, de a sok-sok évtized alatt elsajátított logika és tapasztalat ellen semmit sem tehetett.
Emmett gyorsan elmondta még a játékszabályokat, aztán Alice elhelyezkedett Isabellával szemben. Kíváncsi voltam, hogy Isabella milyen játékos, ezért bár igyekeztem nem mutatni, izgatottan figyeltem a partit. Lenyűgözve éreztem magam, mikor rájöttem, hogy a játék elég kiegyenlített lesz. Alice gondolatai aggodalmasak voltak, minden idegszálával a táblára koncentrált, és lépésről lépésre csak nőtt a benne lévő feszültség.
Nem lehet, nem verhet meg! Ha azt a korongot odateszem, a másikat pedig… Igen, igen, ez így jó lesz! – sikkantott fel magában boldogan, miután végigjátszotta fejben az utolsó három kört. Érdeklődve vártam, hogy Isabella észreveszi-e, mire készül Alice, de nem tette. Végül Alice nehéz küzdelem árán ugyan, de győzött.
- Gratulálok! – Isabella nem tűnt csalódottnak, viszont én egyre jobban vártam, hogy kipróbálhassam magam vele szemben. Persze, esélye sem volt, de az előző partit elnézve reméltem, hogy így a képességem nélkül, tovább tart majd a játék, mint általában szokott.
Mosolyogva cseréltem helyet Alice-szel, hogy aztán az első perc után máris kitehessek egy malmot. Elégedetten néztem végig a táblán, mikor hirtelen az orromat megcsapta az erőteljes illat. Isabella a kezével legyezgetni kezdte magát – vérének és testének aromáját egyenesen felém sodorva. Megfeszülő testtel próbáltam úrrá lenni magamon, de mikor elkezdett vetkőzni, a bennem lévő szörnyeteg mellett a bennem lévő férfival is meg kellett küzdenem.
Elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogyan az ujjaival a hajába túrt, összefogja a tincseket, aztán a jobb vállára dobja őket. A nyaka teljesen fedetlenné vált. Hófehér volt, kecses és törékeny. A vékony bőr alatt ott lüktetett az élet ízletes forrása, én pedig majdnem hangosan felnyögtem a gondolattól, hogy félrelököm a táblát, rávetem magam, és…
És megkóstolom, végigcsókolom, le egészen a válláig, vagy talán, a gömbölyű halmokig is elmerészkednék, ha hallanám közben a sóhajait.
Edward… Azt hiszem, áll a játék – nevetett fel Alice magában kizökkentve a gondolataimból. Dühösen mozdultam arrébb egy aprót, hogy a nadrágom a megfelelő takarást nyújtsa. Alice még sosem volt ennyire pajzán, bár lehet, hogy csak azért nem vettem észre, mert eddig én sem kerültem soha ilyen helyzetbe. Vagy zavarba akar hozni, hogy Isabella legyőzhessen – merült fel bennem a gyanú, és Alice elméjébe nézve meg is győződhettem erről. Bosszús pillantást küldtem felé, de továbbra is jókedvűen szórakozott rajtam. Ez a lány nem semmi… Azonnal rátapintott a gyenge pontodra – tett újabb kétértelmű megjegyzést.
A tábla felé fordultam, és mély levegőket véve kitisztult annyira a fejem, hogy észrevegyem Isabella malomkísérletét, és megakadályozzam, hogy kitegye azt. Akkor sem fognak tudni megzavarni! Hiába fogtak össze ellenem!
- Nem kérsz egy kis jeges teát? – hallottam meg Alice hangját oldalról. Emmett rászólt, hogy ne zavarjon minket, de végül Isabella elfogadta az italt. Amíg Alice megtöltött egy poharat, Isabella újabb malommal próbálkozott. Hiába. Halkan felnevettem a gondolattól, hogy a kis női praktikáik mégsem jöttek be nálam úgy, ahogyan tervezték. Vagy legalább is, nem terelték el teljesen a figyelmemet a játékról.
Miután Isabella megkapta az italát, lépett egyet. Elgondolkozva néztem végig a táblán, és megpróbáltam elképzelni, mik lehetnek majd a következő lépései, aztán a kezembe vettem az egyik korongot. Már majdnem letettem, mikor Isabella félrehajtotta a fejét, és a hidegtől bepárásodott poharat a nyakához nyomta. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, amitől az enyém felgyorsult. A kezem egyszerűen csak letette a benne lévő tárgyat úgy, hogy egyáltalán nem is figyeltem, mit is csinálok.
Huh, ezt a csalit jól bekaptad, öcsi – röhögött fel hangosan Emmett rádöbbentve, hogy már megint mekkora idióta voltam. De ne szégyelld, ha tudnád, hogy Rose mikre tud rávenni, mikor épp nem a fejemmel gondolkozom – vigyorodott el, én pedig gyorsan kiszálltam az elméjéből a felmerülő emlékképek láttán.
Bosszankodva határoztam el, hogy akkor sem hagyom magam, de Isabella nem csak a malom terén bizonyult kemény ellenfélnek. Nem értettem, hogy próbálgathatja ilyen természetes nyugalommal a tűrőképességem határát, miközben én magam rettegek, hogy melyik lesz az a pillanat, amikor átlép rajta. Feszülő ágyékkal figyeltem, ahogy a teába mártja az ujját, aztán lenyalogatja róla a nedvességet. Annyira érzéki volt, de az arca pirulása miatt, olyan ártatlan is.
Zavartan hallgattam a családom gondolatait, akik pontosan tudták, milyen játékot játszik velem Isabella, ahogyan azt is észrevették, hogy ebben ő áll nyerésre. Carlisle és Esme aggódva fürkésztek engem, amitől csak még kevésbé tudtam odafigyelni a táblára. Azt már megszoktam, hogy én önkéntelenül is hozzáférek a kis titkaikhoz, de az még új volt, hogy ők is tudják az enyémeket. Természetesen, Alice és Emmett jól szórakoztak a kínomon, míg Jasper inkább együtt érzett velem. Rosalie pedig már jobban érezhette egy kicsit magát, mert elégedetten konstatálta magában, hogy mégsem vagyok olyan tökéletes, mint amilyennek láttatom magam.
Pörgő aggyal kerestem a megoldást, mivel nagyon úgy tűnt, hogy vesztésre állok. Ösztönösen felpillantottam Isabellára, hátha le tudom olvasni a következő lépést az arcáról, de ezzel megint csak hibát követtem el. Éppen beleivott a poharába, szemeim pedig végigkövethették, ahogyan egy szerencsés vízcsepp megadja magát. Végiggördült a nyaka ívén, át a kulcscsontja közötti részen, hogy aztán eltűnjön a blúza alatt – pont azon az útvonalon haladva, amelyet az ajkaim számára képzeltem el.
Reszkető kézzel léptem egyet, mire Emmett vidáman felhuhogott. Lepillantottam a táblára, és azonnal láttam, milyen ostoba hibát követtem el. Isabella még egyet lépett, és máris vesztettem.
Emmett jókedve és Rosalie gúnyos hangja dühössé tett, de mikor Carlisle kimondta az időeredményt is, úgy éreztem, felrobbanok. Nem elég, hogy mostantól egyfolytában azt hallgathatom majd tőlük, hogy eddig csak a gondolatolvasás miatt nyertem mindig, de még csalódást is okoztam apáméknak és saját magamnak. Hiába az orvosi akták vagy bármiféle más figyelemelterelés, ez egyszerűen nem fog menni. Ha már egy ostoba játékra sem tudok odafigyelni, hogyan lehetnék biztos benne, hogy egyéb esetekben vissza tudom majd fogni magam, ha Isabelláról van szó. Egész egyszerűen egyetlen pillantásával képes volt megőrjíteni, és ha még egy kicsit be is vetette magát, akkor az ellenállásom teljesen megszűnt.
Arra már nem is akartam gondolni, hogy ő vajon, mit gondolhat rólam… Hiszen, csak azért kacérkodott velem, hogy győzzön, én pedig belesétáltam a csapdájába. Most már biztosan tudja, hogy vonzódom hozzá. Ezek után hogyan fog viselkedni velem? Aggasztania kell, hogy egy vámpír nem csak a vérét, hanem a testét is kívánja… Vagy lehet, hogy a viselkedésemet a vére utáni vágynak tulajdonította? Bár úgy lenne… Akkor csak azt gondolná, hogy az vagyok, aminek látszom. Egy démon. De ha a férfivágyakat is észrevette rajtam, akkor mostanra már perverznek is hisz. Talán, az is vagyok…
- Hagyjuk inkább – motyogta halk hangon Isabella.
- Tessék? – Ez bolond? Egy teljes napig szívathatná Edwardot, és lemondana róla? Bocs, öcsi… - pislantott Emmett felém, mikor rájött, hogy valószínűleg, éppen hallom, amit gondol.
- Nem kell szolga – kezdett el összepakolni Isabella. Összevont szemekkel néztem rá. Nem. Vesztettem. És különben is, megérdemlem, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Hiszen, úgy csöpögtettem utána a nyálamat, mintha egy darab hús lenne. Undorítóan viselkedtem. Az a legkevesebb, hogy ezek után bármit megcsinálok, amit csak kér. Ha kell tüzes vasat is nyelek. Vagy talán, azt hiszi, hogy gyáva vagyok? Hogy meg akarok futamodni a vereségem következményei elől? Így is sok bűnöm van már, a gyáva megfutamodást nem fogom felírni a listára – határoztam el magam.
- Nyertél. Természetesen, betartom az ígéretemet! – feleltem kemény hangon az önundortól.
- Feloldozlak az ígéreted alól! – pislogott rám, de nem hagyhattam, hogy megkíméljen a büntetéstől. Ha másom már nem is maradt, még mindig úriember voltam, aki tartja a szavát. Bár az előbbi viselkedésem után egyáltalán nem csodálkoztam, hogy Isabella még az úriemberségemet is kétségbe vonja.
- Csakhogy én nem hagyom! Fogadtunk, nyertél! – feleltem az önutálattól csöpögő hangon. – Parancsolj velem! – hajoltam meg előtte, ahogyan régen egy úrihölgy előtt volt szokás. Elpirulva nézett rám, de nem volt lehetősége tovább vitatkozni. Alice szemei a távolba meredtek, és ez mindannyiunk figyelmét elterelte a malomjátékról. Jasper azonnal mellette termett, mint mindig ilyenkor.
- Mit látsz?
- Egy vámpír. A közelben van. Isabella szagát követi – motyogta. Tudtam, hogy Alice utolsó mondata egy rossz következtetés volt csak, mert összezavarodott a látottaktól – ha a vámpír Isabellát követte volna, akkor ez a látomás nem is létezett volna –, de nem volt időm végiggondolni a hallottakat.
Mind azonnal felugrottunk, és izgatottan fürkészni kezdtük az erdőt. Mélyet lélegeztem, hátha megérzem az idegen szagot, de a szél pont az ellenkező irányba fújhatott, mint amerről a vámpír jött. Megpróbáltam kiszűrni a gondolatait, és végül sikerrel jártam. A mámor zavaros érzése járta át a fejemet – a vámpír éppen táplálkozott. Egy turista rossz helyen volt rossz időben – az ő illatát követhette a nomád, nem Isabelláét, ahogyan Alice hitte.
- Hogy néz ki? – kérdezte Jasper félig visszarántva a tisztásra.
- Ráillik Isabella leírása – jelentette ki a húgom.
A szél hirtelen megfordult, a vámpír pedig a magasba tartott fejjel szimatolt a levegőbe, és egy másfajta öröm szállta meg.
Hmmm… Ez az ő illata… Biztosan az övé – mormolta magában, aztán rohanni kezdett. Most már valóban Isabella illata után.
JAJ, OLYAN CSODÁS LESZ… EGY PIKNIK… - Alice gondolatai élesen hatoltak a fejembe, mint egy vészharang, ami megment attól, hogy hülyeséget csináljak. Isabella bőre forrón égette a tenyeremet, én pedig úgy éreztem, ha nem eresztem el, lángra kapok. Csak egy nagy hamukupac marad belőlem a lépcső előtt, amely mindenki számára bizonyítja majd a bűneimet.
Hirtelen húztam vissza a kezemet, amely eddig támaszt nyújtott a számára. Egy másodpercig attól féltem, hogy nem tud megállni a saját lábain, és összecsuklik, de végül mégiscsak sikerült talpon maradnia. Az arca kipirult, a szíve pedig olyan gyorsan verte az ütemet, ahogyan nem hittem volna, hogy lehetséges infarktus nélkül.
Vajon, ő is arra gondolt, amire én? Lehetetlenség… - ráztam olyan aprót a fejemen, hogy észre sem vehette. – Valószínűleg, frászt kapott a közelségemtől, és most éppen sokkos állapotban van. Mi a fene ütött belém? Hogy lehettem ilyen idióta?
A szitokáradatomat Alice érkezése szakította félbe. Jókedve azonnal átváltott idegesítő kíváncsiságba, amint meglátott minket Isabellával. Feltűnt neki, hogy milyen közel állunk egymáshoz, és mennyire zaklatottan viselkedünk, és ez nem hagyta nyugodni az őrült – vagy talán, mégsem annyira? – fantáziáját.
- Zavarok? – kérdezte halkan. Mi folyik itt, Edward? Csak nem… - kuncogott fel olyan halkan, hogy csak én hallhattam.
- Nem – vágtam rá azonnal, aztán meglepetten hallgattam el, mikor rájöttem, hogy Isabella is pont velem egyszerre szólalt meg, csak ő egy másik kérdésre válaszolt. Egy szó nélkül rohantam fel a lépcsőkön, hogy aztán kiborulva álljak meg apám ajtaja előtt. Felemeltem a kezem, hogy bekopogjak, de végül nem volt rá szükség.
- Edward, gyere csak! – szólt ki Carlisle. Lenyomtam a kilincset, és beléptem a dolgozószobába. Apám az iratokat rendezgette az asztalán, de mikor felnézett rám, megállt mozdulat közben. – Mi az, mi történt? – Feldúltan tettem két lépést előre, aztán az öklömet a halántékomhoz szorítottam.
- Ez nem fog menni nekem… - ráztam eszelősen a fejem. – Egyszerűen túltesz rajtam. Képtelen vagyok… fegyelmezni magam, és… Apa, nem tudom, mit tegyek! – néztem fel rá kétségbeesve.
- Megint Isabella… - sóhajtott fel. Most mi történt?
- Majdnem megcsókoltam! Ennyin múlt! – mutattam az ujjaimmal az apró távolságot. – Egyszerűen ránéztem, és… mintha… én teljesen… Ah – bosszúsan ereszkedtem le az íróasztal előtti székre. Isabella mellett még azt is elfelejtettem, hogyan kell értelmesen beszélni. Mintha az agyamat, amely eddig minden emberi agynál aktívabban működött, kiszippantották volna egy szívószálon át, hogy légüres tér maradjon csak utána.
- Nyugalom, fiam. Semmi baj… - Carlisle leült a foteljébe, és olyan tekintettel nézett rám, mintha minden rendben lenne. Mintha nem most akarna összedőlni az egész világ. Hát, miért nem veszi észre, hogy micsoda tragédia történt?
- Nem maradhatok itt… - motyogtam a karomba, miután az asztalra fektettem, és ráhajtottam a fejemet.
El akarsz menni? Edward, fiam, gondold át… Talán, meg tudjuk oldani, csak kell valami, ami eltereli a figyelmedet… - próbált apám meggyőzni, miközben önkéntelenül beugrott neki Esme arca, azokból az időkből, amikor először hagytam el őket.
- Ez nem fair – néztem fel rá, miközben összeszorult a torkom.
- Sajnálom, igazad van… - kért apám bocsánatot azért, amiről nem is tehetett.
- Nem, az nem fair, hogy nektek kell szenvednetek, csak mert én túl gyenge vagyok – magyaráztam meg az előbbi mondatomat. – Mutasd azokat az aktákat! – nyújtottam ki a kezem Carlisle felé. Meg kell próbálnom erősnek lenni. Anyámért, apámért, a családomért – hoztam meg a döntésemet. – Ha nem bánod, egyedül nézném át őket. Akkor talán, tovább tart rájönni, mi a gond… - sóhajtottam fel. Apámmal túl jól és túl gyorsan dolgoztunk akkor, ha összefogtunk. Igaz, hogy szörnyen élveztem, ha vele elmélkedhettem, de most inkább egy kis magányos kutatómunkára volt szükségem.
- Rendben, vidd csak! – bólintott. Hálásan biccentettem felé, aztán felálltam, és elhagytam az irodáját.
Étel, ital, játék, pokróc… Azt hiszem, minden megvan, ami egy ember számára kellhet egy piknikhez – hallottam meg Alice közelgő gondolatait. Gyorsan menekülőre fogtam a dolgot, és beszáguldottam a szobámba. Eddig fel sem fogtam, hogy mire is készül a húgom, de egy cseppet sem tetszett az ötlete. Az biztos, hogy én sehová sem fogok menni. A legkevésbé Isabellával egy piknikre. Az teljesen kizárt! – határoztam el.
Leültem a kanapémra, és felnyitottam az egyik betegaktát, hogy eltereljem a figyelmemet. Fejfájás, hasmenés, kiütések, és ami a betegség pikantériáját adta, sűrű és hirtelen tudatvesztés. Azonnal beugrott pár betegség, amelyre ráillett a kórkép, de hogy megtudjam, melyik a helyes válasz, elővettem az aktából a vizsgálatok eredményeit is.
- Ugyan már, Carlisle, a munka ráér később is, és ez jó móka lesz! – szűrődött be Alice hangja odakintről. – És Isabella is szeretné, ha az egész család menne, igaz?
- Igen, szeretném, ha mindenki eljönne. – Az egyik röntgenkép kihullott a kezemből, és az utolsó pillanatban sikerült elkapnom, mielőtt földet ért volna. Morogva vágtam az egész aktát a kanapéra, hogy aztán én is hátravessem magam. Így egyszerűen lehetetlenség bármire is odafigyelni. Miért kell a folyosón zajonganiuk, és különben is… Hogy értette azt, hogy mindenki? Engem is beleértett? Vagy csak Carlisle miatt mondta? Vajon Isabella tényleg akarná, hogy ott legyek én is a pikniken? És egyáltalán, mi a fenéért érdekel ez engem? – pattantam fel morgó hangot hallatva, hogy az ablakhoz vágtassak.
- Nem baj, ha én kint maradok? - A halk hangra olyan arccal fordultam az ajtó felé, hogy azt egy horrorfilm szereplő – aki épp most találta szemben magát leendő gyilkosával – is megirigyelhette volna.
- Ha szeretnél – egyezett bele Alice. Zavarban van… Biztosan ő is akarta volna azt a csókot… Ó, hogy miért kellett olyan korán érkeznem! – sóhajtott fel, miközben a lelki szemei előtt megjelent, hogy mi történhetett volna, ha nem toppan be akkor. A légzésem felgyorsult és egyéb kínos reakciók is történtek a testemmel.
- Először kopogj be… - szólt rá a testvéremre Isabella még mindig suttogva.
- Minek, úgyis hallja, hogy jövök… - Alice gondolatban megvonta a vállát, aztán már nyomta is le a kilincset. Gyorsan a kanapéhoz ugrottam, az ölembe fektettem a papírhalmot takarásképpen, és felkaptam az előbb nézegetett aktát. – Piknikezni megyünk! – jelentette be Alice hatalmas vigyorral a képén azt, amit már úgyis tudtam, miután becsukta maga mögött az ajtót.
- Aham, jó szórakozást! – motyogtam, miközben úgy beledugtam a fejem az aktába, mintha rövidlátó lennék.
- Te is jössz velünk – közölte Alice határozott hangon.
- Mint látod, sok dolgom van… - feleltem még mindig a vizsgálati eredményeket bámulva.
Ugyan már, Edward! Úgyis mindketten tudjuk, hogy hazudsz, ahogyan azt is, hogy végül úgyis elrángatlak magunkkal – lépett közelebb hozzám Alice, mire riadtan szorítottam még inkább magamhoz a papírokat. Gyerünk, mozdulj meg! – nyúlt az akta után, és megragadta a szélét, hogy kihúzza a kezemből.
- Hagyj már békén, Alice! – próbáltam meg visszahúzni a lapot, mire az halk sercegéssel kettészakadt. – Most nézd meg, mit csináltál! – csattantam fel halkan. Nem akartam, hogy odakint Isabella hallja a veszekedésünket.
Hát, így legalább már nem kell dolgoznod – vigyorgott rám Alice, aztán a csuklóm után nyúlt. Elrántottam előle a karomat, aztán bosszúsan felszusszantottam.
- Oké, rendben, megyek – adtam meg magam kínomban. – Azt megengeded, hogy előtte összepakoljak egy kicsit – intettem az akták felé. – vagy le akarsz cipelni a hátadon most azonnal?
- Felőlem – nézett rám gyanakvó tekintettel, aztán az ajtó felé indult. Lent várlak tíz perc múlva, ha nem jössz, tényleg én foglak levinni! – fenyegetőzött. Megvártam, amíg kimegy, aztán megkönnyebbülve felsóhajtottam. Több ezerszer láttam és hallottam kényszerűségből pikáns képeket a családom tagjairól, de soha egyik sem volt ilyen hatással rám még. Most meg egyetlen csók képe, ami még csak Alice fejében nem is volt erotikusnak mondható – inkább mintha egy rózsaszín lányregény szűzies csókját kellett volna végignéznem -, ilyen hatással van rám. Nyűgösen dőltem újra hátra, mire az ölemben lévő papírok a földre csúsztak.
- Ja igen, szeretnél… - Alice egy túl hirtelen elhatározás után nyitott ismét rám – így esélyem sem volt még vámpírgyorsasággal sem tenni valamit -, és azonnal elakadt a mondat közepén. Ó! – hallottam meg a halk kuncogását, aztán gyorsan visszahúzta a fejét a kis résből, és újra becsukta az ajtót. Szólhattál volna, hogy rosszkor zavarlak… - ugrált lefelé a lépcsőkön jókedvűen, miközben próbált annyira lassú lenni, hogy Isabella tartani tudja vele a lépést. De azért tíz perc múlva legyél lenn! Ja, és azt akartam kérdezni, hogy elég lesz-e a frizbi, vagy esetleg valami máshoz is kedved lenne-e… Mármint, egy játékhoz… Mármint velünk – nevetett a belső hangja egyfolytában.
- Mióta van olyan perverz humorod, mint Emmettnek? – morogtam magam elé idegesen. Biztos voltam benne, hogy ha ember lennék, paradicsom vörös lenne az arcom.
Ugyan már, Edward… Ez teljesen természetes dolog – legyintett gondolatban. Bár arra kíváncsi lennék, hogy a kis lépcsős kalandotok váltotta-e ki… Ugye az? Jaj, Edward, úgy sajnálom, hogy elrontottam a pillanatot! – vált bűnbánóvá a belső hangja.
- Ez az egyetlen dolog, ami miatt a mai napon hálás vagyok neked! – ültem fel végül, hogy felszedjem a széthullott iratokat.
Eh… Úgysem tudod most elrontani a kedvemet – dugta ki a nyelvét Alice olyan gyorsan, hogy Isabella észre sem vehette.
- Próbálkozni azért csak szabad… - vontam meg a vállamat, aztán az asztalomra dobtam az aktákat.
Azt mindig szabad… Már csak kilenc perced van, igyekezz! – figyelmeztetett Alice, ahogy az előtérben összetalálkozott Esméékkel, és kiterelte őket a ház elé. Isabellát ott hagyta velük, aztán a garázs felé vette az irányt, hogy Rosalie-t és Emmettet is rávegye a piknikre. Ó, és egy jótanács…Vegyél kicsit bővebb nadrágot – nevetett fel Alice hangosan. A gonoszabbik énem azt kívánta, hogy Rose ne adja magát egykönnyen, de azért kinyitottam a szekrényemet, hogy egy kényelmesebb nadrágot keressek.
Pár perccel később kelletlenül vánszorogtam le a többiekhez. Isabella lelkesnek tűnt, mintha kivirágzott volna a friss levegőn hirtelen. Mikor elindultunk, igyekeztem a többiek szemén át figyelni őt, miközben a földre meredtem, de pár pillanat után rájöttem, hogy ez elég nehéz lesz. Jelenleg mintha senki mást nem érdekelt volna rajtam – és sajnálatos módon, Alice-en – kívül.
Istenem, de gyönyörű és pici… - anyám gondolatai csak és kizárólag a kisbaba körül forogtak. Vajon, ha Carlisle-lal lehetne gyermekünk, milyen lenne? Biztosan olyan szőke, mint ő – mosolyodott el. Egyszerre élvezte a kis Edward közelségét, de egyben szenvedett is a gondolatoktól, amiket keltett benne. Mégis volt valami, ami a pozitív serpenyőt tette nehezebbé a lelkében, mert olyan boldog áhítat ült a vonásain, amilyet még sosem láttam ezelőtt.
Apám arcán is hasonlót láttam, de ő a kisbaba mellett Esmét is figyelte. Mintha valami szentképet nézett volna – a Szűzanyát karjában a kis Jézussal. Úgy gondolta, sosem látott még szebbet annál, mint ami most a szemei elé tárult.
Rosalie még mindig teljesen ki volt borulva a korábban történtek miatt – nem is sokáig maradtam a fejében, mert kivételesen túlságosan át tudtam érezni a fájdalmát -, és Emmett sem bizonyult most jó alanynak. Szörnyen aggódott Rose miatt.
Jasper néha Isabellára pillantott, de úgy gondoltam, biztonságosabb mindenki számára, ha nem az ő szemein át figyelek. Még mindig ökölbe szorultak a kezeim, ha arra gondoltam, Isabella esetleg vonzónak találja.
Mikor fogod megcsókolni? – ugrált el előttem hirtelen Alice, mire megrándult az arcom. Szerintem, ő is akarja… Mindig téged néz, mikor azt hiszi, nem figyelsz. Szerelmes beléd, szerelmes beléd, szerelmes beléd – énekelgetett vidáman, majd megragadta Jasper kezét, a magasba emelte, és megperdült alatta. És te is így érzel, előttem nem tagadhatod! Jaj, ez olyan romantikus és izgalmas! – sóhajtott fel. A gyilkos pillantás, amit felé küldtem, akárkit elhallgattatott volna, de ő sajnos, nem ijedt meg tőlem. Pedig ha tudta volna, hogy csak egy hajszálnyira vagyok attól, hogy tényleg elkapjam a csinos kis nyakacskáját, lehet, hogy meggondolta volna magát.
Még hogy szerelmes… Hogy is lehetnék az, mikor életem szerelme… - Képtelen voltam befejezni a mondatot. De vajon, Alice-nek félig igaza lehet? Ugyan már, őrültség! Isabella nem szerethetett belém pár nap alatt. Ez nem így működik… Igaz? – pislantottam felé aggódva. Nem, az lehetetlen…
Ahogy kiértünk a tisztásra, Alice azonnal elkezdett szervezkedni. Kiválasztott egy fát a tisztás szélén, aztán leterítette alá a pokrócot, és szépen megterített Isabella számára. Egy ideig figyeltem a szemein keresztül, ahogyan Isabella eszik a süteményből, de mikor az apró, rózsaszín nyelv lenyalt egy kis csokoládét a szája széléről, úgy gondoltam, hogy okosabb félrevonulnom egy kicsit, hogy lenyugodjak.
Lehuppantam két fával arrébb a fűbe, és próbáltam összeszedni magam. Fel nem foghattam, hogy egy ilyen kis emberlány, hogy lehet ekkora hatással rám. Persze, Be… Ő is hatott a férfi énemre. Kívántam. De ezt sikerült elnyomnom magamban, mert a vérére is legalább annyira vágytam, mint rá. A vámpírösztöneim visszaszorítása volt az, amire muszáj volt koncentrálnom mellette.
De Isabella esetében a bennem lévő démon háttérbe szorult kissé. Isabella vére ízletesnek tűnt, de nem dalolt nekem. Talán, pont ezért erősödhettek fel az emberi érzéseim… A védelmező-, a birtokló-, na és persze, a férfiösztön.
Lehunytam a szememet, és mélyeket lélegezve szívtam magamba a virágok és a fű illatát. Hallottam, mikor Alice és Jasper a rét közepe felé indultak, aztán a frizbi suhogását is, amint a levegőben repkedett. Anyám angyalian csilingelő nevetésére kellemes érzés töltötte el a mellkasomat. Jó volt tudni, hogy ha csak pillanatokra is, de boldoggá tette őt egy illúzió. Már kezdtem volna egészen jól érezni magam, mikor Alice elrontotta a kedvemet.
Miért nem ülsz közelebb Isabellához? – kérdezte, mire aprót rándult az arcom. Gyerünk, szedd már össze magad! Itt a lehetőség rá, hogy beszélgess vele egy kicsit, te pedig gyáván elkullogsz. Pedig azt hittem, hogy ez a kis piknik majd segít feloldódni… - bosszankodott magában. Teljesen mozdulatlanul ültem tovább, mintha nem is hallanám őt. Bár tényleg ki tudtam volna zárni a fejemből… Tudom, hogy hallasz, hiába játszod a süketet. Tessék odamenni Isabellához! Most! Gyerünk, Edward… Tudom, hogy te is akarod… - próbálkozott negédes hangon, hátha majd arra hallgatok, de csalódnia kellett. Ostoba, önfejű, makacs szamár! – A frizbi hangját és Isabella riadt sikolyát pár tizedmásodpercnyi késéssel hallottam meg. A bal kezemet egyszerűen a magasba nyújtottam, és elkaptam a frizbit, mielőtt még elért volna engem. Bár ha ez megtörtént volna, akkor sem bennem esett volna kár…
- Megijesztetted – szidtam meg Alice-t, bár a helyzet valamiért nagyon is tetszett. Isabella szíve úgy verdesett, mint egy riadt kismadárkáé, és a tudat, hogy ezt az irántam érzett aggodalma okozta, melegséggel öntött el.
Alice azonnal bűnbánóan rohant Isabellához, és bocsánatkérések közepette magyarázta el neki, hogy nem tudott volna kárt tenni bennem semmiképpen. Isabella elpirulva pislantott felém – én pedig alig bírtam ki, hogy ne mosolyogjak rá -, aztán zavartan a táskájában kezdett turkálni. Úgy fél perc után, egy kisebb dobozkát húzott elő, és Alice-re nézett.
- Alice, nincs kedved? – érdeklődött. Jobban megnézve a dobozt, rájöttem, hogy egy mini malomjátékról van szó. Alice mosolya lelohadt, a többiek pedig érdeklődve fordultak felénk, mikor rájöttek arra, amire én is. Vámpírlétünkben most először Alice-nek és nekem nem lenne semmiféle előnyünk egy játékban, ha Isabella lenne az ellenfél. – Talán, valami rosszat mondtam? – harapta be a száját aggódva Isabella, de Emmett felvilágosította a bizarr helyzetről.
- Csak Alice még sosem játszott úgy senkivel, hogy ne tudta volna a játék végkimenetelét, Edward pedig hogy ne ismerte volna az ellenfele gondolatait. Veled szemben egyenlők az esélyek és kétes a végkimenetel. Gyere, Rosalie, ezt nézzük meg! – kérlelte a még mindig lehangolt kedvesét izgatottan, aki megadta magát végül, és közelebb húzódott hozzánk.
- Csak, ha Edward is játszik! – szólalt meg Alice rám pillantva. Bocsi, de ha már megvan az esély arra, hogy megverjenek, és évtizedekig ezt hallgassam, akkor legalább legyen valami jó is benne… Így Isabella közelében lehetsz, ahogy terveztem – nézett rám nagyon elégedetten, mire elvigyorodtam.
- Nem engem hívott ki… - hárítottam el Alice csapdáját, aztán újra el akartam helyezkedni a fa mellett.
- Akkor kihívlak téged is! – szegezte rám Isabella egyenesen a tekintetét teljesen meglepve engem. Bátor lány volt. Még soha egy ember sem mert Rajta kívül ilyen hosszan a szemembe nézni. Aztán a szívverése felgyorsult, nekem pedig eszembe jutott, amit Alice gondolt idefelé jövet. Ha tényleg belém esett volna, akkor a pillantásomnak el kellett volna kápráztatnia. Bármelyik diáklány az iskolából ájulásközeli állapotba került volna, ha tíz másodpercig szemezek vele, de Isabellával már lassan a fél perc is letelt. A tekintete ennek ellenére tiszta maradt – nem homályosult el és vált álmodozóvá, mint az Övé vagy a többi nőé, akit vonzottam. Tehát Alice tévedett…
- Legyen – préseltem ki a szót a fogaim között. Hogy lehetséges az, hogy én majdhogynem remegek a vágytól ennek a kislánynak a közelében, ő pedig még csak meg sem rezdül a pillantásomtól? – dühöngtem magamban, miközben felkeltem a földről. Egy másodpercig azon gondolkoztam, hová is üljek, aztán végül úgy döntöttem, Isabella mellé fogok.
Nem tudom, mi ütött belém, de úgy éreztem, megőrülök, ha nem vagyok semmiféle hatással Isabellára. Ahogy lehuppantam mellé, azonnal bevetettem a legelkápráztatóbb pillantásomat, amire csak tudatosan képes voltam, és vártam a hatást. Isabella lélegzete pár másodperc múlva elakadt, a szíve továbbra is veszettül vert a mellkasában, és laposakat pislogva próbálta kitisztítani a fejét. Sikertelenül.
- Hé, öcsi! Ez így nem fair!
- Igen, ez nem igazságos! – tiltakozott Emmett és Alice is, én pedig nem tudtam visszafojtani egy elégedett vigyort. Fogalmam sem volt, miért nem működött elsőre a vámpírvonzerőm, de megnyugodtam, hogy mégis csak képes vagyok hatni Isabellára.
Gyorsan átültem Alice mellé, aztán vártam, hogy Isabella felállítsa a táblát. Az arca ki volt pirulva, a száját összepréselte, és elég morcosnak és sértettnek tűnt, de jelenleg még ez is boldoggá tett.
- Leszek az első! – ajánlkozott Alice, de Emmett közbeszólt. Mikor rájöttem, hogy mit talált ki, először megrémültem, de aztán Isabellára pislantva megnyugodva fújtam ki a levegőt. Amint megtudja, miről is van szó, biztos, hogy rémülten tiltakozni fog. Ki akarna egy hülye játék miatt egy teljes napon keresztül egy vámpírt szolgálni? Vagy úgy általában bárkit… Őrültség. Hogy juthatott ilyesmi Emmett eszébe egyáltalán? – futott végig az agyamon, de sajnos, túl hamar megkaptam a választ. Ahogy elkezdte magyarázni az ötletét, megjelent az elméjében egy kép róla, Rosalie-ról és egy szegecses nyakörvről.
Apró fintorral az arcomon vártam, hogy Emmett befejezze a mondókáját, Isabella végre nemet mondjon, és nekikezdjünk a játéknak, de megint csak meg kellett lepődnöm.
- Én benne vagyok – egyezett bele Isabella. Elkerekedett szemekkel fürkésztem az arcát. Ennyire megzavartam volna a fejét az előbb? - merült fel bennem, de mikor Alice is rábólintott a dologra, nem volt más választásom, mint követni a példájukat. Semmi szükségem nem volt arra, hogy Emmett az orrom alá dörgölje, hogy két nő bátrabb volt, mint én. Különben is… Mennyi az esély arra, hogy Isabella legyőzzön engem? – kuncogtam fel magamban. Igaz, a képességemet nem tudtam vele szemben használni, de a sok-sok évtized alatt elsajátított logika és tapasztalat ellen semmit sem tehetett.
Emmett gyorsan elmondta még a játékszabályokat, aztán Alice elhelyezkedett Isabellával szemben. Kíváncsi voltam, hogy Isabella milyen játékos, ezért bár igyekeztem nem mutatni, izgatottan figyeltem a partit. Lenyűgözve éreztem magam, mikor rájöttem, hogy a játék elég kiegyenlített lesz. Alice gondolatai aggodalmasak voltak, minden idegszálával a táblára koncentrált, és lépésről lépésre csak nőtt a benne lévő feszültség.
Nem lehet, nem verhet meg! Ha azt a korongot odateszem, a másikat pedig… Igen, igen, ez így jó lesz! – sikkantott fel magában boldogan, miután végigjátszotta fejben az utolsó három kört. Érdeklődve vártam, hogy Isabella észreveszi-e, mire készül Alice, de nem tette. Végül Alice nehéz küzdelem árán ugyan, de győzött.
- Gratulálok! – Isabella nem tűnt csalódottnak, viszont én egyre jobban vártam, hogy kipróbálhassam magam vele szemben. Persze, esélye sem volt, de az előző partit elnézve reméltem, hogy így a képességem nélkül, tovább tart majd a játék, mint általában szokott.
Mosolyogva cseréltem helyet Alice-szel, hogy aztán az első perc után máris kitehessek egy malmot. Elégedetten néztem végig a táblán, mikor hirtelen az orromat megcsapta az erőteljes illat. Isabella a kezével legyezgetni kezdte magát – vérének és testének aromáját egyenesen felém sodorva. Megfeszülő testtel próbáltam úrrá lenni magamon, de mikor elkezdett vetkőzni, a bennem lévő szörnyeteg mellett a bennem lévő férfival is meg kellett küzdenem.
Elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogyan az ujjaival a hajába túrt, összefogja a tincseket, aztán a jobb vállára dobja őket. A nyaka teljesen fedetlenné vált. Hófehér volt, kecses és törékeny. A vékony bőr alatt ott lüktetett az élet ízletes forrása, én pedig majdnem hangosan felnyögtem a gondolattól, hogy félrelököm a táblát, rávetem magam, és…
És megkóstolom, végigcsókolom, le egészen a válláig, vagy talán, a gömbölyű halmokig is elmerészkednék, ha hallanám közben a sóhajait.
Edward… Azt hiszem, áll a játék – nevetett fel Alice magában kizökkentve a gondolataimból. Dühösen mozdultam arrébb egy aprót, hogy a nadrágom a megfelelő takarást nyújtsa. Alice még sosem volt ennyire pajzán, bár lehet, hogy csak azért nem vettem észre, mert eddig én sem kerültem soha ilyen helyzetbe. Vagy zavarba akar hozni, hogy Isabella legyőzhessen – merült fel bennem a gyanú, és Alice elméjébe nézve meg is győződhettem erről. Bosszús pillantást küldtem felé, de továbbra is jókedvűen szórakozott rajtam. Ez a lány nem semmi… Azonnal rátapintott a gyenge pontodra – tett újabb kétértelmű megjegyzést.
A tábla felé fordultam, és mély levegőket véve kitisztult annyira a fejem, hogy észrevegyem Isabella malomkísérletét, és megakadályozzam, hogy kitegye azt. Akkor sem fognak tudni megzavarni! Hiába fogtak össze ellenem!
- Nem kérsz egy kis jeges teát? – hallottam meg Alice hangját oldalról. Emmett rászólt, hogy ne zavarjon minket, de végül Isabella elfogadta az italt. Amíg Alice megtöltött egy poharat, Isabella újabb malommal próbálkozott. Hiába. Halkan felnevettem a gondolattól, hogy a kis női praktikáik mégsem jöttek be nálam úgy, ahogyan tervezték. Vagy legalább is, nem terelték el teljesen a figyelmemet a játékról.
Miután Isabella megkapta az italát, lépett egyet. Elgondolkozva néztem végig a táblán, és megpróbáltam elképzelni, mik lehetnek majd a következő lépései, aztán a kezembe vettem az egyik korongot. Már majdnem letettem, mikor Isabella félrehajtotta a fejét, és a hidegtől bepárásodott poharat a nyakához nyomta. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, amitől az enyém felgyorsult. A kezem egyszerűen csak letette a benne lévő tárgyat úgy, hogy egyáltalán nem is figyeltem, mit is csinálok.
Huh, ezt a csalit jól bekaptad, öcsi – röhögött fel hangosan Emmett rádöbbentve, hogy már megint mekkora idióta voltam. De ne szégyelld, ha tudnád, hogy Rose mikre tud rávenni, mikor épp nem a fejemmel gondolkozom – vigyorodott el, én pedig gyorsan kiszálltam az elméjéből a felmerülő emlékképek láttán.
Bosszankodva határoztam el, hogy akkor sem hagyom magam, de Isabella nem csak a malom terén bizonyult kemény ellenfélnek. Nem értettem, hogy próbálgathatja ilyen természetes nyugalommal a tűrőképességem határát, miközben én magam rettegek, hogy melyik lesz az a pillanat, amikor átlép rajta. Feszülő ágyékkal figyeltem, ahogy a teába mártja az ujját, aztán lenyalogatja róla a nedvességet. Annyira érzéki volt, de az arca pirulása miatt, olyan ártatlan is.
Zavartan hallgattam a családom gondolatait, akik pontosan tudták, milyen játékot játszik velem Isabella, ahogyan azt is észrevették, hogy ebben ő áll nyerésre. Carlisle és Esme aggódva fürkésztek engem, amitől csak még kevésbé tudtam odafigyelni a táblára. Azt már megszoktam, hogy én önkéntelenül is hozzáférek a kis titkaikhoz, de az még új volt, hogy ők is tudják az enyémeket. Természetesen, Alice és Emmett jól szórakoztak a kínomon, míg Jasper inkább együtt érzett velem. Rosalie pedig már jobban érezhette egy kicsit magát, mert elégedetten konstatálta magában, hogy mégsem vagyok olyan tökéletes, mint amilyennek láttatom magam.
Pörgő aggyal kerestem a megoldást, mivel nagyon úgy tűnt, hogy vesztésre állok. Ösztönösen felpillantottam Isabellára, hátha le tudom olvasni a következő lépést az arcáról, de ezzel megint csak hibát követtem el. Éppen beleivott a poharába, szemeim pedig végigkövethették, ahogyan egy szerencsés vízcsepp megadja magát. Végiggördült a nyaka ívén, át a kulcscsontja közötti részen, hogy aztán eltűnjön a blúza alatt – pont azon az útvonalon haladva, amelyet az ajkaim számára képzeltem el.
Reszkető kézzel léptem egyet, mire Emmett vidáman felhuhogott. Lepillantottam a táblára, és azonnal láttam, milyen ostoba hibát követtem el. Isabella még egyet lépett, és máris vesztettem.
Emmett jókedve és Rosalie gúnyos hangja dühössé tett, de mikor Carlisle kimondta az időeredményt is, úgy éreztem, felrobbanok. Nem elég, hogy mostantól egyfolytában azt hallgathatom majd tőlük, hogy eddig csak a gondolatolvasás miatt nyertem mindig, de még csalódást is okoztam apáméknak és saját magamnak. Hiába az orvosi akták vagy bármiféle más figyelemelterelés, ez egyszerűen nem fog menni. Ha már egy ostoba játékra sem tudok odafigyelni, hogyan lehetnék biztos benne, hogy egyéb esetekben vissza tudom majd fogni magam, ha Isabelláról van szó. Egész egyszerűen egyetlen pillantásával képes volt megőrjíteni, és ha még egy kicsit be is vetette magát, akkor az ellenállásom teljesen megszűnt.
Arra már nem is akartam gondolni, hogy ő vajon, mit gondolhat rólam… Hiszen, csak azért kacérkodott velem, hogy győzzön, én pedig belesétáltam a csapdájába. Most már biztosan tudja, hogy vonzódom hozzá. Ezek után hogyan fog viselkedni velem? Aggasztania kell, hogy egy vámpír nem csak a vérét, hanem a testét is kívánja… Vagy lehet, hogy a viselkedésemet a vére utáni vágynak tulajdonította? Bár úgy lenne… Akkor csak azt gondolná, hogy az vagyok, aminek látszom. Egy démon. De ha a férfivágyakat is észrevette rajtam, akkor mostanra már perverznek is hisz. Talán, az is vagyok…
- Hagyjuk inkább – motyogta halk hangon Isabella.
- Tessék? – Ez bolond? Egy teljes napig szívathatná Edwardot, és lemondana róla? Bocs, öcsi… - pislantott Emmett felém, mikor rájött, hogy valószínűleg, éppen hallom, amit gondol.
- Nem kell szolga – kezdett el összepakolni Isabella. Összevont szemekkel néztem rá. Nem. Vesztettem. És különben is, megérdemlem, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Hiszen, úgy csöpögtettem utána a nyálamat, mintha egy darab hús lenne. Undorítóan viselkedtem. Az a legkevesebb, hogy ezek után bármit megcsinálok, amit csak kér. Ha kell tüzes vasat is nyelek. Vagy talán, azt hiszi, hogy gyáva vagyok? Hogy meg akarok futamodni a vereségem következményei elől? Így is sok bűnöm van már, a gyáva megfutamodást nem fogom felírni a listára – határoztam el magam.
- Nyertél. Természetesen, betartom az ígéretemet! – feleltem kemény hangon az önundortól.
- Feloldozlak az ígéreted alól! – pislogott rám, de nem hagyhattam, hogy megkíméljen a büntetéstől. Ha másom már nem is maradt, még mindig úriember voltam, aki tartja a szavát. Bár az előbbi viselkedésem után egyáltalán nem csodálkoztam, hogy Isabella még az úriemberségemet is kétségbe vonja.
- Csakhogy én nem hagyom! Fogadtunk, nyertél! – feleltem az önutálattól csöpögő hangon. – Parancsolj velem! – hajoltam meg előtte, ahogyan régen egy úrihölgy előtt volt szokás. Elpirulva nézett rám, de nem volt lehetősége tovább vitatkozni. Alice szemei a távolba meredtek, és ez mindannyiunk figyelmét elterelte a malomjátékról. Jasper azonnal mellette termett, mint mindig ilyenkor.
- Mit látsz?
- Egy vámpír. A közelben van. Isabella szagát követi – motyogta. Tudtam, hogy Alice utolsó mondata egy rossz következtetés volt csak, mert összezavarodott a látottaktól – ha a vámpír Isabellát követte volna, akkor ez a látomás nem is létezett volna –, de nem volt időm végiggondolni a hallottakat.
Mind azonnal felugrottunk, és izgatottan fürkészni kezdtük az erdőt. Mélyet lélegeztem, hátha megérzem az idegen szagot, de a szél pont az ellenkező irányba fújhatott, mint amerről a vámpír jött. Megpróbáltam kiszűrni a gondolatait, és végül sikerrel jártam. A mámor zavaros érzése járta át a fejemet – a vámpír éppen táplálkozott. Egy turista rossz helyen volt rossz időben – az ő illatát követhette a nomád, nem Isabelláét, ahogyan Alice hitte.
- Hogy néz ki? – kérdezte Jasper félig visszarántva a tisztásra.
- Ráillik Isabella leírása – jelentette ki a húgom.
A szél hirtelen megfordult, a vámpír pedig a magasba tartott fejjel szimatolt a levegőbe, és egy másfajta öröm szállta meg.
Hmmm… Ez az ő illata… Biztosan az övé – mormolta magában, aztán rohanni kezdett. Most már valóban Isabella illata után.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)