A múlt árnyai - Edward szemszög - 13. fejezet

13. CSAK EGY EGYSZERŰ TIZENHÉT ÉVES FIÚ




HA VALAKI MEGKÉRDEZTE VOLNA TŐLEM, hogy melyik volt életem legjobb délutánja, akkor biztos, hogy a mait mondtam volna. Teljesen átadtam magam a rohanásnak és a hátulról hozzám simuló női test közelsége okozta élvezetnek. A tudat, hogy Isabella félelem nélkül rám merte bízni magát, és még boldoggá is tette a velem való futás, egyszerűen jól esett. Több, mint jól…

Azt kívántam, bár más dolgokban is ennyire élvezhetném a bizalmát, nem csak abban, hogy nem fogok nekimenni egy fának véletlenül vagy nem bukom fel vele egy kőben. Nem akartam, hogy szeressen, mert az csak fájdalmat okozott volna neki, de azt sem akartam, hogy féljen tőlem.

Minél közelebb jártunk az alkonyathoz, annál jobban meg szerettem volna állítani az időt, de erre sajnos, még én sem voltam képes. Nem akartam elengedni a közelemből Isabellát és attól is tartottam, hogy ha meglátom a testvéreimet – Rosalie-t, Emmettet és Jaspert -, akkor újra elborítja az agyamat a vörös köd.

Végül persze, vissza kellett mennem a házhoz, és miután háromszor azt is körbefutottam, muszáj volt megállnom.

Mire az ajtóhoz értem, a feszültség teljesen átvette a testem felett az uralmat főleg az emeletről jövő gondolatoknak köszönhetően. Úgy tűnt, Jasperre rátört az igazmondás, és bár nem értettem egyet azzal, amit tenni készült, az Alice-szel való kapcsolatába nem szólhattam bele. Bár a reggeli beavatkozása után megérdemelné, hogy én is kotnyeleskedjek egy kicsit… - fogtam meg a kilincset mélyeket lélegezve.

- Valami baj van? – Isabella hangja csak még komorabbá tett, mert eszembe jutott, hogy vége a mi kis közös erdei kalandunknak, és mostantól én megint csak egy vámpír vagyok számára, aki ösztönösen a tulajdonának tekinti.

- Próbálok elég önuralmat összeszedni, hogy betartsam a parancsodat – mondtam el egy részét annak, amit éreztem.

- Menni fog. – A mosoly, amit kaptam, olyan bizakodó volt, hogy egy pillanatra magam is elhittem, így lesz. – Tudom, hogy szereted a testvéreidet.

- Nem is azzal van a gond… - hagyta el egy sóhaj a számat, majd kinyitottam Isabella előtt az ajtót.

Ő nem érthette, hogy milyen is ez. Hogy az eszem bármennyire is tudja, nem hozzám tartozik, a szívem pedig akármennyire is szereti a családomat, az ösztöneim túl erősek. Majdhogynem nehezebb volt visszafogni őket, mint a vérszomjamon uralkodni. Ha valaki hozzáért Isabellához, legszívesebben letéptem volna a karját, egy kedves mosoly miatt őrjöngeni volt kedvem, ha pedig arra gondoltam, hogy valaki más vonzalmat érez iránta, az is eszembe jutott, hogy ott helyben végzek vele.

Nem akartam uralni őt, nem akartam magamhoz láncolni, hogy boldogtalanná tegyem. Mégis az állatiasabb részem, amely a vámpírhoz tartozott, úgy érezte, hozzám tartozik, és minden más hímnemű személy potenciális ellenfél – ki jobban, ki kevésbé.

Ahogy beléptünk az előtérbe, anyám aggódó gondolatai máris megrohantak, ahogyan ő maga is.

Jól vagytok? Nem rémült halálra? És veled minden rendben, kisfiam? – nézett rám fürkésző tekintettel a összeomlás jeleit keresve. Szegénykém folyton azért aggódott, hogy ismét magamba fordulok és újra eszembe jut a Volturi – persze, nem volt alaptalan a félelme, én mégsem akartam, hogy szenvedjen miattam. Halvány mosolyt erőltetve az arcomra bólintottam, aztán az ebédlő felé vezettem Isabellát, mert apám ránk várt.

- Sajnálom. Már beszéltem Rosalie-val és biztosíthatlak róla, hogy többet ilyesmi nem fog előfordulni! – mentegetőzött, miután komor arccal végigtapogatta Isabella nyakát megvizsgálva a sérüléseit. Félrefordítottam a fejem, hogy ne kelljen látnom, ahogy hozzáér, mert lelkiismeret-furdalásom támadt, hogy még Carlisle-t is bántani vágyom ilyenkor.

- Tudom. De nem az ő hibája volt. Érthető, hogy hirtelen felkapta a vizet… - Isabella mentegetőzése hitetlenkedő hőbörgésre késztetett.

- Hihetetlen vagy… - ráztam aprót a fejemen, miközben próbáltam megérteni, hogy lehet valakiben ennyi jóság és együttérzés. Rosalie ujjnyomai még mindig ott díszelegtek Isabella nyakán, ő mégis védte a nővéremet a viselkedése miatt.

- Köszönöm, hogy ilyen elnéző vagy – mosolygott Carlisle Isabellára, aztán felém pislantott. – Rendesen megszidtam Rose-t, és igazán szégyelli magát. Majd, ha bocsánatot kér tőled is, ne légy vele szigorú, kérlek… - húzott ki egy széket Isabellának, aztán maga is leült a megszokott helyére.

- Biztosan éhes vagy már… Hozok neked valamit! – Esme végigsimított Isabella puhának és selymesnek látszó haján, aztán a konyha felé indult. – Normális az, hogy ez a lány ilyen sápadt? Mintha csak egy lenne közülünk… - Anyám gondolata iszonyattal töltött el, és apró borzongás futott át a hátamon. Aggódva fürkésztem Isabella bőrszínét, ami most tényleg elég halovány volt, de valószínűleg, csak a sok ijedtség miatt.

- Nos… – Carlisle az asztalra fektette a karjait, és összefűzte az ujjait. – Alice és Rosalie körülnéztek Port Angelesben. A vámpír nem tartózkodik a város területén, de követték a nyomait, és nagy a valószínűsége, hogy a Vancouver-szigeten időzik, és csak akkor jön át, ha áldozatot keres.

- De eddig csak két áldozat volt, nem? Ilyen ritkán eszik? – néztem apámra furcsállva a dolgot, és azonnal meg is kaptam tőle a választ – csak éppen hangok nélkül.

- Ti sem vadásztok minden nap… - szólalt meg Isabella. Zavartan próbáltam kevésbé ijesztően megfogalmazni a magyarázatomat magamban, mielőtt kimondtam volna. Valahogy bizarrnak tűnt Isabella előtt arról az oldalunkról beszélni, amelynek legszívesebben a létezését is letagadtam volna.

- A nomádok mások. Ők nem fogják vissza magukat. Esznek, amikor kedvük és lehetőségük van rá – mondtam ki végül hangosan. Apám kevésbé érezte kényelmetlenül magát a téma miatt, mert gondolkodás nélkül folytatta a gondolatmenetemet. Persze, neki nem volt oka a szégyenkezésre, hiszen az ő lelke ebből a szempontból is teljesen tiszta volt. Az enyémen viszont száradt már pár emberélet…

- Enni valószínűleg a szigeten eszik. Van ott pár erdős rész, ahol zavartalanul vadászhat. Port Angelesbe más áldozatokért jár át – nézett Isabellára, akinek az arca megfeszült egy pillanatra.

De ez még az előnyünkre is válhat – gondolkozott el apám, a fejében pedig már láttam is egy terv kialakulását. Egy egész érdekes tervét…

- Igen, azt hiszem, érdemes lenne megpróbálni – hümmögtem magam elé hangosan, miközben átgondoltam, milyen stratégiai pontokon lehetne felállítani őrséget.

- Azt hiszem, Isabella tudni szeretné, mire gondolunk… - zökkentett ki a tervezgetésből apám hangja. Isabella orránál apró ráncok jelentek meg a bosszankodástól, hogy nem tudja, miről van szó. Annyira vicces arcot vágott, hogy majdnem felnevettem, de végül megfegyelmezve magamat, elmeséltem Carlisle ötletét.

- Carlisle úgy gondolja, hogy ha kérünk egy kis segítséget, akkor figyelni tudjuk a parton azokat a helyeket, ahol átjöhet Port Angelesbe a szigetről, és ha szerencsénk van, el tudjuk kapni, mielőtt újra bántana valakit…

Felhívom még ma Tanyáékat – jutott eszébe apámnak, én pedig azonnal tolmácsoltam is hangosan, amit hallottam.

- Van néhány ismerősünk, akik valószínűleg segítenének ebben.

- Ismerősök? – Isabella egyik szemöldöke a magasba szaladt, de nem tudtam eldönteni, hogy a meglepetéstől vagy a gondolat iránti ellenszenvtől. – Mármint vámpírok? – A kérdése arra utalt, hogy a második. Bólintottam.

- Jól van fiúk, most már hagyjátok, hadd egyen – sétált be Esme Isabella vacsorájával, és mosolyogva tette le elé az asztalra. – Remélem, szereted… - fürkészte az arcát bizakodva. – Be kéne szereznem egy receptkönyvet. Holnap szólok is Alice-nek, hogy vegyen egyet, és akkor minden nap főzhetek valami finomat Isabellának. Szegénykém, biztosan éhezik közöttünk, egész nap nem is evett semmit a sok ijedelem miatt. Lehet, hogy ezért ilyen sápadt? – húzta fel Carlisle-t a helyéről, aztán az emelet felé vezette, hogy Isabella egészségi állapotáról beszéljen vele. Tényleg aggódott, de szerencsére nem volt oka rá. Az előttem ülő lány teljesen egészséges volt, még ha sápatag is. A háromszori diplomázás és a Carlisle mellett eltöltött orvosi gyakorlatok után úgy véltem, kiszúrnám, ha tényleg beteg lenne.

Isabella csendben enni kezdett, úgy láttam, ízlik neki a hamburger, amit kapott. Sokkal nyugodtabbnak látszott, mint délután. Talán, jót tett neki a futás, vagy csak épp elég ideje volt megnyugodni. Lehet, hogy ez lenne a megfelelő pillant megbeszélni vele, amit Jaspertől hallott? Talán, teli hassal könnyebben fel tudná dolgozni a mondandómat – rágtam meg magamban a kérdést, aztán végül mély levegőt véve belevágtam.

- Futás közben gondolkoztam… - Isabella abbahagyta a rágást, aztán nagyot nyelve eltűntette a falatot a szájából.

- Miről?

- Nem kell félned tőlem – néztem egyenesen a szemébe, hogy tudja, igazat mondok. Bosszantott, hogy megint nem tudom eldönteni, hogy az arckifejezése rémült vagy meglepett-e. Sokszor zavart, hogy mások fejébe látok, és annyi hang zsong a fejemben, de Isabella esetében bármit megadtam volna, hogy tudjam, mikor mire gondol.

- Már miért félnék? – kérdezte halkan, de biztos voltam benne, hogy pontosan tudja, mire gondolok. Talán, túl kínos volt neki ez a beszélgetés, de amilyen kedves volt, azt is kinéztem belőle, hogy az én nem létező lelkemet próbálja megóvni a sérülésektől. Annyiban hagyhattam volna a dolgot ezzel, és meg is fordult a fejemben, hogy ezt teszem, mégis folytattam.

- Tudom, hogy Jasper miket mondott… - kezdtem szuggerálni az asztalt, mert nem bírtam volna elviselni, ha Isabella arcán félelmet látnék, amit én okozok.

- Nem mondott semmi olyat, ami miatt félnék tőled – felelte, de a megugrott pulzusszáma egészen másról árulkodott számomra.

- Nem tudsz jól hazudni… - ült ki elkeseredett mosoly az arcomra.

- Nem is hazudok! – Isabella védekező hangja nevetésre késztetett. Tényleg ő volt a világ legönzetlenebb embere, de nálam nem jött be a kegyes füllentés. Egy két lábon járó hazugságvizsgáló-gép voltam, aki hallotta a heves szívverését, látta az apró verejtékcseppeket a homlokán és észrevette, hogy a bőrszíne egy teljes árnyalatnyit sötétedett az arcába toluló vér miatt.

- Azt mondta, úgy tekintek rád, mintha a tulajdonom lennél… – szólaltam meg rekedten, miközben újra végigpörög a fejemben Jasper és Isabella beszélgetése. – És azt is láttam, hogyan reagáltál erre – öntött el a szomorúság érzése, és önkéntelenül is felnéztem Isabellára. Mintha együttérzést láttam volna az arcán, de a gondolat, hogy sajnál engem, elég megalázó volt, ezért inkább ismét magyarázni kezdtem. – Tudnod kell, hogy ez ösztönös nálam. Nem akarlak birtokolni téged. Csak… Szeretlek a közelemben tudni, mert akkor biztonságban vagy. Nem tudom, miért, de… úgy érzem, hogy meg kell védjelek mindentől – próbáltam megértetni vele, miközben elragadott a hév. Tudtam, hogy nem kéne ennyire kiadnom magam, mert csak megijesztem ezzel Isabellát, de képtelen voltam visszafogni magam. A légzése felgyorsult, és még inkább elpirult – valószínűleg, megrémítette a túlzott, szinte beteges ragaszkodásom, csak nem tudta, hogy mondja ezt el nekem.

- Azt is mondta, hogy féltékeny vagy… - suttogta halálra vált hangon. Tényleg félt tőlem, de nem tudtam, mit tehetnék ez ellen. Csak a szavamat adhattam, hogy nem fogok ártani neki, bármit is diktálnak az ösztöneim, de nem volt túl valószínű, hogy az ígéretem bármit is számított volna neki. Lehunytam a szememet és igyekeztem nem kimutatni, mennyire fáj ez az egész.

- Alice, mondanom kell valamit… - A fentről jövő hangok új irányba terelték a gondolataimat. Jasper tényleg elhatározta magát, és épp most készült bevallani Alice-nek, hogy véleménye szerint, Isabella gyengéd érzelmeket táplál az irányába. A gondolatai feszültek voltak, mert fogalma sem volt róla, hogyan reagál majd a húgom. Dühkitörésre számított, vagy arra, hogy Alice teljesen kiborul majd, és depressziós lesz, amiért a legjobb – és egyetlen – barátnője ilyesmit érez a párja iránt.

- Jasper miatt csak szenvedni fogsz. Ő Alice-t szereti – mondtam ki, ami eszembe jutott, miközben ismét Isabellára néztem. Bármilyen féltékeny is voltam a fivéremre, nem kételkedtem abban, hogy a húgomba szerelmes. Ha éppen józanul gondolkoztam, pontosan tudtam, hogy nem tehet arról, hogy Isabella szíve őt fogadta magába. Ez csak egy szerencsétlen véletlen.

Isabella arcizmai megfeszültek, amiből arra következtettem, hogy dühös lett. Nem akartam felbosszantani, de az igazságot tudnia kellett, hogy ne sérüljön meg nagyon, ha Jasper visszautasítja.

- De… én… nem… vagyok… szerelmes… Jasperbe! – mondott ki minden szót külön hangsúllyal, de valószínűleg inkább magát győzködte, semmint engem. Pont azt csinálta, amit én tettem nemrég. Tagadta a nyilvánvalót. – Örülök, hogy Alice-t szereti, és remélem, hogy ez örökre így is marad – tette hozzá, de nem tudtam letörölni a kételkedés nyomait az arcomról.

- ...és… azt hiszem…, Isabella szerelmes belém – jött odafentről a vallomás hangja. Visszafojtott lélegzettel vártam a húgom válaszát, és felkészültem arra is, hogy esetleg meg kell védenem tőle Isabellát. Meglepetten pislantottam egyet, mikor hangos és szívből jövő kacaj tört elő a torkából.

- Szerelmes? Isabella? Beléd? – A hasát fogva indult el a lépcsők felé, miközben egész testében rázta a nevetés.

Nem értem… Nem is dühös… Lehet, hogy beleőrült a gondolatba? Ezt nem értem… - Jasper teljesen össze volt zavarodva, és már semmit sem értett.

Hallottad ezt? – kérdezte Alice érdeklődve, mikor meglátott minket Isabellával az asztalnál, aztán újra elröhögte magát. – Még hogy belé szerelmes! Jazzbe! Ennél őrültebb gondolatot…

- Mi ilyen vicces? – érdeklődött Isabella feszengve.

- A férfiak… – nyögte ki Alice jókedvűen. – Annyira… vakok… - kuncogott magában tovább. – Tényleg ennyire nem láttok a szemetektől, az istenért? – nézett rám kérdőn. – Hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy Isabella beléd szerelmes. Ezt még egy hülye is észrevenné… Te… Komolyan nem tudtad? – lepődött meg az én döbbenetemet látva. – Hű, bátyó, azt hiszem, lenne még mit tanulnotok a szerelemről…- Na gyere, én vak érzőm… Hadd beszélgessenek – ragadta meg Jasper kezét, aztán cinkosan rám kacsintott. – Gondolkozz el azon, mit is kéne most tenned – tanácsolta, de nekem még csak arra sem volt most erőm, hogy felháborodjak a kotnyelességén, mert teljesen lefagytam. Isabella… szerelmes… belém? Az lehetetlen! – ráztam aprót a fejemen. Hiszen, fél tőlem, és Jasper… és… én csak egy lelketlen vámpír vagyok. Hogy szerethetne?

- Mi volt ez az egész? – zökkentett ki a gondolataimból Isabella.

- Nem tudom… - hazudtam. Képtelen lettem volna erről beszélni most vele.

- Ugyan már! Tudom, hogy olvastál a gondolataikban! – húzta közelebb hozzám a székét, ami jelen pillanatban halálra rémített. Így is túl közel engedtem magamhoz, pedig nem lett volna szabad. Ha Alice-nek igaza van… Ha ez az őrültség mégis igaz…

- Alice szerint butaság, amit Jasper mondott neki, és másik elmélete van – mondtam annyit, amennyiből Isabella semmit sem tudhatott meg, de nem hagyta annyiban a dolgot.

- Mármint, mivel kapcsolatban? – Felugrottam a székemről, mert féltem, hogy kibukik belőlem a válasz. Nem beszélhettem Isabellának addig Alice feltevéséről, amíg nem voltam biztos benne. Ha elmondanám, és tévedés lenne az egész Isabella még őrültebbnek tartana, ha pedig igaz… Nos, azt a változatot még meg kellett emésztenem.

- Ezt… előbb át kell gondolnom – siettem ki az ebédlőből, és felrohantam a szobámba.

Miután beismertem magamnak, hogy szeretem Isabellát, kissé megnyugodtam. Legalább is, a gondolataim már nem csapongtak, és nem éreztem úgy, hogy egy méhkas van a fejemben. Tudtam, mit érzek, azt is, hogy lehetetlen megkapnom, amit akarok, és hogy mit kell tennem Isabella érdekében. De Alice megint teljesen összekavart bennem mindent. Ha Isabella mégis belém szeretett, az mindent megváltoztat. És semmin sem változtat…

Hogy lehet valami ennyire bonyolult? – ütöttem az öklömmel a könyvespolcom oldalába, ami megrezegett, és néhány könyv puffanva zuhant le padlóra.

- Edward, minden rendben? Bemehetek? – Gyorsan rendet tettem a szobában, aztán nyitottam csak ajtót Carlisle-nak.

- Persze, gyere! - léptem félre, hogy be tudjon jönni. – Segíthetek valamiben? – túrtam bele egy ideges mozdulattal a hajamba, de csak akkor jöttem rá, hogy lelepleződött a „jól vagyok” álcám, mikor felnéztem Carlisle-ra. Nem kérdezett semmit, csak nézett rám félredöntött fejjel, miközben azon elmélkedett, mi történhetett megint, és vajon mit tudna tenni értem, hogy jobban legyek. – Semmit – ráztam meg a fejemet. – Ezt most magamban kell tisztáznom. Miért jöttél? – tereltem a szót másra.

- Ó, igen! – emelte fel a kezét benne a mobiljával, mintha eddig megfeledkezett volna róla. – Tanyáékkal beszéltem, és téged kért a telefonhoz egy kicsit – adta át nekem a készüléket, aztán hátrahúzódott a falhoz. Tétovázva emeltem a fülemhez a kagylót – most nem volt kedves Tanya flörtöléséhez.

- Szia, Tanya! – köszöntem a lelki állapotomhoz képest illedelmes hangon. – Hogy vagy?

- Hűvös udvariassági kérdések, Edward? Tényleg nem lehetsz túl jó állapotban… - hallottam meg a női hangot a másik oldalon.

- Tökéletesen érzem magam – biztosítottam róla. – Egyébként is, én mindig udvarias vagyok – ráncoltam össze a homlokomat.

- Igen, de érdeklődően, nem pedig illendőségből – magyarázta meg az észrevételét. Túl jól ismert…

- Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy csak fáradt vagyok? – nevettem fel keserűen.

- Neked, Edward, bármit… - búgta a telefonba, mire megforgattam a szemeimet. Carlisle lesütött szemekkel elmosolyodott.

- Inkább mondd, mit szeretnél? – sürgettem. Isabella éppen a fürdőszobában készült elő a fürdéshez. Utána biztosan lefekszik, én pedig… Nem! Nem mászhatok fel megint az ablakába, hogy nézzem, ahogyan alszik. Megtiltom magamnak! Meg… Igen… Egyszerűen megtiltom!

- Edward, ott vagy? – Tanya hangja kissé ideges volt.

- Edward? – éreztem meg apám érintését a vállamon. Észre sem vettem, mikor lépett elém, ahogyan azt sem fogtam fel, hogy Tanya beszél hozzám.

- Jól vagyok – mondtam egyszerre mindkettejüknek. – Csak elgondolkoztam, bocsánat.

- Hallottál egyáltalán valamit abból, amit mondtam? – A női hang sértődöttnek tűnt.

- Megismételnéd, kérlek? – próbáltam meg elővenni a legkedvesebb hangomat, hogy megenyhítsem Tanyát.

- Rendben… Szóval, Carlisle mondta, hogy mi a helyzet, én pedig azon tűnődtem… - emelte fel a hangsúlyt Tanya, mintha azon gondolkozna, hogyan is mondja el, amit szeretne.

- Min tűnődtél?

- Szóval, esetleg, miután elkaptuk azt a vámpírt, eljöhetnél hozzánk egy kis időre nyaralni… vagy telelni. Attól függ, honnan nézzük – tréfálkozott, de a hangja valahogy nem volt túl vidám. Gyanakodva pillantottam apámra, aki hirtelen nagyon érdekesnek találta a cipőfűzőjét, de egy-egy gondolatfoszlányt nem tudott elrejteni előlem.

- Köszönöm, Tanya, de nem hiszem, hogy elfogadom a meghívásodat. Mondjuk úgy, hogy bárhogy is alakul, más terveim vannak – köszöntem meg visszafogottan.

- Rendben, de ha mégis meggondolnád magad… - kezdte, de – kivételesen – nem hagytam, hogy befejezze.

- Nem fogom.

- Oké, akkor majd nem sokára találkozunk – felelte, bár valószínűleg ő ezt még nem érezte lefutott meccsnek.

- Köszönöm – fújtattam Carlisle-ra meredve, miután kinyomtam a telefont. – Most majd megint rám mászik, én meg győzhetem levakarni magamról anélkül, hogy megbántanám. Pedig már egész jól kijöttünk egymással, és kezdte felfogni, hogy nincs esélye – bosszankodtam.

- Úgy gondolom, meg kéne fontolnod a dolgot. Talán egy kis kikapcsolódás tényleg segítene – próbálkozott Carlisle halk hangon.

- Miért kell beleszólnotok az életembe? Már jócskán felnőtt vagyok, magam is el tudom dönteni, hogy mi a jó nekem! – csattantam fel, aztán ahogy apám szemébe néztem, hirtelen olyan komikussá vált ez a jelenet. A nevetés egyszerre tört ki belőlünk, én pedig hitetlenkedve ráztam meg a fejemet.

- Nem hittem volna, hogy egyszer ezt is megérjük – ütögette meg a vállamat Carlisle. – Ez most tényleg olyan volt, mintha egy átlagos tinédzserfiú átlagos apja lennék – mosolygott rám olyan meleg mosollyal, ami miatt elszállt minden bosszúságom.

Isabellának köszönhetően tényleg úgy éreztem magam, mintha csak egy átlagos tizenhét éves srác lennék. De nem felejthettem el, hogy ez csak a látszat…

Édes kötelék - Leah története

Még a találkozó előtt elkezdtem írni ezt a fejezetet, csak nem volt időm befejezni, de most sikerült. :)


5. fejezet



- Utána kéne mennünk – lépett mellém Jacob.

A földön feküdtem mancsaimat az orromra fektetve, és úgy éreztem, sem erőm, sem kedvem ahhoz, hogy megmozduljak – vagy hogy egyáltalán éljek. Emma halálra rémült tőlem, nem tudja elfogadni azt, ami vagyok és engem sem. Most már biztos, hogy el fog menni és soha többé látni sem akar majd – nyüszköltem fel hangosan.

- Leah, szedd össze magad! – hagyta el sóhaj az alfám száját. – Sötét van, még baja esik az erdőben egyedül… - mondta ki végül azt, amiről biztosan tudta, hogy hatni fog rám. Bármilyen szörnyen is éreztem magam, az volt a legfontosabb, hogy Emmát biztonságban tudjam.

Lomha mozdulatokkal tápászkodtam fel, aztán megvártam, amíg Jake eloltja a fáklyákat és átváltozik farkassá, majd követtem őt a fák között a sötétben. A szemeinknek nem volt szüksége mesterséges fényre – tökéletesen láttunk éjszaka is.

Túl lesz rajta, csak kell neki egy kis idő, amíg megemészti – próbált meg Jacob vigasztalni futás közben.

Nem akarok beszélgetni – jelentettem ki azonnal. Semmi szükségem nem volt a sajnálatára.

Nem sajnállak! – tiltakozott azonnal Jacob, de a gondolatai mást sugalltak felém. Igyekeztem nem foglalkozni vele, csak követtem Emma illatát. Szerencsére a Black-ház felé haladt, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy tudatosan vagy csak a véletlennek köszönhetően. Mikor beértük, lemaradtunk annyira, hogy vigyázni tudjunk rá, de ne vegyen észre minket.

Az arca olyan riadtnak tűnt, hogy a látványa furcsa keserűséget okozott a torkomban, és valahányszor megreccsent egy ág a közelben, felgyorsuló szívveréssel nézett körbe, mintha azt várná, hogy egy hatalmas farkas – vagyis én – ráveti magát az egyik bokorból.

Mikor kiért a fák közül, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, és futva indult tovább a házhoz, melyet a még mindig égő tábortűz lángjai megvilágítottak. Azt sem csodáltam volna, ha azonnal felkapja a bőröndjét, karon ragadja a testvérét, aztán eltűnnek az éjszakában, hogy soha többé ne is lásson engem.

Ahogy biztonságban tudhattam őt, újra leheveredtem egy fa alá. A küldetésemet teljesítettem, most már ráértem sajnálni magam, hogy elvesztettem azt a cseppnyi reményemet is, ami alig egy órával ezelőtt még felmelegítette a szívemet. Olyan bolond voltam! Annyira szörnyen bolond!

Tartottam tőle, hogyan reagál majd Emma, ha bevallok neki mindent, mégis ott pislákolt bennem az édes gondolat, hogy talán, el tud fogadni engem, ha nem is a párjának, ahogyan én szeretném, de legalább a barátjának. De nem. A Sors még ezt is sajnálja tőlem!

Elég legyen már a nyafogásból! – Jacob parancsoló hangjára összerezzentem. – Sam esetében még elnéztem, mert az számodra egy lehetetlen és megoldhatatlan helyzet volt, de most nem vagyok hajlandó végighallgatni, hogy milyen szörnyű neked! Szedd össze magad, és szerezd meg, ami a tiéd! – néztek rám szigorúan a nagy farkasszemek. – És ezt Alfaként parancsolom neked! – tette hozzá, mikor nem mozdultam. Döbbenten meredtem rá, miközben a lábaim önkéntelenül begörbültek, hogy talpra nyomjam magam.

Te komolyan… Tényleg képes voltál nekem magánügyben parancsolni? – A meglepettségem egy másodperc alatt váltott át dühbe, bár az alfai szó ellen nem tudtam semmit sem tenni. Olyan dolgokban, amik nem érintették közvetlenül a falka ügyeit, még soha nem adott sem Sam, sem Jacob parancsot – tiszteletben tartották ilyen módon a magánélet szentségét, ha már gondolati szinten képtelenek voltunk erre.

Muszáj, ha ennyire tehetetlen vagy – prüszkölt felém bosszúsan Jacob. – Igen, megijedt, igen, valószínűleg, kell neki egy kis idő, míg feldolgozza, de az istenért! Ő a bevésődésed! Azt hiszed, hogy a Sors azért választotta, hogy aztán elhagyjon? Hagyd abba az önsajnálatot, és küzdj! – Tudtam, hogy Jacobnak igaza van, mégis sértetten emeltem magasba a fejemet.

Magamtól is megtenném, nincs szükségem a parancsaidra! – feleltem büszkén, aztán elindultam a házunk felé, hogy beszerezzek egy új ruhát, amit emberként felvehetek majd. Pontosan tudtam, hogy Jacob mikor változott át emberré, mert hirtelen elhallgattak a gondolatai. Mégis, mi a fenét képzel magáról? Ő ad nekem parancsokat, aki hónapokon keresztül nyafogott Bella Swan miatt?

Futva tettem meg az utat a fák közül a szobámig, miután emberi alakot öltöttem, aztán meztelenül vetettem magam az ágyamra. Anyám és Seth szerencsére már aludtak, így nem futottam össze senkivel. Nyüglődve forgolódtam egyik oldalamról a másikra, míg végül hason kötöttem ki fejemet a párnámba fúrva.

Vajon Emma most mire gondolhat? Biztosan nem tud elaludni a félelemtől… Vagy ha mégis, akkor rémálom gyötri, amelyben farkasok üldözik. De az is lehet, hogy már csomagol. Bár akkor Jacob biztosan felhívna… Ugye? – ültem fel zihálva a rettegéstől. Hosszú percekig csak azon kattogott az agyam, mit is kéne most tennem, de olyan szörnyen bizonytalannak éreztem magam.

Már éppen fel akartam pattanni, hogy visszamenjek a Black házhoz, mikor a halk zörej összerántotta a tagjaimat. Bár egyedül voltam, mégis elpirultam a gyengeségemtől. Az újabb zörgés az ablakra vonta a figyelmemet – apró köveket dobált valaki az üvegnek. Gyorsan felkaptam az alvópólómat, aztán odasiettem, és kitártam az ablaktáblát. A szemeim döbbenten kerekedtek el, a szívem pedig kihagyott egy dobbanást, aztán újra megindult, csak ezúttal gyorsabban.

Emma az ujjait tördelve toporgott odalent. A szája elnyílt egy pillanatra, aztán ismét becsukódott. Meg akartam szólalni, megkérdezni, hogy mit keres itt, miért jött, de képtelen voltam rá. Túlságosan féltem attól, hogy a válasz az lesz, búcsúzni jött.

Csak néztem őt magamba vésve a látványát, hogy ha elmegy, akkor is emlékezzek minden porcikájára. A bőre barackszínére, az ajkai rózsásságára, a tengerkék tekintet kavargására.

- Ne menj el! – tört ki belőlem, mielőtt még átgondolhattam volna, mit is mondok. Emma vonásai értetlenné váltak.

- Tessék? – Idegesen néztem körbe, aztán hirtelen ötlettől vezérelve kinyújtottam a kezemet.

- Várj meg ott, ne mozdulj! – kértem, aztán átlendítettem a lábamat a párkányon, és ugrottam. A halk tiltakozó sikoly csak tompán jutott el a tudatomig, miközben a talpam földet ért. Emma halálra váltan bámult rám tátott szájjal.

- Te… te tiszta őrült vagy – rázott aprót a fején, én pedig rájöttem, hogy már megint megijesztettem.

- Sajnálom… Nem akartam a frászt hozni rád. Nem eshet bajom – mosolyodtam el feszengve. – Csak féltem, hogy megint elrohansz… - ismertem be.

- Nem fogok. – A halk motyogás alig jutott el a fülemig, de mégis izgatott reménnyel töltött el.

- Sajnálom, hogy megijesztettelek. Sosem bántanálak, ugye, tudod? Ez… Én nem tehetek arról, mi vagyok – tártam szét a karjaimat. – Nem én kértem, egyszerűen csak így születtem, ezekkel a génekkel. A bevésődést sem akartam – ráztam meg a fejemet teljesen beleélve magam a magyarázkodásba. – De… Most már megtörtént. Nem tudom visszacsinálni, és… Nekem muszáj a közeledben lennem, érted? A gondolat, hogy elmész, hogy nem láthatlak… - Zihálva kapkodtam a levegőt, mert a lelki szemeim előtt megjelent a láthatatlan madzag, ahogy egyre inkább megfeszül, és mivel nem tud elpattanni, kitépi a mellkasomból a szívemet.

- Ez az egész egy őrület! – sóhajtott fel Emma, miközben fel-alá kezdett járkálni. – Az előbb lefeküdtem az ágyra, és azt vártam, hogy majd felébredek, mert csak álmodtam. De ez a valóság, igaz? – nézett rám kétségbeesett szemekkel, mintha attól félne, megőrült. Pontosan tudtam, mit érezhet, mert mikor először átváltoztam, én is azt hittem, elveszítettem a józan eszemet.

- Igen, ez a valóság – biztosítottam az ép elméjéről. Halkan felnevetett, de nem tűnt valami boldognak a csilingelő hang. – Biztosan szükséged van egy kis időre, hogy feldolgozd, de, kérlek, amíg ez nem történik meg, ne menj el! – Tudtam, hogy szánalmas a könyörgésem, de egyszerűen fogalmam sem volt, mi mást tehetnék.

- Nem tudom, mit fogok tenni – rázta meg a fejét. – Most már semmiben sem vagyok biztos – újabb ideges nevetés tört elő a torkából, aztán hirtelen felnézett rám. – De ugye, nem bántotok senkit? Mármint… A történetek a vérfarkasokról, amiket a tévében láttam… - pirult el, mintha szégyellné a vádaskodását, de úgy érezné, mégis muszáj rákérdeznie.

- Mi nem vérfarkasok, hanem alakváltók vagyunk – fejtettem ki. – Nincs hatással ránk a telihold, nem harapunk meg embereket, és tudjuk irányítani magunkat farkasként is – soroltam, bár azt elhallgattam, hogy a fiatal farkasoknak még nehezen megy az önkontroll. – Szóval, nem, nem bántjuk az embereket.

- Rachel tudja? – jött az újabb kérdés.

- Igen. Paul is farkas, Rachel a bevésődése – feleltem, mire elkerekedtek a szemei.

- Paul, Jacob, te… Van még valaki? – számolta az ujjain.

- Sam, Embry, Quil, Jared, Seth, Collin, Brady és még páran, akikkel még nem találkoztál – soroltam, mire a döbbenet még inkább eluralkodott a finom vonásokon. Kellett pár pillanat, amíg Emma megemészti a hallottakat, és én megadtam neki ezt az időt.

- És Cullenék? – A névre megrándult az egyik arcizmom. – Az alacsony lánnyal beszélgettem, és olyan… fura volt… Kedves, mégis… ijesztő – borzongott meg Emma.

- Ők nem farkasok. De… nem is emberek – próbáltam finoman megfogalmazni a dolgot, de nem hagyta annyiban.

- Nem emberek? – nézett rám nagy, kíváncsi szemekkel. Mint egy kisgyerek, aki retteg az ágy alatt lakó rémtől, mégis lehajol, hogy megnézze őt.

- Ők, nos… Vámpírok – nyögtem ki. A döbbenet egyértelmű volt Emma arcán, de most legalább nem szaladt el. – De csak állati vért isznak – tettem hozzá gyorsan. Bár számomra ez a tény nem sokat változtatott az ellenszenvemen, azt nem akartam, hogy Emma féljen tőlük.

- Azt hiszem, le kell ülnöm – indult el tántorogva a veranda lépcsőihez, aztán lerogyott az egyik fokra. Nagyot sóhajtva mentem utána.

- Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az egészbe. Hidd el, ha tehetném, visszacsinálnám, csak hogy tudatlanul boldogabb lehess. De nem tudom – szorult össze a mellkasom. Vártam, hogy Emma majd mond valamit, de csak a tenyerébe hajtotta az arcát. Jó pár percig ültünk teljesen csendben – nem akartam megzavarni őt a gondolkodásban, bár majd belehaltam a vágyba, hogy tudjam, min jár az esze.

- Két hétig tart a szünet, addig itt tudok maradni, majd ráveszem Dave-et – szólalt meg végül, mire kiszáradó szájjal nyeltem egyet. – Utána…

- Utána? – kérdeztem azonnal, és megmarkoltam a lépcső szélét.

- Azt majd akkor eldöntöm – nézett a szemembe. – Addig van időd megmutatni nekem, hogy miért maradjak. De nem ígérek semmit! – rázott aprót a fején.
- Egy esély nekem bőven elég – villantottam rá a fogaimat egy mosoly keretében.

Édes kötelék - Leah története - 4. fejezet

4. fejezet




Sompolygunk, sompolygunk? – Jacob jókedvű gondolataitól morgó hang hagyta el a számat. – Kerestelek, hogy beszéljünk Emmával, de eltűntél…

Talán, későbbre kéne halasztanunk – sóhajtottam fel. Amint elkezdtek szétszéledni az emberek úgy éjfél körül, én is eliszkoltam, szó szerint, fülem-farkam behúzva, mert rettegtem a rám váró beszélgetéstől. Azok után, hogy Emma csak úgy otthagyott engem, fura érzés tört rám – üres és hideg lett a mellkasomban. Pedig csak a kertig ment. Mi lesz velem, ha egy másik városig szalad előlem? Vagy egy másik országig?

Egyszer úgyis el kell mondanod neki. Akkor nem jobb, minél hamarabb túlesni rajta? Tudod, mint a sebtapasszal. Gyorsan ránt, kevésbé fáj – ült le az egyik fa tövébe Jacob.

Jah, de ha letépi a karodat is, akkor jobb inkább fent hagyni – ültem le mellé.

Egy ragtapasz, ami letépi az ember karját… Hmmm… Elég jól tapadhat – röhögött fel, mire a farkammal oldalba vágtam.

Tudod jól, hogy gondoltam.

Tudom. De akkor mit tervezel? Nem hagyhatod csak úgy elutazni. Hidd el, nem fog menni. Hiába akarnám elhagyni minden erőmmel Nessie-t, ha beledöglenék, akkor sem jutnék még egy mérföldnyire sem. Ő az én mágnesem. Magához vonz, és nem ereszt – ütögette hátba magát gondolatban, amiért képes volt ilyen szép hasonlatot kitalálni a bevésődésére.

Igazi költő vagy… - húztam el gúnyosan a számat.

Legalább akkor ne piszkálj, mikor segíteni akarok – vágta be a sértődöttet, mire megforgattam a szememet.

Oké, bocs.

Gonoszkodásod megbocsátva – vigyorodott el gondolatban. – Most pedig menjünk, és beszéljünk vele. Gyerünk, Leah! Légy férf… izé… Nah, tudod… - zavarodott össze, aztán felkászálódott a földről, és elvonult egy fa mögé átváltozni. Mély levegőt vettem, és követtem a példáját.

A házig egyáltalán nem szólaltunk meg, aminek örültem. Ha ki kellett volna nyitnom a számat, valószínűleg, kiadtam volna azt a keveset is, amit az eljegyzési vacsorán megettem. Úgy éreztem, a gyomrom mogyorónyira zsugorodott össze, és a szívem felcsúszott egészen a torkomig. Mikor beléptünk az ajtón, Billy és Rachelék megmerevedtek, és biztos voltam benne, hogy tudják, mire készülünk Jacobbal. Emma és Dave megérezhették a feszültséget, mert egymásra pislantottak, aztán felpattantak a kanapéról.

- Mi akkor felmegyünk a szobánkba, már késő van… – köszörülte meg a torkát Dave.

- Nem, nem! – Billy tiltakozva rázta meg a fejét. – Az éjszaka a fiatalok ideje… - mosolyodott el. – Paul, megmutathatnád Dave-nek a fiam motorjait hátul a fészerben – vetett jelentőségteljes pillantást a leendő vejére. – Ti pedig vigyétek ki sétálni ezt a szép kislány – hunyorgott fel Emmára. Hálásan ütögettem meg Billy vállát, ahogy elgurult mellettünk – igazán szépen elintézte számunkra, hogy nyugodtan beszélgethessünk.

Paul azonnal eltűnt Dave-vel, hogy áradozhasson a motorokról. Mióta a vámpírlánynak nem volt szüksége a gyorsasághoz gépi erőre, azóta Jacob Paullal ment el néha napján motorozni – nővéri nyomásra.

- Nos, akkor induljunk – mutatott az ajtó felé Jacob.

- Már, ha nem vagy álmos – tettem hozzá gyorsan. Egyfelől, szívesen elhúztam volna még a vallomást legalább pár óráig, másfelől, a világért sem akartam volna, hogy Emma miattunk ne aludja ki magát rendesen. Az ő igényei voltak az elsődlegesek számomra, minden más várhatott.

- Nem, egész frissnek érzem magam – mosolyodott el. Feszülten bólintottam, aztán követtem őt ki a házból.

- Hallottam, hogy szép a tengerpartotok, lemehetnénk megnézni – tanácsolta Emma, de Jacob azonnal megrázta a fejét.

- Inkább menjünk az erdőbe sétálni egy kicsit… A tengerpart… Azt nappal kell először látnod, akkor sokkal szebb – próbálta kivágni magát a lehető legbénább módon. Emma furcsálló tekintettel fürkészte az arcát, mert nem tudta mire vélni a viselkedését. Még nem sejthette, hogy a fák takarása segít majd nekünk előtte felfedni, de mások elől elrejteni a titkunkat.

- Nem veszélyes az erdő éjszaka? – borzongott meg.

- Nyugi, majd megvédünk – kacsintott rá Jacob, miközben kiemelt két elég vastag, égő ágat az egyik tábortűzből – amit a fiúk gyújtottak az embervendégek miatt, mikor kezdett lehűlni a levegő –, és az egyiket felém nyújtotta. – Az én balegyenesem sem semmi, de Leah-nek elég, ha csak ránéz valakire – legyen az ember vagy egy vérszomjas grizzly medve -, és az azonnal megretten – vihogott.

- Ennyire ijesztő lennél? – fordult hátra Emma. – Én ebben kételkedem – mért végig szelíd tekintettel, majd elindult a fák felé.

Dühösen könyököltem bele Jacob oldalába, de ez cseppet sem enyhített a bosszantó jókedvén. Nem értettem, hogy tud ennyire nyugodt lenni, mikor éppen most fogjuk bevallani egy kívülállónak, hogy mik is vagyunk valójában. Persze, Emma biztosan megtartja majd a titkunkat, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy emberméretű farkasok közelében is akar élni.

Minél beljebb sétáltunk a fák közé, annál idegesebb lettem. Jacob éppen La Push-ról mesélt Emmának, mikor rádöbbentem, hogy olyan szorosan szorítom ökölbe a kezeimet, hogy a körmeim belevésődtek a tenyerembe, véres csíkokat hagyva maguk után. Gyorsan kinyújtottam az ujjaimat, és mikor fél perc múlva ismét lepillantottam, a sebek helyén már csak alig észrevehető fehér hegek voltak.

- Azt hiszem, itt már jó lesz… - állt meg Jake hirtelen, mire a szívem heves verdesésbe kezdett.

- Jó? – torpant meg Emma is, aztán körbenézett. – Miért érzem úgy, hogy nem csak sétálni jöttünk? – pislogott ránk megszeppenve.

- Hát, talán, mert tényleg nem csak sétálni jöttünk – ismerte be Jacob. – De nyugi, nem fogunk megölni és elásni egy fa alá – nevetett fel, mire felmordultam.

- Ez a hülye azt akarja mondani, hogy nem kell félned – próbáltam azonnal megnyugtatni Emmát. Elég rémült tekintetet vágott, amin egyáltalán nem csodálkoztam. Az éjszaka közepén kihozza őt sétálni két idegen a sötét erdőbe. Végül is, mit tud rólunk azon kívül, hogy Jake a testvére egyik iskolatársának az öccse, én pedig egy lökött csaj vagyok, aki táncolni akart vele.

- Nem félek… Csak… El sem tudom képzelni, mit akarhattok tőlem – tördelte az ujjait.

- Huh, hát, ez elég bonyolult lesz… Bevallom, még sosem csináltam ilyet – vakarta meg a tarkóját Jacob. – Korábban Sam mindig a tanácsra bízta az ilyesmit, de ebben az esetben, úgy gondoltam, jobb, ha hármasban csináljuk, hogy ne legyen senkinek sem túl kínos, vagy… Szóval… - fújta ki a visszatartott levegőt Jacob. – Talán, jobb lenne, ha leülnél – mutatott egy kidőlt fatörzs felé. Most már értettem, hogy miért pont itt állt meg.

- Oké. – Emma hangja remegett egy kissé, de engedelmeskedett Jacobnak. Jacob beleszúrta a földbe a fáklyája végét, ahogyan én is.

- Gondolom, eddig még semmit sem hallottál a quileute-okról ezelőtt, igaz? – kérdezte. Mikor Emma megrázta a fejét, Jake hümmögve nézett rám. – Rendben, akkor kezdjük egy kis történelem órával. Igyekszem rövid és lényegre törő lenni – vett mély levegőt, miközben az arca komollyá vált. Csak néha láttam ilyennek, mikor az alfai feladatainak kellett megfelelnie. – A régi legendák úgy tartják, a quileute-ok ősei a farkasoktól származnak. Igazi farkasoktól – kezdett bele Jacob a valóságról szóló mesébe, melyet én már hallottam egyszer.

Nem igazán figyeltem a szavaira, inkább Emma árnyékok festette vonásait fürkésztem, hogy lássam, hogyan hatnak rá a történetek. Érdeklődve hallgatta őket, mintha csak egy táborozás alkalmával elmesélt rémmesék lennének, néha összerándult a félelmetesebb részeknél, de volt olyan is, mikor könnycseppek csillogtak a szemében. Az undorom ellenére el kellett ismernem, hogy a vámpírok gyönyörűek, mégis úgy éreztem, sosem láttam még szebb lényt az előttem ülő lánynál.

- Ez… igazán érdekes volt, és megtisztelő, hogy elmesélted. – Emma hangjától összerezzentem. Észre sem vettem, hogy Jacob befejezte a mesélést. – De még mindig nem értem, miért vagyok itt… - pirult el, mintha úgy gondolná, már rég rá kellett volna jönnie magától a titokra.

- Mit tennél, ha azt mondanám, hogy amit elmondtam neked most, az mind igaz? – Emma szemei elkerekedtek, aztán zavartan felnevetett. Jacob és én mosoly nélkül, komolyan figyeltük őt. Pár pillanat után megszeppenten elhallgatott, aztán beletúrt a hajába.

- Nem viccből mondtad. – A mondata inkább kijelentés volt, mint kérdés.

- Nem – felelt neki Jacob türelmesen. Emma egy másodpercig csak bámult maga elé, aztán megrázta a fejét.

- Fogalmam sincs róla, hogy mi is folyik itt, és mit akartok valójában – lehet, hogy őrültek vagytok, vagy csak jó szórakozásnak tartjátok megviccelni a sápadt bőrű vendégeket -, de én most visszamegyek a testvéremhez – állt fel a fatörzsről végül. Jacobbal újabb jelentőségteljes pillantást váltottunk egymással, én pedig anélkül is tudtam, hogy a folytatás rám vár, hogy beleláttam volna jelenleg a fejébe.

- Várj! – Emma összerezzent, ahogy elé léptem, és finoman a felkarja köré kulcsoltam az ujjaimat. Lenézett a kezemre, aztán fel a szemeimbe. – Tudod, hogy én sosem hazudnék vagy ártanék neked – mondtam halk hangon, mire a kék tekintet zavarossá vált.

- Honnan tudnám? – jött suttogva a kérdés. – Hiszen nem is ismerlek…

- Érezned kell – csúsztattam a kezemet az arcára. Jacob a fák felé fordult, mintha hirtelen valami nagyon érdekeset látna. – Te… vagy a világon a legfontosabb számomra – nyögtem ki elvörösödve, mire az ő arcát is pír futotta el.

- Csúnya játékot űztök velem – rázott aprót a fején ismét, de a tekintete nem tudott elszakadni az enyémtől.

- Ez nem játék. Mi farkasok vagyunk. Mielőtt bebizonyítom ezt neked, azt szeretném, ha megértenéd azt… ami köztünk történt – akadt el a hangom. – Hogy ne ijedj meg annyira, és tudd, nem foglak bántani.

- Nem történt köztünk semmi – tiltakozott kétségbeesve.

- De, de történt. Én… beléd vésődtem – vallottam be, bár neki még fogalma sem lehetett arról, mit is jelent pontosan ez. A vonásai kérdővé váltak, ezért folytattam. – A bevésődés egy lelki kötelék – próbáltam megmagyarázni neki. Elengedtem őt, és kissé távolabb lépve mélyet sóhajtottam. A közelsége teljesen összezavart, én pedig úgy akartam neki elmagyarázni ennek a köteléknek a lényegét, hogy nem befolyásolják a szavaimat a saját vágyaim. Neki kellett eldöntenie, hogy miként van szüksége rám. – Ha egy farkas megtalálja azt a valakit, aki a legfontosabb lesz számára a világon… A lelki társát, akivel tökéletesen illenek egymáshoz… Akkor belevésődik. Első pillantásra történik, mint valami megvilágosodás. Onnantól kezdve csak és kizárólag azért él, hogy azt a személyt boldoggá tegye, biztonságban tudja, és megadjon neki mindent, amire csak szüksége van. Szülőre, testvérre, barátra, tanítóra… szerelemre… - mondtam ki, mire a kék tekintet a föld felé fordult. – Te vagy az én lelki társam, bízz bennem! – kértem, majd eltávolodtam tőle pár lépésnyire, és megrázkódtam az átváltozás következtében.

Emma száját halk sikoly hagyta el, és mikor ismét felnéztem rá – immár farkasként -, elkerekedett szemekkel bámult engem. Lassú mozdulatokkal lesunytam a fejemet, és megcsóváltam a farkamat, hogy lássa, egyáltalán nem vagyok veszélyes, de nem igazán jártam sikerrel – Emma arcszíne falfehérre váltott és minden ízében reszketni kezdett. Kétségbeesve pillantottam Jacobra, hogy segítsen.

- Nem fog bántani téged – próbálkozott Emma megnyugtatásával, és tett felé egy lépést. Az ág reccsenésétől a talpa alatt, Emma összerezzent, mintha valami álomból ébredt volna, aztán hirtelen megperdült, és rohanni kezdett a fák között a sötétben.

Önkéntelenül fájdalmas vonyítás hagyta el a számat. A nő, akit szeretek, fél tőlem…