Édes kötelék - Leah története

Még a találkozó előtt elkezdtem írni ezt a fejezetet, csak nem volt időm befejezni, de most sikerült. :)


5. fejezet



- Utána kéne mennünk – lépett mellém Jacob.

A földön feküdtem mancsaimat az orromra fektetve, és úgy éreztem, sem erőm, sem kedvem ahhoz, hogy megmozduljak – vagy hogy egyáltalán éljek. Emma halálra rémült tőlem, nem tudja elfogadni azt, ami vagyok és engem sem. Most már biztos, hogy el fog menni és soha többé látni sem akar majd – nyüszköltem fel hangosan.

- Leah, szedd össze magad! – hagyta el sóhaj az alfám száját. – Sötét van, még baja esik az erdőben egyedül… - mondta ki végül azt, amiről biztosan tudta, hogy hatni fog rám. Bármilyen szörnyen is éreztem magam, az volt a legfontosabb, hogy Emmát biztonságban tudjam.

Lomha mozdulatokkal tápászkodtam fel, aztán megvártam, amíg Jake eloltja a fáklyákat és átváltozik farkassá, majd követtem őt a fák között a sötétben. A szemeinknek nem volt szüksége mesterséges fényre – tökéletesen láttunk éjszaka is.

Túl lesz rajta, csak kell neki egy kis idő, amíg megemészti – próbált meg Jacob vigasztalni futás közben.

Nem akarok beszélgetni – jelentettem ki azonnal. Semmi szükségem nem volt a sajnálatára.

Nem sajnállak! – tiltakozott azonnal Jacob, de a gondolatai mást sugalltak felém. Igyekeztem nem foglalkozni vele, csak követtem Emma illatát. Szerencsére a Black-ház felé haladt, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy tudatosan vagy csak a véletlennek köszönhetően. Mikor beértük, lemaradtunk annyira, hogy vigyázni tudjunk rá, de ne vegyen észre minket.

Az arca olyan riadtnak tűnt, hogy a látványa furcsa keserűséget okozott a torkomban, és valahányszor megreccsent egy ág a közelben, felgyorsuló szívveréssel nézett körbe, mintha azt várná, hogy egy hatalmas farkas – vagyis én – ráveti magát az egyik bokorból.

Mikor kiért a fák közül, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, és futva indult tovább a házhoz, melyet a még mindig égő tábortűz lángjai megvilágítottak. Azt sem csodáltam volna, ha azonnal felkapja a bőröndjét, karon ragadja a testvérét, aztán eltűnnek az éjszakában, hogy soha többé ne is lásson engem.

Ahogy biztonságban tudhattam őt, újra leheveredtem egy fa alá. A küldetésemet teljesítettem, most már ráértem sajnálni magam, hogy elvesztettem azt a cseppnyi reményemet is, ami alig egy órával ezelőtt még felmelegítette a szívemet. Olyan bolond voltam! Annyira szörnyen bolond!

Tartottam tőle, hogyan reagál majd Emma, ha bevallok neki mindent, mégis ott pislákolt bennem az édes gondolat, hogy talán, el tud fogadni engem, ha nem is a párjának, ahogyan én szeretném, de legalább a barátjának. De nem. A Sors még ezt is sajnálja tőlem!

Elég legyen már a nyafogásból! – Jacob parancsoló hangjára összerezzentem. – Sam esetében még elnéztem, mert az számodra egy lehetetlen és megoldhatatlan helyzet volt, de most nem vagyok hajlandó végighallgatni, hogy milyen szörnyű neked! Szedd össze magad, és szerezd meg, ami a tiéd! – néztek rám szigorúan a nagy farkasszemek. – És ezt Alfaként parancsolom neked! – tette hozzá, mikor nem mozdultam. Döbbenten meredtem rá, miközben a lábaim önkéntelenül begörbültek, hogy talpra nyomjam magam.

Te komolyan… Tényleg képes voltál nekem magánügyben parancsolni? – A meglepettségem egy másodperc alatt váltott át dühbe, bár az alfai szó ellen nem tudtam semmit sem tenni. Olyan dolgokban, amik nem érintették közvetlenül a falka ügyeit, még soha nem adott sem Sam, sem Jacob parancsot – tiszteletben tartották ilyen módon a magánélet szentségét, ha már gondolati szinten képtelenek voltunk erre.

Muszáj, ha ennyire tehetetlen vagy – prüszkölt felém bosszúsan Jacob. – Igen, megijedt, igen, valószínűleg, kell neki egy kis idő, míg feldolgozza, de az istenért! Ő a bevésődésed! Azt hiszed, hogy a Sors azért választotta, hogy aztán elhagyjon? Hagyd abba az önsajnálatot, és küzdj! – Tudtam, hogy Jacobnak igaza van, mégis sértetten emeltem magasba a fejemet.

Magamtól is megtenném, nincs szükségem a parancsaidra! – feleltem büszkén, aztán elindultam a házunk felé, hogy beszerezzek egy új ruhát, amit emberként felvehetek majd. Pontosan tudtam, hogy Jacob mikor változott át emberré, mert hirtelen elhallgattak a gondolatai. Mégis, mi a fenét képzel magáról? Ő ad nekem parancsokat, aki hónapokon keresztül nyafogott Bella Swan miatt?

Futva tettem meg az utat a fák közül a szobámig, miután emberi alakot öltöttem, aztán meztelenül vetettem magam az ágyamra. Anyám és Seth szerencsére már aludtak, így nem futottam össze senkivel. Nyüglődve forgolódtam egyik oldalamról a másikra, míg végül hason kötöttem ki fejemet a párnámba fúrva.

Vajon Emma most mire gondolhat? Biztosan nem tud elaludni a félelemtől… Vagy ha mégis, akkor rémálom gyötri, amelyben farkasok üldözik. De az is lehet, hogy már csomagol. Bár akkor Jacob biztosan felhívna… Ugye? – ültem fel zihálva a rettegéstől. Hosszú percekig csak azon kattogott az agyam, mit is kéne most tennem, de olyan szörnyen bizonytalannak éreztem magam.

Már éppen fel akartam pattanni, hogy visszamenjek a Black házhoz, mikor a halk zörej összerántotta a tagjaimat. Bár egyedül voltam, mégis elpirultam a gyengeségemtől. Az újabb zörgés az ablakra vonta a figyelmemet – apró köveket dobált valaki az üvegnek. Gyorsan felkaptam az alvópólómat, aztán odasiettem, és kitártam az ablaktáblát. A szemeim döbbenten kerekedtek el, a szívem pedig kihagyott egy dobbanást, aztán újra megindult, csak ezúttal gyorsabban.

Emma az ujjait tördelve toporgott odalent. A szája elnyílt egy pillanatra, aztán ismét becsukódott. Meg akartam szólalni, megkérdezni, hogy mit keres itt, miért jött, de képtelen voltam rá. Túlságosan féltem attól, hogy a válasz az lesz, búcsúzni jött.

Csak néztem őt magamba vésve a látványát, hogy ha elmegy, akkor is emlékezzek minden porcikájára. A bőre barackszínére, az ajkai rózsásságára, a tengerkék tekintet kavargására.

- Ne menj el! – tört ki belőlem, mielőtt még átgondolhattam volna, mit is mondok. Emma vonásai értetlenné váltak.

- Tessék? – Idegesen néztem körbe, aztán hirtelen ötlettől vezérelve kinyújtottam a kezemet.

- Várj meg ott, ne mozdulj! – kértem, aztán átlendítettem a lábamat a párkányon, és ugrottam. A halk tiltakozó sikoly csak tompán jutott el a tudatomig, miközben a talpam földet ért. Emma halálra váltan bámult rám tátott szájjal.

- Te… te tiszta őrült vagy – rázott aprót a fején, én pedig rájöttem, hogy már megint megijesztettem.

- Sajnálom… Nem akartam a frászt hozni rád. Nem eshet bajom – mosolyodtam el feszengve. – Csak féltem, hogy megint elrohansz… - ismertem be.

- Nem fogok. – A halk motyogás alig jutott el a fülemig, de mégis izgatott reménnyel töltött el.

- Sajnálom, hogy megijesztettelek. Sosem bántanálak, ugye, tudod? Ez… Én nem tehetek arról, mi vagyok – tártam szét a karjaimat. – Nem én kértem, egyszerűen csak így születtem, ezekkel a génekkel. A bevésődést sem akartam – ráztam meg a fejemet teljesen beleélve magam a magyarázkodásba. – De… Most már megtörtént. Nem tudom visszacsinálni, és… Nekem muszáj a közeledben lennem, érted? A gondolat, hogy elmész, hogy nem láthatlak… - Zihálva kapkodtam a levegőt, mert a lelki szemeim előtt megjelent a láthatatlan madzag, ahogy egyre inkább megfeszül, és mivel nem tud elpattanni, kitépi a mellkasomból a szívemet.

- Ez az egész egy őrület! – sóhajtott fel Emma, miközben fel-alá kezdett járkálni. – Az előbb lefeküdtem az ágyra, és azt vártam, hogy majd felébredek, mert csak álmodtam. De ez a valóság, igaz? – nézett rám kétségbeesett szemekkel, mintha attól félne, megőrült. Pontosan tudtam, mit érezhet, mert mikor először átváltoztam, én is azt hittem, elveszítettem a józan eszemet.

- Igen, ez a valóság – biztosítottam az ép elméjéről. Halkan felnevetett, de nem tűnt valami boldognak a csilingelő hang. – Biztosan szükséged van egy kis időre, hogy feldolgozd, de, kérlek, amíg ez nem történik meg, ne menj el! – Tudtam, hogy szánalmas a könyörgésem, de egyszerűen fogalmam sem volt, mi mást tehetnék.

- Nem tudom, mit fogok tenni – rázta meg a fejét. – Most már semmiben sem vagyok biztos – újabb ideges nevetés tört elő a torkából, aztán hirtelen felnézett rám. – De ugye, nem bántotok senkit? Mármint… A történetek a vérfarkasokról, amiket a tévében láttam… - pirult el, mintha szégyellné a vádaskodását, de úgy érezné, mégis muszáj rákérdeznie.

- Mi nem vérfarkasok, hanem alakváltók vagyunk – fejtettem ki. – Nincs hatással ránk a telihold, nem harapunk meg embereket, és tudjuk irányítani magunkat farkasként is – soroltam, bár azt elhallgattam, hogy a fiatal farkasoknak még nehezen megy az önkontroll. – Szóval, nem, nem bántjuk az embereket.

- Rachel tudja? – jött az újabb kérdés.

- Igen. Paul is farkas, Rachel a bevésődése – feleltem, mire elkerekedtek a szemei.

- Paul, Jacob, te… Van még valaki? – számolta az ujjain.

- Sam, Embry, Quil, Jared, Seth, Collin, Brady és még páran, akikkel még nem találkoztál – soroltam, mire a döbbenet még inkább eluralkodott a finom vonásokon. Kellett pár pillanat, amíg Emma megemészti a hallottakat, és én megadtam neki ezt az időt.

- És Cullenék? – A névre megrándult az egyik arcizmom. – Az alacsony lánnyal beszélgettem, és olyan… fura volt… Kedves, mégis… ijesztő – borzongott meg Emma.

- Ők nem farkasok. De… nem is emberek – próbáltam finoman megfogalmazni a dolgot, de nem hagyta annyiban.

- Nem emberek? – nézett rám nagy, kíváncsi szemekkel. Mint egy kisgyerek, aki retteg az ágy alatt lakó rémtől, mégis lehajol, hogy megnézze őt.

- Ők, nos… Vámpírok – nyögtem ki. A döbbenet egyértelmű volt Emma arcán, de most legalább nem szaladt el. – De csak állati vért isznak – tettem hozzá gyorsan. Bár számomra ez a tény nem sokat változtatott az ellenszenvemen, azt nem akartam, hogy Emma féljen tőlük.

- Azt hiszem, le kell ülnöm – indult el tántorogva a veranda lépcsőihez, aztán lerogyott az egyik fokra. Nagyot sóhajtva mentem utána.

- Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az egészbe. Hidd el, ha tehetném, visszacsinálnám, csak hogy tudatlanul boldogabb lehess. De nem tudom – szorult össze a mellkasom. Vártam, hogy Emma majd mond valamit, de csak a tenyerébe hajtotta az arcát. Jó pár percig ültünk teljesen csendben – nem akartam megzavarni őt a gondolkodásban, bár majd belehaltam a vágyba, hogy tudjam, min jár az esze.

- Két hétig tart a szünet, addig itt tudok maradni, majd ráveszem Dave-et – szólalt meg végül, mire kiszáradó szájjal nyeltem egyet. – Utána…

- Utána? – kérdeztem azonnal, és megmarkoltam a lépcső szélét.

- Azt majd akkor eldöntöm – nézett a szemembe. – Addig van időd megmutatni nekem, hogy miért maradjak. De nem ígérek semmit! – rázott aprót a fején.
- Egy esély nekem bőven elég – villantottam rá a fogaimat egy mosoly keretében.