A múlt árnyai - Edward szemszög - 6. fejezet

6. BIZALMAS ÉRZÉSEK




ESME FÉL ÉJSZAKA MESÉLT ISABELLÁNAK, aki eközben úgy bújt az ölelésébe, mint egy kiscica a meleg, puha díszpárnához. Pedig Esme nem volt se meleg, se puha, de mintha ez egyáltalán nem zavarta volna Isabellát. A vonásai nyugodtak voltak, néha még egy-egy halovány mosoly is kiült az arcára. Mikor elszenderült, anyám még sokáig ringatta őt a haját simogatva. Egy másodpercig azt képzelte, a saját gyermekét altatja egy rémálom után.

Csak akkor eresztette el Isabellát, mikor önkéntelen, apró borzongások futottak végig a hidegtől rajta álmában. Óvatosan a párnára fektette, anélkül, hogy felébresztette volna, aztán vetett rá egy utolsó pillantást, és magára hagyta. Hálás érzés öntött el Esme iránt – örültem, hogy sikerült megnyugtatnia őt, és rémálom mentes álmot hoznia a meséivel számára.

Az ember azt hinné, hogy az alvással töltött órák alatt semmi sem történik, és valakit éjszaka figyelni, felesleges időtöltés… Ez fatális tévedés. Annyi apró, kielemezni való rezdülés, mozdulat, arcjáték jellemzi alvás közben az embert, hogy izgalmasabb, mint egy kalandfilm. Vajon miért fordul Isabella tíz percenként egyik oldaláról a másikra? Kényelmetlen számára az ágy? Vagy csak elzsibbad a lába és a karja, amin éppen rajta fekszik? Miért ráncolta az orrát hajnali négy óra harmincöt perckor? Álmában megszagolt valamit? Vagy az ablakban lévő virágok illatát érezte meg? Miért sóhajtott, amikor a nap éppen felbukkant a látóhatáron?

Egyszerre élveztem a megfigyeléseimet, és dühített, hogy van olyan dolog, amely örök rejtély marad előttem. Sokkal könnyebb dolgom volt Vele, Ő legalább elejtett egy pár mondatot álmában, amiből következtethettem dolgokra, de Isabellának nem csak az elméje volt néma.

Jó párszor megkérdeztem magamtól, mit is csinálok tulajdonképpen… Miért ülök egy fa tetején, és figyelem egy vadidegen lány minden egyes rezdülését… Nem tudtam a választ, de azt igen, hogy nem vagyok képes megmozdulni. Vagy milliószor elhatároztam, hogy lemászom a fáról, vagy csak elfordítom a fejemet, de képtelen voltam megtenni.

Vajon tényleg természetes lenne, amit érzek? Carlisle azt mondta, ő pedig sosem szokott tévedni. Ő az egyetlen, akinek a véleményében tökéletesen megbízom, aki mindig tudja, mit kell tennünk, és mi a helyes. Talán, ez tényleg nem az én hibám. Egy érzés, amit nem tudok irányítani, csak annyit tehetek, hogy megpróbálok nem foglalkozni vele. Mint a szomjúsággal.

Ez is legalább olyan kínzó volt, mint a vér utáni vágyam. Valahányszor Isabella a közelemben volt, a késztetés, hogy megérintsem őt, végigbizsergette az egész testemet. Ez a fajta testi vágy még új volt nekem. Ő volt az egyetlen, aki iránt hasonlót éreztem sok-sok évtizeddel ezelőtt, de abban az esetben ez együtt járt a szerelemmel. Az, hogy valaki olyan iránt is vágyakozhatok, akit alig ismerek, bizarr és ijesztő érzés volt. Mintha egy átlagos, idióta tinédzserfiú lennék, akinek minden szoknya látványától kiguvadnak a szemei.

Tudtam, hogy ez egy természetes ösztön az embereknél, mégis idegesített, ha az iskolában ezeknek a kölyköknek a gondolatait kellett hallgatnom. Legtöbbjük számára, egy lány csak a saját férfi énjük felfedezéséhez szükséges eszközt jelentette, ez pedig undorított engem. Teljesen más neveltetést kaptam, mint amihez ők tartották magukat. Nekem még azt tanították, hogy egy férfi tisztelje és védelmezze a nőket, ezzel szemben jó ideje csak azt tapasztaltam magam körül, hogy lenézik és kihasználják a „gyengébbik” nemet. Azt azért szívesen megnéztem volna, ahogy egy magát nagyra tartó férfi pokoli kínok között világra hoz egy gyermeket – a legtöbben már egy nátha miatt is megjátszották a haldoklót. A megvetéstől grimasz ült ki az arcomra.

Mikor Isabella ébredezni kezdett, izgatottan mozdultam előrébb az ágon, mintha nem láttam volna eddig is tökéletesen őt. Karjait a magasba emelve nyújtózkodott egyet, mellkasa előre feszült, a nyaka ívesen hátrahajlott kissé, aztán aprót remegve ernyedtek el az izmai. A méreganyag elöntötte a számat, az ágyékom pedig lüktetni kezdett. Izgatottan nyeltem egyet, aztán zavarodottan sütöttem le a szemeimet, és megpróbáltam mélyeket lélegezve csillapítani az ösztöneimet.

Talán, az izgatottság miatt nem észleltem korábban Jasper gondolatait, de mire rájöttem, mire készül, már kopogtatott is Isabella ajtaján, és megkapta az engedélyt a belépésre. Dühösen mordultam fel. A terv, amit kieszelt, egyáltalán nem tetszett nekem, de most már nem ronthattam be a szobába, és nem vonszolhattam ki őt onnan anélkül, hogy Isabella ne nézzen teljesen őrültnek és ne követeljen magyarázatot.

- Megkérdezném, hogy érzed magad, de tudom… - viccelődött Jasper tőle szokatlan módon, miután helyet foglalt egy széken. Összevont szemöldökkel nyugtáztam, hogy valami miatt kedveli Isabellát. Általában távolságtartó volt az idegenekkel, még úgy is, hogy most már egészen jól bírta a vegetáriánus életmódot, de most csak fizikailag tartotta meg az öt lépést, érzelmileg nem. A gondolataiban Isabelláról kedves képet festett, és valamiféle sorstársként könyvelte el amiatt, hogy érzelmileg ennyire egymásra voltak hangolódva. Mikor Isabella visszamosolygott rá, megfeszültem. – Tudod, az este gondolkoztam. Miután volt az a rohamod a rémálomtól…

- Sajnálom, hogy te is érzed, amit én – kért bocsánatot azonnal Isabella. Már megint ez az önzetlenség. Nem a saját félelmein rágódik, hanem azon, hogy Jaspernek is át kellett élni őket. Hirtelen szorító érzést éreztem a mellkasomban. Vajon, tényleg csak önzetlenségről van szó?

- Nem te tehetsz róla. És… Talán, segíthetnénk egymáson – hozakodott elő Jasper az őrült gondolataival. Soha az életben nem éreztem magam még ilyen iszonyatosan. Nem tudnám elviselni újra. Muszáj rájönnöm, hogyan csillapítsam Isabella érzéseit a képességemmel, különben beleőrülünk mindketten.

- Segíthetnénk? – Isabella arca felragyogott, és lelkesen csillogó szemekkel várta a magyarázatot. – Mit kéne tennem?

- Nem biztos, hogy könnyű lesz, és az sem biztos, hogy sikerül… - Mondta el Jasper az igazat. Nem is értem, hogy juthatott eszébe ilyen őrültség. Kísérletezni Isabellával, mint egy egyszerű laboratóriumi patkánnyal… A gondolat is felidegesített.

- Csináljuk! – Hitetlenkedve ráztam meg a fejemet. Isabella még azt sem tudta, miről is van pontosan szó, máris gondolkodás nélkül beleegyezett a dologba. Hogy lehet ennyire felelőtlen? Nem is számít neki, hogy megsérülhet, hogy baja eshet, sőt, ha Jasper nagyon elveszti a fejét, akkor… Nem, ezt elképzelni is iszonyú!

- Még el sem mondtam, hogy mi a tervem. – Jasper nevetése meghökkentett. Jó ideje volt már a családunk tagja, de csak ritkán hallottam ennyire fesztelenül nevetni – akkor is legtöbbször Alice-nek köszönhetően. De az még jobban megdöbbentett, hogy Isabella szívverése felgyorsult a kacagásra. Pont, mint azoknak a nőknek, akiken néha napján használtam az elkápráztatási képességemet. Lehet, hogy Isabellának tetszik Jasper? – martak bele az ujjaim a fakéregbe. Elképzeltem, ahogy elrugaszkodom a fáról, bevetem magam az ablakon, megragadom Jaspert, és kihajítom a csukott ajtón keresztül.

Mi a fenét csinálok? – szorult a levegő a tüdőmbe. Azon elmélkedem, hogyan bántanám a családom egy tagját, csak mert Isabella pulzusa megemelkedett? Megőrültem! Most már biztos, hogy megőrültem!

- Hát, én ráérek… Szóval, halljuk! – csapta össze a tenyerét Isabella, és az arcán hatalmas vigyor ült.

Ez kellemes. Nagyon kellemes…- dorombolta Jasper belső hangja jól lakott kandúr módjára, miközben észrevehetetlenül előrébb dőlt a széken, hogy kiélvezze az Isabellából áradó lelkesedést. A testem megfeszült, hogy előre vesse magát, és már majdnem ellöktem magam az ágtól, mikor az alattam felcsattanó gondolat megzavart.

Edward Anthony Mason Cullen! Ha meg mered tenni… - Alice villogó szemekkel nézett fel rám. Egy másodpercre ledermedtem, aztán megráztam a fejemet, mintha egy álomból ébredtem volna.

- Honnan…? – kezdtem bele a kérdésbe döbbenten. Elvileg Alice-nek nem lehetett látomása arról, amit tenni készültem, hiszen Isabella volt a tervem kiváltó oka.

Figyeltelek, ismerlek, gyere le onnan most azonnal! – fonta össze maga előtt a karjait, és a lábával topogni kezdett, hogy jelezze, igyekezzek. Kelletlenül pillantottam a szoba felé, ahol Jasper épp most kezdett bele a magyarázatba a quileute-ok származásával kapcsolatban. Tudni akartam, hogyan reagál Isabella, de a húgom pillantásából tudtam, hogy jobb, ha majd később, Jasper fejéből szerzem meg az információkat.

- Mi van? – morogtam durcásan, amint földet ért a lábam.

- Tudtam, hogy nem fogsz egyetérteni Jazz tervével, de ez azért egy kissé túlzás – feddett meg Alice.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz… - néztem félre.

- Szóval, Isabella miatt morogtál, és őt akartad megtámadni, miután beveted magad a szobámba – mellesleg az én ablakomat betörve? – Pár pillanatig csendben voltam, aztán dühösen kifújtam a tüdőmben tartott levegőt.

- Nem. Természetesen, nem. De hogy a fenébe juthatott eszébe Jaspernek ez az egész? Őrültség! Mi van, ha túlságosan összeomlik, és elveszti az önuralmát? Végiggondolta, milyen veszélyt jelenthet Isabellára? – törtem ki hirtelen.

- Jasper az, aki biztosan mindent hideg fejjel végiggondol, mielőtt cselekedne – ráncolódott össze sértődötten a pisze orr.

- Szerintem, most túl nagy hatással volt rá a tegnapi rémálom – ragaszkodtam a meglátásomhoz.

- Akkor beszélj vele! Nem az a megoldás, hogy nekiesel. Szerinted, Isabellának mekkora megrázkódtatás lett volna, ha a szeme láttára kezdtek harcolni? Így is épp eléggé ki van borulva! – pörölt velem Alice teljesen jogosan – bár ezt jelen pillanatban nem ismertem volna be akkor sem, ha máglyával fenyegetnek. – Mi a fene ütött beléd?

- Semmi – préseltem össze a számat. Hogy mondhatnám meg Alice-nek, hogy szerintem, Isabellának tetszik Jasper, mint férfi. A gondolattól önkéntelen morgás hagyta el a számat, mire Alice meglepetten lépett közelebb.

Edward… - érintette meg a karomat.

- Alice, most ne, kérlek! – húzódtam hátrébb. Nagyot sóhajtott, aztán megadóan bólintott egyet.

- Rendben, akkor most magadra hagylak. De ha nem tudsz viselkedni… - A hangsúlya túl fenyegető volt ahhoz, hogy semmibe vegyem.

- Oké, megértettem – forgattam meg a szemeimet. Még egy utolsó pillantást vetett rám, aztán visszarohant a házba. Gyorsan visszakapaszkodtam a faágamra, aztán belenéztem Jasper fejébe. Azt figyeltem az Alice-szel való beszélgetés közben is, hogy mit mondott pontosan Isabellának, de azt is látni akartam, hogy Isabella hogyan is reagált pontosan arra, amit megtudott. Szerencsére, egészen nyugodtan fogadta, hogy a nagyapja egy farkas volt. Azt már kevésbé, hogy a testvéréből is az lehet egyszer. Egyfelől rosszul esett, hogy átfutott az agyán a gondolat, hogy bántanánk az öccsét, ha a génjeinek köszönhetően farkas lenne belőle. Másfelől, érthető volt… Egyetlen iszonyú tapasztalata volt eddig egy vámpírral. És a fajtánk, tényleg veszélyes – még akkor is, ha vegetáriánus életmódot folytat valaki, ahogyan mi is. Elég csak egyetlen megingás, és… De ez nem történhet meg!

- És… mi is a terved? Hogyan tudnánk segíteni egymáson? – kérdezte Isabella.

- Gyakorlással. A képességeimmel először előhozzuk az érzéseidet felerősítve, hogy aztán megpróbálhassam lecsillapítani mindkettőnkben. Ez… Nem lesz túl kellemes. Megint sokkot kaphatsz, és további rémálmaid lehetnek. De ha megtanulom szabályozni a képességemmel az érzéseidet, akkor mindkettőnknek könnyebb lesz. – Vártam, hogy Isabella tiltakozni kezd – ki akarna direkt szenvedést okozni magának egy bizonytalan végeredményű kísérlet miatt? – így mikor végül megszólalt, döbbenten kerekedtek el a szemeim.

- Csináljuk. – Jasper gondolatban megkönnyebbült, hogy sikerült meggyőznie Isabellát, én viszont nem hittem a fülemnek. Ez nem normális viselkedés egy embertől. Talán, tényleg túl sok volt neki, ami vele történt, és elment szerencsétlen lány józan esze. Vagy Tőle örökölte, hogy teljesen hiányzik belőle a túlélőösztön. – Mit tegyek?

- Egyelőre semmit. Előbb még el kell intéznem néhány dolgot. Ma este elmegyek vadászni, és nem árt egy kis rákészülés sem… Ti úgy mondanátok, hogy lelkileg… És beszélnem kell a többiekkel is. Jobb, ha valaki felügyel ránk közben – magyarázta legnagyobb megkönnyebbülésemre Jasper. Így még van időm megmondani neki, hogy megtiltom neki ezt az egészet. Igen, megtiltom! Az én feladatom Isabella védelmezése, így jogom van hozzá, nem igaz?

- Felügyel? Miért? – érdeklődött naivan Isabella. Hát tényleg nem érti, mennyire veszélyesek is vagyunk rá nézve? Ez tényleg nem normális viselkedés. Pont olyan, mint… Talán, neki sem ártana, ha segítséget kapna… Képzett segítséget. Apám még mindig ismert egy csomó embert, akik elintézhettek volna egy gyógykezelést, ha szükséges.

- Nem tudom, hogy fogom viselni az érzéseidet. Még mikor nem koncentráltam direkt rád, akkor is szinte elviselhetetlenek voltak… - borzongott meg gondolatban Jasper. Iszonyatosak, szörnyűek és borzalmasak. – Nem akarok neked még véletlenül sem ártani. – Egy lehetséges jövő képei peregtek végig Jasper lelki szemei előtt, amelyben képtelen volt elviselni a rá törő érzéseket, és Isabellának esett. Nem, ez nem fog megtörténni. Rendesen felkészülök. Nem fogom bántani. Nem bánthatom őt, nem bánthatom őt, nem bánthatom őt. – A mantra, amit ismételgetett, felzaklatott. Sosem hallottam még ennyire küzdeni önmaga ellen csak az áldozat védelmében. Sok-sok évtizeden keresztül figyeltem, ahogyan harcolt az ösztöneivel, de főleg Alice miatt tette. Nem akart neki csalódást okozni. Most viszont… Miért érdekli, hogy Isabellának baja esik-e? Miért fontos a számára, hogy ne bántsa őt? Miért törődik vele, mikor ez az én feladatom lenne? – dühöngtem magamban.

Valahol mélyen tisztában voltam vele, hogy örülnöm kéne, amiért Isabella biztonságban van a családunk minden tagjától, mégsem tudtam, elhessegetni a kellemetlen érzéseket a gyomrom tájékáról. Úgy éreztem, mintha valaki leváltott volna. Ilyen érzés lehet, mikor kirúgják az embert a munkahelyéről...

Azért maradtam Isabella közelében a múlt és a – pusztán testi – vágyaim ellenére, mert a saját, egyszemélyes küldetésemnek tartottam, hogy mindentől megvédjem őt. Erre jön Jasper, és megpróbálja átvenni a helyemet. Aggódik érte, félti, pedig semmi köze nincsen Isabellához.

Miért, neked van? – A belső hangom már megint Jacob Black idegesítő hangszínén szólalt meg. – Neked mi közöd hozzá? Talán a rokonod vagy a barátod? Egyik sem. Az pedig főleg nem, amire vágysz! Egy Black sosem szeretne bele egy vérszívóba! – köpte felém undorodóan.

Nem is akarom, hogy belém szeressen! – vágtam vissza. – Miért akarnám?

Azt csak te tudhatod… - visszhangzott a gúnyos kacaj a fülemben összezavarva minden érzésemet.

Tévedsz, nem akarok ilyesmit! Sosem akarnék újra keresztülmenni azon, amin korábban. És azt sem bírnám elviselni, ha még egy embernek olyan fájdalmat okoznék, mint Neki. Bolond vagy! – kiabáltam a képzeletbeli Jacobbal.

Az ajtócsukódás hangja zökkentett ki a képzelődéseimből. Megrendülten igyekeztem visszaemlékezni Isabella és Jasper utolsó mondataira, de képtelen voltam rá. Nem azért, mert elromlott a vámpírmemóriám, hanem mert annyira belemerültem a saját kis világomba, hogy nem is hallottam, amiről beszéltek. Még hogy Isabellának kéne orvosi segítség… - halk, kétségbe esett nevetés hagyta el a számat. Hiszen én vagyok az, aki teljesen megőrült! – martam bele a hajamba az ujjaimmal.

Végignéztem, ahogyan Isabella megreggelizik, aztán mikor kiment a fürdőszobába, ismét elhagytam a fámat, hogy megkeressem Jaspert, és beszéljek vele. Magamban ezerszer megfogadtam, hogy higgadt maradok, és nem esem neki, de a kezeim remegtek, amikor kopogás nélkül kinyílt előttem az ajtaja. Érezte rajtam, hogy milyen lelkiállapotban vagyok, mert a szoba túlsó felébe húzódott. Nem azért, mert félt tőlem, hanem, hogy nekem könnyebb legyen.

Megengeded, hogy segítsek egy kicsit? – kérte az engedélyemet. Tudta, hogy ha e nélkül piszkálna bele az érzéseimbe, akkor később még dühösebb lennék rá. Merev nyakkal bólintottam egy aprót, mire a nyugalom hullámai feloldották a görcsöt a testemből.

- Köszönöm – motyogtam magam elé.

- Nem pártolod az ötletemet, igaz? – kérdezte, amint nagyjából lehiggadtam.

- Nem – jelentettem ki. – Túl veszélyes. Nem hagyhatom, hogy az erőddel kísérletezz Isabellán.

- Tiszteletben tartanám a kérésedet, de te nem érezted, hogy szenved az a lány… - Iszonyatos lelki kínokat él át - feszültek meg Jasper arcizmai hirtelen, és egy másodpercre ismét elöntött a düh, amit korábban éreztem.

- Ő vagy te? – szűrtem a szavakat a fogaim között.

- Mindkettő – ismerte be Jasper. – Megteszek minden biztonsági előkészületet, amire csak szükség lehet.

- Megmondtam, hogy nem – léptem előre fenyegetően egyet.

- Isabella beleegyezett – próbálta megkerülni az akaratomat. Ökölbe szorultak a kezeim egy pillanatra, és a nyugtató hatás ellenére átfutott az agyamon, hogy beviszek egy jobbegyenest neki. Neki is könnyebb lenne, ha sikerülne…

- Ha sikerülne… - kaptam az alkalmon, hogy a saját gondolatait fordítsam ellene. – Ez itt a lényeg! Mi van, ha valami balul sül el? – vontam fel a szemöldökömet hidegen.

- Alice ott lesz, hogy megállítson. Őt sosem bántanám, a legelborultabb pillanatomban sem. Képes arra, hogy lenyugtasson. – Jasper tekintete tele volt a húgom iránti szerelemmel és bizalommal. Összezavarodva ráztam meg a fejemet.

- Ez akkor sem… - kezdtem volna bele, mikor meghallottam Alice-t közeledni. A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és egy hatalmas vigyorral az arcán szökdécselt be hozzánk, ami még akkor sem olvadt le róla, mikor észrevette, milyen feszültek vagyunk.

- Szükségem van Jasperre! – ragadta meg az említett karját, aztán maga után vonszolta.

- Éppen… - Jasper egy bocsánatkérő pillantást vetett felém, miközben Alice kényszerítő hatására elhagyta a szobát. - …beszélgettünk – fejeztem be a mondatomat, melyekre már csak az üres szoba falai figyeltek. – Csodás – nyögtem fel. Idegesen vonultam ismét a fámhoz, holott tudtam, hogy Isabella most nem tartózkodik Alice szobájában. Hallottam a szívverését, a hangját, a lépései zaját – legnagyobb meglepetésemre Rosalie szobájából.

Visszamásztam az ágamra, aztán újabb megfigyelési módszerhez folyamodtam – bepillantottam Rose fejébe. Isabella a testvére bölcsője mellett állt Emmettel egyetemben, aki nagyon lelkesnek tűnt. Ezzel szemben Rosalie gondolatai egyáltalán nem voltak felhőtlenek.

Nem értem…Nem értem, mit csinálhatok rosszul. Órákig ringattam, énekeltem neki, beszéltem hozzá, és semmi. Emmett pedig bejön, rávigyorog, és… Megőrülök! Ennyire pocsék anya lett volna belőlem? – nyöszörgött magában, miközben féltékenyen figyelte a kisbaba körül állókat. A benne lévő zöld szemű szörnyeteg nem az apró gyerekre haragudott, aki jelen pillanatban is semmibe vette őt, hanem azokra, akik elcsábították a figyelmét. Ha nem tudtam volna, mit jelent számára az anyaság, akkor most jót szórakoztam volna a bosszúságán. Így csak sajnálatot éreztem iránta.

- Te tudtad, hogy tud ilyet? – hajolt Emmett a bölcső fölé hátat fordítva Rosalie-nak. Egy pillanatra Rosalie gondolatai elterelődtek, és szemei a feszes férfifenékre szegeződtek. Jaj, ne már! – nyögtem fel fintorogva. Azonnal elhagytam az elméjét, és Emmettre váltottam.

- Milyet? – érdeklődött Isabella, és mintha kíváncsiság ült volna ki az arcára. Hirtelen összerezzentem, ahogy rájöttem, mire is készül Emmett. A testem megfeszült, mikor morogni és vicsorogni kezdett. Idióta! Minden figyelmemmel arra koncentráltam, hogy Isabella mit reagál. Ujjai a bölcső szélére feszültek, és teljesen elfehéredtek a szorítástól, a lélegzete elakadt, a pulzusa felgyorsult. Miért nem veszi észre Emmett, hogy a frászt hozza rá? – dühöngtem magamban.

Aztán a morgást hangos, élénk gyermeki kacaj fűszerezte meg. A kisbaba úgy nevetett, mintha valami csodálatos dolgot látna. Szemmel láthatóan élvezte azt, amitől halálra kellett volna rémülnie. Úgy tűnt, ez a fajta elmebetegség örökletes a családjában… - gondolkoztam el.

Ez jó móka volt! – dünnyögött Emmett magában. – Bátor kiskrapek. És miattam nevet – vigyorodott el, aztán mikor Isabella közölte vele, hogy nevetni minden kisbaba tud, elszontyolodott. Persze, ez csak egyetlen másodpercig tartott – mint általában mindig Emmett esetében -, míg eszébe nem jutott valami…

- De még biztosan egyetlen kisbabát sem nevettetett meg egy vámpír.

- Ebben biztos vagyok. – Isabella kuncogása elfeledtetett egy pillanatra velem mindent, de Rosalie megzavart abban, hogy kiélvezzem a kedves hangot.

- Most, hogy mind ilyen vidámak vagytok, megyek, és hozok neki tápszert. Valakinek arról is gondoskodnia kell, hogy ne haljon éhen – mordult fel, majd kisietett a szobából. Isabella értetlenül nézett utána. Fél füllel hallgattam Emmettet, ahogy elmagyarázza Rose rosszkedvének az okát, de a tudatom nagy része már a házunkhoz vezető úton járt – Carlisle közeledett az autójával hazafelé a kórházból.

Gondolatai körülöttem jártak, ezért inkább rájuk koncentráltam. Még mindig aggódott értem, és tudtam, hogy amint megérkezik, az lesz az első dolga, hogy a segítségemet kéri majd pár kórlap áttanulmányozásában. Nem azért, mert egyedül nem tudott volna rájönni, mi baja a betegeinek, egyszerűen le akarta kötni a figyelmemet valamivel, és úgy gondolta, ezek elég érdekes esetek ahhoz, hogy megfeleljenek a célnak.

Mikor kiszállt az autóból, azonnal a fa felé pillantott, aztán köszönésképpen bólintott egyet felém.

Feljönnél kérlek, a szobámba egy tíz perc múlva? Csak előtte elintézek egy telefont… – Aprót biccentettem a fejemmel, mire halványan elmosolyodott, aztán tovább indult a ház felé. Visszatérve Emmett gondolataihoz, rémülten rezzentem össze. Isabella éppen kiemelte a testvérét a bölcsőből, hogy a testvérem karjaiba adja. Már majdnem leugrottam az ágról, hogy megakadályozzam, mikor Emmett halk, koncentráló gondolatai megszülettek. Még sosem láttam őt ennyire fókuszálni valamire…

Csak óvatosan, finoman. Nem lesz baj. Képes vagyok rá – fojtotta vissza a lélegzetét izgatottan, ahogy a törékeny, forró test a kezeibe került. Istenem! – sóhajtott fel. Olyan picike. Annyira csöppnyi. Ez… ez egyszerűen… Nem találta a megfelelő szavakat, de pontosan tudtam, mit érez. Egy másodpercre eszébe jutott az a másik élet, amelytől a sors – és az a medve – megfosztotta őt. Talán, egyszer a saját gyermekét is így tartotta volna a kezében…

Sosem láttam a vágyat Emmettben arra, hogy apa legyen. Maximum futó percekre fordult meg a fejében a gondolat – akkor is inkább azért, mert Rosalie kedvéért bármit megtett volna. Most viszont – létezésében először – sajnálta, hogy kimaradt az életéből ez az állomás. A meghatódottság átragadt Isabellára és rám is. Emmett elméjében lenni szinte olyan volt, mintha a saját karomban éreztem volna azt az apróságot…

Az újdonsült érzelmek miatt lehetett, hogy Emmett és én is későn vettük észre Rose érkezését – már az ajtóban állt, mikor feleszméltünk a jelenlétére.

- Rosalie… - Bár Emmett nem volt gondolatolvasó, pontosan leolvashatta a női arcról, hogy Rose éppen mit is gondol. Egy másodpercre még az én mellkasom is összeszorult a látványtól. Istenem, ezt nem kellett volna. Szegény angyalom… - szorult össze a torka, de mozdulatlan maradt, míg Isabella át nem vette tőle a kisbabát. A francba, ezt elszúrtam, nagyon elszúrtam – vádolta önmagát, miközben kiszáguldott a szobából szerelme után. Nagyobb lelkiismeret-furdalással küszködött, mint mikor kezdetekben a vegetáriánus életformánkkal szemben voltak botlásai.

Mivel már nem volt kinek a szemein keresztül figyelnem Isabellát, és apám is letette odafent a telefont, ezért elindultam a házba. Mikor beléptem az ajtón, azonnal tudtam, hogy baj lesz. Isabella elgondolkozva lépett egyet előre, pont az utolsó lépcsőfok szélére. Ideje sem volt meginogni, már zuhant is előre. Karjai ösztönösen szorították magukhoz a kisbabát, miközben halkat sikkantott.

Nem gondoltam át, mit teszek, csak ösztönösen elé suhantam, és kinyújtva a kezeimet, elkaptam a vállánál fogva. A kisbaba – és a forró, női alkar – a mellkasomhoz simult, de tartottam annyira Isabella súlyát, hogy ne nyomja agyon, ahogy előre esik.

- Jól vagy? – kérdeztem aggódva, amint a lábai biztosan álltak a földön – ennek ellenére nem voltam képes még elereszteni őt. Isabella ahelyett, hogy saját magát vizsgálta volna meg, azonnal lepillantott az öccsére, és mikor látta, hogy semmi baja nem esett, megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Igen – felelte, aztán felemelte a fejét, és tekintetét egyenesen az enyémbe fúrta. Kavargó, forró csokoládé… Szemeim, mintha felszívták volna a belőle áradó hőt – az arcomon keresztül lekúszott a nyakamba a vállamig, onnan pedig elterjedt az egész testemben. Az eddig bennem szunnyadó szörnyeteg dorombolva gyönyörködött az elpiruló női arcban, és szívta magába a kisbabaillattal keveredő aromát. De nem a szomjúságom volt most a legerőteljesebb érzés bennem. Legalább is, nem a vér iránti szomjúságom.

A másodperc egy töredékére elvesztettem az uralmat magam fölött, és lepillantottam a rózsaszín, telt ajkakra. Csak egy kicsit kéne előrébb dőlnöm, és megízlelhetném őket. Vajon olyan puhák, mint amilyennek látszanak? Milyen lehet az ízük? Isabella sóhajtana, ha a jéghideg szám rájuk tapadna? – gyorsult fel a légzésem, mikor elképzeltem. Olyan könnyű lenne megtudni. Csak egyetlen mozdulat…

A fejem előre mozdult, hogy választ kapjak a kérdéseimre.