A múlt árnyai - 8. fejezet - Edward szemszög

Szandi kivételesen nem tudta átolvasni a fejezetet, úgyhogy fogalmam sincs, milyen lett, ezért örülnék a kifejtősebb véleményeknek. :)



8. RETTEGÉS





AH, ISTENEM, EZ AZ ILLAT… - A szörnyeteg fejében undorító, kéjes képek peregtek, én pedig nem bírtam tovább. Muszáj volt egy másodpercre kimásznom az elméjéből, mert úgy éreztem, megőrülök a tehetetlenségtől és a dühtől. Darabokra akartam szaggatni, apró cafatokra cincálni, letépni a fejét, hogy soha többé ne játszhasson Isabella főszerepet a képzelgéseiben.

Oldalra pillantva a rettegő női arcot kezdtem fürkészni. A barna szemek tágra nyíltak a félelemtől, a törékeny karok pedig védelmezően ölelték magukhoz a kisbabát. Láttam az apró reszketéseket, amik megborzongatták Isabellát. Egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy áthágom azt a két lépésnyi távolságot is, ami köztünk van, és a derekát átfogva nyújtok neki támaszt, de végül elvetettem ezt az ötletet. Így is épp eléggé rettegett egy vámpírtól, semmi szüksége nem volt egy másik érintésére.

Mély levegőt véve akartam ismét ráhangolódni annak a nyomorultnak a gondolataira, hogy tudjam merre tart, de nem találtam sehol sem. A homlokomat ráncolva próbáltam még inkább koncentrálni, de semmi.

- A francba! – mordultam fel olyan halkan, hogy csak a vámpírfülek hallhatták.

Mi történt? – pislantott felém Alice, miközben a többiek elméjében is ott villogott a kérdés.

- Elvesztettem – feleltem. Hogy téveszthettem akár egy másodpercre is szem elől… Egy igazi idióta vagyok! Dühösen próbáltam újra és újra megtalálni, de valószínűleg, már messze járt.

Éppen a ház elé értünk, mikor a széljárás ismét megváltozott. A lángoló harag újabb hulláma rohant keresztül rajtam, mikor rájöttem a vámpír arcátlanságára. Hogy merészelt bemenni a házunkba? Az otthonunkba! Mindannyian azonnal megtorpantunk, én pedig az utolsó pillanatban kaptam el Isabella karját, nehogy a nagy lendülettől belefusson Carlisle és Esme hátába. Zavart tekintettel pislogott ránk, miközben mindannyian ösztönösen védekező állást vettünk fel, és a torkunkat halk, de fenyegető morgás hagyta el.

- Mi történt? – Isabella hangja halk volt és remegő. A gyűlölet, amit az ismeretlen vámpír iránt éreztem, egyre hevesebben tört felszínre belőlem. Szinte remegve vágytam, hogy megölhessem, és ezzel békét és nyugalmat adhassak Isabella számára.

- Itt járt! – feleltem a kérdésre. – Hogy merészelt az otthonunk közelébe jönni? – morogtam a fogaim között. A méreganyag elöntötte a számat, az izmaim megfeszültek a várakozástól. Hiába tudtam, hogy a vámpír nincs a közelben – hiszen, nem hallottam a gondolatait -, mégis azt kívántam, bár csődöt mondott volna a képességem, hogy esélyem legyen megküzdeni vele.

A levegőt szimatoltam, miközben Alice és Rosalie apánk utasítására körbejárta az egész házat. Mikor felértek az emeletre, Isabella ideiglenes szobájához, a szemeim tágra nyíltak. Alice egy ajándékdobozt látott az ágyon heverni, amely bűzlött az idegen vámpírszagtól.

- Nincs odabent, viszont hagyott valamit neki – közölte Rose az ajtóból, mire Isabella még rémültebbnek tűnt. Egy ember olyan törékeny, annyira gyenge – vágott képen az igazság ismét. Nem hagyhatom, hogy ő nyissa ki a dobozt! Nem eshet baja sem testileg, sem lelkileg többé. Már így is túl sokszor hibáztam… - öntött el a lelkiismeret-furdalás, miközben bementünk a házba.

Ahogy felértünk az emeletre, Alice szobájába, Isabella egy másodpercig teljesen ledermedve bámult a csomagra. Már éppen ki akartam terelni a szobából, mikor hirtelen átadta a testvérét Esmének, aztán az ágyhoz lépett. Meglepetten kaptam utána és az ujjaim a csuklójára fonódtak.

- Mit csinálsz? – sziszegtem talán túl közelről neki, mert megborzongott. Azonnal elengedtem, és hátrébbléptem egy lépést. Semmi szükség nem volt arra, hogy ebben a helyzetben egy olyan szörnyeteg, mint én, ilyen közel legyen hozzá. Ahogyan arra sem volt semmi szükség, hogy Isabella most itt legyen. – Megőrültél? Ki tudja, mi van benne… Állj hátrébb!

- Nem, én akarom kinyitni! – makacskodott.

- Nem látom, hogy mi az, de nem ártalmas. Most még nem áll szándékában ténylegesen bántani téged – fejtette ki Alice teljesen feleslegesen az elméletét.

- Akkor sem jó ötlet! – mordultam fel. Bosszúsan és mogorván pillantottam rá, amiért belekotyogott ebbe az egészbe. Nagy volt a valószínűsége, hogy igaza van – Isabella halálával túl hamar véget ért volna az élvezetes kis „játék”, amit a vámpír nagyon élvezett -, de ez nem jelentette azt, hogy ne okozhatott volna fájdalmat Isabellának valamilyen módon. – Azt mondtam, állj hátrébb! – vettem elő a leghatározottabb hangomat. Isabella egy másodpercig csak bámult rám, aztán bólintott, és a hátam mögé lépett. A szíve vadul vert, és visszatartotta a lélegzetét, miközben óvatosan kibogoztam a vörös színű szalagot.

Ahogy leemeltem a doboz tetejét, és megláttam a kivágott emberi szívet, azonnal fintorba rándult az arcom, és Alice-szel együtt felmordultunk. Valószínűleg, már napokkal ezelőtt eltávolíthatták és lefagyasztva tarthatták, mivel láthatóak voltak rajta a felolvadás nyomai. Mielőtt még tehettem volna valamit, Isabella előrébb hajolt, és belenézett a dobozba. Ilyenkor gyűlöltem, hogy nem hallom előre, mit tervez, és nem tudom őt megakadályozni benne. Olyan sápadttá vált, hogy senki nem mondta volna meg első pillantásra, hogy nem közülünk való, a kezét pedig görcsösen a szájára szorította. A szíve a korábbinál is veszettebb iramba kezdett, és aggódva figyeltem, hogyan kapkodja a levegőt.

- Ez… egy… emberé? – zihálta. Bármennyire is hazudni akartam neki, biztos voltam benne, hogy úgysem venné be – bárki, aki járt az iskolában biológia órára, azonnal felismerte volna az emberi szívet – ezért lassan bólintottam.

- Az én hibám… Az egész az én hibám… - motyogta Isabella, nekem pedig fogalmam sem volt, hogyan segíthetnék neki. Kétségbeesve pillantottam Carlisle-ra, de mielőtt bármit tanácsolhatott volna, Isabella öklendezve kirohant a szobából, és egyenesen a mosdó felé vette az irányt – hallottam, ahogy megszabadul a gyomra tartalmától. Lecsuktam a doboz tetejét, és utána akartam menni, de apám megállított.

- Talán, jobb lenne, ha én mennék… - nézett rám higgadtan. Idegesen túrtam bele a hajamba. Isabella mellett akartam lenni, de a dühtől és az aggodalomtól még mindig remegtem. Nem kockáztathattam meg, hogy nem tudok uralkodni magamon a jelenlétében. Lassan bólintottam egyet, mire Carlisle sarkon fordulva elsietett.

- Eltűntetem ezt az izét… - lépett be Rosalie a szobába, aztán felkapta a dobozt az ágyról.

- Várj! – Alice hangja megállította őt. – Inkább vidd le a mélyhűtőbe, hátha van rajta valami nyom… Esetleg valahogy megtudhatnánk, kié volt, vagy ilyesmi – vonta meg a vállát.

- Még jó, hogy úgysem használjuk nagyon másra a konyhát, különben most elmenne az étvágyam – fintorodott el Rose, aztán kisuhant az ajtón.

Edward… - kezdte volna Alice, mikor lerogytam az ágyára.

- Az én hibám – fúrtam mindkét kezem a hajamba, és a térdeimre könyökölve előre hajoltam. – Nem lett volna szabad elvesztenem a gondolatait, és Isabellát sem kellett volna a doboz közelébe engedni.

- Te semmiről sem tehetsz, Edward – simított végig Esme a hátamon. – Lefektetem a kicsit, nagyon nyűgös… - sóhajtott fel, mikor nem reagáltam az érintésére.

- Itt maradjak veled? – hallottam meg Alice hangját. Már majdnem megfeledkeztem róla, hogy még ő is itt van, annyira lefoglalt, hogy Isabellára figyeljek. Carlisle megállt a fürdőszoba előtt, hogy ne hozza zavarba, amíg a gyomra helyre nem jön, aztán mikor meghallotta a vécé lehúzójának a hangját, halkan bekopogott. Vártam, hogy Isabella milyen választ ad neki – beengedi vagy elküldi -, de egyáltalán nem reagált semmit. Megfeszült minden izmom, ahogy apám lenyomta a kilincset, de a benti látvány megrázóbb volt, mint amire készültem.

Isabella a hideg csempén feküdt összegömbölyödve. Reszketett az őt ért sokktól, és könnyek potyogtak a szeméből.

- Várj, Edward! Most hagyd őt! – éreztem meg Alice kezét a csuklómon. Zavartan fordultam felé, és csak most vettem észre, hogy felpattantam az ágyról, és az ajtó felé indultam. – Carlisle vigyáz rá… - húzott vissza az ágyra. A józan eszem tudta, hogy jobb, ha ezt most teljesen apámra bízom, mert nem voltam olyan állapotban, hogy az jó hatással legyen Isabellára, de egy másik részem, ott akart lenni vele. Én akartam a karomba venni, én akartam halkan a fülébe suttogni, hogy megnyugodjon, és azt akartam, hogy belém kapaszkodjon úgy, mintha az élete múlna rajta.

Carlisle bevitte őt a hálószobájukba, és lefektette az ágyra, aztán csak ült mellette néma támaszként.

Szegény kislány… Lehet, hogy adnom kéne neki valami nyugtatót. Olyan sok szörnyűségen ment keresztül, csodálom, hogy csak most borult ki teljesen – sóhajtott fel magában. De talán, ez jót tesz majd neki. Ha kiadja a fájdalmát, a félelmeit… - fürkészte elgondolkozva a könnyektől maszatos arcot. A kezeim belemartak az ágy szélébe, mert hirtelen kényszert éreztem, hogy az ujjaimmal letöröljem a félelem és fájdalom nedves jeleit.

- Az én hibám – szólalt meg egy idő után Isabella. Ezt ismételgette végig zokogás közben, de most a hangja nem zaklatott volt, hanem inkább beletörődő.

- Nem te tehetsz arról, amit az a vámpír tesz – próbálta Carlisle meggyőzni őt az igazságról, de tudtam, hogy hiába. Nagyon jól ismertem az önvád érzését. Nem múlik el csak azért, mert valaki azt mondja, semmi ok rá. Pedig hogy is lehetett volna Isabella hibája ez az egész…

Hiszen, egy halandó is veszélyes, ha megtébolyodik, de egy vámpírt megállítani lehetetlenség egy ember számára. Isabella semmit sem tehetett volna, hogy megvédje azokat, akikkel ez a pszichopata végzett. Ez már nem a szomjúságról szólt, hanem a kínzás élvezetéről. A nomádot kéjes érzés járta át, valahányszor Isabella rettegése eszébe jutott. Ezért hagyta itt a szívet is. Tudta, hogy ezzel kiborítja majd őt, és ettől erősnek érezte magát. Úgy gondolta, ő irányít, és úgy játszik az áldozatával, ahogy csak akar. De most az egyszer nagyon tévedett… Ez volt az utolsó eset, hogy bánthatta Isabellát! – fogadtam meg magamban.

- Azt mondtam neki, hogy aki igazán szeret, az képes ölni és meghalni a másikért – szólalt meg Isabella halkan. Meglepetten rezzentem össze, ahogyan a családom többi tagja is.

Most meg miről beszél? – Alice elkerekedett szemekkel pislogott rám.

- Ezért hozta a szívet. Bebizonyítani, hogy ő képes ölni értem. De én nem így gondoltam, én nem gondoltam komolyan. Istenem, miért kellett így történnie? – Isabella olyan erővel markolt a hajába, hogy attól féltem, tövestül tépi ki a tincseit.

- Te… beszéltél vele? – kérdezte apám nyugodt hangon. – Mikor beszéltél vele?

- Mielőtt a szüleim… Pár héttel előtte… - Isabella hangja csak halk nyöszörgésként hatott. Ha nem vámpírok lettünk volna, valószínűleg, meg sem értjük, mit is mond, de így pontosan hallottuk minden egyes szavát. – Miattam ölte meg őket. Az én hibám.

Tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Én megmondtam… - Rosalie gondolataira halk morgás tört fel a torkomból. Igaz, hogy ő nem láthatta Carlisle szemein át Isabellát, de nem hallotta a hangjából áradó fájdalmat és lelkiismeret-furdalást? Bármi is történt, biztos voltam benne, hogy Isabella semmi rosszat nem követett el. Szerette a szüleit, sajnálta az embereket, akikkel a nomád végzett, hogy is lehetett volna rossz ember, aki direkt árt valakinek…

- Hol találkoztál vele? Isabella… - Carlisle végre megmentette Isabella haját a görcsösen kapaszkodó ujjaktól, aztán tenyerét a nedves arc két oldalára fektette, és rábírta a barna szemeket, hogy végre rá figyeljenek.

- Gyűlölni fogtok – zokogott fel ismét Isabella, amitől a mellkasom összeszorult. Csak most értettem meg, milyen magányos és szomorú lehet, ha attól retteg, hogy néhány vámpír nem fogja majd szeretni. Pedig ez nem fordulhatott elő. A mi bűneinknél nem volt rosszabb ezen a világon, és mégis élveztük egymás szeretetét és megértését. Hogyne bocsátottunk volna meg bármit Isabellának is! Főleg, hogy ő sosem követett volna el olyasmiket, amiket mi megtettünk…

- Bármit is tettél a múltban, vagy bármit is teszel a jövőben, sosem fogunk gyűlölni – biztosította Carlisle arról, amit én is tudtam és éreztem. – Hogy ismerted meg? – kérdezte ismét, mire Isabella mesélni kezdett. A szavak csak úgy ömlöttek belőle, néha még levegőt is elfelejtett venni. Úgy tűnt, apámnak sikerült átszakítani benne a gátat, amely eddig magába zárta az emlékeit.

Minden egyes szóval egyre csak nőtt a gyűlöletem aziránt a vámpír iránt. Ki akarta használni, hogy Isabella fiatal és naiv, és megpróbált a bizalmába férkőzni, de ő okosabb volt. Megérezte, hogy valami gond van az internetes beszélgetőpartnerével, és megpróbálta megszakítani az ismeretségüket. Arról már nem ő tehetett, hogy nem egy egyszerű, perverz vénemberről volt szó, aki undorító módon fiatal lányokkal beszélgetve akarta kiélni a mocskos vágyait, hanem egy vámpírról, aki halál komolyan gondolta minden egyes szavát.

Honnan is tudhatta volna… Hiszen, a chatoldalaknak pont ez volt a lényegük. A névtelenség és arctalanság. Bárki ülhetett a másik oldalon, és bármit írhatott magáról. Tökéletes vadászterep, ha az ember fiatal, magányos és ezáltal befolyásolható lelket keres…

- Nem te tehetsz róla! – bizonygatta Carlisle újra és újra Isabellának.

A fenébe, pedig már úgy készültem egy kis bunyóra… - hallottam meg odakintről Emmett csalódottságát. Egészen a hegyekig elmentek, de a vámpír nyomtalanul eltűnt előlük, így most hazafelé tartottak.

Meg kellett volna találnunk… Az én hibám. Elvesztettem a nyomát, pedig meg kellett volna állítanunk – Jasper szörnyen zaklatott volt, és az önostorozás sütött minden gondolatából. Megrázkódtam, ahogy megértettem, miért érezhet így.

- El kéne vinned Jaspert a közelből – szólaltam meg hangosan. Alice összerezzent, aztán az ablak felé fordult. – Nem tesz jót neki Isabella kiborulása. Már most hatással van rá, pedig még messze vannak Emmel…

- Rendben, megyek – állt fel mellőlem Alice. Őt is felzaklatta Isabella meséje, és ha nem élete szerelméről lett volna szó, valószínűleg, itt akart volna maradni, hogy kéznél legyen Isabella számára, ha szükséges. Vigyázz rá! – kérte tőlem teljesen feleslegesen. Az egyetlen dolog, amire most koncentrálni tudtam az volt, hogy Isabellát mindentől megvédjem. Ilyen állapotban látni maga volt a földi pokol. Hiszen, megígértem Neki, hogy vigyázni fogok az unokájára, de eddig nem jártam túl sok sikerrel. Most is csak itt ülök és sajnálom magam, amiért elszúrtam, miközben Isabellának lehet, hogy szüksége van rám. Önző szemétláda vagyok! – Mi járőrözünk egy pár órát Jazzel, amíg megnyugszik egy kicsit…

- Majd levált titeket később valaki – bólintottam. Megvártam, amíg Alice elhagyja a házat, aztán felálltam az ágyról. Össze kell szednem magam – vettem mély levegőt, aztán elindultam Carlisle-ék hálószobája felé.

Ahogy kopogásra emeltem a kezemet, Carlisle felállt az ágyról – hallottam, ahogy a nadrágja az ágyneműhöz súrlódik.

- Sajnálom, de Edward elől nem tudom titokban tartani, amit elmondtál… Ha a többieknek nem akarod, hogy elmondjam, nem fogom – mondta Isabellának. Persze, apám is tisztában volt azzal, hogy valószínűleg, mindannyian hallottuk a beszélgetésüket, de nem volt biztos benne, hogy Isabella elviselné-e a terhet, hogy mindenki tud a titkáról. Úgy gondolta, talán, jobb lenne egy kis füllentéssel és megjátszással elintézni, hogy Isabella ne feszengjen az egész család jelenlétében, és maga dönthesse el, mikor és kinek akar megnyílni, de nem volt szükség erre a színjátékra végül.

- Most már úgyis mindegy… - rázta meg a fejét Isabella összepréselt szájjal – mintha a könnyeit próbálta volna elfojtani ismét. Türelmetlenül toporogtam a folyosón kivárva, hogy beengedjenek, pedig legszívesebben feltéptem volna az ajtót, hogy megvigasztaljam őt.

- Rendben – felelte Carlisle, aztán végre beeresztett engem. Ahogy kinyílt az ajtó, a pillantásom azonnal Isabellát kereste. Bár eddig is figyeltem őt apám szemein keresztül, mégis más érzés volt, mikor magam láthattam. A tekintete elkínzott és gyötrődő volt.

Bármit megtettem volna azért, hogy elmulasszam a fájdalmát. Akár a létemet is odaadtam volna önként és gondolkodás nélkül, ha valaki mosolyt tudott volna varázsolni cserébe az arcára. A lelkiismeret-furdalás újult erővel tört rám, amiért nem tudtam megvédeni őt.

- Emmették elvesztették a nyomát. Alice távol tartja Jaspert a háztól, amíg… - hallgattam el mondat közepén. Nem akartam kimondani, hogy mi az oka annak, hogy Jasper nem jöhet egyelőre haza, nehogy még jobban felzaklassam Isabellát. Épp elég volt, hogy a szülei és a megölt ember miatt önmagát vádolta, semmi szükség nem volt arra, hogy még a testvérem miatt is aggódjon. – Őrjáratoznak, hátha visszajön - tájékoztattam Carlisle-t fojtott hangon. Isabella a karjait a térde köré fonta, és összegömbölyödött, mint egy riadt sündisznó…

- Beszélek a többiekkel. Itt tudsz maradni, vagy szóljak Esmének, hogy vigyázzon rá? – kérdezte Carlisle. Ha úgy érzed, túlságosan megviselne, hogy vele maradj… - nézett rám aggodalmasan. Egy másodpercig nem értettem, mire is gondol – hiszen, azt nem feltételezhette rólam, hogy Isabella állapotában képes lennék bármiféle nem úriemberhez méltó érzésre -, aztán megláttam önmagamat az elméjében.

Az arcom legalább olyan meggyötört volt, mint Isabelláé. Mintha csak az ő fájdalma az én vonásaimon tükröződött volna. Az ágy felé pillantottam, ahol Isabella elfeküdt – a fejét belefúrta a párnába, mintha ki akarta volna zárni az egész külvilágot -, és biztos voltam benne, hogy maradni akarok.

Megráztam a fejemet, aztán beljebb léptem a szobába, hogy ne álljam el az utat apám elől. Halkan csukta be maga után az ajtót, én pedig tétován pislantottam az ágy felé. Annyira szerettem volna valamivel segíteni Isabellán, de nem tudtam, mit kéne tennem. Nem mertem közelebb menni hozzá és nem mertem megérinteni, bármennyire is rá akartak venni az ösztöneim erre.

- Hogy érzed magad? – kérdeztem tőle a lehető legkedvesebb hangomon, amivel akkor szoktam beszélni az emberekhez, ha valamit el akarok érni náluk. Valószínűleg, nem sikerült túl jól, mert összerezzent, és a szívverése is felgyorsult. Lassan emelte rám a tekintetét, mikor már azt hittem, semmibe fogja venni a kérdésemet. Az ajkai elnyíltak, mintha mondani akarna valamit, aztán megköszörülte a torkát.

- Megvagyok – felelte végül röviden a sírástól kissé rekedten. A tekintete az enyémet fürkészte, én pedig úgy éreztem, képes lennék egy örökkévalóságig itt állni, ha a csillogó, melegbarna szempárba rémület helyett boldogságot tudnék költöztetni ezzel.

Ismét rám tört a frusztráló érzés amiatt, hogy Isabellára nem hat a képességem. Ha láttam volna a gondolatait, talán segíthettem volna neki. Akkor pontosan azokat a mondatokat hallhatta volna tőlem, amelyekre szüksége volt a lelkének a megnyugváshoz. De így… Honnan tudhattam volna, mivel gyógyíthatnám be a sebeit?

Mindenki fejébe beleláttam, mindenkinek ismertem a legrejtettebb titkait és kívánságait, Isabella volt az egyetlen, akin nem tudtam segíteni, bármennyire is akartam. A bizonytalanság teljesen elkeserített. Annyira összetett, annyira bonyolult személyiség volt, hogy lehetetlenségnek tűnt az arcáról olvasni. A tekintetében kavargó érzéseket egyszerűen nem tudtam szétválasztani és nevükön nevezni. Az egyetlen, amit tisztán láttam, az a rettegés volt.

A tartása pont olyan volt, mint egy ijedt állatnak, aki az életét félti. Olyan kicsire húzta össze magát, amilyenre csak képes volt, mintha ezáltal el tudott volna rejtőzni a fenyegetés elől. A teste mégis megfeszült, hogy bármelyik pillanatban fel tudjon ugrani, ha mégis menekülésre kerülne a sor.

Talán, legalább ezen a félelmen enyhíthetnék… - rándultak össze az izmaim, ahogy eszembe jutott, mi – vagyis, inkább ki – is okozza a rettegését.

- El fogjuk kapni – mondtam határozottan. Azt akartam, hogy érezze, biztonságban van mellettem, mert megvédem bármitől, ha kell az életem árán is. – Nem esik baja sem neked, sem az öcsédnek! Megígérem! – szorultak ökölbe a kezeim önkéntelenül.

- És a többi ember? – kérdezte halkan, aztán mély lélegzetet vett, mintha le akarná nyugtatni magát. Megint megdöbbentem az önzetlenségén, és a mellkasomat melegség öntötte el. Nem önmagát félti és nem csak az egyetlen megmaradt vérrokonát, akit tiszta szívéből szeret, hanem vadidegeneket is, akiknek baja eshet a nomád miatt – értettem meg. Azt akartam válaszolni neki, hogy mindenkit megóvok, ha erre vágyik, de nem hazudhattam neki. Hiába voltam vámpír, hiába voltam gyors és erős, nem védhettem meg ennyi embert egyszerre.

- Igyekszünk, hogy senkinek se essen többé baja. De… Ezt nem ígérhetem meg. Nem lehetünk ott mindenki mellett. – Ösztönösen elindultam Isabella felé, aztán mikor rájöttem, hogy a lábaim önműködésbe kezdtek, megtorpantam. – Ha valakinek… baja esik, az nem a te hibád lesz! – próbáltam megnyugtatni én is a lelkiismeretét.

- Tudod, hogy mit tettem… - suttogta maga elé, mintha valamiféle bűnről beszélne, pedig semmit sem követett el. Csak egyszerűen megbízott valakiben, akiben nem kellett volna. A naiv ártatlanság veszélyes tulajdonság, de semmiképpen sem súlyos vétek… Bár én is ennyire tiszta tudtam volna maradni… - sóhajtottam fel. De én annyi mindent láttam és annyi mindent tettem már, hogy a fekete foltokat semmivel sem lehetett kimosni a lelkem szennyeséből.

- Tudom – bólintottam egyszerűen. Féltem attól, hogy ha beszélni kezdenék, többet mondanék el, mint az megengedhető. Nem akartam, hogy Isabellában tudatosuljon, én is pont olyan szörnyeteg vagyok, mint az, aki tönkretette az életét.

- És ennek ellenére, úgy hiszed, hogy nem az én hibám? – Isabellát mintha megdöbbentette volna a viselkedésem. Tényleg azt feltételezte, hogy a szemére fogok vetni bármit is? Megviselt az a sok ok nélkül felgyülemlett önutálat Isabellában, ami miatt azt feltételezte, megérdemelné, hogy mások elítéljék.

- Úgy hiszem – feleltem teljesen komolyan, hátha megértethetem vele, hogy téved önmagával kapcsolatban, de a vizsgálódó tekintetből, amely az arcomat fürkészte, úgy vettem észre, nem hisz nekem. – Ha nem téged szúr ki, akkor egy másik lányt. Ez puszta véletlen. Nem te tehetsz róla, csak a sors, véletlen, balszerencse, vagy nevezzük bárminek is – kezdtem kétségbeesett magyarázatba. Mindenképpen meg akartam győzni őt arról, hogy igazat mondok, és valóban így gondolom. Tényleg csak a sors kegyetlen fintora lehetett, hogy a sok lány közül a vámpír pont Isabellát szúrta ki magának. Hiszen, tele van az Internet megtéveszthető fiatalokkal, akik potenciális… - A megvilágosodástól elkerekedtek a szemeim.

Mi van, ha nem Isabella volt az egyetlen? Mekkora az esély arra, hogy ő volt az első kiszemeltje annak a szörnyetegnek? Hiszen, elég tapasztaltnak tűnt… Mintha már ezerszer végigjátszotta volna a kis játékát pontról pontra.

Először kedves volt, hogy elnyerje az áldozatok bizalmát, és elárulják neki a legrejtettebb titkaikat – egy idegennek az ember könnyebben elmond olyasmiket is, amiket mások előtt szégyellne. Aztán elkezdte a lelki terrort. Pontosan tudta, hogy a lányok nem mernek majd beszélni róla senkinek. Hiszen akkor kiderülne róluk minden, amit naivan megosztottak az ismeretlen beszélgetőpartnerükkel…

Bármennyire is undorított, be kellett ismernem, hogy tökéletes ötlet volt felhasználni a lányok szégyenérzetét a félelmeik megduplázására. Így nem csak a titokzatos zaklatótól rettegtek, hanem attól is, hogy ha mások megtudják, hogyan talált rájuk és miket mondtak el neki, őket fogják hibáztatni majd az egész miatt.

Ha pedig az áldozat már aludni sem tudott a félelemtől, jött a leválasztás. Azzal, hogy végzett a családtagokkal és ráfogta a gyilkosságokat a lányokra – mert biztos voltam benne, hogy a rendőrség nem véletlenül vádolta Isabellát ártatlanul -, végleg elzárta őket mindenkitől. Esélyük sem volt… - szörnyedtem el.

- Mi az? – Isabella hisztérikusan magas hangja zökkentett ki a gondolataimból. Valószínűleg, megijeszthette a viselkedésem, mert riadtan pislogott körbe, mintha attól félt volna, hogy bármelyik pillanatban előugorhat az ágy alól az a szörnyeteg.

- Csak eszembe jutott valami… Valami, ami segíthet – próbáltam megnyugtatni. – Most… Le kell mennem beszélni Carlisle-lal – indultam az ajtó felé, miközben a gondolatok pörögni kezdtek a fejemben.

Talán, ha a korábbi áldozatok nyomára bukkannánk, találhatnánk valamit, ami elvezetne a vámpírhoz. Vagy legalább bizonyítékot a rendőrség számára, hogy Isabella ártatlan. Eddig eszembe sem jutott, hogy mi lesz majd vele, ha megöltük a nomádot, és elmúlt a veszély, de most rádöbbentem, hogy e nélkül Isabellának sosem lehetne teljes és nyugodt élete. Hiszen, a rendőrség körözi őt, gyilkosnak hiszik… Valahogyan azt is be kell bizonyítanunk, hogy tévednek.

- Esme mindjárt itt lesz – mondtam ki hangosan, mire anyám gondolatban beleegyezően bólintott, és elindult az emelet felé. – Később még visszanézek… - ígértem meg Isabellának, aztán magára hagytam.

A múlt árnyai - 7. fejezet - Edward szemszög

7. SZABAD LEVEGŐ




JAJ, OLYAN CSODÁS LESZ… EGY PIKNIK… - Alice gondolatai élesen hatoltak a fejembe, mint egy vészharang, ami megment attól, hogy hülyeséget csináljak. Isabella bőre forrón égette a tenyeremet, én pedig úgy éreztem, ha nem eresztem el, lángra kapok. Csak egy nagy hamukupac marad belőlem a lépcső előtt, amely mindenki számára bizonyítja majd a bűneimet.

Hirtelen húztam vissza a kezemet, amely eddig támaszt nyújtott a számára. Egy másodpercig attól féltem, hogy nem tud megállni a saját lábain, és összecsuklik, de végül mégiscsak sikerült talpon maradnia. Az arca kipirult, a szíve pedig olyan gyorsan verte az ütemet, ahogyan nem hittem volna, hogy lehetséges infarktus nélkül.

Vajon, ő is arra gondolt, amire én? Lehetetlenség… - ráztam olyan aprót a fejemen, hogy észre sem vehette. – Valószínűleg, frászt kapott a közelségemtől, és most éppen sokkos állapotban van. Mi a fene ütött belém? Hogy lehettem ilyen idióta?

A szitokáradatomat Alice érkezése szakította félbe. Jókedve azonnal átváltott idegesítő kíváncsiságba, amint meglátott minket Isabellával. Feltűnt neki, hogy milyen közel állunk egymáshoz, és mennyire zaklatottan viselkedünk, és ez nem hagyta nyugodni az őrült – vagy talán, mégsem annyira? – fantáziáját.

- Zavarok? – kérdezte halkan. Mi folyik itt, Edward? Csak nem… - kuncogott fel olyan halkan, hogy csak én hallhattam.

- Nem – vágtam rá azonnal, aztán meglepetten hallgattam el, mikor rájöttem, hogy Isabella is pont velem egyszerre szólalt meg, csak ő egy másik kérdésre válaszolt. Egy szó nélkül rohantam fel a lépcsőkön, hogy aztán kiborulva álljak meg apám ajtaja előtt. Felemeltem a kezem, hogy bekopogjak, de végül nem volt rá szükség.

- Edward, gyere csak! – szólt ki Carlisle. Lenyomtam a kilincset, és beléptem a dolgozószobába. Apám az iratokat rendezgette az asztalán, de mikor felnézett rám, megállt mozdulat közben. – Mi az, mi történt? – Feldúltan tettem két lépést előre, aztán az öklömet a halántékomhoz szorítottam.

- Ez nem fog menni nekem… - ráztam eszelősen a fejem. – Egyszerűen túltesz rajtam. Képtelen vagyok… fegyelmezni magam, és… Apa, nem tudom, mit tegyek! – néztem fel rá kétségbeesve.

- Megint Isabella… - sóhajtott fel. Most mi történt?

- Majdnem megcsókoltam! Ennyin múlt! – mutattam az ujjaimmal az apró távolságot. – Egyszerűen ránéztem, és… mintha… én teljesen… Ah – bosszúsan ereszkedtem le az íróasztal előtti székre. Isabella mellett még azt is elfelejtettem, hogyan kell értelmesen beszélni. Mintha az agyamat, amely eddig minden emberi agynál aktívabban működött, kiszippantották volna egy szívószálon át, hogy légüres tér maradjon csak utána.

- Nyugalom, fiam. Semmi baj… - Carlisle leült a foteljébe, és olyan tekintettel nézett rám, mintha minden rendben lenne. Mintha nem most akarna összedőlni az egész világ. Hát, miért nem veszi észre, hogy micsoda tragédia történt?

- Nem maradhatok itt… - motyogtam a karomba, miután az asztalra fektettem, és ráhajtottam a fejemet.

El akarsz menni? Edward, fiam, gondold át… Talán, meg tudjuk oldani, csak kell valami, ami eltereli a figyelmedet… - próbált apám meggyőzni, miközben önkéntelenül beugrott neki Esme arca, azokból az időkből, amikor először hagytam el őket.

- Ez nem fair – néztem fel rá, miközben összeszorult a torkom.

- Sajnálom, igazad van… - kért apám bocsánatot azért, amiről nem is tehetett.

- Nem, az nem fair, hogy nektek kell szenvednetek, csak mert én túl gyenge vagyok – magyaráztam meg az előbbi mondatomat. – Mutasd azokat az aktákat! – nyújtottam ki a kezem Carlisle felé. Meg kell próbálnom erősnek lenni. Anyámért, apámért, a családomért – hoztam meg a döntésemet. – Ha nem bánod, egyedül nézném át őket. Akkor talán, tovább tart rájönni, mi a gond… - sóhajtottam fel. Apámmal túl jól és túl gyorsan dolgoztunk akkor, ha összefogtunk. Igaz, hogy szörnyen élveztem, ha vele elmélkedhettem, de most inkább egy kis magányos kutatómunkára volt szükségem.

- Rendben, vidd csak! – bólintott. Hálásan biccentettem felé, aztán felálltam, és elhagytam az irodáját.

Étel, ital, játék, pokróc… Azt hiszem, minden megvan, ami egy ember számára kellhet egy piknikhez – hallottam meg Alice közelgő gondolatait. Gyorsan menekülőre fogtam a dolgot, és beszáguldottam a szobámba. Eddig fel sem fogtam, hogy mire is készül a húgom, de egy cseppet sem tetszett az ötlete. Az biztos, hogy én sehová sem fogok menni. A legkevésbé Isabellával egy piknikre. Az teljesen kizárt! – határoztam el.

Leültem a kanapémra, és felnyitottam az egyik betegaktát, hogy eltereljem a figyelmemet. Fejfájás, hasmenés, kiütések, és ami a betegség pikantériáját adta, sűrű és hirtelen tudatvesztés. Azonnal beugrott pár betegség, amelyre ráillett a kórkép, de hogy megtudjam, melyik a helyes válasz, elővettem az aktából a vizsgálatok eredményeit is.

- Ugyan már, Carlisle, a munka ráér később is, és ez jó móka lesz! – szűrődött be Alice hangja odakintről. – És Isabella is szeretné, ha az egész család menne, igaz?

- Igen, szeretném, ha mindenki eljönne. – Az egyik röntgenkép kihullott a kezemből, és az utolsó pillanatban sikerült elkapnom, mielőtt földet ért volna. Morogva vágtam az egész aktát a kanapéra, hogy aztán én is hátravessem magam. Így egyszerűen lehetetlenség bármire is odafigyelni. Miért kell a folyosón zajonganiuk, és különben is… Hogy értette azt, hogy mindenki? Engem is beleértett? Vagy csak Carlisle miatt mondta? Vajon Isabella tényleg akarná, hogy ott legyek én is a pikniken? És egyáltalán, mi a fenéért érdekel ez engem? – pattantam fel morgó hangot hallatva, hogy az ablakhoz vágtassak.

- Nem baj, ha én kint maradok? - A halk hangra olyan arccal fordultam az ajtó felé, hogy azt egy horrorfilm szereplő – aki épp most találta szemben magát leendő gyilkosával – is megirigyelhette volna.

- Ha szeretnél – egyezett bele Alice. Zavarban van… Biztosan ő is akarta volna azt a csókot… Ó, hogy miért kellett olyan korán érkeznem! – sóhajtott fel, miközben a lelki szemei előtt megjelent, hogy mi történhetett volna, ha nem toppan be akkor. A légzésem felgyorsult és egyéb kínos reakciók is történtek a testemmel.

- Először kopogj be… - szólt rá a testvéremre Isabella még mindig suttogva.

- Minek, úgyis hallja, hogy jövök… - Alice gondolatban megvonta a vállát, aztán már nyomta is le a kilincset. Gyorsan a kanapéhoz ugrottam, az ölembe fektettem a papírhalmot takarásképpen, és felkaptam az előbb nézegetett aktát. – Piknikezni megyünk! – jelentette be Alice hatalmas vigyorral a képén azt, amit már úgyis tudtam, miután becsukta maga mögött az ajtót.

- Aham, jó szórakozást! – motyogtam, miközben úgy beledugtam a fejem az aktába, mintha rövidlátó lennék.

- Te is jössz velünk – közölte Alice határozott hangon.

- Mint látod, sok dolgom van… - feleltem még mindig a vizsgálati eredményeket bámulva.

Ugyan már, Edward! Úgyis mindketten tudjuk, hogy hazudsz, ahogyan azt is, hogy végül úgyis elrángatlak magunkkal – lépett közelebb hozzám Alice, mire riadtan szorítottam még inkább magamhoz a papírokat. Gyerünk, mozdulj meg! – nyúlt az akta után, és megragadta a szélét, hogy kihúzza a kezemből.

- Hagyj már békén, Alice! – próbáltam meg visszahúzni a lapot, mire az halk sercegéssel kettészakadt. – Most nézd meg, mit csináltál! – csattantam fel halkan. Nem akartam, hogy odakint Isabella hallja a veszekedésünket.

Hát, így legalább már nem kell dolgoznod – vigyorgott rám Alice, aztán a csuklóm után nyúlt. Elrántottam előle a karomat, aztán bosszúsan felszusszantottam.

- Oké, rendben, megyek – adtam meg magam kínomban. – Azt megengeded, hogy előtte összepakoljak egy kicsit – intettem az akták felé. – vagy le akarsz cipelni a hátadon most azonnal?

- Felőlem – nézett rám gyanakvó tekintettel, aztán az ajtó felé indult. Lent várlak tíz perc múlva, ha nem jössz, tényleg én foglak levinni! – fenyegetőzött. Megvártam, amíg kimegy, aztán megkönnyebbülve felsóhajtottam. Több ezerszer láttam és hallottam kényszerűségből pikáns képeket a családom tagjairól, de soha egyik sem volt ilyen hatással rám még. Most meg egyetlen csók képe, ami még csak Alice fejében nem is volt erotikusnak mondható – inkább mintha egy rózsaszín lányregény szűzies csókját kellett volna végignéznem -, ilyen hatással van rám. Nyűgösen dőltem újra hátra, mire az ölemben lévő papírok a földre csúsztak.

- Ja igen, szeretnél… - Alice egy túl hirtelen elhatározás után nyitott ismét rám – így esélyem sem volt még vámpírgyorsasággal sem tenni valamit -, és azonnal elakadt a mondat közepén. Ó! – hallottam meg a halk kuncogását, aztán gyorsan visszahúzta a fejét a kis résből, és újra becsukta az ajtót. Szólhattál volna, hogy rosszkor zavarlak… - ugrált lefelé a lépcsőkön jókedvűen, miközben próbált annyira lassú lenni, hogy Isabella tartani tudja vele a lépést. De azért tíz perc múlva legyél lenn! Ja, és azt akartam kérdezni, hogy elég lesz-e a frizbi, vagy esetleg valami máshoz is kedved lenne-e… Mármint, egy játékhoz… Mármint velünk – nevetett a belső hangja egyfolytában.

- Mióta van olyan perverz humorod, mint Emmettnek? – morogtam magam elé idegesen. Biztos voltam benne, hogy ha ember lennék, paradicsom vörös lenne az arcom.

Ugyan már, Edward… Ez teljesen természetes dolog – legyintett gondolatban. Bár arra kíváncsi lennék, hogy a kis lépcsős kalandotok váltotta-e ki… Ugye az? Jaj, Edward, úgy sajnálom, hogy elrontottam a pillanatot! – vált bűnbánóvá a belső hangja.

- Ez az egyetlen dolog, ami miatt a mai napon hálás vagyok neked! – ültem fel végül, hogy felszedjem a széthullott iratokat.

Eh… Úgysem tudod most elrontani a kedvemet – dugta ki a nyelvét Alice olyan gyorsan, hogy Isabella észre sem vehette.

- Próbálkozni azért csak szabad… - vontam meg a vállamat, aztán az asztalomra dobtam az aktákat.

Azt mindig szabad… Már csak kilenc perced van, igyekezz! – figyelmeztetett Alice, ahogy az előtérben összetalálkozott Esméékkel, és kiterelte őket a ház elé. Isabellát ott hagyta velük, aztán a garázs felé vette az irányt, hogy Rosalie-t és Emmettet is rávegye a piknikre. Ó, és egy jótanács…Vegyél kicsit bővebb nadrágot – nevetett fel Alice hangosan. A gonoszabbik énem azt kívánta, hogy Rose ne adja magát egykönnyen, de azért kinyitottam a szekrényemet, hogy egy kényelmesebb nadrágot keressek.

Pár perccel később kelletlenül vánszorogtam le a többiekhez. Isabella lelkesnek tűnt, mintha kivirágzott volna a friss levegőn hirtelen. Mikor elindultunk, igyekeztem a többiek szemén át figyelni őt, miközben a földre meredtem, de pár pillanat után rájöttem, hogy ez elég nehéz lesz. Jelenleg mintha senki mást nem érdekelt volna rajtam – és sajnálatos módon, Alice-en – kívül.

Istenem, de gyönyörű és pici… - anyám gondolatai csak és kizárólag a kisbaba körül forogtak. Vajon, ha Carlisle-lal lehetne gyermekünk, milyen lenne? Biztosan olyan szőke, mint ő – mosolyodott el. Egyszerre élvezte a kis Edward közelségét, de egyben szenvedett is a gondolatoktól, amiket keltett benne. Mégis volt valami, ami a pozitív serpenyőt tette nehezebbé a lelkében, mert olyan boldog áhítat ült a vonásain, amilyet még sosem láttam ezelőtt.

Apám arcán is hasonlót láttam, de ő a kisbaba mellett Esmét is figyelte. Mintha valami szentképet nézett volna – a Szűzanyát karjában a kis Jézussal. Úgy gondolta, sosem látott még szebbet annál, mint ami most a szemei elé tárult.

Rosalie még mindig teljesen ki volt borulva a korábban történtek miatt – nem is sokáig maradtam a fejében, mert kivételesen túlságosan át tudtam érezni a fájdalmát -, és Emmett sem bizonyult most jó alanynak. Szörnyen aggódott Rose miatt.

Jasper néha Isabellára pillantott, de úgy gondoltam, biztonságosabb mindenki számára, ha nem az ő szemein át figyelek. Még mindig ökölbe szorultak a kezeim, ha arra gondoltam, Isabella esetleg vonzónak találja.

Mikor fogod megcsókolni? – ugrált el előttem hirtelen Alice, mire megrándult az arcom. Szerintem, ő is akarja… Mindig téged néz, mikor azt hiszi, nem figyelsz. Szerelmes beléd, szerelmes beléd, szerelmes beléd – énekelgetett vidáman, majd megragadta Jasper kezét, a magasba emelte, és megperdült alatta. És te is így érzel, előttem nem tagadhatod! Jaj, ez olyan romantikus és izgalmas! – sóhajtott fel. A gyilkos pillantás, amit felé küldtem, akárkit elhallgattatott volna, de ő sajnos, nem ijedt meg tőlem. Pedig ha tudta volna, hogy csak egy hajszálnyira vagyok attól, hogy tényleg elkapjam a csinos kis nyakacskáját, lehet, hogy meggondolta volna magát.

Még hogy szerelmes… Hogy is lehetnék az, mikor életem szerelme… - Képtelen voltam befejezni a mondatot. De vajon, Alice-nek félig igaza lehet? Ugyan már, őrültség! Isabella nem szerethetett belém pár nap alatt. Ez nem így működik… Igaz? – pislantottam felé aggódva. Nem, az lehetetlen…

Ahogy kiértünk a tisztásra, Alice azonnal elkezdett szervezkedni. Kiválasztott egy fát a tisztás szélén, aztán leterítette alá a pokrócot, és szépen megterített Isabella számára. Egy ideig figyeltem a szemein keresztül, ahogyan Isabella eszik a süteményből, de mikor az apró, rózsaszín nyelv lenyalt egy kis csokoládét a szája széléről, úgy gondoltam, hogy okosabb félrevonulnom egy kicsit, hogy lenyugodjak.

Lehuppantam két fával arrébb a fűbe, és próbáltam összeszedni magam. Fel nem foghattam, hogy egy ilyen kis emberlány, hogy lehet ekkora hatással rám. Persze, Be… Ő is hatott a férfi énemre. Kívántam. De ezt sikerült elnyomnom magamban, mert a vérére is legalább annyira vágytam, mint rá. A vámpírösztöneim visszaszorítása volt az, amire muszáj volt koncentrálnom mellette.

De Isabella esetében a bennem lévő démon háttérbe szorult kissé. Isabella vére ízletesnek tűnt, de nem dalolt nekem. Talán, pont ezért erősödhettek fel az emberi érzéseim… A védelmező-, a birtokló-, na és persze, a férfiösztön.

Lehunytam a szememet, és mélyeket lélegezve szívtam magamba a virágok és a fű illatát. Hallottam, mikor Alice és Jasper a rét közepe felé indultak, aztán a frizbi suhogását is, amint a levegőben repkedett. Anyám angyalian csilingelő nevetésére kellemes érzés töltötte el a mellkasomat. Jó volt tudni, hogy ha csak pillanatokra is, de boldoggá tette őt egy illúzió. Már kezdtem volna egészen jól érezni magam, mikor Alice elrontotta a kedvemet.

Miért nem ülsz közelebb Isabellához? – kérdezte, mire aprót rándult az arcom. Gyerünk, szedd már össze magad! Itt a lehetőség rá, hogy beszélgess vele egy kicsit, te pedig gyáván elkullogsz. Pedig azt hittem, hogy ez a kis piknik majd segít feloldódni… - bosszankodott magában. Teljesen mozdulatlanul ültem tovább, mintha nem is hallanám őt. Bár tényleg ki tudtam volna zárni a fejemből… Tudom, hogy hallasz, hiába játszod a süketet. Tessék odamenni Isabellához! Most! Gyerünk, Edward… Tudom, hogy te is akarod… - próbálkozott negédes hangon, hátha majd arra hallgatok, de csalódnia kellett. Ostoba, önfejű, makacs szamár! – A frizbi hangját és Isabella riadt sikolyát pár tizedmásodpercnyi késéssel hallottam meg. A bal kezemet egyszerűen a magasba nyújtottam, és elkaptam a frizbit, mielőtt még elért volna engem. Bár ha ez megtörtént volna, akkor sem bennem esett volna kár…

- Megijesztetted – szidtam meg Alice-t, bár a helyzet valamiért nagyon is tetszett. Isabella szíve úgy verdesett, mint egy riadt kismadárkáé, és a tudat, hogy ezt az irántam érzett aggodalma okozta, melegséggel öntött el.

Alice azonnal bűnbánóan rohant Isabellához, és bocsánatkérések közepette magyarázta el neki, hogy nem tudott volna kárt tenni bennem semmiképpen. Isabella elpirulva pislantott felém – én pedig alig bírtam ki, hogy ne mosolyogjak rá -, aztán zavartan a táskájában kezdett turkálni. Úgy fél perc után, egy kisebb dobozkát húzott elő, és Alice-re nézett.

- Alice, nincs kedved? – érdeklődött. Jobban megnézve a dobozt, rájöttem, hogy egy mini malomjátékról van szó. Alice mosolya lelohadt, a többiek pedig érdeklődve fordultak felénk, mikor rájöttek arra, amire én is. Vámpírlétünkben most először Alice-nek és nekem nem lenne semmiféle előnyünk egy játékban, ha Isabella lenne az ellenfél. – Talán, valami rosszat mondtam? – harapta be a száját aggódva Isabella, de Emmett felvilágosította a bizarr helyzetről.

- Csak Alice még sosem játszott úgy senkivel, hogy ne tudta volna a játék végkimenetelét, Edward pedig hogy ne ismerte volna az ellenfele gondolatait. Veled szemben egyenlők az esélyek és kétes a végkimenetel. Gyere, Rosalie, ezt nézzük meg! – kérlelte a még mindig lehangolt kedvesét izgatottan, aki megadta magát végül, és közelebb húzódott hozzánk.

- Csak, ha Edward is játszik! – szólalt meg Alice rám pillantva. Bocsi, de ha már megvan az esély arra, hogy megverjenek, és évtizedekig ezt hallgassam, akkor legalább legyen valami jó is benne… Így Isabella közelében lehetsz, ahogy terveztem – nézett rám nagyon elégedetten, mire elvigyorodtam.

- Nem engem hívott ki… - hárítottam el Alice csapdáját, aztán újra el akartam helyezkedni a fa mellett.

- Akkor kihívlak téged is! – szegezte rám Isabella egyenesen a tekintetét teljesen meglepve engem. Bátor lány volt. Még soha egy ember sem mert Rajta kívül ilyen hosszan a szemembe nézni. Aztán a szívverése felgyorsult, nekem pedig eszembe jutott, amit Alice gondolt idefelé jövet. Ha tényleg belém esett volna, akkor a pillantásomnak el kellett volna kápráztatnia. Bármelyik diáklány az iskolából ájulásközeli állapotba került volna, ha tíz másodpercig szemezek vele, de Isabellával már lassan a fél perc is letelt. A tekintete ennek ellenére tiszta maradt – nem homályosult el és vált álmodozóvá, mint az Övé vagy a többi nőé, akit vonzottam. Tehát Alice tévedett…

- Legyen – préseltem ki a szót a fogaim között. Hogy lehetséges az, hogy én majdhogynem remegek a vágytól ennek a kislánynak a közelében, ő pedig még csak meg sem rezdül a pillantásomtól? – dühöngtem magamban, miközben felkeltem a földről. Egy másodpercig azon gondolkoztam, hová is üljek, aztán végül úgy döntöttem, Isabella mellé fogok.

Nem tudom, mi ütött belém, de úgy éreztem, megőrülök, ha nem vagyok semmiféle hatással Isabellára. Ahogy lehuppantam mellé, azonnal bevetettem a legelkápráztatóbb pillantásomat, amire csak tudatosan képes voltam, és vártam a hatást. Isabella lélegzete pár másodperc múlva elakadt, a szíve továbbra is veszettül vert a mellkasában, és laposakat pislogva próbálta kitisztítani a fejét. Sikertelenül.

- Hé, öcsi! Ez így nem fair!

- Igen, ez nem igazságos! – tiltakozott Emmett és Alice is, én pedig nem tudtam visszafojtani egy elégedett vigyort. Fogalmam sem volt, miért nem működött elsőre a vámpírvonzerőm, de megnyugodtam, hogy mégis csak képes vagyok hatni Isabellára.

Gyorsan átültem Alice mellé, aztán vártam, hogy Isabella felállítsa a táblát. Az arca ki volt pirulva, a száját összepréselte, és elég morcosnak és sértettnek tűnt, de jelenleg még ez is boldoggá tett.

- Leszek az első! – ajánlkozott Alice, de Emmett közbeszólt. Mikor rájöttem, hogy mit talált ki, először megrémültem, de aztán Isabellára pislantva megnyugodva fújtam ki a levegőt. Amint megtudja, miről is van szó, biztos, hogy rémülten tiltakozni fog. Ki akarna egy hülye játék miatt egy teljes napon keresztül egy vámpírt szolgálni? Vagy úgy általában bárkit… Őrültség. Hogy juthatott ilyesmi Emmett eszébe egyáltalán? – futott végig az agyamon, de sajnos, túl hamar megkaptam a választ. Ahogy elkezdte magyarázni az ötletét, megjelent az elméjében egy kép róla, Rosalie-ról és egy szegecses nyakörvről.

Apró fintorral az arcomon vártam, hogy Emmett befejezze a mondókáját, Isabella végre nemet mondjon, és nekikezdjünk a játéknak, de megint csak meg kellett lepődnöm.

- Én benne vagyok – egyezett bele Isabella. Elkerekedett szemekkel fürkésztem az arcát. Ennyire megzavartam volna a fejét az előbb? - merült fel bennem, de mikor Alice is rábólintott a dologra, nem volt más választásom, mint követni a példájukat. Semmi szükségem nem volt arra, hogy Emmett az orrom alá dörgölje, hogy két nő bátrabb volt, mint én. Különben is… Mennyi az esély arra, hogy Isabella legyőzzön engem? – kuncogtam fel magamban. Igaz, a képességemet nem tudtam vele szemben használni, de a sok-sok évtized alatt elsajátított logika és tapasztalat ellen semmit sem tehetett.

Emmett gyorsan elmondta még a játékszabályokat, aztán Alice elhelyezkedett Isabellával szemben. Kíváncsi voltam, hogy Isabella milyen játékos, ezért bár igyekeztem nem mutatni, izgatottan figyeltem a partit. Lenyűgözve éreztem magam, mikor rájöttem, hogy a játék elég kiegyenlített lesz. Alice gondolatai aggodalmasak voltak, minden idegszálával a táblára koncentrált, és lépésről lépésre csak nőtt a benne lévő feszültség.

Nem lehet, nem verhet meg! Ha azt a korongot odateszem, a másikat pedig… Igen, igen, ez így jó lesz! – sikkantott fel magában boldogan, miután végigjátszotta fejben az utolsó három kört. Érdeklődve vártam, hogy Isabella észreveszi-e, mire készül Alice, de nem tette. Végül Alice nehéz küzdelem árán ugyan, de győzött.

- Gratulálok! – Isabella nem tűnt csalódottnak, viszont én egyre jobban vártam, hogy kipróbálhassam magam vele szemben. Persze, esélye sem volt, de az előző partit elnézve reméltem, hogy így a képességem nélkül, tovább tart majd a játék, mint általában szokott.

Mosolyogva cseréltem helyet Alice-szel, hogy aztán az első perc után máris kitehessek egy malmot. Elégedetten néztem végig a táblán, mikor hirtelen az orromat megcsapta az erőteljes illat. Isabella a kezével legyezgetni kezdte magát – vérének és testének aromáját egyenesen felém sodorva. Megfeszülő testtel próbáltam úrrá lenni magamon, de mikor elkezdett vetkőzni, a bennem lévő szörnyeteg mellett a bennem lévő férfival is meg kellett küzdenem.

Elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogyan az ujjaival a hajába túrt, összefogja a tincseket, aztán a jobb vállára dobja őket. A nyaka teljesen fedetlenné vált. Hófehér volt, kecses és törékeny. A vékony bőr alatt ott lüktetett az élet ízletes forrása, én pedig majdnem hangosan felnyögtem a gondolattól, hogy félrelököm a táblát, rávetem magam, és…

És megkóstolom, végigcsókolom, le egészen a válláig, vagy talán, a gömbölyű halmokig is elmerészkednék, ha hallanám közben a sóhajait.

Edward… Azt hiszem, áll a játék – nevetett fel Alice magában kizökkentve a gondolataimból. Dühösen mozdultam arrébb egy aprót, hogy a nadrágom a megfelelő takarást nyújtsa. Alice még sosem volt ennyire pajzán, bár lehet, hogy csak azért nem vettem észre, mert eddig én sem kerültem soha ilyen helyzetbe. Vagy zavarba akar hozni, hogy Isabella legyőzhessen – merült fel bennem a gyanú, és Alice elméjébe nézve meg is győződhettem erről. Bosszús pillantást küldtem felé, de továbbra is jókedvűen szórakozott rajtam. Ez a lány nem semmi… Azonnal rátapintott a gyenge pontodra – tett újabb kétértelmű megjegyzést.

A tábla felé fordultam, és mély levegőket véve kitisztult annyira a fejem, hogy észrevegyem Isabella malomkísérletét, és megakadályozzam, hogy kitegye azt. Akkor sem fognak tudni megzavarni! Hiába fogtak össze ellenem!

- Nem kérsz egy kis jeges teát? – hallottam meg Alice hangját oldalról. Emmett rászólt, hogy ne zavarjon minket, de végül Isabella elfogadta az italt. Amíg Alice megtöltött egy poharat, Isabella újabb malommal próbálkozott. Hiába. Halkan felnevettem a gondolattól, hogy a kis női praktikáik mégsem jöttek be nálam úgy, ahogyan tervezték. Vagy legalább is, nem terelték el teljesen a figyelmemet a játékról.

Miután Isabella megkapta az italát, lépett egyet. Elgondolkozva néztem végig a táblán, és megpróbáltam elképzelni, mik lehetnek majd a következő lépései, aztán a kezembe vettem az egyik korongot. Már majdnem letettem, mikor Isabella félrehajtotta a fejét, és a hidegtől bepárásodott poharat a nyakához nyomta. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, amitől az enyém felgyorsult. A kezem egyszerűen csak letette a benne lévő tárgyat úgy, hogy egyáltalán nem is figyeltem, mit is csinálok.

Huh, ezt a csalit jól bekaptad, öcsi – röhögött fel hangosan Emmett rádöbbentve, hogy már megint mekkora idióta voltam. De ne szégyelld, ha tudnád, hogy Rose mikre tud rávenni, mikor épp nem a fejemmel gondolkozom – vigyorodott el, én pedig gyorsan kiszálltam az elméjéből a felmerülő emlékképek láttán.

Bosszankodva határoztam el, hogy akkor sem hagyom magam, de Isabella nem csak a malom terén bizonyult kemény ellenfélnek. Nem értettem, hogy próbálgathatja ilyen természetes nyugalommal a tűrőképességem határát, miközben én magam rettegek, hogy melyik lesz az a pillanat, amikor átlép rajta. Feszülő ágyékkal figyeltem, ahogy a teába mártja az ujját, aztán lenyalogatja róla a nedvességet. Annyira érzéki volt, de az arca pirulása miatt, olyan ártatlan is.

Zavartan hallgattam a családom gondolatait, akik pontosan tudták, milyen játékot játszik velem Isabella, ahogyan azt is észrevették, hogy ebben ő áll nyerésre. Carlisle és Esme aggódva fürkésztek engem, amitől csak még kevésbé tudtam odafigyelni a táblára. Azt már megszoktam, hogy én önkéntelenül is hozzáférek a kis titkaikhoz, de az még új volt, hogy ők is tudják az enyémeket. Természetesen, Alice és Emmett jól szórakoztak a kínomon, míg Jasper inkább együtt érzett velem. Rosalie pedig már jobban érezhette egy kicsit magát, mert elégedetten konstatálta magában, hogy mégsem vagyok olyan tökéletes, mint amilyennek láttatom magam.

Pörgő aggyal kerestem a megoldást, mivel nagyon úgy tűnt, hogy vesztésre állok. Ösztönösen felpillantottam Isabellára, hátha le tudom olvasni a következő lépést az arcáról, de ezzel megint csak hibát követtem el. Éppen beleivott a poharába, szemeim pedig végigkövethették, ahogyan egy szerencsés vízcsepp megadja magát. Végiggördült a nyaka ívén, át a kulcscsontja közötti részen, hogy aztán eltűnjön a blúza alatt – pont azon az útvonalon haladva, amelyet az ajkaim számára képzeltem el.

Reszkető kézzel léptem egyet, mire Emmett vidáman felhuhogott. Lepillantottam a táblára, és azonnal láttam, milyen ostoba hibát követtem el. Isabella még egyet lépett, és máris vesztettem.

Emmett jókedve és Rosalie gúnyos hangja dühössé tett, de mikor Carlisle kimondta az időeredményt is, úgy éreztem, felrobbanok. Nem elég, hogy mostantól egyfolytában azt hallgathatom majd tőlük, hogy eddig csak a gondolatolvasás miatt nyertem mindig, de még csalódást is okoztam apáméknak és saját magamnak. Hiába az orvosi akták vagy bármiféle más figyelemelterelés, ez egyszerűen nem fog menni. Ha már egy ostoba játékra sem tudok odafigyelni, hogyan lehetnék biztos benne, hogy egyéb esetekben vissza tudom majd fogni magam, ha Isabelláról van szó. Egész egyszerűen egyetlen pillantásával képes volt megőrjíteni, és ha még egy kicsit be is vetette magát, akkor az ellenállásom teljesen megszűnt.

Arra már nem is akartam gondolni, hogy ő vajon, mit gondolhat rólam… Hiszen, csak azért kacérkodott velem, hogy győzzön, én pedig belesétáltam a csapdájába. Most már biztosan tudja, hogy vonzódom hozzá. Ezek után hogyan fog viselkedni velem? Aggasztania kell, hogy egy vámpír nem csak a vérét, hanem a testét is kívánja… Vagy lehet, hogy a viselkedésemet a vére utáni vágynak tulajdonította? Bár úgy lenne… Akkor csak azt gondolná, hogy az vagyok, aminek látszom. Egy démon. De ha a férfivágyakat is észrevette rajtam, akkor mostanra már perverznek is hisz. Talán, az is vagyok…

- Hagyjuk inkább – motyogta halk hangon Isabella.

- Tessék? – Ez bolond? Egy teljes napig szívathatná Edwardot, és lemondana róla? Bocs, öcsi… - pislantott Emmett felém, mikor rájött, hogy valószínűleg, éppen hallom, amit gondol.

- Nem kell szolga – kezdett el összepakolni Isabella. Összevont szemekkel néztem rá. Nem. Vesztettem. És különben is, megérdemlem, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Hiszen, úgy csöpögtettem utána a nyálamat, mintha egy darab hús lenne. Undorítóan viselkedtem. Az a legkevesebb, hogy ezek után bármit megcsinálok, amit csak kér. Ha kell tüzes vasat is nyelek. Vagy talán, azt hiszi, hogy gyáva vagyok? Hogy meg akarok futamodni a vereségem következményei elől? Így is sok bűnöm van már, a gyáva megfutamodást nem fogom felírni a listára – határoztam el magam.

- Nyertél. Természetesen, betartom az ígéretemet! – feleltem kemény hangon az önundortól.

- Feloldozlak az ígéreted alól! – pislogott rám, de nem hagyhattam, hogy megkíméljen a büntetéstől. Ha másom már nem is maradt, még mindig úriember voltam, aki tartja a szavát. Bár az előbbi viselkedésem után egyáltalán nem csodálkoztam, hogy Isabella még az úriemberségemet is kétségbe vonja.

- Csakhogy én nem hagyom! Fogadtunk, nyertél! – feleltem az önutálattól csöpögő hangon. – Parancsolj velem! – hajoltam meg előtte, ahogyan régen egy úrihölgy előtt volt szokás. Elpirulva nézett rám, de nem volt lehetősége tovább vitatkozni. Alice szemei a távolba meredtek, és ez mindannyiunk figyelmét elterelte a malomjátékról. Jasper azonnal mellette termett, mint mindig ilyenkor.

- Mit látsz?

- Egy vámpír. A közelben van. Isabella szagát követi – motyogta. Tudtam, hogy Alice utolsó mondata egy rossz következtetés volt csak, mert összezavarodott a látottaktól – ha a vámpír Isabellát követte volna, akkor ez a látomás nem is létezett volna –, de nem volt időm végiggondolni a hallottakat.

Mind azonnal felugrottunk, és izgatottan fürkészni kezdtük az erdőt. Mélyet lélegeztem, hátha megérzem az idegen szagot, de a szél pont az ellenkező irányba fújhatott, mint amerről a vámpír jött. Megpróbáltam kiszűrni a gondolatait, és végül sikerrel jártam. A mámor zavaros érzése járta át a fejemet – a vámpír éppen táplálkozott. Egy turista rossz helyen volt rossz időben – az ő illatát követhette a nomád, nem Isabelláét, ahogyan Alice hitte.

- Hogy néz ki? – kérdezte Jasper félig visszarántva a tisztásra.

- Ráillik Isabella leírása – jelentette ki a húgom.

A szél hirtelen megfordult, a vámpír pedig a magasba tartott fejjel szimatolt a levegőbe, és egy másfajta öröm szállta meg.

Hmmm… Ez az ő illata… Biztosan az övé – mormolta magában, aztán rohanni kezdett. Most már valóban Isabella illata után.

A múlt árnyai - Edward szemszög - 6. fejezet

6. BIZALMAS ÉRZÉSEK




ESME FÉL ÉJSZAKA MESÉLT ISABELLÁNAK, aki eközben úgy bújt az ölelésébe, mint egy kiscica a meleg, puha díszpárnához. Pedig Esme nem volt se meleg, se puha, de mintha ez egyáltalán nem zavarta volna Isabellát. A vonásai nyugodtak voltak, néha még egy-egy halovány mosoly is kiült az arcára. Mikor elszenderült, anyám még sokáig ringatta őt a haját simogatva. Egy másodpercig azt képzelte, a saját gyermekét altatja egy rémálom után.

Csak akkor eresztette el Isabellát, mikor önkéntelen, apró borzongások futottak végig a hidegtől rajta álmában. Óvatosan a párnára fektette, anélkül, hogy felébresztette volna, aztán vetett rá egy utolsó pillantást, és magára hagyta. Hálás érzés öntött el Esme iránt – örültem, hogy sikerült megnyugtatnia őt, és rémálom mentes álmot hoznia a meséivel számára.

Az ember azt hinné, hogy az alvással töltött órák alatt semmi sem történik, és valakit éjszaka figyelni, felesleges időtöltés… Ez fatális tévedés. Annyi apró, kielemezni való rezdülés, mozdulat, arcjáték jellemzi alvás közben az embert, hogy izgalmasabb, mint egy kalandfilm. Vajon miért fordul Isabella tíz percenként egyik oldaláról a másikra? Kényelmetlen számára az ágy? Vagy csak elzsibbad a lába és a karja, amin éppen rajta fekszik? Miért ráncolta az orrát hajnali négy óra harmincöt perckor? Álmában megszagolt valamit? Vagy az ablakban lévő virágok illatát érezte meg? Miért sóhajtott, amikor a nap éppen felbukkant a látóhatáron?

Egyszerre élveztem a megfigyeléseimet, és dühített, hogy van olyan dolog, amely örök rejtély marad előttem. Sokkal könnyebb dolgom volt Vele, Ő legalább elejtett egy pár mondatot álmában, amiből következtethettem dolgokra, de Isabellának nem csak az elméje volt néma.

Jó párszor megkérdeztem magamtól, mit is csinálok tulajdonképpen… Miért ülök egy fa tetején, és figyelem egy vadidegen lány minden egyes rezdülését… Nem tudtam a választ, de azt igen, hogy nem vagyok képes megmozdulni. Vagy milliószor elhatároztam, hogy lemászom a fáról, vagy csak elfordítom a fejemet, de képtelen voltam megtenni.

Vajon tényleg természetes lenne, amit érzek? Carlisle azt mondta, ő pedig sosem szokott tévedni. Ő az egyetlen, akinek a véleményében tökéletesen megbízom, aki mindig tudja, mit kell tennünk, és mi a helyes. Talán, ez tényleg nem az én hibám. Egy érzés, amit nem tudok irányítani, csak annyit tehetek, hogy megpróbálok nem foglalkozni vele. Mint a szomjúsággal.

Ez is legalább olyan kínzó volt, mint a vér utáni vágyam. Valahányszor Isabella a közelemben volt, a késztetés, hogy megérintsem őt, végigbizsergette az egész testemet. Ez a fajta testi vágy még új volt nekem. Ő volt az egyetlen, aki iránt hasonlót éreztem sok-sok évtizeddel ezelőtt, de abban az esetben ez együtt járt a szerelemmel. Az, hogy valaki olyan iránt is vágyakozhatok, akit alig ismerek, bizarr és ijesztő érzés volt. Mintha egy átlagos, idióta tinédzserfiú lennék, akinek minden szoknya látványától kiguvadnak a szemei.

Tudtam, hogy ez egy természetes ösztön az embereknél, mégis idegesített, ha az iskolában ezeknek a kölyköknek a gondolatait kellett hallgatnom. Legtöbbjük számára, egy lány csak a saját férfi énjük felfedezéséhez szükséges eszközt jelentette, ez pedig undorított engem. Teljesen más neveltetést kaptam, mint amihez ők tartották magukat. Nekem még azt tanították, hogy egy férfi tisztelje és védelmezze a nőket, ezzel szemben jó ideje csak azt tapasztaltam magam körül, hogy lenézik és kihasználják a „gyengébbik” nemet. Azt azért szívesen megnéztem volna, ahogy egy magát nagyra tartó férfi pokoli kínok között világra hoz egy gyermeket – a legtöbben már egy nátha miatt is megjátszották a haldoklót. A megvetéstől grimasz ült ki az arcomra.

Mikor Isabella ébredezni kezdett, izgatottan mozdultam előrébb az ágon, mintha nem láttam volna eddig is tökéletesen őt. Karjait a magasba emelve nyújtózkodott egyet, mellkasa előre feszült, a nyaka ívesen hátrahajlott kissé, aztán aprót remegve ernyedtek el az izmai. A méreganyag elöntötte a számat, az ágyékom pedig lüktetni kezdett. Izgatottan nyeltem egyet, aztán zavarodottan sütöttem le a szemeimet, és megpróbáltam mélyeket lélegezve csillapítani az ösztöneimet.

Talán, az izgatottság miatt nem észleltem korábban Jasper gondolatait, de mire rájöttem, mire készül, már kopogtatott is Isabella ajtaján, és megkapta az engedélyt a belépésre. Dühösen mordultam fel. A terv, amit kieszelt, egyáltalán nem tetszett nekem, de most már nem ronthattam be a szobába, és nem vonszolhattam ki őt onnan anélkül, hogy Isabella ne nézzen teljesen őrültnek és ne követeljen magyarázatot.

- Megkérdezném, hogy érzed magad, de tudom… - viccelődött Jasper tőle szokatlan módon, miután helyet foglalt egy széken. Összevont szemöldökkel nyugtáztam, hogy valami miatt kedveli Isabellát. Általában távolságtartó volt az idegenekkel, még úgy is, hogy most már egészen jól bírta a vegetáriánus életmódot, de most csak fizikailag tartotta meg az öt lépést, érzelmileg nem. A gondolataiban Isabelláról kedves képet festett, és valamiféle sorstársként könyvelte el amiatt, hogy érzelmileg ennyire egymásra voltak hangolódva. Mikor Isabella visszamosolygott rá, megfeszültem. – Tudod, az este gondolkoztam. Miután volt az a rohamod a rémálomtól…

- Sajnálom, hogy te is érzed, amit én – kért bocsánatot azonnal Isabella. Már megint ez az önzetlenség. Nem a saját félelmein rágódik, hanem azon, hogy Jaspernek is át kellett élni őket. Hirtelen szorító érzést éreztem a mellkasomban. Vajon, tényleg csak önzetlenségről van szó?

- Nem te tehetsz róla. És… Talán, segíthetnénk egymáson – hozakodott elő Jasper az őrült gondolataival. Soha az életben nem éreztem magam még ilyen iszonyatosan. Nem tudnám elviselni újra. Muszáj rájönnöm, hogyan csillapítsam Isabella érzéseit a képességemmel, különben beleőrülünk mindketten.

- Segíthetnénk? – Isabella arca felragyogott, és lelkesen csillogó szemekkel várta a magyarázatot. – Mit kéne tennem?

- Nem biztos, hogy könnyű lesz, és az sem biztos, hogy sikerül… - Mondta el Jasper az igazat. Nem is értem, hogy juthatott eszébe ilyen őrültség. Kísérletezni Isabellával, mint egy egyszerű laboratóriumi patkánnyal… A gondolat is felidegesített.

- Csináljuk! – Hitetlenkedve ráztam meg a fejemet. Isabella még azt sem tudta, miről is van pontosan szó, máris gondolkodás nélkül beleegyezett a dologba. Hogy lehet ennyire felelőtlen? Nem is számít neki, hogy megsérülhet, hogy baja eshet, sőt, ha Jasper nagyon elveszti a fejét, akkor… Nem, ezt elképzelni is iszonyú!

- Még el sem mondtam, hogy mi a tervem. – Jasper nevetése meghökkentett. Jó ideje volt már a családunk tagja, de csak ritkán hallottam ennyire fesztelenül nevetni – akkor is legtöbbször Alice-nek köszönhetően. De az még jobban megdöbbentett, hogy Isabella szívverése felgyorsult a kacagásra. Pont, mint azoknak a nőknek, akiken néha napján használtam az elkápráztatási képességemet. Lehet, hogy Isabellának tetszik Jasper? – martak bele az ujjaim a fakéregbe. Elképzeltem, ahogy elrugaszkodom a fáról, bevetem magam az ablakon, megragadom Jaspert, és kihajítom a csukott ajtón keresztül.

Mi a fenét csinálok? – szorult a levegő a tüdőmbe. Azon elmélkedem, hogyan bántanám a családom egy tagját, csak mert Isabella pulzusa megemelkedett? Megőrültem! Most már biztos, hogy megőrültem!

- Hát, én ráérek… Szóval, halljuk! – csapta össze a tenyerét Isabella, és az arcán hatalmas vigyor ült.

Ez kellemes. Nagyon kellemes…- dorombolta Jasper belső hangja jól lakott kandúr módjára, miközben észrevehetetlenül előrébb dőlt a széken, hogy kiélvezze az Isabellából áradó lelkesedést. A testem megfeszült, hogy előre vesse magát, és már majdnem ellöktem magam az ágtól, mikor az alattam felcsattanó gondolat megzavart.

Edward Anthony Mason Cullen! Ha meg mered tenni… - Alice villogó szemekkel nézett fel rám. Egy másodpercre ledermedtem, aztán megráztam a fejemet, mintha egy álomból ébredtem volna.

- Honnan…? – kezdtem bele a kérdésbe döbbenten. Elvileg Alice-nek nem lehetett látomása arról, amit tenni készültem, hiszen Isabella volt a tervem kiváltó oka.

Figyeltelek, ismerlek, gyere le onnan most azonnal! – fonta össze maga előtt a karjait, és a lábával topogni kezdett, hogy jelezze, igyekezzek. Kelletlenül pillantottam a szoba felé, ahol Jasper épp most kezdett bele a magyarázatba a quileute-ok származásával kapcsolatban. Tudni akartam, hogyan reagál Isabella, de a húgom pillantásából tudtam, hogy jobb, ha majd később, Jasper fejéből szerzem meg az információkat.

- Mi van? – morogtam durcásan, amint földet ért a lábam.

- Tudtam, hogy nem fogsz egyetérteni Jazz tervével, de ez azért egy kissé túlzás – feddett meg Alice.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz… - néztem félre.

- Szóval, Isabella miatt morogtál, és őt akartad megtámadni, miután beveted magad a szobámba – mellesleg az én ablakomat betörve? – Pár pillanatig csendben voltam, aztán dühösen kifújtam a tüdőmben tartott levegőt.

- Nem. Természetesen, nem. De hogy a fenébe juthatott eszébe Jaspernek ez az egész? Őrültség! Mi van, ha túlságosan összeomlik, és elveszti az önuralmát? Végiggondolta, milyen veszélyt jelenthet Isabellára? – törtem ki hirtelen.

- Jasper az, aki biztosan mindent hideg fejjel végiggondol, mielőtt cselekedne – ráncolódott össze sértődötten a pisze orr.

- Szerintem, most túl nagy hatással volt rá a tegnapi rémálom – ragaszkodtam a meglátásomhoz.

- Akkor beszélj vele! Nem az a megoldás, hogy nekiesel. Szerinted, Isabellának mekkora megrázkódtatás lett volna, ha a szeme láttára kezdtek harcolni? Így is épp eléggé ki van borulva! – pörölt velem Alice teljesen jogosan – bár ezt jelen pillanatban nem ismertem volna be akkor sem, ha máglyával fenyegetnek. – Mi a fene ütött beléd?

- Semmi – préseltem össze a számat. Hogy mondhatnám meg Alice-nek, hogy szerintem, Isabellának tetszik Jasper, mint férfi. A gondolattól önkéntelen morgás hagyta el a számat, mire Alice meglepetten lépett közelebb.

Edward… - érintette meg a karomat.

- Alice, most ne, kérlek! – húzódtam hátrébb. Nagyot sóhajtott, aztán megadóan bólintott egyet.

- Rendben, akkor most magadra hagylak. De ha nem tudsz viselkedni… - A hangsúlya túl fenyegető volt ahhoz, hogy semmibe vegyem.

- Oké, megértettem – forgattam meg a szemeimet. Még egy utolsó pillantást vetett rám, aztán visszarohant a házba. Gyorsan visszakapaszkodtam a faágamra, aztán belenéztem Jasper fejébe. Azt figyeltem az Alice-szel való beszélgetés közben is, hogy mit mondott pontosan Isabellának, de azt is látni akartam, hogy Isabella hogyan is reagált pontosan arra, amit megtudott. Szerencsére, egészen nyugodtan fogadta, hogy a nagyapja egy farkas volt. Azt már kevésbé, hogy a testvéréből is az lehet egyszer. Egyfelől rosszul esett, hogy átfutott az agyán a gondolat, hogy bántanánk az öccsét, ha a génjeinek köszönhetően farkas lenne belőle. Másfelől, érthető volt… Egyetlen iszonyú tapasztalata volt eddig egy vámpírral. És a fajtánk, tényleg veszélyes – még akkor is, ha vegetáriánus életmódot folytat valaki, ahogyan mi is. Elég csak egyetlen megingás, és… De ez nem történhet meg!

- És… mi is a terved? Hogyan tudnánk segíteni egymáson? – kérdezte Isabella.

- Gyakorlással. A képességeimmel először előhozzuk az érzéseidet felerősítve, hogy aztán megpróbálhassam lecsillapítani mindkettőnkben. Ez… Nem lesz túl kellemes. Megint sokkot kaphatsz, és további rémálmaid lehetnek. De ha megtanulom szabályozni a képességemmel az érzéseidet, akkor mindkettőnknek könnyebb lesz. – Vártam, hogy Isabella tiltakozni kezd – ki akarna direkt szenvedést okozni magának egy bizonytalan végeredményű kísérlet miatt? – így mikor végül megszólalt, döbbenten kerekedtek el a szemeim.

- Csináljuk. – Jasper gondolatban megkönnyebbült, hogy sikerült meggyőznie Isabellát, én viszont nem hittem a fülemnek. Ez nem normális viselkedés egy embertől. Talán, tényleg túl sok volt neki, ami vele történt, és elment szerencsétlen lány józan esze. Vagy Tőle örökölte, hogy teljesen hiányzik belőle a túlélőösztön. – Mit tegyek?

- Egyelőre semmit. Előbb még el kell intéznem néhány dolgot. Ma este elmegyek vadászni, és nem árt egy kis rákészülés sem… Ti úgy mondanátok, hogy lelkileg… És beszélnem kell a többiekkel is. Jobb, ha valaki felügyel ránk közben – magyarázta legnagyobb megkönnyebbülésemre Jasper. Így még van időm megmondani neki, hogy megtiltom neki ezt az egészet. Igen, megtiltom! Az én feladatom Isabella védelmezése, így jogom van hozzá, nem igaz?

- Felügyel? Miért? – érdeklődött naivan Isabella. Hát tényleg nem érti, mennyire veszélyesek is vagyunk rá nézve? Ez tényleg nem normális viselkedés. Pont olyan, mint… Talán, neki sem ártana, ha segítséget kapna… Képzett segítséget. Apám még mindig ismert egy csomó embert, akik elintézhettek volna egy gyógykezelést, ha szükséges.

- Nem tudom, hogy fogom viselni az érzéseidet. Még mikor nem koncentráltam direkt rád, akkor is szinte elviselhetetlenek voltak… - borzongott meg gondolatban Jasper. Iszonyatosak, szörnyűek és borzalmasak. – Nem akarok neked még véletlenül sem ártani. – Egy lehetséges jövő képei peregtek végig Jasper lelki szemei előtt, amelyben képtelen volt elviselni a rá törő érzéseket, és Isabellának esett. Nem, ez nem fog megtörténni. Rendesen felkészülök. Nem fogom bántani. Nem bánthatom őt, nem bánthatom őt, nem bánthatom őt. – A mantra, amit ismételgetett, felzaklatott. Sosem hallottam még ennyire küzdeni önmaga ellen csak az áldozat védelmében. Sok-sok évtizeden keresztül figyeltem, ahogyan harcolt az ösztöneivel, de főleg Alice miatt tette. Nem akart neki csalódást okozni. Most viszont… Miért érdekli, hogy Isabellának baja esik-e? Miért fontos a számára, hogy ne bántsa őt? Miért törődik vele, mikor ez az én feladatom lenne? – dühöngtem magamban.

Valahol mélyen tisztában voltam vele, hogy örülnöm kéne, amiért Isabella biztonságban van a családunk minden tagjától, mégsem tudtam, elhessegetni a kellemetlen érzéseket a gyomrom tájékáról. Úgy éreztem, mintha valaki leváltott volna. Ilyen érzés lehet, mikor kirúgják az embert a munkahelyéről...

Azért maradtam Isabella közelében a múlt és a – pusztán testi – vágyaim ellenére, mert a saját, egyszemélyes küldetésemnek tartottam, hogy mindentől megvédjem őt. Erre jön Jasper, és megpróbálja átvenni a helyemet. Aggódik érte, félti, pedig semmi köze nincsen Isabellához.

Miért, neked van? – A belső hangom már megint Jacob Black idegesítő hangszínén szólalt meg. – Neked mi közöd hozzá? Talán a rokonod vagy a barátod? Egyik sem. Az pedig főleg nem, amire vágysz! Egy Black sosem szeretne bele egy vérszívóba! – köpte felém undorodóan.

Nem is akarom, hogy belém szeressen! – vágtam vissza. – Miért akarnám?

Azt csak te tudhatod… - visszhangzott a gúnyos kacaj a fülemben összezavarva minden érzésemet.

Tévedsz, nem akarok ilyesmit! Sosem akarnék újra keresztülmenni azon, amin korábban. És azt sem bírnám elviselni, ha még egy embernek olyan fájdalmat okoznék, mint Neki. Bolond vagy! – kiabáltam a képzeletbeli Jacobbal.

Az ajtócsukódás hangja zökkentett ki a képzelődéseimből. Megrendülten igyekeztem visszaemlékezni Isabella és Jasper utolsó mondataira, de képtelen voltam rá. Nem azért, mert elromlott a vámpírmemóriám, hanem mert annyira belemerültem a saját kis világomba, hogy nem is hallottam, amiről beszéltek. Még hogy Isabellának kéne orvosi segítség… - halk, kétségbe esett nevetés hagyta el a számat. Hiszen én vagyok az, aki teljesen megőrült! – martam bele a hajamba az ujjaimmal.

Végignéztem, ahogyan Isabella megreggelizik, aztán mikor kiment a fürdőszobába, ismét elhagytam a fámat, hogy megkeressem Jaspert, és beszéljek vele. Magamban ezerszer megfogadtam, hogy higgadt maradok, és nem esem neki, de a kezeim remegtek, amikor kopogás nélkül kinyílt előttem az ajtaja. Érezte rajtam, hogy milyen lelkiállapotban vagyok, mert a szoba túlsó felébe húzódott. Nem azért, mert félt tőlem, hanem, hogy nekem könnyebb legyen.

Megengeded, hogy segítsek egy kicsit? – kérte az engedélyemet. Tudta, hogy ha e nélkül piszkálna bele az érzéseimbe, akkor később még dühösebb lennék rá. Merev nyakkal bólintottam egy aprót, mire a nyugalom hullámai feloldották a görcsöt a testemből.

- Köszönöm – motyogtam magam elé.

- Nem pártolod az ötletemet, igaz? – kérdezte, amint nagyjából lehiggadtam.

- Nem – jelentettem ki. – Túl veszélyes. Nem hagyhatom, hogy az erőddel kísérletezz Isabellán.

- Tiszteletben tartanám a kérésedet, de te nem érezted, hogy szenved az a lány… - Iszonyatos lelki kínokat él át - feszültek meg Jasper arcizmai hirtelen, és egy másodpercre ismét elöntött a düh, amit korábban éreztem.

- Ő vagy te? – szűrtem a szavakat a fogaim között.

- Mindkettő – ismerte be Jasper. – Megteszek minden biztonsági előkészületet, amire csak szükség lehet.

- Megmondtam, hogy nem – léptem előre fenyegetően egyet.

- Isabella beleegyezett – próbálta megkerülni az akaratomat. Ökölbe szorultak a kezeim egy pillanatra, és a nyugtató hatás ellenére átfutott az agyamon, hogy beviszek egy jobbegyenest neki. Neki is könnyebb lenne, ha sikerülne…

- Ha sikerülne… - kaptam az alkalmon, hogy a saját gondolatait fordítsam ellene. – Ez itt a lényeg! Mi van, ha valami balul sül el? – vontam fel a szemöldökömet hidegen.

- Alice ott lesz, hogy megállítson. Őt sosem bántanám, a legelborultabb pillanatomban sem. Képes arra, hogy lenyugtasson. – Jasper tekintete tele volt a húgom iránti szerelemmel és bizalommal. Összezavarodva ráztam meg a fejemet.

- Ez akkor sem… - kezdtem volna bele, mikor meghallottam Alice-t közeledni. A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és egy hatalmas vigyorral az arcán szökdécselt be hozzánk, ami még akkor sem olvadt le róla, mikor észrevette, milyen feszültek vagyunk.

- Szükségem van Jasperre! – ragadta meg az említett karját, aztán maga után vonszolta.

- Éppen… - Jasper egy bocsánatkérő pillantást vetett felém, miközben Alice kényszerítő hatására elhagyta a szobát. - …beszélgettünk – fejeztem be a mondatomat, melyekre már csak az üres szoba falai figyeltek. – Csodás – nyögtem fel. Idegesen vonultam ismét a fámhoz, holott tudtam, hogy Isabella most nem tartózkodik Alice szobájában. Hallottam a szívverését, a hangját, a lépései zaját – legnagyobb meglepetésemre Rosalie szobájából.

Visszamásztam az ágamra, aztán újabb megfigyelési módszerhez folyamodtam – bepillantottam Rose fejébe. Isabella a testvére bölcsője mellett állt Emmettel egyetemben, aki nagyon lelkesnek tűnt. Ezzel szemben Rosalie gondolatai egyáltalán nem voltak felhőtlenek.

Nem értem…Nem értem, mit csinálhatok rosszul. Órákig ringattam, énekeltem neki, beszéltem hozzá, és semmi. Emmett pedig bejön, rávigyorog, és… Megőrülök! Ennyire pocsék anya lett volna belőlem? – nyöszörgött magában, miközben féltékenyen figyelte a kisbaba körül állókat. A benne lévő zöld szemű szörnyeteg nem az apró gyerekre haragudott, aki jelen pillanatban is semmibe vette őt, hanem azokra, akik elcsábították a figyelmét. Ha nem tudtam volna, mit jelent számára az anyaság, akkor most jót szórakoztam volna a bosszúságán. Így csak sajnálatot éreztem iránta.

- Te tudtad, hogy tud ilyet? – hajolt Emmett a bölcső fölé hátat fordítva Rosalie-nak. Egy pillanatra Rosalie gondolatai elterelődtek, és szemei a feszes férfifenékre szegeződtek. Jaj, ne már! – nyögtem fel fintorogva. Azonnal elhagytam az elméjét, és Emmettre váltottam.

- Milyet? – érdeklődött Isabella, és mintha kíváncsiság ült volna ki az arcára. Hirtelen összerezzentem, ahogy rájöttem, mire is készül Emmett. A testem megfeszült, mikor morogni és vicsorogni kezdett. Idióta! Minden figyelmemmel arra koncentráltam, hogy Isabella mit reagál. Ujjai a bölcső szélére feszültek, és teljesen elfehéredtek a szorítástól, a lélegzete elakadt, a pulzusa felgyorsult. Miért nem veszi észre Emmett, hogy a frászt hozza rá? – dühöngtem magamban.

Aztán a morgást hangos, élénk gyermeki kacaj fűszerezte meg. A kisbaba úgy nevetett, mintha valami csodálatos dolgot látna. Szemmel láthatóan élvezte azt, amitől halálra kellett volna rémülnie. Úgy tűnt, ez a fajta elmebetegség örökletes a családjában… - gondolkoztam el.

Ez jó móka volt! – dünnyögött Emmett magában. – Bátor kiskrapek. És miattam nevet – vigyorodott el, aztán mikor Isabella közölte vele, hogy nevetni minden kisbaba tud, elszontyolodott. Persze, ez csak egyetlen másodpercig tartott – mint általában mindig Emmett esetében -, míg eszébe nem jutott valami…

- De még biztosan egyetlen kisbabát sem nevettetett meg egy vámpír.

- Ebben biztos vagyok. – Isabella kuncogása elfeledtetett egy pillanatra velem mindent, de Rosalie megzavart abban, hogy kiélvezzem a kedves hangot.

- Most, hogy mind ilyen vidámak vagytok, megyek, és hozok neki tápszert. Valakinek arról is gondoskodnia kell, hogy ne haljon éhen – mordult fel, majd kisietett a szobából. Isabella értetlenül nézett utána. Fél füllel hallgattam Emmettet, ahogy elmagyarázza Rose rosszkedvének az okát, de a tudatom nagy része már a házunkhoz vezető úton járt – Carlisle közeledett az autójával hazafelé a kórházból.

Gondolatai körülöttem jártak, ezért inkább rájuk koncentráltam. Még mindig aggódott értem, és tudtam, hogy amint megérkezik, az lesz az első dolga, hogy a segítségemet kéri majd pár kórlap áttanulmányozásában. Nem azért, mert egyedül nem tudott volna rájönni, mi baja a betegeinek, egyszerűen le akarta kötni a figyelmemet valamivel, és úgy gondolta, ezek elég érdekes esetek ahhoz, hogy megfeleljenek a célnak.

Mikor kiszállt az autóból, azonnal a fa felé pillantott, aztán köszönésképpen bólintott egyet felém.

Feljönnél kérlek, a szobámba egy tíz perc múlva? Csak előtte elintézek egy telefont… – Aprót biccentettem a fejemmel, mire halványan elmosolyodott, aztán tovább indult a ház felé. Visszatérve Emmett gondolataihoz, rémülten rezzentem össze. Isabella éppen kiemelte a testvérét a bölcsőből, hogy a testvérem karjaiba adja. Már majdnem leugrottam az ágról, hogy megakadályozzam, mikor Emmett halk, koncentráló gondolatai megszülettek. Még sosem láttam őt ennyire fókuszálni valamire…

Csak óvatosan, finoman. Nem lesz baj. Képes vagyok rá – fojtotta vissza a lélegzetét izgatottan, ahogy a törékeny, forró test a kezeibe került. Istenem! – sóhajtott fel. Olyan picike. Annyira csöppnyi. Ez… ez egyszerűen… Nem találta a megfelelő szavakat, de pontosan tudtam, mit érez. Egy másodpercre eszébe jutott az a másik élet, amelytől a sors – és az a medve – megfosztotta őt. Talán, egyszer a saját gyermekét is így tartotta volna a kezében…

Sosem láttam a vágyat Emmettben arra, hogy apa legyen. Maximum futó percekre fordult meg a fejében a gondolat – akkor is inkább azért, mert Rosalie kedvéért bármit megtett volna. Most viszont – létezésében először – sajnálta, hogy kimaradt az életéből ez az állomás. A meghatódottság átragadt Isabellára és rám is. Emmett elméjében lenni szinte olyan volt, mintha a saját karomban éreztem volna azt az apróságot…

Az újdonsült érzelmek miatt lehetett, hogy Emmett és én is későn vettük észre Rose érkezését – már az ajtóban állt, mikor feleszméltünk a jelenlétére.

- Rosalie… - Bár Emmett nem volt gondolatolvasó, pontosan leolvashatta a női arcról, hogy Rose éppen mit is gondol. Egy másodpercre még az én mellkasom is összeszorult a látványtól. Istenem, ezt nem kellett volna. Szegény angyalom… - szorult össze a torka, de mozdulatlan maradt, míg Isabella át nem vette tőle a kisbabát. A francba, ezt elszúrtam, nagyon elszúrtam – vádolta önmagát, miközben kiszáguldott a szobából szerelme után. Nagyobb lelkiismeret-furdalással küszködött, mint mikor kezdetekben a vegetáriánus életformánkkal szemben voltak botlásai.

Mivel már nem volt kinek a szemein keresztül figyelnem Isabellát, és apám is letette odafent a telefont, ezért elindultam a házba. Mikor beléptem az ajtón, azonnal tudtam, hogy baj lesz. Isabella elgondolkozva lépett egyet előre, pont az utolsó lépcsőfok szélére. Ideje sem volt meginogni, már zuhant is előre. Karjai ösztönösen szorították magukhoz a kisbabát, miközben halkat sikkantott.

Nem gondoltam át, mit teszek, csak ösztönösen elé suhantam, és kinyújtva a kezeimet, elkaptam a vállánál fogva. A kisbaba – és a forró, női alkar – a mellkasomhoz simult, de tartottam annyira Isabella súlyát, hogy ne nyomja agyon, ahogy előre esik.

- Jól vagy? – kérdeztem aggódva, amint a lábai biztosan álltak a földön – ennek ellenére nem voltam képes még elereszteni őt. Isabella ahelyett, hogy saját magát vizsgálta volna meg, azonnal lepillantott az öccsére, és mikor látta, hogy semmi baja nem esett, megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Igen – felelte, aztán felemelte a fejét, és tekintetét egyenesen az enyémbe fúrta. Kavargó, forró csokoládé… Szemeim, mintha felszívták volna a belőle áradó hőt – az arcomon keresztül lekúszott a nyakamba a vállamig, onnan pedig elterjedt az egész testemben. Az eddig bennem szunnyadó szörnyeteg dorombolva gyönyörködött az elpiruló női arcban, és szívta magába a kisbabaillattal keveredő aromát. De nem a szomjúságom volt most a legerőteljesebb érzés bennem. Legalább is, nem a vér iránti szomjúságom.

A másodperc egy töredékére elvesztettem az uralmat magam fölött, és lepillantottam a rózsaszín, telt ajkakra. Csak egy kicsit kéne előrébb dőlnöm, és megízlelhetném őket. Vajon olyan puhák, mint amilyennek látszanak? Milyen lehet az ízük? Isabella sóhajtana, ha a jéghideg szám rájuk tapadna? – gyorsult fel a légzésem, mikor elképzeltem. Olyan könnyű lenne megtudni. Csak egyetlen mozdulat…

A fejem előre mozdult, hogy választ kapjak a kérdéseimre.

A múlt árnyai - Edward szemszög - 5. fejezet

5. BŰNTUDAT




- JÓL VAGY? – A rémület a testemnél is jegesebb hullámmal rohant végig rajtam. Hogy lehettem ennyire ostoba, felelőtlen, idióta? Darabokra törhettem volna minden csontját, a koponyáját… De lehet még belső vérzése vagy agyrázkódása. Istenem, segíts, csak ezt ne… Ne hagyd, hogy baja essen Neki!

- Au! - A halk jajongó nyögéstől kissé megkönnyebbültem – legalább magánál van, ez jó jel. Elviszem apámhoz, és ő segít majd… - Bella, mondj valamit… - könyörögtem. Újra hallanom kellett a hangját, hogy elhiggyem, tényleg nem halt meg a karjaim között.

- Azt hiszem, egyben vagyok – jött a válasz, mire megnyugodva kieresztettem a tüdőmben tartott levegőt. Kellett pár tizednyi másodperc, mire felfogtam, hogy a hang, amit annyira vágytam hallani, kicsit más volt, mint az emlékeimben. Meglepetten mértem végig az alattam fekvő lányt, mintha most látnám őt először létezésem során. A teste olyan forró volt, - égette a halott bőrömet -, arca kipirult láttatva az apró erecskéket, amelyek az édes, vöröslő nedűt szállították, szemei pedig még mindig csillogtak a könnyektől. Illata őrjítően hatolt az orromba beindítva bennem mindent, amit csak egy démon és egy férfi ösztönösen érezhet egy női test ilyesfajta közelségétől.

Zavartan ráztam meg a fejemet, hogy ezek a szörnyű gondolatok kitisztuljanak az elmémből, és úgy pattantam talpra, mintha Isabella tényleg lángokban állt volna, és képes lett volna felemészteni engem.

- Mi a fenéért vetetted rám magad? – A dühös hang csak még inkább erősítette a lelkiismeret-furdalásomat. Először majdnem megöltem őt, aztán pedig jöttek ezek az undorító és megbocsáthatatlan érzések. A bennem lévő vámpírt még megértettem – őt az ösztönei vezették, mint egy állatot -, de a testem reakciója szégyenkezéssel és rémülettel töltött el. Miféle lény képes ilyesmit érezni egy ismeretlen gyerek iránt, aki perverz módon ennyire hasonlít arra a tiszta és ártatlan lényre, akit minden halott porcikájával szeret…

- Sajnálom – kértem bocsánatot tőle, de képtelen voltam ránézni. Mély levegőt véve igyekeztem kordában tartani az érzéseimet, miközben győzködtem magam, hogy ez csak valami pillanatnyi elmezavar lehet. Egy botlás, semmi több. Bárkivel előfordulhat, nem igaz? Hiszen, nem mindig tudunk uralkodni a testünk felett. Ahogyan az emberek sem tudják irányítani például, hogy mikor dobbanjon a szívük. – Majdnem átlépted a határt… - próbáltam megmagyarázni a történteket. Igen, csak ennyi történt. Meg akartam védeni őt az ígéretemhez hűen, de nem voltam felkészülve egy test közelségére. Ha felkészülten, átgondoltan ért volna a helyzet, akkor ez nem történhetett volna meg.

- Milyen határt? – A szemem sarkából láttam, hogy körbepislog, mintha csak valami jelzőtáblát keresne, amely figyelmezteti, „Eddig gyere, ne tovább!”.

- Ez… hosszú – néztem fel rá végül. Tudnom kellett, hogy tényleg képes vagyok-e uralni magam tudatosan. A tekintetem végigsiklott rajta, megvizsgálva minden egyes porcikáját. Nem is volt már olyan kislány, mint amilyennek hittem – talán, ez volt az oka, hogy a testem önkéntelen reakciót mutatott felé. Még mindig éreztem, hogy hatással van rám, de már kevésbé, mint mikor alattam feküdt. – Vissza kéne mennünk, mert még betegebb leszel – tanácsoltam, mikor rádöbbentem, hogy az a vékony pizsama, ami rajta van, és a lábán lévő papucs, valószínűleg, egyáltalán nem védi az erdő hűvösétől. Lassan bólintott egyet, aztán elindult pont az ellenkező irányba, mint amerre a házunk volt. Az arcomra futó önkéntelen mosolyt erővel szüntettem meg.

Újabb próbát akartam tenni. Vajon, ha megérintem őt, akkor képes leszek elnyomni a testem késztetését? Hirtelen léptem mögé, de a kezem óvatosan helyeztem a vállára. A testmelege átütött a vékony pizsamán megbizsergetve az ujjaim hegyét. Ahogy felnézett rám, a tekintete elhomályosult, és a légzése kihagyott, pont mint az Övé, mikor ilyen közel voltam hozzá. Az nem lehet, hogy ugyanazt érzi, mint Ő! A gondolat egyszerre töltött el rettegéssel és valami furcsa melegséggel. Mintha egy másik mogyoróbarna szempár pillantását kaptam volna vissza másodpercekre. Közelebb hajoltam hozzá elveszve az emlékekben egy másodpercre, aztán képzeletben pofon vágtam magam. Isabella nem Ő! Nem gondolhatok úgy rá, mint egy pótlékra.

- A ház arra van – mutattam a megfelelő irányba, miközben igyekeztem eltitkolni a dühöt, amit saját magam iránt éreztem. Isabella egy másodpercig zavarodottan nézett a megadott irányba, aztán elindultunk.

Az emberi hang hiánya bántotta a fülemet. Mintha a szél zúgása, az avar zörgése a lábaink alatt mind a bűneimről suttogott volna. Ha Isabella nem lett volna halálos veszélyben, fogtam volna magam, és azonnal elmentem volna a közeléből. Csak egy hajszállal voltam jobb, mint az a szörnyeteg, aki üldözte őt. Amint eltűntettem a föld színéről azt a vámpírt, azonnal nekem is el kell tűnnöm – határoztam el. Csak addig kell visszafognom az ösztöneimet. Ami nem fog menni, ha az a kis pizsama ilyen tökéletesen áll Isabellán – döbbentem rá undorodva magamtól.

Lecsúsztattam a saját kabátomat a vállamról, aztán gyorsan a női vállakra terítettem. Isabella hálás mosolya és ahogy összehúzta magán a ruhadarabot, csak még inkább rádöbbentett, mennyire förtelmes és visszataszító is vagyok. A vágyaim miatt megfeledkeztem az úriemberségemről, és bár Isabella valószínűleg azt hitte, hogy azért adtam neki a kabátomat, hogy ne fázzon meg, én tudtam az igazságot. Hirtelen sajnálni kezdtem, hogy ez a vékony, hűvös kabát volt csak rajtam, amivel valószínűleg, egy cseppet sem segítettem Isabella normális testhőjének fenntartásában.

- Hogy érzed magad? – szólaltam meg végül, mert muszáj volt elterelnem a figyelmemet az előbb történtekről.

- Megvagyok – kaptam egy vállrántást válaszként, mintha teljesen hidegen hagyná az egész, de az arca kipirult és a tartása feszült lett. Egyetlen okot tudtam csak elképzelni, ami miatt idegeskedhet, és azonnal meg akartam nyugtatni.

- Nem fognak szekálni – céloztam a családomra, de mintha nem értette volna, hogy mire is gondolok.

- Tessék? – nézett rám értetlenül.

- Hogy elmondd, amit nem akarsz – magyaráztam meg neki. – Na jó, Alice lehet, hogy megpróbálja belőled kiszedni… - nevettem fel tettetve a vidámságot, csak hogy oldjam a körülöttünk lévő feszültséget, de a próbálkozásom nem sült el túl jól. Isabella szívverése abnormálisra gyorsult. Talán, Alice kíváncsiskodása ijesztette meg ennyire? Ha igen, le kell állítanom őt, mielőtt még lerohanhatná Isabellát a kérdéseivel. – Nem kell elmondanod, amíg nem állsz rá készen – mondtam komolyan Isabellának, hogy tudja, nem fogjuk ismét felzaklatni.

Fogalmam sem volt, mit titkolhat, de abban biztos voltam, hogy a szülei halálához neki semmi köze. Szerettem volna, ha megnyílik, és elmondja, hogy segíthessünk, de nem akartam még egyszer olyan állapotban látni, mint ma este. Már a tekintetéből éreztem, hogy mennyire szenved, de ha ez nem lett volna elég bizonyíték, ott volt Jasper, akinek a gondolatai idáig üvöltöttek felém. Még sosem hallottam őt ennyire kiborulni – harcosként elég sok mindent át kellett már élnie -, de most teljesen a padlón volt. Félelem, fájdalom, magány, lelkiismeret-furdalás, és mindez olyan erővel, hogy legszívesebben üvöltött volna. Nem értettem, ez a törékeny lány hogyan képes elviselni mindezt, ha egy erős vámpírnak ilyen nehéz.

- Nem én voltam – hangzott fel a hátam mögül. Hirtelen torpantam meg – eddig fel sem fogtam, hogy túl gyorsan megyek, és Isabellának nehéz lehet lépést tartania velem.

- Tudom. És a többiek is tudják – biztosítottam róla.

- Nem úgy tűnt – szomorodott el a barna szempár, én pedig azonnal szükségét éreztem annak, hogy magyarázatot adjak neki. Éppen eléget szenvedett az utóbbi időben, semmi szükség nem volt rá, hogy még azon is rágja magát, mit gondolhatunk róla. Főleg, hogy egyikőnk sem hitte el, amit azok a rendőrök mondtak. Még Rosalie sem, annak ellenére, ahogyan viselkedett.

- Zavarja őket, hogy titkolózol. És Jasper érzi a lelkiismeret-furdalásodat. Nem értik, hogy miért nem mondasz el mindent. De nem hiszik azt, hogy képes lennél… - hagytam félbe a mondandómat. Nem akartam felzaklatni őt azzal, hogy kimondom, mi történt a szüleivel. Gyorsan elindultam ismét, hátha elfelejti a kicsúszott félmondatot.

- Sajnálom – motyogta, aztán utánam sietett. Ismét jött az őrjítő csend, de most nem törtem meg. Próbáltam Isabella szívverésére és légzésére koncentrálni, hogy legalább nagyjából tudjam, hogyan is érzi magát. Reméltem, hogy már megnyugodott, mert az életjelei teljesen normálisak voltak.

Ahogy beléptünk a házba, a családom izgatott gondolatai úgy zsongtak a fejemben, mint egy darázsfészek. A szüleim és Alice aggódtak Isabella miatt és lelkiismeret-furdalásuk volt, amiért a látszólagos kétkedésükkel szenvedést okoztak neki. Emmett bár nem vette ennyire a lelkére a történteket, azért megnyugodott, hogy Isabella kitörése elcsitult, és úgy tűnt, jobban érzi magát. Még Rose is aggódott egy cseppet, de mikor rájött, hogy figyelem őt, azonnal elnyomta magában az érzést, és a kisbabára kezdett koncentrálni a karjaiban.

Csak fél füllel hallgattam a beszélgetést, ami főleg Alice és Isabella között folyt, mert még mindig az erdőben történteken járt az eszem. Mostanra teljesen lenyugodott a testem, és csak egy káprázatnak tűnt a korábbi reakciója. Talán, tényleg csak az volt… Meg sem történt. Vagy ha mégis, akkor véletlen volt. Bár nem voltam élő, férfi voltam. Nekem is voltak vágyaim, és működött a testem ilyen módon, annak ellenére, hogy nem volt kivel átélnem a testi szerelmet. Lehet, hogy csak a véletlennek köszönhető, hogy pont akkor történt velem ez, amikor Isabellára zuhantam. Történhetett volna az iskolában, a szobámban vagy bárhol máshol is… Egyszerű testi reakció, aminek nem volt oka.

Egy hangos tüsszentés zökkentett ki a gondolataimból, aztán Emmett brummogó nevetése hangzott fel. Aggódva néztem végig Isabellán. Tényleg túl vékony és hideg volt a kabátom. Ha megint megfázott, az csak az én hibám lesz!

- Jobb, ha most visszamész az ágyba – szólalt meg Alice, majd megragadta Isabella karját, és elhúzta mellőlem az emelet felé. Aprót rezdültem, hogy tiltakozzak, de a mozdulatból végül semmi sem lett. Igazából, azt sem tudtam, miért akarnám visszatartani őket.

- Jól vagy, fiam? – lépett közelebb hozzám Carlisle.

- Persze – néztem rá értetlenül. Miért lenne bármi bajom? Nem engem vádoltak gyilkossággal, nem én rohantam át sírva a sötét erdőn, és nem engem döntött le a talpamról egy idióta.

- Ha beszélgetni szeretnél… odafent leszek – mutatott a lépcsők felé, mintha amúgy nem találtam volna meg őt, ha akartam volna. Összezavarodva figyeltem, ahogy felsuhan az emeletre, és a többiek is elindulnak a saját dolgukra. Jó negyed óráig csak álldogáltam egyhelyben hallgatva, ahogyan a fenti fürdőszobában csobogni kezd a víz, aztán visszavonultam a napokban már jól megszokott helyemre.

Már a faágamon ücsörögtem vagy öt perce, mikor Isabella belépett egy új pizsamát viselve. Kék színe volt, ami tökéletesen kiemelte a bőre fehérségét, a szeme barnaságát és az arca pirosságát. Ebben is hasonlítottak…

Mélyet sóhajtva figyeltem, ahogyan az apró, nőies kezek felhajtják a takarót, aztán Isabella bemászik alá. Amint elhelyezkedett, kinyúlt az ágy szélén heverő kabátom felé, magához húzta, és az arcát belefúrta az anyagba, mintha be akarná lélegezni az illatomat. Reszkető kézzel szorítottam meg a faágat, ami reccsent egyet. Miért öleli magához azt a hideg kabátot? Miért alszik vele? Miért akarja érezni az illatát? Vajon kellemesnek érzi? Ezernyi kérdés futott át idegesítően az agyamon, miközben tudtam, hogy soha nem fogok választ kapni rájuk. Újra azt kívántam, bárcsak a fejébe láthatnék. Bár ne örökölte volna Tőle ezt a csendes elmét…

Hallottam Isabella légzésén és szívdobogásán, hogy amint lehunyta a szemeit, azonnal mély álomba zuhant, biztosan nagyon kimerítette a testi és lelki megterhelés és a betegsége, így próbáltam én is kikapcsolni egy kicsit. Nem akartam gondolkozni, bár elég nehéz volt leállítani a fejemben zajló zúgó pörgést, amely szinte elszédített.

A földön kiszúrtam egy kis hangyát, aki lelkesen próbált elcipelni a hátán egy morzsadarabot, amit isten tudja, honnan szerzett itt az erdő közepén, ahol összesen egy valaki eszik olyan emberi ételt, mint a kenyér. Küszködve lökdöste fel a hátára újra és újra az ételdarabkát, mígnem végül sikerült megtartani a testsúlyánál vagy ötvenszer nehezebb terhet, aztán gyors, de kissé ingadozó léptekkel indult el arra felé, amerre a boly és a családja többi tagja volt. Éppen eljutott az egyik pár méterre lévő fáig, mikor nyöszörgő hang ütötte meg a fülemet.

Azonnal az ablak felé kaptam a fejemet, és bár nem láttam rá Isabella arcára, biztos voltam benne, hogy rosszat álmodik. Ujjai elfehéredve szorították a kabátomat, a teste meg-megrándult, és halk zokogó hangot hallatott.

Gondolkodás nélkül leugrottam az ágról, és berohantam a házba. Az emeleti folyosón leelőztem Alice-t és Jaspert, akik szintén Isabellához igyekeztek ugyanazon okból, mint én, majd fél pillanat múlva már az ágya szélén ültem. Ha a szívem még élő lett volna, megszakadt volna attól az elgyötört arckifejezéstől, amely Isabella vonásait eltorzította alvás közben.

- Ébredj! Ébresztő! – ragadtam meg a vállait finoman, és megráztam a reszkető testet. A sikoltó hang élesen hatolt a fülembe, fájdalmat okozva ezzel a mellkasomban. Isabella felült az ágyban, és azonnal a karjaimba vetette magát. Elakadó lélegzettel feszült meg minden porcikám a közelségétől, de próbáltam nem törődni a belőle áradó hővel, amely teljesen átmelegített. Nem foglalkozhattam a saját szenvedéseimmel, az ráért. Most csak és kizárólag az számított, hogy Isabella megnyugodjon.

Óvatosan magamhoz öleltem őt, és ringatni kezdtem, miközben suttogva megígértem neki, hogy vigyázok rá és nem lesz semmi baj. A reszketése csak lassan hagyott alább, és sokáig éreztem a könnycseppek nedvességét az ingembe ivódni, de végül a pulzusa lassabb lett és a légzése is visszaállt normálisra. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy eltoljam magamtól. Valahogy annyira kellemes és kényelmes volt őt ölelni, mintha már több ezerszer megtettem volna korábban. Összezavarodva pislogtam magam elé, és fogalmam sem volt, mit is mondhatnék, de szerencsére, Alice megelőzött.

- Jól vagy? – tette fel a legegyértelműbb kérdést, aminek nekem is eszembe kellett volna jutnia. Jasper ugyanolyan szótlan volt, mint én, de neki legalább értelmes oka volt rá. Az elméjében szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok pörögtek.

Olyan… Olyan volt, mintha Alice-t elvesztettem volna örökre. Mintha teljesen egyedül maradtam volna a világon. Annyira… ijesztő volt – torzult el az arca a fájdalomtól, mikor egy másodpercre felé pislantottam.

- Rosszat álmodtam. Sajnálom – szólalt meg Isabella halovány hangon, mire a figyelmem ismét rá irányult. - Te jól vagy? – kérdezte Jaspertől. Hitetlenkedve figyeltem a vonásait – hogy lehet egy egyszerű emberi lény ennyire önzetlen? – Nyugodtan visszamehettek alud… vagyis… csinálni, amit eddig csináltatok – pirult el zavarodottan, miután Jasper egy bólintással válaszolt a kérdésére.

- Menjetek csak, majd én vigyázok rá! – ajánlottam fel, bár magam sem értettem, miért tettem. Minél hamarabb el kellett volna mennem Isabella közeléből. Ez lett volna a helyes lépést. Veszélyes voltam rá, mégsem tudtam volna egyedül hagyni ilyen állapotban.

- Biztos, hogy ne maradjak én? – Alice fürkésző tekintete, mintha a vesémbe látott volna.

- Te csak vigyázz Jasperre – bólintottam gyorsan, aztán Isabella felé fordultam.

Ezt később meg kell magyaráznod… - gondolta a húgom, aztán eltűntek Jasperrel együtt egyedül hagyva minket Isabellával. Amint kettesben maradtunk, máris átkoztam magam az őrültségemért.

- Kérsz egy pohár vizet? – kérdeztem gyorsan. Muszáj volt, ha csak pár pillanatra is, de egyedül maradnom egy kicsit, hogy kitisztítsam a fejemet. Isabella még mindig túl közel ült hozzám, és a tusfürdője barack illatú kipárolgása a saját illatával keveredve kínzó elegyet hozott létre.

- Nem akarok egyedül maradni – suttogta maga elé. Olyan elhagyatottnak tűnt, hogy képtelen voltam hosszabb időre magára hagyni. Bíztatóan rámosolyogtam, aztán felpattantam, lerohantam a konyhába, kikaptam egy poharat a fali konyhaszekrényből, megtöltöttem vízzel – gyorsan az arcomba is fröcsköltem egy keveset, aztán az ingujjamba töröltem a nedvességet -, majd visszarohantam a szobába, és az ágyra ültem – kissé távolabb Isabellától, mint az előbb. Mindezt kevesebb, mint egy másodperc alatt.

- Hű! – Isabellán látható volt az elképedés, amit a gyorsaságom látványa okozott. Mire rájöttem volna, mit teszek, hatalmas vigyor ült ki az arcomra. Tetszett, hogy ennyire meg tudom lepni őt. – Köszönöm – vette át a kezemből a poharat, aztán az ajkaihoz emelte, és belekortyolt. Halkan felszusszantott az élvezettől, mire gyorsan végigpörgettem az agyamban, mivel tudnám elterelni a figyelmemet. Végül ismét a kérdezés mellett döntöttem.

- Elmeséled? A rémálmodat… - magyaráztam az értetlen pillantást látva. Isabella arca megrándult, aztán megrázta a fejét. Pár pillanatig még vártam, hátha meggondolja magát, aztán újra próbálkoztam. – Pedig lehet, hogy megkönnyebbülnél tőle… - Egy újabb fejrázást követően, felsóhajtottam. – Hát jó!

Az ismét beálló kínos csendtől úgy éreztem, tényleg megőrülök. Isabella kortyolása felerősödött a fülemben. Minden egyes csepp útvonalát végigkövettem az ajkaitól kezdve, a nyelőcsövén át, egészen a gyomráig. Nem mertem felnézni, így az ágyat fixíroztam kitartóan, míg Isabella egy halk torokköszörülést nem hallatott.

- Mi volt az a határ dolog? – kérdezte, mikor felpillantottam rá.

- Ez egy hosszú történet – komorult el az arcom. Semmi kedvem nem volt azokról a korcsokról beszélni. Valahányszor rájuk gondoltam, eszembe jutott Jacob Black. A szemeim előtt lebegő rémkép arcán gúnyos mosoly ült, mintha csak azt üzente volna nekem: „Az enyém lett. Neked csak az emléke maradt.”. Csak hosszú évtizedek után tudtam meg, hogy összeházasodtak, ahogyan azt is, hogy Jacob farkas volt. Gyűlöltem őt azért, mert képes volt veszélybe sodorni a nőt, akit szerettem. Csak a szerencsének köszönhető, hogy nem esett baja egy forrófejű, fiatal farkas mellett. Jacobnak el kellett volna mennie a közeléből, amíg veszélyes Rá, de nem volt elég erős ehhez. Számára fontosabbak voltak a saját érzései, mint az Ő biztonsága – szorultak ökölbe a kezeim egy röpke pillanatra.

- Azt hiszem, ma éjszaka már úgysem fogok aludni… Szóval, ráérek – csúszott hátrébb Isabella az ágyon feljebb húzva magára a takarót, miközben a csücskét a kezei között szorongatta. Hát, legyen… - sóhajtottam fel. Csak azért kezdtem végül bele a mesébe, hogy eltereljem a figyelmét a rémálmáról.

- Hallottál már a quileute-okról? – kérdeztem, mire mintha valamiféle boldogság ült volna ki az arcára, amelynek nem igazán értettem az okát.

- Persze. A nagypapám törzse voltak – bólintott lelkesen.

- Mennyit mesélt neked róluk? – érdeklődtem. Nem akartam a nyakába zúdítani minden információt, amelyről még nem volt tudomása. Valószínűleg túl sokkoló lett volna neki ebben az állapotban megtudni, hogy mi is volt valójában a nagyapja…

- Egy keveset… Legfőképpen a rezervátumbeli emberekről mesélt történeteket. A dédnagypapámról, a barátairól. És elmondott néhány legendát. – Jól sejtettem, hogy semmit sem tud a származásáról…

- A nagypapád dédapja egyezséget kötött velünk – feleltem a kérdésére végül. Egy másodpercig csendben bámult maga elé, miközben az ajkai aprókat rezdültek, mintha magában beszélt volna, aztán eltátott szájjal nézett fel rám.

- Jó öregek vagytok… - nyögte ki. A döbbenet, ami átfutott az arcán megnevettetett, még mielőtt felfoghattam volna, mit csinálok.

- Az apám megígérte, hogy nem bántunk egy embert sem, cserébe a rézbőrűek megtartják a titkot arról, hogy kik is vagyunk. Ezen kívül, megegyeztünk abban, hogy nem lépünk a területükre – magyaráztam gyorsan, miközben ismét letöröltem az arcomról a vidámság jeleit.

- Szóval, a határ a területük határát jelöli? – értette meg Isabella.

- Pontosan. Ha átlépsz rajta, és megtámad… valaki… - A gondolattól a lélegzet a tüdőmben rekedt.

- Nem védhettél volna meg – próbálta meg befejezni a gondolatomat. Tévesen.

- Meg kellett volna szegnem az egyezséget – javítottam ki a szemeibe nézve. Azt akartam, hogy tudja, bármit megtennék a biztonsága érdekében. Akár még a farkasokkal is kirobbantanék egy háborút. Igaz, hogy a családomnak el kéne hagynia Forksot ebben az esetben, de inkább az, mint a tudat, hogy neki baja esett.

- Képes lettél volna… miattam…? – A légzése és a szívverése kihagyott egy ütemet, és az átható pillantásától hirtelen végigbizsergett minden egyes halott porcikám. – Miért? – suttogta elhaló hangon.

- Mert nem hagyhatom, hogy az Ő vére kihaljon – feleltem automatikusan a már sokszor átgondolt választ, miközben a rémület teljesen ledermesztett. A barna szempár olyan hatással volt rám, melyet eddig csak egyetlen másik tudott kiváltani belőlem. Éreztem a forró vágyakozást, és egy másodpercre tökéletesen elvesztem az örvénylő csokoládéban. Aztán mikor rájöttem, mi is történik velem ismét, szégyenkezve hajtottam le a fejemet.

Az ujjak finom érintése úgy hatott rám, mintha elektromosságot vezettek volna a testembe. Hirtelen minden izmom összerándult, és úgy éreztem, felrobbanok a feszültségtől. Gyorsan arrébb húzódtam, de ez sem segített lenyugodni.

- Most mennem kell… - ugrottam fel kínomban. Ha még egy másodpercet egy szobában kellett volna töltenem Isabellával, beleőrültem volna. Szó szerint. Gyorsan felkaptam a kabátomat az ágyról, aztán az ajtóhoz vágtattam, anélkül, hogy Isabellára néztem volna. – Beküldöm Esmét mindjárt – vetettem oda neki gyorsan. Hallottam a suttogó tiltakozását, de nem reagáltam rá. Gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót, és tétovázva nekidőltem. Fogalmam sem volt, hová is mehetnék vagy mit kéne most tennem…

A kabát, anélkül, hogy átgondoltam volna, az orromhoz emelkedett, én pedig mélyen beszívtam az illatot, amit átvett az utóbbi pár óra során. Beleborzongtam az érzésbe, amely egyszerre volt kellemes és rémisztő. Nem tagadhattam tovább, hogy mit vált ki belőlem Isabella fizikailag – a testem júdásként árult el engem.

Mire észbe kaphattam volna, már a dolgozószoba előtt álltam. Esme nyitott nekem ajtót, és szomorkás mosollyal mért végig.

- Megyek, megnézem Isabellát. Vigyázok rá! – simított végig az arcomon, aztán magamra hagyott apámmal. Tétován álltam meg az íróasztal előtt, és nem mertem felnézni Carlisle-ra, aki a foteljében ült.

- Beszélni szeretnél velem, fiam? – szólított meg végül hangosan pár percnyi csend után, de fogalmam sem volt, mit is mondhatnék neki. Mély levegőt vettem, hogy megpróbáljam összeszedni a gondolataimat.

- Én… Azt hiszem, bűnös dolgokat érzek – nyögtem ki végül szégyenkezve.

Ennyire rossz? Az ő vére is különleges a számodra? – kérdezte gondolatban, mire keserű nevetés hagyta el a torkomat.

- Bár a vérére vágynék, az sokkal könnyebb lenne. Képes vagyok megfegyelmezni a szörnyetegemet – pillantottam fel végül elkínzott arccal Carlisle-ra.

- Értem – bólintott az apám. Egyetlen gondolata sem volt vádló vagy felháborodott, inkább csak aggódott miattam. – Nem kell, hogy bűnösnek érezd magad. Azt hiszem, természetes, amit érzel. Isabella… a felszínre hozott benned dolgokat, és az, hogy érzéseid vannak felé, egyáltalán nem bűn – fejtette ki a véleményét, mire felhorkantottam. Teljesen félreértett.

- Nincsenek érzéseim felé! Miért nem értitek már meg végre? - túrtam a hajamba feldúltan. A testi vágy egyáltalán nem egyenlő azzal, amit Alice a fejébe vett, és amit a családom is hisz. – Én csak egyszerűen… A testem… Férfi vagyok, ő pedig nő… A francba! – káromkodtam el magam kínomban. Carlisle halk kuncogására megrökönyödve kaptam fel a fejemet. – Te most kiröhögsz? – döbbentem meg.

Nem, nem, dehogy is! – tiltakozott, miközben megpróbálta abbahagyni a nevetést, de a halvány mosolyt nem tudta eltűntetni az arcáról. Felkelt a foteljéből, és elém sétált. – Isabella tényleg nagyon szép. Szerintem, semmi rossz nincs abban, ha ezt észrevetted.

- De csak egy gyerek, és az Ő unokája! Ez beteges és… - halk morgás hagyta el a számat, hogy visszafojtsak egy újabb, az előzőnél sokkal rondább káromkodást megtartva úriemberi méltóságomat – már amennyire ebben a helyzetben lehetett…

- Amikor ember voltam, a nők már tizennégy évesen feleségek és anyák voltak. Persze, nem ez a normális… De Isabellát már régen nem lehet gyereknek nevezni. Nem csak a kora miatt, de amiken átment… - komorultak el Carlisle vonásai. Magában sajnálkozott amiatt, ami Isabellával történt a közelmúltban.

- De akkor is az Ő vére – suttogtam magam elé. – Nem tudom, mi történik velem… Teljesen össze vagyok zavarodva. Nem akarom ezt. Nem akarok vonzódni hozzá! – pillantottam fel könyörgően apámra, mintha ő ki tudná belőlem vágni egy szikével azokat a hibás agysejteket, amelyek ilyesfajta gondolatokat hoztak létre a fejemben.

Ezt nem irányíthatja senki. Még a mi fajtánk sem – dőlt neki az íróasztal szélének, és összefonta a karjait maga előtt.

- Te biztosan képes lennél rá…

- Tévedsz – rázta meg a fejét, majd elmosolyodott, mikor kétkedve néztem fel rá. – Emlékezz csak vissza, mi volt, amikor Esmét a családunkba hoztam… - hunyorgott rám. Akkoriban Esme eltökélten küzdött az ösztöneivel, hogy elnyerje Carlisle megbecsülését, és az első évben ez a harc le is kötötte őt teljesen. Eközben végig kellett hallgatnom önkéntelenül is Carlisle gyötrődő vágyakozását – nem akarta lerohanni addig szerelmét az érzéseivel és vágyaival, amíg az össze volt zavarodva.

- Az más volt… Te és Esme… Ti egymásnak vagytok teremtve – próbáltam megcáfolni apám érveit.

- Így van – bólintott, aztán kezével megütögette a vállamat, majd a kijárat felé terelt – lassan indulnia kellett a kórházba éjszakai műszakra. Jó volt megint hallani, ahogy nevetsz - csukta be előttem az ajtót egy idegesítően sejtelmes mosollyal az arcán.