Édes kötelék - Leah története - 9. fejezet

9. fejezet

Gyötört a lelkifurdalás, mégis ott ültem a ház előtti lépcsőn és vártam. Ez Emma érdeke is. Ha tudom, mit szeretne, megadhatom neki – győzködtem magam. Sanda pillantást vetettem az erdő felé, ahol a gondolatolvasó vérszívó mozdulatlanul állt egy fának dőlve. Eléggé távol volt ahhoz, hogy Emma ne lássa meg, de elég közel, hogy hallja minden gondolatát.

Mikor a halk léptek zaja eljutott a fülemig, és Emma felbukkant a házak között, dörömbölni kezdett a szívem. Próbáltam lenyugtatni magam, de kivert a víz és görcs keletkezett a gyomromban. Megteszem! Meg kell tennem! Érte!

- Szia! – Emma hangja halk volt. Várakozóan megállt előttem, és rám emelte a pillantását. – Billy bácsi mondta, hogy azt üzented, beszélni szeretnél velem…

- Igen, igen, köszönöm, hogy eljöttél – bólogattam, aztán kinyújtottam a kezem jelezve, hogy sétáljunk arrébb egy kicsit – nem akartam, hogy anyu vagy Seth meglásson minket véletlenül odabentről. Nem mintha szégyelltem volna Emmát vagy azt, amit érzek, egyszerűen csak magánügy volt, amit tenni készültem. Épp elég volt Edward Cullen nézőközönségnek…

Végül megálltunk a ház oldala mellett, ahol nem volt ablak, én pedig mély levegőt vettem.

- Azért hívtalak ide, mert… Nekem tudnom kell valamit… - kezdtem.

- Mit? – nézett rám kíváncsian.

- Azt, hogy… - hajtottam le a fejem egy pillanatra, aztán ismét rápillantottam. – Azt, hogy érzel-e irántam valamit… Többet, mint a barátság. Én már elmondtam, hogyan érzek irántad, és egyszerűen muszáj tudnom az igazat.

- Talán jobb mindkettőnknek, ha nem tudod… - suttogta elpirulva, mire a gyomromban lévő pillangók súlyos sziklákká váltak. Tehát nem szeret… Hallanom kellett kimondva, hogy fel tudjam dolgozni. A sejtés nem volt elég, sem az, hogy Edward közölje velem a rossz hírt.

- Tudnom kell! Kérlek… - néztem rá könyörgően. Mintha a saját halálos ítéletemet vártam volna… De a biztos rossz még mindig jobb, mint a szörnyű bizonytalanság. Mély levegőt vett, aztán lehajtotta a fejét.

- Mi ketten… Ez nem működne – szorultak ökölbe a kezei, miközben én úgy éreztem, valaki benyúlt a mellkasomba, és éppen ki akarja tépni a szívemet.

- Miért? – A hangom rekedt volt, és csak a büszkeségem tartott vissza attól, hogy könnyezni kezdjek.

- Mert nők vagyunk. Mert farkas vagy. Ez túl… bonyolult. – A remény enyhén pislákolva tért vissza belém.

- Bonyolult, de szeretnéd? – léptem közelebb. Emma teste idegesen megfeszült, és nem nézett rám.

- Leah… - sóhajtotta a nevemet.

- Szeretnéd? – Lassan felemeltem a kezem, és végigsimítottam az arcán. Éreztem, hogy az érintésem nyomán felmelegszik a bőre, de csak akkor láttam, hogy ki is pirult, miután felpillantott rám. Úgy éreztem magam, mintha elvarázsoltak volna. A külvilág megszűnt létezni számomra. Teljesen elfeledkeztem arról, hogy megláthat a családom vagy bárki más La Push-ból, ahogyan a fák között álló vámpír is kiment a fejemből.

- Kérlek, ne… - zihálta Emma, de a tekintete egészen mást mondott számomra. Visszafojtott lélegzettel hajoltam előre, és olyan lágyan érintettem a számat az ajkaihoz, mintha semmivé válhatna egy rossz érintéstől.

Éreztem, hogy elönt a forróság – lávaként futkározott az ereimben. A szám bizseregni kezdett és a kezeim önálló életet élve húzták magamhoz a törékeny testet. Jó pár pillanatig csak cirógattam az ajkát a sajátommal, gyengéden, finoman, aztán egy sóhajtása után képtelen voltam tovább uralkodni magamon, és kiteljesítettem a csókunkat. Hallottam, ahogy halkan felnyög, aztán hirtelen kutyaugatás hangzott fel a távolból.

Megtántorodtam, ahogy Emma kihátrált a karjaim közül. Olyan riadtnak tűnt, hogy az ismét rám törő lelkifurdalás összeszorította a mellkasomat tompítva kissé a testem lüktetését.

- Ezt nem kellett volna… - érintette meg a száját az ujjával, aztán megrázta a fejét. – Nem kellett volna. – A tengerkék pillantás vádlón emelkedett rám.

- Én… - kinyitottam a számat, hogy ezerszer is bocsánatot kérjek, de még mielőtt megtehettem volna, Emma hátat fordított nekem, és elrohant. Remegve néztem utána, miközben a szemem megtelt könnyel. Hát ennyi volt… Tényleg ennyi… Ő nem érzi azt, amit én, nem kívánja a csókomat, ahogyan én az övét, nem vágyik úgy rám…

A halk torokköszörülés a hátam mögött megijesztett.

- Sajnálom, hogy feleslegesen rángattalak ide – kezdtem. – De már nincs szükségem a szolgálataidra, pontosan tudom, hogy mit gondol – csordult végig újabb könnycsepp az arcomon. Máskor bosszantott volna, hogy egy vérszívó ilyen állapotban lát, de most egyáltalán nem tudott érdekelni.

- Tévedsz.

- Kétlem. Nem szeret. Ez ilyen egyszerű – szorultak ökölbe a kezeim.

- Mondom, hogy tévedsz – vált mosolygóssá az eddig együttérzőnek tűnő hang. Hitetlenkedő vonásokkal fordultam Edward felé. – Szeret téged.

- Csak nem szerelmes.

- Megint csak téves következtetés. Szerelmes beléd. – Edward szája felfelé rándult, én pedig hirtelen teljesen összezavarodtam.

- De akkor, miért… - mutattam arra felé, amerre eltűnt a szemem elől.

- Téged akar megvédeni a szenvedéstől – jött a válasz, ami még inkább hitetlenkedésre késztetett.

- Miféle szenvedéstől? – horkantam fel.

- Ő az hiszi, téged valamiféle bűbáj köt. Egy lánc, amit eredetileg nem akartál, csak megkaptad, és már nem tudsz szabadulni tőle. Vissza kell mennie az iskolába tanulni, a saját életét élni, mert még nem kész arra, hogy mindent feladjon annak ellenére, amit érez, de nem akart téged itt hagyni remények között, hogy éveket várj rá. Ahogyan magával vinni sem szeretne, mert neked ez az otthonod. Eléggé össze van zavarodva, ami nem is csoda… - hümmögött Edward.

- De ez ostobaság! Én a világ végére is elmennék utána, és nem azért, mert muszáj, hanem mert úgy lennék boldog – fakadtam ki kétségbeesve.

- Ezt mondd el neki is… - tanácsolta. – És lenne itt még valami… Ami… bonyolultabb.

- Micsoda?

- Az a lány tényleg komolyan elgondolkozott… rajtatok. Mindent számba vett, ami csak fontos lehet a későbbiekben. A gyerekkérdést is. – A gyomrom aprót ugrott és hirtelen olyan üresnek és tehetetlennek éreztem magam. Persze, hiszen Emma biztosan szeretne gyereket majd, de én vajon meg tudnám ezt úgy adni neki, hogy az őt boldoggá tegye? Mi van, ha zavarná, hogy a gyermeke apja egy idegen, nem pedig a párja? Mi van, ha mindenképpen természetes úton szeretne teherbe esni?

- Talán jobb, ha hagyom elmenni… - sóhajtottam fel. Edward szemöldöke összeszaladt.

- Te ne kövesd el azt a hibát, amit én. Mikor elhagytam Bellát… - akadt el a hangja egy pillanatra, és az arca fájdalmasan megrándult. -, …én tévedtem. Azt hittem, megvédem ezzel őt, jót teszek neki, de nem így volt. Csak még rosszabb lett minden. Aztán visszajöttem, harcoltam érte és most a világ legboldogabb férfija vagyok, mert tudom, hogy ő is boldog.

- És halott… - húztam el a számat, de Edward csak halkan felnevetett.

- Igen… Az. Ha tudnád, mennyire nem akartam, hogy így történjen. Milyen erősen ragaszkodtam a saját, ostoba hitemhez… Azt hittem, hogy csak azért, mert én többet éltem, tapasztaltam és tanultam, mint Bella, jobban tudom, mi a jó neki. Pedig ő a törékeny, tizenhét éves emberlány, sokkal tisztábban látott mindent – ült ki büszkeség az arcára. – Két tanácsot adhatok neked… Az egyik, hogy ha szereted azt a lányt, sose add fel! A másik, hogy ne akard megvédeni magadtól, hadd döntse el ő, mit szeretne, és vele is értesd meg, hogy a saját életedről te magad hozod a döntéseket, nem kell megóvnia tőlük.

- Miért mondod ezt el nekem? – ráncoltam össze a homlokomat. Annyi gyűlölködés, utálkozás után nem tudtam felfogni, miért akarna jót nekem egy vérszívó…

- Talán mert magamat látom benned – vonta meg a vállát, mire önkéntelenül elfintorodtam. Megint halk kuncogó hangot hallatott. Úgy látszik, ezt az ipsét semmivel sem lehet megbántani… - nem mintha kivételesen meg akartam volna. - Vagy mert kedves lánynak tűnik ez az Emma, és nem akarom, hogy elszúrd a dolgot és megbántsd.

- Egy önzetlen vámpír… Hihetetlen, hogy ezt is megéltük… - ráztam meg a fejem hitetlenkedve.

- Hát… Azért nem vagyok olyan önzetlen… - sütötte le a szemeit Edward. Hát mégsem tévedtem és a világ nem fordult ki a sarkaiból!

- Szóval, akkor miért segítettél? – követeltem a választ.

- Mert te vagy az egyetlen farkas, aki még nem tudott elfogadni minket – nézett fel rám. – Szeretném, ha ez változna… És úgy gondoltam, ha látod, jót akarok neked, talán módosul majd a véleményed… Legalább egy kicsit…

- Miért olyan fontos neked, hogy így legyen? – Tényleg kíváncsi voltam a válaszra, mert engem sosem érdekelt, mit gondolnak rólam Cullenék. Tudtam, hogy a többiek behódoltak nekik, és én vagyok az egyetlen kivétel, de nem foglalkoztam azzal, hogy emiatt ők is valószínűleg viszontutálnak engem.

- Egyáltalán nem utálunk! – zökkentett ki a gondolataimból Edward. Folyton elfelejtettem, hogy belelát a fejembe…

- Na persze… - nevettem fel.

- Tényleg nem. Teljesen megértjük az érzéseidet! – nézett egyenesen a szemembe. – Mi is tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy bármennyire is igyekszünk, a veszély nem múlt el teljesen. Csak hálát érezhetünk, amiért ennyien képesek megbízni bennünk ennek ellenére, és próbálunk nem csalódást okozni.

- Hű, ez nagyon… őszintének tűnt… - nyílt el a szám. Korábban még sosem beszéltem Edward Cullennel, de egész értelmesnek látszott. Sajnáltam, hogy nem emberként ismertem meg. Akkor talán, még barátok is lehettünk volna…

- Így már nem? – döntötte félre a fejét várakozóan.

- Nem hiszem, hogy le tudom vetkőzni a természetes ösztöneimet. Azok pedig azt mondják, hogy vigyázzak! – vallottam be.

- Értem… - hajtotta le Edward a fejét. – Sajnálom, hogy így van. De most menj és keresd meg Emmát. Hozd helyre a dolgot még mielőtt késő lenne! – intett fejével a házak felé.

- Késő? – rándult össze a gyomrom.

- Azon gondolkozik, hogy talán haza kéne menniük… - Újabb rándulás.

- Akkor rohanok… - indultam el a Black ház felé. – Köszönöm. – És Edward… Ha egyszer képes lennék kedvelni egy vámpírt, biztosan te lennél az.

A múlt árnyai - Edward szemszög - 17. fejezet

17. SORSTÁRS

NEM ÉRDEKELT A HATÁR, nem érdekeltek a farkasok. Az egyetlen, ami érdekelt, hogy Isabella a földön fekszik halálsápadtan, ziláltan, ájultan. Gondolkodás nélkül akartam átlépni a képzeletbeli vonalat, és már majdnem meg is tettem, mikor egy hirtelen rántás visszahúzott a karjaimnál fogva. Ritkán sikerült nekem meglepetést okozni, de most csak Rá figyeltem, semmi másra.

Morogva és vicsorogva kaptam a bátyáim felé, de nem sikerült megharapnom őket. Az ujjaik bilincsként tartottak fogva, én pedig hiába hadakoztam és kiabáltam, nem tudtam kiszabadulni a fogságból.

Cssst, megvan már, minden rendben lesz – hallottam Alice hangját a háttérből, de ő is majdnem annyira aggódott, mint én.

Az a rohadék! – mordult fel mellette Rose. A belőle áradó düh csak még jobban táplálta a bennem tomboló érzéseket.

- Edward, nyugalom… Nyugodj meg… - Carlisle hangja egy kissé lecsillapított, de még mindig úgy éreztem, beleőrülök, ha nem mehetek oda most azonnal Isabellához. Az én hibám! Miért hagytam magára? Meg kellett volna védenem őt! Megígértem neki! Megesküdtem, hogy az a mocsok nem mehet többé a közelébe, és hitt nekem! Én pedig megszegtem a szavam és elárultam a bizalmát!

Megszökött! A francba! – hallottam a többi közeledő farkas gondolatait.

Legközelebb nem lesz esélye, nyugi, Josh… - bukkantak elő a fák közül. A fekete farkas tekintete azonnal rám szegeződött, a gondolatai pedig izgatottá váltak.

Mindjárt átlépi a határt! Hadd kapjam el! Az enyém, az enyém! – loholt azonnal közelebb. A társai morogva követték.

- Mondd meg nekik, hogy eresszenek el! Carlisle! – préseltem ki a szavakat az összeszorított fogaim közül.

Joshua, amíg nem szegnek szerződést, nem támadhattok! Figyeljetek rájuk! – jött a parancs az Alfától.

- Nem lesz baj… - Carlisle tovább nyugtatott, aztán a legelöl álló farkashoz fordult. – A lány megsérült, kérlek, hadd vizsgáljam meg.

Takarodjatok innen! Majd mi elintézzük! – A farkas gondolatai csak még jobban felbőszítettek. Hogy mer elzavarni? Hogy gondolhatja, hogy rábízom Isabella életét? Rühes dög! Mocskos négylábú korcs!

- A francba, testvér, nyugodj már meg! – dörmögte halkan Emmett, miközben farkasszemet nézett az egyik előttünk álló alakváltóval, de nem az ő kérése volt, ami miatt abbahagytam a rángatózást. Isabella nyöszörgése dermesztett meg. Lassan a fejéhez emelte a kezét és úgy tűnt, mintha fájna valamije.

- Engedjétek oda hozzá! – követeltem. Carlisle-nak meg kell néznie! Tudnom kell, hogy jól van-e, hogy nem esett semmi baja… - Meg kell vizsgálnia egy orvosnak! Eresszetek már el! – morogtam ismét Emmettékre, de csak bocsánatkérően pislogtak rám.

Abból ugyan nem esztek! A mi dolgunk vigyázni az emberekre. Ha jót akartok magatoknak, takarodjatok! Amíg nem mentek el, nem tudunk segíteni a lánynak sem! – jött a bosszantóan nyugodt felelet.

- Nyugodj meg… Ha nekik esünk, attól nem lesz jobb neki. – Carlisle keze az arcomra csúszott, és kényszerített, hogy nézzek a szemébe. – Edward, nyugalom. Isabella miatt! – Mély levegőket vettem, hogy megpróbáljam összeszedni magam, miközben Carlisle ismét a farkasok vezetőjével kezdett tárgyalni. – Kérlek… csak megnézem, hogy nem esett-e baja.

Talán hagynunk kéne… Nem néz ki túl jól a lány – hallottam meg egy új hangot, ami a legkisebb farkashoz tartozott. Ő eddig csendes izgatottsággal szemlélte az eseményeket és támadó szándék helyett inkább kíváncsi volt ránk.

A francba is! Rendben, de csak a doki! – jött az engedély, ami kicsit megnyugtatott, de cseppet sem tett elégedetté. Utoljára akkor éreztem magam ennyire tehetetlennek, mikor Bella ott haldoklott előttem James harapásának köszönhetően. Akkor is egy hajszál választott csak el attól, hogy elveszítsem a józan eszem utolsó szikráját, és most is túl közel jártam a szakadékhoz.

- Nem, én is odamegyek! – csattantam fel, bár tudtam, hogy hiábavaló az ellenkezésem. Az izmaim pattanásig feszültek, de bár én voltam a gyorsabb, Jasper és Emmett erejével nem vehettem fel a versenyt ebben a helyzetben.

Megmondtam, csak a doktor!

– Jó, rendben… Csak ő… De ezt még megbánjátok, bolhazsákok! – néztem a sötét szemekbe fenyegetően.

Visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogy Carlisle átlépi a határvonalat, odasétál Isabellához, és lassú, óvatos mozdulatokkal letérdel mellé. A rémült sikítás, ami Isabella torkából tört elő, mikor a hűvös ujjak megérintették, mintha tőrként döfött volna szíven.

Annyira ijedten tűnt, olyan védtelennek és sérülékenynek, hogy úgy éreztem, muszáj odamennem, muszáj megvédenem őt mindentől. Ha kell Carlisle-tól is. Újra megpróbálkoztam a szabadulással, és éreztem, hogy már csak egy kicsi kell ahhoz, hogy sikerüljön.

- Semmi baj… - A barna szempár zavartan nézett körbe egy pillanatra megállapodva rajtam. - Isabella… Fáj valamid? – vonta vissza magára Carlisle Isabella figyelmét, de úgy tűnt, ő képtelen most megszólalni. Csak nagy kerek szemekkel bámulta apámat, miközben riadtan kalimpált a szíve. – Közelebb megyek, jó? Nem bántalak, csak meg akarlak vizsgálni… - mászott közelebb óvatosan Carlisle, nehogy ismét megriassza.

Azt hittem, hogy a sikoltozásnál már semmi szívettépőbbet nem hallhatok, de tévedtem. Ahogy Isabellából kitört a zokogás úgy éreztem, ordítani tudnék a mellkasomat feszítő kíntól. Hálás voltam Carlisle-nak, mikor suttogó hangon elmondta, hogy nem lesz semmi baj és most már senki sem bánthatja, mert itt vagyunk vele és vigyázunk rá. Úgy tűnt, hogy használ a módszere, mert a sírás lassan szipogássá csillapodott és Isabella pár pislantás után fáradtan hunyta le a szemét.

Apám porcikáról porcikára vizsgálta meg, hogy nem esett-e baja. Mikor a karjához ért, és eljutott a csuklójáig, Isabella arca megrándult és halk sziszegés hagyta el a száját. Feszülten vártam apám diagnózisát, miközben a meggyötört női arcot fürkésztem. Az sem lehetett volna szörnyűbb, ha én élek át kibírhatatlan kínokat. Látni, hogy Isabellának fájdalmai vannak, és én nem tudom elmulasztani őket, maga volt a pokol.

Mi a fenét csinál vele ez a kókler? – kezdett morogni a fekete farkas, mire a társai is követték a példáját. A fivéreimmel egyszerre küldtünk gyilkos pillantást feléjük. A minket ért sértéseket rezzenéstelenül elviseltük volna, de apánkat kóklernek nevezni, egyet jelentett a szentségtöréssel.

Jól van, ez csak rándulás…- hagyta abba a fájó terület tapogatását Carlisle.

- Nem tört el, de be kéne fáslizni… - szólalt meg, ám nem igazán tudtam fellélegezni. Isabella ajkai kékek voltak és reszketett. A vizes ruháktól tüdőgyulladást kaphatott és tartottam tőle, hogy esetleg belső vérzései is vannak.

Azonnal eressze el! – Ahogy apám fel akarta emelni Isabellát a földről, a farkasok vad vonyításba kezdtek. – Arról nem volt szó, hogy el is vihetitek! Mondd meg neki, hogy engedje el! – követelte az Alfa.

- Nem akarják engedni, hogy magunkkal vigyük – mondtam el apámnak az üzenetet, miközben a düh ismét lángolni kezdett bennem.

- Mi történik? – hallottam meg a halk, erőtlen hangot. Ismét rángatni kezdtem a karomat.

- A quileute-ok földjén vagyunk – magyarázta Carlisle kissé idegesen. – Meg kell győznünk őket valahogyan, hogy engedjék el velünk Isabellát. Nem maradhat idekint ilyen állapotban.

- Átléptétek? – jött a döbbent kérdés. A barna szemek halálra rémülve meredtek Carlisle-ra, miközben a törékeny test minden ízében láthatóan reszketni kezdett.

- Csak én. Megkaptam az engedélyt rá, hogy megnézzelek… – magyarázta Carlisle, aztán megint az elől álló farkashoz fordult. – Muszáj ellátnom, itt nem megy. És teljesen ki is van hűlve. Ígérem, hogy nem esik bántódása – próbálkozott.

Ki van zárva! – jött a határozott válasz. Isabella még mindig remegett és úgy láttam, nem sok választja el attól, hogy ismét elveszítse az eszméletét. – Nem vihetitek sehová!

- Nem ti döntitek el! Ő hozzánk tartozik! – Újabb dühroham tört rám. A karom már annyira hátrafeszült, hogy tényleg fájni kezdett, pedig egy hozzám hasonlónak nehéz volt tényleges fizikai fájdalmat okozni.

- Veletek akarok menni – szólalt meg Isabella Carlisle-ra nézve.

Ez megőrült? Biztos, nincs magánál még mindig… - futott át a döbbenethullám az összes korcson. Isabella tekintete megkereste a farkasok vezetőjének tekintetét, miközben mind feszülten várakoztunk.

- Ők a barátaim. Velük akarok menni – mondta. Az Alfa egy másodpercig hitetlenkedve meredt rá, aztán felmordult és hátrébb lépett.

Nem hagyhatjuk, hogy elvigyék! – csattant fel a korábban Joshuának nevezett farkas. Szerencséje volt, hogy éppen lefogtak, mert legszívesebben átharaptam volna a torkát.

Ha a lány menni akar, hadd menjen! – mérte végig undorodva a sötétbarna farkas apámat. – Ha inkább mocskos vérszívók társaságára vágyik, nincs mit tennünk.

Ezt nem mondhatod komolyan… Jonathan, a francba is!

Vigyétek, még mielőtt meggondolom magam! – adta meg az engedélyt az Alfa.

- Hozd át! – kértem apámat sürgetve. Figyeltem, ahogy a karjaiba veszi Isabellát, és visszafojtottam a lélegzetemet, miközben vártam, hogy végre ismét a határ megfelelő oldalán legyenek. Ahogy ez megtörtént, a szorítás megszűnt a karomon és szabaddá váltam.

Azonnal mozdultam, hogy átvegyem Carlisle-tól Isabellát, de Rosalie gondolatai megállítottak.

Hagyd rám! Hidd el, most nem akarja, hogy férfiak legyenek a közelében, ha nem muszáj! - Sietett el mellettem felém sem pillantva, majd apánk előtt megállva kinyújtotta a kezét.

- Add át! Én viszem! – közölte ellentmondást nem tűrő hangon Carlisle-lal, aki nem tiltakozott.

Isabella annyira kimerült volt, hogy még a nővérem közelsége sem volt képes megriasztani, pedig nem csodáltam volna, ha a korábbi konfliktusaik miatt nem bízna benne. De úgy tűnt, tényleg jobban érzi most magát egy nő mellett. Ahogy meghallottam a halk, ütemes koccanásokat, amit az egymáshoz ütődő fogai hallattak, gyorsan lekaptam a kabátomat, és ráterítettem.

- Jól van, menjünk… - biccentett Carlisle.

Két napon belül látni akarom, hogy a lány jól van! – jött az üzenet a farkasok vezetőjétől. – Ha bármi baja esik, azt szabályszegésnek veszem, hiába ő akart veletek menni.

Összepréselt szájjal bólintottam egy aprót, aztán a többiek után iramodtam. Végig Rosalie mellett futottam, hogy szemmel tudjam tartani Isabellát. Szerencsére az egész utat végigaludta, így legalább pillanatnyilag megfeledkezhetett minden rosszról, amit csak át kellett élnie.

Jobban kellett volna figyelnünk. Miért nem jöttem rá, hogy a rendőr csak elterelés? Tudnom kellett volna… - Rosalie gondolatai most először voltak önvádtól csöpögők. Eddig bármikor elrontott valamit, mindig rájött, hogyan hibáztathatna másokat, de ez a helyzet most különbözött a többitől. A lelki szemei előtt újra és újra lejátszódott a másik életének utolsó pár órája, és önkéntelenül is sorstársának érezte Isabellát.

Jól van, most már minden rendben lesz… - nyugtatta magát Carlisle. Őt is felkavarták a történtek és legalább olyan felelősnek érezte magát miattuk, mint a húgom és én, pedig semmi oka nem volt rá.

Ahogy elnézte Rose-t és Isabellát együtt, neki is eszébe jutottak a régi emlékek, és általa látni őket sokkal rosszabb volt, mint a testvérem fejében. A külső nézőpont, a földön heverő, meggyalázott test látványa… Apám fejében Rosalie képe jelent meg, de én egészen mást láttam. Isabellát.

Mélyeket lélegezve szívtam be az erdő illatát, hogy kitisztuljon a fejem, de nem igazán segített.

Mikor végre hazaértünk, az volt Carlisle első dolga, hogy alaposabban is megvizsgálta Isabellát. Esme sopánkodva toporgott az ajtóban, miközben én fel-le mászkálva hallgattam apám gondolatait. Nem akartam leselkedni vagy megsérteni Isabella intim szféráját, de muszáj volt tudnom, hogy van.

Ugye, tudod, hogy ezt nehéz lesz feldolgoznia? – szólalt meg Rosalie. Nem messze tőlem álldogált és az ajtóra meredt.

- Tudom – keseredett meg a szám íze ismét a lelkifurdalástól.

Jól gondold át, mit mondasz neki és mit teszel. Ne zaklasd fel!

- Nem állt szándékomban… - motyogtam. Carlisle éppen Isabella horzsolásait látta el. A vérző sebek és kékeslila zúzódások beborították a combjai belső felét, én pedig ezerszer is hálát adtam Istennek, hogy nem történt semmi végzetes és visszafordíthatatlan.

Így sem tudtam, hogy lesz képes Isabella feldolgozni ezt az egészet. Halálra rémült, bántalmazták, majdnem… majdnem megerőszakolták. Méghozzá egy fajtánkbeli. Nem csodálkoztam volna rajta, ha soha többé nem akar a közelében látni. Hiszen csak arra a szörnyetegre emlékeztetném. A bőröm fehérsége, az érintésem hűvössége…

Na meg persze arra, hogy nem védtem meg őt, pedig az én dolgom lett volna. Hagytam, hogy elrabolják a saját házunkból. Meg is érdemlem, hogy undorodjon tőlem, hogy megvessen és gyűlöljön.

Ahogy Carlisle az ajtóhoz lépett és kinyitotta, mind felkaptuk a fejünket.

- Bekötöztem a csuklóját és lekezeltem a sebeit. Most már csak melegben kell tartanunk, nehogy komolyabban meghűljön – közölte.

Rosalie bólintott, és azonnal besietett a hálóba, én pedig követtem.

Nem biztos, hogy itt kéne maradnod! – állt meg az ágy mellett.

- Nem megyek a közelébe – feleltem, és az egyik széket a fal mellé húzva leültem.

Képtelen voltam csak úgy magára hagyni Isabellát. Látnom kellett az arcát, figyelnem, ahogy a takaró ütemesen emelkedik és süllyed a légzésétől, hallani a szíve ritmusát, tudni, hogy életben van. Tudtam, hogy elég nagy esély van arra, hogy ezek után tényleg látni sem akar, de ha így van, tőle kell hallanom, és akkor elmegyek.

- Miért törődsz vele? – kérdeztem halkan. Rose arca megrándult.

Tudod, hogy miért.

- Részben sorstársnak tartod, de van ott még valami… - kaptam el egy gondolatfoszlányt. – Ó… Értem – bólintottam kissé zavartan.

Ha lett volna valaki mellettem akkoriban, aki szintén átélt ilyesmit, és aki elmondja nekem, hogy nem az én hibám volt, sokkal könnyebben feldolgoztam volna. Én azt hittem, a szépségem az oka, vagy hogy azt a ruhát viseltem aznap este, amit előtte való nap Royce megdicsért. Ezerszer végigjátszottam, mit rontottam el, mit kellett volna másképp csinálnom. Melyik volt az a pillanat, amikor rosszul döntöttem. Amit megelőzve még sértetlenül hazasétálhattam volna.

- Nem a te hibád volt, Rose! – jelentettem ki több, mint száz éves késéssel. Akkoriban annyira bosszantott, hogy Carlisle pont egy ilyen elkényeztetett, beképzelt fehérnépet hozott közénk, hogy eszembe sem jutott Rosalie érzéseire is figyelni. Főleg, miután rájöttem, hogy apám azért változtatta át, mert nekem szánta társként. Azokban az időkben inkább kerültem őt, semmit hogy beszélgessek vele.

Tudom. Most már tudom – mosolyodott el szomorúan. – És Isabellának is tudnia kell. Nem akarom, hogy ugyanazt élje át, amit én.

- Tudod, néha még meg tudsz lepni… - ráncoltam össze a szemöldökömet, mire halkan felkacagott.

Látod, ezért vagyok a legtöbbször gonosz és szúrós. Így ha egy kicsi jót teszek, azonnal szentnek tartotok – nézett rám elégedetten. Megcsóváltam a fejem, de nem válaszoltam.

Carlisle benézett egyszer, hogy ellenőrizze Isabella lázát egy elektromos hőmérővel, én pedig elmondtam neki, mit is üzent a farkasok vezetője búcsúképpen, de egyébként a következő pár óra csendesen telt.

A sötét gondolatok helyett igyekeztem Rosalie fejében eltölteni az időt. Azon elmélkedett, milyen babacuccokat kell beszereznie kicsi Edwardnak, ha elkezd majd nőni, és listába rendezte a képzeletbeli pontokat aszerint, hogy melyik üzletből rendelje meg őket. Valószínűleg ő is azért foglalkozott ilyesmivel, hogy ne a történteken járjon az esze.

Isabella álmában megmozdult egy párszor – ilyenkor mindketten felkaptuk a fejünket, és aggódva fürkésztük őt -, de szerencsére mindig hamar visszaszendergett.

Már hajnalodott és elállt odakint az eső is, mikor Alice és Emmett bejöttek. Emmett Rosalie mögé állt, és a kezét a vállára fektette. Alice pedig az ablakhoz sétált, és onnan figyelte Isabella arcát.

Túl fogja tenni magát rajta. Erős lány! – Nem tudtam, hogy belém próbál lelket önteni vagy saját magát biztatja. Talán mindkettő.

Mikor Isabella hirtelen rándult egyet, aztán úgy ült fel, mintha rúgó lenne a derekában, ösztönösen fel akartam pattanni, de Rosalie ismét megelőzött. Azonnal az ágy mellé lépett, és visszanyomta Isabellát a párnák közé.

- Semmi baj – igazgatta meg a takarót. A hangja olyan kedves volt, amilyennek csak ritkán hallottam „idegenekkel”. Tényleg segíteni akart…

- Edward? – hallottam meg a nevem. Rose egy kissé arrébb állt, én pedig hogy ne kelljen Isabella szemébe néznem és látnom a megvetését és a vádat, inkább lehajtottam a fejem és a padlót bámultam.

- Itt vagyok – feleltem halkan, nehogy megijesszem, de így is zihálni kezdett és a szívverése is felgyorsult. Sejtettem, hogy a történtek után félelmet váltok majd ki belőle, de elképzelni sem tudtam, hogy ez mennyire fájni fog.

Az, hogy arra a mocsokra emlékeztetem, rosszabb volt, mintha magam miatt gyűlölt volna. Abba már legalább beletörődtem, hogy a vámpírlét miatt nem vagyok elég jó Isabellának, de a tudat, hogy valahányszor rám pillant élete egyik legborzalmasabb élményét juttatom eszébe, elviselhetetlenül gyötrő volt.

Nem akartam, hogy miattam szenvedjen, hogy a látványomtól is halálra rémüljön, de nem tehettem ellene. Egy vámpír voltam, aki akarta őt. Akárcsak az a másik, még ha nem is olyan brutálisan és kegyetlenül.

- Hol az öcsém? – Isabella hangja elvékonyodott a pániktól. Rosalie azonnal az ajtóhoz sietett és Esmét szólította.

Ahogy Isabella magához ölelte a testvérét és sírni kezdett, elszorult a torkom. Bármit megtettem volna, hogy eltöröljem a rossz emlékeit és boldognak láthassam. Akár a létemet is odaadtam volna érte, és mosolyogva mentem volna a Pokolba.

- Hadd beszéljek vele – hadarta Rose halkan és az ajtó felé intett a fejével. Alice és Emmett azonnal elindultak kifelé, nekem viszont nehezemre esett elszakítanom a pillantásomat az ágyról.

Még mindig rettegéssel töltött el, hogy egy hajszálon múlt csak, hogy Isabellát viszontláthattam. Ha a farkasok későn érkeznek vagy ha Jasper téved, akkor örökre eltűnt volna a pír az arcáról, nem játszott volna gyönyörű melódiát a szíve és a halk lélegzés nem adott volna édes aláfestést hozzá.

Szükségem volt a látványára, mégis felálltam, és magára hagytam őt a testvéremmel, hogy legalább az ő lelke megnyugodhasson egy kicsit a beszélgetésük által, de a csukott ajtó elől már nem voltam képes elmozdulni.

A tenyeremet és a homlokomat a fának támasztottam, mintha így megmaradhatna valamiféle kapocs, ami összeköt engem az ágyban fekvő lánnyal, akit tiszta szívből szeretek.

Édes kötelék - Leah története - 8. fejezet

8. fejezet

- És milyen? – törte meg a csendet Emma hangja. Kihoztam megint a partra, hogy megtaníthassam neki a mellúszást, de pár órányi gyakorlás után elfáradt. Most a homokban feküdtünk – Emma élvezte a langyos szellő simogatását, én pedig az ő közelségét.

- Mi milyen? – fordultam felé teljes testtel és felkönyökölve megtámasztottam a fejemet.

- Farkasnak lenni. Fáj, mikor…? Tudod… Átalakulsz – nézett végig rajtam. Valószínűleg nehéz volt belátnia, hogyan képes a testem ilyen változásokra. Néha én is hihetetlennek találtam.

- Az első pár alkalom furcsa volt. Nem fájt, csak nem volt túl kellemes. De mostanra már teljesen természetes az egész – mosolyogtam rá.

- És… lelkileg? Nem lehet könnyű egy ilyen titkot cipelni. – Emma vonásai aggodalmasnak tűntek. Nem akartam, hogy féltsen engem, mégis jól esett, hogy foglalkozik azzal, jól vagyok-e.

- Tényleg nem könnyű – sóhajtottam fel. Leginkább az zavart, hogy fogalmam sem volt róla, a farkasság vette el tőlem az anyaság lehetőségét vagy éppen azért lehettem farkas, mert meddővé váltam már emberként. Emiatt a bizonytalanság miatt nem voltam képes teljesen elfogadni azt, aki voltam. – De mindenkinek azokkal a kártyalapokkal kell játszania, amiket osztottak neki. Ez van.

- Kérdezhetek még valamit? – harapta be Emma az alsó ajkát. Annyira aranyos volt így, hogy csak pár pillanatnyi késéssel voltam képes bólintani.

- Sammel mi a helyzet? – A kérdéstől meglepetten szaladt össze a szemöldököm.

- Sammel? Ezt meg, hogy érted?

- Hát… Észrevettem, hogy sokszor figyel téged. Olyan aggódóan. Mintha fontos lennél neki… - ült fel Emma, és zavartan törölgetni kezdte a karjáról a homokszemeket. Meghökkenve fürkésztem az arcát – lehetséges, hogy féltékeny?

- Sammel ez elég bonyolult – ismertem be. Átkarolta a térdeit és mélyet sóhajtott. – Mi együtt jártunk. Igazából… több volt ez, mint járás. Azt hittem, ő lesz a férjem és a gyerekeim apja.

- Értem – jött a halk motyogás válaszként.

- Aztán Sam bevésődött Emilybe, én pedig teljesen összeomlottam. Elvesztettem mindent, amire valaha vágytam. A jövőképem összeomlott. Évekig nem voltam képes kilábalni ebből az érzelmi zűrzavarból és mikor farkas lettem, ez csak még rosszabb lett – meséltem könnyed hangon. Emlékeztem még, milyen szörnyen éreztem magam akkoriban, mégis olyan volt, mintha egy másik személlyel történt volna az egész.

- És még mindig szereted őt? – fordult felém hirtelen Emma.

- Szeretni? – gondolkoztam el. – Persze, szeretem őt, de ez már más.

- Miben más? – Emma tördelni kezdte az ujjait, nekem pedig kezdett olyan érzésem lenni, hogy nem tévedtem. Tényleg féltékeny. A felismeréstől majdnem felnevettem. Hogy is érdekelhetne Sam vagy bárki más azok után, hogy megismertem őt. Hiszen ő az egyetlen, aki után vágyakozom, aki miatt reggelente felkelek, aki miatt lélegzem.

- Sammel összeköt a múlt. A barátom. Fontos nekem, ahogyan én is neki. De…

- De? – fordult felém hunyorogva a szemébe sütő naptól. Felemeltem a kezem és a tenyeremmel megvédtem őt a vakító sugaraktól.

- De amióta megláttalak, azóta a Sam iránti érzéseim barátiak, testvériek lettek.

- Miért? – jött az újabb kérdés. Félredöntött fejjel figyeltem őt. Vajon azt akarja, hogy kimondjam? Felkészült már rá? Érezni biztosan érzi. Lehetetlenség, hogy ne érezné, hiszen a homlokomra van írva, hogyan tekintek rá.

- Tudod jól, hogy miért… - nyúltam ki a keze felé. Ahogy hozzáértem, éreztem, hogy megremeg.

- Hallani szeretném – sütötte le a szemét, miközben halovány pír ült ki az arcára.

- Biztos vagy benne? – bizonytalanodtam el. Sejteni és tudni valamit két különböző dolog volt, és féltem, hogy ha az érzéseimet szavakba öntöm, az mindent el fog rontani.

- Nem – rázott aprót a fején. – Nem tudom, milyen lesz hallani… De úgy érzem, hogy hallanom kell – nézett fel rám zavartan. Mély levegőt vettem, hogy összeszedjem a bátorságomat, aztán közelebb húzódtam hozzá.

- Amikor megláttalak téged, a bennem lévő farkas kiválasztott a társamul. Tőled függ, hogy barátként, testvérként vagy másképp fogadod-e el a közeledésemet, de… Amit én érzek, az egyáltalán nem baráti vagy testvéri. Mikor a közelemben vagy, a szívem hevesebben kezd verni, alig bírok lélegezni és úgy érzem, mintha a sejtjeim elektromossággal lennének feltöltve – hadartam el gyorsan az érzéseimet, miközben éreztem, hogy az arcom a szokásosnál is forróbbá válik. Még sosem volt ilyesmiben részem. Sosem kellett nekem szerelmet vallanom.

- És ez mit jelent? – motyogta halkan a kérdést Emma.

- Azt jelenti, hogy… szerelmes vagyok beléd – mondtam ki, miközben figyeltem a reakcióit. A teste aprót rándult a szóra, mintha a sejtés ellenére váratlanul érte volna a kijelentésem. Mélyet sóhajtott, de nem válaszolt. A gyomromban táncolni kezdtek a pillangók, a torkom pedig összeszorult az idegességtől. – Tudom, hogy ez neked még új, alig ismersz, és téged egy furcsa megérzésen kívül semmi sem köt hozzám. Nem akarok semmit sem rád erőszakolni. Ha te nem érzel ilyesmit irántam, örömmel leszek a barátod. Engem az is boldoggá tenne, és…

- Csst… - Emma kihúzta a kezét az enyémből és mutatóujját a számra helyezte. A kék tekintet az enyémbe kapcsolódott, és az idő mintha megállt volna…

Csak néztünk egymásra mozdulatlanul, miközben a légzésünk egyre kapkodóbbá vált. A női ujj alatt a szám bizseregni kezdett, a torkomat pedig lángok emésztették. Szomjaztam. Őt szomjaztam. A csókját. Mégsem mertem megmozdulni, hogy eloltsam ezt az égő vágyakozást. Féltem, hogy a legapróbb mozdulattól összetörik minden, ami most olyan igazinak és elérhetőnek tűnt.

- Állj meg, kis boszorkányom! – Quil hangjától mindketten összerezzentünk, és Emma azonnal hátrébb húzódott tőlem. Csalódottan figyeltem, ahogy először Claire, majd Quil is felbukkan a sziklák mögül végleg romba döntve a pillanatot. – Sziasztok, hát ti? – állt meg mellettünk farkastársam. Az alakja hatalmas árnyékot vetett ránk.

- Leah-val csak… gyakoroltuk az úszást – felelte Emma zavartan. Reméltem, hogy Quil észbe kap majd, fogja a kis boszorkányát és magunkra hagy, de mintha észre sem vette volna, hogy zavar. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ennyire vak vagy csak direkt szemétkedik velem, de mivel nem vigyorgott rám, amint Emma elfordult, ezért az elsőre tippeltem.

- Akkor bejöttök velünk? Megígértem Claire-nek, hogy ha ma megeszi a brokkolit, kihozom pancsolni – pislantott a kislány felé, aki kicsit arrébb éppen egy érdekes formájú követ nézegetett.

- Van kedved? – érdeklődtem Emmától.

- Nekem mára elég volt, de ha te szeretnél, menj nyugodtan – mosolygott rám, de csak pár másodpercig ajándékozott meg a pillantásával. Tétovázva néztem hol a víz felé, hol vissza Emmára. Azt szeretné, hogy magára hagyjam és átgondolhassa, amit mondtam? Vagy pont azt várja, hogy mellette maradjak bizonyítva, hogy ő számomra a legfontosabb.

- Akarod, hogy maradjak? – böktem ki végül a kérdést. Emma összehúzta kissé a szemöldökét.

- Azt szeretném, ha azt tennéd, amihez kedved van.

- Na jó, amíg eldöntitek, lemegyek Claire után – unta meg a várakozást Quil, aztán elrohant mellettünk. Még éppen időben, mert Claire be akart lógni titokban a vízbe kíséret nélkül.

- Én veled szeretnél lenni. Mindig veled akarok lenni – vallottam be.

- Az baj – sóhajtott fel Emma. Riadtan kaptam fel a fejem.

- Baj?

- Már csak tizenegy nap, és el kell mennem – állt fel a homokból, és leporolta magát.

- De, azt mondtad, hogy még meggyőzhetlek… - pattantam fel. A gyomrom öklömnyire szorult össze, és idegesített a távolból hozzánk szálló gyermeki kacagás gondtalansága.

- Igen… Meg is… Csak… - Emma feszült arccal fordult arrafele, amerre a la push-i házak álltak, én pedig bármit megadtam volna, hogy tudjam, mi jár a fejében. Az ötlettől, ami eszembe jutott, elöntött a szégyenérzet. Nem, azt nem szabad. Nem lehet. Emma érdekei előbbre valóak, mint a saját vágyaim. Márpedig az, hogy befurakodnak a legtitkosabb gondolataiba egyáltalán nem lehetett Emma érdeke. Önkéntelenül megráztam a fejét, mintha csak a gondolatot akarnám eltűntetni belőle.

- Csak? – vártam a választ, miközben a körmöm a tenyerembe vésődött.

- Semmi… Visszamegyek, kezdek fázni – borzongott meg. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, hogy melegben tudhassam, de abból, ahogy védekezően maga köré fonta a karjait úgy véltem, nem igazán örülne most ennek a gesztusnak.

- Rendben, menjünk – bólintottam.

- Ne, te maradj nyugodtan. Menj úszni – biccentett Quilék felé.

- Ha ezt akarod… - feleltem halk hangon, de nem tudtam megmozdulni. Mintha a tagjaimat betonba öntötték volna. Emma egy pillanatig még nézett rám, aztán elindult vissza a házakhoz.

A francba! Miért is kellett elmondanom, mit érzek? Miért kérte tőlem, hogy tegyem meg? – túrtam a hajamba. Ahelyett, hogy bementem volna a vízbe, dühösen sétáltam fel-alá a homokban. Biztosan megijesztették az érzéseim. Nem csoda, hiszen alig ismer. Arról már ne is beszéljünk, hogy nő vagyok és csak úgy mellesleg alakváltó farkas. Mi másról is álmodhat egy fiatal lány? – nevettem fel elkeseredve.

Egy óra alatt eljutottam a teljes kiborulásig, csak így történhetett meg, hogy mire észbe kaptam, már nem a parton voltam, hanem az erdőben. Fogalmam sem volt, hogy kerültem oda, ahogyan nem emlékeztem arra sem, hogy elköszöntem-e Quiltől és Claire-től vagy csak úgy leléptem szó nélkül.

Le kellett nyugodnom, így nem mehettem haza. Megálltam, lehunytam a szemem, és vettem pár mély levegőt. Az édeskés bűztől elfintorodtam, de mivel ismerős volt, nem változtam át. Máskor biztos, hogy azonnal hátat fordítottam volna, és elhúztam volna jó messzire a csíkot – na persze, nem félelemből, hanem hogy ne kelljen a vámpírbűzt szaglásznom -, de most egyhelyben maradtam és megvártam, hogy Edward és Alice Cullen odaérjenek hozzám.

Hallottam, hogy ők sem kerülnek ki, Edward valószínűleg kiolvasta a fejemből, hogy rájuk várok. Ahogyan azt is, hogy mi az okom erre a furcsa tettre.

Mikor felbukkantak a fák között, egyszerűen csak megálltak előttem, és várták, hogy megszólaljak. Bosszankodva fújtattam egyet, mert semmi kedvem nem volt hangosan is kimondani a kérésemet. Egyfelől utáltam, hogy pont a vérszívóktól kell szívességet kérnem, másfelől nem voltam biztos még mindig benne, hogy helyes-e, amit teszek. Próbáltam meggyőzni magam, hogy ez Emma érdeke is, és úgysem tudja meg soha, mégis harcolnom kellett a feltámadó bűntudatommal.

Úgy egy perc után adtam fel a néma szoborjátékot. Dühösen ökölbe szorultak a kezeim, és grimaszba torzult az arcom. Akkor sem adom meg nekik azt az örömet, hogy hangosan kimondjam.

- Megteszed vagy sem? – kérdeztem egyszerűen Edward Cullenra nézve.

A múlt árnyai - Edward szemszög - 16. fejezet

16. CSAPDA




EL KELL MENNEM! Biztos voltam abban, hogy ez az egyetlen megoldás. Egyszerűen Isabella közelében képtelen voltam uralkodni magamon. Hogy mondhattam el neki, hogy szeretem? Mi a fene ütött belém? – túrtam idegesen a hajamba.

Az kellett nekem, hogy reménykedjen? Hogy szenvedjen? Miféle szadista állat vagyok? Hát, nem volt elég, hogy én belepusztulok ebbe az egészbe, őt is magammal kellett rántanom?

Kezeim reszketve szorultak ökölbe, miközben Alice és Jasper összekaparták Isabella lelki romjait az ajtóm elől. A hosszú percek alatt vagy ezerszer eszembe jutott, hogy kimegyek hozzá és a karomba zárva könyörgök a bocsánatáért, mégsem tettem.

Hogyan is bocsáthatott volna meg nekem… Csak gyarapítottam a súlyos és megbocsáthatatlan bűneim listáját egy újabb ponttal. Egy a szememben sokkal súlyosabb ponttal, mint az, hogy bűnözőket gyilkoltam.

Feltápászkodtam a földről és az ablakhoz sétáltam. Az önmarcangolás démona belülről kaparta a mellkasomat szörnyű gondolatokkal és érzésekkel kínozva. Szerettem volna visszapörgetni az időt, hogy másképp cselekedjek. Ha csak egy kicsit erősebb vagyok… Ha nem pánikolok be és kidobom Isabellát még az elején…

Mikor meghallottam, hogy Alice arról győzködi Isabellát két szobával arrébb, hogy ne adja fel a reményt, ökölbe szorultak a kezeim. Legszívesebben üvöltve közöltem volna vele, hogy ne avatkozzon bele az én dolgaimba megint, de persze, ezzel csak súlyosbítottam volna a tetteimet.

Mikor Alice fejében homályos gondolatok kezdtek gomolyogni, meglepetten ráncoltam össze a homlokomat.

Nem látom őt tisztán… Zavaros a jövője. Ez biztos azt jelenti, hogy összezavarodott. Isabella a családunkhoz fog tartozni! Igen, biztosan így lesz, mert csak akkor nem láthatom Edward jövőjét, ha Isabella is a része! – ujjongott magában, de tévedett. Hogy Isabella sorsa összefonódna az enyémmel… Lehetetlenség. Ezt egyszerűen nem engedhettem meg!

Amint elkaptuk a nomádot, azonnal elmegyek – határoztam el, de Alice látomásait nem tudtam megváltoztatni. Dühösen mászkáltam fel-alá, amíg Alice és Jasper magára nem hagyta Isabellát.

Miután lefeküdt aludni, figyeltem, ahogy a légzése szép lassan egyenletessé válik, miközben az enyém egyre gyorsabb lett. A mellkasomban, mintha tornádó dúlt volna. Az érzéseim és az eszem egyszerűen kettészakítottak. Az orromban még mindig ott volt Isabella illata, de valahányszor a falon lévő lyukra pillantottam, tudtam, hogy mennyire veszélyes is a vágy, amit kivált belőlem.

Veszettül akartam őt, mint még soha semmit létezésem során, legalább ugyanannyira, amennyire meg akartam védeni saját magamtól. Én voltam a legveszélyesebb ragadozó, aki csak a közelébe kerülhetett. Vonzottam őt a hangommal, az arcommal, még a szagommal is. Elkápráztattam és önkéntelenül is elértem, hogy azt higgye, szeret engem.

Mert az, amit ő érez irántam, nem lehet szerelem. Legalább is, biztosan nem olyan erős, mint ami engem feszít szét belülről. Ezt az intenzív érzelmet egy törékeny kis ember képtelen lenne elviselni, ebben biztos voltam. Hiszen, még én is majdnem beleőrülök… Majdnem?

Mire észbe kaptam, már ott álltam az ágya mellett. Fogalmam sem volt, hogy kerültem oda, de képtelen voltam hátat fordítani neki és elmenni. Láttam már nyugtalanul aludni, mikor a fáról vagy az ablakpárkányról figyeltem őt éjszakánként, de ez most más volt.

Felemelte a kezét, mintha valakit meg akarna érinteni, és mikor az ujjai levegőt markoltak, fájdalmasan rándult meg az arca. Annyit szenvedett már, igazán megérdemli a boldogságot, de én mit adok neki helyette? Még több kínt.

Azt kívántam, bár ő is beszélne álmában, hogy beleláthassak a fejébe. Mit szeretne megragadni? Mi az, ami után ennyire vágyik még tudattalanul is? Ha rájöhetnék, talán megadhatnám neki…

Letérdeltem mellé, és vártam, hátha elsuttog legalább egy szófoszlányt, amiből következtethetnék, de semmi. Csalódottan fürkésztem a vonásait, miközben gyönyörködtem is bennük.

Nem volt az a tipikus szépség, ahogyan Bella sem, mégis volt benne valami földöntúli báj. Olyasmi, ami nem sok nőben található meg. Csak most tűnt fel, hogy az álla inkább Jacob Blacké. Kevésbé hegyes, mint a nagyanyjáé, ezért az arcformája nem annyira szívalakú.

Az arca rózsaszín pírt kapott hirtelen, mintha zavarba ejtő álmot látna, az ajkai elnyíltak és halk sóhaj hangja töltötte be a szobát. Közelebb hajoltam hozzá, és összevont szemöldökkel próbáltam újra és újra belelátni a fejébe, de semmi. A rózsaszín száj annyira hívogató volt. Még emlékeztem az ízére, és olyan egyszerű lett volna ismét megkóstolni következmények nélkül.

Újabb lopott csókra készülsz? – Tanya nevetésétől összerezzentem. – Sosem gondoltam volna, hogy ennyire… rossz vagy…

- Nem akartam megcsókolni – morogtam félhangosan magam elé.

Felgyorsult a légzésed… Szóval, vagy rád tört egy asztma, vaaagy… - vigyorodott el magában. – Tudod, egész szép ahhoz képest, hogy emberlány. Teljesen normális, ha felizgat.

- Tanya! – kicsit hangosabban csattantam fel, mint akartam. Isabella nyöszörögve mozdult meg, miközben dühösen jöttem rá, hogy bármennyire is nem akarom, Tanya tökéletesen rátapintott a lényegre. Isabella gyönyörű és izgató volt, én pedig vonzódtam hozzá. Jobban is, mint az normális lett volna.

Tudod, most még jobban sajnálom, hogy sosem mondtál igent nekem. Eddig is érdekesnek találtalak, de most, hogy tudom, mennyi szenvedély van benned… - Megforgattam a szemem, de nem válaszoltam. – De ha már én nem tapasztalhatom meg, legalább azzal a kislánnyal megoszthatnád. Nem értem még mindig, miért ellenkezel, mikor te is akarod.

- Ebbe, kérlek, ne szólj bele! – préseltem össze a számat.

Pedig csak jót akarok neked. Nem lehet így élni, Edward… Egyedül, magányosan… Megérdemelnéd, hogy szerethess egy nőt és ő is viszontszerethessen téged.

- Elfogult vagy – ráztam meg a fejem. Még hogy én megérdemelném a boldogságot…

Nem hinném. Tudom, mik vagyunk, de… Ez nem igazán számít, ha szerelemről van szó. A szerelemnek semmi sem állhatja útját. Ha félsz attól, hogy emberként legyél vele, talán átváltoztathatnád vagy megkérhetnéd rá Carlisle-t.

- Soha! – feszült meg az egész testem. A gondolattól, hogy az előttem lévő test halottá váljon, kemény és hideg márvánnyá tömörüljön, rettenet öntött el.

Talán, hogy ezt a rémképemet szétoszlassa, Isabella hirtelen szusszantott egyet, és nagyot nyújtózkodva ébredezni kezdett. Azonnal felpattantam, és kiszáguldottam a szobából, miközben hallgattam Tanya nevetését. Jól szórakozott azon, hogy úgy bujkálok a saját otthonomban, mint egy betörő.

A takaró surranó hangot adva csúszott le Isabelláról, aztán felkelt, és kibotorkált a szobából. Füleltem, hogy merre veszi az irányt, és bűntudatosan jöttem rá, hogy a konyhába megy. Elhatároztam, hogy mostantól tényleg mindig ügyelni fogok arra, hogy rendesen egyen. Mivel nekünk nem volt szükségünk emberi ételre, folyton kiment a fejemből, hogy az ő táplálására oda kéne figyelni.

Kimentem a folyosóra és a korlátba kapaszkodva hallgattam tovább, mit csinál. Csak pár falatot evett, de nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert nem éhes, vagy azért, mert még mindig zaklatott miattam. Ahogy besétált a nappaliba, Eleazar gondolatai hirtelen Carmenről rá terelődtek.

Igazán különleges és erős vámpír lenne belőle. Egy igazi élő pajzs… - gondolkozott el, mire felkaptam a fejem. Pajzs? Persze, eddig is tudtam, hogy képtelen vagyok Isabella fejében olvasni, de mindig úgy véltem, hogy csak másképp működik az agya, ahogyan Belláé is. De hogy ez egy képesség lenne…

Eleazar viszont biztos volt a dolgában. Nem most érezte ezt először Isabella közelében, csak korábban más kötötte le a figyelmemet, ezért nem vettem észre.

Összeráncoltam a homlokom, miközben ő azon merengett, vajon honnan eredhet Isabella képessége, és ha emberként ennyire erős, milyen lenne átváltozás után. Izgatottá tette ez a rejtély, engem pedig idegessé az, hogy egyáltalán ilyesmin jár az esze. Mintha mindenki azon lett volna, hogy elvegye Isabella lelkét, és csak én lennék az egyetlen, aki ezt a legszörnyűbb tragédiának tartaná.

Sóhajtva hunytam le a szemem, és mozdulatlanságba merevedve hallgattam a zenéket, amelyeket Isabella hallgatni kezdett a számítógépen. Alice mappájára találhatott rá, mert ő kedvelte ezt a stílust – ideglelő szöveg vidám dallammal. Próbáltam ellazulni és egy pillanatra elfeledkezni minden gondomról, de nem igazán jártam sikerrel. A dalok mintha legalább olyan jól szórakoztak volna rajtam, mint az előbb Tanya.

„Nyújtsd ki a kezed, öleld a szerelmet. Nem baj, ha szétzúzod, a por a széllel szabadon repülhet.”

„Fáj, éget, úgysem menekülsz, felforr a vére és te belemerülsz.”

„Ölelj, csókolj, marj belém. Falj fel, önként hagyom én.”

Az ötödik kínzó zeneszámnál elhatároztam, hogy véletlenül törölni fogom Alice mappáját. Elég egyetlen kattintás, mikor épp nem figyel oda…

Annyira belemerültem a kis tervembe, hogy mikor egy kéz a vállamhoz ért, összerezzentem. Emmett hangos nevetése nem illett a hangulatomhoz.

- Ritkán tudlak meglepni, de mikor sikerül, az olyan mókás. Ha látnád, milyen arcot vágsz! – csapkodta meg a hátamat vidáman. Morogva húzódtam arrébb az érintése elől.

- Akarsz is valamit vagy csak szórakozni jöttél rajtam? – dünnyögtem.

- Nem sokára indultok. Csak gondoltam, szólok, mert annyira elvarázsoltnak tűntél, hogy nem tudtam, feltűnt-e a készülődés… - mutatott a földszint felé.

Meglepetten konstatáltam magamban, hogy a családom és a Denalik nagy része már odalent nyüzsög. Emmett az arckifejezésem láttán megint felnevetett, aztán elindult a lefelé. Magamban dühöngve követtem, és csak akkor szállt el a bosszúságom, mikor megláttam Eleazart.

- Kérdezhetnék valamit? – léptem oda hozzá.

- Persze – bólintott mosolyogva.

- Az előbb… Nos, én hallottam, mire gondoltál Isabellával kapcsolatban – kezdtem bele. Mindig furcsa volt arról beszélni, hogy olvastam valaki fejében, mert tartottam tőle, hogy mit szól hozzá az illető.

A családom már megszokta, és nem igazán zavarta őket a dolog, de mások különbözőképpen reagáltak. Volt, aki zavarba jött és volt, akinek egyáltalán nem tetszett a dolog. Éppen ezért – sok egyéb más ok mellett – nem is terjesztettem nagyon a képességem hírét még a fajtánkon belül sem.

- Igen… Mire vagy kíváncsi? – Eleazar nem szerette, de Aro mellett megtanulta eltűrni a privát szférájába való betörést.

- Biztos, hogy ez egy képesség? Nem lehet, hogy csak egy… genetikai hiba? – érdeklődtem.

- Kiről beszéltek, fiúk? – lépett mellénk Emmett. Nagyon fel volt pörögve annak ellenére, hogy Jasper kivételesen csak az őrző szerepét osztotta rá. Míg mi odakint őrködünk a megfigyelőpontokon, hátha a nomád éppen ma éjszaka jön át a szárazföldre, addig ő és Rosalie itthon maradnak Isabellára vigyázni.

- Isabelláról. Eleazar szerint képessége van, ezért nem tudok a fejében olvasni – magyaráztam.

- Képesség? – élénkült fel még inkább a bátyám.

- Egy pajzsszerűség. Érzékelem, hogy van valami körülötte, de még én sem tudok áthatolni rajta, hogy megnézzem, hogyan működik – világosította fel Eleazar, aztán felém fordult. – És a kérdésedre válaszolva, biztos, hogy képesség. Hogy genetikai hibából ered-e vagy másból… - vonta meg a vállát jelezve, hogy fogalma sincs róla.

- Ügyes kis vámpír lenne belőle… - elmélkedett el Emmett. – Még téged is legyőzhetne, mert nem tudnád, mire készül. Vajon más képesség ellen is véd ez a pajzs? Mondjuk Alec vagy Jane Volturi ellen? – Beleborzongtam a gondolatba, és reméltem, hogy ez sosem derül majd ki.

Fél szemmel figyeltem, ahogy Isabella kijön a nappaliból és elbúcsúzik a többiektől, és elakadt a lélegzetem, mikor hozzánk lépett.

- Vigyázz magadra, kérlek! – Nem nézett rám, hanem a földet bámulta, mintha félne attól, mit láthatna az arcomon, ha felpillantana. Az utolsó beszélgetésünk után nem is csodálkoztam azon, hogy tart tőlem. Úgy viselkedtem, mint egy őrült. Szerelmet vallottam, aztán durván kihajítottam a szobámból. Még soha az életben nem voltam ennyire udvariatlan és erőszakos egyetlen nővel sem.

- Óvatos leszek! – Igyekeztem nyugodt hangon felelni, hogy legalább ne aggódjon miattam, amíg távol leszek – ha egyetlen zsákocskával enyhíthetem a terhét, már az is valami.

- Edwardnak meg sem kottyan majd az a vámpír! – Ahogy Emmett tenyere a hátamnak csapódott, először arra gondoltam, hogy kezd egy kicsit bosszantani a nagy vidámsága, de aztán rájöttem, hogy talán, ha Isabella látja, hogy mennyire könnyedén kezeli a helyzetet, akkor elhiszi, hogy nincs oka félteni minket. – Fél fogára sem lesz elég… Kár, hogy én kimaradok a mókából… – biggyesztette le a száját, és egy pillanatra úgy nézett ki, mint egy gyerek, akitől elvették a nyalókáját. – Na mindegy, majd legközelebb! – tért vissza szinte azonnal a derű az arcára.

- Legközelebb… - Isabella hitetlenkedve motyogott maga elé, és nem igazán tűnt nyugodtnak. Pedig tényleg nem volt oka félteni minket. Az erőfölény nyilvánvalóan a mi oldalunkra billentette a mérleget azzal a pszichopatával szemben. Kétségem sem volt, hogy ha feltűnik az egyik megfigyelőpontunk közelében, esélye sem lesz.

- Akkor gyerünk! – Carlisle vezetett minket egy darabon, aztán szétváltunk és külön ment mindenki a párjával a számára kijelölt helyre. Mikor a megbeszélést tartottuk, még örültem neki, hogy Alice lesz velem a megfigyelésen, de minél több időt töltöttem vele, annál inkább vágytam Tanya társaságára. A flörtölését könnyebben kezeltem volna, mint Alice rámenős próbálkozásait, hogy meggyőzzön, Isabella a hozzám való nő. A gond csak az volt, hogy én abban kételkedtem, hogy én lennék a megfelelő férfi a számára.

Szereted őt és ő is szeret téged.

- Alice! – szóltam rá most már sokadszorra.

Nem látom a jövődet, úgyhogy hiába tiltakozol – vigyorgott rám. Bosszankodva rúgtam bele egy kőbe a földön, ami vagy húsz méteren át szántotta végig az esőtől nedves talajt. – Én tudom, hogy minden rendben lenne. Tudnál rá vigyázni. Az ő vérére nem vágysz annyira, mint… Belláéra. És Isabella sokkal erősebb és eltökéltebb. Ő nem fogja hagyni, hogy csak úgy elmenj!

- Főleg, ha még bátorítod is! – vetettem a szemére. – Miért kellett azt mondanod neki, hogy ne adja fel? Ez az egész lehetetlenség közöttünk, értsd már meg! Csak kínzod azzal, hogy bíztatod – préseltem össze a fogaimat, hogy ne mondjak ki olyasmit, amit később magam is megbánhatnék.

Te kínzod azzal, hogy nem törődsz bele az elkerülhetetlenbe. Vagy mit akarsz csinálni, megint elfutni? Újra hagyni, hogy valaki másé legyen, aki téged szeret?

- Ez volt a legjobb, amit tehettem! – csattantam fel, és szikrázó szemekkel meredtem Alice-re. Az arckifejezése egy másodperc alatt megváltozott támadóból sajnálkozóvá.

Sajnálom, Edward. Nem akartalak megbántani, csak nem szeretném, ha elkövetnéd ugyanazt a hibát… - sóhajtott fel. Tudtam, hogy csak szeretetből kotnyeleskedik, mégis hátat fordítottam neki, és egy fához sétálva csendes tüntetésbe kezdtem. Egy ideig még próbálkozott a beszélgetés folytatásával, de mikor látta, hogy nem vagyok hajlandó reagálni, feladta.

A hosszú, kényelmetlen csendet a mobilom csörgése szakította félbe. Ahogy ránézetem a kijelzőre és megláttam Rosalie nevét, a gyomrom azonnal összerándult.

- Igen? – szóltam bele idegesen a telefonba.

- Edward! Elvitte Isabellát! – Kellett egy másodperc míg felfogtam, mit is mondott a húgom, de amint megértettem, azonnal rohanni kezdtem visszafelé. Alice lemaradt tőlem, de ez most egyáltalán nem érdekelt. Meg kellett találnom Isabella illatát, hogy rájöjjek, merrefelé vitte az a mocsok.

Ha baja esik… Ha soha többé nem láthatom…

Olyan gyorsan futottam, mint még soha, miközben mélyeket lélegeztem. Az agyamban csak az zakatolt, hogy mi lesz, ha elkések. Felvillant előttem Isabella teste, ahogy a földön hever élettelenül. A bőre hófehér, az ajkai lilák, a szemei pedig üvegesen bámulnak a semmibe.

Képtelen voltam elhinni, hogy ez megtörténhetett. Hogy juthatott be a házunkba az a szörnyeteg? Hol voltak a testvéreim, ahelyett, hogy vigyáztak volna Isabellára? Mi lesz, ha nem mondhatom már el neki többé, hogy szeretem? Ha az lesz a legerősebb emléke rólam, hogy az orrára csapom az ajtót?

Istenem, kérlek, segíts! Könyörgöm, ne hagyd, hogy baja essen!

A sarat szanaszét fröcskölve fékeztem le, mikor halványan megéreztem az ismerős illatot. A fejem az ég felé fordítottam, és mélyen beszívtam a levegőt, de az eső megnehezítette a dolgomat.

Edward, várj meg minket, mindjárt beérünk! – hallottam meg Carlisle-t, de nem foglalkoztam vele. Elindultam arra, amerre valószínűleg Isabellát vitte a nomád. Hogy is várhattam volna, mikor lehet, hogy csak egy másodpercen múlik minden. Minden…

Mert ha ő meghal, én sem létezhetek tovább. Képtelen lennék rá.

Isabella… Isabella… Isabella…

Edward állj már meg, nem arra van! – Először fel sem fogtam Jasper üvöltözését, csak akkor torpantam meg, mikor már vagy harmadszorra kiáltotta felém, amire rájött. Mivel levágták az utat, hamarabb beértek, mint számítottam rá. Már kevesebb, mint negyed mérföldnyire jártak tőlem.

Ismét belélegeztem a barack és vanília keverékét. Most erősebben éreztem, mint korábban. Erre kell lennie! Biztos, hogy erre van!

A nyom, amit követsz, elterelés! Északon vannak a farkasok, idáig bűzlenek. Nem véletlen, hogy felbukkantak – próbált meggyőzni. Tétován pillantottam hol erre, hol arra, miközben úgy éreztem, megőrülök. – Bízz bennem, tudom, mit csinálok!

Reszkető kézzel túrtam bele a hajamba, aztán kifújtam a tüdőmben tartott levegőt, és visszafordultam. Bízni akartam Jasper tudásában, de fogalmam sem volt róla, hogy jól teszem-e. Rettegtem tőle, hogy rosszul döntöttem, és épp most adtam egérutat a nomádnak.

Alig pár percbe telt csak, hogy utolérjem a többieket. Jasper bíztatóan felém bólintott futás közben, de most nem igazán tudtam semmivel foglalkozni, csak és kizárólag azzal, hogy az egyik lábamat a másik elé tegyem minél gyorsabban.

A farkasok szaga egyre jobban facsarta az orromat, de nem törődtem vele. Amint elég közel értünk hozzájuk, megpróbáltam rájuk hangolódni, hogy tudjam, mi jár a fejükben.

Elkapni, széttépni, darabokra marcangolni! – jutott el a tudatomig egy gyűlölködő hang, aztán egy másikra is ráleltem, ami sokkal közlékenyebb volt.

Mi a fenét keres itt egy idegen vámpír? Ha Cullenék ismerőse, akkor lesz egy-két szavam hozzájuk!

- A nomádot követik. Azt hiszik, mi hoztunk a környékre – közöltem a többiekkel, miközben a remény végigszáguldott a halott sejtjeimen. Mégis jó nyomon vagyunk, és a farkasok nincsenek már olyan messze. Isabellának is a közelben kell lennie…

Mi a…? Egy ember? – Most már biztos volt, hogy Isabellát követik a farkasok – éreztem, ahogy a barackillat elönti az orrukat. A következő képtől, ami az egyik korcs fejében elém tárult, sokkosan kerekedett el a szemem.

Még láttam felpattanni és elrohanni a vámpírt, de nem ez volt az, ami igazán érdekelt. Isabella zokogva feküdt a földön, a nadrágja félig le volt rángatva róla, és a felsője el volt szakadva. Nem, ez nem történhetett meg vele. Ha bántotta, megölöm azt a mocskot! Én apró darabokra fogom szaggatni! Nem, nem, nem, nem.

- Joshua, Aidan, Daniel, menjetek utána! Benji velem maradsz!

A parancsot adó farkas morogva nézett a társai után, aztán egyenesen Isabellára bámult. Láttam a szeretett arcon a rettegést és a félelmet, aztán a tekintete hirtelen elhomályosult és a feje hátra hanyatlott. A bőre hófehér volt, az ajkai lilák.

Pont, ahogyan a rémképben…

Édes kötelék - Leah története - 7. fejezet

7. fejezet

Emma égkék fürdőruhát viselt. Egyrészest, de még így is szégyenlősen szorongatta maga előtt a törölközőjét, míg el nem indultunk a víz felé. Olyan gyönyörű volt, hogy nem értettem, miért rejtegeti magát. A fiúktól egy kicsit távolabb mentünk, mert túl vad játékokat játszottak egy kezdő úszó számára. Nem akartam, hogy Emma megijedjen, ha véletlenül lefröcskölik, vagy lehúzza egy hirtelen keltett hullám.

- Gyere, itt még leér a lábad – nyújtottam ki felé a kezem, mikor megállt a neki mellig érő vízben. Én magasabb voltam, mint ő, ezért csak a hasamig fedett el a tenger. Tett még két lépést, aztán némi tétovázás után belém kapaszkodott. – Nem kellemes? – kérdeztem tőle, mert úgy feszengett, mint aki a fogorvosi székben ül, nem a tengerben lubickol.

- De… - motyogta, miközben aggodalmasan fürkészte a vizet.

- Félsz? – néztem rá félre hajtott fejjel, mire elpirult.

- Egy kicsit – ismerte be.

- Vigyázok rád! – szorítottam meg finoman az ujjait. Mikor apa engem tanított úszni, én egyáltalán nem féltem. Alig pár perc után már vígan elvoltam a tengerben. Seth-tel már más volt a helyzet. Első alkalommal vizet nyelt, utána pedig nem mert bejönni velünk. Apa kitalálta, hogy először háton tanítja meg úszni, mert úgy kint van az arca a vízből, és talán kevésbé lesz ijesztő számára. – Gyere, próbálj meg hátradőlni, tartani foglak – fordítottam oldalra, aztán a hátára csúsztattam a tenyerem. Lassan elkezdett hátra fele dőlni, de mikor fel kellett volna emelnie a lábát is, meginogva kapott a vállam felé. Halkan kuncogva simítottam végig a hátán, mire aprót borzongott. – Te vagy az életem, nem hagyom, hogy bajod essen – suttogtam a fülébe. A gyomrom rándult egyet, mikor a pillantását a testvére felé kapta, mintha attól tartana, meghallotta, amit mondtam. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, mert Dave teljesen bele volt merülve a fiúkkal való hülyéskedésbe.

- Rendben, még egyszer… - mondta végül. Ahogy hátrafeküdt, az egyik karom a combja alá csúszott, míg a másik a háta alatt maradt. Egy pillanatig feszült volt az arca, mintha azt várta volna, hogy bármikor elsüllyedhet, aztán lassan ellazult.

- Látod, megtart a víz – mosolyogtam rá.

- És te… - tette hozzá.

- Ha elengedlek, akkor is fennmaradsz – biztosítottam róla, mire az arca ijedten megrándult.

- Ne engedj el! – kérte. A tagjai újra megfeszültek, engem pedig kellemes érzéssel töltött el a gondolat, hogy csak az én karomban érzi magát biztonságban.

- Nem foglak – ígértem. Pár percnyi lebegés után lehunyta a szemét, ujjai játékosan simogatták a vízfelszínt. Kiszáradó szájjal nyeltem egyet. A mellkasa izgatóan emelkedett és süllyedt, az arca pedig olyan angyalian nyugodt volt, hogy a gyönyörűségtől úgy éreztem, megszakad a szívem. Az örökkévalóságig el tudtam volna nézni őt, de nem az én igényeim voltak az elsődlegesek. – Ébren vagy még? – kérdeztem suttogva, mert annyira egyenletes volt a légzése, hogy nem voltam biztos benne.

- Persze – emelkedett rám a kissé kábultnak tűnő, kék tekintet.

- Akkor kezd mozgatni a lábaidat. Fel-le, de csak aprókat… - vágtam bele a tanításba. Emma engedelmesen tette, amit mondok. Alig negyed óra múlva már épphogy csak alatta voltak a karjaim, hogy ne ijedjen meg, de a testét nem én tartottam.

- Upsz, bocsi… - harapta be a száját, mikor véletlenül egy csapás közben a keze a vállamnak ütközött.

- Nekem úgysem fáj. Tudod, farkaserő… - vigyorogtam rá. Halványan elmosolyodott, de nem igazán találta viccesnek a dolgot. Talán még mindig nem tudta teljesen feldolgozni, amit megtudott. Zavartan megköszörültem a torkomat. – Talán, kipróbálhatnád egyedül…

- Muszáj? – kezdett megint aggodalmaskodni.

- Hát, én szívesen melletted leszek, valahányszor csak úszni szeretnél… - nevettem fel vidáman. Tényleg örömest megtettem volna. Vele lettem volna minden pillanatban, hogy óvjam őt. A vízben, a szárazföldön, bárhol…

- De ezt nem várhatom el tőled, úgyhogy… próbáljuk ki… - vett mély levegőt és elszánt tekintettel nézett rám, amelyben azért ott csillogott egy kis ijedtség is.

- Oké, akkor csak feküdj nyugodtan, én meg eleresztelek… Most… - húztam ki alól a kezemet, mire belekezdett abba, amit tanítottam neki. Apró lábmozgás és karcsapások. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogy lassan eltávolodik tőlem.

- Leah, sikerült! – hallottam meg a hangját, aztán a következő pillanatban a nagy lelkesedéstől meginogott, és köhécselve merült egy kissé a víz alá. Egy pillanat alatt mellette termettem, és talpra állítottam.

- Jól vagy? – zártam az arcát a tenyerem közé, és óvatosan lesimogattam róla a vízcseppeket. Tartottam tőle, hogy ez a kis baleset örökre elvette a kedvét az úszástól, de mikor elvigyorodott, megkönnyebbülten fújtam ki a tüdőmben tartott levegőt.

- Igen. Ez nagyon klassz volt!

- Örülök. Akkor holnap megtanítalak a mellúszásra is – vetettem fel az ötletet lazán, de a szívem izgatottan a torkomba ugrott. Ha igent mond, akkor már biztos, hogy a holnapi napot is vele tölthetem.

- Oké – vonta meg a vállát, engem pedig elöntött a boldogság.

- Gyere, mutatok neked valamit… - húztam magam után teljesen feldobva. Mikor eltűnt a lába alól a talaj, ijedten szorította meg a karom és elfehéredett. – Nyugi, tartalak – húztam még közelebb magamhoz. Zavartan oldalra fordította a fejét, mintha nem merne a szemembe nézni, miközben én a sziklák mögé evickéltem vele. Mikor rájött, hogy eltűntünk a többiek látóteréből, felgyorsult a légzése. Csak remélni tudtam, hogy nem a rémülettől, hanem attól, ami miatt én is alig kaptam levegőt.

- Mit akarsz mutatni? – kérdezte még mindig kerülve a tekintetemet. Megálltam az egyik szikla mellett, egy könnyed mozdulattal a szélére ültettem, majd én is felugrottam mellé. Miután talpra álltam, a kezénél fogva felhúztam, és óvatosan feljebb vezettem. Az ujjai erősen kapaszkodtak az enyémekbe, miközben botladozva követni próbált.

- Itt van… - ereszkedtem féltérdre, mikor megérkeztünk, és a tenyeremet a sziklára simítottam. Emma óvatosan leguggolt, és kíváncsian nézte a már halovány bevésést: H. C. és S. K. egy szívbe írva.

- H. C.? – pillantott rám most először, mióta a sziklákhoz hoztam.

- Harry Clearwater. Az S. K. pedig Sue Keane – magyaráztam.

- A szüleid? – gyúlt ki a megvilágosodás szikrája az tekintetében. Bólintottam. – Ó, ez… aranyos – mosolyodott el.

- Apa direkt feljebb véste, hogy a víz ne koptathassa el olyan gyorsan. Az első randevújuk után csinálta, mert már akkor tudta, hogy anya lesz a felesége, és az esküvőjük napján mutatta meg neki, mint egy beteljesült jóslat bizonyítékát – meséltem a családi történetet, amelyet már annyiszor hallottam.

- Te is ennyire romantikus vagy? – Emma hangja halk volt, szinte suttogó. Nem válaszoltam, csak körbenéztem. Felvettem az első élesebb kavicsot, ami a kezem ügyébe került, és vésni kezdtem úgy hajolva, hogy Emma ne lássa a művemet. Hallottam, hogy visszatartja a lélegzetét, és ez mosolygásra késztetett. Mire elkészültem, a kis kavics széle lepattogzott, de a sziklában ott volt a véset. A tenyerem ráfektettem, aztán felpillantottam Emmára.

- Szeretnéd látni? – kérdeztem.

- I… igen – nyelt nagyot.

- Megmutatom, ha adsz egy csókot – villantottam rá egy széles mosolyt. A szeme döbbenten elkerekedett.

- Tessék? – Az arca vöröses árnyalatot vett fel, a tekintetét pedig elrejtette a szempillái mögé.

- Szeretnék egy csókot az arcomra – mutattam meg a helyet, ahová kérem.

- Ó! – kerekedett el a rózsaszín száj a meglepettségtől.

- Miért, mit hittél, hová szeretném? – húztam tovább élvezettel. Tudtam, hogy zavarba hozom, és le kéne állnom, mégsem voltam képes rá. Annyira gyönyörű volt, ahogy szégyenlősen felnézett rám.

- Semmit sem hittem – tagadott gyorsan. Túl gyorsan. A szívem heves vágtába kezdett, ahogy közelebb hajolt hozzám, és az ajkait az arcomra nyomta. Az illata felkorbácsolta az érzékeimet. A vér felbuzogott az ereimben, még egy farkashoz képest is lehetetlenül forróvá hevítve a bőrömet ott, ahová a puszit kaptam. Mindketten halk sóhajjal húzódtunk hátrébb.

- Most már megnézheted… - emeltem fel a tenyerem. Emma érdeklődve hajolt előre, aztán mikor meglátta a farkast, felnevetett. – Tudom, hogy egy kicsit sántának tűnik, de azért ne nevesd ki szegény… - biggyesztettem le a számat tettetve a sértődöttséget, de közben csillogó szemekkel figyeltem, ahogy Emma a mutatóujjával végigköveti az általam vésett vonalakat.

- Nem azért nevetek. Nagyon szép lett. Csak azt hittem, mást fogsz belekarcolni – vont aprót a vállán.

- Mást? Mit? – kérdeztem vissza direkt, bár pontosan tudtam, mire gondol.

- Mindegy – rázta meg a fejét.

- Hát jó, akkor visszaviszlek – hagytam rá. Nem akartam tovább feszíteni a húrt. A mai nap már épp elégszer zavarba hoztam szegényt.

Ahogy lemásztunk a sziklákról, és visszahúztam a vízbe, ismét átölelt engem, de most sokkal rosszabbul viseltem, mint idefelé jövet. Akkor is bizsergett minden porcikám, de jelenleg, mintha mindent ezerszeresen érzékeltem volna. Az arcom még mindig égett Emma ajkainak érintése nyomán, és hatalmas erőfeszítésembe telt, hogy ne mutassam meg neki, milyen csókra is vágyom igazán.

Fellélegeztem, mikor visszaértünk a többiekhez a partra. Azt hittem, hogy a fiúk majd megjegyzéseket tesznek az eltűnésünk miatt, de egyáltalán nem foglalkoztak velünk. Bár lehet, hogy ennek az oka nem az együttérzés volt, hanem hogy Emily megérkezett egy nagy kosárnyi étellel, és minden figyelmüket lekötötte, hogy halálra zabálják magukat. Emma is leült melléjük a leterített pokrócra, és nekilátott egy szendvicsnek.

- Kérsz egyet, Leah? – nyújtott felém egy szalvétába csomagolt szalámis zsemlét Rachel, de megráztam a fejem.

- Inkább visszamegyek úszni – feleltem, aztán futva megindultam a habok felé. Reméltem, hogy a víz majd lenyugtatja a testemet, és valamit még meg akartam tenni. Azonnal visszaindultam a sziklák felé, és alig pár perc múlva már ott térdeltem a szüleim emléke és a saját farkasom mellett. Izgatottan vettem a kezembe egy újabb kődarabot, és ismét vésni kezdtem: E. N. és L.C. egy szív közepén.