A múlt árnyai - Edward szemszög - 16. fejezet

16. CSAPDA




EL KELL MENNEM! Biztos voltam abban, hogy ez az egyetlen megoldás. Egyszerűen Isabella közelében képtelen voltam uralkodni magamon. Hogy mondhattam el neki, hogy szeretem? Mi a fene ütött belém? – túrtam idegesen a hajamba.

Az kellett nekem, hogy reménykedjen? Hogy szenvedjen? Miféle szadista állat vagyok? Hát, nem volt elég, hogy én belepusztulok ebbe az egészbe, őt is magammal kellett rántanom?

Kezeim reszketve szorultak ökölbe, miközben Alice és Jasper összekaparták Isabella lelki romjait az ajtóm elől. A hosszú percek alatt vagy ezerszer eszembe jutott, hogy kimegyek hozzá és a karomba zárva könyörgök a bocsánatáért, mégsem tettem.

Hogyan is bocsáthatott volna meg nekem… Csak gyarapítottam a súlyos és megbocsáthatatlan bűneim listáját egy újabb ponttal. Egy a szememben sokkal súlyosabb ponttal, mint az, hogy bűnözőket gyilkoltam.

Feltápászkodtam a földről és az ablakhoz sétáltam. Az önmarcangolás démona belülről kaparta a mellkasomat szörnyű gondolatokkal és érzésekkel kínozva. Szerettem volna visszapörgetni az időt, hogy másképp cselekedjek. Ha csak egy kicsit erősebb vagyok… Ha nem pánikolok be és kidobom Isabellát még az elején…

Mikor meghallottam, hogy Alice arról győzködi Isabellát két szobával arrébb, hogy ne adja fel a reményt, ökölbe szorultak a kezeim. Legszívesebben üvöltve közöltem volna vele, hogy ne avatkozzon bele az én dolgaimba megint, de persze, ezzel csak súlyosbítottam volna a tetteimet.

Mikor Alice fejében homályos gondolatok kezdtek gomolyogni, meglepetten ráncoltam össze a homlokomat.

Nem látom őt tisztán… Zavaros a jövője. Ez biztos azt jelenti, hogy összezavarodott. Isabella a családunkhoz fog tartozni! Igen, biztosan így lesz, mert csak akkor nem láthatom Edward jövőjét, ha Isabella is a része! – ujjongott magában, de tévedett. Hogy Isabella sorsa összefonódna az enyémmel… Lehetetlenség. Ezt egyszerűen nem engedhettem meg!

Amint elkaptuk a nomádot, azonnal elmegyek – határoztam el, de Alice látomásait nem tudtam megváltoztatni. Dühösen mászkáltam fel-alá, amíg Alice és Jasper magára nem hagyta Isabellát.

Miután lefeküdt aludni, figyeltem, ahogy a légzése szép lassan egyenletessé válik, miközben az enyém egyre gyorsabb lett. A mellkasomban, mintha tornádó dúlt volna. Az érzéseim és az eszem egyszerűen kettészakítottak. Az orromban még mindig ott volt Isabella illata, de valahányszor a falon lévő lyukra pillantottam, tudtam, hogy mennyire veszélyes is a vágy, amit kivált belőlem.

Veszettül akartam őt, mint még soha semmit létezésem során, legalább ugyanannyira, amennyire meg akartam védeni saját magamtól. Én voltam a legveszélyesebb ragadozó, aki csak a közelébe kerülhetett. Vonzottam őt a hangommal, az arcommal, még a szagommal is. Elkápráztattam és önkéntelenül is elértem, hogy azt higgye, szeret engem.

Mert az, amit ő érez irántam, nem lehet szerelem. Legalább is, biztosan nem olyan erős, mint ami engem feszít szét belülről. Ezt az intenzív érzelmet egy törékeny kis ember képtelen lenne elviselni, ebben biztos voltam. Hiszen, még én is majdnem beleőrülök… Majdnem?

Mire észbe kaptam, már ott álltam az ágya mellett. Fogalmam sem volt, hogy kerültem oda, de képtelen voltam hátat fordítani neki és elmenni. Láttam már nyugtalanul aludni, mikor a fáról vagy az ablakpárkányról figyeltem őt éjszakánként, de ez most más volt.

Felemelte a kezét, mintha valakit meg akarna érinteni, és mikor az ujjai levegőt markoltak, fájdalmasan rándult meg az arca. Annyit szenvedett már, igazán megérdemli a boldogságot, de én mit adok neki helyette? Még több kínt.

Azt kívántam, bár ő is beszélne álmában, hogy beleláthassak a fejébe. Mit szeretne megragadni? Mi az, ami után ennyire vágyik még tudattalanul is? Ha rájöhetnék, talán megadhatnám neki…

Letérdeltem mellé, és vártam, hátha elsuttog legalább egy szófoszlányt, amiből következtethetnék, de semmi. Csalódottan fürkésztem a vonásait, miközben gyönyörködtem is bennük.

Nem volt az a tipikus szépség, ahogyan Bella sem, mégis volt benne valami földöntúli báj. Olyasmi, ami nem sok nőben található meg. Csak most tűnt fel, hogy az álla inkább Jacob Blacké. Kevésbé hegyes, mint a nagyanyjáé, ezért az arcformája nem annyira szívalakú.

Az arca rózsaszín pírt kapott hirtelen, mintha zavarba ejtő álmot látna, az ajkai elnyíltak és halk sóhaj hangja töltötte be a szobát. Közelebb hajoltam hozzá, és összevont szemöldökkel próbáltam újra és újra belelátni a fejébe, de semmi. A rózsaszín száj annyira hívogató volt. Még emlékeztem az ízére, és olyan egyszerű lett volna ismét megkóstolni következmények nélkül.

Újabb lopott csókra készülsz? – Tanya nevetésétől összerezzentem. – Sosem gondoltam volna, hogy ennyire… rossz vagy…

- Nem akartam megcsókolni – morogtam félhangosan magam elé.

Felgyorsult a légzésed… Szóval, vagy rád tört egy asztma, vaaagy… - vigyorodott el magában. – Tudod, egész szép ahhoz képest, hogy emberlány. Teljesen normális, ha felizgat.

- Tanya! – kicsit hangosabban csattantam fel, mint akartam. Isabella nyöszörögve mozdult meg, miközben dühösen jöttem rá, hogy bármennyire is nem akarom, Tanya tökéletesen rátapintott a lényegre. Isabella gyönyörű és izgató volt, én pedig vonzódtam hozzá. Jobban is, mint az normális lett volna.

Tudod, most még jobban sajnálom, hogy sosem mondtál igent nekem. Eddig is érdekesnek találtalak, de most, hogy tudom, mennyi szenvedély van benned… - Megforgattam a szemem, de nem válaszoltam. – De ha már én nem tapasztalhatom meg, legalább azzal a kislánnyal megoszthatnád. Nem értem még mindig, miért ellenkezel, mikor te is akarod.

- Ebbe, kérlek, ne szólj bele! – préseltem össze a számat.

Pedig csak jót akarok neked. Nem lehet így élni, Edward… Egyedül, magányosan… Megérdemelnéd, hogy szerethess egy nőt és ő is viszontszerethessen téged.

- Elfogult vagy – ráztam meg a fejem. Még hogy én megérdemelném a boldogságot…

Nem hinném. Tudom, mik vagyunk, de… Ez nem igazán számít, ha szerelemről van szó. A szerelemnek semmi sem állhatja útját. Ha félsz attól, hogy emberként legyél vele, talán átváltoztathatnád vagy megkérhetnéd rá Carlisle-t.

- Soha! – feszült meg az egész testem. A gondolattól, hogy az előttem lévő test halottá váljon, kemény és hideg márvánnyá tömörüljön, rettenet öntött el.

Talán, hogy ezt a rémképemet szétoszlassa, Isabella hirtelen szusszantott egyet, és nagyot nyújtózkodva ébredezni kezdett. Azonnal felpattantam, és kiszáguldottam a szobából, miközben hallgattam Tanya nevetését. Jól szórakozott azon, hogy úgy bujkálok a saját otthonomban, mint egy betörő.

A takaró surranó hangot adva csúszott le Isabelláról, aztán felkelt, és kibotorkált a szobából. Füleltem, hogy merre veszi az irányt, és bűntudatosan jöttem rá, hogy a konyhába megy. Elhatároztam, hogy mostantól tényleg mindig ügyelni fogok arra, hogy rendesen egyen. Mivel nekünk nem volt szükségünk emberi ételre, folyton kiment a fejemből, hogy az ő táplálására oda kéne figyelni.

Kimentem a folyosóra és a korlátba kapaszkodva hallgattam tovább, mit csinál. Csak pár falatot evett, de nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert nem éhes, vagy azért, mert még mindig zaklatott miattam. Ahogy besétált a nappaliba, Eleazar gondolatai hirtelen Carmenről rá terelődtek.

Igazán különleges és erős vámpír lenne belőle. Egy igazi élő pajzs… - gondolkozott el, mire felkaptam a fejem. Pajzs? Persze, eddig is tudtam, hogy képtelen vagyok Isabella fejében olvasni, de mindig úgy véltem, hogy csak másképp működik az agya, ahogyan Belláé is. De hogy ez egy képesség lenne…

Eleazar viszont biztos volt a dolgában. Nem most érezte ezt először Isabella közelében, csak korábban más kötötte le a figyelmemet, ezért nem vettem észre.

Összeráncoltam a homlokom, miközben ő azon merengett, vajon honnan eredhet Isabella képessége, és ha emberként ennyire erős, milyen lenne átváltozás után. Izgatottá tette ez a rejtély, engem pedig idegessé az, hogy egyáltalán ilyesmin jár az esze. Mintha mindenki azon lett volna, hogy elvegye Isabella lelkét, és csak én lennék az egyetlen, aki ezt a legszörnyűbb tragédiának tartaná.

Sóhajtva hunytam le a szemem, és mozdulatlanságba merevedve hallgattam a zenéket, amelyeket Isabella hallgatni kezdett a számítógépen. Alice mappájára találhatott rá, mert ő kedvelte ezt a stílust – ideglelő szöveg vidám dallammal. Próbáltam ellazulni és egy pillanatra elfeledkezni minden gondomról, de nem igazán jártam sikerrel. A dalok mintha legalább olyan jól szórakoztak volna rajtam, mint az előbb Tanya.

„Nyújtsd ki a kezed, öleld a szerelmet. Nem baj, ha szétzúzod, a por a széllel szabadon repülhet.”

„Fáj, éget, úgysem menekülsz, felforr a vére és te belemerülsz.”

„Ölelj, csókolj, marj belém. Falj fel, önként hagyom én.”

Az ötödik kínzó zeneszámnál elhatároztam, hogy véletlenül törölni fogom Alice mappáját. Elég egyetlen kattintás, mikor épp nem figyel oda…

Annyira belemerültem a kis tervembe, hogy mikor egy kéz a vállamhoz ért, összerezzentem. Emmett hangos nevetése nem illett a hangulatomhoz.

- Ritkán tudlak meglepni, de mikor sikerül, az olyan mókás. Ha látnád, milyen arcot vágsz! – csapkodta meg a hátamat vidáman. Morogva húzódtam arrébb az érintése elől.

- Akarsz is valamit vagy csak szórakozni jöttél rajtam? – dünnyögtem.

- Nem sokára indultok. Csak gondoltam, szólok, mert annyira elvarázsoltnak tűntél, hogy nem tudtam, feltűnt-e a készülődés… - mutatott a földszint felé.

Meglepetten konstatáltam magamban, hogy a családom és a Denalik nagy része már odalent nyüzsög. Emmett az arckifejezésem láttán megint felnevetett, aztán elindult a lefelé. Magamban dühöngve követtem, és csak akkor szállt el a bosszúságom, mikor megláttam Eleazart.

- Kérdezhetnék valamit? – léptem oda hozzá.

- Persze – bólintott mosolyogva.

- Az előbb… Nos, én hallottam, mire gondoltál Isabellával kapcsolatban – kezdtem bele. Mindig furcsa volt arról beszélni, hogy olvastam valaki fejében, mert tartottam tőle, hogy mit szól hozzá az illető.

A családom már megszokta, és nem igazán zavarta őket a dolog, de mások különbözőképpen reagáltak. Volt, aki zavarba jött és volt, akinek egyáltalán nem tetszett a dolog. Éppen ezért – sok egyéb más ok mellett – nem is terjesztettem nagyon a képességem hírét még a fajtánkon belül sem.

- Igen… Mire vagy kíváncsi? – Eleazar nem szerette, de Aro mellett megtanulta eltűrni a privát szférájába való betörést.

- Biztos, hogy ez egy képesség? Nem lehet, hogy csak egy… genetikai hiba? – érdeklődtem.

- Kiről beszéltek, fiúk? – lépett mellénk Emmett. Nagyon fel volt pörögve annak ellenére, hogy Jasper kivételesen csak az őrző szerepét osztotta rá. Míg mi odakint őrködünk a megfigyelőpontokon, hátha a nomád éppen ma éjszaka jön át a szárazföldre, addig ő és Rosalie itthon maradnak Isabellára vigyázni.

- Isabelláról. Eleazar szerint képessége van, ezért nem tudok a fejében olvasni – magyaráztam.

- Képesség? – élénkült fel még inkább a bátyám.

- Egy pajzsszerűség. Érzékelem, hogy van valami körülötte, de még én sem tudok áthatolni rajta, hogy megnézzem, hogyan működik – világosította fel Eleazar, aztán felém fordult. – És a kérdésedre válaszolva, biztos, hogy képesség. Hogy genetikai hibából ered-e vagy másból… - vonta meg a vállát jelezve, hogy fogalma sincs róla.

- Ügyes kis vámpír lenne belőle… - elmélkedett el Emmett. – Még téged is legyőzhetne, mert nem tudnád, mire készül. Vajon más képesség ellen is véd ez a pajzs? Mondjuk Alec vagy Jane Volturi ellen? – Beleborzongtam a gondolatba, és reméltem, hogy ez sosem derül majd ki.

Fél szemmel figyeltem, ahogy Isabella kijön a nappaliból és elbúcsúzik a többiektől, és elakadt a lélegzetem, mikor hozzánk lépett.

- Vigyázz magadra, kérlek! – Nem nézett rám, hanem a földet bámulta, mintha félne attól, mit láthatna az arcomon, ha felpillantana. Az utolsó beszélgetésünk után nem is csodálkoztam azon, hogy tart tőlem. Úgy viselkedtem, mint egy őrült. Szerelmet vallottam, aztán durván kihajítottam a szobámból. Még soha az életben nem voltam ennyire udvariatlan és erőszakos egyetlen nővel sem.

- Óvatos leszek! – Igyekeztem nyugodt hangon felelni, hogy legalább ne aggódjon miattam, amíg távol leszek – ha egyetlen zsákocskával enyhíthetem a terhét, már az is valami.

- Edwardnak meg sem kottyan majd az a vámpír! – Ahogy Emmett tenyere a hátamnak csapódott, először arra gondoltam, hogy kezd egy kicsit bosszantani a nagy vidámsága, de aztán rájöttem, hogy talán, ha Isabella látja, hogy mennyire könnyedén kezeli a helyzetet, akkor elhiszi, hogy nincs oka félteni minket. – Fél fogára sem lesz elég… Kár, hogy én kimaradok a mókából… – biggyesztette le a száját, és egy pillanatra úgy nézett ki, mint egy gyerek, akitől elvették a nyalókáját. – Na mindegy, majd legközelebb! – tért vissza szinte azonnal a derű az arcára.

- Legközelebb… - Isabella hitetlenkedve motyogott maga elé, és nem igazán tűnt nyugodtnak. Pedig tényleg nem volt oka félteni minket. Az erőfölény nyilvánvalóan a mi oldalunkra billentette a mérleget azzal a pszichopatával szemben. Kétségem sem volt, hogy ha feltűnik az egyik megfigyelőpontunk közelében, esélye sem lesz.

- Akkor gyerünk! – Carlisle vezetett minket egy darabon, aztán szétváltunk és külön ment mindenki a párjával a számára kijelölt helyre. Mikor a megbeszélést tartottuk, még örültem neki, hogy Alice lesz velem a megfigyelésen, de minél több időt töltöttem vele, annál inkább vágytam Tanya társaságára. A flörtölését könnyebben kezeltem volna, mint Alice rámenős próbálkozásait, hogy meggyőzzön, Isabella a hozzám való nő. A gond csak az volt, hogy én abban kételkedtem, hogy én lennék a megfelelő férfi a számára.

Szereted őt és ő is szeret téged.

- Alice! – szóltam rá most már sokadszorra.

Nem látom a jövődet, úgyhogy hiába tiltakozol – vigyorgott rám. Bosszankodva rúgtam bele egy kőbe a földön, ami vagy húsz méteren át szántotta végig az esőtől nedves talajt. – Én tudom, hogy minden rendben lenne. Tudnál rá vigyázni. Az ő vérére nem vágysz annyira, mint… Belláéra. És Isabella sokkal erősebb és eltökéltebb. Ő nem fogja hagyni, hogy csak úgy elmenj!

- Főleg, ha még bátorítod is! – vetettem a szemére. – Miért kellett azt mondanod neki, hogy ne adja fel? Ez az egész lehetetlenség közöttünk, értsd már meg! Csak kínzod azzal, hogy bíztatod – préseltem össze a fogaimat, hogy ne mondjak ki olyasmit, amit később magam is megbánhatnék.

Te kínzod azzal, hogy nem törődsz bele az elkerülhetetlenbe. Vagy mit akarsz csinálni, megint elfutni? Újra hagyni, hogy valaki másé legyen, aki téged szeret?

- Ez volt a legjobb, amit tehettem! – csattantam fel, és szikrázó szemekkel meredtem Alice-re. Az arckifejezése egy másodperc alatt megváltozott támadóból sajnálkozóvá.

Sajnálom, Edward. Nem akartalak megbántani, csak nem szeretném, ha elkövetnéd ugyanazt a hibát… - sóhajtott fel. Tudtam, hogy csak szeretetből kotnyeleskedik, mégis hátat fordítottam neki, és egy fához sétálva csendes tüntetésbe kezdtem. Egy ideig még próbálkozott a beszélgetés folytatásával, de mikor látta, hogy nem vagyok hajlandó reagálni, feladta.

A hosszú, kényelmetlen csendet a mobilom csörgése szakította félbe. Ahogy ránézetem a kijelzőre és megláttam Rosalie nevét, a gyomrom azonnal összerándult.

- Igen? – szóltam bele idegesen a telefonba.

- Edward! Elvitte Isabellát! – Kellett egy másodperc míg felfogtam, mit is mondott a húgom, de amint megértettem, azonnal rohanni kezdtem visszafelé. Alice lemaradt tőlem, de ez most egyáltalán nem érdekelt. Meg kellett találnom Isabella illatát, hogy rájöjjek, merrefelé vitte az a mocsok.

Ha baja esik… Ha soha többé nem láthatom…

Olyan gyorsan futottam, mint még soha, miközben mélyeket lélegeztem. Az agyamban csak az zakatolt, hogy mi lesz, ha elkések. Felvillant előttem Isabella teste, ahogy a földön hever élettelenül. A bőre hófehér, az ajkai lilák, a szemei pedig üvegesen bámulnak a semmibe.

Képtelen voltam elhinni, hogy ez megtörténhetett. Hogy juthatott be a házunkba az a szörnyeteg? Hol voltak a testvéreim, ahelyett, hogy vigyáztak volna Isabellára? Mi lesz, ha nem mondhatom már el neki többé, hogy szeretem? Ha az lesz a legerősebb emléke rólam, hogy az orrára csapom az ajtót?

Istenem, kérlek, segíts! Könyörgöm, ne hagyd, hogy baja essen!

A sarat szanaszét fröcskölve fékeztem le, mikor halványan megéreztem az ismerős illatot. A fejem az ég felé fordítottam, és mélyen beszívtam a levegőt, de az eső megnehezítette a dolgomat.

Edward, várj meg minket, mindjárt beérünk! – hallottam meg Carlisle-t, de nem foglalkoztam vele. Elindultam arra, amerre valószínűleg Isabellát vitte a nomád. Hogy is várhattam volna, mikor lehet, hogy csak egy másodpercen múlik minden. Minden…

Mert ha ő meghal, én sem létezhetek tovább. Képtelen lennék rá.

Isabella… Isabella… Isabella…

Edward állj már meg, nem arra van! – Először fel sem fogtam Jasper üvöltözését, csak akkor torpantam meg, mikor már vagy harmadszorra kiáltotta felém, amire rájött. Mivel levágták az utat, hamarabb beértek, mint számítottam rá. Már kevesebb, mint negyed mérföldnyire jártak tőlem.

Ismét belélegeztem a barack és vanília keverékét. Most erősebben éreztem, mint korábban. Erre kell lennie! Biztos, hogy erre van!

A nyom, amit követsz, elterelés! Északon vannak a farkasok, idáig bűzlenek. Nem véletlen, hogy felbukkantak – próbált meggyőzni. Tétován pillantottam hol erre, hol arra, miközben úgy éreztem, megőrülök. – Bízz bennem, tudom, mit csinálok!

Reszkető kézzel túrtam bele a hajamba, aztán kifújtam a tüdőmben tartott levegőt, és visszafordultam. Bízni akartam Jasper tudásában, de fogalmam sem volt róla, hogy jól teszem-e. Rettegtem tőle, hogy rosszul döntöttem, és épp most adtam egérutat a nomádnak.

Alig pár percbe telt csak, hogy utolérjem a többieket. Jasper bíztatóan felém bólintott futás közben, de most nem igazán tudtam semmivel foglalkozni, csak és kizárólag azzal, hogy az egyik lábamat a másik elé tegyem minél gyorsabban.

A farkasok szaga egyre jobban facsarta az orromat, de nem törődtem vele. Amint elég közel értünk hozzájuk, megpróbáltam rájuk hangolódni, hogy tudjam, mi jár a fejükben.

Elkapni, széttépni, darabokra marcangolni! – jutott el a tudatomig egy gyűlölködő hang, aztán egy másikra is ráleltem, ami sokkal közlékenyebb volt.

Mi a fenét keres itt egy idegen vámpír? Ha Cullenék ismerőse, akkor lesz egy-két szavam hozzájuk!

- A nomádot követik. Azt hiszik, mi hoztunk a környékre – közöltem a többiekkel, miközben a remény végigszáguldott a halott sejtjeimen. Mégis jó nyomon vagyunk, és a farkasok nincsenek már olyan messze. Isabellának is a közelben kell lennie…

Mi a…? Egy ember? – Most már biztos volt, hogy Isabellát követik a farkasok – éreztem, ahogy a barackillat elönti az orrukat. A következő képtől, ami az egyik korcs fejében elém tárult, sokkosan kerekedett el a szemem.

Még láttam felpattanni és elrohanni a vámpírt, de nem ez volt az, ami igazán érdekelt. Isabella zokogva feküdt a földön, a nadrágja félig le volt rángatva róla, és a felsője el volt szakadva. Nem, ez nem történhetett meg vele. Ha bántotta, megölöm azt a mocskot! Én apró darabokra fogom szaggatni! Nem, nem, nem, nem.

- Joshua, Aidan, Daniel, menjetek utána! Benji velem maradsz!

A parancsot adó farkas morogva nézett a társai után, aztán egyenesen Isabellára bámult. Láttam a szeretett arcon a rettegést és a félelmet, aztán a tekintete hirtelen elhomályosult és a feje hátra hanyatlott. A bőre hófehér volt, az ajkai lilák.

Pont, ahogyan a rémképben…