Édes kötelék - Leah története - 8. fejezet

8. fejezet

- És milyen? – törte meg a csendet Emma hangja. Kihoztam megint a partra, hogy megtaníthassam neki a mellúszást, de pár órányi gyakorlás után elfáradt. Most a homokban feküdtünk – Emma élvezte a langyos szellő simogatását, én pedig az ő közelségét.

- Mi milyen? – fordultam felé teljes testtel és felkönyökölve megtámasztottam a fejemet.

- Farkasnak lenni. Fáj, mikor…? Tudod… Átalakulsz – nézett végig rajtam. Valószínűleg nehéz volt belátnia, hogyan képes a testem ilyen változásokra. Néha én is hihetetlennek találtam.

- Az első pár alkalom furcsa volt. Nem fájt, csak nem volt túl kellemes. De mostanra már teljesen természetes az egész – mosolyogtam rá.

- És… lelkileg? Nem lehet könnyű egy ilyen titkot cipelni. – Emma vonásai aggodalmasnak tűntek. Nem akartam, hogy féltsen engem, mégis jól esett, hogy foglalkozik azzal, jól vagyok-e.

- Tényleg nem könnyű – sóhajtottam fel. Leginkább az zavart, hogy fogalmam sem volt róla, a farkasság vette el tőlem az anyaság lehetőségét vagy éppen azért lehettem farkas, mert meddővé váltam már emberként. Emiatt a bizonytalanság miatt nem voltam képes teljesen elfogadni azt, aki voltam. – De mindenkinek azokkal a kártyalapokkal kell játszania, amiket osztottak neki. Ez van.

- Kérdezhetek még valamit? – harapta be Emma az alsó ajkát. Annyira aranyos volt így, hogy csak pár pillanatnyi késéssel voltam képes bólintani.

- Sammel mi a helyzet? – A kérdéstől meglepetten szaladt össze a szemöldököm.

- Sammel? Ezt meg, hogy érted?

- Hát… Észrevettem, hogy sokszor figyel téged. Olyan aggódóan. Mintha fontos lennél neki… - ült fel Emma, és zavartan törölgetni kezdte a karjáról a homokszemeket. Meghökkenve fürkésztem az arcát – lehetséges, hogy féltékeny?

- Sammel ez elég bonyolult – ismertem be. Átkarolta a térdeit és mélyet sóhajtott. – Mi együtt jártunk. Igazából… több volt ez, mint járás. Azt hittem, ő lesz a férjem és a gyerekeim apja.

- Értem – jött a halk motyogás válaszként.

- Aztán Sam bevésődött Emilybe, én pedig teljesen összeomlottam. Elvesztettem mindent, amire valaha vágytam. A jövőképem összeomlott. Évekig nem voltam képes kilábalni ebből az érzelmi zűrzavarból és mikor farkas lettem, ez csak még rosszabb lett – meséltem könnyed hangon. Emlékeztem még, milyen szörnyen éreztem magam akkoriban, mégis olyan volt, mintha egy másik személlyel történt volna az egész.

- És még mindig szereted őt? – fordult felém hirtelen Emma.

- Szeretni? – gondolkoztam el. – Persze, szeretem őt, de ez már más.

- Miben más? – Emma tördelni kezdte az ujjait, nekem pedig kezdett olyan érzésem lenni, hogy nem tévedtem. Tényleg féltékeny. A felismeréstől majdnem felnevettem. Hogy is érdekelhetne Sam vagy bárki más azok után, hogy megismertem őt. Hiszen ő az egyetlen, aki után vágyakozom, aki miatt reggelente felkelek, aki miatt lélegzem.

- Sammel összeköt a múlt. A barátom. Fontos nekem, ahogyan én is neki. De…

- De? – fordult felém hunyorogva a szemébe sütő naptól. Felemeltem a kezem és a tenyeremmel megvédtem őt a vakító sugaraktól.

- De amióta megláttalak, azóta a Sam iránti érzéseim barátiak, testvériek lettek.

- Miért? – jött az újabb kérdés. Félredöntött fejjel figyeltem őt. Vajon azt akarja, hogy kimondjam? Felkészült már rá? Érezni biztosan érzi. Lehetetlenség, hogy ne érezné, hiszen a homlokomra van írva, hogyan tekintek rá.

- Tudod jól, hogy miért… - nyúltam ki a keze felé. Ahogy hozzáértem, éreztem, hogy megremeg.

- Hallani szeretném – sütötte le a szemét, miközben halovány pír ült ki az arcára.

- Biztos vagy benne? – bizonytalanodtam el. Sejteni és tudni valamit két különböző dolog volt, és féltem, hogy ha az érzéseimet szavakba öntöm, az mindent el fog rontani.

- Nem – rázott aprót a fején. – Nem tudom, milyen lesz hallani… De úgy érzem, hogy hallanom kell – nézett fel rám zavartan. Mély levegőt vettem, hogy összeszedjem a bátorságomat, aztán közelebb húzódtam hozzá.

- Amikor megláttalak téged, a bennem lévő farkas kiválasztott a társamul. Tőled függ, hogy barátként, testvérként vagy másképp fogadod-e el a közeledésemet, de… Amit én érzek, az egyáltalán nem baráti vagy testvéri. Mikor a közelemben vagy, a szívem hevesebben kezd verni, alig bírok lélegezni és úgy érzem, mintha a sejtjeim elektromossággal lennének feltöltve – hadartam el gyorsan az érzéseimet, miközben éreztem, hogy az arcom a szokásosnál is forróbbá válik. Még sosem volt ilyesmiben részem. Sosem kellett nekem szerelmet vallanom.

- És ez mit jelent? – motyogta halkan a kérdést Emma.

- Azt jelenti, hogy… szerelmes vagyok beléd – mondtam ki, miközben figyeltem a reakcióit. A teste aprót rándult a szóra, mintha a sejtés ellenére váratlanul érte volna a kijelentésem. Mélyet sóhajtott, de nem válaszolt. A gyomromban táncolni kezdtek a pillangók, a torkom pedig összeszorult az idegességtől. – Tudom, hogy ez neked még új, alig ismersz, és téged egy furcsa megérzésen kívül semmi sem köt hozzám. Nem akarok semmit sem rád erőszakolni. Ha te nem érzel ilyesmit irántam, örömmel leszek a barátod. Engem az is boldoggá tenne, és…

- Csst… - Emma kihúzta a kezét az enyémből és mutatóujját a számra helyezte. A kék tekintet az enyémbe kapcsolódott, és az idő mintha megállt volna…

Csak néztünk egymásra mozdulatlanul, miközben a légzésünk egyre kapkodóbbá vált. A női ujj alatt a szám bizseregni kezdett, a torkomat pedig lángok emésztették. Szomjaztam. Őt szomjaztam. A csókját. Mégsem mertem megmozdulni, hogy eloltsam ezt az égő vágyakozást. Féltem, hogy a legapróbb mozdulattól összetörik minden, ami most olyan igazinak és elérhetőnek tűnt.

- Állj meg, kis boszorkányom! – Quil hangjától mindketten összerezzentünk, és Emma azonnal hátrébb húzódott tőlem. Csalódottan figyeltem, ahogy először Claire, majd Quil is felbukkan a sziklák mögül végleg romba döntve a pillanatot. – Sziasztok, hát ti? – állt meg mellettünk farkastársam. Az alakja hatalmas árnyékot vetett ránk.

- Leah-val csak… gyakoroltuk az úszást – felelte Emma zavartan. Reméltem, hogy Quil észbe kap majd, fogja a kis boszorkányát és magunkra hagy, de mintha észre sem vette volna, hogy zavar. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ennyire vak vagy csak direkt szemétkedik velem, de mivel nem vigyorgott rám, amint Emma elfordult, ezért az elsőre tippeltem.

- Akkor bejöttök velünk? Megígértem Claire-nek, hogy ha ma megeszi a brokkolit, kihozom pancsolni – pislantott a kislány felé, aki kicsit arrébb éppen egy érdekes formájú követ nézegetett.

- Van kedved? – érdeklődtem Emmától.

- Nekem mára elég volt, de ha te szeretnél, menj nyugodtan – mosolygott rám, de csak pár másodpercig ajándékozott meg a pillantásával. Tétovázva néztem hol a víz felé, hol vissza Emmára. Azt szeretné, hogy magára hagyjam és átgondolhassa, amit mondtam? Vagy pont azt várja, hogy mellette maradjak bizonyítva, hogy ő számomra a legfontosabb.

- Akarod, hogy maradjak? – böktem ki végül a kérdést. Emma összehúzta kissé a szemöldökét.

- Azt szeretném, ha azt tennéd, amihez kedved van.

- Na jó, amíg eldöntitek, lemegyek Claire után – unta meg a várakozást Quil, aztán elrohant mellettünk. Még éppen időben, mert Claire be akart lógni titokban a vízbe kíséret nélkül.

- Én veled szeretnél lenni. Mindig veled akarok lenni – vallottam be.

- Az baj – sóhajtott fel Emma. Riadtan kaptam fel a fejem.

- Baj?

- Már csak tizenegy nap, és el kell mennem – állt fel a homokból, és leporolta magát.

- De, azt mondtad, hogy még meggyőzhetlek… - pattantam fel. A gyomrom öklömnyire szorult össze, és idegesített a távolból hozzánk szálló gyermeki kacagás gondtalansága.

- Igen… Meg is… Csak… - Emma feszült arccal fordult arrafele, amerre a la push-i házak álltak, én pedig bármit megadtam volna, hogy tudjam, mi jár a fejében. Az ötlettől, ami eszembe jutott, elöntött a szégyenérzet. Nem, azt nem szabad. Nem lehet. Emma érdekei előbbre valóak, mint a saját vágyaim. Márpedig az, hogy befurakodnak a legtitkosabb gondolataiba egyáltalán nem lehetett Emma érdeke. Önkéntelenül megráztam a fejét, mintha csak a gondolatot akarnám eltűntetni belőle.

- Csak? – vártam a választ, miközben a körmöm a tenyerembe vésődött.

- Semmi… Visszamegyek, kezdek fázni – borzongott meg. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, hogy melegben tudhassam, de abból, ahogy védekezően maga köré fonta a karjait úgy véltem, nem igazán örülne most ennek a gesztusnak.

- Rendben, menjünk – bólintottam.

- Ne, te maradj nyugodtan. Menj úszni – biccentett Quilék felé.

- Ha ezt akarod… - feleltem halk hangon, de nem tudtam megmozdulni. Mintha a tagjaimat betonba öntötték volna. Emma egy pillanatig még nézett rám, aztán elindult vissza a házakhoz.

A francba! Miért is kellett elmondanom, mit érzek? Miért kérte tőlem, hogy tegyem meg? – túrtam a hajamba. Ahelyett, hogy bementem volna a vízbe, dühösen sétáltam fel-alá a homokban. Biztosan megijesztették az érzéseim. Nem csoda, hiszen alig ismer. Arról már ne is beszéljünk, hogy nő vagyok és csak úgy mellesleg alakváltó farkas. Mi másról is álmodhat egy fiatal lány? – nevettem fel elkeseredve.

Egy óra alatt eljutottam a teljes kiborulásig, csak így történhetett meg, hogy mire észbe kaptam, már nem a parton voltam, hanem az erdőben. Fogalmam sem volt, hogy kerültem oda, ahogyan nem emlékeztem arra sem, hogy elköszöntem-e Quiltől és Claire-től vagy csak úgy leléptem szó nélkül.

Le kellett nyugodnom, így nem mehettem haza. Megálltam, lehunytam a szemem, és vettem pár mély levegőt. Az édeskés bűztől elfintorodtam, de mivel ismerős volt, nem változtam át. Máskor biztos, hogy azonnal hátat fordítottam volna, és elhúztam volna jó messzire a csíkot – na persze, nem félelemből, hanem hogy ne kelljen a vámpírbűzt szaglásznom -, de most egyhelyben maradtam és megvártam, hogy Edward és Alice Cullen odaérjenek hozzám.

Hallottam, hogy ők sem kerülnek ki, Edward valószínűleg kiolvasta a fejemből, hogy rájuk várok. Ahogyan azt is, hogy mi az okom erre a furcsa tettre.

Mikor felbukkantak a fák között, egyszerűen csak megálltak előttem, és várták, hogy megszólaljak. Bosszankodva fújtattam egyet, mert semmi kedvem nem volt hangosan is kimondani a kérésemet. Egyfelől utáltam, hogy pont a vérszívóktól kell szívességet kérnem, másfelől nem voltam biztos még mindig benne, hogy helyes-e, amit teszek. Próbáltam meggyőzni magam, hogy ez Emma érdeke is, és úgysem tudja meg soha, mégis harcolnom kellett a feltámadó bűntudatommal.

Úgy egy perc után adtam fel a néma szoborjátékot. Dühösen ökölbe szorultak a kezeim, és grimaszba torzult az arcom. Akkor sem adom meg nekik azt az örömet, hogy hangosan kimondjam.

- Megteszed vagy sem? – kérdeztem egyszerűen Edward Cullenra nézve.