A múlt árnyai - Edward szemszög - 14. fejezet

14. MINT A FILMEKEN




ÚJRA ÉS ÚJRA végigpörgettem a fejemben az összes Isabellával együtt töltött pillanatot. Visszaidéztem a pillantásait, a reakcióit, hogy mit mondott vagy csinált, és kerestem a jeleket. Azokat, amelyeket a húgom szerint állítólag mindenki észrevett már, csak Jasper és én nem.

Tényként kellett elkönyvelnem, hogy Isabella az átlagoshoz képest többször pirul el a jelenlétemben és a pulzusára is hatással vagyok, de az is tény volt, hogy néha a többiek is kiváltottak belőle ilyesmit. Ahogy visszagondoltam a piknikre, az is nyilvánvalóvá vált, hogy ott és akkor flörtöltünk egymással. Már amennyire meg tudtam ezt állapítani, mert életemben és holtamban sem volt sok részem ilyesmiben. Igaz, ezt pedig a játék számlájára írhattam. Mindketten csak győzni akartunk, ezért igyekeztünk megzavarni a másikat.

Minél több apró érv és ellenérv jutott az eszembe, annál zavarosabbnak éreztem a fejemet. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, amit Alice állított, de a kisördög a vállamon mégis azt sugdosta a fülembe, hogy igaz lehet. Ez pedig egyszerre töltött el halálos rémülettel és izgatott bizsergéssel. Hogy lehet egy időben valamit ennyire akarni és nem akarni? Bármit megadtam volna azért, hogy Isabella ne szeressen, és ne kelljen szenvednie emiatt az érzés miatt, és bármit megadtam volna azért, hogy Isabella úgy érezzen irántam, ahogyan én érzek iránta. Ez már az őrület pereme volt…

Felkaptam az ágyáról az Alice által ketté tépett akta darabjait, aztán összeillesztve őket újra nézegetni kezdtem, pedig már fejből tudtam az összes kórképet és vizsgálati eredményt. Ismét végigvettem az ismert betegségeket, és végül két olyan maradt a listámon, ami teljesen ráillett az adott tünetekre. Szükségem lett volna még egy MRI vizsgálatra, hogy dönteni tudjak.

Sóhajtva indultam Carlisle dolgozószobájába, hogy beszélhessek vele az ügyről. Pillantásom akaratlanul is a folyosó végén lévő ajtó felé vándorolt. Isabella még aludt, de most vele volt a testvére is. Hallottam mindkettejük nyugodt szuszogását, és önkéntelenül elmosolyodtam. Már négy éjszaka… Négy hosszú éjszaka nem figyeltem, ahogyan alszik. Úgy kellett rákényszerítenem magam szörnyű kínok árán, hogy ne másszak fel az ablakába. Talán nehezebb volt, mint az embervérről való lemondás.

- Gyere! – kiáltott ki Carlisle a kopogásom után. Igyekeztem elterelni a figyelmemet Jasper szobájáról, ezért beléptem és az íróasztalra tettem az aktákat.

- Hát ezzel meg, mi történt? – nézett végig Carlisle a szétszaggatott papírokon.

- Alice – adtam meg a magyarázatot, mire hümmögve bólogatni kezdett, és nem kérdezett többet a témáról. – Átnéztem őket, és ennél a betegnél szükségem lenne egy MRI-re. A többiek aktájánál ott vannak a jegyzeteim, hogy milyen betegségre tippelek és hogyan kezelném – mutattam a gyöngybetűs megjegyzéseimre. Még élőként is sok gondot fordítottam arra, hogy szépen írjak – abban a korban általában ez még elvárt volt egy férfiembertől is -, és ez a szokásom a mai napig megmaradt, habár most már nem kellett rákoncentrálnom a dologra.

- Igen, igen – nézte át a papírokat Carlisle. – Ha gondolod, bemehetünk most, és megcsináltathatjuk azt a vizsgálatot – pillantott fel rám. Isabella takarója suhogó hangot adott ki, ami azt jelentette, hogy lerúgta magáról, és a szívverése alapján éppen ébredezni kezdett.

- Hát, szia! Jó reggelt, pöttöm! – Hallottam a puszik cuppanását és a gyermeki nevetést, és szinte láttam magam előtt a lélekmelengető jelenetet, ahogyan Isabella a testvérével játszik.

- Menjünk! – egyeztem bele gyorsan. Minél kevesebbet vagyok Isabella közelében, annál jobb. Neki…

Carlisle összeszedett néhány iratot, aztán felkapta a kabátját és a kocsikulcsot, majd az ajtó felé terelt. Pont rosszkor léptünk ki a folyosóra. Isabella repülőset játszva a testvérével nevetve szökdécselt el mellettünk.

- Szép reggelt! – mosolygott ránk úgy, hogy hirtelen elakadt a lélegzetem. Pont olyan gyönyörű volt a kisbabával a kezében, amilyennek elképzeltem. Még egy ok a listámon, ami miatt nem szerethetem őt. Hogy foszthatnám meg attól az örömtől, hogy egyszer a saját gyermekét ölelhesse így magához?

Még az eddiginél is komorabban követtem apámat az autóhoz, és egész úton csak gyötrődtem. Carlisle többször is megpróbált rávenni a beszélgetésre, de aztán egy fáradt sóhajjal feladta. Isabellát együtt látni ilyen boldogan az öccsével olyan volt, mint egy kijózanító pofon. Belesajdult a halott szívem a látványba.

Automatikus mozdulatokkal nyitottam ki a kocsiajtót, mikor megérkeztünk a kórházhoz, és gépiesen mentem Carlisle után. Hallottam, hogy beszél az egyik nővérrel, hogy készítsék elő a beteget, és mikor megkérdezett, hogy bejövök-e velük a vizsgálatra, még válaszoltam is neki, de lélekben teljesen máshol jártam. Bármennyire is próbálkoztam, semmi nem tudta kikapcsolni az agyamat és elterelni a figyelmemet.

Isabellát láttam mindenütt, mint valami kísértő szellemet. Az ápolónő mogyoróbarna tekintetében, a folyosón ülő nyolc éves kislány vörösesbarna tincseiben, a liftből kilépő és azonnal megbotló ismeretlen ügyetlenségében. Idáig hoztam magammal az illatát az orromban, beivódott Carlisle és a saját ruháimba, egyszerűen megőrjített.

Már késő délután volt, mikor egyszerűen képtelen voltam tovább várni egyhelyben. A vizsgálaton már rég túl voltunk, de Carlisle-nak sürgős esete érkezett. Csak ültem egyedül a dolgozószobájában és aktákat nézegettem, amik egyáltalán nem érdekeltek. Bosszankodva csuktam be az éppen előttem lévőt, aztán felpattantam, és kivágtattam az ajtón.

- Elnézést… - léptem a nővérpulthoz. A középkorú ápolónő, aki Nadia névre hallgatott a kitűzője szerint, elkábulva bámult rám. – Megmondaná az apámnak, hogy hazamentem?

- Pe… persze… - dadogta, miközben olyan gondolatok jártak a fejében, amelyekbe belepirultam volna, ha képes vagyok rá.

- Köszönöm – mosolyogtam rá, aztán kisiettem az épületből. Vagy egy órába telt emberi léptekkel kijutnom a városból, de amint elértem a fákat, azonnal rohanni kezdtem. Élveztem, hogy a szél az arcomba süvít és a száguldás gyorsasága kiüríti a fejemet. Tettem egy kis kitérőt a hegyekbe egy hegyi oroszlán szerencsétlenségére, aztán indultam csak hazafelé, de a nyugalmam nem maradt meg túl sokáig. Még rá sem fordultam a megszokott ösvényre, már hallottam Alice zaklatott gondolatait.

Jaj, istenem, mit csináljak most? Hol van Carlisle? Vagy Edward… Meg fognak ölni ezért… Csak nehogy Isabellának komoly baja legyen! - Az utolsó gondolatfoszlánytól megrémültem. Mit tett Alice? Láttam a fejében egy autót, aztán azt, ahogy Isabella hirtelen elsápad és az ülés támlájára hanyatlik.

- Hol van? Merre van és mit csináltál vele? – rohantam Alice-hez, aki a ház előtt toporgott tehetetlenül. Hát mire találták fel a mobiltelefont? – Mondd már! – ragadtam meg a karjait, és megráztam.

- Én csak autózni akartam vinni. Állandóan be van zárva… De rosszul lett. Visszajöttem Carlisle-ért, de nincs itthon. Én nem akartam rosszat… – magyarázkodott zavartan a húgom lesütött szemekkel, de egyáltalán nem érdekelt a nyafogása jelenleg.

- Hol van Isabella? – követeltem ismét a választ.

- Arra a fák között az autóban – mutatott a megfelelő irányba.

Anélkül, hogy gondolkoztam volna, rohanni kezdtem, mint az őrült. Egy szempillantás alatt ott teremtem a kocsi mellett, aztán reszkető kézzel fogtam meg az ajtónyitó kallantyút. Csak ne legyen baja, kérlek, istenem! – nyitottam ki az ajtót, aztán beültem a vezetőülésre. Meglepetten vontam össze a szemöldökömet. Isabella magánál volt, de egy fekete kendő fedte a szemét. Értetlenül pillantottam fel, és mikor megláttam a kifeszített vásznat és a vetítőt, rádöbbentem, mi is folyik itt.

A düh elöntötte az agyamat. Hogy nem vettem észre, hogy ez az egész csak egy cselfogás? Alice tökéletesen kitalálta. Tudta, hogy csak akkor tud megtéveszteni, ha azt gondolom, Isabellával baj van, és ez eléggé kiborít ahhoz, hogy ne figyeljek a nyilvánvalóra. Ki akartam szállni, hogy megfojthassam az én idióta húgocskámat, de az autó mellett elsüvítő fehér csík és az alig hallható kattanás jelezte, hogy ez nem fog ilyen könnyen sikerülni.

Alice megállt az előttünk lévő állvány mellett és rám vigyorogva meglóbálta a kezében a kulcscsomót, amin az autót záró távirányító is lifegett.

- Meddig kell még várnunk? – Isabella türelmetlen hangjától összerezzentem. Fogalmam sem volt, hogy mit válaszolhatnék. Amint meglátja, hogy mellette ülök, és rájön, hogy mit is jelent ez, valószínűleg frászt fog kapni. Alice-nek szerencséje volt, hogy már halott, mert a tekintetemtől most újra beadta volna a kulcsot.

- Alice… - szólongatta az idegesítő koboldot, aki csak nevetgélve várta, hogy végre a barátnője számára is kiderüljön a turpisság.

Gyerünk, vedd már le a szeméről! – biztatott.

- Francot! Nyisd ki az ajtót! – tátogtam oda neki. A füléhez illesztette az egyik kezét, és megjátszotta, hogy nem érti, mit mondok. – Ezért megöllek! – próbálkoztam a fenyegetőzés módszerével, de a húgom jókedve töretlen maradt nagy bosszúságomra. Sajnos pontosan tudta, hogy nem lennék képes ártani neki.

- Alice… - Ahogy Isabella keze elindult a kendő felé, visszafojtottam a lélegzetemet. Nem voltam biztos benne, hogy pontosan milyen reakcióra is számítsak, de lélekben igyekeztem felkészíteni magam a pánik- és a dührohamra is. Ennek ellenére csak egy döbbent szempár pislogott rám meglepetten.

- Edward? Mi folyik itt? – nézett körbe, aztán észrevette Alice-t a kocsi előtt. A film stáblistája egy gombnyomásra elindult, Alice rákacsintott Isabellára, intett neki, majd elrohant a házunk irányába. Fuss csak, te gonosz kis démon, egyszer úgyis elkaplak…

Légy ügyes, ne tojj be, és csókold meg, könyörgöm! – kaptam még el az őrült tanácsokat, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni őket.

- Azt hiszem, ki kell tekernem Alice vékony kis nyakát… – feleltem Isabellának, aztán az értetlenségét látva belekezdtem a magyarázatba. – Alice azt mondta, hogy kocsikázni jöttetek – ami miatt már eleve majdnem megöltem -, de rosszul lettél. Ide rohantunk, beültem az autóba, hogy megnézzem, mi bajod, ő pedig ránk zárta az ajtót – mondtam el neki a történteket, aztán vártam a reakciót, de semmi. Lehetséges lenne, hogy még mindig nem érti? Egy másodpercig csend volt, aztán Isabella felemelte a kezét.

- Akkor csak két kérdés… – mutatta fel a középső- és a mutatóujját. – Egy: miért nem nyitod ki az ajtót? A jó életbe, szupererőd van! – nézett rám úgy, mintha elsős tananyagot magyarázna egy nyolcadikosnak. – Kettő: miért akarna minket Alice egy kocsiba bezárni? – csukódott le a mindkét ujja számolás közben. Tényleg fogalma sem volt arról, miért vagyunk itt. Nem tudtam eldönteni, hogy ennyire naiv vagy csak fél tőlem, és ezért nem meri beismerni, amit már rég sejt.

- Egy: ez a kocsi egyedi gyártmány. Előbb rágom le a karom, minthogy kitépjem az ajtaját – közöltem vele nagyon komolyan. Tényleg imádtam ezt a kocsit, és fizikailag fájt volna kárt tennem benne, de a valódi okom nem ez volt arra, miért nem szabadítottam még ki magunkat. Egyszerűen nem akartam, hogy Isabellában tudatosuljon, mennyire erős vagyok. Ha a szeme láttára letépem az ajtót, az olyan lett volna, mint egy beismerés, hogy egyetlen mozdulattal őt is ketté törhetném. – Kettő: azt hiszem, Alice össze akart hozni nekünk egy randevút – vallottam be végül zavartan. Nem mertem Isabellára nézni, hogy ne lássam a reakcióját. Inkább úgy tettem, mintha a filmet nézném, pedig az agyamnak csak egy távoli, nagyon távoli zuga fogta fel, hogy milyen képek peregnek a szemem előtt.

- Egy randevú? – A hangja nem kecsegtetett sok jóval. Olyan halovány volt, hogy még az én vámpírfülem is alig hallotta meg. Tudtam, hogy halálra fog rémülni a gondolattól is. Alice egy álmodozó fruska, aki oda is rózsaszín szerelmet képzel, ahol csak a sötét valóság van.

- Nem kell félned – feszült meg az arcom. -, ez valójában nem egy randi. Csak Alice fejecskéjében. Nem tudom, honnan a fenéből vette ezt az ostoba ötletet – mordultam fel bosszankodva. Valójában már nem is a húgomra haragudtam, sokkal inkább saját magamra. Egy részem, még ha sosem ismertem volna be senkinek, azt kívánta, bár igazi lenne ez az egész. Bár Isabella örülne annak, hogy itt lehetünk kettesben, végignézhetnénk a filmet, aztán egy romantikusabb jelenetnél hozzá hajolhatnék és lágyan, finoman megcsókolhatnám.

- Ostoba ötlet… – ismételte meg, amit mondtam. Az ujjaimmal megmarkoltam a kormányt, ahogy még inkább tudatosult bennem a kívánságom lehetetlensége. A tényeken nem változtathatunk, és Isabella ezzel tökéletesen tisztában volt. Okosabb, mint én. Vagy csak nem érzi azt, amit én. – Hát persze… - pillantott a vászonra érdektelenül. Még annyira sem izgatta, hogy velem ül egy autóba zárva, hogy féljen tőlem. Az, hogy pusztán amiatt dühös, hogy pár órát unatkozva kell eltöltenie mellettem, bántóbb volt, mintha megijedt volna tőlem. – És akkor most meddig fogunk itt ülni? – nézett rám duzzogva.

- Gondolom, amíg véget nem ér a film – fordultam felé feldúltan. – Alice utána értünk jön. Vagy, ha van egy kis esze, küld valaki mást, hogy engedjen ki minket – töltött el egy kis elégedettség attól, hogy nem sokára bosszút állhatok majd Alice-en. Még fogalmam sem volt róla, hogyan csinálom, de ezt még visszakapja.

- Remélem, nem felejtetted el, hogy nem bánthatod a testvéreidet miattam… - jött a szigorú figyelmeztetés. – Alice-t meg főleg nem!

- Miért pont Alice-t nem? – Egy másodpercre a kíváncsiság átvette fölöttem a hatalmat. Azt tudtam, hogy a húgom nagyon megszerette Isabellát és a barátjának tartja, de az ő kötődésében nem voltam biztos. Az embereknél valahogy másképp működött az ilyesmi. Sokkal lassabban bontakoztak ki a barátságok és a szerelmek. Mi ezzel szemben szinte azonnal el tudtuk dönteni, hogy a velünk szembe kerülő személyt kedvelni fogjuk-e vagy sem. Kivéve persze, ha muszáj elnyomnunk magunkban az érzést – simogattam végig a tekintetemmel a mellettem ülő lányt. Akkor hajlamosak vagyunk önmagunk előtt is tagadni a végsőkig.

- Mert igaz, hogy néha kicsit túl kotnyeles, de mindig jót akar. És mert a barátom – kaptam meg a választ. Biztos voltam benne, hogy Alice ki fog ugrani a bőréből, ha elmondom ezt neki. Majd egyszer… Mert nem érdemli meg, hogy most azonnal megtudja – döntöttem el elégedetten.

A halk gyomorkorgás törte meg az addigi kínos feszengést. Muszáj volt kínomban felnevetnem, mert már korábban megéreztem a kukoricaillatot a kocsitérben, de csak most jutott el a tudatomig, hogy miért is van a fehér szatyor az ülés alatt. Annyira össze voltam zavarodva a helyzettől és Isabella közelségétől, hogy bekövetkezett az, ami biológiailag szinte lehetetlen volt. Az agyam csökkentett üzemmódban kezdett funkcionálni.

Hátrafordultam, és Isabella kíváncsi pillantásával kísérve előhúztam Alice kis menüjét.

- Mi az?

- Alice soha semmilyen részletről nem felejtkezik meg. Ha a szimatom nem csal, pattogatott kukorica és kóla – vettem elő a dobozt és az üveget, majd átadtam Isabellának.

- Köszönöm – tette maga mellé a kukoricát, aztán nekiállt szó szerint harcot vívni a kólásüveggel. Egy ideig vigyorogva figyeltem a küzdelmet, élvezve, hogy egy pillanatra tényleg úgy tehetek, mintha tinédzserek lennénk egy igazi randevún, aztán intettem neki a fejemmel, hogy majd én megoldom a kupakproblémát. – Nem kell, köszönöm! Megy egyedül is! – utasított vissza büszkén.

A vászon felé fordultam, és hogy ne sértsem meg női mivoltában, igyekeztem elfojtani a nevetést, nem túl nagy sikerrel. Egyszerűen komikus volt, ahogy az apró, törékeny kezek megpróbálták kilazítani a kupakot, miközben én egyetlen mozdulattal simán kinyithattam volna neki az üveget. Annyira szerettem volna a számhoz emelni a vékony ujjakat, hogy csókot lehelhessek rájuk ezért a kicsit csökönyös, mégis kitartó erőlködésért.

- Mit csinálsz? – A halk sikkantásra oldalra kaptam a fejemet, és csak hogy megérinthessem, finoman megragadtam Isabella csuklóit és maga felé toltam a kezét az üveggel együtt. A kóla lávaként bugyogott fel eláztatva a ruháját.

- Ne már! A blúzom! – nyöszörögte sajnálkozva, én pedig nem tudtam tovább visszafogni magam, kitört belőlem a nevetés. Nem tudtam, hová tűnt a korábbi dühöm vagy a feszültség, csak abban voltam biztos, hogy jó érzés itt ülni Isabella mellett. És izgató… - pillantottam egyetlen másodpercre a szétázott blúzra, aztán azonnal az arcára emeltem a tekintetemet. Úriember vagyok, úriember vagyok – mondogattam mantraként, de képtelen voltam magamban tartani azt, ami az eszembe jutott. Látni akartam, ahogy Isabella elpirul…

- Tudod… - nevetgéltem tovább. -, …ha most igazi randin lennénk, azt hiszem, a legszerencsésebb pasinak érezhetném magam – hívtam fel a figyelmét a felsője állapotára, és teljesült a kívánságom. Az arcán a két tűzrózsa legalább annyira vonzotta a szememet, mint a két kerek halom formája, amely tökéletesen kirajzolódott a kólának köszönhetően. A különbség csak az volt, hogy az első látványát lelkiismeret-furdalás nélkül élvezhettem.

- Hé… - fonta össze maga előtt felháborodottan a karjait, majd felsóhajtott.

- Várj… - vettem le a pulóveremet, majd odaadtam neki. Nem akartam, hogy meghűljön, ahogyan azt sem, hogy egy átlagos srácnak gondoljon, aki élvezi, hogy bámulhatja. Persze, férfi voltam, igazán tetszett a látvány – a nadrágom szorítását érezve túlságosan is -, de nem lett volna illő és helyes, ha a saját vágyaimat Isabella erénye elé helyezem. – Tessék, vedd fel ezt! – fordultam az ablak felé, hogy nyugodtan át tudjon öltözni. Mikor hallottam a két anyag súrlódását, és rájöttem, hogy a nedves blúzára veszi csak rá a felsőmet, egyszerre könnyebbültem meg – a tudattól, hogy meztelenül ül mellettem, lehet, hogy tönkre ment volna a sliccem cipzárja -, és kezdtem aggódni, hogy így megfázik.

A félelmem végül nem bizonyult alaptalannak, mert borzongani kezdett. Gyorsan bekapcsoltam az autó fűtését.

Aztán jött az újabb étel-katasztrófa. Isabella meglökte a popcornos dobozt, és bár időben elkaptam, pár szem kukorica vándorútra indult a kocsi ülése alá. A pillanat komikuma hozta magával azt, hogy egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Isabella még jobban kipirult, és a levegőt kapkodva szorította a karjait a hasa köré. Az illata édesebb lett a boldogsághormonoktól, a hangja pedig olyan csilingelő volt. A legszebb kacagás, amit valaha hallottam.

Észre sem vettem, mikor hagytam abba a nevetést. Csak figyeltem őt, hogy később egy mazochista pillanatomban pontosan visszaidézhessem a mimikáját, a nevetését, a könnycsepp formáját a szeme sarkában.

Ahogy hirtelen rám emelte a pillantását, elakadt a lélegzetem. A szíve heves szambát járt a fülemben, a sejtjeink pedig mintha megteltek volna elektromossággal egyfajta vibráló mezőt hozva létre közöttünk. Még soha az életben nem éreztem magam ennyire élőnek. A mogyoróbarna szempár magába vonzott. Bár nem volt lelkem, most mégis úgy éreztem, valami belőlem beleolvadt ebbe a gyönyörű, kavargó mélységbe és eggyé vált Isabellával. A része lettem… A részem lett… Nem – ráztam aprót a fejemen. Nem, ezt nem tehetem vele! Nem tehetem tönkre őt!

Szinte fizikai fájdalmat okozott a fejem elfordítása, mégis megtettem.

- Alice rá fog kérdezni, hogy tetszett a film… Nézned kéne egy kicsit, hogy tudd, miről szól – mondtam érzelemmentes hangon, miközben a furcsa üresség kitöltötte a mellkasomat. Isabella halkan felsóhajtott, aztán hátradőlt az ülésen. Vajon ő is érezte azt, amit én? Vagy csak képzeltem az egészet, mert már beleőrültem a szerelembe?

Isabella szívverése egy ideig túl gyors volt a normálishoz képest, de aztán egy pár perc után szépen lenyugodott. Én viszont nem tudtam ilyen könnyen túltenni magam az előbb történteken. Majdnem megint elvesztettem a fejemet. Ez nem mehet így tovább…

Bármennyire is próbáltam fegyelmezni magam, Isabella újra és újra elcsábított a tudtán kívül. A lelkem, a testem, mindenem… Soha nem vágytam még semmire így. Az embervérre sem. Ez pedig megőrjített. A szívem és az eszem egyszerűen kettészakított.

Úgy tettem, mintha a filmet nézném, de lopva rá-rápislantottam Isabellára. Alice választása nem volt túl jó, de ha a világ legizgalmasabb filmje ment volna, engem most az is hidegen hagyott volna. Valamikor a nyolcvanas évek közepén már láttam ezt a filmet és akkor sem tetszett. A férfifőszereplő szerelmes lesz egy lányba, bevallja neki, de visszautasítják. Ő pedig mit tesz? Semmit. Dalban elsírja a bánatát, és ennyi. Pedig tudja, hogy a lány is szereti őt, és csak fél a köztük lévő társadalmi különbségek miatt. Egy ősrégi fekete-fehér szappanopera egy nyámnyila alakról.

Pont olyanról, mint te… - Jacob hangjára fájdalmas grimaszba rándult az arcom. Összepréseltem a számat, nehogy hangosan megszólaljak Isabella előtt.

Nem, én egyáltalán nem vagyok ilyen, mert ez egy teljesen más helyzet. Az a férfi nem ölhetné meg a szerelmével a lány, míg én… - néztem szomorúan Isabellára. A szeme le volt hunyva, a légzése és szívverése pedig egyenletessé vált. Elaludt volna? – ráncoltam össze a homlokomat.

Tudtam, hogy vissza kéne fordulnom a vászon felé, de képtelen voltam rá. Legalább ezeket a lopott, titkos pillanatokat hadd élvezzem. Ezzel nem ártok neki, csak magamnak.

És megéri? – jött az újabb felzaklató kérdés.

Hagyj békén! Semmi közöd hozzá!

Tudod, ha egyszerűen csak hagynád, hogy átvegye feletted az irányítást ez az érzés, sokkal egyszerűbb lenne…

Ó, igen, persze! Hamar végeznék vele, aztán mivel nem élhetek ezzel a tudattal, magammal is. Tényleg egyszerűbb – dühöngtem magamban. – Különben is, hogy akarhatod, hogy ártsak a saját unokádnak? Hogy lökheted nyugodt szívvel a karmaim közé? – vetettem a szemére.

Talán, mert Én Te vagyok. Vagy csak Bells megfegyelmezett – röhögött fel jókedvűen. – Vagy mert rájöttem, hogy az unokám szerelmes beléd… Nézz csak rá! Nézd, milyen gyönyörű… Csak ki kéne nyújtanod a kezedet, és a tiéd lehetne.

Ez nem ilyen könnyű – ráztam meg a fejem, de a tekintetem gyengéden végigcirógatta Isabella arcát.

Dehogy is nem. Csak hajolj közelebb… - vált suttogóvá Jacob hangja.

Nem lehet – sóhajtottam, de a testem mégis oldalra dőlt. – Nem szabad, ne csináld ezt velem… Könyörgöm… - kérleltem a hangot, mintha ő irányíthatná a saját cselekedeteimet. De én voltam az, akinek az arca közvetlenül Isabelláé fölé kúszott. Én sóhajtottam fel, mikor a szempillái aprót rezzentek, mint a pilleszárnyak. Az én pillantásom simogatta végig a telt, rózsaszín ajkat, és én voltam az, aki megadta magát a vágyakozásnak.

Csak egyetlen pillanat volt, egy röpke másodperc, mégis mintha megállt volna az idő. A számat óvatosan a puha ajkakra nyomtam, melyek azonnal sóhajtva nyíltak meg, beeresztve a mennyországba. Aztán Isabella karja felemelkedett, mintha magához akarna húzni, én pedig hirtelen magamhoz tértem. Mit csinálok? Ez már nem játék! Ez már neki is fájni fog!

Ahogy gyorsan visszahúzódtam az ülésembe, azonnal felvettem az álarcomat, de belül úgy éreztem, szétrobbanok, elégek, megfulladok. Isabella álmos döbbentséggel nyitotta fel a szemeit, mintha nem lenne biztos benne, hogy az előbbi csók valóságos volt-e vagy csak álmodta.

Gyerünk, mondd el neki! Mondd el, és csókold meg újra, hogy tudja, nem álom volt! – követelte Jacob, de most nem hagytam, hogy meggyőzzön. Így a legjobb. Isabella higgye csak azt, hogy a csók nem volt valóság. Úgyis csak egy gyenge pillanat tévedése volt. A világ legpuhább, legédesebb tévedése…

Bolond – sóhajtott fel Jacob, aztán eltűnt a fejemből.

Nem mertem megmozdulni, de tudtam, éreztem, hogy Isabella engem figyel. A pillantása szinte lyukat égetett sebezhetetlen bőrömbe. Úgy ültem, akár egy igazi szobor, az izmaimat hiába próbáltam ellazítani, a görcs nem akart megszűnni. A sejtjeim pulzálni kezdtek, és már attól féltem, a vágyaim újra győzelmet aratnak az önuralmam felett, mikor a barna szempár végre a vászon felé fordult.

A filmből egyetlen kockát sem láttam ezek után. Csak meredtem előre magamat átkozva a gyengeségemért. Majdnem mindent elrontottam. Ha Isabella csak egy kicsit éberebb, és nem zavarodik össze, akkor most ő is szenvedne. Hogy is képzelhettem ezt? Hogy hagyhattam, hogy Jacob…

Nem. Nem vádolhatom már megint őt. Az én hibám. Gyenge vagyok, Isabella pedig maga a paradicsomi csábítás.

Ha a csók emléke nem lett volna elég, az illata is izgatva tekergőzött körülöttem kínozva a gondolataimat és az ágyékomat is. A vérére most szinte egyáltalán nem gondoltam, legfőképpen férfiként hatott rám. Mikor fáradtan beletúrt a hajába felkavarva ezzel a levegőt a zárt térben, gyorsan abbahagytam a lélegzést, nehogy megint elveszítsem a fejemet.

- Edward… - A halk hangtól összerezzentem, mintha eddig én is aludtam volna, és most ébrednék.

- Igen? – A hangom rekedt volt az elfojtott vágytól, és csak remélni tudtam, hogy Isabella nem veszi ezt észre.

- Vége a filmnek – közölte velem, én pedig meglepetten néztem a sötét vászonra. Hogy nem vettem észre? Tényleg ez a vég… El fogom veszíteni az ép eszemet… Ennyi volt…

- Vége… - mondtam ki hangosan, de nem voltam képes megmozdulni.

Azt hittem, hogy Alice mostanra itt lesz értünk, de még nem hallottam közeledni. Isabella csendesen üldögélt mellettem, valószínűleg halálra unta magát, de most nem volt erőm ahhoz, hogy szórakoztassam.

Próbáltam másra koncentrálni, még a lexikont is elkezdtem felmondani magamban, de a szám bizsergett és a csók ízének emléke újra és újra a felszínre tört. Olyan puhák Isabella ajkai. Annyira édesek… Bűn az, hogy képtelen voltam ellenállni nekik? Van férfi ezen a világon, aki meg tudná tenni? Istenem, segíts, ebbe bele fogok őrülni!

Többször is úgy éreztem, nem bírom tovább, és már tényleg az járt a fejemben, hogy feltépem a kocsi ajtaját, mikor végre Alice felbukkant.

Mi volt? Jó volt? Beszéltél vele? Elmondtad, hogy szereted? Megcsókoltad? – zúdította rám az intim kérdéseit, de mikor kinyitotta a kocsiajtót, csak egy egyszerűbbet tett fel.

- Nos, milyen volt a film? – érdeklődött, de nem foglalkoztam vele. Kipattantam az autóból, és olyan gyorsan kezdtem rohanni, mint még soha. Zihálva téptem fel a házunk ajtaját, és mikor Esme aggódva megkérdezte, mi bajom, szó nélkül siettem el mellette.

A szobámba érve bevágtam az ajtót, aztán a kanapéra vetettem magam.

- Istenem, mit tettem! – motyogtam a bőrpárnába, miközben tudatosult bennem, hogy milyen veszélyes határt is léptem át ma este. Halálosan veszélyeset.