A múlt árnyai - Edward szemszög - 15. fejezet

15. HADITERV

AZ OROSZLÁNNAK ESÉLYE SEM VOLT. Túl dühös voltam magamra, és le kellett vezetnem valamin ezt az érzést, még mielőtt beleőrülök. Bár valószínűleg már késő volt. Hangokat hallottam és olyasmiket tettem, amikről pontosan tudtam, hogy nem kéne.

Ahogy Isabella és Alice hazaérkeztek, nem volt maradásom a házban. Hallani a hangját, a szívdobogásának ritmusát, a légzését… Ezek mind olyanok voltak számomra, mint egy csábító szirénének. A dallam, az ütem csalogatott engem és ígéreteket tett. Gyere, a tiéd vagyok. Csak nyújtsd ki a kezed és elnyerheted a szerelmem.

Nem tudtam, Isabella tényleg érez-e irántam valamit – valami mélyebbet, mint a vonzódás -, de olyan könnyen elérhettem volna, hogy érezzen. Egy kis kedvesség, pár mosoly, bók és néhány érintés. A vámpír káprázat tökéletesen hatna. Az emberek olyan befolyásolhatóak…

Valahányszor ez eszembe jutott, egyszerre lettem izgatott és szégyenkező. A vállamon ülő kisördög ellenére, sosem tettem volna ilyesmit. Nem akarhattam, hogy Isabella belém bolonduljon, azt pedig főleg nem, hogy ezt csak valamiféle elbájolás miatt tegye. Ő ennél sokkal jobban érdemelt. Nálam sokkal jobbat érdemelt.

Nem is értettem, hogy vehettem a bátorságot arra a csókra. Miféle gazember vagyok? Egy fiatal lányt használtam fel a vágyaim kielégítésére, miközben ő nem volt teljesen magánál. Hogy süllyedhettem ilyen mélyre?

Dühösen pattantam fel az oroszlán mellől, és a számat megtörölve szimatoltam a levegőbe újabb prédát keresve. Ez sem végezte szebben, mint az előző, bár inkább én érdemeltem volna meg, hogy darabokra szaggassanak. Ha Carlisle ezt megtudja… Biztos, hogy megbocsátó és elnéző lesz, de mégis szégyenkezni fog miattam. Úriembernek nevelt, amilyen ő is volt, nem pedig olyannak, aki megcsókol egy lányt a beleegyezése nélkül.

Egészen hajnalig vadásztam, aztán nem húzhattam tovább a dolgot, muszáj volt hazamennem. El kellett mondanom Carlisle-nak. Be kell vallanom a bűnömet. Mint egy gyónás, amely megtisztít. Mindig ezt csináltuk. Valahányszor elkövettünk egy kisebb vagy ne adj isten, egy nagyobb hibát, azonnal Carlisle-hoz futottunk, hogy oldozzon fel minket. Egyszerűen… Szükségünk volt a megbocsátására. Önzőek voltunk a testvéreimmel.

Mikor visszaértem a házhoz, gyorsan felszáguldottam az emeletre. Isabella és Alice már az étkezőben ültek, és én nem akartam kísértésbe esni – sem a húgom leszidását, sem Isabella elkápráztatását illetően. Carlisle halvány mosollyal fogadott, valószínűleg kezdett hozzászokni ahhoz, hogy mostanában egyre több hibát követek el.

- Megcsókoltam – jelentettem ki egyszerűen.

- Ó – lepődött meg egy kissé. – Hát, ez… csodás. Mármint, ha úgy érzitek, hogy ti…

- Nem, ez nem csodás! – vágtam közbe. – Ez szörnyű!

- Megértem, hogy megijedtél, de…

- Nem ijedtem meg! – csattantam fel, de igazából nem Carlisle-lal vitáztam, hanem saját magammal. – Megcsókoltam őt, miközben aludt. Kihasználtam, hogy védtelen, csak mert… csak mert annyira vágytam rá. Mi van, ha legközelebb a vérét kívánom meg, és nem tudok ellenállni? Vagy ha magamhoz akarom ölelni, és összeroppantom a csontjait? Ez… őrület. Azt hiszem, megőrültem – túrtam a hajamba. Apám várt egy pár másodpercet, hátha folytatni akarom a kirohanást, és csak azután szólalt meg, hogy látta, nincs több mondani valóm.

- Nem hiszem, hogy tartanod kéne ilyesmitől. Eddig is csodásan vissza tudtad fogni az erődet és a vérszomjadat is.

- A kulcsszó az eddig – morogtam magam elé.

- Jaj, fiam… Mit mondhatnék még neked, amit nem mondtam el már vagy ezerszer? – sóhajtott fel Carlisle. – Bár csak feleannyira hinnél önmagadban, mint amennyire én hiszek benned… - mosolygott rám szomorúan.

- Te elfogult vagy velem – hajtottam le a fejem.

- Ahogyan te is magaddal, csak éppen pont negatív irányban. Jó lélek vagy, Edward. Én hiszek abban, hogy jó fiúnak neveltek az igazi szüleid, ahogyan mi is annak neveltünk téged Esmével – nézett a szemembe. Bár hinni tudtam volna neki. Annyira akartam… Mégis képtelen voltam rá. Hogy lehetnék én jó? Embereket gyilkoltam, önzésből hagytam, hogy az a nő, akit szerettem, szenvedjen, most pedig ismét képes lennék elkövetni ugyanezt a hibát.

Edward, hallasz engem? – A vidám hangot meghallva felkaptam a fejem. – Nem sokára ott leszünk nálatok.

- Történt valami? – nézett rám Carlisle összeráncolt homlokkal. Éppen válaszolni akartam, mikor Alice feltépte az ajtót kopogás nélkül.

- Itt vannak a Denalik – közölte, amit már én is tudtam.

- Igen, az előbb Tanya üzent nekem – erősítettem meg a húgom szavait. Carlisle bólintott, aztán összerendezte a papírjait. Mindig pedáns volt, sosem hagyott maga után rendetlenséget.

- Akkor menjünk, és fogadjuk őket illő módon – tárta szét a karjait jelezve, hogy indulhatunk.

Jaj, szegény Isabella… Tanya jelenléte most nem igazán fog használni a lelki állapotának… - sóhajtozott Alice magában. Ritkán fordult elő, hogy elfeledkezett volna arról, én is hallom a gondolatait, de most ez volt a helyzet. Úgy tűnt, őt is felzaklatta a tegnap este. Lelkiismeret-furdalása volt. Meg is érdemelte azok után, amilyen helyzetbe sodort.

Behúzódtam Carlisle és Alice háta mögé, és próbáltam újabb emlékfoszlányokat szerezni tőle. Tudni akartam, hogy Isabella mit mondott… Vajon rájött, hogy az a csók valóság volt?

Bosszankodva kerestem a választ, de Alice fejében elég nagy volt most a zűrzavar. Csak képeket láttam felvillanni: Isabella sír; megöleli Alice-t; azt hiszi, nem szeretem, és ez bántja; beszélgetnek rólam, a Volturiról, arról, hogyan tarthatnának vissza… Aztán egyszer csak egy mondat: „Alice, én… Azt hiszem, érzek valamit Edward iránt.”. Izgatottan meredtem Alice-re fel sem fogva, hogy már leértünk a földszintre. Látni akartam a folytatást. Érez valamit irántam? Mit? Fél tőlem? Kedvel?

Már majdnem beleőrültem a bizonytalanságba, mikor végre egy hosszabb emléket is sikerült elkapnom.

- Most mit kéne tennem? - Isabella az ágyon ült, és elkeseredve pislogott Alice-re. A szeme vörös volt a sírástól és a kialvatlanságtól.

- Fogalmam sincs róla – sóhajtott fel Alice gondterhelten, mintha csak neki lett volna szerelmi bánata.

- Alice, én… Azt hiszem, érzek valamit Edward iránt. – A mogyoróbarna szempár zavartan meredt az ágyneműre.

- Azt hiszed? – nevetett fel a húgom. – Drága, ha még te sem fogadod el, hogy fülig szerelmes vagy Edwardba, nem várhatod el tőle, hogy ő bevallja az érzéseit. Ismerd be, gyerünk! – nyúlt az álla alá, hogy feljebb nyomja a fejét.

- Én… - Isabella zavartan megköszörülte a torkát. – Szerelmes vagyok Edwardba.

- Szerelmes? – pillantottam Isabellára, miközben önkéntelenül suttogtam magam elé a szót. Alice összerezzent, mikor rájött, hogy a fejében kutakodtam, de nem foglalkoztam vele, mert a melegbarna tekintet egyenesen az enyémbe fúródott. Hirtelen azt sem tudtam, mit is érzek. Meglepettség, fájdalom, boldogság, rémület, bűntudat, remény. Megfeszülő arccal fordultam az ajtó felé. Képtelen voltam ezt a sok mindent feldolgozni hirtelen. Szerencsére, nem is kellett…

Az ajtó kinyílt, Tanya pedig boldog mosollyal az arcán sietett azonnal hozzám.

- Edward! Olyan régen nem láttalak… - Az öröme tényleg valódi volt. – Jól nézel ki. Sokkal jobban. – Jó pár éve nem találkoztunk már személyesen, és mikor utoljára látott, nem voltam éppen jó állapotban. Önkéntelenül is mosoly kúszott fel az arcomra.

- Igen, Tanya, rég volt… - bólintottam, aztán hagytam, hogy a női karok a nyakamba csimpaszkodjanak. Kezem barátian Tanya hátára simult, de miután észrevétlenül Isabellára pislantottam, gyorsan eltoltam magamtól a női testet. Isabella körmei a tenyerébe préselődtek, és félő volt, hogy megsebzi önmagát. Értetlenül próbáltam rájönni, miért is ideges, de az egyetlen ötletem ostobaságnak tűnt.

Lehet, hogy zavarja Tanya közvetlen viselkedése? Ha tényleg szeret – vagy legalább is, elhitette magával, hogy szeret -, akkor érezheti azt iránta, amit én Jasper iránt. A mellkasomat hirtelen forróság öntötte el. Bármennyire is nem akartam, elégedettséget éreztem a gondolattól, hogy Isabella féltékeny.

Miután Tanya tovább haladt, hogy üdvözölje a családom többi tagját is, lopva ismét Isabellát fürkésztem. Szemügyre vette a Denali klán összes tagját, és csak akkor tért vissza a pillantása ismét Tanyához, mikor anyám elé lépett. Esme kezében ott volt kis Edward, Isabella pedig egészen addig visszafojtotta a lélegzetét, míg Tanya végre el nem hátrált tőlük egy ölelés után.

Furcsa volt rádöbbenni, hogy Isabella miként viszonyul hozzánk és a fajtánkbeliekhez. Korábban volt, hogy megijesztettem őt – például a zongorás esetnél -, mégsem éreztem azt, hogy tényleg úgy gondolná, bántani akarom. Mintha tökéletesen megbízott volna bennem és a családom tagjaiban annak ellenére, hogy mik voltunk. Ezzel szemben most kézzelfogható volt Isabella bizalmatlansága a Denalikkal szemben.

Kezdtem egyre biztosabb lenni abban, hogy valami nem úgy működik a fejében, ahogyan kéne. Nem azért, mert tartott Tanyáéktól, hanem mert tőlünk nem. A veszély körülbelül pont ugyanakkora volt, de Isabella ezt nem tudta rendesen felmérni. Vagy csak nem akarta megérteni…

- És ő biztosan a hasonmás… - Tanya szavaiban nem volt semmi bántó szándék, Isabella arca mégis megrándult.

- Isabella vagyok! – felelte büszkén, mire megrándult a szám széle. A félelme ellenére úgy meredt Tanyára, mint egy felbőszített tigris.

- Igen, persze, Isabella. Én pedig Tanya vagyok. Nagyon örvendek! – Tanya tett egy lépést előre, mire Isabella megrezzent. A következő pillanatban arra eszméltem, hogy mellettük állok, és az ujjaim Tanya felkarjára fonódnak. Tudtam, hogy eszébe sem jutott bántani Isabellát, de nem hagyhattam, hogy megrémissze őt.

Ó, szóval, ez a helyzet… - mosolygott rám Tanya együttérzően. – Jaj, szegény Edwardom, már megint? – sóhajtott fel. Meg akartam neki magyarázni a helyzetet, de most sem a hely, sem az idő nem volt erre alkalmas.

- Nincs semmi gond. Ők is olyanok, mint mi – szólalt meg Jasper Isabella mellől. Ő is azonnal reagált Isabella rezzenéseire, és ez bosszantott, de most muszáj volt visszafognom magam.

- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni, csak üdvözölni szerettelek volna – kért bocsánatot Tanya bűnbánó arccal. Csak mikor a kezemre pillantott, akkor jöttem rá, hogy még mindig szorítom őt.

- Bocsánat – kértem azonnal elnézést és eleresztettem.

- Nem ijedtem meg! – Isabella büszkén a magasba emelt fejjel lépett Tanya elé, és felé nyújtotta a kezét. Elfojtottam egy újabb mosolyt. A kismacska még mindig tigrist játszott.

Igazán bátor lány. Jó választás volt, Edward – fogadta el Tanya a gesztust elismerő mosollyal az arcán. – Érdekes kis játék lesz ebből… - kuncogott fel magában.

- Ne csináld! – szóltam rá halkan, mikor a családja szintén bemutatkozott Isabellának, és ő hátraszorult mellém.

Mit ne csináljak? – vigyorgott rám.

- Tudod nagyon jól. Nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát – vetettem futó pillantást Isabella felé.

Szerintem, egy kis versengés őt is csak felpezsdíti. Olyannak néz ki, aki hajlandó megharcolni azért, amit… vagy akit akar. Bocsánat, Edward, de ezt nem hagyhatom ki – indult el izgatottan a többiek után az ebédlőbe. Mély levegőt vettem, aztán kifújtam. Így is épp elég problémám volt, egyáltalán nem hiányoztak most még Tanya szerelmi játszmái is.

Tudtam, hogy számára ez nem komoly, csak szimpla szórakozás, de fogalmam sem volt, Isabella hogyan fogadja majd a kihívást. Bár egy részemet érdekelte, hogy Isabella képes lenne-e szembeszállni Tanyával, erősebb volt bennem az aggodalom iránta.

Elhatároztam, hogy nem fogok részt venni Tanya szórakozásában, de ez nehezebbnek bizonyult, mint eredetileg gondoltam volna. Direkt mellém ült az asztalnál, hogy a megbeszélés közben bármikor hozzám érhessen, a hab a torta tetején pedig az volt, mikor úgy hajolt előre, hogy beláthassak a dekoltázsába. Persze nem tettem és ezt ő is nagyon jól tudta. Isabella ezzel szemben nem volt benne biztos, mert árgus szemekkel figyelt mindkettőnket.

Féltékeny. Le sem veszi rólunk a pillantását – kuncogott Tanya elégedetten, mire halkan felmordultam. – Na, még egy kicsit húzzuk azt a madzagot… - nézett fel Isabellára kihívóan, aki dühösen állta a tekintetét. Olyan gyönyörű volt így. Az arca kipirult, a haja ziláltan hullott a vállára, az a gyűrött és kissé elrongyolódott alvós póló pedig egyenesen izgató volt. Mikor észrevettem, megint milyen hatással voltak rám a képzelgéseim, gyorsan az asztalon lévő térképre meredtem.

Most muszáj volt koncentrálnom. Nem hagyhattam, hogy Isabella vagy Tanya bármivel elterelje a figyelmemet. Éppen azt beszéltük meg, hogyan kaphatnánk el azt a nomád szörnyeteget, és most ez volt a legfontosabb, nem az érzéseim vagy a vágyaim.

- Én vállalom a déli megfigyelőpontot. Edward velem tarthatna… Legalább, nem unatkoznánk, amíg várakozunk… – szólalt meg Tanya, mire Isabella és Alice arca is dühös vonásokat öltött.

Miért kell direkt piszkálnia őt? Mintha élvezné, hogy szenved. Ezt akkor sem fogom hagyni neki, akár barát, akár nem! – dühöngött magában a húgom teljesen jogosan, bár Tanya nem gonoszkodni akart, ahogyan azt ő hitte, egyszerűen csak nem vette komolyan az érzéseket. A szerelem egyfajta játék volt számára, egy férfi megszerzése vagy egy női ellenfél legyőzése pedig élvezetes kihívás, semmi több. Elhatároztam, hogy komolyan elbeszélgetek vele, amint lehetőségem adódik rá, mert ez a mostani kis szórakozása egyáltalán nem volt az ínyemre, még ha én nem is haragudtam rá miatta.

- Edward velem jön – vágott közbe Alice ellentmondást nem tűrően.

- Miért pont veled? – fordult felé Tanya, de igazából nem volt meglepve. Az első pillanatban kiszúrta, hogy Alice távolságtartóbb vele, mint szokott lenni, és hogy Isabellával különleges kapocs van közöttük.

- Mert meg kell beszélnem vele valamit – vont vállat a húgom. Hallottam, ahogy Isabella megkönnyebbülten kiengedni a tüdejéből a levegőt, és kellemes érzés járt át.

Tanya ezek után egy időre visszafogta magát, de biztos voltam benne, hogy ha egy csatát el is vesztett, a háborút még nem adta fel. Jasper éppen azt magyarázta, miért kéne megfigyelőket állítanunk egy negyedik csomópontra is, mikor Isabella halkan elindult kifelé. A testvére mozgolódni kezdett a karjaiban, valószínűleg megéhezett. Követtem a pillantásommal, míg el nem tűnt a konyha felé vezető folyosón, aztán megpróbáltam ismét Jasperre koncentrálni. Nem túl sok sikerrel…

Pár perc múlva hangos, ütemes kopogás zavart meg minket – mind meglepetten pillantottunk a folyosó felé. Kijjebb toltam a székem, hogy megnézzem, mi történik, de Alice megelőzött.

Inkább én – sietett ki megbontva a tanácskozást. Gondterhelten összeszaladt a szemöldököm, mikor megláttam a szemein keresztül Isabellát, amint a fejét a szekrényajtóba veri. Alice keze felé mozdult, mire felszisszentem, aztán irányt változtatva felkapott egy konyharuhát.

- Szóval, mi is a helyzet veled és a kis lézerpillantásúval? – hajolt hozzám Tanya, mikor a többiek elindultak kifelé az ebédlőből. Mély levegőt vettem, aztán rápillantottam.

- Gyere – intettem a fejemmel az emelet felé. Ehhez a beszélgetéshez nyugodtabb helyre volt szükség.

- Ó, ez a szobád? – húzta Tanya széles mosolyra az ajkait, mikor kinyitottam előtte az ajtómat. – El sem hiszem, hogy végre ide is bejutottam – akasztotta a karjait a nyakamba, amint kettesben maradtunk.

- Viselkedj rendesen, kérlek! Előttem nincs szükség a színjátékra… – szóltam rá, majd leemeltem magamról a kezét, és a kanapé felé intettem. Egyáltalán nem zavarta a visszautasítás. Ringó csípővel az ülőalkalmatossághoz sétált, és keresztbe tett lábakkal helyet foglalt rajta.

- Szóóóval, mesélj… - kérte lágy mosollyal az arcán. Beletúrtam a hajamba és az ablakhoz sétáltam.

- Mennyit tudsz?

- Carlisle elmondta telefonban, hogy ő annak az emberlánynak a leszármazottja – komolyodott meg Tanya hangja, és aggódva figyelte az arcomat, hogy Bella említésével nem okoz-e fájdalmat nekem. – Te pedig beleszerettél. És ő is beléd – tette hozzá.

- Ezt is az apám mondta? – vontam fel a szemöldökömet.

- Nem. Carlisle semmi ilyet nem mondott. De nem vagyok vak.

- Nem tudom, hogy történhetett… - vallottam be, miközben a saját gyengeségemen szégyenkezve lesütöttem a szememet.

- Carlisle szerint nagyon hasonlít Bellára – hallottam Tanya válaszát, mire megráztam a fejem.

- Nem. Mármint… Hasonlít, de annyira más – léptem közelebb heves kézmozdulatokkal. – Ő sokkal határozottabb és hevesebb. Mármint… Nem olyan értelemben – jöttem zavarba, mikor Tanya fogai kivillantak egy vigyor kíséretében. – Csak… nem hagyja magát. Hiába a vámpírdelej, egyszerűen akaratosan véghez viszi, amit csak akar. Bella… őt… képes voltam elkábítani egyetlen pillantásommal. Isabellára is tudok hatni, de ő ahelyett, hogy rám hagyná és behódolna, szembe száll velem – nevettem fel, mikor eszembe jutott a mi kis malomjátékunk. Hosszú évtizedek óta nem éreztem olyan izgatottságot, mint akkor. – És élvezi, ahogy futok vele. Tudom, hogy ez csak apróság, de… úgy nézett rám… olyan csodálattal és elismeréssel… - magyaráztam. – A vére pedig… Izgató, de nem kínoz annyira, mint az övé kínzott – soroltam az újabb különbséget, aztán mikor ránéztem Tanyára, elhallgattam. – Ostobaságokat hordok össze, sajnálom… - köszörültem meg zavartan a torkomat, amiért ennyire kiadtam magam. Tanya mindig képes volt kiszedni belőlem az igazi érzéseimet. Nem tudom, hogy csinálta… Talán, azért osztottam meg vele a legmélyebb gondolataimat, mert tudtam, hogy kedvel engem, de képes elfogulatlanul nézni rám.

- Ezek egyáltalán nem ostobaságok – rázta meg a fejét. – Egy férfiban benne van a vadászösztön. Élvezed, hogy Isabella hajlandó szembeszállni veled, mert ez azt jelenti, hogy nem fog a lábaid elé omlani és meg kell hódítanod őt. Lehet, hogy én itt hibáztam el veled kapcsolatban? – kacagott fel elgondolkozva, mire együttérző mosoly ült ki az arcomra. – A nőnek a határozottsága ellenére fontos elérnie, hogy a férfi bátornak, erősnek és pótolhatatlannak érezze magát mellette. Ezért tetszik neked, hogy Isabella szereti a gyorsaságodat. A vér pedig… Hát, így könnyebb a közelében lenned testileg is, nem igaz? – pislogott rám kíváncsian megint zavarba hozva engem.

- Nem tudom… Lehet – vontam meg a vállam.

- Még sosem… Tudod… - célozgatott egy bizonyos dologra élvezve, hogy kényelmetlenül érzem magam.

- Természetesen, nem – feszült meg az arcom.

- Természetesen… - ismételte meg incselkedve. – Semmit sem? Egy kis csókocska, vagy néhány főpróba az előadás előtt? – fürkészte az arcomat.

- Egy csók… De az nem számít – fontam össze a mellkasom előtt védekezően a karomat.

- Nem számít? – szűkültek össze a szemei.

- Ő… aludt – vallottam be a bűnömet. Tanya hangosan kacagva dőlt hátra a kanapén.

- Nocsak, Edward. Mégsem vagy te olyan hűvös, mint amilyennek néha tűnsz… És… - ült fel újra, majd cinkosan előrébb dőlt. - …milyen volt?

- Ezt nem veled fogom megbeszélni – jelentettem ki, mire csalódott sóhaj hagyta el a száját.

- Szóval, szereted… És ő is szeret. Akkor miért nem vagytok együtt? – tette fel a kérdést, amire úgy hittem, teljesen nyilvánvaló a válasz.

- Vámpír vagyok. Tudod, fehér, jéghideg bőr, emberfeletti gyorsaság, erő és vérszomj… - forgattam meg a szememet.

- És? – Tanya tényleg nem értette…

- Megölhetem őt – borzongtam meg.

- Ugyan! – legyintett úgy, mintha valami ostobaságot mondtam volna. – Én vagyok az élő példa rá, hogy egy emberrel is képesek vagyunk együtt lenni. Jó sok tanút hozhatnék neked. Élő tanúkat – rebegtette meg a szempilláit. – Akik nagyon is élvezték a velem való együttlétet – harapta be az alsó ajkát. – Te is élveznéd, ha egyszer megadnád magad… - simított végig szórakozottan a kanapén.

- Abban biztos vagyok – bólintottam. – Aztán öt perc múlva gyűlölném magam, amiért kihasználtalak.

- Önként adnám magam. Az nem kihasználás – pattant fel, hogy aztán elém suhanva végigsimítson az arcomon. Megfogtam a kezét, és finoman visszahelyeztem a teste mellé. – Talán egyszer mégis sikerül rávennem téged – nézett rám félredöntött fejjel. – Kivéve persze, ha úgy döntesz, mégis megpróbálod az emberlánnyal. Én a helyedben meggondolnám.

- Az ellenfél mellett kampányolsz? Ez új…

- Én csak szeretnélek boldoggá tenni. Vagy így, vagy úgy – libbent az ajtóhoz, és még mielőtt megállíthattam volna, kinyitotta. Direkt ezt a pillanatot választotta a távozásához. Isabella pont feljött az emeletre, és ahogy meglátta őt a szobám küszöbén, megtorpant. - Köszönöm az élvezetes beszélgetést, Edward! – kacsintott rám Tanya tovább szítva a féltékenység tüzét.

Kissé feldúltan sétáltam ismét az ablakhoz, mikor egyedül maradtam. Mennyivel könnyebb lenne, ha bele tudnék szeretni Tanyába. Vagy egy másik vámpírnőbe. De a Sors vagy a bennem élő mazochista nem akarta, hogy egyszerű dolgom legyen.

Igaz, hogy Tanya próbált segíteni a szavaival, de csak még jobban összezavart. Tényleg rengeteg emberférfival volt viszonya, akik mind élve távoztak az ágyából, de voltak olyanok is régebben, akik nem. Az első időkben, amikor még nem volt elég gyakorlott. Amikor olyan kezdő volt a szexben vámpírként, mint én. Hogy tehetném ki Isabellát ilyen szörnyű veszélynek? Ha pedig nem adom meg neki testileg, amire szüksége van, hogy köthetném magamhoz őt? Ember. Szüksége van a gyengédségre, az intimitásra. Az élete része ez is. Nem foszthatom meg tőle az önzőségem miatt. Egyszerűen nem tehetem őt boldogtalanná! És még kevésbé kockáztathatom meg, hogy kioltom az életét.

A homlokomat az üvegnek döntöttem, és igyekeztem összeszedni magam. Lépések zaja hangzott fel a folyosón, azt hittem, Isabella a földszintre tart, aztán mikor hirtelen megtorpant az ajtóm előtt, megrémültem. Két lépéssel ott teremtem, bár fogalmam sem volt róla, miért. Hiába fordítottam volna el a kulcsot a zárban, dörömbölhetett volna addig, míg kénytelen nem leszek beengedni. Elfutni sem tudtam volna már előle anélkül, hogy észre ne vett volna.

Csak álltam tehetetlenül, és tűrtem, hogy kopogás nélkül feltépje az ajtót.

- Beszélnünk kell! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, de ahogy felnéztem rá, bizonytalanságot láttam a szemében. Talán, Tanya miatt akar kérdőre vonni, vagy a tegnapi elrohanásomat róná fel nekem? Fogalmam sem volt róla, mit akarhat, de biztos voltam benne, hogy nem fogok örülni neki.

- Nem hiszem, hogy lenne miről… - próbáltam véget vetni gyorsan a kínos szituációnak. A tegnap este és a ma megtudottak után még nehezebb volt elviselni a közelségét. A gondolat, hogy úgy hiszi, szeret engem, túlságosan megviselt. Fogalmam sem volt róla, hogyan kezeljem a helyzetet. Mit kéne tennem, hogy megvédjem őt magamtól és önmagától?

- Tudom, hogy olvastál Alice gondolataiban – szakított félbe, de a hangja nem volt vádló. Aztán hirtelen elrejtette a tekintetét a szempillái mögé és beharapta az alsó ajkát. – Tudom, hogy tudod, hogy mit érzek… És én is tudni akarom, hogy te mit érzel! – pillantott fel rám ismét.

Muszáj megjátszanom magam – határoztam el abban a pillanatban. Isabella nem tudhatja meg, hogy mennyire fontos számomra. Oldalra hajtottam a fejem, és mosolyt erőltetve az arcomra feleltem neki.

- Mint mondtam, nincs miről beszélnünk. – Az arca egy pillanatra megfeszült, mintha fájdalmai lennének, aztán a szemembe nézve megrázta a fejét.

- Nekem ez nem elég! – tett felém egy lépést, mire ijedten hátrálni kezdtem. Miért nem megy már el? Miért akarja mindenáron kiszedni belőlem azt, ami mindkettőnket tönkre tesz? A közelsége egyszerre volt riasztó és vonzó. Mintha mágnes lett volna a bőre alatt, ami könyörtelenül vonz magához, én pedig bárhogy próbálok ellenállni neki, képtelen vagyok legyőzni a természet törvényeit.

- Mit akarsz? – szűrtem a fogaim között a szavakat, és a lehető legmogorvább arcot vágtam, hátha mégis időben meggondolja magát, de egyáltalán nem tudtam eltántorítani az őrült tervétől.

- Hogy mondd ki! – lépett még beljebb.

- Mit? – kérdeztem tompa hangon. A hátrálásomat megállította a kanapé, ő pedig olyan közel sétált hozzám, hogy a testünk majdhogynem egymáshoz ért. A levegő megtelt az illatával, a belőle áradó hő pedig kellemes melegséggel bizsergette végig a bőrömet. Az ágyékom fájóan rándult egyet, miközben a légzésem kapkodóvá vált.

- Hogy nem érzel irántam semmit – felelte. Meg kellett volna adnom neki, amit akar. Azt kellett volna hazudnom, hogy nem érdekel. Hogy nem szeretem. Nem kívánom. Nem érzek iránta az égvilágon semmit. Ezt kellett volna tennem, mégis képtelen voltam rá.

- Nekem erre nincs időm… - próbáltam kitérni a válasz elől egyre kétségbeesettebben. Elléptem oldalra, hogy megkerüljem Isabellát, de ő követte a mozgásomat, mintha csak táncolnánk. Könnyedén arrébb tolhattam volna, de féltem, ha hozzáérek… Ha az ujjaim alatt megérzem a lüktető, élő forróságot… Mély levegőt vettem, hogy kitisztítsam a fejem, de csak rosszabb lett. Az ismerős barackillat betódult a tüdőmbe, és egészen megrészegített.

Mire észbe kaptam, már az ablaküveghez voltam szorítva, mint egy csapdába esett állat, Isabella pedig ott állt közvetlenül előttem dühtől szikrázó szemekkel, mint egy gyönyörű, haragos istennő.

- A vámpíroknak végtelen idejük van. Mondd ki! Gyerünk! Mondd ki, hogy nem érzel irántam semmit! – követelte most már kíméletlenül. A védelmi pajzsom teljesen összeomlott.

- Azt akarod? – kérdeztem, miközben elöntött a magam iránt érzett gyűlölet. Megragadtam Isabella karjait, és megperdítve én szorítottam most őt az ablakhoz. Kezeimet a feje mellett szorítottam az üvegre, hogy ne menekülhessen el. A vágyakozás olyan lángolóan öntött el, hogy egy hajszál választott el attól, hogy őrültséget csináljak. – Azt akarod, hogy mondjam el, mit érzek? – ismételtem meg a kérdésemet, mikor nem válaszolt.

- Igen… - suttogta félénken. Mostanra biztosan rájött, hogy bármi is a látszat, itt ő a vad és én vagyok a vadász. Hát jó. Ha ezt akarja, megkapja! Hadd hallja a valóságot, hadd tudja meg, miféle szörnyeteg vagyok, hadd gyűlöljön meg!

- Azt érzem, hogy megőrülök, ha a közelemben vagy! – kiabáltam az arcába. A rémület kiült a vonásaira, de nem hagytam abba. – Azt érzem, hogy megőrülök, ha nem vagy a közelemben! – A levegő a tüdejében akadt. Helyes. Félnie kellett tőlem, hogy megvédhessem magamtól. – Azt érzem, hogy meg kell védenem téged mindentől… – vallottam be halkabb hangon az igazat. – És azt is, hogy szeretlek… – suttogtam egészen halkan, de a szíve így is heves vágtába kezdett. Tágra nyílt szemekkel bámult rám olyan ártatlanul, hogy a mellkasom összeszorult. Meg kellett értetnem vele… – De ez nem változtat semmin! – szorultak ökölbe a kezeim a belülről emésztő kíntól és erőfeszítéstől. – Mert tudod, mit érzek még? – kérdeztem tőle, mire aprót rázott a fején. Ahogy a nyakához hajoltam és beszívtam az illatát, a férfiasságom kőkemény lett és alig bírtam elfojtani egy nyögést. Kényszeríteni kellett magam, hogy ismét a barna szempárba nézzek és folytassam. – A véred illatát… Állandóan. Ahogy a családom is. És a többi vámpír, akikkel időről időre találkozunk.

- De ti nem bántotok, és mások sem mernek, ha velem vagytok… - Az ellenállása, ahogyan a hangja is, erőtlenné vált, talán mert tényleg sikerült megijesztenem. Vagy csak rádöbbent, hogy igazam van, és lehetetlen, hogy mi ketten együtt legyünk társakként.

- Nem csak erről van szó! – csattantam fel, hogy a maradék akaratát is megtörjem.

- Hanem miről? – kérdezte.

- Erről! – Az öklöm a falba csapódott a feje mellett hatalmas lyukat hagyva maga után. Ijedten rezzent össze, és szorosan behunyta a szemeit. Mikor végül oldalra fordult, kitágult pupillával bámulta a megrongált falat. – Hogy szerethetnél valakit, aki egy simogatással megölhet? – próbáltam rádöbbenteni a legfontosabb dologra, amely elválasztott minket.

- Nekem nem számít… - motyogta. Úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna. Egy másik életben, egy másik helyen, pont ugyanezt mondta szóról szóra egy majdnem ugyanilyen barna szempár tulajdonosa. Őt megvédtem a saját dacosságától, és most sem tehettem mást.

Ahogy megragadtam Isabella karját, először meglepődött, aztán ellenkezni kezdett, de feleslegesen. Egészen a küszöbig vonszoltam, aztán kitoltam a folyosóra.

- De nekem igen – vágtam be az ajtót, aztán lecsúsztam a falap mentén a földre, és remegve a tenyerembe temettem az arcomat.