14. MINT A FILMEKEN
ÚJRA ÉS ÚJRA végigpörgettem a fejemben az összes Isabellával együtt töltött pillanatot. Visszaidéztem a pillantásait, a reakcióit, hogy mit mondott vagy csinált, és kerestem a jeleket. Azokat, amelyeket a húgom szerint állítólag mindenki észrevett már, csak Jasper és én nem.
Tényként kellett elkönyvelnem, hogy Isabella az átlagoshoz képest többször pirul el a jelenlétemben és a pulzusára is hatással vagyok, de az is tény volt, hogy néha a többiek is kiváltottak belőle ilyesmit. Ahogy visszagondoltam a piknikre, az is nyilvánvalóvá vált, hogy ott és akkor flörtöltünk egymással. Már amennyire meg tudtam ezt állapítani, mert életemben és holtamban sem volt sok részem ilyesmiben. Igaz, ezt pedig a játék számlájára írhattam. Mindketten csak győzni akartunk, ezért igyekeztünk megzavarni a másikat.
Minél több apró érv és ellenérv jutott az eszembe, annál zavarosabbnak éreztem a fejemet. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, amit Alice állított, de a kisördög a vállamon mégis azt sugdosta a fülembe, hogy igaz lehet. Ez pedig egyszerre töltött el halálos rémülettel és izgatott bizsergéssel. Hogy lehet egy időben valamit ennyire akarni és nem akarni? Bármit megadtam volna azért, hogy Isabella ne szeressen, és ne kelljen szenvednie emiatt az érzés miatt, és bármit megadtam volna azért, hogy Isabella úgy érezzen irántam, ahogyan én érzek iránta. Ez már az őrület pereme volt…
Felkaptam az ágyáról az Alice által ketté tépett akta darabjait, aztán összeillesztve őket újra nézegetni kezdtem, pedig már fejből tudtam az összes kórképet és vizsgálati eredményt. Ismét végigvettem az ismert betegségeket, és végül két olyan maradt a listámon, ami teljesen ráillett az adott tünetekre. Szükségem lett volna még egy MRI vizsgálatra, hogy dönteni tudjak.
Sóhajtva indultam Carlisle dolgozószobájába, hogy beszélhessek vele az ügyről. Pillantásom akaratlanul is a folyosó végén lévő ajtó felé vándorolt. Isabella még aludt, de most vele volt a testvére is. Hallottam mindkettejük nyugodt szuszogását, és önkéntelenül elmosolyodtam. Már négy éjszaka… Négy hosszú éjszaka nem figyeltem, ahogyan alszik. Úgy kellett rákényszerítenem magam szörnyű kínok árán, hogy ne másszak fel az ablakába. Talán nehezebb volt, mint az embervérről való lemondás.
- Gyere! – kiáltott ki Carlisle a kopogásom után. Igyekeztem elterelni a figyelmemet Jasper szobájáról, ezért beléptem és az íróasztalra tettem az aktákat.
- Hát ezzel meg, mi történt? – nézett végig Carlisle a szétszaggatott papírokon.
- Alice – adtam meg a magyarázatot, mire hümmögve bólogatni kezdett, és nem kérdezett többet a témáról. – Átnéztem őket, és ennél a betegnél szükségem lenne egy MRI-re. A többiek aktájánál ott vannak a jegyzeteim, hogy milyen betegségre tippelek és hogyan kezelném – mutattam a gyöngybetűs megjegyzéseimre. Még élőként is sok gondot fordítottam arra, hogy szépen írjak – abban a korban általában ez még elvárt volt egy férfiembertől is -, és ez a szokásom a mai napig megmaradt, habár most már nem kellett rákoncentrálnom a dologra.
- Igen, igen – nézte át a papírokat Carlisle. – Ha gondolod, bemehetünk most, és megcsináltathatjuk azt a vizsgálatot – pillantott fel rám. Isabella takarója suhogó hangot adott ki, ami azt jelentette, hogy lerúgta magáról, és a szívverése alapján éppen ébredezni kezdett.
- Hát, szia! Jó reggelt, pöttöm! – Hallottam a puszik cuppanását és a gyermeki nevetést, és szinte láttam magam előtt a lélekmelengető jelenetet, ahogyan Isabella a testvérével játszik.
- Menjünk! – egyeztem bele gyorsan. Minél kevesebbet vagyok Isabella közelében, annál jobb. Neki…
Carlisle összeszedett néhány iratot, aztán felkapta a kabátját és a kocsikulcsot, majd az ajtó felé terelt. Pont rosszkor léptünk ki a folyosóra. Isabella repülőset játszva a testvérével nevetve szökdécselt el mellettünk.
- Szép reggelt! – mosolygott ránk úgy, hogy hirtelen elakadt a lélegzetem. Pont olyan gyönyörű volt a kisbabával a kezében, amilyennek elképzeltem. Még egy ok a listámon, ami miatt nem szerethetem őt. Hogy foszthatnám meg attól az örömtől, hogy egyszer a saját gyermekét ölelhesse így magához?
Még az eddiginél is komorabban követtem apámat az autóhoz, és egész úton csak gyötrődtem. Carlisle többször is megpróbált rávenni a beszélgetésre, de aztán egy fáradt sóhajjal feladta. Isabellát együtt látni ilyen boldogan az öccsével olyan volt, mint egy kijózanító pofon. Belesajdult a halott szívem a látványba.
Automatikus mozdulatokkal nyitottam ki a kocsiajtót, mikor megérkeztünk a kórházhoz, és gépiesen mentem Carlisle után. Hallottam, hogy beszél az egyik nővérrel, hogy készítsék elő a beteget, és mikor megkérdezett, hogy bejövök-e velük a vizsgálatra, még válaszoltam is neki, de lélekben teljesen máshol jártam. Bármennyire is próbálkoztam, semmi nem tudta kikapcsolni az agyamat és elterelni a figyelmemet.
Isabellát láttam mindenütt, mint valami kísértő szellemet. Az ápolónő mogyoróbarna tekintetében, a folyosón ülő nyolc éves kislány vörösesbarna tincseiben, a liftből kilépő és azonnal megbotló ismeretlen ügyetlenségében. Idáig hoztam magammal az illatát az orromban, beivódott Carlisle és a saját ruháimba, egyszerűen megőrjített.
Már késő délután volt, mikor egyszerűen képtelen voltam tovább várni egyhelyben. A vizsgálaton már rég túl voltunk, de Carlisle-nak sürgős esete érkezett. Csak ültem egyedül a dolgozószobájában és aktákat nézegettem, amik egyáltalán nem érdekeltek. Bosszankodva csuktam be az éppen előttem lévőt, aztán felpattantam, és kivágtattam az ajtón.
- Elnézést… - léptem a nővérpulthoz. A középkorú ápolónő, aki Nadia névre hallgatott a kitűzője szerint, elkábulva bámult rám. – Megmondaná az apámnak, hogy hazamentem?
- Pe… persze… - dadogta, miközben olyan gondolatok jártak a fejében, amelyekbe belepirultam volna, ha képes vagyok rá.
- Köszönöm – mosolyogtam rá, aztán kisiettem az épületből. Vagy egy órába telt emberi léptekkel kijutnom a városból, de amint elértem a fákat, azonnal rohanni kezdtem. Élveztem, hogy a szél az arcomba süvít és a száguldás gyorsasága kiüríti a fejemet. Tettem egy kis kitérőt a hegyekbe egy hegyi oroszlán szerencsétlenségére, aztán indultam csak hazafelé, de a nyugalmam nem maradt meg túl sokáig. Még rá sem fordultam a megszokott ösvényre, már hallottam Alice zaklatott gondolatait.
Jaj, istenem, mit csináljak most? Hol van Carlisle? Vagy Edward… Meg fognak ölni ezért… Csak nehogy Isabellának komoly baja legyen! - Az utolsó gondolatfoszlánytól megrémültem. Mit tett Alice? Láttam a fejében egy autót, aztán azt, ahogy Isabella hirtelen elsápad és az ülés támlájára hanyatlik.
- Hol van? Merre van és mit csináltál vele? – rohantam Alice-hez, aki a ház előtt toporgott tehetetlenül. Hát mire találták fel a mobiltelefont? – Mondd már! – ragadtam meg a karjait, és megráztam.
- Én csak autózni akartam vinni. Állandóan be van zárva… De rosszul lett. Visszajöttem Carlisle-ért, de nincs itthon. Én nem akartam rosszat… – magyarázkodott zavartan a húgom lesütött szemekkel, de egyáltalán nem érdekelt a nyafogása jelenleg.
- Hol van Isabella? – követeltem ismét a választ.
- Arra a fák között az autóban – mutatott a megfelelő irányba.
Anélkül, hogy gondolkoztam volna, rohanni kezdtem, mint az őrült. Egy szempillantás alatt ott teremtem a kocsi mellett, aztán reszkető kézzel fogtam meg az ajtónyitó kallantyút. Csak ne legyen baja, kérlek, istenem! – nyitottam ki az ajtót, aztán beültem a vezetőülésre. Meglepetten vontam össze a szemöldökömet. Isabella magánál volt, de egy fekete kendő fedte a szemét. Értetlenül pillantottam fel, és mikor megláttam a kifeszített vásznat és a vetítőt, rádöbbentem, mi is folyik itt.
A düh elöntötte az agyamat. Hogy nem vettem észre, hogy ez az egész csak egy cselfogás? Alice tökéletesen kitalálta. Tudta, hogy csak akkor tud megtéveszteni, ha azt gondolom, Isabellával baj van, és ez eléggé kiborít ahhoz, hogy ne figyeljek a nyilvánvalóra. Ki akartam szállni, hogy megfojthassam az én idióta húgocskámat, de az autó mellett elsüvítő fehér csík és az alig hallható kattanás jelezte, hogy ez nem fog ilyen könnyen sikerülni.
Alice megállt az előttünk lévő állvány mellett és rám vigyorogva meglóbálta a kezében a kulcscsomót, amin az autót záró távirányító is lifegett.
- Meddig kell még várnunk? – Isabella türelmetlen hangjától összerezzentem. Fogalmam sem volt, hogy mit válaszolhatnék. Amint meglátja, hogy mellette ülök, és rájön, hogy mit is jelent ez, valószínűleg frászt fog kapni. Alice-nek szerencséje volt, hogy már halott, mert a tekintetemtől most újra beadta volna a kulcsot.
- Alice… - szólongatta az idegesítő koboldot, aki csak nevetgélve várta, hogy végre a barátnője számára is kiderüljön a turpisság.
Gyerünk, vedd már le a szeméről! – biztatott.
- Francot! Nyisd ki az ajtót! – tátogtam oda neki. A füléhez illesztette az egyik kezét, és megjátszotta, hogy nem érti, mit mondok. – Ezért megöllek! – próbálkoztam a fenyegetőzés módszerével, de a húgom jókedve töretlen maradt nagy bosszúságomra. Sajnos pontosan tudta, hogy nem lennék képes ártani neki.
- Alice… - Ahogy Isabella keze elindult a kendő felé, visszafojtottam a lélegzetemet. Nem voltam biztos benne, hogy pontosan milyen reakcióra is számítsak, de lélekben igyekeztem felkészíteni magam a pánik- és a dührohamra is. Ennek ellenére csak egy döbbent szempár pislogott rám meglepetten.
- Edward? Mi folyik itt? – nézett körbe, aztán észrevette Alice-t a kocsi előtt. A film stáblistája egy gombnyomásra elindult, Alice rákacsintott Isabellára, intett neki, majd elrohant a házunk irányába. Fuss csak, te gonosz kis démon, egyszer úgyis elkaplak…
Légy ügyes, ne tojj be, és csókold meg, könyörgöm! – kaptam még el az őrült tanácsokat, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni őket.
- Azt hiszem, ki kell tekernem Alice vékony kis nyakát… – feleltem Isabellának, aztán az értetlenségét látva belekezdtem a magyarázatba. – Alice azt mondta, hogy kocsikázni jöttetek – ami miatt már eleve majdnem megöltem -, de rosszul lettél. Ide rohantunk, beültem az autóba, hogy megnézzem, mi bajod, ő pedig ránk zárta az ajtót – mondtam el neki a történteket, aztán vártam a reakciót, de semmi. Lehetséges lenne, hogy még mindig nem érti? Egy másodpercig csend volt, aztán Isabella felemelte a kezét.
- Akkor csak két kérdés… – mutatta fel a középső- és a mutatóujját. – Egy: miért nem nyitod ki az ajtót? A jó életbe, szupererőd van! – nézett rám úgy, mintha elsős tananyagot magyarázna egy nyolcadikosnak. – Kettő: miért akarna minket Alice egy kocsiba bezárni? – csukódott le a mindkét ujja számolás közben. Tényleg fogalma sem volt arról, miért vagyunk itt. Nem tudtam eldönteni, hogy ennyire naiv vagy csak fél tőlem, és ezért nem meri beismerni, amit már rég sejt.
- Egy: ez a kocsi egyedi gyártmány. Előbb rágom le a karom, minthogy kitépjem az ajtaját – közöltem vele nagyon komolyan. Tényleg imádtam ezt a kocsit, és fizikailag fájt volna kárt tennem benne, de a valódi okom nem ez volt arra, miért nem szabadítottam még ki magunkat. Egyszerűen nem akartam, hogy Isabellában tudatosuljon, mennyire erős vagyok. Ha a szeme láttára letépem az ajtót, az olyan lett volna, mint egy beismerés, hogy egyetlen mozdulattal őt is ketté törhetném. – Kettő: azt hiszem, Alice össze akart hozni nekünk egy randevút – vallottam be végül zavartan. Nem mertem Isabellára nézni, hogy ne lássam a reakcióját. Inkább úgy tettem, mintha a filmet nézném, pedig az agyamnak csak egy távoli, nagyon távoli zuga fogta fel, hogy milyen képek peregnek a szemem előtt.
- Egy randevú? – A hangja nem kecsegtetett sok jóval. Olyan halovány volt, hogy még az én vámpírfülem is alig hallotta meg. Tudtam, hogy halálra fog rémülni a gondolattól is. Alice egy álmodozó fruska, aki oda is rózsaszín szerelmet képzel, ahol csak a sötét valóság van.
- Nem kell félned – feszült meg az arcom. -, ez valójában nem egy randi. Csak Alice fejecskéjében. Nem tudom, honnan a fenéből vette ezt az ostoba ötletet – mordultam fel bosszankodva. Valójában már nem is a húgomra haragudtam, sokkal inkább saját magamra. Egy részem, még ha sosem ismertem volna be senkinek, azt kívánta, bár igazi lenne ez az egész. Bár Isabella örülne annak, hogy itt lehetünk kettesben, végignézhetnénk a filmet, aztán egy romantikusabb jelenetnél hozzá hajolhatnék és lágyan, finoman megcsókolhatnám.
- Ostoba ötlet… – ismételte meg, amit mondtam. Az ujjaimmal megmarkoltam a kormányt, ahogy még inkább tudatosult bennem a kívánságom lehetetlensége. A tényeken nem változtathatunk, és Isabella ezzel tökéletesen tisztában volt. Okosabb, mint én. Vagy csak nem érzi azt, amit én. – Hát persze… - pillantott a vászonra érdektelenül. Még annyira sem izgatta, hogy velem ül egy autóba zárva, hogy féljen tőlem. Az, hogy pusztán amiatt dühös, hogy pár órát unatkozva kell eltöltenie mellettem, bántóbb volt, mintha megijedt volna tőlem. – És akkor most meddig fogunk itt ülni? – nézett rám duzzogva.
- Gondolom, amíg véget nem ér a film – fordultam felé feldúltan. – Alice utána értünk jön. Vagy, ha van egy kis esze, küld valaki mást, hogy engedjen ki minket – töltött el egy kis elégedettség attól, hogy nem sokára bosszút állhatok majd Alice-en. Még fogalmam sem volt róla, hogyan csinálom, de ezt még visszakapja.
- Remélem, nem felejtetted el, hogy nem bánthatod a testvéreidet miattam… - jött a szigorú figyelmeztetés. – Alice-t meg főleg nem!
- Miért pont Alice-t nem? – Egy másodpercre a kíváncsiság átvette fölöttem a hatalmat. Azt tudtam, hogy a húgom nagyon megszerette Isabellát és a barátjának tartja, de az ő kötődésében nem voltam biztos. Az embereknél valahogy másképp működött az ilyesmi. Sokkal lassabban bontakoztak ki a barátságok és a szerelmek. Mi ezzel szemben szinte azonnal el tudtuk dönteni, hogy a velünk szembe kerülő személyt kedvelni fogjuk-e vagy sem. Kivéve persze, ha muszáj elnyomnunk magunkban az érzést – simogattam végig a tekintetemmel a mellettem ülő lányt. Akkor hajlamosak vagyunk önmagunk előtt is tagadni a végsőkig.
- Mert igaz, hogy néha kicsit túl kotnyeles, de mindig jót akar. És mert a barátom – kaptam meg a választ. Biztos voltam benne, hogy Alice ki fog ugrani a bőréből, ha elmondom ezt neki. Majd egyszer… Mert nem érdemli meg, hogy most azonnal megtudja – döntöttem el elégedetten.
A halk gyomorkorgás törte meg az addigi kínos feszengést. Muszáj volt kínomban felnevetnem, mert már korábban megéreztem a kukoricaillatot a kocsitérben, de csak most jutott el a tudatomig, hogy miért is van a fehér szatyor az ülés alatt. Annyira össze voltam zavarodva a helyzettől és Isabella közelségétől, hogy bekövetkezett az, ami biológiailag szinte lehetetlen volt. Az agyam csökkentett üzemmódban kezdett funkcionálni.
Hátrafordultam, és Isabella kíváncsi pillantásával kísérve előhúztam Alice kis menüjét.
- Mi az?
- Alice soha semmilyen részletről nem felejtkezik meg. Ha a szimatom nem csal, pattogatott kukorica és kóla – vettem elő a dobozt és az üveget, majd átadtam Isabellának.
- Köszönöm – tette maga mellé a kukoricát, aztán nekiállt szó szerint harcot vívni a kólásüveggel. Egy ideig vigyorogva figyeltem a küzdelmet, élvezve, hogy egy pillanatra tényleg úgy tehetek, mintha tinédzserek lennénk egy igazi randevún, aztán intettem neki a fejemmel, hogy majd én megoldom a kupakproblémát. – Nem kell, köszönöm! Megy egyedül is! – utasított vissza büszkén.
A vászon felé fordultam, és hogy ne sértsem meg női mivoltában, igyekeztem elfojtani a nevetést, nem túl nagy sikerrel. Egyszerűen komikus volt, ahogy az apró, törékeny kezek megpróbálták kilazítani a kupakot, miközben én egyetlen mozdulattal simán kinyithattam volna neki az üveget. Annyira szerettem volna a számhoz emelni a vékony ujjakat, hogy csókot lehelhessek rájuk ezért a kicsit csökönyös, mégis kitartó erőlködésért.
- Mit csinálsz? – A halk sikkantásra oldalra kaptam a fejemet, és csak hogy megérinthessem, finoman megragadtam Isabella csuklóit és maga felé toltam a kezét az üveggel együtt. A kóla lávaként bugyogott fel eláztatva a ruháját.
- Ne már! A blúzom! – nyöszörögte sajnálkozva, én pedig nem tudtam tovább visszafogni magam, kitört belőlem a nevetés. Nem tudtam, hová tűnt a korábbi dühöm vagy a feszültség, csak abban voltam biztos, hogy jó érzés itt ülni Isabella mellett. És izgató… - pillantottam egyetlen másodpercre a szétázott blúzra, aztán azonnal az arcára emeltem a tekintetemet. Úriember vagyok, úriember vagyok – mondogattam mantraként, de képtelen voltam magamban tartani azt, ami az eszembe jutott. Látni akartam, ahogy Isabella elpirul…
- Tudod… - nevetgéltem tovább. -, …ha most igazi randin lennénk, azt hiszem, a legszerencsésebb pasinak érezhetném magam – hívtam fel a figyelmét a felsője állapotára, és teljesült a kívánságom. Az arcán a két tűzrózsa legalább annyira vonzotta a szememet, mint a két kerek halom formája, amely tökéletesen kirajzolódott a kólának köszönhetően. A különbség csak az volt, hogy az első látványát lelkiismeret-furdalás nélkül élvezhettem.
- Hé… - fonta össze maga előtt felháborodottan a karjait, majd felsóhajtott.
- Várj… - vettem le a pulóveremet, majd odaadtam neki. Nem akartam, hogy meghűljön, ahogyan azt sem, hogy egy átlagos srácnak gondoljon, aki élvezi, hogy bámulhatja. Persze, férfi voltam, igazán tetszett a látvány – a nadrágom szorítását érezve túlságosan is -, de nem lett volna illő és helyes, ha a saját vágyaimat Isabella erénye elé helyezem. – Tessék, vedd fel ezt! – fordultam az ablak felé, hogy nyugodtan át tudjon öltözni. Mikor hallottam a két anyag súrlódását, és rájöttem, hogy a nedves blúzára veszi csak rá a felsőmet, egyszerre könnyebbültem meg – a tudattól, hogy meztelenül ül mellettem, lehet, hogy tönkre ment volna a sliccem cipzárja -, és kezdtem aggódni, hogy így megfázik.
A félelmem végül nem bizonyult alaptalannak, mert borzongani kezdett. Gyorsan bekapcsoltam az autó fűtését.
Aztán jött az újabb étel-katasztrófa. Isabella meglökte a popcornos dobozt, és bár időben elkaptam, pár szem kukorica vándorútra indult a kocsi ülése alá. A pillanat komikuma hozta magával azt, hogy egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Isabella még jobban kipirult, és a levegőt kapkodva szorította a karjait a hasa köré. Az illata édesebb lett a boldogsághormonoktól, a hangja pedig olyan csilingelő volt. A legszebb kacagás, amit valaha hallottam.
Észre sem vettem, mikor hagytam abba a nevetést. Csak figyeltem őt, hogy később egy mazochista pillanatomban pontosan visszaidézhessem a mimikáját, a nevetését, a könnycsepp formáját a szeme sarkában.
Ahogy hirtelen rám emelte a pillantását, elakadt a lélegzetem. A szíve heves szambát járt a fülemben, a sejtjeink pedig mintha megteltek volna elektromossággal egyfajta vibráló mezőt hozva létre közöttünk. Még soha az életben nem éreztem magam ennyire élőnek. A mogyoróbarna szempár magába vonzott. Bár nem volt lelkem, most mégis úgy éreztem, valami belőlem beleolvadt ebbe a gyönyörű, kavargó mélységbe és eggyé vált Isabellával. A része lettem… A részem lett… Nem – ráztam aprót a fejemen. Nem, ezt nem tehetem vele! Nem tehetem tönkre őt!
Szinte fizikai fájdalmat okozott a fejem elfordítása, mégis megtettem.
- Alice rá fog kérdezni, hogy tetszett a film… Nézned kéne egy kicsit, hogy tudd, miről szól – mondtam érzelemmentes hangon, miközben a furcsa üresség kitöltötte a mellkasomat. Isabella halkan felsóhajtott, aztán hátradőlt az ülésen. Vajon ő is érezte azt, amit én? Vagy csak képzeltem az egészet, mert már beleőrültem a szerelembe?
Isabella szívverése egy ideig túl gyors volt a normálishoz képest, de aztán egy pár perc után szépen lenyugodott. Én viszont nem tudtam ilyen könnyen túltenni magam az előbb történteken. Majdnem megint elvesztettem a fejemet. Ez nem mehet így tovább…
Bármennyire is próbáltam fegyelmezni magam, Isabella újra és újra elcsábított a tudtán kívül. A lelkem, a testem, mindenem… Soha nem vágytam még semmire így. Az embervérre sem. Ez pedig megőrjített. A szívem és az eszem egyszerűen kettészakított.
Úgy tettem, mintha a filmet nézném, de lopva rá-rápislantottam Isabellára. Alice választása nem volt túl jó, de ha a világ legizgalmasabb filmje ment volna, engem most az is hidegen hagyott volna. Valamikor a nyolcvanas évek közepén már láttam ezt a filmet és akkor sem tetszett. A férfifőszereplő szerelmes lesz egy lányba, bevallja neki, de visszautasítják. Ő pedig mit tesz? Semmit. Dalban elsírja a bánatát, és ennyi. Pedig tudja, hogy a lány is szereti őt, és csak fél a köztük lévő társadalmi különbségek miatt. Egy ősrégi fekete-fehér szappanopera egy nyámnyila alakról.
Pont olyanról, mint te… - Jacob hangjára fájdalmas grimaszba rándult az arcom. Összepréseltem a számat, nehogy hangosan megszólaljak Isabella előtt.
Nem, én egyáltalán nem vagyok ilyen, mert ez egy teljesen más helyzet. Az a férfi nem ölhetné meg a szerelmével a lány, míg én… - néztem szomorúan Isabellára. A szeme le volt hunyva, a légzése és szívverése pedig egyenletessé vált. Elaludt volna? – ráncoltam össze a homlokomat.
Tudtam, hogy vissza kéne fordulnom a vászon felé, de képtelen voltam rá. Legalább ezeket a lopott, titkos pillanatokat hadd élvezzem. Ezzel nem ártok neki, csak magamnak.
És megéri? – jött az újabb felzaklató kérdés.
Hagyj békén! Semmi közöd hozzá!
Tudod, ha egyszerűen csak hagynád, hogy átvegye feletted az irányítást ez az érzés, sokkal egyszerűbb lenne…
Ó, igen, persze! Hamar végeznék vele, aztán mivel nem élhetek ezzel a tudattal, magammal is. Tényleg egyszerűbb – dühöngtem magamban. – Különben is, hogy akarhatod, hogy ártsak a saját unokádnak? Hogy lökheted nyugodt szívvel a karmaim közé? – vetettem a szemére.
Talán, mert Én Te vagyok. Vagy csak Bells megfegyelmezett – röhögött fel jókedvűen. – Vagy mert rájöttem, hogy az unokám szerelmes beléd… Nézz csak rá! Nézd, milyen gyönyörű… Csak ki kéne nyújtanod a kezedet, és a tiéd lehetne.
Ez nem ilyen könnyű – ráztam meg a fejem, de a tekintetem gyengéden végigcirógatta Isabella arcát.
Dehogy is nem. Csak hajolj közelebb… - vált suttogóvá Jacob hangja.
Nem lehet – sóhajtottam, de a testem mégis oldalra dőlt. – Nem szabad, ne csináld ezt velem… Könyörgöm… - kérleltem a hangot, mintha ő irányíthatná a saját cselekedeteimet. De én voltam az, akinek az arca közvetlenül Isabelláé fölé kúszott. Én sóhajtottam fel, mikor a szempillái aprót rezzentek, mint a pilleszárnyak. Az én pillantásom simogatta végig a telt, rózsaszín ajkat, és én voltam az, aki megadta magát a vágyakozásnak.
Csak egyetlen pillanat volt, egy röpke másodperc, mégis mintha megállt volna az idő. A számat óvatosan a puha ajkakra nyomtam, melyek azonnal sóhajtva nyíltak meg, beeresztve a mennyországba. Aztán Isabella karja felemelkedett, mintha magához akarna húzni, én pedig hirtelen magamhoz tértem. Mit csinálok? Ez már nem játék! Ez már neki is fájni fog!
Ahogy gyorsan visszahúzódtam az ülésembe, azonnal felvettem az álarcomat, de belül úgy éreztem, szétrobbanok, elégek, megfulladok. Isabella álmos döbbentséggel nyitotta fel a szemeit, mintha nem lenne biztos benne, hogy az előbbi csók valóságos volt-e vagy csak álmodta.
Gyerünk, mondd el neki! Mondd el, és csókold meg újra, hogy tudja, nem álom volt! – követelte Jacob, de most nem hagytam, hogy meggyőzzön. Így a legjobb. Isabella higgye csak azt, hogy a csók nem volt valóság. Úgyis csak egy gyenge pillanat tévedése volt. A világ legpuhább, legédesebb tévedése…
Bolond – sóhajtott fel Jacob, aztán eltűnt a fejemből.
Nem mertem megmozdulni, de tudtam, éreztem, hogy Isabella engem figyel. A pillantása szinte lyukat égetett sebezhetetlen bőrömbe. Úgy ültem, akár egy igazi szobor, az izmaimat hiába próbáltam ellazítani, a görcs nem akart megszűnni. A sejtjeim pulzálni kezdtek, és már attól féltem, a vágyaim újra győzelmet aratnak az önuralmam felett, mikor a barna szempár végre a vászon felé fordult.
A filmből egyetlen kockát sem láttam ezek után. Csak meredtem előre magamat átkozva a gyengeségemért. Majdnem mindent elrontottam. Ha Isabella csak egy kicsit éberebb, és nem zavarodik össze, akkor most ő is szenvedne. Hogy is képzelhettem ezt? Hogy hagyhattam, hogy Jacob…
Nem. Nem vádolhatom már megint őt. Az én hibám. Gyenge vagyok, Isabella pedig maga a paradicsomi csábítás.
Ha a csók emléke nem lett volna elég, az illata is izgatva tekergőzött körülöttem kínozva a gondolataimat és az ágyékomat is. A vérére most szinte egyáltalán nem gondoltam, legfőképpen férfiként hatott rám. Mikor fáradtan beletúrt a hajába felkavarva ezzel a levegőt a zárt térben, gyorsan abbahagytam a lélegzést, nehogy megint elveszítsem a fejemet.
- Edward… - A halk hangtól összerezzentem, mintha eddig én is aludtam volna, és most ébrednék.
- Igen? – A hangom rekedt volt az elfojtott vágytól, és csak remélni tudtam, hogy Isabella nem veszi ezt észre.
- Vége a filmnek – közölte velem, én pedig meglepetten néztem a sötét vászonra. Hogy nem vettem észre? Tényleg ez a vég… El fogom veszíteni az ép eszemet… Ennyi volt…
- Vége… - mondtam ki hangosan, de nem voltam képes megmozdulni.
Azt hittem, hogy Alice mostanra itt lesz értünk, de még nem hallottam közeledni. Isabella csendesen üldögélt mellettem, valószínűleg halálra unta magát, de most nem volt erőm ahhoz, hogy szórakoztassam.
Próbáltam másra koncentrálni, még a lexikont is elkezdtem felmondani magamban, de a szám bizsergett és a csók ízének emléke újra és újra a felszínre tört. Olyan puhák Isabella ajkai. Annyira édesek… Bűn az, hogy képtelen voltam ellenállni nekik? Van férfi ezen a világon, aki meg tudná tenni? Istenem, segíts, ebbe bele fogok őrülni!
Többször is úgy éreztem, nem bírom tovább, és már tényleg az járt a fejemben, hogy feltépem a kocsi ajtaját, mikor végre Alice felbukkant.
Mi volt? Jó volt? Beszéltél vele? Elmondtad, hogy szereted? Megcsókoltad? – zúdította rám az intim kérdéseit, de mikor kinyitotta a kocsiajtót, csak egy egyszerűbbet tett fel.
- Nos, milyen volt a film? – érdeklődött, de nem foglalkoztam vele. Kipattantam az autóból, és olyan gyorsan kezdtem rohanni, mint még soha. Zihálva téptem fel a házunk ajtaját, és mikor Esme aggódva megkérdezte, mi bajom, szó nélkül siettem el mellette.
A szobámba érve bevágtam az ajtót, aztán a kanapéra vetettem magam.
- Istenem, mit tettem! – motyogtam a bőrpárnába, miközben tudatosult bennem, hogy milyen veszélyes határt is léptem át ma este. Halálosan veszélyeset.
2010. szeptember 14., kedd
2010. szeptember 13., hétfő
Édes kötelék - Leah története
6. fejezet
Akkorára tátottam a számat ásítás közben, hogy belefért volna egy egész sült csirke. Nyöszörgő hangot hallatva nyújtózkodtam egyet, majd végre felnyitottam a szememet. Abban a pillanatban, ahogy kitisztult a világ, a tegnap éjszaka képei is visszatértek, és úgy éreztem, egy másodpercet sem szabad elvesztegetnem. Kipattantam az ágyból, gyorsan lezuhanyoztam, aztán feltéptem a szekrényt, hogy mint mindig, felkapjam az első ruhát, ami a kezembe kerül. Hosszú hónapok óta most először torpantam meg mozdulat közben. Csak nem hódíthatom meg Emmát egy szakadt trikóban és rövidnadrágban!
Amióta farkas lettem, én is rászoktam, hogy a lehető legkényelmesebb, legolcsóbb és leggyorsabban lekapható ruhákat viseljem, amikért nem kár, ha mégis véletlenül szétszakadnak. De most zavarni kezdett ez a lezserség.
Végighúztam a kezem a felakasztott göncökön, aztán megragadtam egy nyári ruhát, amely már vagy egy éve egyáltalán nem volt rajtam. Gyorsan megszaglásztam, aztán hálát adtam anyának, amiért időről időre minden ruhámat kimosta és illatosítót is tett a szekrényembe.
Ahogy felöltöztem és a tükör elé álltam, érdeklődve szemléltem magam. Régen gondoltam már magamra úgy, mint nőre. A kezem végigsiklott az oldalamon és a hasamon, kisimítva az anyag gyűrődéseit. Sajnos, nem voltam egy nagy szépség…
Az orrom túl nagy volt és lapos, a szám vastag, a testem pedig… A farkasként kifejlesztett izmok távol álltak a nőiestől. Szerencsére, még nem néztem ki úgy, mint egy lufiizmú bodybuilder, de olyan törékeny sem voltam, mint amilyen Emma. Ő annyira formás, olyan kecses és légies… Hogy is tetszhetnék neki a terminátor kinézetemmel? – sóhajtottam fel szomorúan. Rövid tincseimet a fülem mögé tűrtem, aztán újra előre kotortam őket, de sehogy sem volt jó.
- Ronda vagy, törődj bele! – nyújtottam nyelvet elkeseredve a tükörképemnek, aztán nagy sóhajjal hagytam el a szobámat.
- Mi a farkas? – Seth szeme elkerekedett, mikor beléptem a konyhába. – Te… szoknyában…? – dadogta, miközben végigmért.
- Ez… nyári ruha... te… agyalágyult… - utánoztam, miközben megkopogtattam a fejét. Bosszús szusszantással arrébb lökte a kezem.
- Látom, csak a külső új – húzta fintorra a száját. – Csak nem csajozni mész? – vigyorodott el hirtelen pimaszul.
- Fogd be! – morogtam rá elvörösödve.
- Ó, Emma, úgy szeretlek, mmm… - nyújtotta ki a karjait, mintha valakit átölelne, és csókolózást imitált. Dühösen vágtam hozzá a kosárból az egyik almát, ami a kemény fejhez csapódott, majd pépessé zúzódva landolt a konyhakövön. – Áu! Szadista! – tapogatta a kobakját.
- Ne játszd meg, hogy fájt. Mi vagy te, kislány? – vágtam vissza neki az előzőért. Morcosan összepréselte az ajkait, aztán büszkén magasba emelt fejjel kimasírozott a konyhából.
- Hülye pisis! – morogtam magam elé, aztán felkaptam egy másik almát és beleharaptam. Az édes nedv végigszivárgott a torkomon enyhítve a morcosságomon. Elgondolkozva sétáltam ki a házból és indultam Jacobék otthona felé. Minden egyes lépéssel egyre idegesebb lettem, és mire elhajítottam a csutkát az egyik bokor alá, már azon gondolkoztam, hogy talán mégis jobb lett volna üres gyomorral jönni.
- Jó reggelt! – léptem be kopogás nélkül a Black házba. Úgy járkáltunk ki-be egymás otthonába, mintha a sajátunk lenne. La Push kicsi volt, és mindenki ismert mindenkit. Akár egy nagy család…
- Szép reggelt, kedvesem! – Billy hangja a konyhából jött, ezért arra vettem az irányt. Az asztal mellett ült, és egy csésze matét szürcsölgetett.
- A többiek? – kérdeztem, de valójában csak egy valaki holléte érdekelt igazán.
- Még alszanak. Elég sokáig fent voltunk mind az éjjel – hunyorgott rám. – De ahogy látom, téged is korán kidobott az ágy. Tudod… Mikor szerelmes lettem Jake édesanyjába, én is alig tudtam aludni… enni… lélegezni… - nevetett fel, mire elpirultam. – Gyere, ülj le! – mutatott az egyik szék felé, én pedig tudtam, hogy mi következik. Egy mese a múltról. Valami szép szerelmes, ahogy Billy bácsit elnéztem, de most nem igazán volt kedvem hozzá. – Meséltem már, hogy ismerkedtem meg Sarah-val?
- Itt La Push-ban, nem? – lepett meg a kérdés.
- Igen, de azt biztosan nem tudod, hogy mikor először udvarolni kezdtem neki, ő elutasított. Úgy gondolta, hogy egy nőcsábász vagyok és csak újabb trófeára vágyom, azért közeledek hozzá – nevetett fel. – Nagy csibész voltam annak idején! – ragyogott fel a szeme, és egy pillanatra megláttam benne azt a fiatal férfit, aki futott a lányok szoknyája után.
- És mi történt? Hogyhogy mégis feleségül ment hozzád? – lepődtem meg. Mindig is azt hittem, hogy Billy és Sarah között ez szerelem volt első látásra minden gond nélkül.
- Bebizonyítottam neki, hogy érdemes engem szeretnie – nézett a szemembe. – Megváltoztam. Attól a perctől csak ő volt, senki más. Egyszerűen tudtam, hogy minket egymásnak rendelt a Sors, és mindent meg kell tennem, hogy kiérdemeljem Sarah szerelmét.
- Ez igazán romantikus – ismertem el.
- Tudod, a lényeg a kitartás és az eltökéltség – csapkodta meg a kezemet, amely az asztallapon pihent. Hálás mosolyt küldtem felé, de nem volt időm tovább kérdezősködni arról, hogyan is hódította meg pontosan Sarah nénit, mert odafent mozgolódás támadt. Visszafojtott lélegzettel meredtem a konyha bejáratára várva, hogy Emma felbukkanjon.
Nagy ásítással lépett be a nyitott ajtón, majd mozdulat közben ledermedt, mikor észrevett.
- Szia! – nyögte elpirulva. A haja kócos volt és még az alváshoz használt rövidnadrágot és pólót viselte. Egyszerűen elakadt a lélegzetem és képtelen voltam megszólalni. A kínos némaságból Billy segített ki.
- Jó reggelt, kislány! Reggelit? – érdeklődött, miközben megfordulva a székével máris elővett egy tányért Emmának. – Tojást, esetleg pirítóst jammel?
- Én… pirítóst kérek, köszönöm – ült az asztalhoz Emma lesütött tekintettel. Tisztában voltam vele, hogy a nyílt bámulásom zavarba hozza, mégsem tudtam abbahagyni. A látványa olyan volt számomra, mint a napfény – felmelegített, energiával töltött el. Életemben most először irigyeltem a bronzvörös hajú vérszívót, mert örömmel láttam volna bele Emma fejébe. Tudni akartam, vajon mit gondol. Észrevette, hogy másképp öltöztem a kedvéért? Tetszik neki a ruhám? És én? Legnagyobb keserűségemre egyetlen választ sem tudtam leolvasni az arcáról.
- Jó reggelt mindenkinek! – jelent meg Dave vigyorogva, aztán lehuppant a testvére mellé.
- Te meg minek örülsz ennyire? – nézett rá Emma összevont szemöldökkel. Ismertem ezt a tekintetet, anya nézett ránk így mindig, ha úgy vélte, valami rosszban sántikálunk.
- Csak szép napunk van, két lépésnyire van a tenger és végre nem kell a tételeimet bújnom – dőlt hátra elégedetten Dave és a feje mögött összekulcsolta a kezeit. – Szóval, tömd meg gyorsan a hasadat, aztán irány a part!
- Jól van, jól van, sietek – motyogta Emma lenyelve egy falatot. – Te nem eszel? – érdeklődött, de a válaszra már nem figyeltem, mert a konyha hirtelen túl szűk lett a besereglő emberektől.
Jacob karikás szemekkel próbálta átszuszakolni magát a székem és a konyhapult között, aztán mikor sikerrel járt, azonnal a kávét célozta meg magának. Rachel velem szemben foglalt helyet, és nekiállt megkenni egy pirítóst, Paul pedig diszkréten megállt az ablak mellett, és úgy tett, mintha csak most érkezett volna. Persze, valójában mindenki tudta, hogy az ajtón való távozása után mindig visszatér Rachel ablakán át a házba, mégis valami miatt – talán Billy lelki világa – fontosnak találták, hogy fenntartsák kapcsolatuk szűzies mivoltának látszatát.
- Ez komoly? – Jacob hangja riasztott fel a merengésemből, és kellett pár másodperc, mire rájöttem, hogy Emmához beszél. Azonnal érdeklődve fordultam feléjük, és bosszantott, hogy lemaradtam a beszélgetés elejéről. Emma félénken bólintott egyet. Összeráncolt homlokkal igyekeztem rájönni, miről is lehet szó. – Akkor majd Leah megtanít – nézett rám Jacob vigyorogva. – Nem igaz, Leah? – érdeklődött tőlem.
- Tessék?
- Úszni. Emma nem tud. Tudod, a tengerben… - magyarázta úgy, mintha egy gyengeelméjűhöz beszélne, és még karmozdulatokkal is alátámasztotta a szavait.
- Ó, persze. Persze, örömmel megtanítom – bólintottam azonnal, miközben az asztal alatt belerúgtam a bokájába. – Nem kell a segítséged! – tátogtam oda neki, mikor Emma egy köszönöm elrebegése után belekortyolt a teájába.
- Akkor ne csak bámuld, cselekedj! – tátogott vissza Jacob bosszankodva.
- Majd megteszem, hogy eljött az ideje – feleltem neki néma szájjátékkal. Ahogy hátratoltam a székemet, hogy felállhassak, teljesen véletlenül löktem a támláját az ágyékába. A halk káromkodás elégedett mosolyt csalt az arcomra.
- Ó, bocsánat… Csak nem fájt? – érdeklődtem negédesen kiélvezve az elsötétülő tekintetet.
- Nem, egyáltalán nem – kényszerített mosolyt az arcára, aztán észrevétlenül közelebb hajolt hozzám. – Csak vigyázz, mert alfaként megparancsolhatom, hogy most azonnal dobd fel az asztalra és csókold kifulladásig – súgta. A felháborodás és az áramütésszerű bizsergés egyszerre járta át a porcikáimat.
- Nem mernéd! – sziszegtem dühösen.
- Biztos vagy benne? – nézett rám úgy, hogy nem mertem próbára tenni. Mikor észrevette a tétovázásomat elégedetten felnevetett, aztán a székemet egy mozdulattal arrébb téve kisétált a konyhából. – Elmegyek Nessie-ért, a parton találkozunk – vetette még oda nekünk, aztán elsietett. Magamban füstölögve indultam haza a fürdőruhámért, mikor a többiek felmentek az emeletre átöltözni. Gyorsan felkaptam az ibolyalila bikinimet, majd leültem a lépcsőre várakozni.
Az idő egész jó volt Forkshoz képest, mintha csak megérezte volna, hogy mire készülünk. Kinyújtottam a lábaimat, megtámaszkodtam a könyökömmel a legfelső lépcsőfokon, és élveztem a napsütést. Csak akkor mozdultam meg, mikor meghallottam a közeledő léptek zaját.
Paul, Dave, Embry és Jared jöttek elől valamin nagyon vitatkozva, mögöttük pedig Quil sétált Rachellel, miközben Claire és Emma körülöttük fogócskáztak. Emma nevetve tért ki a kislány apró keze elől – a kacagásától a szívverésem hevesebb lett. Annyira fesztelen volt, olyan természetes és gyönyörű, hogy egyszerre éreztem csodálatot és végtelen szomorúságot. Hogyan érdemelhetnék ki egy ilyen csodálatos lényt? – jutott eszembe Billy meséje. Muszáj rájönnöm a válaszra…
Akkorára tátottam a számat ásítás közben, hogy belefért volna egy egész sült csirke. Nyöszörgő hangot hallatva nyújtózkodtam egyet, majd végre felnyitottam a szememet. Abban a pillanatban, ahogy kitisztult a világ, a tegnap éjszaka képei is visszatértek, és úgy éreztem, egy másodpercet sem szabad elvesztegetnem. Kipattantam az ágyból, gyorsan lezuhanyoztam, aztán feltéptem a szekrényt, hogy mint mindig, felkapjam az első ruhát, ami a kezembe kerül. Hosszú hónapok óta most először torpantam meg mozdulat közben. Csak nem hódíthatom meg Emmát egy szakadt trikóban és rövidnadrágban!
Amióta farkas lettem, én is rászoktam, hogy a lehető legkényelmesebb, legolcsóbb és leggyorsabban lekapható ruhákat viseljem, amikért nem kár, ha mégis véletlenül szétszakadnak. De most zavarni kezdett ez a lezserség.
Végighúztam a kezem a felakasztott göncökön, aztán megragadtam egy nyári ruhát, amely már vagy egy éve egyáltalán nem volt rajtam. Gyorsan megszaglásztam, aztán hálát adtam anyának, amiért időről időre minden ruhámat kimosta és illatosítót is tett a szekrényembe.
Ahogy felöltöztem és a tükör elé álltam, érdeklődve szemléltem magam. Régen gondoltam már magamra úgy, mint nőre. A kezem végigsiklott az oldalamon és a hasamon, kisimítva az anyag gyűrődéseit. Sajnos, nem voltam egy nagy szépség…
Az orrom túl nagy volt és lapos, a szám vastag, a testem pedig… A farkasként kifejlesztett izmok távol álltak a nőiestől. Szerencsére, még nem néztem ki úgy, mint egy lufiizmú bodybuilder, de olyan törékeny sem voltam, mint amilyen Emma. Ő annyira formás, olyan kecses és légies… Hogy is tetszhetnék neki a terminátor kinézetemmel? – sóhajtottam fel szomorúan. Rövid tincseimet a fülem mögé tűrtem, aztán újra előre kotortam őket, de sehogy sem volt jó.
- Ronda vagy, törődj bele! – nyújtottam nyelvet elkeseredve a tükörképemnek, aztán nagy sóhajjal hagytam el a szobámat.
- Mi a farkas? – Seth szeme elkerekedett, mikor beléptem a konyhába. – Te… szoknyában…? – dadogta, miközben végigmért.
- Ez… nyári ruha... te… agyalágyult… - utánoztam, miközben megkopogtattam a fejét. Bosszús szusszantással arrébb lökte a kezem.
- Látom, csak a külső új – húzta fintorra a száját. – Csak nem csajozni mész? – vigyorodott el hirtelen pimaszul.
- Fogd be! – morogtam rá elvörösödve.
- Ó, Emma, úgy szeretlek, mmm… - nyújtotta ki a karjait, mintha valakit átölelne, és csókolózást imitált. Dühösen vágtam hozzá a kosárból az egyik almát, ami a kemény fejhez csapódott, majd pépessé zúzódva landolt a konyhakövön. – Áu! Szadista! – tapogatta a kobakját.
- Ne játszd meg, hogy fájt. Mi vagy te, kislány? – vágtam vissza neki az előzőért. Morcosan összepréselte az ajkait, aztán büszkén magasba emelt fejjel kimasírozott a konyhából.
- Hülye pisis! – morogtam magam elé, aztán felkaptam egy másik almát és beleharaptam. Az édes nedv végigszivárgott a torkomon enyhítve a morcosságomon. Elgondolkozva sétáltam ki a házból és indultam Jacobék otthona felé. Minden egyes lépéssel egyre idegesebb lettem, és mire elhajítottam a csutkát az egyik bokor alá, már azon gondolkoztam, hogy talán mégis jobb lett volna üres gyomorral jönni.
- Jó reggelt! – léptem be kopogás nélkül a Black házba. Úgy járkáltunk ki-be egymás otthonába, mintha a sajátunk lenne. La Push kicsi volt, és mindenki ismert mindenkit. Akár egy nagy család…
- Szép reggelt, kedvesem! – Billy hangja a konyhából jött, ezért arra vettem az irányt. Az asztal mellett ült, és egy csésze matét szürcsölgetett.
- A többiek? – kérdeztem, de valójában csak egy valaki holléte érdekelt igazán.
- Még alszanak. Elég sokáig fent voltunk mind az éjjel – hunyorgott rám. – De ahogy látom, téged is korán kidobott az ágy. Tudod… Mikor szerelmes lettem Jake édesanyjába, én is alig tudtam aludni… enni… lélegezni… - nevetett fel, mire elpirultam. – Gyere, ülj le! – mutatott az egyik szék felé, én pedig tudtam, hogy mi következik. Egy mese a múltról. Valami szép szerelmes, ahogy Billy bácsit elnéztem, de most nem igazán volt kedvem hozzá. – Meséltem már, hogy ismerkedtem meg Sarah-val?
- Itt La Push-ban, nem? – lepett meg a kérdés.
- Igen, de azt biztosan nem tudod, hogy mikor először udvarolni kezdtem neki, ő elutasított. Úgy gondolta, hogy egy nőcsábász vagyok és csak újabb trófeára vágyom, azért közeledek hozzá – nevetett fel. – Nagy csibész voltam annak idején! – ragyogott fel a szeme, és egy pillanatra megláttam benne azt a fiatal férfit, aki futott a lányok szoknyája után.
- És mi történt? Hogyhogy mégis feleségül ment hozzád? – lepődtem meg. Mindig is azt hittem, hogy Billy és Sarah között ez szerelem volt első látásra minden gond nélkül.
- Bebizonyítottam neki, hogy érdemes engem szeretnie – nézett a szemembe. – Megváltoztam. Attól a perctől csak ő volt, senki más. Egyszerűen tudtam, hogy minket egymásnak rendelt a Sors, és mindent meg kell tennem, hogy kiérdemeljem Sarah szerelmét.
- Ez igazán romantikus – ismertem el.
- Tudod, a lényeg a kitartás és az eltökéltség – csapkodta meg a kezemet, amely az asztallapon pihent. Hálás mosolyt küldtem felé, de nem volt időm tovább kérdezősködni arról, hogyan is hódította meg pontosan Sarah nénit, mert odafent mozgolódás támadt. Visszafojtott lélegzettel meredtem a konyha bejáratára várva, hogy Emma felbukkanjon.
Nagy ásítással lépett be a nyitott ajtón, majd mozdulat közben ledermedt, mikor észrevett.
- Szia! – nyögte elpirulva. A haja kócos volt és még az alváshoz használt rövidnadrágot és pólót viselte. Egyszerűen elakadt a lélegzetem és képtelen voltam megszólalni. A kínos némaságból Billy segített ki.
- Jó reggelt, kislány! Reggelit? – érdeklődött, miközben megfordulva a székével máris elővett egy tányért Emmának. – Tojást, esetleg pirítóst jammel?
- Én… pirítóst kérek, köszönöm – ült az asztalhoz Emma lesütött tekintettel. Tisztában voltam vele, hogy a nyílt bámulásom zavarba hozza, mégsem tudtam abbahagyni. A látványa olyan volt számomra, mint a napfény – felmelegített, energiával töltött el. Életemben most először irigyeltem a bronzvörös hajú vérszívót, mert örömmel láttam volna bele Emma fejébe. Tudni akartam, vajon mit gondol. Észrevette, hogy másképp öltöztem a kedvéért? Tetszik neki a ruhám? És én? Legnagyobb keserűségemre egyetlen választ sem tudtam leolvasni az arcáról.
- Jó reggelt mindenkinek! – jelent meg Dave vigyorogva, aztán lehuppant a testvére mellé.
- Te meg minek örülsz ennyire? – nézett rá Emma összevont szemöldökkel. Ismertem ezt a tekintetet, anya nézett ránk így mindig, ha úgy vélte, valami rosszban sántikálunk.
- Csak szép napunk van, két lépésnyire van a tenger és végre nem kell a tételeimet bújnom – dőlt hátra elégedetten Dave és a feje mögött összekulcsolta a kezeit. – Szóval, tömd meg gyorsan a hasadat, aztán irány a part!
- Jól van, jól van, sietek – motyogta Emma lenyelve egy falatot. – Te nem eszel? – érdeklődött, de a válaszra már nem figyeltem, mert a konyha hirtelen túl szűk lett a besereglő emberektől.
Jacob karikás szemekkel próbálta átszuszakolni magát a székem és a konyhapult között, aztán mikor sikerrel járt, azonnal a kávét célozta meg magának. Rachel velem szemben foglalt helyet, és nekiállt megkenni egy pirítóst, Paul pedig diszkréten megállt az ablak mellett, és úgy tett, mintha csak most érkezett volna. Persze, valójában mindenki tudta, hogy az ajtón való távozása után mindig visszatér Rachel ablakán át a házba, mégis valami miatt – talán Billy lelki világa – fontosnak találták, hogy fenntartsák kapcsolatuk szűzies mivoltának látszatát.
- Ez komoly? – Jacob hangja riasztott fel a merengésemből, és kellett pár másodperc, mire rájöttem, hogy Emmához beszél. Azonnal érdeklődve fordultam feléjük, és bosszantott, hogy lemaradtam a beszélgetés elejéről. Emma félénken bólintott egyet. Összeráncolt homlokkal igyekeztem rájönni, miről is lehet szó. – Akkor majd Leah megtanít – nézett rám Jacob vigyorogva. – Nem igaz, Leah? – érdeklődött tőlem.
- Tessék?
- Úszni. Emma nem tud. Tudod, a tengerben… - magyarázta úgy, mintha egy gyengeelméjűhöz beszélne, és még karmozdulatokkal is alátámasztotta a szavait.
- Ó, persze. Persze, örömmel megtanítom – bólintottam azonnal, miközben az asztal alatt belerúgtam a bokájába. – Nem kell a segítséged! – tátogtam oda neki, mikor Emma egy köszönöm elrebegése után belekortyolt a teájába.
- Akkor ne csak bámuld, cselekedj! – tátogott vissza Jacob bosszankodva.
- Majd megteszem, hogy eljött az ideje – feleltem neki néma szájjátékkal. Ahogy hátratoltam a székemet, hogy felállhassak, teljesen véletlenül löktem a támláját az ágyékába. A halk káromkodás elégedett mosolyt csalt az arcomra.
- Ó, bocsánat… Csak nem fájt? – érdeklődtem negédesen kiélvezve az elsötétülő tekintetet.
- Nem, egyáltalán nem – kényszerített mosolyt az arcára, aztán észrevétlenül közelebb hajolt hozzám. – Csak vigyázz, mert alfaként megparancsolhatom, hogy most azonnal dobd fel az asztalra és csókold kifulladásig – súgta. A felháborodás és az áramütésszerű bizsergés egyszerre járta át a porcikáimat.
- Nem mernéd! – sziszegtem dühösen.
- Biztos vagy benne? – nézett rám úgy, hogy nem mertem próbára tenni. Mikor észrevette a tétovázásomat elégedetten felnevetett, aztán a székemet egy mozdulattal arrébb téve kisétált a konyhából. – Elmegyek Nessie-ért, a parton találkozunk – vetette még oda nekünk, aztán elsietett. Magamban füstölögve indultam haza a fürdőruhámért, mikor a többiek felmentek az emeletre átöltözni. Gyorsan felkaptam az ibolyalila bikinimet, majd leültem a lépcsőre várakozni.
Az idő egész jó volt Forkshoz képest, mintha csak megérezte volna, hogy mire készülünk. Kinyújtottam a lábaimat, megtámaszkodtam a könyökömmel a legfelső lépcsőfokon, és élveztem a napsütést. Csak akkor mozdultam meg, mikor meghallottam a közeledő léptek zaját.
Paul, Dave, Embry és Jared jöttek elől valamin nagyon vitatkozva, mögöttük pedig Quil sétált Rachellel, miközben Claire és Emma körülöttük fogócskáztak. Emma nevetve tért ki a kislány apró keze elől – a kacagásától a szívverésem hevesebb lett. Annyira fesztelen volt, olyan természetes és gyönyörű, hogy egyszerre éreztem csodálatot és végtelen szomorúságot. Hogyan érdemelhetnék ki egy ilyen csodálatos lényt? – jutott eszembe Billy meséje. Muszáj rájönnöm a válaszra…
2010. augusztus 28., szombat
A múlt árnyai - Edward szemszög - 13. fejezet
13. CSAK EGY EGYSZERŰ TIZENHÉT ÉVES FIÚ
HA VALAKI MEGKÉRDEZTE VOLNA TŐLEM, hogy melyik volt életem legjobb délutánja, akkor biztos, hogy a mait mondtam volna. Teljesen átadtam magam a rohanásnak és a hátulról hozzám simuló női test közelsége okozta élvezetnek. A tudat, hogy Isabella félelem nélkül rám merte bízni magát, és még boldoggá is tette a velem való futás, egyszerűen jól esett. Több, mint jól…
Azt kívántam, bár más dolgokban is ennyire élvezhetném a bizalmát, nem csak abban, hogy nem fogok nekimenni egy fának véletlenül vagy nem bukom fel vele egy kőben. Nem akartam, hogy szeressen, mert az csak fájdalmat okozott volna neki, de azt sem akartam, hogy féljen tőlem.
Minél közelebb jártunk az alkonyathoz, annál jobban meg szerettem volna állítani az időt, de erre sajnos, még én sem voltam képes. Nem akartam elengedni a közelemből Isabellát és attól is tartottam, hogy ha meglátom a testvéreimet – Rosalie-t, Emmettet és Jaspert -, akkor újra elborítja az agyamat a vörös köd.
Végül persze, vissza kellett mennem a házhoz, és miután háromszor azt is körbefutottam, muszáj volt megállnom.
Mire az ajtóhoz értem, a feszültség teljesen átvette a testem felett az uralmat főleg az emeletről jövő gondolatoknak köszönhetően. Úgy tűnt, Jasperre rátört az igazmondás, és bár nem értettem egyet azzal, amit tenni készült, az Alice-szel való kapcsolatába nem szólhattam bele. Bár a reggeli beavatkozása után megérdemelné, hogy én is kotnyeleskedjek egy kicsit… - fogtam meg a kilincset mélyeket lélegezve.
- Valami baj van? – Isabella hangja csak még komorabbá tett, mert eszembe jutott, hogy vége a mi kis közös erdei kalandunknak, és mostantól én megint csak egy vámpír vagyok számára, aki ösztönösen a tulajdonának tekinti.
- Próbálok elég önuralmat összeszedni, hogy betartsam a parancsodat – mondtam el egy részét annak, amit éreztem.
- Menni fog. – A mosoly, amit kaptam, olyan bizakodó volt, hogy egy pillanatra magam is elhittem, így lesz. – Tudom, hogy szereted a testvéreidet.
- Nem is azzal van a gond… - hagyta el egy sóhaj a számat, majd kinyitottam Isabella előtt az ajtót.
Ő nem érthette, hogy milyen is ez. Hogy az eszem bármennyire is tudja, nem hozzám tartozik, a szívem pedig akármennyire is szereti a családomat, az ösztöneim túl erősek. Majdhogynem nehezebb volt visszafogni őket, mint a vérszomjamon uralkodni. Ha valaki hozzáért Isabellához, legszívesebben letéptem volna a karját, egy kedves mosoly miatt őrjöngeni volt kedvem, ha pedig arra gondoltam, hogy valaki más vonzalmat érez iránta, az is eszembe jutott, hogy ott helyben végzek vele.
Nem akartam uralni őt, nem akartam magamhoz láncolni, hogy boldogtalanná tegyem. Mégis az állatiasabb részem, amely a vámpírhoz tartozott, úgy érezte, hozzám tartozik, és minden más hímnemű személy potenciális ellenfél – ki jobban, ki kevésbé.
Ahogy beléptünk az előtérbe, anyám aggódó gondolatai máris megrohantak, ahogyan ő maga is.
Jól vagytok? Nem rémült halálra? És veled minden rendben, kisfiam? – nézett rám fürkésző tekintettel a összeomlás jeleit keresve. Szegénykém folyton azért aggódott, hogy ismét magamba fordulok és újra eszembe jut a Volturi – persze, nem volt alaptalan a félelme, én mégsem akartam, hogy szenvedjen miattam. Halvány mosolyt erőltetve az arcomra bólintottam, aztán az ebédlő felé vezettem Isabellát, mert apám ránk várt.
- Sajnálom. Már beszéltem Rosalie-val és biztosíthatlak róla, hogy többet ilyesmi nem fog előfordulni! – mentegetőzött, miután komor arccal végigtapogatta Isabella nyakát megvizsgálva a sérüléseit. Félrefordítottam a fejem, hogy ne kelljen látnom, ahogy hozzáér, mert lelkiismeret-furdalásom támadt, hogy még Carlisle-t is bántani vágyom ilyenkor.
- Tudom. De nem az ő hibája volt. Érthető, hogy hirtelen felkapta a vizet… - Isabella mentegetőzése hitetlenkedő hőbörgésre késztetett.
- Hihetetlen vagy… - ráztam aprót a fejemen, miközben próbáltam megérteni, hogy lehet valakiben ennyi jóság és együttérzés. Rosalie ujjnyomai még mindig ott díszelegtek Isabella nyakán, ő mégis védte a nővéremet a viselkedése miatt.
- Köszönöm, hogy ilyen elnéző vagy – mosolygott Carlisle Isabellára, aztán felém pislantott. – Rendesen megszidtam Rose-t, és igazán szégyelli magát. Majd, ha bocsánatot kér tőled is, ne légy vele szigorú, kérlek… - húzott ki egy széket Isabellának, aztán maga is leült a megszokott helyére.
- Biztosan éhes vagy már… Hozok neked valamit! – Esme végigsimított Isabella puhának és selymesnek látszó haján, aztán a konyha felé indult. – Normális az, hogy ez a lány ilyen sápadt? Mintha csak egy lenne közülünk… - Anyám gondolata iszonyattal töltött el, és apró borzongás futott át a hátamon. Aggódva fürkésztem Isabella bőrszínét, ami most tényleg elég halovány volt, de valószínűleg, csak a sok ijedtség miatt.
- Nos… – Carlisle az asztalra fektette a karjait, és összefűzte az ujjait. – Alice és Rosalie körülnéztek Port Angelesben. A vámpír nem tartózkodik a város területén, de követték a nyomait, és nagy a valószínűsége, hogy a Vancouver-szigeten időzik, és csak akkor jön át, ha áldozatot keres.
- De eddig csak két áldozat volt, nem? Ilyen ritkán eszik? – néztem apámra furcsállva a dolgot, és azonnal meg is kaptam tőle a választ – csak éppen hangok nélkül.
- Ti sem vadásztok minden nap… - szólalt meg Isabella. Zavartan próbáltam kevésbé ijesztően megfogalmazni a magyarázatomat magamban, mielőtt kimondtam volna. Valahogy bizarrnak tűnt Isabella előtt arról az oldalunkról beszélni, amelynek legszívesebben a létezését is letagadtam volna.
- A nomádok mások. Ők nem fogják vissza magukat. Esznek, amikor kedvük és lehetőségük van rá – mondtam ki végül hangosan. Apám kevésbé érezte kényelmetlenül magát a téma miatt, mert gondolkodás nélkül folytatta a gondolatmenetemet. Persze, neki nem volt oka a szégyenkezésre, hiszen az ő lelke ebből a szempontból is teljesen tiszta volt. Az enyémen viszont száradt már pár emberélet…
- Enni valószínűleg a szigeten eszik. Van ott pár erdős rész, ahol zavartalanul vadászhat. Port Angelesbe más áldozatokért jár át – nézett Isabellára, akinek az arca megfeszült egy pillanatra.
De ez még az előnyünkre is válhat – gondolkozott el apám, a fejében pedig már láttam is egy terv kialakulását. Egy egész érdekes tervét…
- Igen, azt hiszem, érdemes lenne megpróbálni – hümmögtem magam elé hangosan, miközben átgondoltam, milyen stratégiai pontokon lehetne felállítani őrséget.
- Azt hiszem, Isabella tudni szeretné, mire gondolunk… - zökkentett ki a tervezgetésből apám hangja. Isabella orránál apró ráncok jelentek meg a bosszankodástól, hogy nem tudja, miről van szó. Annyira vicces arcot vágott, hogy majdnem felnevettem, de végül megfegyelmezve magamat, elmeséltem Carlisle ötletét.
- Carlisle úgy gondolja, hogy ha kérünk egy kis segítséget, akkor figyelni tudjuk a parton azokat a helyeket, ahol átjöhet Port Angelesbe a szigetről, és ha szerencsénk van, el tudjuk kapni, mielőtt újra bántana valakit…
Felhívom még ma Tanyáékat – jutott eszébe apámnak, én pedig azonnal tolmácsoltam is hangosan, amit hallottam.
- Van néhány ismerősünk, akik valószínűleg segítenének ebben.
- Ismerősök? – Isabella egyik szemöldöke a magasba szaladt, de nem tudtam eldönteni, hogy a meglepetéstől vagy a gondolat iránti ellenszenvtől. – Mármint vámpírok? – A kérdése arra utalt, hogy a második. Bólintottam.
- Jól van fiúk, most már hagyjátok, hadd egyen – sétált be Esme Isabella vacsorájával, és mosolyogva tette le elé az asztalra. – Remélem, szereted… - fürkészte az arcát bizakodva. – Be kéne szereznem egy receptkönyvet. Holnap szólok is Alice-nek, hogy vegyen egyet, és akkor minden nap főzhetek valami finomat Isabellának. Szegénykém, biztosan éhezik közöttünk, egész nap nem is evett semmit a sok ijedelem miatt. Lehet, hogy ezért ilyen sápadt? – húzta fel Carlisle-t a helyéről, aztán az emelet felé vezette, hogy Isabella egészségi állapotáról beszéljen vele. Tényleg aggódott, de szerencsére nem volt oka rá. Az előttem ülő lány teljesen egészséges volt, még ha sápatag is. A háromszori diplomázás és a Carlisle mellett eltöltött orvosi gyakorlatok után úgy véltem, kiszúrnám, ha tényleg beteg lenne.
Isabella csendben enni kezdett, úgy láttam, ízlik neki a hamburger, amit kapott. Sokkal nyugodtabbnak látszott, mint délután. Talán, jót tett neki a futás, vagy csak épp elég ideje volt megnyugodni. Lehet, hogy ez lenne a megfelelő pillant megbeszélni vele, amit Jaspertől hallott? Talán, teli hassal könnyebben fel tudná dolgozni a mondandómat – rágtam meg magamban a kérdést, aztán végül mély levegőt véve belevágtam.
- Futás közben gondolkoztam… - Isabella abbahagyta a rágást, aztán nagyot nyelve eltűntette a falatot a szájából.
- Miről?
- Nem kell félned tőlem – néztem egyenesen a szemébe, hogy tudja, igazat mondok. Bosszantott, hogy megint nem tudom eldönteni, hogy az arckifejezése rémült vagy meglepett-e. Sokszor zavart, hogy mások fejébe látok, és annyi hang zsong a fejemben, de Isabella esetében bármit megadtam volna, hogy tudjam, mikor mire gondol.
- Már miért félnék? – kérdezte halkan, de biztos voltam benne, hogy pontosan tudja, mire gondolok. Talán, túl kínos volt neki ez a beszélgetés, de amilyen kedves volt, azt is kinéztem belőle, hogy az én nem létező lelkemet próbálja megóvni a sérülésektől. Annyiban hagyhattam volna a dolgot ezzel, és meg is fordult a fejemben, hogy ezt teszem, mégis folytattam.
- Tudom, hogy Jasper miket mondott… - kezdtem szuggerálni az asztalt, mert nem bírtam volna elviselni, ha Isabella arcán félelmet látnék, amit én okozok.
- Nem mondott semmi olyat, ami miatt félnék tőled – felelte, de a megugrott pulzusszáma egészen másról árulkodott számomra.
- Nem tudsz jól hazudni… - ült ki elkeseredett mosoly az arcomra.
- Nem is hazudok! – Isabella védekező hangja nevetésre késztetett. Tényleg ő volt a világ legönzetlenebb embere, de nálam nem jött be a kegyes füllentés. Egy két lábon járó hazugságvizsgáló-gép voltam, aki hallotta a heves szívverését, látta az apró verejtékcseppeket a homlokán és észrevette, hogy a bőrszíne egy teljes árnyalatnyit sötétedett az arcába toluló vér miatt.
- Azt mondta, úgy tekintek rád, mintha a tulajdonom lennél… – szólaltam meg rekedten, miközben újra végigpörög a fejemben Jasper és Isabella beszélgetése. – És azt is láttam, hogyan reagáltál erre – öntött el a szomorúság érzése, és önkéntelenül is felnéztem Isabellára. Mintha együttérzést láttam volna az arcán, de a gondolat, hogy sajnál engem, elég megalázó volt, ezért inkább ismét magyarázni kezdtem. – Tudnod kell, hogy ez ösztönös nálam. Nem akarlak birtokolni téged. Csak… Szeretlek a közelemben tudni, mert akkor biztonságban vagy. Nem tudom, miért, de… úgy érzem, hogy meg kell védjelek mindentől – próbáltam megértetni vele, miközben elragadott a hév. Tudtam, hogy nem kéne ennyire kiadnom magam, mert csak megijesztem ezzel Isabellát, de képtelen voltam visszafogni magam. A légzése felgyorsult, és még inkább elpirult – valószínűleg, megrémítette a túlzott, szinte beteges ragaszkodásom, csak nem tudta, hogy mondja ezt el nekem.
- Azt is mondta, hogy féltékeny vagy… - suttogta halálra vált hangon. Tényleg félt tőlem, de nem tudtam, mit tehetnék ez ellen. Csak a szavamat adhattam, hogy nem fogok ártani neki, bármit is diktálnak az ösztöneim, de nem volt túl valószínű, hogy az ígéretem bármit is számított volna neki. Lehunytam a szememet és igyekeztem nem kimutatni, mennyire fáj ez az egész.
- Alice, mondanom kell valamit… - A fentről jövő hangok új irányba terelték a gondolataimat. Jasper tényleg elhatározta magát, és épp most készült bevallani Alice-nek, hogy véleménye szerint, Isabella gyengéd érzelmeket táplál az irányába. A gondolatai feszültek voltak, mert fogalma sem volt róla, hogyan reagál majd a húgom. Dühkitörésre számított, vagy arra, hogy Alice teljesen kiborul majd, és depressziós lesz, amiért a legjobb – és egyetlen – barátnője ilyesmit érez a párja iránt.
- Jasper miatt csak szenvedni fogsz. Ő Alice-t szereti – mondtam ki, ami eszembe jutott, miközben ismét Isabellára néztem. Bármilyen féltékeny is voltam a fivéremre, nem kételkedtem abban, hogy a húgomba szerelmes. Ha éppen józanul gondolkoztam, pontosan tudtam, hogy nem tehet arról, hogy Isabella szíve őt fogadta magába. Ez csak egy szerencsétlen véletlen.
Isabella arcizmai megfeszültek, amiből arra következtettem, hogy dühös lett. Nem akartam felbosszantani, de az igazságot tudnia kellett, hogy ne sérüljön meg nagyon, ha Jasper visszautasítja.
- De… én… nem… vagyok… szerelmes… Jasperbe! – mondott ki minden szót külön hangsúllyal, de valószínűleg inkább magát győzködte, semmint engem. Pont azt csinálta, amit én tettem nemrég. Tagadta a nyilvánvalót. – Örülök, hogy Alice-t szereti, és remélem, hogy ez örökre így is marad – tette hozzá, de nem tudtam letörölni a kételkedés nyomait az arcomról.
- ...és… azt hiszem…, Isabella szerelmes belém – jött odafentről a vallomás hangja. Visszafojtott lélegzettel vártam a húgom válaszát, és felkészültem arra is, hogy esetleg meg kell védenem tőle Isabellát. Meglepetten pislantottam egyet, mikor hangos és szívből jövő kacaj tört elő a torkából.
- Szerelmes? Isabella? Beléd? – A hasát fogva indult el a lépcsők felé, miközben egész testében rázta a nevetés.
Nem értem… Nem is dühös… Lehet, hogy beleőrült a gondolatba? Ezt nem értem… - Jasper teljesen össze volt zavarodva, és már semmit sem értett.
Hallottad ezt? – kérdezte Alice érdeklődve, mikor meglátott minket Isabellával az asztalnál, aztán újra elröhögte magát. – Még hogy belé szerelmes! Jazzbe! Ennél őrültebb gondolatot…
- Mi ilyen vicces? – érdeklődött Isabella feszengve.
- A férfiak… – nyögte ki Alice jókedvűen. – Annyira… vakok… - kuncogott magában tovább. – Tényleg ennyire nem láttok a szemetektől, az istenért? – nézett rám kérdőn. – Hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy Isabella beléd szerelmes. Ezt még egy hülye is észrevenné… Te… Komolyan nem tudtad? – lepődött meg az én döbbenetemet látva. – Hű, bátyó, azt hiszem, lenne még mit tanulnotok a szerelemről…- Na gyere, én vak érzőm… Hadd beszélgessenek – ragadta meg Jasper kezét, aztán cinkosan rám kacsintott. – Gondolkozz el azon, mit is kéne most tenned – tanácsolta, de nekem még csak arra sem volt most erőm, hogy felháborodjak a kotnyelességén, mert teljesen lefagytam. Isabella… szerelmes… belém? Az lehetetlen! – ráztam aprót a fejemen. Hiszen, fél tőlem, és Jasper… és… én csak egy lelketlen vámpír vagyok. Hogy szerethetne?
- Mi volt ez az egész? – zökkentett ki a gondolataimból Isabella.
- Nem tudom… - hazudtam. Képtelen lettem volna erről beszélni most vele.
- Ugyan már! Tudom, hogy olvastál a gondolataikban! – húzta közelebb hozzám a székét, ami jelen pillanatban halálra rémített. Így is túl közel engedtem magamhoz, pedig nem lett volna szabad. Ha Alice-nek igaza van… Ha ez az őrültség mégis igaz…
- Alice szerint butaság, amit Jasper mondott neki, és másik elmélete van – mondtam annyit, amennyiből Isabella semmit sem tudhatott meg, de nem hagyta annyiban a dolgot.
- Mármint, mivel kapcsolatban? – Felugrottam a székemről, mert féltem, hogy kibukik belőlem a válasz. Nem beszélhettem Isabellának addig Alice feltevéséről, amíg nem voltam biztos benne. Ha elmondanám, és tévedés lenne az egész Isabella még őrültebbnek tartana, ha pedig igaz… Nos, azt a változatot még meg kellett emésztenem.
- Ezt… előbb át kell gondolnom – siettem ki az ebédlőből, és felrohantam a szobámba.
Miután beismertem magamnak, hogy szeretem Isabellát, kissé megnyugodtam. Legalább is, a gondolataim már nem csapongtak, és nem éreztem úgy, hogy egy méhkas van a fejemben. Tudtam, mit érzek, azt is, hogy lehetetlen megkapnom, amit akarok, és hogy mit kell tennem Isabella érdekében. De Alice megint teljesen összekavart bennem mindent. Ha Isabella mégis belém szeretett, az mindent megváltoztat. És semmin sem változtat…
Hogy lehet valami ennyire bonyolult? – ütöttem az öklömmel a könyvespolcom oldalába, ami megrezegett, és néhány könyv puffanva zuhant le padlóra.
- Edward, minden rendben? Bemehetek? – Gyorsan rendet tettem a szobában, aztán nyitottam csak ajtót Carlisle-nak.
- Persze, gyere! - léptem félre, hogy be tudjon jönni. – Segíthetek valamiben? – túrtam bele egy ideges mozdulattal a hajamba, de csak akkor jöttem rá, hogy lelepleződött a „jól vagyok” álcám, mikor felnéztem Carlisle-ra. Nem kérdezett semmit, csak nézett rám félredöntött fejjel, miközben azon elmélkedett, mi történhetett megint, és vajon mit tudna tenni értem, hogy jobban legyek. – Semmit – ráztam meg a fejemet. – Ezt most magamban kell tisztáznom. Miért jöttél? – tereltem a szót másra.
- Ó, igen! – emelte fel a kezét benne a mobiljával, mintha eddig megfeledkezett volna róla. – Tanyáékkal beszéltem, és téged kért a telefonhoz egy kicsit – adta át nekem a készüléket, aztán hátrahúzódott a falhoz. Tétovázva emeltem a fülemhez a kagylót – most nem volt kedves Tanya flörtöléséhez.
- Szia, Tanya! – köszöntem a lelki állapotomhoz képest illedelmes hangon. – Hogy vagy?
- Hűvös udvariassági kérdések, Edward? Tényleg nem lehetsz túl jó állapotban… - hallottam meg a női hangot a másik oldalon.
- Tökéletesen érzem magam – biztosítottam róla. – Egyébként is, én mindig udvarias vagyok – ráncoltam össze a homlokomat.
- Igen, de érdeklődően, nem pedig illendőségből – magyarázta meg az észrevételét. Túl jól ismert…
- Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy csak fáradt vagyok? – nevettem fel keserűen.
- Neked, Edward, bármit… - búgta a telefonba, mire megforgattam a szemeimet. Carlisle lesütött szemekkel elmosolyodott.
- Inkább mondd, mit szeretnél? – sürgettem. Isabella éppen a fürdőszobában készült elő a fürdéshez. Utána biztosan lefekszik, én pedig… Nem! Nem mászhatok fel megint az ablakába, hogy nézzem, ahogyan alszik. Megtiltom magamnak! Meg… Igen… Egyszerűen megtiltom!
- Edward, ott vagy? – Tanya hangja kissé ideges volt.
- Edward? – éreztem meg apám érintését a vállamon. Észre sem vettem, mikor lépett elém, ahogyan azt sem fogtam fel, hogy Tanya beszél hozzám.
- Jól vagyok – mondtam egyszerre mindkettejüknek. – Csak elgondolkoztam, bocsánat.
- Hallottál egyáltalán valamit abból, amit mondtam? – A női hang sértődöttnek tűnt.
- Megismételnéd, kérlek? – próbáltam meg elővenni a legkedvesebb hangomat, hogy megenyhítsem Tanyát.
- Rendben… Szóval, Carlisle mondta, hogy mi a helyzet, én pedig azon tűnődtem… - emelte fel a hangsúlyt Tanya, mintha azon gondolkozna, hogyan is mondja el, amit szeretne.
- Min tűnődtél?
- Szóval, esetleg, miután elkaptuk azt a vámpírt, eljöhetnél hozzánk egy kis időre nyaralni… vagy telelni. Attól függ, honnan nézzük – tréfálkozott, de a hangja valahogy nem volt túl vidám. Gyanakodva pillantottam apámra, aki hirtelen nagyon érdekesnek találta a cipőfűzőjét, de egy-egy gondolatfoszlányt nem tudott elrejteni előlem.
- Köszönöm, Tanya, de nem hiszem, hogy elfogadom a meghívásodat. Mondjuk úgy, hogy bárhogy is alakul, más terveim vannak – köszöntem meg visszafogottan.
- Rendben, de ha mégis meggondolnád magad… - kezdte, de – kivételesen – nem hagytam, hogy befejezze.
- Nem fogom.
- Oké, akkor majd nem sokára találkozunk – felelte, bár valószínűleg ő ezt még nem érezte lefutott meccsnek.
- Köszönöm – fújtattam Carlisle-ra meredve, miután kinyomtam a telefont. – Most majd megint rám mászik, én meg győzhetem levakarni magamról anélkül, hogy megbántanám. Pedig már egész jól kijöttünk egymással, és kezdte felfogni, hogy nincs esélye – bosszankodtam.
- Úgy gondolom, meg kéne fontolnod a dolgot. Talán egy kis kikapcsolódás tényleg segítene – próbálkozott Carlisle halk hangon.
- Miért kell beleszólnotok az életembe? Már jócskán felnőtt vagyok, magam is el tudom dönteni, hogy mi a jó nekem! – csattantam fel, aztán ahogy apám szemébe néztem, hirtelen olyan komikussá vált ez a jelenet. A nevetés egyszerre tört ki belőlünk, én pedig hitetlenkedve ráztam meg a fejemet.
- Nem hittem volna, hogy egyszer ezt is megérjük – ütögette meg a vállamat Carlisle. – Ez most tényleg olyan volt, mintha egy átlagos tinédzserfiú átlagos apja lennék – mosolygott rám olyan meleg mosollyal, ami miatt elszállt minden bosszúságom.
Isabellának köszönhetően tényleg úgy éreztem magam, mintha csak egy átlagos tizenhét éves srác lennék. De nem felejthettem el, hogy ez csak a látszat…
HA VALAKI MEGKÉRDEZTE VOLNA TŐLEM, hogy melyik volt életem legjobb délutánja, akkor biztos, hogy a mait mondtam volna. Teljesen átadtam magam a rohanásnak és a hátulról hozzám simuló női test közelsége okozta élvezetnek. A tudat, hogy Isabella félelem nélkül rám merte bízni magát, és még boldoggá is tette a velem való futás, egyszerűen jól esett. Több, mint jól…
Azt kívántam, bár más dolgokban is ennyire élvezhetném a bizalmát, nem csak abban, hogy nem fogok nekimenni egy fának véletlenül vagy nem bukom fel vele egy kőben. Nem akartam, hogy szeressen, mert az csak fájdalmat okozott volna neki, de azt sem akartam, hogy féljen tőlem.
Minél közelebb jártunk az alkonyathoz, annál jobban meg szerettem volna állítani az időt, de erre sajnos, még én sem voltam képes. Nem akartam elengedni a közelemből Isabellát és attól is tartottam, hogy ha meglátom a testvéreimet – Rosalie-t, Emmettet és Jaspert -, akkor újra elborítja az agyamat a vörös köd.
Végül persze, vissza kellett mennem a házhoz, és miután háromszor azt is körbefutottam, muszáj volt megállnom.
Mire az ajtóhoz értem, a feszültség teljesen átvette a testem felett az uralmat főleg az emeletről jövő gondolatoknak köszönhetően. Úgy tűnt, Jasperre rátört az igazmondás, és bár nem értettem egyet azzal, amit tenni készült, az Alice-szel való kapcsolatába nem szólhattam bele. Bár a reggeli beavatkozása után megérdemelné, hogy én is kotnyeleskedjek egy kicsit… - fogtam meg a kilincset mélyeket lélegezve.
- Valami baj van? – Isabella hangja csak még komorabbá tett, mert eszembe jutott, hogy vége a mi kis közös erdei kalandunknak, és mostantól én megint csak egy vámpír vagyok számára, aki ösztönösen a tulajdonának tekinti.
- Próbálok elég önuralmat összeszedni, hogy betartsam a parancsodat – mondtam el egy részét annak, amit éreztem.
- Menni fog. – A mosoly, amit kaptam, olyan bizakodó volt, hogy egy pillanatra magam is elhittem, így lesz. – Tudom, hogy szereted a testvéreidet.
- Nem is azzal van a gond… - hagyta el egy sóhaj a számat, majd kinyitottam Isabella előtt az ajtót.
Ő nem érthette, hogy milyen is ez. Hogy az eszem bármennyire is tudja, nem hozzám tartozik, a szívem pedig akármennyire is szereti a családomat, az ösztöneim túl erősek. Majdhogynem nehezebb volt visszafogni őket, mint a vérszomjamon uralkodni. Ha valaki hozzáért Isabellához, legszívesebben letéptem volna a karját, egy kedves mosoly miatt őrjöngeni volt kedvem, ha pedig arra gondoltam, hogy valaki más vonzalmat érez iránta, az is eszembe jutott, hogy ott helyben végzek vele.
Nem akartam uralni őt, nem akartam magamhoz láncolni, hogy boldogtalanná tegyem. Mégis az állatiasabb részem, amely a vámpírhoz tartozott, úgy érezte, hozzám tartozik, és minden más hímnemű személy potenciális ellenfél – ki jobban, ki kevésbé.
Ahogy beléptünk az előtérbe, anyám aggódó gondolatai máris megrohantak, ahogyan ő maga is.
Jól vagytok? Nem rémült halálra? És veled minden rendben, kisfiam? – nézett rám fürkésző tekintettel a összeomlás jeleit keresve. Szegénykém folyton azért aggódott, hogy ismét magamba fordulok és újra eszembe jut a Volturi – persze, nem volt alaptalan a félelme, én mégsem akartam, hogy szenvedjen miattam. Halvány mosolyt erőltetve az arcomra bólintottam, aztán az ebédlő felé vezettem Isabellát, mert apám ránk várt.
- Sajnálom. Már beszéltem Rosalie-val és biztosíthatlak róla, hogy többet ilyesmi nem fog előfordulni! – mentegetőzött, miután komor arccal végigtapogatta Isabella nyakát megvizsgálva a sérüléseit. Félrefordítottam a fejem, hogy ne kelljen látnom, ahogy hozzáér, mert lelkiismeret-furdalásom támadt, hogy még Carlisle-t is bántani vágyom ilyenkor.
- Tudom. De nem az ő hibája volt. Érthető, hogy hirtelen felkapta a vizet… - Isabella mentegetőzése hitetlenkedő hőbörgésre késztetett.
- Hihetetlen vagy… - ráztam aprót a fejemen, miközben próbáltam megérteni, hogy lehet valakiben ennyi jóság és együttérzés. Rosalie ujjnyomai még mindig ott díszelegtek Isabella nyakán, ő mégis védte a nővéremet a viselkedése miatt.
- Köszönöm, hogy ilyen elnéző vagy – mosolygott Carlisle Isabellára, aztán felém pislantott. – Rendesen megszidtam Rose-t, és igazán szégyelli magát. Majd, ha bocsánatot kér tőled is, ne légy vele szigorú, kérlek… - húzott ki egy széket Isabellának, aztán maga is leült a megszokott helyére.
- Biztosan éhes vagy már… Hozok neked valamit! – Esme végigsimított Isabella puhának és selymesnek látszó haján, aztán a konyha felé indult. – Normális az, hogy ez a lány ilyen sápadt? Mintha csak egy lenne közülünk… - Anyám gondolata iszonyattal töltött el, és apró borzongás futott át a hátamon. Aggódva fürkésztem Isabella bőrszínét, ami most tényleg elég halovány volt, de valószínűleg, csak a sok ijedtség miatt.
- Nos… – Carlisle az asztalra fektette a karjait, és összefűzte az ujjait. – Alice és Rosalie körülnéztek Port Angelesben. A vámpír nem tartózkodik a város területén, de követték a nyomait, és nagy a valószínűsége, hogy a Vancouver-szigeten időzik, és csak akkor jön át, ha áldozatot keres.
- De eddig csak két áldozat volt, nem? Ilyen ritkán eszik? – néztem apámra furcsállva a dolgot, és azonnal meg is kaptam tőle a választ – csak éppen hangok nélkül.
- Ti sem vadásztok minden nap… - szólalt meg Isabella. Zavartan próbáltam kevésbé ijesztően megfogalmazni a magyarázatomat magamban, mielőtt kimondtam volna. Valahogy bizarrnak tűnt Isabella előtt arról az oldalunkról beszélni, amelynek legszívesebben a létezését is letagadtam volna.
- A nomádok mások. Ők nem fogják vissza magukat. Esznek, amikor kedvük és lehetőségük van rá – mondtam ki végül hangosan. Apám kevésbé érezte kényelmetlenül magát a téma miatt, mert gondolkodás nélkül folytatta a gondolatmenetemet. Persze, neki nem volt oka a szégyenkezésre, hiszen az ő lelke ebből a szempontból is teljesen tiszta volt. Az enyémen viszont száradt már pár emberélet…
- Enni valószínűleg a szigeten eszik. Van ott pár erdős rész, ahol zavartalanul vadászhat. Port Angelesbe más áldozatokért jár át – nézett Isabellára, akinek az arca megfeszült egy pillanatra.
De ez még az előnyünkre is válhat – gondolkozott el apám, a fejében pedig már láttam is egy terv kialakulását. Egy egész érdekes tervét…
- Igen, azt hiszem, érdemes lenne megpróbálni – hümmögtem magam elé hangosan, miközben átgondoltam, milyen stratégiai pontokon lehetne felállítani őrséget.
- Azt hiszem, Isabella tudni szeretné, mire gondolunk… - zökkentett ki a tervezgetésből apám hangja. Isabella orránál apró ráncok jelentek meg a bosszankodástól, hogy nem tudja, miről van szó. Annyira vicces arcot vágott, hogy majdnem felnevettem, de végül megfegyelmezve magamat, elmeséltem Carlisle ötletét.
- Carlisle úgy gondolja, hogy ha kérünk egy kis segítséget, akkor figyelni tudjuk a parton azokat a helyeket, ahol átjöhet Port Angelesbe a szigetről, és ha szerencsénk van, el tudjuk kapni, mielőtt újra bántana valakit…
Felhívom még ma Tanyáékat – jutott eszébe apámnak, én pedig azonnal tolmácsoltam is hangosan, amit hallottam.
- Van néhány ismerősünk, akik valószínűleg segítenének ebben.
- Ismerősök? – Isabella egyik szemöldöke a magasba szaladt, de nem tudtam eldönteni, hogy a meglepetéstől vagy a gondolat iránti ellenszenvtől. – Mármint vámpírok? – A kérdése arra utalt, hogy a második. Bólintottam.
- Jól van fiúk, most már hagyjátok, hadd egyen – sétált be Esme Isabella vacsorájával, és mosolyogva tette le elé az asztalra. – Remélem, szereted… - fürkészte az arcát bizakodva. – Be kéne szereznem egy receptkönyvet. Holnap szólok is Alice-nek, hogy vegyen egyet, és akkor minden nap főzhetek valami finomat Isabellának. Szegénykém, biztosan éhezik közöttünk, egész nap nem is evett semmit a sok ijedelem miatt. Lehet, hogy ezért ilyen sápadt? – húzta fel Carlisle-t a helyéről, aztán az emelet felé vezette, hogy Isabella egészségi állapotáról beszéljen vele. Tényleg aggódott, de szerencsére nem volt oka rá. Az előttem ülő lány teljesen egészséges volt, még ha sápatag is. A háromszori diplomázás és a Carlisle mellett eltöltött orvosi gyakorlatok után úgy véltem, kiszúrnám, ha tényleg beteg lenne.
Isabella csendben enni kezdett, úgy láttam, ízlik neki a hamburger, amit kapott. Sokkal nyugodtabbnak látszott, mint délután. Talán, jót tett neki a futás, vagy csak épp elég ideje volt megnyugodni. Lehet, hogy ez lenne a megfelelő pillant megbeszélni vele, amit Jaspertől hallott? Talán, teli hassal könnyebben fel tudná dolgozni a mondandómat – rágtam meg magamban a kérdést, aztán végül mély levegőt véve belevágtam.
- Futás közben gondolkoztam… - Isabella abbahagyta a rágást, aztán nagyot nyelve eltűntette a falatot a szájából.
- Miről?
- Nem kell félned tőlem – néztem egyenesen a szemébe, hogy tudja, igazat mondok. Bosszantott, hogy megint nem tudom eldönteni, hogy az arckifejezése rémült vagy meglepett-e. Sokszor zavart, hogy mások fejébe látok, és annyi hang zsong a fejemben, de Isabella esetében bármit megadtam volna, hogy tudjam, mikor mire gondol.
- Már miért félnék? – kérdezte halkan, de biztos voltam benne, hogy pontosan tudja, mire gondolok. Talán, túl kínos volt neki ez a beszélgetés, de amilyen kedves volt, azt is kinéztem belőle, hogy az én nem létező lelkemet próbálja megóvni a sérülésektől. Annyiban hagyhattam volna a dolgot ezzel, és meg is fordult a fejemben, hogy ezt teszem, mégis folytattam.
- Tudom, hogy Jasper miket mondott… - kezdtem szuggerálni az asztalt, mert nem bírtam volna elviselni, ha Isabella arcán félelmet látnék, amit én okozok.
- Nem mondott semmi olyat, ami miatt félnék tőled – felelte, de a megugrott pulzusszáma egészen másról árulkodott számomra.
- Nem tudsz jól hazudni… - ült ki elkeseredett mosoly az arcomra.
- Nem is hazudok! – Isabella védekező hangja nevetésre késztetett. Tényleg ő volt a világ legönzetlenebb embere, de nálam nem jött be a kegyes füllentés. Egy két lábon járó hazugságvizsgáló-gép voltam, aki hallotta a heves szívverését, látta az apró verejtékcseppeket a homlokán és észrevette, hogy a bőrszíne egy teljes árnyalatnyit sötétedett az arcába toluló vér miatt.
- Azt mondta, úgy tekintek rád, mintha a tulajdonom lennél… – szólaltam meg rekedten, miközben újra végigpörög a fejemben Jasper és Isabella beszélgetése. – És azt is láttam, hogyan reagáltál erre – öntött el a szomorúság érzése, és önkéntelenül is felnéztem Isabellára. Mintha együttérzést láttam volna az arcán, de a gondolat, hogy sajnál engem, elég megalázó volt, ezért inkább ismét magyarázni kezdtem. – Tudnod kell, hogy ez ösztönös nálam. Nem akarlak birtokolni téged. Csak… Szeretlek a közelemben tudni, mert akkor biztonságban vagy. Nem tudom, miért, de… úgy érzem, hogy meg kell védjelek mindentől – próbáltam megértetni vele, miközben elragadott a hév. Tudtam, hogy nem kéne ennyire kiadnom magam, mert csak megijesztem ezzel Isabellát, de képtelen voltam visszafogni magam. A légzése felgyorsult, és még inkább elpirult – valószínűleg, megrémítette a túlzott, szinte beteges ragaszkodásom, csak nem tudta, hogy mondja ezt el nekem.
- Azt is mondta, hogy féltékeny vagy… - suttogta halálra vált hangon. Tényleg félt tőlem, de nem tudtam, mit tehetnék ez ellen. Csak a szavamat adhattam, hogy nem fogok ártani neki, bármit is diktálnak az ösztöneim, de nem volt túl valószínű, hogy az ígéretem bármit is számított volna neki. Lehunytam a szememet és igyekeztem nem kimutatni, mennyire fáj ez az egész.
- Alice, mondanom kell valamit… - A fentről jövő hangok új irányba terelték a gondolataimat. Jasper tényleg elhatározta magát, és épp most készült bevallani Alice-nek, hogy véleménye szerint, Isabella gyengéd érzelmeket táplál az irányába. A gondolatai feszültek voltak, mert fogalma sem volt róla, hogyan reagál majd a húgom. Dühkitörésre számított, vagy arra, hogy Alice teljesen kiborul majd, és depressziós lesz, amiért a legjobb – és egyetlen – barátnője ilyesmit érez a párja iránt.
- Jasper miatt csak szenvedni fogsz. Ő Alice-t szereti – mondtam ki, ami eszembe jutott, miközben ismét Isabellára néztem. Bármilyen féltékeny is voltam a fivéremre, nem kételkedtem abban, hogy a húgomba szerelmes. Ha éppen józanul gondolkoztam, pontosan tudtam, hogy nem tehet arról, hogy Isabella szíve őt fogadta magába. Ez csak egy szerencsétlen véletlen.
Isabella arcizmai megfeszültek, amiből arra következtettem, hogy dühös lett. Nem akartam felbosszantani, de az igazságot tudnia kellett, hogy ne sérüljön meg nagyon, ha Jasper visszautasítja.
- De… én… nem… vagyok… szerelmes… Jasperbe! – mondott ki minden szót külön hangsúllyal, de valószínűleg inkább magát győzködte, semmint engem. Pont azt csinálta, amit én tettem nemrég. Tagadta a nyilvánvalót. – Örülök, hogy Alice-t szereti, és remélem, hogy ez örökre így is marad – tette hozzá, de nem tudtam letörölni a kételkedés nyomait az arcomról.
- ...és… azt hiszem…, Isabella szerelmes belém – jött odafentről a vallomás hangja. Visszafojtott lélegzettel vártam a húgom válaszát, és felkészültem arra is, hogy esetleg meg kell védenem tőle Isabellát. Meglepetten pislantottam egyet, mikor hangos és szívből jövő kacaj tört elő a torkából.
- Szerelmes? Isabella? Beléd? – A hasát fogva indult el a lépcsők felé, miközben egész testében rázta a nevetés.
Nem értem… Nem is dühös… Lehet, hogy beleőrült a gondolatba? Ezt nem értem… - Jasper teljesen össze volt zavarodva, és már semmit sem értett.
Hallottad ezt? – kérdezte Alice érdeklődve, mikor meglátott minket Isabellával az asztalnál, aztán újra elröhögte magát. – Még hogy belé szerelmes! Jazzbe! Ennél őrültebb gondolatot…
- Mi ilyen vicces? – érdeklődött Isabella feszengve.
- A férfiak… – nyögte ki Alice jókedvűen. – Annyira… vakok… - kuncogott magában tovább. – Tényleg ennyire nem láttok a szemetektől, az istenért? – nézett rám kérdőn. – Hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy Isabella beléd szerelmes. Ezt még egy hülye is észrevenné… Te… Komolyan nem tudtad? – lepődött meg az én döbbenetemet látva. – Hű, bátyó, azt hiszem, lenne még mit tanulnotok a szerelemről…- Na gyere, én vak érzőm… Hadd beszélgessenek – ragadta meg Jasper kezét, aztán cinkosan rám kacsintott. – Gondolkozz el azon, mit is kéne most tenned – tanácsolta, de nekem még csak arra sem volt most erőm, hogy felháborodjak a kotnyelességén, mert teljesen lefagytam. Isabella… szerelmes… belém? Az lehetetlen! – ráztam aprót a fejemen. Hiszen, fél tőlem, és Jasper… és… én csak egy lelketlen vámpír vagyok. Hogy szerethetne?
- Mi volt ez az egész? – zökkentett ki a gondolataimból Isabella.
- Nem tudom… - hazudtam. Képtelen lettem volna erről beszélni most vele.
- Ugyan már! Tudom, hogy olvastál a gondolataikban! – húzta közelebb hozzám a székét, ami jelen pillanatban halálra rémített. Így is túl közel engedtem magamhoz, pedig nem lett volna szabad. Ha Alice-nek igaza van… Ha ez az őrültség mégis igaz…
- Alice szerint butaság, amit Jasper mondott neki, és másik elmélete van – mondtam annyit, amennyiből Isabella semmit sem tudhatott meg, de nem hagyta annyiban a dolgot.
- Mármint, mivel kapcsolatban? – Felugrottam a székemről, mert féltem, hogy kibukik belőlem a válasz. Nem beszélhettem Isabellának addig Alice feltevéséről, amíg nem voltam biztos benne. Ha elmondanám, és tévedés lenne az egész Isabella még őrültebbnek tartana, ha pedig igaz… Nos, azt a változatot még meg kellett emésztenem.
- Ezt… előbb át kell gondolnom – siettem ki az ebédlőből, és felrohantam a szobámba.
Miután beismertem magamnak, hogy szeretem Isabellát, kissé megnyugodtam. Legalább is, a gondolataim már nem csapongtak, és nem éreztem úgy, hogy egy méhkas van a fejemben. Tudtam, mit érzek, azt is, hogy lehetetlen megkapnom, amit akarok, és hogy mit kell tennem Isabella érdekében. De Alice megint teljesen összekavart bennem mindent. Ha Isabella mégis belém szeretett, az mindent megváltoztat. És semmin sem változtat…
Hogy lehet valami ennyire bonyolult? – ütöttem az öklömmel a könyvespolcom oldalába, ami megrezegett, és néhány könyv puffanva zuhant le padlóra.
- Edward, minden rendben? Bemehetek? – Gyorsan rendet tettem a szobában, aztán nyitottam csak ajtót Carlisle-nak.
- Persze, gyere! - léptem félre, hogy be tudjon jönni. – Segíthetek valamiben? – túrtam bele egy ideges mozdulattal a hajamba, de csak akkor jöttem rá, hogy lelepleződött a „jól vagyok” álcám, mikor felnéztem Carlisle-ra. Nem kérdezett semmit, csak nézett rám félredöntött fejjel, miközben azon elmélkedett, mi történhetett megint, és vajon mit tudna tenni értem, hogy jobban legyek. – Semmit – ráztam meg a fejemet. – Ezt most magamban kell tisztáznom. Miért jöttél? – tereltem a szót másra.
- Ó, igen! – emelte fel a kezét benne a mobiljával, mintha eddig megfeledkezett volna róla. – Tanyáékkal beszéltem, és téged kért a telefonhoz egy kicsit – adta át nekem a készüléket, aztán hátrahúzódott a falhoz. Tétovázva emeltem a fülemhez a kagylót – most nem volt kedves Tanya flörtöléséhez.
- Szia, Tanya! – köszöntem a lelki állapotomhoz képest illedelmes hangon. – Hogy vagy?
- Hűvös udvariassági kérdések, Edward? Tényleg nem lehetsz túl jó állapotban… - hallottam meg a női hangot a másik oldalon.
- Tökéletesen érzem magam – biztosítottam róla. – Egyébként is, én mindig udvarias vagyok – ráncoltam össze a homlokomat.
- Igen, de érdeklődően, nem pedig illendőségből – magyarázta meg az észrevételét. Túl jól ismert…
- Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy csak fáradt vagyok? – nevettem fel keserűen.
- Neked, Edward, bármit… - búgta a telefonba, mire megforgattam a szemeimet. Carlisle lesütött szemekkel elmosolyodott.
- Inkább mondd, mit szeretnél? – sürgettem. Isabella éppen a fürdőszobában készült elő a fürdéshez. Utána biztosan lefekszik, én pedig… Nem! Nem mászhatok fel megint az ablakába, hogy nézzem, ahogyan alszik. Megtiltom magamnak! Meg… Igen… Egyszerűen megtiltom!
- Edward, ott vagy? – Tanya hangja kissé ideges volt.
- Edward? – éreztem meg apám érintését a vállamon. Észre sem vettem, mikor lépett elém, ahogyan azt sem fogtam fel, hogy Tanya beszél hozzám.
- Jól vagyok – mondtam egyszerre mindkettejüknek. – Csak elgondolkoztam, bocsánat.
- Hallottál egyáltalán valamit abból, amit mondtam? – A női hang sértődöttnek tűnt.
- Megismételnéd, kérlek? – próbáltam meg elővenni a legkedvesebb hangomat, hogy megenyhítsem Tanyát.
- Rendben… Szóval, Carlisle mondta, hogy mi a helyzet, én pedig azon tűnődtem… - emelte fel a hangsúlyt Tanya, mintha azon gondolkozna, hogyan is mondja el, amit szeretne.
- Min tűnődtél?
- Szóval, esetleg, miután elkaptuk azt a vámpírt, eljöhetnél hozzánk egy kis időre nyaralni… vagy telelni. Attól függ, honnan nézzük – tréfálkozott, de a hangja valahogy nem volt túl vidám. Gyanakodva pillantottam apámra, aki hirtelen nagyon érdekesnek találta a cipőfűzőjét, de egy-egy gondolatfoszlányt nem tudott elrejteni előlem.
- Köszönöm, Tanya, de nem hiszem, hogy elfogadom a meghívásodat. Mondjuk úgy, hogy bárhogy is alakul, más terveim vannak – köszöntem meg visszafogottan.
- Rendben, de ha mégis meggondolnád magad… - kezdte, de – kivételesen – nem hagytam, hogy befejezze.
- Nem fogom.
- Oké, akkor majd nem sokára találkozunk – felelte, bár valószínűleg ő ezt még nem érezte lefutott meccsnek.
- Köszönöm – fújtattam Carlisle-ra meredve, miután kinyomtam a telefont. – Most majd megint rám mászik, én meg győzhetem levakarni magamról anélkül, hogy megbántanám. Pedig már egész jól kijöttünk egymással, és kezdte felfogni, hogy nincs esélye – bosszankodtam.
- Úgy gondolom, meg kéne fontolnod a dolgot. Talán egy kis kikapcsolódás tényleg segítene – próbálkozott Carlisle halk hangon.
- Miért kell beleszólnotok az életembe? Már jócskán felnőtt vagyok, magam is el tudom dönteni, hogy mi a jó nekem! – csattantam fel, aztán ahogy apám szemébe néztem, hirtelen olyan komikussá vált ez a jelenet. A nevetés egyszerre tört ki belőlünk, én pedig hitetlenkedve ráztam meg a fejemet.
- Nem hittem volna, hogy egyszer ezt is megérjük – ütögette meg a vállamat Carlisle. – Ez most tényleg olyan volt, mintha egy átlagos tinédzserfiú átlagos apja lennék – mosolygott rám olyan meleg mosollyal, ami miatt elszállt minden bosszúságom.
Isabellának köszönhetően tényleg úgy éreztem magam, mintha csak egy átlagos tizenhét éves srác lennék. De nem felejthettem el, hogy ez csak a látszat…
2010. augusztus 27., péntek
Édes kötelék - Leah története
Még a találkozó előtt elkezdtem írni ezt a fejezetet, csak nem volt időm befejezni, de most sikerült. :)
5. fejezet
- Utána kéne mennünk – lépett mellém Jacob.
A földön feküdtem mancsaimat az orromra fektetve, és úgy éreztem, sem erőm, sem kedvem ahhoz, hogy megmozduljak – vagy hogy egyáltalán éljek. Emma halálra rémült tőlem, nem tudja elfogadni azt, ami vagyok és engem sem. Most már biztos, hogy el fog menni és soha többé látni sem akar majd – nyüszköltem fel hangosan.
- Leah, szedd össze magad! – hagyta el sóhaj az alfám száját. – Sötét van, még baja esik az erdőben egyedül… - mondta ki végül azt, amiről biztosan tudta, hogy hatni fog rám. Bármilyen szörnyen is éreztem magam, az volt a legfontosabb, hogy Emmát biztonságban tudjam.
Lomha mozdulatokkal tápászkodtam fel, aztán megvártam, amíg Jake eloltja a fáklyákat és átváltozik farkassá, majd követtem őt a fák között a sötétben. A szemeinknek nem volt szüksége mesterséges fényre – tökéletesen láttunk éjszaka is.
Túl lesz rajta, csak kell neki egy kis idő, amíg megemészti – próbált meg Jacob vigasztalni futás közben.
Nem akarok beszélgetni – jelentettem ki azonnal. Semmi szükségem nem volt a sajnálatára.
Nem sajnállak! – tiltakozott azonnal Jacob, de a gondolatai mást sugalltak felém. Igyekeztem nem foglalkozni vele, csak követtem Emma illatát. Szerencsére a Black-ház felé haladt, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy tudatosan vagy csak a véletlennek köszönhetően. Mikor beértük, lemaradtunk annyira, hogy vigyázni tudjunk rá, de ne vegyen észre minket.
Az arca olyan riadtnak tűnt, hogy a látványa furcsa keserűséget okozott a torkomban, és valahányszor megreccsent egy ág a közelben, felgyorsuló szívveréssel nézett körbe, mintha azt várná, hogy egy hatalmas farkas – vagyis én – ráveti magát az egyik bokorból.
Mikor kiért a fák közül, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, és futva indult tovább a házhoz, melyet a még mindig égő tábortűz lángjai megvilágítottak. Azt sem csodáltam volna, ha azonnal felkapja a bőröndjét, karon ragadja a testvérét, aztán eltűnnek az éjszakában, hogy soha többé ne is lásson engem.
Ahogy biztonságban tudhattam őt, újra leheveredtem egy fa alá. A küldetésemet teljesítettem, most már ráértem sajnálni magam, hogy elvesztettem azt a cseppnyi reményemet is, ami alig egy órával ezelőtt még felmelegítette a szívemet. Olyan bolond voltam! Annyira szörnyen bolond!
Tartottam tőle, hogyan reagál majd Emma, ha bevallok neki mindent, mégis ott pislákolt bennem az édes gondolat, hogy talán, el tud fogadni engem, ha nem is a párjának, ahogyan én szeretném, de legalább a barátjának. De nem. A Sors még ezt is sajnálja tőlem!
Elég legyen már a nyafogásból! – Jacob parancsoló hangjára összerezzentem. – Sam esetében még elnéztem, mert az számodra egy lehetetlen és megoldhatatlan helyzet volt, de most nem vagyok hajlandó végighallgatni, hogy milyen szörnyű neked! Szedd össze magad, és szerezd meg, ami a tiéd! – néztek rám szigorúan a nagy farkasszemek. – És ezt Alfaként parancsolom neked! – tette hozzá, mikor nem mozdultam. Döbbenten meredtem rá, miközben a lábaim önkéntelenül begörbültek, hogy talpra nyomjam magam.
Te komolyan… Tényleg képes voltál nekem magánügyben parancsolni? – A meglepettségem egy másodperc alatt váltott át dühbe, bár az alfai szó ellen nem tudtam semmit sem tenni. Olyan dolgokban, amik nem érintették közvetlenül a falka ügyeit, még soha nem adott sem Sam, sem Jacob parancsot – tiszteletben tartották ilyen módon a magánélet szentségét, ha már gondolati szinten képtelenek voltunk erre.
Muszáj, ha ennyire tehetetlen vagy – prüszkölt felém bosszúsan Jacob. – Igen, megijedt, igen, valószínűleg, kell neki egy kis idő, míg feldolgozza, de az istenért! Ő a bevésődésed! Azt hiszed, hogy a Sors azért választotta, hogy aztán elhagyjon? Hagyd abba az önsajnálatot, és küzdj! – Tudtam, hogy Jacobnak igaza van, mégis sértetten emeltem magasba a fejemet.
Magamtól is megtenném, nincs szükségem a parancsaidra! – feleltem büszkén, aztán elindultam a házunk felé, hogy beszerezzek egy új ruhát, amit emberként felvehetek majd. Pontosan tudtam, hogy Jacob mikor változott át emberré, mert hirtelen elhallgattak a gondolatai. Mégis, mi a fenét képzel magáról? Ő ad nekem parancsokat, aki hónapokon keresztül nyafogott Bella Swan miatt?
Futva tettem meg az utat a fák közül a szobámig, miután emberi alakot öltöttem, aztán meztelenül vetettem magam az ágyamra. Anyám és Seth szerencsére már aludtak, így nem futottam össze senkivel. Nyüglődve forgolódtam egyik oldalamról a másikra, míg végül hason kötöttem ki fejemet a párnámba fúrva.
Vajon Emma most mire gondolhat? Biztosan nem tud elaludni a félelemtől… Vagy ha mégis, akkor rémálom gyötri, amelyben farkasok üldözik. De az is lehet, hogy már csomagol. Bár akkor Jacob biztosan felhívna… Ugye? – ültem fel zihálva a rettegéstől. Hosszú percekig csak azon kattogott az agyam, mit is kéne most tennem, de olyan szörnyen bizonytalannak éreztem magam.
Már éppen fel akartam pattanni, hogy visszamenjek a Black házhoz, mikor a halk zörej összerántotta a tagjaimat. Bár egyedül voltam, mégis elpirultam a gyengeségemtől. Az újabb zörgés az ablakra vonta a figyelmemet – apró köveket dobált valaki az üvegnek. Gyorsan felkaptam az alvópólómat, aztán odasiettem, és kitártam az ablaktáblát. A szemeim döbbenten kerekedtek el, a szívem pedig kihagyott egy dobbanást, aztán újra megindult, csak ezúttal gyorsabban.
Emma az ujjait tördelve toporgott odalent. A szája elnyílt egy pillanatra, aztán ismét becsukódott. Meg akartam szólalni, megkérdezni, hogy mit keres itt, miért jött, de képtelen voltam rá. Túlságosan féltem attól, hogy a válasz az lesz, búcsúzni jött.
Csak néztem őt magamba vésve a látványát, hogy ha elmegy, akkor is emlékezzek minden porcikájára. A bőre barackszínére, az ajkai rózsásságára, a tengerkék tekintet kavargására.
- Ne menj el! – tört ki belőlem, mielőtt még átgondolhattam volna, mit is mondok. Emma vonásai értetlenné váltak.
- Tessék? – Idegesen néztem körbe, aztán hirtelen ötlettől vezérelve kinyújtottam a kezemet.
- Várj meg ott, ne mozdulj! – kértem, aztán átlendítettem a lábamat a párkányon, és ugrottam. A halk tiltakozó sikoly csak tompán jutott el a tudatomig, miközben a talpam földet ért. Emma halálra váltan bámult rám tátott szájjal.
- Te… te tiszta őrült vagy – rázott aprót a fején, én pedig rájöttem, hogy már megint megijesztettem.
- Sajnálom… Nem akartam a frászt hozni rád. Nem eshet bajom – mosolyodtam el feszengve. – Csak féltem, hogy megint elrohansz… - ismertem be.
- Nem fogok. – A halk motyogás alig jutott el a fülemig, de mégis izgatott reménnyel töltött el.
- Sajnálom, hogy megijesztettelek. Sosem bántanálak, ugye, tudod? Ez… Én nem tehetek arról, mi vagyok – tártam szét a karjaimat. – Nem én kértem, egyszerűen csak így születtem, ezekkel a génekkel. A bevésődést sem akartam – ráztam meg a fejemet teljesen beleélve magam a magyarázkodásba. – De… Most már megtörtént. Nem tudom visszacsinálni, és… Nekem muszáj a közeledben lennem, érted? A gondolat, hogy elmész, hogy nem láthatlak… - Zihálva kapkodtam a levegőt, mert a lelki szemeim előtt megjelent a láthatatlan madzag, ahogy egyre inkább megfeszül, és mivel nem tud elpattanni, kitépi a mellkasomból a szívemet.
- Ez az egész egy őrület! – sóhajtott fel Emma, miközben fel-alá kezdett járkálni. – Az előbb lefeküdtem az ágyra, és azt vártam, hogy majd felébredek, mert csak álmodtam. De ez a valóság, igaz? – nézett rám kétségbeesett szemekkel, mintha attól félne, megőrült. Pontosan tudtam, mit érezhet, mert mikor először átváltoztam, én is azt hittem, elveszítettem a józan eszemet.
- Igen, ez a valóság – biztosítottam az ép elméjéről. Halkan felnevetett, de nem tűnt valami boldognak a csilingelő hang. – Biztosan szükséged van egy kis időre, hogy feldolgozd, de, kérlek, amíg ez nem történik meg, ne menj el! – Tudtam, hogy szánalmas a könyörgésem, de egyszerűen fogalmam sem volt, mi mást tehetnék.
- Nem tudom, mit fogok tenni – rázta meg a fejét. – Most már semmiben sem vagyok biztos – újabb ideges nevetés tört elő a torkából, aztán hirtelen felnézett rám. – De ugye, nem bántotok senkit? Mármint… A történetek a vérfarkasokról, amiket a tévében láttam… - pirult el, mintha szégyellné a vádaskodását, de úgy érezné, mégis muszáj rákérdeznie.
- Mi nem vérfarkasok, hanem alakváltók vagyunk – fejtettem ki. – Nincs hatással ránk a telihold, nem harapunk meg embereket, és tudjuk irányítani magunkat farkasként is – soroltam, bár azt elhallgattam, hogy a fiatal farkasoknak még nehezen megy az önkontroll. – Szóval, nem, nem bántjuk az embereket.
- Rachel tudja? – jött az újabb kérdés.
- Igen. Paul is farkas, Rachel a bevésődése – feleltem, mire elkerekedtek a szemei.
- Paul, Jacob, te… Van még valaki? – számolta az ujjain.
- Sam, Embry, Quil, Jared, Seth, Collin, Brady és még páran, akikkel még nem találkoztál – soroltam, mire a döbbenet még inkább eluralkodott a finom vonásokon. Kellett pár pillanat, amíg Emma megemészti a hallottakat, és én megadtam neki ezt az időt.
- És Cullenék? – A névre megrándult az egyik arcizmom. – Az alacsony lánnyal beszélgettem, és olyan… fura volt… Kedves, mégis… ijesztő – borzongott meg Emma.
- Ők nem farkasok. De… nem is emberek – próbáltam finoman megfogalmazni a dolgot, de nem hagyta annyiban.
- Nem emberek? – nézett rám nagy, kíváncsi szemekkel. Mint egy kisgyerek, aki retteg az ágy alatt lakó rémtől, mégis lehajol, hogy megnézze őt.
- Ők, nos… Vámpírok – nyögtem ki. A döbbenet egyértelmű volt Emma arcán, de most legalább nem szaladt el. – De csak állati vért isznak – tettem hozzá gyorsan. Bár számomra ez a tény nem sokat változtatott az ellenszenvemen, azt nem akartam, hogy Emma féljen tőlük.
- Azt hiszem, le kell ülnöm – indult el tántorogva a veranda lépcsőihez, aztán lerogyott az egyik fokra. Nagyot sóhajtva mentem utána.
- Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az egészbe. Hidd el, ha tehetném, visszacsinálnám, csak hogy tudatlanul boldogabb lehess. De nem tudom – szorult össze a mellkasom. Vártam, hogy Emma majd mond valamit, de csak a tenyerébe hajtotta az arcát. Jó pár percig ültünk teljesen csendben – nem akartam megzavarni őt a gondolkodásban, bár majd belehaltam a vágyba, hogy tudjam, min jár az esze.
- Két hétig tart a szünet, addig itt tudok maradni, majd ráveszem Dave-et – szólalt meg végül, mire kiszáradó szájjal nyeltem egyet. – Utána…
- Utána? – kérdeztem azonnal, és megmarkoltam a lépcső szélét.
- Azt majd akkor eldöntöm – nézett a szemembe. – Addig van időd megmutatni nekem, hogy miért maradjak. De nem ígérek semmit! – rázott aprót a fején.
- Egy esély nekem bőven elég – villantottam rá a fogaimat egy mosoly keretében.
5. fejezet
- Utána kéne mennünk – lépett mellém Jacob.
A földön feküdtem mancsaimat az orromra fektetve, és úgy éreztem, sem erőm, sem kedvem ahhoz, hogy megmozduljak – vagy hogy egyáltalán éljek. Emma halálra rémült tőlem, nem tudja elfogadni azt, ami vagyok és engem sem. Most már biztos, hogy el fog menni és soha többé látni sem akar majd – nyüszköltem fel hangosan.
- Leah, szedd össze magad! – hagyta el sóhaj az alfám száját. – Sötét van, még baja esik az erdőben egyedül… - mondta ki végül azt, amiről biztosan tudta, hogy hatni fog rám. Bármilyen szörnyen is éreztem magam, az volt a legfontosabb, hogy Emmát biztonságban tudjam.
Lomha mozdulatokkal tápászkodtam fel, aztán megvártam, amíg Jake eloltja a fáklyákat és átváltozik farkassá, majd követtem őt a fák között a sötétben. A szemeinknek nem volt szüksége mesterséges fényre – tökéletesen láttunk éjszaka is.
Túl lesz rajta, csak kell neki egy kis idő, amíg megemészti – próbált meg Jacob vigasztalni futás közben.
Nem akarok beszélgetni – jelentettem ki azonnal. Semmi szükségem nem volt a sajnálatára.
Nem sajnállak! – tiltakozott azonnal Jacob, de a gondolatai mást sugalltak felém. Igyekeztem nem foglalkozni vele, csak követtem Emma illatát. Szerencsére a Black-ház felé haladt, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy tudatosan vagy csak a véletlennek köszönhetően. Mikor beértük, lemaradtunk annyira, hogy vigyázni tudjunk rá, de ne vegyen észre minket.
Az arca olyan riadtnak tűnt, hogy a látványa furcsa keserűséget okozott a torkomban, és valahányszor megreccsent egy ág a közelben, felgyorsuló szívveréssel nézett körbe, mintha azt várná, hogy egy hatalmas farkas – vagyis én – ráveti magát az egyik bokorból.
Mikor kiért a fák közül, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, és futva indult tovább a házhoz, melyet a még mindig égő tábortűz lángjai megvilágítottak. Azt sem csodáltam volna, ha azonnal felkapja a bőröndjét, karon ragadja a testvérét, aztán eltűnnek az éjszakában, hogy soha többé ne is lásson engem.
Ahogy biztonságban tudhattam őt, újra leheveredtem egy fa alá. A küldetésemet teljesítettem, most már ráértem sajnálni magam, hogy elvesztettem azt a cseppnyi reményemet is, ami alig egy órával ezelőtt még felmelegítette a szívemet. Olyan bolond voltam! Annyira szörnyen bolond!
Tartottam tőle, hogyan reagál majd Emma, ha bevallok neki mindent, mégis ott pislákolt bennem az édes gondolat, hogy talán, el tud fogadni engem, ha nem is a párjának, ahogyan én szeretném, de legalább a barátjának. De nem. A Sors még ezt is sajnálja tőlem!
Elég legyen már a nyafogásból! – Jacob parancsoló hangjára összerezzentem. – Sam esetében még elnéztem, mert az számodra egy lehetetlen és megoldhatatlan helyzet volt, de most nem vagyok hajlandó végighallgatni, hogy milyen szörnyű neked! Szedd össze magad, és szerezd meg, ami a tiéd! – néztek rám szigorúan a nagy farkasszemek. – És ezt Alfaként parancsolom neked! – tette hozzá, mikor nem mozdultam. Döbbenten meredtem rá, miközben a lábaim önkéntelenül begörbültek, hogy talpra nyomjam magam.
Te komolyan… Tényleg képes voltál nekem magánügyben parancsolni? – A meglepettségem egy másodperc alatt váltott át dühbe, bár az alfai szó ellen nem tudtam semmit sem tenni. Olyan dolgokban, amik nem érintették közvetlenül a falka ügyeit, még soha nem adott sem Sam, sem Jacob parancsot – tiszteletben tartották ilyen módon a magánélet szentségét, ha már gondolati szinten képtelenek voltunk erre.
Muszáj, ha ennyire tehetetlen vagy – prüszkölt felém bosszúsan Jacob. – Igen, megijedt, igen, valószínűleg, kell neki egy kis idő, míg feldolgozza, de az istenért! Ő a bevésődésed! Azt hiszed, hogy a Sors azért választotta, hogy aztán elhagyjon? Hagyd abba az önsajnálatot, és küzdj! – Tudtam, hogy Jacobnak igaza van, mégis sértetten emeltem magasba a fejemet.
Magamtól is megtenném, nincs szükségem a parancsaidra! – feleltem büszkén, aztán elindultam a házunk felé, hogy beszerezzek egy új ruhát, amit emberként felvehetek majd. Pontosan tudtam, hogy Jacob mikor változott át emberré, mert hirtelen elhallgattak a gondolatai. Mégis, mi a fenét képzel magáról? Ő ad nekem parancsokat, aki hónapokon keresztül nyafogott Bella Swan miatt?
Futva tettem meg az utat a fák közül a szobámig, miután emberi alakot öltöttem, aztán meztelenül vetettem magam az ágyamra. Anyám és Seth szerencsére már aludtak, így nem futottam össze senkivel. Nyüglődve forgolódtam egyik oldalamról a másikra, míg végül hason kötöttem ki fejemet a párnámba fúrva.
Vajon Emma most mire gondolhat? Biztosan nem tud elaludni a félelemtől… Vagy ha mégis, akkor rémálom gyötri, amelyben farkasok üldözik. De az is lehet, hogy már csomagol. Bár akkor Jacob biztosan felhívna… Ugye? – ültem fel zihálva a rettegéstől. Hosszú percekig csak azon kattogott az agyam, mit is kéne most tennem, de olyan szörnyen bizonytalannak éreztem magam.
Már éppen fel akartam pattanni, hogy visszamenjek a Black házhoz, mikor a halk zörej összerántotta a tagjaimat. Bár egyedül voltam, mégis elpirultam a gyengeségemtől. Az újabb zörgés az ablakra vonta a figyelmemet – apró köveket dobált valaki az üvegnek. Gyorsan felkaptam az alvópólómat, aztán odasiettem, és kitártam az ablaktáblát. A szemeim döbbenten kerekedtek el, a szívem pedig kihagyott egy dobbanást, aztán újra megindult, csak ezúttal gyorsabban.
Emma az ujjait tördelve toporgott odalent. A szája elnyílt egy pillanatra, aztán ismét becsukódott. Meg akartam szólalni, megkérdezni, hogy mit keres itt, miért jött, de képtelen voltam rá. Túlságosan féltem attól, hogy a válasz az lesz, búcsúzni jött.
Csak néztem őt magamba vésve a látványát, hogy ha elmegy, akkor is emlékezzek minden porcikájára. A bőre barackszínére, az ajkai rózsásságára, a tengerkék tekintet kavargására.
- Ne menj el! – tört ki belőlem, mielőtt még átgondolhattam volna, mit is mondok. Emma vonásai értetlenné váltak.
- Tessék? – Idegesen néztem körbe, aztán hirtelen ötlettől vezérelve kinyújtottam a kezemet.
- Várj meg ott, ne mozdulj! – kértem, aztán átlendítettem a lábamat a párkányon, és ugrottam. A halk tiltakozó sikoly csak tompán jutott el a tudatomig, miközben a talpam földet ért. Emma halálra váltan bámult rám tátott szájjal.
- Te… te tiszta őrült vagy – rázott aprót a fején, én pedig rájöttem, hogy már megint megijesztettem.
- Sajnálom… Nem akartam a frászt hozni rád. Nem eshet bajom – mosolyodtam el feszengve. – Csak féltem, hogy megint elrohansz… - ismertem be.
- Nem fogok. – A halk motyogás alig jutott el a fülemig, de mégis izgatott reménnyel töltött el.
- Sajnálom, hogy megijesztettelek. Sosem bántanálak, ugye, tudod? Ez… Én nem tehetek arról, mi vagyok – tártam szét a karjaimat. – Nem én kértem, egyszerűen csak így születtem, ezekkel a génekkel. A bevésődést sem akartam – ráztam meg a fejemet teljesen beleélve magam a magyarázkodásba. – De… Most már megtörtént. Nem tudom visszacsinálni, és… Nekem muszáj a közeledben lennem, érted? A gondolat, hogy elmész, hogy nem láthatlak… - Zihálva kapkodtam a levegőt, mert a lelki szemeim előtt megjelent a láthatatlan madzag, ahogy egyre inkább megfeszül, és mivel nem tud elpattanni, kitépi a mellkasomból a szívemet.
- Ez az egész egy őrület! – sóhajtott fel Emma, miközben fel-alá kezdett járkálni. – Az előbb lefeküdtem az ágyra, és azt vártam, hogy majd felébredek, mert csak álmodtam. De ez a valóság, igaz? – nézett rám kétségbeesett szemekkel, mintha attól félne, megőrült. Pontosan tudtam, mit érezhet, mert mikor először átváltoztam, én is azt hittem, elveszítettem a józan eszemet.
- Igen, ez a valóság – biztosítottam az ép elméjéről. Halkan felnevetett, de nem tűnt valami boldognak a csilingelő hang. – Biztosan szükséged van egy kis időre, hogy feldolgozd, de, kérlek, amíg ez nem történik meg, ne menj el! – Tudtam, hogy szánalmas a könyörgésem, de egyszerűen fogalmam sem volt, mi mást tehetnék.
- Nem tudom, mit fogok tenni – rázta meg a fejét. – Most már semmiben sem vagyok biztos – újabb ideges nevetés tört elő a torkából, aztán hirtelen felnézett rám. – De ugye, nem bántotok senkit? Mármint… A történetek a vérfarkasokról, amiket a tévében láttam… - pirult el, mintha szégyellné a vádaskodását, de úgy érezné, mégis muszáj rákérdeznie.
- Mi nem vérfarkasok, hanem alakváltók vagyunk – fejtettem ki. – Nincs hatással ránk a telihold, nem harapunk meg embereket, és tudjuk irányítani magunkat farkasként is – soroltam, bár azt elhallgattam, hogy a fiatal farkasoknak még nehezen megy az önkontroll. – Szóval, nem, nem bántjuk az embereket.
- Rachel tudja? – jött az újabb kérdés.
- Igen. Paul is farkas, Rachel a bevésődése – feleltem, mire elkerekedtek a szemei.
- Paul, Jacob, te… Van még valaki? – számolta az ujjain.
- Sam, Embry, Quil, Jared, Seth, Collin, Brady és még páran, akikkel még nem találkoztál – soroltam, mire a döbbenet még inkább eluralkodott a finom vonásokon. Kellett pár pillanat, amíg Emma megemészti a hallottakat, és én megadtam neki ezt az időt.
- És Cullenék? – A névre megrándult az egyik arcizmom. – Az alacsony lánnyal beszélgettem, és olyan… fura volt… Kedves, mégis… ijesztő – borzongott meg Emma.
- Ők nem farkasok. De… nem is emberek – próbáltam finoman megfogalmazni a dolgot, de nem hagyta annyiban.
- Nem emberek? – nézett rám nagy, kíváncsi szemekkel. Mint egy kisgyerek, aki retteg az ágy alatt lakó rémtől, mégis lehajol, hogy megnézze őt.
- Ők, nos… Vámpírok – nyögtem ki. A döbbenet egyértelmű volt Emma arcán, de most legalább nem szaladt el. – De csak állati vért isznak – tettem hozzá gyorsan. Bár számomra ez a tény nem sokat változtatott az ellenszenvemen, azt nem akartam, hogy Emma féljen tőlük.
- Azt hiszem, le kell ülnöm – indult el tántorogva a veranda lépcsőihez, aztán lerogyott az egyik fokra. Nagyot sóhajtva mentem utána.
- Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az egészbe. Hidd el, ha tehetném, visszacsinálnám, csak hogy tudatlanul boldogabb lehess. De nem tudom – szorult össze a mellkasom. Vártam, hogy Emma majd mond valamit, de csak a tenyerébe hajtotta az arcát. Jó pár percig ültünk teljesen csendben – nem akartam megzavarni őt a gondolkodásban, bár majd belehaltam a vágyba, hogy tudjam, min jár az esze.
- Két hétig tart a szünet, addig itt tudok maradni, majd ráveszem Dave-et – szólalt meg végül, mire kiszáradó szájjal nyeltem egyet. – Utána…
- Utána? – kérdeztem azonnal, és megmarkoltam a lépcső szélét.
- Azt majd akkor eldöntöm – nézett a szemembe. – Addig van időd megmutatni nekem, hogy miért maradjak. De nem ígérek semmit! – rázott aprót a fején.
- Egy esély nekem bőven elég – villantottam rá a fogaimat egy mosoly keretében.
2010. augusztus 3., kedd
Édes kötelék - Leah története - 4. fejezet
4. fejezet
Sompolygunk, sompolygunk? – Jacob jókedvű gondolataitól morgó hang hagyta el a számat. – Kerestelek, hogy beszéljünk Emmával, de eltűntél…
Talán, későbbre kéne halasztanunk – sóhajtottam fel. Amint elkezdtek szétszéledni az emberek úgy éjfél körül, én is eliszkoltam, szó szerint, fülem-farkam behúzva, mert rettegtem a rám váró beszélgetéstől. Azok után, hogy Emma csak úgy otthagyott engem, fura érzés tört rám – üres és hideg lett a mellkasomban. Pedig csak a kertig ment. Mi lesz velem, ha egy másik városig szalad előlem? Vagy egy másik országig?
Egyszer úgyis el kell mondanod neki. Akkor nem jobb, minél hamarabb túlesni rajta? Tudod, mint a sebtapasszal. Gyorsan ránt, kevésbé fáj – ült le az egyik fa tövébe Jacob.
Jah, de ha letépi a karodat is, akkor jobb inkább fent hagyni – ültem le mellé.
Egy ragtapasz, ami letépi az ember karját… Hmmm… Elég jól tapadhat – röhögött fel, mire a farkammal oldalba vágtam.
Tudod jól, hogy gondoltam.
Tudom. De akkor mit tervezel? Nem hagyhatod csak úgy elutazni. Hidd el, nem fog menni. Hiába akarnám elhagyni minden erőmmel Nessie-t, ha beledöglenék, akkor sem jutnék még egy mérföldnyire sem. Ő az én mágnesem. Magához vonz, és nem ereszt – ütögette hátba magát gondolatban, amiért képes volt ilyen szép hasonlatot kitalálni a bevésődésére.
Igazi költő vagy… - húztam el gúnyosan a számat.
Legalább akkor ne piszkálj, mikor segíteni akarok – vágta be a sértődöttet, mire megforgattam a szememet.
Oké, bocs.
Gonoszkodásod megbocsátva – vigyorodott el gondolatban. – Most pedig menjünk, és beszéljünk vele. Gyerünk, Leah! Légy férf… izé… Nah, tudod… - zavarodott össze, aztán felkászálódott a földről, és elvonult egy fa mögé átváltozni. Mély levegőt vettem, és követtem a példáját.
A házig egyáltalán nem szólaltunk meg, aminek örültem. Ha ki kellett volna nyitnom a számat, valószínűleg, kiadtam volna azt a keveset is, amit az eljegyzési vacsorán megettem. Úgy éreztem, a gyomrom mogyorónyira zsugorodott össze, és a szívem felcsúszott egészen a torkomig. Mikor beléptünk az ajtón, Billy és Rachelék megmerevedtek, és biztos voltam benne, hogy tudják, mire készülünk Jacobbal. Emma és Dave megérezhették a feszültséget, mert egymásra pislantottak, aztán felpattantak a kanapéról.
- Mi akkor felmegyünk a szobánkba, már késő van… – köszörülte meg a torkát Dave.
- Nem, nem! – Billy tiltakozva rázta meg a fejét. – Az éjszaka a fiatalok ideje… - mosolyodott el. – Paul, megmutathatnád Dave-nek a fiam motorjait hátul a fészerben – vetett jelentőségteljes pillantást a leendő vejére. – Ti pedig vigyétek ki sétálni ezt a szép kislány – hunyorgott fel Emmára. Hálásan ütögettem meg Billy vállát, ahogy elgurult mellettünk – igazán szépen elintézte számunkra, hogy nyugodtan beszélgethessünk.
Paul azonnal eltűnt Dave-vel, hogy áradozhasson a motorokról. Mióta a vámpírlánynak nem volt szüksége a gyorsasághoz gépi erőre, azóta Jacob Paullal ment el néha napján motorozni – nővéri nyomásra.
- Nos, akkor induljunk – mutatott az ajtó felé Jacob.
- Már, ha nem vagy álmos – tettem hozzá gyorsan. Egyfelől, szívesen elhúztam volna még a vallomást legalább pár óráig, másfelől, a világért sem akartam volna, hogy Emma miattunk ne aludja ki magát rendesen. Az ő igényei voltak az elsődlegesek számomra, minden más várhatott.
- Nem, egész frissnek érzem magam – mosolyodott el. Feszülten bólintottam, aztán követtem őt ki a házból.
- Hallottam, hogy szép a tengerpartotok, lemehetnénk megnézni – tanácsolta Emma, de Jacob azonnal megrázta a fejét.
- Inkább menjünk az erdőbe sétálni egy kicsit… A tengerpart… Azt nappal kell először látnod, akkor sokkal szebb – próbálta kivágni magát a lehető legbénább módon. Emma furcsálló tekintettel fürkészte az arcát, mert nem tudta mire vélni a viselkedését. Még nem sejthette, hogy a fák takarása segít majd nekünk előtte felfedni, de mások elől elrejteni a titkunkat.
- Nem veszélyes az erdő éjszaka? – borzongott meg.
- Nyugi, majd megvédünk – kacsintott rá Jacob, miközben kiemelt két elég vastag, égő ágat az egyik tábortűzből – amit a fiúk gyújtottak az embervendégek miatt, mikor kezdett lehűlni a levegő –, és az egyiket felém nyújtotta. – Az én balegyenesem sem semmi, de Leah-nek elég, ha csak ránéz valakire – legyen az ember vagy egy vérszomjas grizzly medve -, és az azonnal megretten – vihogott.
- Ennyire ijesztő lennél? – fordult hátra Emma. – Én ebben kételkedem – mért végig szelíd tekintettel, majd elindult a fák felé.
Dühösen könyököltem bele Jacob oldalába, de ez cseppet sem enyhített a bosszantó jókedvén. Nem értettem, hogy tud ennyire nyugodt lenni, mikor éppen most fogjuk bevallani egy kívülállónak, hogy mik is vagyunk valójában. Persze, Emma biztosan megtartja majd a titkunkat, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy emberméretű farkasok közelében is akar élni.
Minél beljebb sétáltunk a fák közé, annál idegesebb lettem. Jacob éppen La Push-ról mesélt Emmának, mikor rádöbbentem, hogy olyan szorosan szorítom ökölbe a kezeimet, hogy a körmeim belevésődtek a tenyerembe, véres csíkokat hagyva maguk után. Gyorsan kinyújtottam az ujjaimat, és mikor fél perc múlva ismét lepillantottam, a sebek helyén már csak alig észrevehető fehér hegek voltak.
- Azt hiszem, itt már jó lesz… - állt meg Jake hirtelen, mire a szívem heves verdesésbe kezdett.
- Jó? – torpant meg Emma is, aztán körbenézett. – Miért érzem úgy, hogy nem csak sétálni jöttünk? – pislogott ránk megszeppenve.
- Hát, talán, mert tényleg nem csak sétálni jöttünk – ismerte be Jacob. – De nyugi, nem fogunk megölni és elásni egy fa alá – nevetett fel, mire felmordultam.
- Ez a hülye azt akarja mondani, hogy nem kell félned – próbáltam azonnal megnyugtatni Emmát. Elég rémült tekintetet vágott, amin egyáltalán nem csodálkoztam. Az éjszaka közepén kihozza őt sétálni két idegen a sötét erdőbe. Végül is, mit tud rólunk azon kívül, hogy Jake a testvére egyik iskolatársának az öccse, én pedig egy lökött csaj vagyok, aki táncolni akart vele.
- Nem félek… Csak… El sem tudom képzelni, mit akarhattok tőlem – tördelte az ujjait.
- Huh, hát, ez elég bonyolult lesz… Bevallom, még sosem csináltam ilyet – vakarta meg a tarkóját Jacob. – Korábban Sam mindig a tanácsra bízta az ilyesmit, de ebben az esetben, úgy gondoltam, jobb, ha hármasban csináljuk, hogy ne legyen senkinek sem túl kínos, vagy… Szóval… - fújta ki a visszatartott levegőt Jacob. – Talán, jobb lenne, ha leülnél – mutatott egy kidőlt fatörzs felé. Most már értettem, hogy miért pont itt állt meg.
- Oké. – Emma hangja remegett egy kissé, de engedelmeskedett Jacobnak. Jacob beleszúrta a földbe a fáklyája végét, ahogyan én is.
- Gondolom, eddig még semmit sem hallottál a quileute-okról ezelőtt, igaz? – kérdezte. Mikor Emma megrázta a fejét, Jake hümmögve nézett rám. – Rendben, akkor kezdjük egy kis történelem órával. Igyekszem rövid és lényegre törő lenni – vett mély levegőt, miközben az arca komollyá vált. Csak néha láttam ilyennek, mikor az alfai feladatainak kellett megfelelnie. – A régi legendák úgy tartják, a quileute-ok ősei a farkasoktól származnak. Igazi farkasoktól – kezdett bele Jacob a valóságról szóló mesébe, melyet én már hallottam egyszer.
Nem igazán figyeltem a szavaira, inkább Emma árnyékok festette vonásait fürkésztem, hogy lássam, hogyan hatnak rá a történetek. Érdeklődve hallgatta őket, mintha csak egy táborozás alkalmával elmesélt rémmesék lennének, néha összerándult a félelmetesebb részeknél, de volt olyan is, mikor könnycseppek csillogtak a szemében. Az undorom ellenére el kellett ismernem, hogy a vámpírok gyönyörűek, mégis úgy éreztem, sosem láttam még szebb lényt az előttem ülő lánynál.
- Ez… igazán érdekes volt, és megtisztelő, hogy elmesélted. – Emma hangjától összerezzentem. Észre sem vettem, hogy Jacob befejezte a mesélést. – De még mindig nem értem, miért vagyok itt… - pirult el, mintha úgy gondolná, már rég rá kellett volna jönnie magától a titokra.
- Mit tennél, ha azt mondanám, hogy amit elmondtam neked most, az mind igaz? – Emma szemei elkerekedtek, aztán zavartan felnevetett. Jacob és én mosoly nélkül, komolyan figyeltük őt. Pár pillanat után megszeppenten elhallgatott, aztán beletúrt a hajába.
- Nem viccből mondtad. – A mondata inkább kijelentés volt, mint kérdés.
- Nem – felelt neki Jacob türelmesen. Emma egy másodpercig csak bámult maga elé, aztán megrázta a fejét.
- Fogalmam sincs róla, hogy mi is folyik itt, és mit akartok valójában – lehet, hogy őrültek vagytok, vagy csak jó szórakozásnak tartjátok megviccelni a sápadt bőrű vendégeket -, de én most visszamegyek a testvéremhez – állt fel a fatörzsről végül. Jacobbal újabb jelentőségteljes pillantást váltottunk egymással, én pedig anélkül is tudtam, hogy a folytatás rám vár, hogy beleláttam volna jelenleg a fejébe.
- Várj! – Emma összerezzent, ahogy elé léptem, és finoman a felkarja köré kulcsoltam az ujjaimat. Lenézett a kezemre, aztán fel a szemeimbe. – Tudod, hogy én sosem hazudnék vagy ártanék neked – mondtam halk hangon, mire a kék tekintet zavarossá vált.
- Honnan tudnám? – jött suttogva a kérdés. – Hiszen nem is ismerlek…
- Érezned kell – csúsztattam a kezemet az arcára. Jacob a fák felé fordult, mintha hirtelen valami nagyon érdekeset látna. – Te… vagy a világon a legfontosabb számomra – nyögtem ki elvörösödve, mire az ő arcát is pír futotta el.
- Csúnya játékot űztök velem – rázott aprót a fején ismét, de a tekintete nem tudott elszakadni az enyémtől.
- Ez nem játék. Mi farkasok vagyunk. Mielőtt bebizonyítom ezt neked, azt szeretném, ha megértenéd azt… ami köztünk történt – akadt el a hangom. – Hogy ne ijedj meg annyira, és tudd, nem foglak bántani.
- Nem történt köztünk semmi – tiltakozott kétségbeesve.
- De, de történt. Én… beléd vésődtem – vallottam be, bár neki még fogalma sem lehetett arról, mit is jelent pontosan ez. A vonásai kérdővé váltak, ezért folytattam. – A bevésődés egy lelki kötelék – próbáltam megmagyarázni neki. Elengedtem őt, és kissé távolabb lépve mélyet sóhajtottam. A közelsége teljesen összezavart, én pedig úgy akartam neki elmagyarázni ennek a köteléknek a lényegét, hogy nem befolyásolják a szavaimat a saját vágyaim. Neki kellett eldöntenie, hogy miként van szüksége rám. – Ha egy farkas megtalálja azt a valakit, aki a legfontosabb lesz számára a világon… A lelki társát, akivel tökéletesen illenek egymáshoz… Akkor belevésődik. Első pillantásra történik, mint valami megvilágosodás. Onnantól kezdve csak és kizárólag azért él, hogy azt a személyt boldoggá tegye, biztonságban tudja, és megadjon neki mindent, amire csak szüksége van. Szülőre, testvérre, barátra, tanítóra… szerelemre… - mondtam ki, mire a kék tekintet a föld felé fordult. – Te vagy az én lelki társam, bízz bennem! – kértem, majd eltávolodtam tőle pár lépésnyire, és megrázkódtam az átváltozás következtében.
Emma száját halk sikoly hagyta el, és mikor ismét felnéztem rá – immár farkasként -, elkerekedett szemekkel bámult engem. Lassú mozdulatokkal lesunytam a fejemet, és megcsóváltam a farkamat, hogy lássa, egyáltalán nem vagyok veszélyes, de nem igazán jártam sikerrel – Emma arcszíne falfehérre váltott és minden ízében reszketni kezdett. Kétségbeesve pillantottam Jacobra, hogy segítsen.
- Nem fog bántani téged – próbálkozott Emma megnyugtatásával, és tett felé egy lépést. Az ág reccsenésétől a talpa alatt, Emma összerezzent, mintha valami álomból ébredt volna, aztán hirtelen megperdült, és rohanni kezdett a fák között a sötétben.
Önkéntelenül fájdalmas vonyítás hagyta el a számat. A nő, akit szeretek, fél tőlem…
Sompolygunk, sompolygunk? – Jacob jókedvű gondolataitól morgó hang hagyta el a számat. – Kerestelek, hogy beszéljünk Emmával, de eltűntél…
Talán, későbbre kéne halasztanunk – sóhajtottam fel. Amint elkezdtek szétszéledni az emberek úgy éjfél körül, én is eliszkoltam, szó szerint, fülem-farkam behúzva, mert rettegtem a rám váró beszélgetéstől. Azok után, hogy Emma csak úgy otthagyott engem, fura érzés tört rám – üres és hideg lett a mellkasomban. Pedig csak a kertig ment. Mi lesz velem, ha egy másik városig szalad előlem? Vagy egy másik országig?
Egyszer úgyis el kell mondanod neki. Akkor nem jobb, minél hamarabb túlesni rajta? Tudod, mint a sebtapasszal. Gyorsan ránt, kevésbé fáj – ült le az egyik fa tövébe Jacob.
Jah, de ha letépi a karodat is, akkor jobb inkább fent hagyni – ültem le mellé.
Egy ragtapasz, ami letépi az ember karját… Hmmm… Elég jól tapadhat – röhögött fel, mire a farkammal oldalba vágtam.
Tudod jól, hogy gondoltam.
Tudom. De akkor mit tervezel? Nem hagyhatod csak úgy elutazni. Hidd el, nem fog menni. Hiába akarnám elhagyni minden erőmmel Nessie-t, ha beledöglenék, akkor sem jutnék még egy mérföldnyire sem. Ő az én mágnesem. Magához vonz, és nem ereszt – ütögette hátba magát gondolatban, amiért képes volt ilyen szép hasonlatot kitalálni a bevésődésére.
Igazi költő vagy… - húztam el gúnyosan a számat.
Legalább akkor ne piszkálj, mikor segíteni akarok – vágta be a sértődöttet, mire megforgattam a szememet.
Oké, bocs.
Gonoszkodásod megbocsátva – vigyorodott el gondolatban. – Most pedig menjünk, és beszéljünk vele. Gyerünk, Leah! Légy férf… izé… Nah, tudod… - zavarodott össze, aztán felkászálódott a földről, és elvonult egy fa mögé átváltozni. Mély levegőt vettem, és követtem a példáját.
A házig egyáltalán nem szólaltunk meg, aminek örültem. Ha ki kellett volna nyitnom a számat, valószínűleg, kiadtam volna azt a keveset is, amit az eljegyzési vacsorán megettem. Úgy éreztem, a gyomrom mogyorónyira zsugorodott össze, és a szívem felcsúszott egészen a torkomig. Mikor beléptünk az ajtón, Billy és Rachelék megmerevedtek, és biztos voltam benne, hogy tudják, mire készülünk Jacobbal. Emma és Dave megérezhették a feszültséget, mert egymásra pislantottak, aztán felpattantak a kanapéról.
- Mi akkor felmegyünk a szobánkba, már késő van… – köszörülte meg a torkát Dave.
- Nem, nem! – Billy tiltakozva rázta meg a fejét. – Az éjszaka a fiatalok ideje… - mosolyodott el. – Paul, megmutathatnád Dave-nek a fiam motorjait hátul a fészerben – vetett jelentőségteljes pillantást a leendő vejére. – Ti pedig vigyétek ki sétálni ezt a szép kislány – hunyorgott fel Emmára. Hálásan ütögettem meg Billy vállát, ahogy elgurult mellettünk – igazán szépen elintézte számunkra, hogy nyugodtan beszélgethessünk.
Paul azonnal eltűnt Dave-vel, hogy áradozhasson a motorokról. Mióta a vámpírlánynak nem volt szüksége a gyorsasághoz gépi erőre, azóta Jacob Paullal ment el néha napján motorozni – nővéri nyomásra.
- Nos, akkor induljunk – mutatott az ajtó felé Jacob.
- Már, ha nem vagy álmos – tettem hozzá gyorsan. Egyfelől, szívesen elhúztam volna még a vallomást legalább pár óráig, másfelől, a világért sem akartam volna, hogy Emma miattunk ne aludja ki magát rendesen. Az ő igényei voltak az elsődlegesek számomra, minden más várhatott.
- Nem, egész frissnek érzem magam – mosolyodott el. Feszülten bólintottam, aztán követtem őt ki a házból.
- Hallottam, hogy szép a tengerpartotok, lemehetnénk megnézni – tanácsolta Emma, de Jacob azonnal megrázta a fejét.
- Inkább menjünk az erdőbe sétálni egy kicsit… A tengerpart… Azt nappal kell először látnod, akkor sokkal szebb – próbálta kivágni magát a lehető legbénább módon. Emma furcsálló tekintettel fürkészte az arcát, mert nem tudta mire vélni a viselkedését. Még nem sejthette, hogy a fák takarása segít majd nekünk előtte felfedni, de mások elől elrejteni a titkunkat.
- Nem veszélyes az erdő éjszaka? – borzongott meg.
- Nyugi, majd megvédünk – kacsintott rá Jacob, miközben kiemelt két elég vastag, égő ágat az egyik tábortűzből – amit a fiúk gyújtottak az embervendégek miatt, mikor kezdett lehűlni a levegő –, és az egyiket felém nyújtotta. – Az én balegyenesem sem semmi, de Leah-nek elég, ha csak ránéz valakire – legyen az ember vagy egy vérszomjas grizzly medve -, és az azonnal megretten – vihogott.
- Ennyire ijesztő lennél? – fordult hátra Emma. – Én ebben kételkedem – mért végig szelíd tekintettel, majd elindult a fák felé.
Dühösen könyököltem bele Jacob oldalába, de ez cseppet sem enyhített a bosszantó jókedvén. Nem értettem, hogy tud ennyire nyugodt lenni, mikor éppen most fogjuk bevallani egy kívülállónak, hogy mik is vagyunk valójában. Persze, Emma biztosan megtartja majd a titkunkat, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy emberméretű farkasok közelében is akar élni.
Minél beljebb sétáltunk a fák közé, annál idegesebb lettem. Jacob éppen La Push-ról mesélt Emmának, mikor rádöbbentem, hogy olyan szorosan szorítom ökölbe a kezeimet, hogy a körmeim belevésődtek a tenyerembe, véres csíkokat hagyva maguk után. Gyorsan kinyújtottam az ujjaimat, és mikor fél perc múlva ismét lepillantottam, a sebek helyén már csak alig észrevehető fehér hegek voltak.
- Azt hiszem, itt már jó lesz… - állt meg Jake hirtelen, mire a szívem heves verdesésbe kezdett.
- Jó? – torpant meg Emma is, aztán körbenézett. – Miért érzem úgy, hogy nem csak sétálni jöttünk? – pislogott ránk megszeppenve.
- Hát, talán, mert tényleg nem csak sétálni jöttünk – ismerte be Jacob. – De nyugi, nem fogunk megölni és elásni egy fa alá – nevetett fel, mire felmordultam.
- Ez a hülye azt akarja mondani, hogy nem kell félned – próbáltam azonnal megnyugtatni Emmát. Elég rémült tekintetet vágott, amin egyáltalán nem csodálkoztam. Az éjszaka közepén kihozza őt sétálni két idegen a sötét erdőbe. Végül is, mit tud rólunk azon kívül, hogy Jake a testvére egyik iskolatársának az öccse, én pedig egy lökött csaj vagyok, aki táncolni akart vele.
- Nem félek… Csak… El sem tudom képzelni, mit akarhattok tőlem – tördelte az ujjait.
- Huh, hát, ez elég bonyolult lesz… Bevallom, még sosem csináltam ilyet – vakarta meg a tarkóját Jacob. – Korábban Sam mindig a tanácsra bízta az ilyesmit, de ebben az esetben, úgy gondoltam, jobb, ha hármasban csináljuk, hogy ne legyen senkinek sem túl kínos, vagy… Szóval… - fújta ki a visszatartott levegőt Jacob. – Talán, jobb lenne, ha leülnél – mutatott egy kidőlt fatörzs felé. Most már értettem, hogy miért pont itt állt meg.
- Oké. – Emma hangja remegett egy kissé, de engedelmeskedett Jacobnak. Jacob beleszúrta a földbe a fáklyája végét, ahogyan én is.
- Gondolom, eddig még semmit sem hallottál a quileute-okról ezelőtt, igaz? – kérdezte. Mikor Emma megrázta a fejét, Jake hümmögve nézett rám. – Rendben, akkor kezdjük egy kis történelem órával. Igyekszem rövid és lényegre törő lenni – vett mély levegőt, miközben az arca komollyá vált. Csak néha láttam ilyennek, mikor az alfai feladatainak kellett megfelelnie. – A régi legendák úgy tartják, a quileute-ok ősei a farkasoktól származnak. Igazi farkasoktól – kezdett bele Jacob a valóságról szóló mesébe, melyet én már hallottam egyszer.
Nem igazán figyeltem a szavaira, inkább Emma árnyékok festette vonásait fürkésztem, hogy lássam, hogyan hatnak rá a történetek. Érdeklődve hallgatta őket, mintha csak egy táborozás alkalmával elmesélt rémmesék lennének, néha összerándult a félelmetesebb részeknél, de volt olyan is, mikor könnycseppek csillogtak a szemében. Az undorom ellenére el kellett ismernem, hogy a vámpírok gyönyörűek, mégis úgy éreztem, sosem láttam még szebb lényt az előttem ülő lánynál.
- Ez… igazán érdekes volt, és megtisztelő, hogy elmesélted. – Emma hangjától összerezzentem. Észre sem vettem, hogy Jacob befejezte a mesélést. – De még mindig nem értem, miért vagyok itt… - pirult el, mintha úgy gondolná, már rég rá kellett volna jönnie magától a titokra.
- Mit tennél, ha azt mondanám, hogy amit elmondtam neked most, az mind igaz? – Emma szemei elkerekedtek, aztán zavartan felnevetett. Jacob és én mosoly nélkül, komolyan figyeltük őt. Pár pillanat után megszeppenten elhallgatott, aztán beletúrt a hajába.
- Nem viccből mondtad. – A mondata inkább kijelentés volt, mint kérdés.
- Nem – felelt neki Jacob türelmesen. Emma egy másodpercig csak bámult maga elé, aztán megrázta a fejét.
- Fogalmam sincs róla, hogy mi is folyik itt, és mit akartok valójában – lehet, hogy őrültek vagytok, vagy csak jó szórakozásnak tartjátok megviccelni a sápadt bőrű vendégeket -, de én most visszamegyek a testvéremhez – állt fel a fatörzsről végül. Jacobbal újabb jelentőségteljes pillantást váltottunk egymással, én pedig anélkül is tudtam, hogy a folytatás rám vár, hogy beleláttam volna jelenleg a fejébe.
- Várj! – Emma összerezzent, ahogy elé léptem, és finoman a felkarja köré kulcsoltam az ujjaimat. Lenézett a kezemre, aztán fel a szemeimbe. – Tudod, hogy én sosem hazudnék vagy ártanék neked – mondtam halk hangon, mire a kék tekintet zavarossá vált.
- Honnan tudnám? – jött suttogva a kérdés. – Hiszen nem is ismerlek…
- Érezned kell – csúsztattam a kezemet az arcára. Jacob a fák felé fordult, mintha hirtelen valami nagyon érdekeset látna. – Te… vagy a világon a legfontosabb számomra – nyögtem ki elvörösödve, mire az ő arcát is pír futotta el.
- Csúnya játékot űztök velem – rázott aprót a fején ismét, de a tekintete nem tudott elszakadni az enyémtől.
- Ez nem játék. Mi farkasok vagyunk. Mielőtt bebizonyítom ezt neked, azt szeretném, ha megértenéd azt… ami köztünk történt – akadt el a hangom. – Hogy ne ijedj meg annyira, és tudd, nem foglak bántani.
- Nem történt köztünk semmi – tiltakozott kétségbeesve.
- De, de történt. Én… beléd vésődtem – vallottam be, bár neki még fogalma sem lehetett arról, mit is jelent pontosan ez. A vonásai kérdővé váltak, ezért folytattam. – A bevésődés egy lelki kötelék – próbáltam megmagyarázni neki. Elengedtem őt, és kissé távolabb lépve mélyet sóhajtottam. A közelsége teljesen összezavart, én pedig úgy akartam neki elmagyarázni ennek a köteléknek a lényegét, hogy nem befolyásolják a szavaimat a saját vágyaim. Neki kellett eldöntenie, hogy miként van szüksége rám. – Ha egy farkas megtalálja azt a valakit, aki a legfontosabb lesz számára a világon… A lelki társát, akivel tökéletesen illenek egymáshoz… Akkor belevésődik. Első pillantásra történik, mint valami megvilágosodás. Onnantól kezdve csak és kizárólag azért él, hogy azt a személyt boldoggá tegye, biztonságban tudja, és megadjon neki mindent, amire csak szüksége van. Szülőre, testvérre, barátra, tanítóra… szerelemre… - mondtam ki, mire a kék tekintet a föld felé fordult. – Te vagy az én lelki társam, bízz bennem! – kértem, majd eltávolodtam tőle pár lépésnyire, és megrázkódtam az átváltozás következtében.
Emma száját halk sikoly hagyta el, és mikor ismét felnéztem rá – immár farkasként -, elkerekedett szemekkel bámult engem. Lassú mozdulatokkal lesunytam a fejemet, és megcsóváltam a farkamat, hogy lássa, egyáltalán nem vagyok veszélyes, de nem igazán jártam sikerrel – Emma arcszíne falfehérre váltott és minden ízében reszketni kezdett. Kétségbeesve pillantottam Jacobra, hogy segítsen.
- Nem fog bántani téged – próbálkozott Emma megnyugtatásával, és tett felé egy lépést. Az ág reccsenésétől a talpa alatt, Emma összerezzent, mintha valami álomból ébredt volna, aztán hirtelen megperdült, és rohanni kezdett a fák között a sötétben.
Önkéntelenül fájdalmas vonyítás hagyta el a számat. A nő, akit szeretek, fél tőlem…
2010. július 28., szerda
A múlt árnyai - Edward szemszög - 12. fejezet
12. BOLDOGSÁG A POKOL ELŐTT
MIUTÁN LEVÁLTOTTAM ROSALIE-T, elfutottam egészen a hegyekig, de a nomád szerencséjére, nem éreztem meg a szagát sehol sem. Valószínűleg, meghúzta magát egy időre, hogy kiélvezhesse Isabella rettegését, és most arra várt, hogy lankadjon a figyelmünk. Na, arra aztán várhat!
Kiélezett érzékekkel koncentráltam csak rá, hátha mégis a nyomára akadok, de semmi. Pedig most kifejezetten jól esett volna egy kis harc, hogy eltereljem a figyelmemet.
El kellett felejtenem azokat a bolond érzéseket, amelyeket Isabella iránt tápláltam. Egyszerűen képtelenség volt az egész, nem működhetett. Nem tehettem tönkre még egy ártatlan ember életét. Épp elég volt Bella… - hagyta el halk sóhaj a számat.
Magam előtt nem tagadhattam tovább, hogy amit érzek, az nem pusztán testi vágy. Annál sokkal több. Szerelem. De ez nem jelentette azt, hogy bármi is megváltozott volna. Isabella ember volt, én pedig egy szörnyeteg. Egy simogatásommal megölhetném, egy szenvedélyesebb csókom végezhetne vele – borzongtam meg annak ellenére, hogy nem éreztem a magaslat hidegét.
Elképzeltem, milyen lenne, ha csak egy egyszerű emberférfi lennék. Isabellával moziba járnánk, talán, a sötétben megfognám a kezét – anélkül, hogy attól kéne féljek, szilánkosra töröm az ujjait -, aztán hazakísérném és a kapualjban lopnék egy csókot tőle, hogy szép álmaim legyenek, mikor lehajtom a fejem a párnámra. Végül eljutnánk a lánykérésig, hozzám jönne feleségül és lenne egy – nem, két – gyerekünk. Igen, egy kisfiú és egy kislány. Szinte láttam magam előtt őket. Pont olyan szépek lennének, mint az édesanyjuk…
De ez csak egy álom. Egyfelől, mert lehetetlenség, hogy újra ember legyen belőlem, másfelől, mert a fiúk manapság egyáltalán nem úgy viselkednek, ahogy a képzeletem szerint, viselkedniük kéne. Számomra az, hogy megfoghatom annak a nőnek a kezét, akibe szerelmes vagyok, felért egy szerelmeskedéssel intimitás és érzelmek terén. Egy mai férfi – talán, sok nő is – szembe röhögne ezért a gondolatért. Lehet, hogy Isabella is…
Végül is, mit tudok róla? Azon kívül, hogy gyönyörű, okos és abból a nőből származik, akit a világon a legjobban szerettem. Valamint, abból a férfiból, akit utáltam – vagy legalább is, a helyzetünk miatt nagyon nem kedveltem.
Vajon, ha emberként találkozunk… Ha Isabella elvitt volna bemutatni a nagyszüleihez, mint a fiúját, akkor jól kijöttünk volna? Vagy Jacobbal akkor is csak kölcsönös utálatot éreznénk? És Bella? Milyen lehetett nagymamaként?
Megpróbáltam elképzelni őt őszen és ráncosan, de nem igazán sikerült. Úgy tűnt, számomra mindig az a fiatal, tizenhét éves lány marad, aki régen volt. Mintha emberi mivolta ellenére, a gondolataimban kortalanná vált volna.
Edward! – Alice hangjától megtorpantam, és felpillantottam az égre, hogy a nap útjából megtudjam, hány óra van. Máris eltelt volna ennyi idő… Észre sem vettem, hogy már ilyen régóta járőrözök fel-alá a területünkön. – Leváltalak – közölte velem magához képest elég szűkszavúan, ahogy odaért hozzám.
- Valami baj van? – ráncoltam össze a homlokomat, miközben az Alice fejében futó koreai ábécét hallgattam végtelenített változatban.
- Nem, semmi – felelte hangosan, miközben hevesen megrázta a fejét. Gyanús volt, szörnyen gyanús…
- Tudom, hogy történt valami – sóhajtottam fel bosszúsan.
- De nem tőlem fogod megtudni – énekelgette, hogy még inkább elterelje a figyelmét arról, amire nem akart gondolni előttem.
- Mondtam már, hogy te vagy a legidegesítőbb nőszemély, akit valaha ismertem? – mormogtam magam elé. – Gyerünk, áruld már el… Alice… - váltottam kedveskedőbb hangra, mire a fejében megszólalt a francia himnusz – franciául. – Jól van, majd emlékezni fogok erre, mikor legközelebb akarsz tőlem valamit! – vágtam sértett arcot, aztán futni kezdtem vissza a ház felé.
Mi a fenét titkolhat el Alice? Ha valami baj történt volna Isabellával, azt elmondta volna, igaz? Biztosan… Miért ne mondaná el… És akkor nem lenne ennyire nyugodt – próbáltam meggyőzni önmagamat.
Mire a bejárati ajtó kilincse felé nyúltam, már majd megőrültem a tudatlanságtól. Bosszantó volt, hogy én, aki mindig mindenről tud, kimaradt valamiből. Valami fontosból, ha azt vesszük, hogy Alice mennyire igyekszik eltitkolni.
Isabella és Jasper a lépcső aljában álltak, mikor beléptem a házba. Már éppen rá akartam kérdezni náluk, hogy mit titkol Alice előlem, mikor a pillantásom a vékony női nyakra tévedt. A legelső pillanatban megdöbbentem – a szemeim elkerekedtek és megmerevedtem léptemben -, aztán az ijedtség vette át a meglepettség helyét.
- Mi a fene történt veled? – siettem oda Isabellához, és az ujjaim finoman megérintették a nyakán lévő lilás színben játszó ujjnyomokat. Jasper gondolataiban azonnal megjelent Rosalie képe, amint a földre taszítva fojtogatja Isabellát. Ahogyan a bűntudat is, hogy nem állt ki határozottan Isabella mellett, mikor a nővérünk lopással vádolta.
Sajnálom, tudom, hogy meg kellett volna védenem őt a vádaskodástól, de nem akartam még jobban feldühíteni Rose-t – védekezett azonnal.
- Veled még számolok! – morogtam rá fenyegetően. – Csak előbb elintézem Rosalie-t! – suhantam felfelé a lépcsőn ökölbe szoruló kezekkel.
Már az sem számított, hogy Jasper gondolatai között elcsíptem az Isabellával lefojtatott beszélgetését. A saját titkom elárulásánál sokkal jobban kiborított, hogy az egyik testvérem ártott a nőnek, akit szeretek. Ezt még Rosalie-nak sem bocsátom meg! Ezért úgy ellátom a baját, hogy soha többé nem mer egy ujjal sem hozzáérni Isabellához!
Ahogy feltéptem a hálószobaajtót, az majdhogynem kiszakadt a helyéből. Rosalie azonnal felpattant a fésülködőasztala elől, és dühös arcot vágott. Még neki állt feljebb, hogy rá merek törni!
Gondolkodás nélkül ragadtam meg őt, és úgy hajítottam az ágyra, hogy az darabokra törve rogyott össze. Azonnal felpattant, és morogva meredt rám. Ahogy megint felé nyúltam, Emmett is közbelépett. Félre ütötte a kezemet, mielőtt elkaphattam volna a női torkot, majd beállt Rosalie mellé, és elszántan meredt rám megfeszülő izmokkal.
Nem ajánlom, testvér, hogy még egyszer hozzáérj! – A hangja határozott volt. Tudtam, hogy ha Rose-nak esek, kettejükkel kell megküzdenem, de nem érdekelt. Ha kell elbírok velük, de ezt nem fogom ennyiben hagyni!
Fel sem fogtam Isabella kiáltását a hátam mögött, a kezem ösztönösen emelkedett fel, hogy újra próbálkozzak – tudtam, hogy Emmett mire készül, és simán kivédtem volna az ütését. Az ökle már mozdult, mikor Isabella közénk vetette magát, rajtam pedig hirtelen végigfutott a rémület jeges érzése. Emmett meg fogja ölni őt!
Ne! – Fogalmam sincs róla, hogy hangosan kiáltottam-e. A karjaim átölelték Isabellát, és megfordították, mielőtt még a kemény ököl elérhette volna. Tompán éreztem az engem érő ütést a hátamon, de ez cseppet sem érdekelt. Lélegzik még? Ver a szíve? Összetörtem a csontjait a védelmező ölelésemmel? Istenem, segíts!
Zihálva kapkodtam a levegőt, és képtelen voltam megmozdulni. Mintha a rémület tényleg megfagyasztott volna engem. A fülem csak és kizárólag arra a hevesen dobogó hangocskára figyelt, ami legalább arról biztosított, hogy Isabella még életben van – arról sajnos, nem, hogy épségben is.
Ha megöltem őt azzal, hogy meg akartam menteni… Ha belső vérzést okoztam, vagy egyéb súlyos kárt, amit nem lehet meggyógyítani… Nem ölhettem meg… Nem halhat meg… Nem, nem, nem, nem, nem…
- Edward… - Az óvatos érintés és a halk hang váratlanul ért. – Ereszd el őt! – Ahogy megéreztem a felém áramló nyugalmat, úgy tisztult ki egyre jobban a fejem. A karjaim még mindig szorosan Isabella köré simultak, a mellkasom a hátához szorult, és félő volt, hogy ha eddig nem is ártottam neki, elég egyetlen újabb kiborulás ahhoz, hogy még erősebben húzzam magamhoz. Egy halálos ölelésbe… – Nem fogja bántani senki, most már elengedheted… - nyugtatott Jasper. Aprót ráztam a fejemen, hogy egy kissé kitisztuljon a fejem.
Lassan engedtem a vékony csípő körüli szorításon, de még képtelen voltam teljesen elereszteni őt, bár tudtam, hogy ezt kéne tennem. Egyszerűen szükségem volt arra, hogy érezzem a teste melegét, az illatát, a közelségét. Mindent, ami bizonyítja, hogy még velem van.
- Jól… van? – motyogtam magam elé megrendülten. Amíg Jasper nem bólintott egyet, visszafojtott lélegzettel vártam. Óvatosan engedtem el Isabellát, és mikor nem csuklott össze élettelenül, mint egy rongybaba, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat.
- Annyira szörnyen sajnálom! Esküszöm, hogy nem téged akartalak megütni! Csak Edwardnak akartam odasózni… - sietett mellénk Emmett. Tudtam, hogy ő is megrémült – a gondolatai zaklatottak voltak, de most nem akartam ezzel foglalkozni. Idő kellett hozzá, hogy meg tudjam bocsátani ezt a felelőtlenséget. A saját felelőtlenségemet…
Nem lett volna szabad ilyen helyzetbe sodornom Isabellát. Emmett csak úgy reagált, ahogyan elvárható volt tőle. Védte a párját, és nem is akart igazán elpáholni, csak erőt fitogtatott. Ezzel szemben én… Tudhattam volna, hogy Isabella annyira vakmerő és bolond, hogy közbe akarjon lépni és meg akarjon állítani minket.
- Semmi baj. – Isabella hangja halk volt és reszketett az ijedtségtől. Nem csodálkoztam volna azon, ha ő is sokkot kapott volna.
- Jól vagy? Nem esett… - Ahogy Emmett felé nyúlt, az ösztöneim azonnal reagáltak. Arrébb ütöttem a karját és elsötétülő szemekkel meredtem rá.
- Ne nyúlj hozzá! – sziszegtem. A saját magam iránt érzett haragom ismét fellángolt, és bármennyire is igazságtalan volt, csak a testvéreimen tudtam levezetni. Megragadtam Isabella karját, és az ajtó felé húztam. – Ha még egyszer valamelyikőtök, akár csak egy ujjal is hozzányúl, annak vége! – Tudtam, hogy a fenyegetőzésem csak vaktöltény-puffogtatás, de jól esett. Felhúztam Isabellát a hátamra, és rohanni kezdtem. Most csak ez a két dolog tudott megnyugtatni – a közelsége és a száguldás.
Olyan furcsa érzés volt… Alig pár napja ismertem csak Isabellát, mégis belopta magát a szívembe, a fejembe, a bőröm alá. Szükségem volt rá, mint egy embernek a levegőre. A gondolat pedig, hogy el kell hagynom… Mintha víz alá nyomták volna a fejemet, és a tüdőm megtelt volna az éltető-gyilkos H2O-val. De inkább én fulladjak meg, minthogy neki baja essen. Azt képtelen lennék elviselni…
Isabella ujjai finoman végigsimítottak a hátamon, pont ott, ahol Emmett ütése ért engem, mire elakadt a lélegzetem és az izmaim megfeszültek. Nekem szinte simogatásként hatott az a csapás, de felrémlett előttem, mi történt volna, ha nem vagyok elég gyors és Emmett ökle Isabellát éri. Muszáj volt megállnom, mert úgy éreztem, beleőrülök a gondolatba.
Leraktam Isabellát a földre, aztán fújtatva tettem pár lépést az ellenkező irányba, mint egy felbőszült rinocérosz.
- Mi a fenét képzeltél? – tört ki belőlem a feszültség. Igyekeztem visszafogni magam, de a szörnyűséges „mi lett volna, ha” kép még mindig kísértett. – Beugrassz három vitatkozó vámpír közé? Teljesen elment az eszed?
- Sajnálom… Én csak meg akartalak védeni. – A halk bűnbánattal teli motyogás hirtelen kitörölt minden értelmet a fejemből.
- Megvédeni? – tátottam el a számat a döbbenettől.
Ezerféle érzelem kezdett kavarogni a már egyébként is feldúlt bensőmben. Isabella engem akart megóvni. Engem a lélektelen, pokolra való szörnyeteget, aki folyton féltékenykedik rá, birtokolni akarja, ráadásul még szuicid hajlamokkal is rendelkezik – ahogyan Jaspertől megtudhatta. Mégis feláldozta volna miattam az életét. Miért?
A mellkasom égő vágyakozással próbált rávezetni a válaszra, de az egyszerűen lehetetlenség volt. Az egyetlen logikus magyarázat Isabella ostoba tettére az, hogy ő túlságosan jó és önfeláldozó.
- Hogyan? Úgy, hogy megöleted magad? – kérdeztem tőle, hogy rádöbbentsem, mekkora butaságot is csinált.
- Mondtam már, hogy sajnálom… Nem gondolkoztam… - pirult el, és szégyenlősen beharapta az alsó ajkát.
- Nem, nem gondolkoztál – ráztam meg a fejem, és újra róni kezdtem a köröket, hogy lenyugtassam magam. Ösztönösen cselekedett, ami azt jelenti, hogy ha csak tudat alatt is, de fontos vagyok számára – természetesen, valamiféle barátként, ahogyan a Jasperrel való beszélgetéséből ki tudtam venni. Ez pedig rossz. Nagyon rossz! – Megint ugyanaz történik… A testvéreimtől kell megvédjelek. – motyogtam magamnak.
Ha egy másodpercre meg is fordult valaha a fejemben az őrült ötlet, hogy Isabellának és nekem lehet közös jövőnk, Emmett csapása most porrá zúzta az egészet. Fájt, olyan iszonyatosan fájt, mint régen az a papírvágás. Bizonyította, hogy igazam volt. Hogy tényleg nem változott semmi sem. Nem csak az a pszichopata vámpír veszélyes Isabellára, hanem a saját családom is. A testvéreim. És én.
- Ez nem fog menni… Így nem működhet… Amint vége, megint meg kell tennem. – Meg kell védenem őt mindentől – magamat is beleértve. Le kell mondanom róla, ahogyan Belláról is.
Legalább neki nem fogok fájdalmat okozni azzal, ha elmegyek. Hiszen, nem szerelmes belém, ahogyan a nagyanyja volt. Ennyivel jobb a helyzet. Bár az én szenvedésem egyáltalán nem lesz könnyebb. Muszáj elmennem, ha már biztonságban tovább élheti nélkülem az életét.
- Edward… - Az aggodalmasnak tűnő hangra megtorpantam, és a pillantásom azonnal visszakúszott a zúzódásokra, amiket a nővérem okozott. A kezem, mintha önálló életet élt volna, felemelkedett, és óvatosan megérintette a lilás nyomokat. Isabella pulzusa megugrott és hallottam, hogy elfelejt levegőt venni.
- Fáj? – szorult össze a torkom a gondolattól.
- Micsoda? – kérdezett vissza, mintha azt sem tudná, miről beszélek. Olyan kábultnak tűnt, mintha… elkápráztattam volna? Fogalmam sem volt róla, hogy csináltam, mert ez most egyáltalán nem tudatos volt.
- A nyakad – magyaráztam. – Véraláfutásos. Tisztán kivehetők rajta Rosalie ujjnyomai – vicsorodtam el a dühtől. Hogy volt képes rátámadni Isabellára? Ez egyszerűen tűrhetetlen volt! Sok hisztit elnéztünk már mindannyian Rose-nak, de most átlépett egy határt nálam, amit nem tudtam egykönnyen megbocsátani neki.
- Nem fáj. Észre sem vettem, hogy nyoma maradt – pislogott laposakat Isabella.
- Sajnálom – kértem bocsánatot a testvérem helyett, miközben szinte fel sem fogtam, hogy az ujjaim elindultak a sérülések mentén, amelyek pont egybe estek a főütőér vonalával.
Isabella arca kipirult, az ujjam alatt pedig heves lüktetésbe kezdett az aorta. Olyan gyönyörű volt, és ez teljesen összezavart. Tudtam, hogy mi lenne a helyes, de mikor ilyen tekintettel nézett rám, egyszerűen elvesztem. A csokoládé tekintet olyan mélynek tűnt, bele akartam zuhanni, a részévé válni. Olyan nagyon vágytam erre, hogy egy másodpercre elfeledkeztem minden logikus döntésről, amit korábban meghoztam, és csak arra vágytam, hogy Isabella ajkait a sajátomon érezhessem.
Már csak egy hajszálon függött az önuralmam, mikor Isabella megmentett mindkettőnket az ostobaságomtól – elhúzódott az érintésemtől, és hátrébb lépett egy lépést. Hát persze, hiszen számára ez csak egy káprázat, nem pedig érzelem.
Jaspernek is megmondta, hogy nem szerelmes belém, és valószínűleg úgy gondolja, hogy túl erőszakosan ragaszkodom hozzá. A reakciójából is láthattam, mikor Jasper a tulajdonomként címkézte fel őt. Az is lehet, hogy annak ellenére, hogy megkedvelt – akárcsak a családom többi tagját -, mégis fél tőlem.
- Nem a te hibád. Csak egy kis… félreértés történt… - kezdte a földet pásztázni, megfosztva engem attól a lehetőségtől, hogy legalább az arcáról olvassak, ha már a fejében nem tudok.
- Félreértés… A félreértésekbe nem szoktak az emberek belehalni – fintorodtam el, és megpróbáltam úgy tenni, mintha az előbbi kis közjáték meg sem történt volna. Reméltem, hogy Isabella is elnézi majd nekem a pillanatnyi gyengeségemet. Többet nem hagyhatom, hogy ilyesmi történjen. Egyszerűen muszáj elfojtanom az érzéseimet, különben minden tönkre megy. Legfőképpen Isabella élete.
- Én sem haltam bele. Jasper azonnal leszedte rólam Rosalie-t, és nem hagyta, hogy bántson – mesélte, mire ökölbe szorultak a kezeim.
Igyekeztem nem foglalkozni a rám törő féltékenységgel, de afelett nem hunyhattam szemet, hogy Jasper nem védte meg úgy Isabellát, ahogyan kellett volna, ahogyan afelett sem, hogy elárult engem – bár ez kisebb bűn volt a szememben, minthogy nem állt ki Isabella mellett.
Olyan titkokat mondott el rólam, amelyeket örökre el akartam ásni Isabella előtt. Az öngyilkossági kísérletek gondolatát, a fájdalmamat, a zavarodottságomat, a szerelmemet. Ezek mind-mind csak rám tartoztak, senki másra. Neki pedig nem volt joga felfedni őket.
- Jasper… - morogtam a nevét. – Azt hiszem, a vele való leszámolást akkorra kell halasztanom, amikor te nem vagy a közelben.
- Szó sem lehet semmiféle leszámolásról! Megígérted! – Isabella hangja tele volt aggodalommal, nekem pedig megkeseredett a méreg a számban. Bosszankodva idéztem vissza szóról szóra a beszélgetésünket és az ígéretemet, aztán elégedetten megrándult a szám.
- Nem, én azt ígértem meg, hogy nem bántom azért, amiért rajtad próbálgatta a képességét. Arra nem tettem ígéretet, hogy nem tekerem ki a nyakát a kis beszélgetésetek miatt – fejtettem ki. Láttam, ahogy Isabella tekintetében aggodalom gyúl, aztán lepillantott az órájára, és elégedetten elvigyorodott. Túlságosan elégedetten. – Mi az?
- Túl korai volt ezt elmondanod… Még van pontosan negyed órám hátra, amíg parancsolhatok neked – nyújtotta felém a karját, hogy meg tudjam nézni a pontos időt.
- Nem mered… - háborodtam fel, miközben ismét átjárt egy kellemetlen érzés. A törékeny emberlány, szembeszáll velem, egy vámpírral, csak azért, hogy olyasvalakit védjen, aki nemrég nem védelmezte őt elég jól. A szerelem tényleg önzetlen…
- Megparancsolom, hogy miattam soha többé ne bántsd egyik testvéredet sem! – utasított. Ökölbe szorult kezekkel és megfeszített arcizmokkal bólintottam.
- Rendben. Van még valami megalázó parancsod, mielőtt még lejárna az időd? Használd ki jól… - pillantottam rá dühösen. Máskor biztosan eszembe jutott volna figyelni az időt, mielőtt eljár a szám, de ez a kis boszorkány teljesen elterelte a figyelmemet. Annyira meg tudott babonázni, hogy az már veszélyes volt. És szörnyen ijesztő.
Most is, ahogy nézett rám… Mintha pontosan olyan vágyakat ébresztettem volna benne, mint amilyenek bennem is égtek folyamatosan, amikor a közelemben tartózkodott. Pedig ez képtelenség volt. Az elmém már valószínűleg bizarr, kegyetlen játékot játszott elhitetve velem azt, amire valójában vágytam volna.
Isabella egy hosszú, bizsergető pillanat után ismét elgondolkozva kezdte fürkészni a földet.
- Igen, van még egy parancsom, kérésem, vagy nevezzük bárminek is… - szólalt meg végül.
- Érdeklődve várom – húztam el a számat, miután visszatértem a valóságba, ahol Isabella Jasperbe volt szerelmes, én pedig csak egy szörnyeteg voltam, aki elvesztette a maradék józan eszét is.
- Fussunk – lepett meg ismét. Nem gondoltam volna, hogy tényleg ilyen mély nyomot hagyott benne az élmény… A mellkasom, mintha ismét felmelegedett volna egy kissé. - Megígérted, hogy viszel egy pár kört… Menjünk most, kérlek! – nézett rám olyan szemekkel, amelyeknek akkor sem tudtam volna nemet mondani, ha nem köt a fogadásunk. Végül is, ez egyáltalán nem veszélyes számára, nem igaz? Futás közben semmi baja nem eshet a hátamon…
- Biztos, hogy ezt szeretnéd? – kérdeztem tőle.
- Igen – bólintott. Megfogtam a karjánál, és visszahúztam a hátamra.
- Kapaszkodj, nehogy elhagyjalak útközben – fordultam hátra vigyorogva, mire még közelebb bújt hozzám, mintha csak a testemhez tartozó egyik végtag lett volna. Tisztában voltam azzal, hogy nem kéne ebbe sem belemennem – úriemberség és becsület ide vagy oda -, mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek. Miért ne kaphatnék legalább morzsákat a boldogságból, mielőtt a pokolra kerülnék?
Neki tényleg nem eshetett baja a hátamon, de abban már nem voltam biztos, hogy én nem sebzem-e meg saját magamat túlságosan ezzel az intim közelséggel.
A testéből áradó forróság, a lélegzete a nyakamon, az illata, amelyet a szél az orrom felé sodort, mind-mind olyan dolgok voltak, amelyekre akkor is pontosan emlékezni fogok majd, mikor el kell hagynom őt. Elviselhetetlen kínt fognak okozni. Olyat, ami miatt lehet, hogy mégis elmegyek majd a Volturihoz – anyám fájdalmát félretéve.
MIUTÁN LEVÁLTOTTAM ROSALIE-T, elfutottam egészen a hegyekig, de a nomád szerencséjére, nem éreztem meg a szagát sehol sem. Valószínűleg, meghúzta magát egy időre, hogy kiélvezhesse Isabella rettegését, és most arra várt, hogy lankadjon a figyelmünk. Na, arra aztán várhat!
Kiélezett érzékekkel koncentráltam csak rá, hátha mégis a nyomára akadok, de semmi. Pedig most kifejezetten jól esett volna egy kis harc, hogy eltereljem a figyelmemet.
El kellett felejtenem azokat a bolond érzéseket, amelyeket Isabella iránt tápláltam. Egyszerűen képtelenség volt az egész, nem működhetett. Nem tehettem tönkre még egy ártatlan ember életét. Épp elég volt Bella… - hagyta el halk sóhaj a számat.
Magam előtt nem tagadhattam tovább, hogy amit érzek, az nem pusztán testi vágy. Annál sokkal több. Szerelem. De ez nem jelentette azt, hogy bármi is megváltozott volna. Isabella ember volt, én pedig egy szörnyeteg. Egy simogatásommal megölhetném, egy szenvedélyesebb csókom végezhetne vele – borzongtam meg annak ellenére, hogy nem éreztem a magaslat hidegét.
Elképzeltem, milyen lenne, ha csak egy egyszerű emberférfi lennék. Isabellával moziba járnánk, talán, a sötétben megfognám a kezét – anélkül, hogy attól kéne féljek, szilánkosra töröm az ujjait -, aztán hazakísérném és a kapualjban lopnék egy csókot tőle, hogy szép álmaim legyenek, mikor lehajtom a fejem a párnámra. Végül eljutnánk a lánykérésig, hozzám jönne feleségül és lenne egy – nem, két – gyerekünk. Igen, egy kisfiú és egy kislány. Szinte láttam magam előtt őket. Pont olyan szépek lennének, mint az édesanyjuk…
De ez csak egy álom. Egyfelől, mert lehetetlenség, hogy újra ember legyen belőlem, másfelől, mert a fiúk manapság egyáltalán nem úgy viselkednek, ahogy a képzeletem szerint, viselkedniük kéne. Számomra az, hogy megfoghatom annak a nőnek a kezét, akibe szerelmes vagyok, felért egy szerelmeskedéssel intimitás és érzelmek terén. Egy mai férfi – talán, sok nő is – szembe röhögne ezért a gondolatért. Lehet, hogy Isabella is…
Végül is, mit tudok róla? Azon kívül, hogy gyönyörű, okos és abból a nőből származik, akit a világon a legjobban szerettem. Valamint, abból a férfiból, akit utáltam – vagy legalább is, a helyzetünk miatt nagyon nem kedveltem.
Vajon, ha emberként találkozunk… Ha Isabella elvitt volna bemutatni a nagyszüleihez, mint a fiúját, akkor jól kijöttünk volna? Vagy Jacobbal akkor is csak kölcsönös utálatot éreznénk? És Bella? Milyen lehetett nagymamaként?
Megpróbáltam elképzelni őt őszen és ráncosan, de nem igazán sikerült. Úgy tűnt, számomra mindig az a fiatal, tizenhét éves lány marad, aki régen volt. Mintha emberi mivolta ellenére, a gondolataimban kortalanná vált volna.
Edward! – Alice hangjától megtorpantam, és felpillantottam az égre, hogy a nap útjából megtudjam, hány óra van. Máris eltelt volna ennyi idő… Észre sem vettem, hogy már ilyen régóta járőrözök fel-alá a területünkön. – Leváltalak – közölte velem magához képest elég szűkszavúan, ahogy odaért hozzám.
- Valami baj van? – ráncoltam össze a homlokomat, miközben az Alice fejében futó koreai ábécét hallgattam végtelenített változatban.
- Nem, semmi – felelte hangosan, miközben hevesen megrázta a fejét. Gyanús volt, szörnyen gyanús…
- Tudom, hogy történt valami – sóhajtottam fel bosszúsan.
- De nem tőlem fogod megtudni – énekelgette, hogy még inkább elterelje a figyelmét arról, amire nem akart gondolni előttem.
- Mondtam már, hogy te vagy a legidegesítőbb nőszemély, akit valaha ismertem? – mormogtam magam elé. – Gyerünk, áruld már el… Alice… - váltottam kedveskedőbb hangra, mire a fejében megszólalt a francia himnusz – franciául. – Jól van, majd emlékezni fogok erre, mikor legközelebb akarsz tőlem valamit! – vágtam sértett arcot, aztán futni kezdtem vissza a ház felé.
Mi a fenét titkolhat el Alice? Ha valami baj történt volna Isabellával, azt elmondta volna, igaz? Biztosan… Miért ne mondaná el… És akkor nem lenne ennyire nyugodt – próbáltam meggyőzni önmagamat.
Mire a bejárati ajtó kilincse felé nyúltam, már majd megőrültem a tudatlanságtól. Bosszantó volt, hogy én, aki mindig mindenről tud, kimaradt valamiből. Valami fontosból, ha azt vesszük, hogy Alice mennyire igyekszik eltitkolni.
Isabella és Jasper a lépcső aljában álltak, mikor beléptem a házba. Már éppen rá akartam kérdezni náluk, hogy mit titkol Alice előlem, mikor a pillantásom a vékony női nyakra tévedt. A legelső pillanatban megdöbbentem – a szemeim elkerekedtek és megmerevedtem léptemben -, aztán az ijedtség vette át a meglepettség helyét.
- Mi a fene történt veled? – siettem oda Isabellához, és az ujjaim finoman megérintették a nyakán lévő lilás színben játszó ujjnyomokat. Jasper gondolataiban azonnal megjelent Rosalie képe, amint a földre taszítva fojtogatja Isabellát. Ahogyan a bűntudat is, hogy nem állt ki határozottan Isabella mellett, mikor a nővérünk lopással vádolta.
Sajnálom, tudom, hogy meg kellett volna védenem őt a vádaskodástól, de nem akartam még jobban feldühíteni Rose-t – védekezett azonnal.
- Veled még számolok! – morogtam rá fenyegetően. – Csak előbb elintézem Rosalie-t! – suhantam felfelé a lépcsőn ökölbe szoruló kezekkel.
Már az sem számított, hogy Jasper gondolatai között elcsíptem az Isabellával lefojtatott beszélgetését. A saját titkom elárulásánál sokkal jobban kiborított, hogy az egyik testvérem ártott a nőnek, akit szeretek. Ezt még Rosalie-nak sem bocsátom meg! Ezért úgy ellátom a baját, hogy soha többé nem mer egy ujjal sem hozzáérni Isabellához!
Ahogy feltéptem a hálószobaajtót, az majdhogynem kiszakadt a helyéből. Rosalie azonnal felpattant a fésülködőasztala elől, és dühös arcot vágott. Még neki állt feljebb, hogy rá merek törni!
Gondolkodás nélkül ragadtam meg őt, és úgy hajítottam az ágyra, hogy az darabokra törve rogyott össze. Azonnal felpattant, és morogva meredt rám. Ahogy megint felé nyúltam, Emmett is közbelépett. Félre ütötte a kezemet, mielőtt elkaphattam volna a női torkot, majd beállt Rosalie mellé, és elszántan meredt rám megfeszülő izmokkal.
Nem ajánlom, testvér, hogy még egyszer hozzáérj! – A hangja határozott volt. Tudtam, hogy ha Rose-nak esek, kettejükkel kell megküzdenem, de nem érdekelt. Ha kell elbírok velük, de ezt nem fogom ennyiben hagyni!
Fel sem fogtam Isabella kiáltását a hátam mögött, a kezem ösztönösen emelkedett fel, hogy újra próbálkozzak – tudtam, hogy Emmett mire készül, és simán kivédtem volna az ütését. Az ökle már mozdult, mikor Isabella közénk vetette magát, rajtam pedig hirtelen végigfutott a rémület jeges érzése. Emmett meg fogja ölni őt!
Ne! – Fogalmam sincs róla, hogy hangosan kiáltottam-e. A karjaim átölelték Isabellát, és megfordították, mielőtt még a kemény ököl elérhette volna. Tompán éreztem az engem érő ütést a hátamon, de ez cseppet sem érdekelt. Lélegzik még? Ver a szíve? Összetörtem a csontjait a védelmező ölelésemmel? Istenem, segíts!
Zihálva kapkodtam a levegőt, és képtelen voltam megmozdulni. Mintha a rémület tényleg megfagyasztott volna engem. A fülem csak és kizárólag arra a hevesen dobogó hangocskára figyelt, ami legalább arról biztosított, hogy Isabella még életben van – arról sajnos, nem, hogy épségben is.
Ha megöltem őt azzal, hogy meg akartam menteni… Ha belső vérzést okoztam, vagy egyéb súlyos kárt, amit nem lehet meggyógyítani… Nem ölhettem meg… Nem halhat meg… Nem, nem, nem, nem, nem…
- Edward… - Az óvatos érintés és a halk hang váratlanul ért. – Ereszd el őt! – Ahogy megéreztem a felém áramló nyugalmat, úgy tisztult ki egyre jobban a fejem. A karjaim még mindig szorosan Isabella köré simultak, a mellkasom a hátához szorult, és félő volt, hogy ha eddig nem is ártottam neki, elég egyetlen újabb kiborulás ahhoz, hogy még erősebben húzzam magamhoz. Egy halálos ölelésbe… – Nem fogja bántani senki, most már elengedheted… - nyugtatott Jasper. Aprót ráztam a fejemen, hogy egy kissé kitisztuljon a fejem.
Lassan engedtem a vékony csípő körüli szorításon, de még képtelen voltam teljesen elereszteni őt, bár tudtam, hogy ezt kéne tennem. Egyszerűen szükségem volt arra, hogy érezzem a teste melegét, az illatát, a közelségét. Mindent, ami bizonyítja, hogy még velem van.
- Jól… van? – motyogtam magam elé megrendülten. Amíg Jasper nem bólintott egyet, visszafojtott lélegzettel vártam. Óvatosan engedtem el Isabellát, és mikor nem csuklott össze élettelenül, mint egy rongybaba, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat.
- Annyira szörnyen sajnálom! Esküszöm, hogy nem téged akartalak megütni! Csak Edwardnak akartam odasózni… - sietett mellénk Emmett. Tudtam, hogy ő is megrémült – a gondolatai zaklatottak voltak, de most nem akartam ezzel foglalkozni. Idő kellett hozzá, hogy meg tudjam bocsátani ezt a felelőtlenséget. A saját felelőtlenségemet…
Nem lett volna szabad ilyen helyzetbe sodornom Isabellát. Emmett csak úgy reagált, ahogyan elvárható volt tőle. Védte a párját, és nem is akart igazán elpáholni, csak erőt fitogtatott. Ezzel szemben én… Tudhattam volna, hogy Isabella annyira vakmerő és bolond, hogy közbe akarjon lépni és meg akarjon állítani minket.
- Semmi baj. – Isabella hangja halk volt és reszketett az ijedtségtől. Nem csodálkoztam volna azon, ha ő is sokkot kapott volna.
- Jól vagy? Nem esett… - Ahogy Emmett felé nyúlt, az ösztöneim azonnal reagáltak. Arrébb ütöttem a karját és elsötétülő szemekkel meredtem rá.
- Ne nyúlj hozzá! – sziszegtem. A saját magam iránt érzett haragom ismét fellángolt, és bármennyire is igazságtalan volt, csak a testvéreimen tudtam levezetni. Megragadtam Isabella karját, és az ajtó felé húztam. – Ha még egyszer valamelyikőtök, akár csak egy ujjal is hozzányúl, annak vége! – Tudtam, hogy a fenyegetőzésem csak vaktöltény-puffogtatás, de jól esett. Felhúztam Isabellát a hátamra, és rohanni kezdtem. Most csak ez a két dolog tudott megnyugtatni – a közelsége és a száguldás.
Olyan furcsa érzés volt… Alig pár napja ismertem csak Isabellát, mégis belopta magát a szívembe, a fejembe, a bőröm alá. Szükségem volt rá, mint egy embernek a levegőre. A gondolat pedig, hogy el kell hagynom… Mintha víz alá nyomták volna a fejemet, és a tüdőm megtelt volna az éltető-gyilkos H2O-val. De inkább én fulladjak meg, minthogy neki baja essen. Azt képtelen lennék elviselni…
Isabella ujjai finoman végigsimítottak a hátamon, pont ott, ahol Emmett ütése ért engem, mire elakadt a lélegzetem és az izmaim megfeszültek. Nekem szinte simogatásként hatott az a csapás, de felrémlett előttem, mi történt volna, ha nem vagyok elég gyors és Emmett ökle Isabellát éri. Muszáj volt megállnom, mert úgy éreztem, beleőrülök a gondolatba.
Leraktam Isabellát a földre, aztán fújtatva tettem pár lépést az ellenkező irányba, mint egy felbőszült rinocérosz.
- Mi a fenét képzeltél? – tört ki belőlem a feszültség. Igyekeztem visszafogni magam, de a szörnyűséges „mi lett volna, ha” kép még mindig kísértett. – Beugrassz három vitatkozó vámpír közé? Teljesen elment az eszed?
- Sajnálom… Én csak meg akartalak védeni. – A halk bűnbánattal teli motyogás hirtelen kitörölt minden értelmet a fejemből.
- Megvédeni? – tátottam el a számat a döbbenettől.
Ezerféle érzelem kezdett kavarogni a már egyébként is feldúlt bensőmben. Isabella engem akart megóvni. Engem a lélektelen, pokolra való szörnyeteget, aki folyton féltékenykedik rá, birtokolni akarja, ráadásul még szuicid hajlamokkal is rendelkezik – ahogyan Jaspertől megtudhatta. Mégis feláldozta volna miattam az életét. Miért?
A mellkasom égő vágyakozással próbált rávezetni a válaszra, de az egyszerűen lehetetlenség volt. Az egyetlen logikus magyarázat Isabella ostoba tettére az, hogy ő túlságosan jó és önfeláldozó.
- Hogyan? Úgy, hogy megöleted magad? – kérdeztem tőle, hogy rádöbbentsem, mekkora butaságot is csinált.
- Mondtam már, hogy sajnálom… Nem gondolkoztam… - pirult el, és szégyenlősen beharapta az alsó ajkát.
- Nem, nem gondolkoztál – ráztam meg a fejem, és újra róni kezdtem a köröket, hogy lenyugtassam magam. Ösztönösen cselekedett, ami azt jelenti, hogy ha csak tudat alatt is, de fontos vagyok számára – természetesen, valamiféle barátként, ahogyan a Jasperrel való beszélgetéséből ki tudtam venni. Ez pedig rossz. Nagyon rossz! – Megint ugyanaz történik… A testvéreimtől kell megvédjelek. – motyogtam magamnak.
Ha egy másodpercre meg is fordult valaha a fejemben az őrült ötlet, hogy Isabellának és nekem lehet közös jövőnk, Emmett csapása most porrá zúzta az egészet. Fájt, olyan iszonyatosan fájt, mint régen az a papírvágás. Bizonyította, hogy igazam volt. Hogy tényleg nem változott semmi sem. Nem csak az a pszichopata vámpír veszélyes Isabellára, hanem a saját családom is. A testvéreim. És én.
- Ez nem fog menni… Így nem működhet… Amint vége, megint meg kell tennem. – Meg kell védenem őt mindentől – magamat is beleértve. Le kell mondanom róla, ahogyan Belláról is.
Legalább neki nem fogok fájdalmat okozni azzal, ha elmegyek. Hiszen, nem szerelmes belém, ahogyan a nagyanyja volt. Ennyivel jobb a helyzet. Bár az én szenvedésem egyáltalán nem lesz könnyebb. Muszáj elmennem, ha már biztonságban tovább élheti nélkülem az életét.
- Edward… - Az aggodalmasnak tűnő hangra megtorpantam, és a pillantásom azonnal visszakúszott a zúzódásokra, amiket a nővérem okozott. A kezem, mintha önálló életet élt volna, felemelkedett, és óvatosan megérintette a lilás nyomokat. Isabella pulzusa megugrott és hallottam, hogy elfelejt levegőt venni.
- Fáj? – szorult össze a torkom a gondolattól.
- Micsoda? – kérdezett vissza, mintha azt sem tudná, miről beszélek. Olyan kábultnak tűnt, mintha… elkápráztattam volna? Fogalmam sem volt róla, hogy csináltam, mert ez most egyáltalán nem tudatos volt.
- A nyakad – magyaráztam. – Véraláfutásos. Tisztán kivehetők rajta Rosalie ujjnyomai – vicsorodtam el a dühtől. Hogy volt képes rátámadni Isabellára? Ez egyszerűen tűrhetetlen volt! Sok hisztit elnéztünk már mindannyian Rose-nak, de most átlépett egy határt nálam, amit nem tudtam egykönnyen megbocsátani neki.
- Nem fáj. Észre sem vettem, hogy nyoma maradt – pislogott laposakat Isabella.
- Sajnálom – kértem bocsánatot a testvérem helyett, miközben szinte fel sem fogtam, hogy az ujjaim elindultak a sérülések mentén, amelyek pont egybe estek a főütőér vonalával.
Isabella arca kipirult, az ujjam alatt pedig heves lüktetésbe kezdett az aorta. Olyan gyönyörű volt, és ez teljesen összezavart. Tudtam, hogy mi lenne a helyes, de mikor ilyen tekintettel nézett rám, egyszerűen elvesztem. A csokoládé tekintet olyan mélynek tűnt, bele akartam zuhanni, a részévé válni. Olyan nagyon vágytam erre, hogy egy másodpercre elfeledkeztem minden logikus döntésről, amit korábban meghoztam, és csak arra vágytam, hogy Isabella ajkait a sajátomon érezhessem.
Már csak egy hajszálon függött az önuralmam, mikor Isabella megmentett mindkettőnket az ostobaságomtól – elhúzódott az érintésemtől, és hátrébb lépett egy lépést. Hát persze, hiszen számára ez csak egy káprázat, nem pedig érzelem.
Jaspernek is megmondta, hogy nem szerelmes belém, és valószínűleg úgy gondolja, hogy túl erőszakosan ragaszkodom hozzá. A reakciójából is láthattam, mikor Jasper a tulajdonomként címkézte fel őt. Az is lehet, hogy annak ellenére, hogy megkedvelt – akárcsak a családom többi tagját -, mégis fél tőlem.
- Nem a te hibád. Csak egy kis… félreértés történt… - kezdte a földet pásztázni, megfosztva engem attól a lehetőségtől, hogy legalább az arcáról olvassak, ha már a fejében nem tudok.
- Félreértés… A félreértésekbe nem szoktak az emberek belehalni – fintorodtam el, és megpróbáltam úgy tenni, mintha az előbbi kis közjáték meg sem történt volna. Reméltem, hogy Isabella is elnézi majd nekem a pillanatnyi gyengeségemet. Többet nem hagyhatom, hogy ilyesmi történjen. Egyszerűen muszáj elfojtanom az érzéseimet, különben minden tönkre megy. Legfőképpen Isabella élete.
- Én sem haltam bele. Jasper azonnal leszedte rólam Rosalie-t, és nem hagyta, hogy bántson – mesélte, mire ökölbe szorultak a kezeim.
Igyekeztem nem foglalkozni a rám törő féltékenységgel, de afelett nem hunyhattam szemet, hogy Jasper nem védte meg úgy Isabellát, ahogyan kellett volna, ahogyan afelett sem, hogy elárult engem – bár ez kisebb bűn volt a szememben, minthogy nem állt ki Isabella mellett.
Olyan titkokat mondott el rólam, amelyeket örökre el akartam ásni Isabella előtt. Az öngyilkossági kísérletek gondolatát, a fájdalmamat, a zavarodottságomat, a szerelmemet. Ezek mind-mind csak rám tartoztak, senki másra. Neki pedig nem volt joga felfedni őket.
- Jasper… - morogtam a nevét. – Azt hiszem, a vele való leszámolást akkorra kell halasztanom, amikor te nem vagy a közelben.
- Szó sem lehet semmiféle leszámolásról! Megígérted! – Isabella hangja tele volt aggodalommal, nekem pedig megkeseredett a méreg a számban. Bosszankodva idéztem vissza szóról szóra a beszélgetésünket és az ígéretemet, aztán elégedetten megrándult a szám.
- Nem, én azt ígértem meg, hogy nem bántom azért, amiért rajtad próbálgatta a képességét. Arra nem tettem ígéretet, hogy nem tekerem ki a nyakát a kis beszélgetésetek miatt – fejtettem ki. Láttam, ahogy Isabella tekintetében aggodalom gyúl, aztán lepillantott az órájára, és elégedetten elvigyorodott. Túlságosan elégedetten. – Mi az?
- Túl korai volt ezt elmondanod… Még van pontosan negyed órám hátra, amíg parancsolhatok neked – nyújtotta felém a karját, hogy meg tudjam nézni a pontos időt.
- Nem mered… - háborodtam fel, miközben ismét átjárt egy kellemetlen érzés. A törékeny emberlány, szembeszáll velem, egy vámpírral, csak azért, hogy olyasvalakit védjen, aki nemrég nem védelmezte őt elég jól. A szerelem tényleg önzetlen…
- Megparancsolom, hogy miattam soha többé ne bántsd egyik testvéredet sem! – utasított. Ökölbe szorult kezekkel és megfeszített arcizmokkal bólintottam.
- Rendben. Van még valami megalázó parancsod, mielőtt még lejárna az időd? Használd ki jól… - pillantottam rá dühösen. Máskor biztosan eszembe jutott volna figyelni az időt, mielőtt eljár a szám, de ez a kis boszorkány teljesen elterelte a figyelmemet. Annyira meg tudott babonázni, hogy az már veszélyes volt. És szörnyen ijesztő.
Most is, ahogy nézett rám… Mintha pontosan olyan vágyakat ébresztettem volna benne, mint amilyenek bennem is égtek folyamatosan, amikor a közelemben tartózkodott. Pedig ez képtelenség volt. Az elmém már valószínűleg bizarr, kegyetlen játékot játszott elhitetve velem azt, amire valójában vágytam volna.
Isabella egy hosszú, bizsergető pillanat után ismét elgondolkozva kezdte fürkészni a földet.
- Igen, van még egy parancsom, kérésem, vagy nevezzük bárminek is… - szólalt meg végül.
- Érdeklődve várom – húztam el a számat, miután visszatértem a valóságba, ahol Isabella Jasperbe volt szerelmes, én pedig csak egy szörnyeteg voltam, aki elvesztette a maradék józan eszét is.
- Fussunk – lepett meg ismét. Nem gondoltam volna, hogy tényleg ilyen mély nyomot hagyott benne az élmény… A mellkasom, mintha ismét felmelegedett volna egy kissé. - Megígérted, hogy viszel egy pár kört… Menjünk most, kérlek! – nézett rám olyan szemekkel, amelyeknek akkor sem tudtam volna nemet mondani, ha nem köt a fogadásunk. Végül is, ez egyáltalán nem veszélyes számára, nem igaz? Futás közben semmi baja nem eshet a hátamon…
- Biztos, hogy ezt szeretnéd? – kérdeztem tőle.
- Igen – bólintott. Megfogtam a karjánál, és visszahúztam a hátamra.
- Kapaszkodj, nehogy elhagyjalak útközben – fordultam hátra vigyorogva, mire még közelebb bújt hozzám, mintha csak a testemhez tartozó egyik végtag lett volna. Tisztában voltam azzal, hogy nem kéne ebbe sem belemennem – úriemberség és becsület ide vagy oda -, mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek. Miért ne kaphatnék legalább morzsákat a boldogságból, mielőtt a pokolra kerülnék?
Neki tényleg nem eshetett baja a hátamon, de abban már nem voltam biztos, hogy én nem sebzem-e meg saját magamat túlságosan ezzel az intim közelséggel.
A testéből áradó forróság, a lélegzete a nyakamon, az illata, amelyet a szél az orrom felé sodort, mind-mind olyan dolgok voltak, amelyekre akkor is pontosan emlékezni fogok majd, mikor el kell hagynom őt. Elviselhetetlen kínt fognak okozni. Olyat, ami miatt lehet, hogy mégis elmegyek majd a Volturihoz – anyám fájdalmát félretéve.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)