A múlt árnyai - Edward szemszög - 1. fejezet

1. LÁNY A MÚLTBÓL




GYŰLÖLTEM FORKSOT. Már hosszú évek óta csak gépszerűen tettem, ami a dolgom volt, hogy a családomat biztonságban tudhassam. Mentem, amerre ők mentek, iskolába jártam, táplálkoztam… Semmi érzelem. Semmi fájdalom. Azt hittem, hogy majd, ha visszajövünk ide, az sem lesz rám hatással. Hiszen ez is csak egy hely a sok közül. Mégis minden rá emlékeztetett. A város nem sokat változott ezek alatt az évtizedek alatt – az iskola igaz, lecserélte a régi padokat, asztalokat, székeket, de szinte ugyanúgy helyezte el az újakat, mint korábban. Mintha ez a város is megfagyott volna, ahogyan én és a családom tettük.

Őt láttam mindenhol. A biológia teremben, az ebédlőben, a parkolóban. Az arca újra és újra felbukkant előttem, mint egy régi szellem. Nem, sokkal rosszabb. Mint egy élő, lélegző ember. Pontosan emlékeztem minden egyes porcikájára. A látomásom ugyanúgy elpirult, lélegzett, és lesütötte a tekintetét, mint ő maga tette egykor. És ugyanolyan vádlón bámult rám, mint akkor az erdőben.

Hogy miért jöttünk mégis vissza? Kevés olyan hely volt ezen a földön, ahol békében és nyugalomban a lehető legteljesebb emberi életet élhettük volna. Ahol nem kellett tartanunk a napfénytől és egyéb kellemetlenségektől. A családom sokáig tűrte a féléletet miattam, de tudtam, hogy a szívük mélyén vissza szeretnének ide térni, amint lehetséges. Forks volt az első olyan hely, amit mindannyian igazi otthonként tartottak számon magukban. Én pedig nem kínozhattam őket tovább a száműzetéssel. Összeszorított fogakkal muszáj volt kibírnom azt a pár évet, amelyet itt eltölthettünk a lebukás veszélye nélkül, hogy legalább ennyi időre megint élvezhessék a szeretteim a létüket.

Az utolsó órám után azonnal hazajöttem, és az emeletre mentem a szobámba. Leültem az ágyamra, és csak vártam a másnapot, amikor ismét iskolába kellett indulnom. Magamban az Értelmező kéziszótár cikkeit mondtam fel, mint mindig. Nem akartam odafigyelni a többiek gondolataira, és nem akartam a saját gondolataimmal sem foglalkozni.

A – a hatodik törzshang a zenében. Az amper jele.
Aachen – német város Észak-Rajna-Vesztfália szövetségi államban…

Esme biztosan megint értem aggódik, Carlisle aggodalma pedig emiatt rajtam kívül rá is kiterjed. Alice a látomásaival azt vizsgálja, vajon, mikor jut eszembe újra, hogy talán, mégis csak jobb lenne látogatást tenni a Volturinál. Elég sokszor megfordult már a fejemben ez a régen kieszelt terv, de az anyám fájdalmát figyelve egyszerűen képtelen voltam még egy tőrt döfni a szívébe. Jaspert szinte láttam magam előtt, ahogy Alice mellett ül, és éppen azon töri a fejét, mivel tehetné ténylegesen is tökéletesen boldoggá szerelmét a képessége segítsége nélkül.

Rosalie és Emmett pedig… Nos, az ő gondolataikat volt a legkönnyebb kitalálnom úgy is, hogy éppen nem koncentráltam rájuk. Jobban idegesített a szerelmük, mint a kezdetekben, mert most már el tudtam képzelni, milyen erős érzelmeik és vágyaik lehetnek egymás iránt. Néha… Néha annyi gyűlölet termelődött bennem a gondolataik miatt, hogy legszívesebben széttéptem volna őket.

Mély levegő… Barbárok – a kifejezés az ókori Görögországból ered. A nem görögül beszélő, a rómaiaknál a nem görög-római műveltségű emberek. Később műveletlen, durva ember.

Időközben újra elvégeztem az orvosi egyetemet. Bár az alapokat már tudtam, az új felfedezések, gyógyszerek és gyógymódok elég érdekesnek bizonyultak ahhoz, hogy elkerüljem a teljes barbárrá válásomat és a tudatom legmélyére űzzem a fájó emlékeket. Volt pár év, amikor segítettem Carlisle-nak a gyógyításban, de aztán már ez sem tudott többé lekötni. Ha behoztak egy fiatal lányt bokaficammal vagy egyéb kisebb balesettel, rögtön az jutott az eszembe, hogy…

Nem, nem, nem! Corpus delicti – bűnjel, bizonyíték. Corpus Juris Civilis – I. Jusztinianosz, kelet-római császár törvényköny…

- Carlisle, vársz valakit a kórházból? – hatolt Esme hangja a tudatomba. Most már én is hallottam a botladozó lépteket, melyek a házunk felé tartottak, de nem igazán érdekeltek. Igaz, hogy nem gyakran volt látogatónk, de biztosan csak Carlisle-hoz jött valaki, ahogyan Esme is sejtette. Vissza akartam merülni a lexikon adta fásult csendbe, mikor Alice tornádóként vágta ki az ajtómat.

- Edward, gyere! Egy idegen erre tart! – próbált meg felhúzni az ágyról izgatottan.

- És? – morrantam rá bosszúsan, és durván kihúztam a karom a kezéből. Rose biztosan megsértődött volna erre a reakcióra, és duzzogva magamra hagyott volna, de Alice-szel nem volt ilyen szerencsém. Továbbra is az ágyam előtt állt, és rám bámult.

Nem láttam őt, a fenébe is! Hát nem érted? Miért nem láttam? Csak akkor lehetséges ez, ha a quileute-ok földjéről jött! – ordította a fejembe a gondolatait, amire már én is felkaptam a fejemet. Nem mintha magam miatt aggódtam volna – sőt, azt sem bántam volna, ha egy farkas La Push-ból megszegi a szavát, és darabokra marcangol, majd máglyára hajít -, de nem hagyhattam, hogy a családomnak bántódása essen.

Felpattantam az ágyamról, és követtem Alice-t. A többiek mérgezett egérként futkostak, hogy emberivé tegyenek mindent. Emmett a dohányzóasztalkára hajította a műsorújságot, a kanapéra vetette magát, lerugdosta a rajta lévő díszpárnákat a földre, és bekapcsolta a tévét. Rosalie a számítógép elé ült, és mindenféle papírt szórt maga körül szét, míg Esme egy fakanalat ragadott a kezébe, mintha éppen főzött volna. Ha lett volna kedvem nevetni, komikusnak tűnt volna a jelenet. A vámpírcsalád, amint próbál normálisnak látszani… De most nem voltam egyáltalán vidám hangulatban.

Mikor Alice végighadarta a látomásának hiányáról szóló elméletét, minden emberi eltűnt a házunkból. Emmett, Jasper és Rosalie azonnal harcra készen álltak, Carlisle pedig feszülten gondolta végig, hogy mit akarhat egy farkas tőlünk, és mivel tudja majd enyhíteni az ösztönös ellentétet közöttünk.

Az idegen már majdnem a házunkhoz ért, mikor meghallottuk a halk gőgicsélést. Döbbenten néztünk egymásra. Az aprócska szív halkabb és lassabb volt, mint a másik, de mégis ott dobolt a fülemben. Most már tökéletesen össze voltunk zavarodva. Egy farkas és egy gyerek?

Carlisle kinyitotta az ajtót, és kilépett a verandára, mi pedig követtük. Az érkező egy fiatal lány volt – ennyit már ki tudtunk mindannyian venni az első pillanatban -, de a fejét lehajtotta, és a mellkasán függő kisbabát figyelte, így az arcát nem láthattuk még. Egy pillanatra megtorpant, mintha megijedt volna, és azon gondolkozna, hogy visszafordul inkább.

- Ó, te jó ég! – nyögtem fel halkan a felismeréstől. Körülöttem mindenki izgatott lett hirtelen, mert fogalmuk sem volt, mi bajom van. Végül Alice volt az, aki feltette nekem a kérdést.

- Mi az?

- Nem hallom a gondolatait. Én… - A torkom hirtelen összeszorult. Eddig fel sem tűnt, mivel mostanság mindenkit megpróbáltam kizárni a fejemből, és megszoktam, hogy csak hangok kavalkádját hallom a fejemben. De most, hogy megpróbáltam szétválasztani egymástól a családom gondolatait, és megkeresni az idegenét, egyszerűen nem találtam semmit, csak tippelni tudtam a reakcióiból.

- Az meg, hogy lehet? – hadarta Rose feszülten. Kiszáradt torokkal nyeltem egyet. Egész eddigi létem során csak egyetlen ember volt, aki… Nem, az nem lehet – ráztam meg a fejemet. A szemeim elkerekedtek, ahogy hirtelen megfordult a szél, és egy ismerős, mégis ismeretlen illatot sodort felém. Tudtam, hogy a többiek is érezték, mert a gondolataik szinte kiabáltak a fejemben.

Ez nem lehet! Edward! Ő nem lehet! – Alice hangja volt a leghangosabb, mert ő volt a legizgatottabb. Mindig is nővéreként szerette Őt, és neki is fájt, mikor el kellett mennünk.

A lány végül lassan felemelte a fejét, én pedig hirtelen-levegőt szívtam a tüdőmbe. Az arca, a tekintete, a mozgása... Sokkosan figyeltem, ahogyan egyre közelebb jön hozzánk, mintha egy álomkép lépett volna át a valóságba. Vagy talán, tényleg elaludtam megszegve a világunk szabályait, és most csak álmodom… Igen, bizonyosan ezt történt. Más magyarázat nem lehet erre…

Halk, kétségbeesett nevetés hagyta el a számat, miközben éreztem, hogy az őrület zavaros képei kavarognak bennem. Esme keze a hátamra rebbent, de csak alig éreztem a nyugtató simítást. A lány egyenesen rám nézett, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy azt akarom-e, az álmom örökké tartson, vagy hogy minél előbb felébredjek.

- Én… Isabella Black vagyok – szólalt meg a lány végül megcáfolva az álomkép-elméletemet. Isabella Black… Black… A neve újra és újra felvillant előttem, mégsem tudtam elhinni, hogy ez lehetséges lenne. Vagy csak nem akartam elhinni. – Azt hiszem, ismerték a nagyanyámat… Bella Swant… - folytatta, csak hogy minden kétség-cérnaszálat, melybe kapaszkodtam még, elvágjon, és a mélybe zuhanhassak. – Tudom, hogy mik maguk. A nagyi elmesélte… És a naplója… - emelt fel egy kis könyvet, miközben a hangja megtelt pánikkal, és hadarni kezdett. – Nekem nem volt jobb ötletem. Nem akartam idejönni, de nem volt más választásom. Nem tudtam, kihez is fordulhatnék. Olyan képtelenség ez az egész! – nevetett fel már-már olyan hisztérikusan, amilyen állapotban most én is voltam. – A szüleim… És az a sok vér… Senki sem hitt volna nekem. Szükségem van a segítségükre! Kérem! – hablatyolt össze-vissza. Fogalmam sem volt, miről beszél, de nem is érdekelt, mert mintha egy láthatatlan kéz éppen benyúlt volna a mellkasomba, hogy kiszakítsa onnan a már halottnak hitt szívemet. Hallottam a babasírást, és láttam, ahogy a lány összecsuklik, de nem tudtam megmozdulni. Carlisle odasietett hozzá, és felhúzta a földről, Esme pedig átvette tőle a csecsemőt. Figyeltem, ahogyan az apám a karjába emeli őt, és érzékeltem, hogy elviszi mellettem a testét, mégis képtelen voltam ránézni vagy utánuk menni a házba.

Edward… Ez olyan hihetetlen. Ez… - Alice a levegőt kapkodva állt mellettem, aztán megrázkódott, és ismét megragadta a kezemet. Úgy éreztem magam, mint egy marionettfigura, akit madzagon rángatnak. Hagytam, hogy Alice leültessen a nappali kanapéjára, aztán megmozdult mellettem az ülőalkalmatosság, ahogy ő is ráhuppant.

- Ezt nem hiszem el! Hogy a fenébe kerül ide, és mit akar? – Ahogy Rosalie fel-alá mászkált előttünk, a levegő, amit keltett, újra és újra végigcirógatta az arcomat. – Épphogy helyre zökkenne az életünk, máris becsap újra a villám. Ilyen nincs!

- Nyugalom, Rose! – állította meg Esme a nővéremet, mikor besétált a szobába. – Carlisle megvizsgálja őket, aztán megbeszéljük. Nem lesz semmi baj – mondta, de a tekintete aggódva szegeződött rám, és hallottam a gondolatait, melyek rettegéssel voltak tele. Félt tőle, hogy ez túl sok volt nekem. Hogy végleg összeomlottam. Szerettem volna megnyugtatni, de én magam is éreztem, milyen közel jár az igazsághoz. Olyan fájdalom járta át az egész testemet, amilyet már régen nem éreztem. Az évek során ez az érzés tompa, fásult lüktetéssé enyhült, de most bombaként robbant szét bennem meghódítva ismét minden egyes halott sejtemet.

Mikor Carlisle karjában a kisbabával megérkezett, Esme azonnal átvette tőle a gyereket. Az egész családom elhelyezkedett, és mindenki izgatottan figyelt az apánkra, hogy megtudja, mi is lesz most, de én csak valami ködfátyolon keresztül hallottam a hangjukat.

- Mindketten rendben vannak, csak… a lány eléggé kimerült. Adtam neki egy kis altatót, hadd pihenje ki magát rendesen – ült le Carlisle a foteljébe. A lány… Az Ő unokája… A kezeim ökölbe szorultak a gondolatra, hogy egy másik férfit szeretett, gyerekei és unokái lettek. Elfelejtett engem.

De hát, ezt akartad, nem? Emiatt mentél el! – gúnyolódott egy hang a fejemben, ami nagyon hasonlított Jacob Black hangjához. Mindig is tetszett neki Bella. Már akkor tudtam, amikor először láttam őket együtt. Halk morgás tört fel a torkomból, de csak akkor vettem észre, mikor Carlisle ismét felkelt, mellém lépett, és a kezét a vállamra fektette.

- Edward… - A hangja aggodalmas volt. A többiek beszélgetése is elült, pedig eddig izgatottan vitatkoztak. – Fiam, jól vagy? – Válaszolni akartam, vagy legalább bólintani, de képtelen voltam rá. Tényleg megkövültem? Egy gondolkozó szikla lett belőlem? De akkor miért fáj ennyire? Egy sziklának nem lenne szabad éreznie. Egy szikla kemény és élettelen.

- Mi a baj vele? – Esme hangja kétségbeesett volt. Finoman rázni kezdte a kezében lévő gyermeket, mikor az nyűgös hangokat hallatott.

Edward… Edward ne csináld ezt! Halálra rémítesz! – siránkozott Alice.

- Hagyjátok egy kicsit békén, megpróbálok segíteni – Jasper hangja lágy szellőként suhant át a tudatomon. Mély sóhaj szakadt fel a tüdőmből, mikor megéreztem a nyugtatását. Továbbra sem mozdultam meg, de sokkal könnyedebben tudtam lélegezni. Mintha a hatalmas súly a mellkasomon csökkent volna.

Behunytam a szemeimet, és csak lebegtem ebben az érzésben. Fogalmam sem volt, meddig ültem így mozdulatlanul, de akár örökké is el tudtam volna viselni. Az üresség sokkal jobb volt, mint a fájdalom. Persze, nem volt olyan szerencsém, hogy ez örökké tartson. Először csak egy kis mozgolódást hallottam az emeletről, aztán a saját nevem hatolt az elmémbe. Az Ő hangja hívott engem… Olyan kétségbeesetten keresett… Valami baj történhetett. Meg kell védenem őt. Hiszen, én vagyok a vámpírangyala, ha már őrangyal nem jutott neki…

- Edward – lépett be a nappaliba. A testem megfeszült, mikor újra visszatértem a jelenbe, és felfogtam a valóságot. A hang nem az Övé volt, és nem engem szólított. A fájdalom és a gyűlölet tomboló hullámként csapott végig rajtam. Hogy mer ez a lány csak úgy idejönni, és emlékeztetni Rá? Miért kínoz engem direkt? Felbukkan a semmiből, hogy tönkre tegye az életemet. Mintha Isten küldte volna azért, hogy megbüntessen a lehető legkínzóbb módon. Mert ez rosszabb volt, mint maga a Pokol. Milliószor inkább választottam volna a lángok örök nyaldosását, minthogy egy másodpercig is egy levegőt szívjak ezzel a démoni kísértettel.

Mintha megint csak gúnyolódni akart volna rajtam, ellibbent mellettem felkavarva a levegőt. Az illata bekúszott az orromba, végigégette torkomat, és újabb gyűlölethullámot gerjesztett bennem. Egy részem legszívesebben darabokra szaggatta volna, hogy örökre eltűnjön, de a másik tisztában volt vele, hogy ez nem túl jó ötlet. A kezeim ökölbe szorultak. Egyszerűen képtelen voltam tovább elviselni a bennem tomboló vihart. Az izmaim végre engedelmeskedtek nekem – felpattantam, kikerültem Őt, aztán kirohantam a szabadba.

Az erdő óriásként magasodott fölém, és az ágakat recsegtető szél, mintha kárörvendő nevetés lett volna. Elhagytad őt. Mást szeretett. Valószínűleg meghalt – jutott el a tudatomig most először. Ha élt volna még, sosem engedi a közelembe az unokáját. Ő… halott… - Az öklöm belecsapódott a mellettem lévő fába, amely lassított felvételként dőlt ki. Aztán jött a következő. Átkaroltam, és kitéptem a földből. A torkomat morgás és üvöltés hagyta el, miközben messzire elhajítottam a fát letarolva vele több másikat. Pusztuljanak. Pusztuljon minden! Ha Ő meghalt, akkor már úgysincs értelme semminek!

A fájdalomtól összegörnyedve rogytam a földre, és könnyek nélkül sirattam a most már végérvényesen elveszített szerelmet. Hallottam, ahogy Alice óvatosan megközelít, aztán mikor látta, hogy nem fogok semmi őrültséget tenni, letérdelt mellém. Karjai finoman húztak magukhoz, és ringatni kezdtek.

Sajnálom. Annyira sajnálom. – A hangja velem együtt sírt a fejében. – Én is annyira szerettem Őt. De muszáj erősnek lenned! Itt vagyunk veled mindannyian. Itt vagyunk veled…

A kezem lassan nyúlt ki, hogy magamhoz öleljem a húgomat. Biztos voltam benne, hogy Jasper is a közelben van megint, mert a fájdalmam és a dühöm hirtelen csökkent elviselhetőnek mondható szintre.

- Gyere, vissza kell mennünk… Esme biztosan nagyon aggódik, és jobb, ha túlesünk bizonyos dolgokon – motyogta Alice a fülembe most már a tényleges hangjával. Tudtam, hogy mire gondol, de nem voltam biztos benne, hogy képes leszek-e rá. A lány a segítségünket kérte valamiben.... Gyorsan visszapörgettem a fejemben, hogy mit is mondott pontosan, mert akkor fel sem fogtam. A szüleiről beszélt, és sok vérről… Mi történhetett vele? Ha gyűlöltem is azért, mert felszaggatott bennem minden régi sebet, mégis csak az Ő vére volt… Muszáj volt tudnom, hogy az utolsó darab belőle jól van.

Megtisztulásként mély levegőt vettem, aztán felálltam a földről. Csak most vettem észre, hogy már hajnalodik – tovább ültem a kanapén magamba zuhanva, mint azt gondoltam volna. Alice megfogta a kezemet, és gyerekként vezetett maga után. Láttam Emmettet és Jaspert is a fák között, de tartották a pár lépésnyi távolságot, nehogy ismét felzaklassanak.

Csak pár percig kell kibírnom egy helyiségben vele, aztán újra egyedül lehetek – próbáltam meggyőzni magam, miután visszaérve a házba leültem az ebédlőasztal mellett a helyemre. Ahogy megjelent, a tekintetemet az asztalra szegeztem, és megfogadtam, hogy nem fogok felpillantani rá. Féltem, hogy ha ránéznék vagy összeomlanék megint, vagy megölném őt. Ujjaim olyan erősen kapaszkodtak az asztal lapjának az aljába, hogy apró forgácsok hullottak a tenyerembe.

- Hallgatunk! – szólalt meg apám, miután mindenki helyet foglalt.

- Nos… Én… Egy hónapja a szüleim meghaltak – habogott össze-vissza a lány. A hangja bántotta a fülemet. Legszívesebben betapasztottam volna a tenyeremmel, hogy ne kelljen hallanom, de tudtam, hogy ez sem segítene kizárni őt. Próbáltam a többiek gondolataira koncentrálni, hátha az segít. Alice tényleg sajnálta a lányt a veszteségei miatt, és ezt azonnal ki is nyilvánította szóban is, míg Rosalie csak azon elmélkedett, milyen veszéllyel járhat ránk nézve az, hogy megint egy idegen furakodott közénk.

- Biztosan nagyon nehéz lehet most neked, de mi miben segíthetnénk? – kérdezte az együttérzéstől teljesen mentes hangon.

- A gyilkosuk… A nyomomban van. Meg akar ölni engem és Edwardot is. – Egy vastag fadarab maradt az ujjaim között az asztalból. A nevem a lány szájából olyan volt, mintha savba mártott ostorral vágtak volna végig a hátamon. – Mármint… Az öcsémet – pontosított. Vajon, miért kapta az én nevemet a kölyök? Bella akarta így? Emlékezni akart rám vagy csak a Sors iróniája, hogy pont ezt a nevet aggatták az unokájára?

- Hallottál már a rendőrségről? – Csak akkor fogtam fel Rose gúnyos kérdését, és hogy miről is beszélgetünk éppen, mikor Esme rászólt.

- A rendőrség nem hinne nekem. Mert… Egy vámpír volt. Láttam őt. Pont akkor értem haza Edwarddal… Sétálni vittem, és mire hazaértünk… - A lány szava elakadt, én pedig megzavarodva ráncoltam össze a homlokomat. Ha egy vámpír támadt volna rájuk, akkor most nem lehetne itt. Minden nehézség nélkül vele is végzett volna, ahogyan a szüleivel tette. Alig pár perce még én magam akartam elpusztítani a lányt, de most a gondolattól, hogy baja eshetett volna, hirtelen furcsa rémület öntött el. A lány hazudik. Nem mondhat igazat!

- Ha egy vámpír lett volna, már nem élnél… - mondta ki a fejemben lévő gondolatokat Rose, mintha csak ő maga birtokolta volna a képességemet.

- Vámpír volt. És még élek. Bár valószínűleg nem sokáig… Legalább is, egyedül nem… Próbáltam elmenekülni, elbújni, de mindig rám talál. Nem volt jobb ötletem, mint idejönni… Nem tudtam, mit tehetnék… - A dadogás, a kapkodó lélegzet és az emberi szív rémült zakatolása bizonyította, hogy valószínűleg, mégiscsak a valót halljuk. A lány rettegett. Annyi szörnyűségen kellett keresztül mennie, én pedig az első pillanattól fogva csak saját magammal foglalkoztam. Egy önző szörnyeteg vagyok, semmi más! Ebben a pillanatban örültem, hogy én látok mások fejébe, és nem fordítva, mert biztos voltam benne, hogy apám szégyenkezne miattam, ha ismerné a gondolataimat.

- És most mit vársz? Hogy majd megküzdünk vele? Miért kockáztatnánk az életünket egy idegenért? – Rosalie rosszindulata csak úgy sütött a hangjából. Egy kis elégedettséggel töltött el, hogy Carlisle nem csak miattam szégyenkezhet.

- Rosalie, elég volt! – figyelmeztette most ő a nővéremet.

- Nem, igaza van… Jobb, ha elmegyünk. Sajnálom, hogy zavartam. – Ez teljesen megőrült? – horkantottam fel magamban gúnyosan. Tényleg jobban féltené a mi féléletünket, mint a saját életét? Pont olyan bosszantóan önfeláldozó, mint… A fogsorom olyan erősen préselődött egymáshoz, hogy ha ember lettem volna, már kipotyogtak volna a fogaim.

- Szavazással döntünk – állította meg Alice a lányt, és a szemem sarkából láttam, hogy megragadta a csuklóját. A lélegzet a tüdőmben akadt. Hogy képes hozzáérni? A gondolat, hogy a bőre melegét érezzem az ujjaim alatt iszonytató fájdalommal töltött el. Az asztallap alján mély lyuk keletkezett. Még az volt a szerencse, hogy régi, vastagfájú asztal volt, különben az ujjaim már rég átfúrták volna. – Ő Bella vére. Tartozunk annyival, hogy megvédjük – mondta el a véleményét Alice. Gyűlöltem, hogy igaza van. A pokoli szenvedés ellenére tartoztam Neki azzal, hogy megvédem a leszármazottait. Meg kellett tennem, hogy ha nem is tiszta lelkiismerettel, de legalább azzal a tudattal kerüljek a Pokolba aztán, hogy ő továbbél az unokáiban. Ki kell bírom addig, amíg biztonságban nem tudhatom őket, aztán elmegyek a Volturihoz... Anyám biztosan szenvedni fog… Apám is… És Alice… De több életnyi idejük van arra, hogy feldolgozzák a hiányomat. Sikerülni fog nekik… Azt hiszem…

- Edward, hogy szavazol? – Kellett fél másodperc, mire az agyam hátsó feléből előkapartam a többiek válaszát a kérdésre, és rájöttem, hogy lényegtelen, mit mondok. Ha az én szavamon is múlt volna valami, a védelmet mondtam volna, de így… Jobb, ha távol tartom magam a lánytól. Jobb, ha tart tőlem. Ha gonosznak hisz. Végül is, az vagyok…

- Nem mindegy? Így is megvan a többség – pattantam fel, és anélkül, hogy egy pillantást vetettem volna a lányra, elhagytam az ebédlőt.

A szobámban fel-le róttam a köröket az idegességtől. Az eddigi tétlen szoborságomnak vége szakadt, pedig már kezdtem megszokni. Kezdett egész kényelmes lenni az üresség. Fogalmam sem volt, mihez kezdhetnék azzal a zűrzavarral, ami most bennem volt. Ilyen lehet fuldokolni – futott át az agyamon a kétségbeesett gondolat, miközben önkéntelenül levegő után kaptam.

- Gyere! – Először el akartam küldeni Emmettet, de aztán megláttam a fejében, hogy miért jött. Már rég voltam vadászni, és nem kockáztathattam most, hogy két emberi lény is volt a házunkban. Valamint, kiszabadulni innen, és csak a prédával törődni jó figyelemelterelésnek tűnt.

- Jól vagy, öcsi? – lépett be a szobámba.

- Elmegyek veled – jelentettem ki, figyelmen kívül hagyva az érdeklődését a lelki állapotom iránt. Szerencsére, Emmett nem volt egy kotnyeles típus, így nem próbálta meg ismét feltenni a kérdést, hogy kiszedjen belőlem valamit. Ezért jelenleg igazán hálás voltam neki. Nem akartam semmire sem gondolni. Csak csendet szerettem volna idebent a fejemben.

- Rendben, akkor adj tíz percet, amíg elbúcsúzom Rose-tól, aztán lent találkozunk – bólintott, aztán ismét magamra hagyott, én pedig folytattam a járkálást. Hallottam, hogy a lány és Alice beszélgetnek, de igyekeztem kizárni őket. Minél kevesebbet tudok róla, annál könnyebb. Csak egy idegen. Egy senki. Megvédjük, aztán elmegy örökre, és soha többé nem zaklat minket – győzködtem magam, de önkéntelenül is befurakodott az elmémbe az arca.

Elképzeltem, amint halálra rémül a vámpírt látva a szülei holtteste mellett. A barna szemek biztosan kikerekedtek, a lélegzete vajon felgyorsult vagy elakadt… A szíve úgy verhetett, mint egy riadt madárkáé. És reszketett… Egész testében reszketett…

A látomás végigborzongatott újra és újra, de a lány iránt érzett gyűlöletem nem akart eltűnni. Hát miféle pokolfajzat vagyok én, hogy egy ártatlan gyereket ilyen lángolóan tudok gyűlölni? – túrtam bele keserűen a hajamba, aztán megráztam a fejemet, és az ajtóhoz léptem. Még volt vissza két perc abból, amit Emmett mondott, de inkább a friss levegőn akartam kivárni. Úgy éreztem, mintha a házunk falai közül valaki kiszívta volna az összes oxigént. Mintha egyáltalán tényleg szükségem lenne rá…

A lépcső felső lépcsőfokán torpantam meg. Annyira bele voltam merülve az önsajnálatba és –marcangolásba, hogy csak most hallottam meg a nappaliban az erőteljes szívdobogást. Egy szemvillanás alatt visszafuthattam volna a szobámba, de mintha a lábaim beleolvadtak volna a padlóba. Először észre sem vett engem, csak akkor állt meg, mikor a lépcső aljába ért.

A tekintete egyenesen az enyémbe fúródott, engem pedig megrohantak az emlékek. Egy lány, aki aznap jött először iskolába. Aki a Sors iróniájának köszönhetően pont mellém ült le, és akit meg akartam ölni csak azért, mert a vérének olyan mennyei illata volt… A kezem összeszorult a korláton, ami recsegve tiltakozott a durva bánásmód ellen.

A lány reszketni kezdett. Vajon ő is érezte a veszélyt, amit a számára jelentettem, mint a nagyanyja az első napon? Most nem a vérszomjam volt az elsőszámú gond, hanem az irreális gyűlölet, amit iránta éreztem. Elképzeltem, ahogy lerohanok a lépcsőkön, és egyetlen mozdulattal eltöröm a nyakát. A szeméből vajon kihunyna az a fény, amely Rá emlékeztet? Vagy holtában is vádlón tekintene rám, amiért elhagytam?

Nem! Mi a fene jár a fejemben! – Mély levegőt vettem, és lehunytam a szemeimet, hogy ne kelljen látnom őt. Ez működött. Régen, abban az osztályteremben a légzésem felfüggesztése segített, hogy megóvjam egy csomó ember életét és a családom titkát, most pedig a látásomat adtam fel ugyanezért. Tettem egy lépést hátra, és hallottam, ahogy a lány elindul felfelé a lépcsőn.

Persze, ez nem ugyanaz a helyzet volt. Ha most elveszteném a fejemet, csak egy ember halála száradna a lelkemen, nem egy egész osztályé. És mivel senki sem tudja, hogy a lány nálunk van, nem is jönnének rá, hogy én voltam. A családom titka biztonságban lenne. Senki nem tudná meg… Senki, csak az apám, az anyám és a testvéreim… És talán, odafent Ő is… A szégyen forró lávaként száguldott végig rajtam.

Már megint úgy gondolkoztam, mint egy közönséges gyilkos. El akartam pusztítani egy ártatlan lényt, akinek az egyetlen bűne az volt, hogy rossz géneket örökölt és ide jött. Miért történt ez így? Miért küldte őt a Sors ide? Ennek tényleg Isten büntetésének kellett lennie. A vér miatt, amely a kezeimen száradt, megérdemeltem a kínok kínját.

Ahogy a lány elhaladt mellettem az illata ismét megcsapta az orromat. Így hogy a fülemen kívül csak erre az érzékszervemre hagyatkozhattam, még erősebbnek éreztem, mint korábban. A szám megtelt méreggel, a bennem lévő szörnyeteg pedig morogni kezdett. Nem volt olyan csábító a vére, mint Neki, mégis elég volt ahhoz, hogy a gondolataim ismét meginogjanak. Csak egy mozdulat lenne… Csak egy pillanat… Nem veszélyeztetném a szeretteimet…

A szemem felpattant, és egy másodpercig nem voltam biztos benne, hogy mit is fogok tenni. A torkom égett, a gondolataim kavarogtak, a barna szemek rémülete pedig ismét fájdalmasan emlékeztetett egy másik szempárra. Egyszerre akartam széttépni és megóvni az utolsó darabot Belőle.

Menj már! Takarodj innen! Fuss minél messzebb! – kiáltozta a józanabbik énem, de a lány, mintha direkt játszott volna az életével. Lefagyva bámult rám, miközben egész testében remegett. Miért nem veszi észre, hogy egy hajszálon függ az élete? Miért nem jön senki, hogy megállítson?

Az izmaim megfeszülve várták a pillanatot, amikor az őrület teljesen elszabadul rajtam, de még mielőtt ez megtörténhetett volna, a lány végre megmozdult. Lassú léptekkel távolodott, és végül eltűnt Alice szobájának az ajtaja mögött. A lábaim önkéntelenül indultak utána. Rettegtem attól, amit tenni fogok, de nem volt elég erőm leállni. Hallottam a heves szívverést, amit a rémület váltott ki abból a szerencsétlen gyerekből, a levegőt pedig úgy kapkodta, mintha asztmás rohama lett volna. Egyik kezem az ajtókilincsre kúszott, aztán megdermedt.

Az ajtón keresztül is éreztem a lány testének melegét. Elengedtem a kilincset, és a tenyeremet a fára fektettem. Nem vehetem ezt el tőle. Az életet, amely ilyen forróvá teszi a bőrét. Pont olyanná, mint az Övé volt…

Megperdültem, és rohanni kezdtem – le a lépcsőn, ki az ajtón, be az erdőbe. Hallottam, ahogy Emmett felháborodottan kiabál utánam, de nem törődtem vele. Úgyis utolér majd, mikor megtalálom a prédámat, és megállok, hogy elvegyem az életét.