A múlt árnyai - Edward szemszög - 6. fejezet

6. BIZALMAS ÉRZÉSEK




ESME FÉL ÉJSZAKA MESÉLT ISABELLÁNAK, aki eközben úgy bújt az ölelésébe, mint egy kiscica a meleg, puha díszpárnához. Pedig Esme nem volt se meleg, se puha, de mintha ez egyáltalán nem zavarta volna Isabellát. A vonásai nyugodtak voltak, néha még egy-egy halovány mosoly is kiült az arcára. Mikor elszenderült, anyám még sokáig ringatta őt a haját simogatva. Egy másodpercig azt képzelte, a saját gyermekét altatja egy rémálom után.

Csak akkor eresztette el Isabellát, mikor önkéntelen, apró borzongások futottak végig a hidegtől rajta álmában. Óvatosan a párnára fektette, anélkül, hogy felébresztette volna, aztán vetett rá egy utolsó pillantást, és magára hagyta. Hálás érzés öntött el Esme iránt – örültem, hogy sikerült megnyugtatnia őt, és rémálom mentes álmot hoznia a meséivel számára.

Az ember azt hinné, hogy az alvással töltött órák alatt semmi sem történik, és valakit éjszaka figyelni, felesleges időtöltés… Ez fatális tévedés. Annyi apró, kielemezni való rezdülés, mozdulat, arcjáték jellemzi alvás közben az embert, hogy izgalmasabb, mint egy kalandfilm. Vajon miért fordul Isabella tíz percenként egyik oldaláról a másikra? Kényelmetlen számára az ágy? Vagy csak elzsibbad a lába és a karja, amin éppen rajta fekszik? Miért ráncolta az orrát hajnali négy óra harmincöt perckor? Álmában megszagolt valamit? Vagy az ablakban lévő virágok illatát érezte meg? Miért sóhajtott, amikor a nap éppen felbukkant a látóhatáron?

Egyszerre élveztem a megfigyeléseimet, és dühített, hogy van olyan dolog, amely örök rejtély marad előttem. Sokkal könnyebb dolgom volt Vele, Ő legalább elejtett egy pár mondatot álmában, amiből következtethettem dolgokra, de Isabellának nem csak az elméje volt néma.

Jó párszor megkérdeztem magamtól, mit is csinálok tulajdonképpen… Miért ülök egy fa tetején, és figyelem egy vadidegen lány minden egyes rezdülését… Nem tudtam a választ, de azt igen, hogy nem vagyok képes megmozdulni. Vagy milliószor elhatároztam, hogy lemászom a fáról, vagy csak elfordítom a fejemet, de képtelen voltam megtenni.

Vajon tényleg természetes lenne, amit érzek? Carlisle azt mondta, ő pedig sosem szokott tévedni. Ő az egyetlen, akinek a véleményében tökéletesen megbízom, aki mindig tudja, mit kell tennünk, és mi a helyes. Talán, ez tényleg nem az én hibám. Egy érzés, amit nem tudok irányítani, csak annyit tehetek, hogy megpróbálok nem foglalkozni vele. Mint a szomjúsággal.

Ez is legalább olyan kínzó volt, mint a vér utáni vágyam. Valahányszor Isabella a közelemben volt, a késztetés, hogy megérintsem őt, végigbizsergette az egész testemet. Ez a fajta testi vágy még új volt nekem. Ő volt az egyetlen, aki iránt hasonlót éreztem sok-sok évtizeddel ezelőtt, de abban az esetben ez együtt járt a szerelemmel. Az, hogy valaki olyan iránt is vágyakozhatok, akit alig ismerek, bizarr és ijesztő érzés volt. Mintha egy átlagos, idióta tinédzserfiú lennék, akinek minden szoknya látványától kiguvadnak a szemei.

Tudtam, hogy ez egy természetes ösztön az embereknél, mégis idegesített, ha az iskolában ezeknek a kölyköknek a gondolatait kellett hallgatnom. Legtöbbjük számára, egy lány csak a saját férfi énjük felfedezéséhez szükséges eszközt jelentette, ez pedig undorított engem. Teljesen más neveltetést kaptam, mint amihez ők tartották magukat. Nekem még azt tanították, hogy egy férfi tisztelje és védelmezze a nőket, ezzel szemben jó ideje csak azt tapasztaltam magam körül, hogy lenézik és kihasználják a „gyengébbik” nemet. Azt azért szívesen megnéztem volna, ahogy egy magát nagyra tartó férfi pokoli kínok között világra hoz egy gyermeket – a legtöbben már egy nátha miatt is megjátszották a haldoklót. A megvetéstől grimasz ült ki az arcomra.

Mikor Isabella ébredezni kezdett, izgatottan mozdultam előrébb az ágon, mintha nem láttam volna eddig is tökéletesen őt. Karjait a magasba emelve nyújtózkodott egyet, mellkasa előre feszült, a nyaka ívesen hátrahajlott kissé, aztán aprót remegve ernyedtek el az izmai. A méreganyag elöntötte a számat, az ágyékom pedig lüktetni kezdett. Izgatottan nyeltem egyet, aztán zavarodottan sütöttem le a szemeimet, és megpróbáltam mélyeket lélegezve csillapítani az ösztöneimet.

Talán, az izgatottság miatt nem észleltem korábban Jasper gondolatait, de mire rájöttem, mire készül, már kopogtatott is Isabella ajtaján, és megkapta az engedélyt a belépésre. Dühösen mordultam fel. A terv, amit kieszelt, egyáltalán nem tetszett nekem, de most már nem ronthattam be a szobába, és nem vonszolhattam ki őt onnan anélkül, hogy Isabella ne nézzen teljesen őrültnek és ne követeljen magyarázatot.

- Megkérdezném, hogy érzed magad, de tudom… - viccelődött Jasper tőle szokatlan módon, miután helyet foglalt egy széken. Összevont szemöldökkel nyugtáztam, hogy valami miatt kedveli Isabellát. Általában távolságtartó volt az idegenekkel, még úgy is, hogy most már egészen jól bírta a vegetáriánus életmódot, de most csak fizikailag tartotta meg az öt lépést, érzelmileg nem. A gondolataiban Isabelláról kedves képet festett, és valamiféle sorstársként könyvelte el amiatt, hogy érzelmileg ennyire egymásra voltak hangolódva. Mikor Isabella visszamosolygott rá, megfeszültem. – Tudod, az este gondolkoztam. Miután volt az a rohamod a rémálomtól…

- Sajnálom, hogy te is érzed, amit én – kért bocsánatot azonnal Isabella. Már megint ez az önzetlenség. Nem a saját félelmein rágódik, hanem azon, hogy Jaspernek is át kellett élni őket. Hirtelen szorító érzést éreztem a mellkasomban. Vajon, tényleg csak önzetlenségről van szó?

- Nem te tehetsz róla. És… Talán, segíthetnénk egymáson – hozakodott elő Jasper az őrült gondolataival. Soha az életben nem éreztem magam még ilyen iszonyatosan. Nem tudnám elviselni újra. Muszáj rájönnöm, hogyan csillapítsam Isabella érzéseit a képességemmel, különben beleőrülünk mindketten.

- Segíthetnénk? – Isabella arca felragyogott, és lelkesen csillogó szemekkel várta a magyarázatot. – Mit kéne tennem?

- Nem biztos, hogy könnyű lesz, és az sem biztos, hogy sikerül… - Mondta el Jasper az igazat. Nem is értem, hogy juthatott eszébe ilyen őrültség. Kísérletezni Isabellával, mint egy egyszerű laboratóriumi patkánnyal… A gondolat is felidegesített.

- Csináljuk! – Hitetlenkedve ráztam meg a fejemet. Isabella még azt sem tudta, miről is van pontosan szó, máris gondolkodás nélkül beleegyezett a dologba. Hogy lehet ennyire felelőtlen? Nem is számít neki, hogy megsérülhet, hogy baja eshet, sőt, ha Jasper nagyon elveszti a fejét, akkor… Nem, ezt elképzelni is iszonyú!

- Még el sem mondtam, hogy mi a tervem. – Jasper nevetése meghökkentett. Jó ideje volt már a családunk tagja, de csak ritkán hallottam ennyire fesztelenül nevetni – akkor is legtöbbször Alice-nek köszönhetően. De az még jobban megdöbbentett, hogy Isabella szívverése felgyorsult a kacagásra. Pont, mint azoknak a nőknek, akiken néha napján használtam az elkápráztatási képességemet. Lehet, hogy Isabellának tetszik Jasper? – martak bele az ujjaim a fakéregbe. Elképzeltem, ahogy elrugaszkodom a fáról, bevetem magam az ablakon, megragadom Jaspert, és kihajítom a csukott ajtón keresztül.

Mi a fenét csinálok? – szorult a levegő a tüdőmbe. Azon elmélkedem, hogyan bántanám a családom egy tagját, csak mert Isabella pulzusa megemelkedett? Megőrültem! Most már biztos, hogy megőrültem!

- Hát, én ráérek… Szóval, halljuk! – csapta össze a tenyerét Isabella, és az arcán hatalmas vigyor ült.

Ez kellemes. Nagyon kellemes…- dorombolta Jasper belső hangja jól lakott kandúr módjára, miközben észrevehetetlenül előrébb dőlt a széken, hogy kiélvezze az Isabellából áradó lelkesedést. A testem megfeszült, hogy előre vesse magát, és már majdnem ellöktem magam az ágtól, mikor az alattam felcsattanó gondolat megzavart.

Edward Anthony Mason Cullen! Ha meg mered tenni… - Alice villogó szemekkel nézett fel rám. Egy másodpercre ledermedtem, aztán megráztam a fejemet, mintha egy álomból ébredtem volna.

- Honnan…? – kezdtem bele a kérdésbe döbbenten. Elvileg Alice-nek nem lehetett látomása arról, amit tenni készültem, hiszen Isabella volt a tervem kiváltó oka.

Figyeltelek, ismerlek, gyere le onnan most azonnal! – fonta össze maga előtt a karjait, és a lábával topogni kezdett, hogy jelezze, igyekezzek. Kelletlenül pillantottam a szoba felé, ahol Jasper épp most kezdett bele a magyarázatba a quileute-ok származásával kapcsolatban. Tudni akartam, hogyan reagál Isabella, de a húgom pillantásából tudtam, hogy jobb, ha majd később, Jasper fejéből szerzem meg az információkat.

- Mi van? – morogtam durcásan, amint földet ért a lábam.

- Tudtam, hogy nem fogsz egyetérteni Jazz tervével, de ez azért egy kissé túlzás – feddett meg Alice.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz… - néztem félre.

- Szóval, Isabella miatt morogtál, és őt akartad megtámadni, miután beveted magad a szobámba – mellesleg az én ablakomat betörve? – Pár pillanatig csendben voltam, aztán dühösen kifújtam a tüdőmben tartott levegőt.

- Nem. Természetesen, nem. De hogy a fenébe juthatott eszébe Jaspernek ez az egész? Őrültség! Mi van, ha túlságosan összeomlik, és elveszti az önuralmát? Végiggondolta, milyen veszélyt jelenthet Isabellára? – törtem ki hirtelen.

- Jasper az, aki biztosan mindent hideg fejjel végiggondol, mielőtt cselekedne – ráncolódott össze sértődötten a pisze orr.

- Szerintem, most túl nagy hatással volt rá a tegnapi rémálom – ragaszkodtam a meglátásomhoz.

- Akkor beszélj vele! Nem az a megoldás, hogy nekiesel. Szerinted, Isabellának mekkora megrázkódtatás lett volna, ha a szeme láttára kezdtek harcolni? Így is épp eléggé ki van borulva! – pörölt velem Alice teljesen jogosan – bár ezt jelen pillanatban nem ismertem volna be akkor sem, ha máglyával fenyegetnek. – Mi a fene ütött beléd?

- Semmi – préseltem össze a számat. Hogy mondhatnám meg Alice-nek, hogy szerintem, Isabellának tetszik Jasper, mint férfi. A gondolattól önkéntelen morgás hagyta el a számat, mire Alice meglepetten lépett közelebb.

Edward… - érintette meg a karomat.

- Alice, most ne, kérlek! – húzódtam hátrébb. Nagyot sóhajtott, aztán megadóan bólintott egyet.

- Rendben, akkor most magadra hagylak. De ha nem tudsz viselkedni… - A hangsúlya túl fenyegető volt ahhoz, hogy semmibe vegyem.

- Oké, megértettem – forgattam meg a szemeimet. Még egy utolsó pillantást vetett rám, aztán visszarohant a házba. Gyorsan visszakapaszkodtam a faágamra, aztán belenéztem Jasper fejébe. Azt figyeltem az Alice-szel való beszélgetés közben is, hogy mit mondott pontosan Isabellának, de azt is látni akartam, hogy Isabella hogyan is reagált pontosan arra, amit megtudott. Szerencsére, egészen nyugodtan fogadta, hogy a nagyapja egy farkas volt. Azt már kevésbé, hogy a testvéréből is az lehet egyszer. Egyfelől rosszul esett, hogy átfutott az agyán a gondolat, hogy bántanánk az öccsét, ha a génjeinek köszönhetően farkas lenne belőle. Másfelől, érthető volt… Egyetlen iszonyú tapasztalata volt eddig egy vámpírral. És a fajtánk, tényleg veszélyes – még akkor is, ha vegetáriánus életmódot folytat valaki, ahogyan mi is. Elég csak egyetlen megingás, és… De ez nem történhet meg!

- És… mi is a terved? Hogyan tudnánk segíteni egymáson? – kérdezte Isabella.

- Gyakorlással. A képességeimmel először előhozzuk az érzéseidet felerősítve, hogy aztán megpróbálhassam lecsillapítani mindkettőnkben. Ez… Nem lesz túl kellemes. Megint sokkot kaphatsz, és további rémálmaid lehetnek. De ha megtanulom szabályozni a képességemmel az érzéseidet, akkor mindkettőnknek könnyebb lesz. – Vártam, hogy Isabella tiltakozni kezd – ki akarna direkt szenvedést okozni magának egy bizonytalan végeredményű kísérlet miatt? – így mikor végül megszólalt, döbbenten kerekedtek el a szemeim.

- Csináljuk. – Jasper gondolatban megkönnyebbült, hogy sikerült meggyőznie Isabellát, én viszont nem hittem a fülemnek. Ez nem normális viselkedés egy embertől. Talán, tényleg túl sok volt neki, ami vele történt, és elment szerencsétlen lány józan esze. Vagy Tőle örökölte, hogy teljesen hiányzik belőle a túlélőösztön. – Mit tegyek?

- Egyelőre semmit. Előbb még el kell intéznem néhány dolgot. Ma este elmegyek vadászni, és nem árt egy kis rákészülés sem… Ti úgy mondanátok, hogy lelkileg… És beszélnem kell a többiekkel is. Jobb, ha valaki felügyel ránk közben – magyarázta legnagyobb megkönnyebbülésemre Jasper. Így még van időm megmondani neki, hogy megtiltom neki ezt az egészet. Igen, megtiltom! Az én feladatom Isabella védelmezése, így jogom van hozzá, nem igaz?

- Felügyel? Miért? – érdeklődött naivan Isabella. Hát tényleg nem érti, mennyire veszélyesek is vagyunk rá nézve? Ez tényleg nem normális viselkedés. Pont olyan, mint… Talán, neki sem ártana, ha segítséget kapna… Képzett segítséget. Apám még mindig ismert egy csomó embert, akik elintézhettek volna egy gyógykezelést, ha szükséges.

- Nem tudom, hogy fogom viselni az érzéseidet. Még mikor nem koncentráltam direkt rád, akkor is szinte elviselhetetlenek voltak… - borzongott meg gondolatban Jasper. Iszonyatosak, szörnyűek és borzalmasak. – Nem akarok neked még véletlenül sem ártani. – Egy lehetséges jövő képei peregtek végig Jasper lelki szemei előtt, amelyben képtelen volt elviselni a rá törő érzéseket, és Isabellának esett. Nem, ez nem fog megtörténni. Rendesen felkészülök. Nem fogom bántani. Nem bánthatom őt, nem bánthatom őt, nem bánthatom őt. – A mantra, amit ismételgetett, felzaklatott. Sosem hallottam még ennyire küzdeni önmaga ellen csak az áldozat védelmében. Sok-sok évtizeden keresztül figyeltem, ahogyan harcolt az ösztöneivel, de főleg Alice miatt tette. Nem akart neki csalódást okozni. Most viszont… Miért érdekli, hogy Isabellának baja esik-e? Miért fontos a számára, hogy ne bántsa őt? Miért törődik vele, mikor ez az én feladatom lenne? – dühöngtem magamban.

Valahol mélyen tisztában voltam vele, hogy örülnöm kéne, amiért Isabella biztonságban van a családunk minden tagjától, mégsem tudtam, elhessegetni a kellemetlen érzéseket a gyomrom tájékáról. Úgy éreztem, mintha valaki leváltott volna. Ilyen érzés lehet, mikor kirúgják az embert a munkahelyéről...

Azért maradtam Isabella közelében a múlt és a – pusztán testi – vágyaim ellenére, mert a saját, egyszemélyes küldetésemnek tartottam, hogy mindentől megvédjem őt. Erre jön Jasper, és megpróbálja átvenni a helyemet. Aggódik érte, félti, pedig semmi köze nincsen Isabellához.

Miért, neked van? – A belső hangom már megint Jacob Black idegesítő hangszínén szólalt meg. – Neked mi közöd hozzá? Talán a rokonod vagy a barátod? Egyik sem. Az pedig főleg nem, amire vágysz! Egy Black sosem szeretne bele egy vérszívóba! – köpte felém undorodóan.

Nem is akarom, hogy belém szeressen! – vágtam vissza. – Miért akarnám?

Azt csak te tudhatod… - visszhangzott a gúnyos kacaj a fülemben összezavarva minden érzésemet.

Tévedsz, nem akarok ilyesmit! Sosem akarnék újra keresztülmenni azon, amin korábban. És azt sem bírnám elviselni, ha még egy embernek olyan fájdalmat okoznék, mint Neki. Bolond vagy! – kiabáltam a képzeletbeli Jacobbal.

Az ajtócsukódás hangja zökkentett ki a képzelődéseimből. Megrendülten igyekeztem visszaemlékezni Isabella és Jasper utolsó mondataira, de képtelen voltam rá. Nem azért, mert elromlott a vámpírmemóriám, hanem mert annyira belemerültem a saját kis világomba, hogy nem is hallottam, amiről beszéltek. Még hogy Isabellának kéne orvosi segítség… - halk, kétségbe esett nevetés hagyta el a számat. Hiszen én vagyok az, aki teljesen megőrült! – martam bele a hajamba az ujjaimmal.

Végignéztem, ahogyan Isabella megreggelizik, aztán mikor kiment a fürdőszobába, ismét elhagytam a fámat, hogy megkeressem Jaspert, és beszéljek vele. Magamban ezerszer megfogadtam, hogy higgadt maradok, és nem esem neki, de a kezeim remegtek, amikor kopogás nélkül kinyílt előttem az ajtaja. Érezte rajtam, hogy milyen lelkiállapotban vagyok, mert a szoba túlsó felébe húzódott. Nem azért, mert félt tőlem, hanem, hogy nekem könnyebb legyen.

Megengeded, hogy segítsek egy kicsit? – kérte az engedélyemet. Tudta, hogy ha e nélkül piszkálna bele az érzéseimbe, akkor később még dühösebb lennék rá. Merev nyakkal bólintottam egy aprót, mire a nyugalom hullámai feloldották a görcsöt a testemből.

- Köszönöm – motyogtam magam elé.

- Nem pártolod az ötletemet, igaz? – kérdezte, amint nagyjából lehiggadtam.

- Nem – jelentettem ki. – Túl veszélyes. Nem hagyhatom, hogy az erőddel kísérletezz Isabellán.

- Tiszteletben tartanám a kérésedet, de te nem érezted, hogy szenved az a lány… - Iszonyatos lelki kínokat él át - feszültek meg Jasper arcizmai hirtelen, és egy másodpercre ismét elöntött a düh, amit korábban éreztem.

- Ő vagy te? – szűrtem a szavakat a fogaim között.

- Mindkettő – ismerte be Jasper. – Megteszek minden biztonsági előkészületet, amire csak szükség lehet.

- Megmondtam, hogy nem – léptem előre fenyegetően egyet.

- Isabella beleegyezett – próbálta megkerülni az akaratomat. Ökölbe szorultak a kezeim egy pillanatra, és a nyugtató hatás ellenére átfutott az agyamon, hogy beviszek egy jobbegyenest neki. Neki is könnyebb lenne, ha sikerülne…

- Ha sikerülne… - kaptam az alkalmon, hogy a saját gondolatait fordítsam ellene. – Ez itt a lényeg! Mi van, ha valami balul sül el? – vontam fel a szemöldökömet hidegen.

- Alice ott lesz, hogy megállítson. Őt sosem bántanám, a legelborultabb pillanatomban sem. Képes arra, hogy lenyugtasson. – Jasper tekintete tele volt a húgom iránti szerelemmel és bizalommal. Összezavarodva ráztam meg a fejemet.

- Ez akkor sem… - kezdtem volna bele, mikor meghallottam Alice-t közeledni. A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és egy hatalmas vigyorral az arcán szökdécselt be hozzánk, ami még akkor sem olvadt le róla, mikor észrevette, milyen feszültek vagyunk.

- Szükségem van Jasperre! – ragadta meg az említett karját, aztán maga után vonszolta.

- Éppen… - Jasper egy bocsánatkérő pillantást vetett felém, miközben Alice kényszerítő hatására elhagyta a szobát. - …beszélgettünk – fejeztem be a mondatomat, melyekre már csak az üres szoba falai figyeltek. – Csodás – nyögtem fel. Idegesen vonultam ismét a fámhoz, holott tudtam, hogy Isabella most nem tartózkodik Alice szobájában. Hallottam a szívverését, a hangját, a lépései zaját – legnagyobb meglepetésemre Rosalie szobájából.

Visszamásztam az ágamra, aztán újabb megfigyelési módszerhez folyamodtam – bepillantottam Rose fejébe. Isabella a testvére bölcsője mellett állt Emmettel egyetemben, aki nagyon lelkesnek tűnt. Ezzel szemben Rosalie gondolatai egyáltalán nem voltak felhőtlenek.

Nem értem…Nem értem, mit csinálhatok rosszul. Órákig ringattam, énekeltem neki, beszéltem hozzá, és semmi. Emmett pedig bejön, rávigyorog, és… Megőrülök! Ennyire pocsék anya lett volna belőlem? – nyöszörgött magában, miközben féltékenyen figyelte a kisbaba körül állókat. A benne lévő zöld szemű szörnyeteg nem az apró gyerekre haragudott, aki jelen pillanatban is semmibe vette őt, hanem azokra, akik elcsábították a figyelmét. Ha nem tudtam volna, mit jelent számára az anyaság, akkor most jót szórakoztam volna a bosszúságán. Így csak sajnálatot éreztem iránta.

- Te tudtad, hogy tud ilyet? – hajolt Emmett a bölcső fölé hátat fordítva Rosalie-nak. Egy pillanatra Rosalie gondolatai elterelődtek, és szemei a feszes férfifenékre szegeződtek. Jaj, ne már! – nyögtem fel fintorogva. Azonnal elhagytam az elméjét, és Emmettre váltottam.

- Milyet? – érdeklődött Isabella, és mintha kíváncsiság ült volna ki az arcára. Hirtelen összerezzentem, ahogy rájöttem, mire is készül Emmett. A testem megfeszült, mikor morogni és vicsorogni kezdett. Idióta! Minden figyelmemmel arra koncentráltam, hogy Isabella mit reagál. Ujjai a bölcső szélére feszültek, és teljesen elfehéredtek a szorítástól, a lélegzete elakadt, a pulzusa felgyorsult. Miért nem veszi észre Emmett, hogy a frászt hozza rá? – dühöngtem magamban.

Aztán a morgást hangos, élénk gyermeki kacaj fűszerezte meg. A kisbaba úgy nevetett, mintha valami csodálatos dolgot látna. Szemmel láthatóan élvezte azt, amitől halálra kellett volna rémülnie. Úgy tűnt, ez a fajta elmebetegség örökletes a családjában… - gondolkoztam el.

Ez jó móka volt! – dünnyögött Emmett magában. – Bátor kiskrapek. És miattam nevet – vigyorodott el, aztán mikor Isabella közölte vele, hogy nevetni minden kisbaba tud, elszontyolodott. Persze, ez csak egyetlen másodpercig tartott – mint általában mindig Emmett esetében -, míg eszébe nem jutott valami…

- De még biztosan egyetlen kisbabát sem nevettetett meg egy vámpír.

- Ebben biztos vagyok. – Isabella kuncogása elfeledtetett egy pillanatra velem mindent, de Rosalie megzavart abban, hogy kiélvezzem a kedves hangot.

- Most, hogy mind ilyen vidámak vagytok, megyek, és hozok neki tápszert. Valakinek arról is gondoskodnia kell, hogy ne haljon éhen – mordult fel, majd kisietett a szobából. Isabella értetlenül nézett utána. Fél füllel hallgattam Emmettet, ahogy elmagyarázza Rose rosszkedvének az okát, de a tudatom nagy része már a házunkhoz vezető úton járt – Carlisle közeledett az autójával hazafelé a kórházból.

Gondolatai körülöttem jártak, ezért inkább rájuk koncentráltam. Még mindig aggódott értem, és tudtam, hogy amint megérkezik, az lesz az első dolga, hogy a segítségemet kéri majd pár kórlap áttanulmányozásában. Nem azért, mert egyedül nem tudott volna rájönni, mi baja a betegeinek, egyszerűen le akarta kötni a figyelmemet valamivel, és úgy gondolta, ezek elég érdekes esetek ahhoz, hogy megfeleljenek a célnak.

Mikor kiszállt az autóból, azonnal a fa felé pillantott, aztán köszönésképpen bólintott egyet felém.

Feljönnél kérlek, a szobámba egy tíz perc múlva? Csak előtte elintézek egy telefont… – Aprót biccentettem a fejemmel, mire halványan elmosolyodott, aztán tovább indult a ház felé. Visszatérve Emmett gondolataihoz, rémülten rezzentem össze. Isabella éppen kiemelte a testvérét a bölcsőből, hogy a testvérem karjaiba adja. Már majdnem leugrottam az ágról, hogy megakadályozzam, mikor Emmett halk, koncentráló gondolatai megszülettek. Még sosem láttam őt ennyire fókuszálni valamire…

Csak óvatosan, finoman. Nem lesz baj. Képes vagyok rá – fojtotta vissza a lélegzetét izgatottan, ahogy a törékeny, forró test a kezeibe került. Istenem! – sóhajtott fel. Olyan picike. Annyira csöppnyi. Ez… ez egyszerűen… Nem találta a megfelelő szavakat, de pontosan tudtam, mit érez. Egy másodpercre eszébe jutott az a másik élet, amelytől a sors – és az a medve – megfosztotta őt. Talán, egyszer a saját gyermekét is így tartotta volna a kezében…

Sosem láttam a vágyat Emmettben arra, hogy apa legyen. Maximum futó percekre fordult meg a fejében a gondolat – akkor is inkább azért, mert Rosalie kedvéért bármit megtett volna. Most viszont – létezésében először – sajnálta, hogy kimaradt az életéből ez az állomás. A meghatódottság átragadt Isabellára és rám is. Emmett elméjében lenni szinte olyan volt, mintha a saját karomban éreztem volna azt az apróságot…

Az újdonsült érzelmek miatt lehetett, hogy Emmett és én is későn vettük észre Rose érkezését – már az ajtóban állt, mikor feleszméltünk a jelenlétére.

- Rosalie… - Bár Emmett nem volt gondolatolvasó, pontosan leolvashatta a női arcról, hogy Rose éppen mit is gondol. Egy másodpercre még az én mellkasom is összeszorult a látványtól. Istenem, ezt nem kellett volna. Szegény angyalom… - szorult össze a torka, de mozdulatlan maradt, míg Isabella át nem vette tőle a kisbabát. A francba, ezt elszúrtam, nagyon elszúrtam – vádolta önmagát, miközben kiszáguldott a szobából szerelme után. Nagyobb lelkiismeret-furdalással küszködött, mint mikor kezdetekben a vegetáriánus életformánkkal szemben voltak botlásai.

Mivel már nem volt kinek a szemein keresztül figyelnem Isabellát, és apám is letette odafent a telefont, ezért elindultam a házba. Mikor beléptem az ajtón, azonnal tudtam, hogy baj lesz. Isabella elgondolkozva lépett egyet előre, pont az utolsó lépcsőfok szélére. Ideje sem volt meginogni, már zuhant is előre. Karjai ösztönösen szorították magukhoz a kisbabát, miközben halkat sikkantott.

Nem gondoltam át, mit teszek, csak ösztönösen elé suhantam, és kinyújtva a kezeimet, elkaptam a vállánál fogva. A kisbaba – és a forró, női alkar – a mellkasomhoz simult, de tartottam annyira Isabella súlyát, hogy ne nyomja agyon, ahogy előre esik.

- Jól vagy? – kérdeztem aggódva, amint a lábai biztosan álltak a földön – ennek ellenére nem voltam képes még elereszteni őt. Isabella ahelyett, hogy saját magát vizsgálta volna meg, azonnal lepillantott az öccsére, és mikor látta, hogy semmi baja nem esett, megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Igen – felelte, aztán felemelte a fejét, és tekintetét egyenesen az enyémbe fúrta. Kavargó, forró csokoládé… Szemeim, mintha felszívták volna a belőle áradó hőt – az arcomon keresztül lekúszott a nyakamba a vállamig, onnan pedig elterjedt az egész testemben. Az eddig bennem szunnyadó szörnyeteg dorombolva gyönyörködött az elpiruló női arcban, és szívta magába a kisbabaillattal keveredő aromát. De nem a szomjúságom volt most a legerőteljesebb érzés bennem. Legalább is, nem a vér iránti szomjúságom.

A másodperc egy töredékére elvesztettem az uralmat magam fölött, és lepillantottam a rózsaszín, telt ajkakra. Csak egy kicsit kéne előrébb dőlnöm, és megízlelhetném őket. Vajon olyan puhák, mint amilyennek látszanak? Milyen lehet az ízük? Isabella sóhajtana, ha a jéghideg szám rájuk tapadna? – gyorsult fel a légzésem, mikor elképzeltem. Olyan könnyű lenne megtudni. Csak egyetlen mozdulat…

A fejem előre mozdult, hogy választ kapjak a kérdéseimre.

A múlt árnyai - Edward szemszög - 5. fejezet

5. BŰNTUDAT




- JÓL VAGY? – A rémület a testemnél is jegesebb hullámmal rohant végig rajtam. Hogy lehettem ennyire ostoba, felelőtlen, idióta? Darabokra törhettem volna minden csontját, a koponyáját… De lehet még belső vérzése vagy agyrázkódása. Istenem, segíts, csak ezt ne… Ne hagyd, hogy baja essen Neki!

- Au! - A halk jajongó nyögéstől kissé megkönnyebbültem – legalább magánál van, ez jó jel. Elviszem apámhoz, és ő segít majd… - Bella, mondj valamit… - könyörögtem. Újra hallanom kellett a hangját, hogy elhiggyem, tényleg nem halt meg a karjaim között.

- Azt hiszem, egyben vagyok – jött a válasz, mire megnyugodva kieresztettem a tüdőmben tartott levegőt. Kellett pár tizednyi másodperc, mire felfogtam, hogy a hang, amit annyira vágytam hallani, kicsit más volt, mint az emlékeimben. Meglepetten mértem végig az alattam fekvő lányt, mintha most látnám őt először létezésem során. A teste olyan forró volt, - égette a halott bőrömet -, arca kipirult láttatva az apró erecskéket, amelyek az édes, vöröslő nedűt szállították, szemei pedig még mindig csillogtak a könnyektől. Illata őrjítően hatolt az orromba beindítva bennem mindent, amit csak egy démon és egy férfi ösztönösen érezhet egy női test ilyesfajta közelségétől.

Zavartan ráztam meg a fejemet, hogy ezek a szörnyű gondolatok kitisztuljanak az elmémből, és úgy pattantam talpra, mintha Isabella tényleg lángokban állt volna, és képes lett volna felemészteni engem.

- Mi a fenéért vetetted rám magad? – A dühös hang csak még inkább erősítette a lelkiismeret-furdalásomat. Először majdnem megöltem őt, aztán pedig jöttek ezek az undorító és megbocsáthatatlan érzések. A bennem lévő vámpírt még megértettem – őt az ösztönei vezették, mint egy állatot -, de a testem reakciója szégyenkezéssel és rémülettel töltött el. Miféle lény képes ilyesmit érezni egy ismeretlen gyerek iránt, aki perverz módon ennyire hasonlít arra a tiszta és ártatlan lényre, akit minden halott porcikájával szeret…

- Sajnálom – kértem bocsánatot tőle, de képtelen voltam ránézni. Mély levegőt véve igyekeztem kordában tartani az érzéseimet, miközben győzködtem magam, hogy ez csak valami pillanatnyi elmezavar lehet. Egy botlás, semmi több. Bárkivel előfordulhat, nem igaz? Hiszen, nem mindig tudunk uralkodni a testünk felett. Ahogyan az emberek sem tudják irányítani például, hogy mikor dobbanjon a szívük. – Majdnem átlépted a határt… - próbáltam megmagyarázni a történteket. Igen, csak ennyi történt. Meg akartam védeni őt az ígéretemhez hűen, de nem voltam felkészülve egy test közelségére. Ha felkészülten, átgondoltan ért volna a helyzet, akkor ez nem történhetett volna meg.

- Milyen határt? – A szemem sarkából láttam, hogy körbepislog, mintha csak valami jelzőtáblát keresne, amely figyelmezteti, „Eddig gyere, ne tovább!”.

- Ez… hosszú – néztem fel rá végül. Tudnom kellett, hogy tényleg képes vagyok-e uralni magam tudatosan. A tekintetem végigsiklott rajta, megvizsgálva minden egyes porcikáját. Nem is volt már olyan kislány, mint amilyennek hittem – talán, ez volt az oka, hogy a testem önkéntelen reakciót mutatott felé. Még mindig éreztem, hogy hatással van rám, de már kevésbé, mint mikor alattam feküdt. – Vissza kéne mennünk, mert még betegebb leszel – tanácsoltam, mikor rádöbbentem, hogy az a vékony pizsama, ami rajta van, és a lábán lévő papucs, valószínűleg, egyáltalán nem védi az erdő hűvösétől. Lassan bólintott egyet, aztán elindult pont az ellenkező irányba, mint amerre a házunk volt. Az arcomra futó önkéntelen mosolyt erővel szüntettem meg.

Újabb próbát akartam tenni. Vajon, ha megérintem őt, akkor képes leszek elnyomni a testem késztetését? Hirtelen léptem mögé, de a kezem óvatosan helyeztem a vállára. A testmelege átütött a vékony pizsamán megbizsergetve az ujjaim hegyét. Ahogy felnézett rám, a tekintete elhomályosult, és a légzése kihagyott, pont mint az Övé, mikor ilyen közel voltam hozzá. Az nem lehet, hogy ugyanazt érzi, mint Ő! A gondolat egyszerre töltött el rettegéssel és valami furcsa melegséggel. Mintha egy másik mogyoróbarna szempár pillantását kaptam volna vissza másodpercekre. Közelebb hajoltam hozzá elveszve az emlékekben egy másodpercre, aztán képzeletben pofon vágtam magam. Isabella nem Ő! Nem gondolhatok úgy rá, mint egy pótlékra.

- A ház arra van – mutattam a megfelelő irányba, miközben igyekeztem eltitkolni a dühöt, amit saját magam iránt éreztem. Isabella egy másodpercig zavarodottan nézett a megadott irányba, aztán elindultunk.

Az emberi hang hiánya bántotta a fülemet. Mintha a szél zúgása, az avar zörgése a lábaink alatt mind a bűneimről suttogott volna. Ha Isabella nem lett volna halálos veszélyben, fogtam volna magam, és azonnal elmentem volna a közeléből. Csak egy hajszállal voltam jobb, mint az a szörnyeteg, aki üldözte őt. Amint eltűntettem a föld színéről azt a vámpírt, azonnal nekem is el kell tűnnöm – határoztam el. Csak addig kell visszafognom az ösztöneimet. Ami nem fog menni, ha az a kis pizsama ilyen tökéletesen áll Isabellán – döbbentem rá undorodva magamtól.

Lecsúsztattam a saját kabátomat a vállamról, aztán gyorsan a női vállakra terítettem. Isabella hálás mosolya és ahogy összehúzta magán a ruhadarabot, csak még inkább rádöbbentett, mennyire förtelmes és visszataszító is vagyok. A vágyaim miatt megfeledkeztem az úriemberségemről, és bár Isabella valószínűleg azt hitte, hogy azért adtam neki a kabátomat, hogy ne fázzon meg, én tudtam az igazságot. Hirtelen sajnálni kezdtem, hogy ez a vékony, hűvös kabát volt csak rajtam, amivel valószínűleg, egy cseppet sem segítettem Isabella normális testhőjének fenntartásában.

- Hogy érzed magad? – szólaltam meg végül, mert muszáj volt elterelnem a figyelmemet az előbb történtekről.

- Megvagyok – kaptam egy vállrántást válaszként, mintha teljesen hidegen hagyná az egész, de az arca kipirult és a tartása feszült lett. Egyetlen okot tudtam csak elképzelni, ami miatt idegeskedhet, és azonnal meg akartam nyugtatni.

- Nem fognak szekálni – céloztam a családomra, de mintha nem értette volna, hogy mire is gondolok.

- Tessék? – nézett rám értetlenül.

- Hogy elmondd, amit nem akarsz – magyaráztam meg neki. – Na jó, Alice lehet, hogy megpróbálja belőled kiszedni… - nevettem fel tettetve a vidámságot, csak hogy oldjam a körülöttünk lévő feszültséget, de a próbálkozásom nem sült el túl jól. Isabella szívverése abnormálisra gyorsult. Talán, Alice kíváncsiskodása ijesztette meg ennyire? Ha igen, le kell állítanom őt, mielőtt még lerohanhatná Isabellát a kérdéseivel. – Nem kell elmondanod, amíg nem állsz rá készen – mondtam komolyan Isabellának, hogy tudja, nem fogjuk ismét felzaklatni.

Fogalmam sem volt, mit titkolhat, de abban biztos voltam, hogy a szülei halálához neki semmi köze. Szerettem volna, ha megnyílik, és elmondja, hogy segíthessünk, de nem akartam még egyszer olyan állapotban látni, mint ma este. Már a tekintetéből éreztem, hogy mennyire szenved, de ha ez nem lett volna elég bizonyíték, ott volt Jasper, akinek a gondolatai idáig üvöltöttek felém. Még sosem hallottam őt ennyire kiborulni – harcosként elég sok mindent át kellett már élnie -, de most teljesen a padlón volt. Félelem, fájdalom, magány, lelkiismeret-furdalás, és mindez olyan erővel, hogy legszívesebben üvöltött volna. Nem értettem, ez a törékeny lány hogyan képes elviselni mindezt, ha egy erős vámpírnak ilyen nehéz.

- Nem én voltam – hangzott fel a hátam mögül. Hirtelen torpantam meg – eddig fel sem fogtam, hogy túl gyorsan megyek, és Isabellának nehéz lehet lépést tartania velem.

- Tudom. És a többiek is tudják – biztosítottam róla.

- Nem úgy tűnt – szomorodott el a barna szempár, én pedig azonnal szükségét éreztem annak, hogy magyarázatot adjak neki. Éppen eléget szenvedett az utóbbi időben, semmi szükség nem volt rá, hogy még azon is rágja magát, mit gondolhatunk róla. Főleg, hogy egyikőnk sem hitte el, amit azok a rendőrök mondtak. Még Rosalie sem, annak ellenére, ahogyan viselkedett.

- Zavarja őket, hogy titkolózol. És Jasper érzi a lelkiismeret-furdalásodat. Nem értik, hogy miért nem mondasz el mindent. De nem hiszik azt, hogy képes lennél… - hagytam félbe a mondandómat. Nem akartam felzaklatni őt azzal, hogy kimondom, mi történt a szüleivel. Gyorsan elindultam ismét, hátha elfelejti a kicsúszott félmondatot.

- Sajnálom – motyogta, aztán utánam sietett. Ismét jött az őrjítő csend, de most nem törtem meg. Próbáltam Isabella szívverésére és légzésére koncentrálni, hogy legalább nagyjából tudjam, hogyan is érzi magát. Reméltem, hogy már megnyugodott, mert az életjelei teljesen normálisak voltak.

Ahogy beléptünk a házba, a családom izgatott gondolatai úgy zsongtak a fejemben, mint egy darázsfészek. A szüleim és Alice aggódtak Isabella miatt és lelkiismeret-furdalásuk volt, amiért a látszólagos kétkedésükkel szenvedést okoztak neki. Emmett bár nem vette ennyire a lelkére a történteket, azért megnyugodott, hogy Isabella kitörése elcsitult, és úgy tűnt, jobban érzi magát. Még Rose is aggódott egy cseppet, de mikor rájött, hogy figyelem őt, azonnal elnyomta magában az érzést, és a kisbabára kezdett koncentrálni a karjaiban.

Csak fél füllel hallgattam a beszélgetést, ami főleg Alice és Isabella között folyt, mert még mindig az erdőben történteken járt az eszem. Mostanra teljesen lenyugodott a testem, és csak egy káprázatnak tűnt a korábbi reakciója. Talán, tényleg csak az volt… Meg sem történt. Vagy ha mégis, akkor véletlen volt. Bár nem voltam élő, férfi voltam. Nekem is voltak vágyaim, és működött a testem ilyen módon, annak ellenére, hogy nem volt kivel átélnem a testi szerelmet. Lehet, hogy csak a véletlennek köszönhető, hogy pont akkor történt velem ez, amikor Isabellára zuhantam. Történhetett volna az iskolában, a szobámban vagy bárhol máshol is… Egyszerű testi reakció, aminek nem volt oka.

Egy hangos tüsszentés zökkentett ki a gondolataimból, aztán Emmett brummogó nevetése hangzott fel. Aggódva néztem végig Isabellán. Tényleg túl vékony és hideg volt a kabátom. Ha megint megfázott, az csak az én hibám lesz!

- Jobb, ha most visszamész az ágyba – szólalt meg Alice, majd megragadta Isabella karját, és elhúzta mellőlem az emelet felé. Aprót rezdültem, hogy tiltakozzak, de a mozdulatból végül semmi sem lett. Igazából, azt sem tudtam, miért akarnám visszatartani őket.

- Jól vagy, fiam? – lépett közelebb hozzám Carlisle.

- Persze – néztem rá értetlenül. Miért lenne bármi bajom? Nem engem vádoltak gyilkossággal, nem én rohantam át sírva a sötét erdőn, és nem engem döntött le a talpamról egy idióta.

- Ha beszélgetni szeretnél… odafent leszek – mutatott a lépcsők felé, mintha amúgy nem találtam volna meg őt, ha akartam volna. Összezavarodva figyeltem, ahogy felsuhan az emeletre, és a többiek is elindulnak a saját dolgukra. Jó negyed óráig csak álldogáltam egyhelyben hallgatva, ahogyan a fenti fürdőszobában csobogni kezd a víz, aztán visszavonultam a napokban már jól megszokott helyemre.

Már a faágamon ücsörögtem vagy öt perce, mikor Isabella belépett egy új pizsamát viselve. Kék színe volt, ami tökéletesen kiemelte a bőre fehérségét, a szeme barnaságát és az arca pirosságát. Ebben is hasonlítottak…

Mélyet sóhajtva figyeltem, ahogyan az apró, nőies kezek felhajtják a takarót, aztán Isabella bemászik alá. Amint elhelyezkedett, kinyúlt az ágy szélén heverő kabátom felé, magához húzta, és az arcát belefúrta az anyagba, mintha be akarná lélegezni az illatomat. Reszkető kézzel szorítottam meg a faágat, ami reccsent egyet. Miért öleli magához azt a hideg kabátot? Miért alszik vele? Miért akarja érezni az illatát? Vajon kellemesnek érzi? Ezernyi kérdés futott át idegesítően az agyamon, miközben tudtam, hogy soha nem fogok választ kapni rájuk. Újra azt kívántam, bárcsak a fejébe láthatnék. Bár ne örökölte volna Tőle ezt a csendes elmét…

Hallottam Isabella légzésén és szívdobogásán, hogy amint lehunyta a szemeit, azonnal mély álomba zuhant, biztosan nagyon kimerítette a testi és lelki megterhelés és a betegsége, így próbáltam én is kikapcsolni egy kicsit. Nem akartam gondolkozni, bár elég nehéz volt leállítani a fejemben zajló zúgó pörgést, amely szinte elszédített.

A földön kiszúrtam egy kis hangyát, aki lelkesen próbált elcipelni a hátán egy morzsadarabot, amit isten tudja, honnan szerzett itt az erdő közepén, ahol összesen egy valaki eszik olyan emberi ételt, mint a kenyér. Küszködve lökdöste fel a hátára újra és újra az ételdarabkát, mígnem végül sikerült megtartani a testsúlyánál vagy ötvenszer nehezebb terhet, aztán gyors, de kissé ingadozó léptekkel indult el arra felé, amerre a boly és a családja többi tagja volt. Éppen eljutott az egyik pár méterre lévő fáig, mikor nyöszörgő hang ütötte meg a fülemet.

Azonnal az ablak felé kaptam a fejemet, és bár nem láttam rá Isabella arcára, biztos voltam benne, hogy rosszat álmodik. Ujjai elfehéredve szorították a kabátomat, a teste meg-megrándult, és halk zokogó hangot hallatott.

Gondolkodás nélkül leugrottam az ágról, és berohantam a házba. Az emeleti folyosón leelőztem Alice-t és Jaspert, akik szintén Isabellához igyekeztek ugyanazon okból, mint én, majd fél pillanat múlva már az ágya szélén ültem. Ha a szívem még élő lett volna, megszakadt volna attól az elgyötört arckifejezéstől, amely Isabella vonásait eltorzította alvás közben.

- Ébredj! Ébresztő! – ragadtam meg a vállait finoman, és megráztam a reszkető testet. A sikoltó hang élesen hatolt a fülembe, fájdalmat okozva ezzel a mellkasomban. Isabella felült az ágyban, és azonnal a karjaimba vetette magát. Elakadó lélegzettel feszült meg minden porcikám a közelségétől, de próbáltam nem törődni a belőle áradó hővel, amely teljesen átmelegített. Nem foglalkozhattam a saját szenvedéseimmel, az ráért. Most csak és kizárólag az számított, hogy Isabella megnyugodjon.

Óvatosan magamhoz öleltem őt, és ringatni kezdtem, miközben suttogva megígértem neki, hogy vigyázok rá és nem lesz semmi baj. A reszketése csak lassan hagyott alább, és sokáig éreztem a könnycseppek nedvességét az ingembe ivódni, de végül a pulzusa lassabb lett és a légzése is visszaállt normálisra. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy eltoljam magamtól. Valahogy annyira kellemes és kényelmes volt őt ölelni, mintha már több ezerszer megtettem volna korábban. Összezavarodva pislogtam magam elé, és fogalmam sem volt, mit is mondhatnék, de szerencsére, Alice megelőzött.

- Jól vagy? – tette fel a legegyértelműbb kérdést, aminek nekem is eszembe kellett volna jutnia. Jasper ugyanolyan szótlan volt, mint én, de neki legalább értelmes oka volt rá. Az elméjében szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok pörögtek.

Olyan… Olyan volt, mintha Alice-t elvesztettem volna örökre. Mintha teljesen egyedül maradtam volna a világon. Annyira… ijesztő volt – torzult el az arca a fájdalomtól, mikor egy másodpercre felé pislantottam.

- Rosszat álmodtam. Sajnálom – szólalt meg Isabella halovány hangon, mire a figyelmem ismét rá irányult. - Te jól vagy? – kérdezte Jaspertől. Hitetlenkedve figyeltem a vonásait – hogy lehet egy egyszerű emberi lény ennyire önzetlen? – Nyugodtan visszamehettek alud… vagyis… csinálni, amit eddig csináltatok – pirult el zavarodottan, miután Jasper egy bólintással válaszolt a kérdésére.

- Menjetek csak, majd én vigyázok rá! – ajánlottam fel, bár magam sem értettem, miért tettem. Minél hamarabb el kellett volna mennem Isabella közeléből. Ez lett volna a helyes lépést. Veszélyes voltam rá, mégsem tudtam volna egyedül hagyni ilyen állapotban.

- Biztos, hogy ne maradjak én? – Alice fürkésző tekintete, mintha a vesémbe látott volna.

- Te csak vigyázz Jasperre – bólintottam gyorsan, aztán Isabella felé fordultam.

Ezt később meg kell magyaráznod… - gondolta a húgom, aztán eltűntek Jasperrel együtt egyedül hagyva minket Isabellával. Amint kettesben maradtunk, máris átkoztam magam az őrültségemért.

- Kérsz egy pohár vizet? – kérdeztem gyorsan. Muszáj volt, ha csak pár pillanatra is, de egyedül maradnom egy kicsit, hogy kitisztítsam a fejemet. Isabella még mindig túl közel ült hozzám, és a tusfürdője barack illatú kipárolgása a saját illatával keveredve kínzó elegyet hozott létre.

- Nem akarok egyedül maradni – suttogta maga elé. Olyan elhagyatottnak tűnt, hogy képtelen voltam hosszabb időre magára hagyni. Bíztatóan rámosolyogtam, aztán felpattantam, lerohantam a konyhába, kikaptam egy poharat a fali konyhaszekrényből, megtöltöttem vízzel – gyorsan az arcomba is fröcsköltem egy keveset, aztán az ingujjamba töröltem a nedvességet -, majd visszarohantam a szobába, és az ágyra ültem – kissé távolabb Isabellától, mint az előbb. Mindezt kevesebb, mint egy másodperc alatt.

- Hű! – Isabellán látható volt az elképedés, amit a gyorsaságom látványa okozott. Mire rájöttem volna, mit teszek, hatalmas vigyor ült ki az arcomra. Tetszett, hogy ennyire meg tudom lepni őt. – Köszönöm – vette át a kezemből a poharat, aztán az ajkaihoz emelte, és belekortyolt. Halkan felszusszantott az élvezettől, mire gyorsan végigpörgettem az agyamban, mivel tudnám elterelni a figyelmemet. Végül ismét a kérdezés mellett döntöttem.

- Elmeséled? A rémálmodat… - magyaráztam az értetlen pillantást látva. Isabella arca megrándult, aztán megrázta a fejét. Pár pillanatig még vártam, hátha meggondolja magát, aztán újra próbálkoztam. – Pedig lehet, hogy megkönnyebbülnél tőle… - Egy újabb fejrázást követően, felsóhajtottam. – Hát jó!

Az ismét beálló kínos csendtől úgy éreztem, tényleg megőrülök. Isabella kortyolása felerősödött a fülemben. Minden egyes csepp útvonalát végigkövettem az ajkaitól kezdve, a nyelőcsövén át, egészen a gyomráig. Nem mertem felnézni, így az ágyat fixíroztam kitartóan, míg Isabella egy halk torokköszörülést nem hallatott.

- Mi volt az a határ dolog? – kérdezte, mikor felpillantottam rá.

- Ez egy hosszú történet – komorult el az arcom. Semmi kedvem nem volt azokról a korcsokról beszélni. Valahányszor rájuk gondoltam, eszembe jutott Jacob Black. A szemeim előtt lebegő rémkép arcán gúnyos mosoly ült, mintha csak azt üzente volna nekem: „Az enyém lett. Neked csak az emléke maradt.”. Csak hosszú évtizedek után tudtam meg, hogy összeházasodtak, ahogyan azt is, hogy Jacob farkas volt. Gyűlöltem őt azért, mert képes volt veszélybe sodorni a nőt, akit szerettem. Csak a szerencsének köszönhető, hogy nem esett baja egy forrófejű, fiatal farkas mellett. Jacobnak el kellett volna mennie a közeléből, amíg veszélyes Rá, de nem volt elég erős ehhez. Számára fontosabbak voltak a saját érzései, mint az Ő biztonsága – szorultak ökölbe a kezeim egy röpke pillanatra.

- Azt hiszem, ma éjszaka már úgysem fogok aludni… Szóval, ráérek – csúszott hátrébb Isabella az ágyon feljebb húzva magára a takarót, miközben a csücskét a kezei között szorongatta. Hát, legyen… - sóhajtottam fel. Csak azért kezdtem végül bele a mesébe, hogy eltereljem a figyelmét a rémálmáról.

- Hallottál már a quileute-okról? – kérdeztem, mire mintha valamiféle boldogság ült volna ki az arcára, amelynek nem igazán értettem az okát.

- Persze. A nagypapám törzse voltak – bólintott lelkesen.

- Mennyit mesélt neked róluk? – érdeklődtem. Nem akartam a nyakába zúdítani minden információt, amelyről még nem volt tudomása. Valószínűleg túl sokkoló lett volna neki ebben az állapotban megtudni, hogy mi is volt valójában a nagyapja…

- Egy keveset… Legfőképpen a rezervátumbeli emberekről mesélt történeteket. A dédnagypapámról, a barátairól. És elmondott néhány legendát. – Jól sejtettem, hogy semmit sem tud a származásáról…

- A nagypapád dédapja egyezséget kötött velünk – feleltem a kérdésére végül. Egy másodpercig csendben bámult maga elé, miközben az ajkai aprókat rezdültek, mintha magában beszélt volna, aztán eltátott szájjal nézett fel rám.

- Jó öregek vagytok… - nyögte ki. A döbbenet, ami átfutott az arcán megnevettetett, még mielőtt felfoghattam volna, mit csinálok.

- Az apám megígérte, hogy nem bántunk egy embert sem, cserébe a rézbőrűek megtartják a titkot arról, hogy kik is vagyunk. Ezen kívül, megegyeztünk abban, hogy nem lépünk a területükre – magyaráztam gyorsan, miközben ismét letöröltem az arcomról a vidámság jeleit.

- Szóval, a határ a területük határát jelöli? – értette meg Isabella.

- Pontosan. Ha átlépsz rajta, és megtámad… valaki… - A gondolattól a lélegzet a tüdőmben rekedt.

- Nem védhettél volna meg – próbálta meg befejezni a gondolatomat. Tévesen.

- Meg kellett volna szegnem az egyezséget – javítottam ki a szemeibe nézve. Azt akartam, hogy tudja, bármit megtennék a biztonsága érdekében. Akár még a farkasokkal is kirobbantanék egy háborút. Igaz, hogy a családomnak el kéne hagynia Forksot ebben az esetben, de inkább az, mint a tudat, hogy neki baja esett.

- Képes lettél volna… miattam…? – A légzése és a szívverése kihagyott egy ütemet, és az átható pillantásától hirtelen végigbizsergett minden egyes halott porcikám. – Miért? – suttogta elhaló hangon.

- Mert nem hagyhatom, hogy az Ő vére kihaljon – feleltem automatikusan a már sokszor átgondolt választ, miközben a rémület teljesen ledermesztett. A barna szempár olyan hatással volt rám, melyet eddig csak egyetlen másik tudott kiváltani belőlem. Éreztem a forró vágyakozást, és egy másodpercre tökéletesen elvesztem az örvénylő csokoládéban. Aztán mikor rájöttem, mi is történik velem ismét, szégyenkezve hajtottam le a fejemet.

Az ujjak finom érintése úgy hatott rám, mintha elektromosságot vezettek volna a testembe. Hirtelen minden izmom összerándult, és úgy éreztem, felrobbanok a feszültségtől. Gyorsan arrébb húzódtam, de ez sem segített lenyugodni.

- Most mennem kell… - ugrottam fel kínomban. Ha még egy másodpercet egy szobában kellett volna töltenem Isabellával, beleőrültem volna. Szó szerint. Gyorsan felkaptam a kabátomat az ágyról, aztán az ajtóhoz vágtattam, anélkül, hogy Isabellára néztem volna. – Beküldöm Esmét mindjárt – vetettem oda neki gyorsan. Hallottam a suttogó tiltakozását, de nem reagáltam rá. Gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót, és tétovázva nekidőltem. Fogalmam sem volt, hová is mehetnék vagy mit kéne most tennem…

A kabát, anélkül, hogy átgondoltam volna, az orromhoz emelkedett, én pedig mélyen beszívtam az illatot, amit átvett az utóbbi pár óra során. Beleborzongtam az érzésbe, amely egyszerre volt kellemes és rémisztő. Nem tagadhattam tovább, hogy mit vált ki belőlem Isabella fizikailag – a testem júdásként árult el engem.

Mire észbe kaphattam volna, már a dolgozószoba előtt álltam. Esme nyitott nekem ajtót, és szomorkás mosollyal mért végig.

- Megyek, megnézem Isabellát. Vigyázok rá! – simított végig az arcomon, aztán magamra hagyott apámmal. Tétován álltam meg az íróasztal előtt, és nem mertem felnézni Carlisle-ra, aki a foteljében ült.

- Beszélni szeretnél velem, fiam? – szólított meg végül hangosan pár percnyi csend után, de fogalmam sem volt, mit is mondhatnék neki. Mély levegőt vettem, hogy megpróbáljam összeszedni a gondolataimat.

- Én… Azt hiszem, bűnös dolgokat érzek – nyögtem ki végül szégyenkezve.

Ennyire rossz? Az ő vére is különleges a számodra? – kérdezte gondolatban, mire keserű nevetés hagyta el a torkomat.

- Bár a vérére vágynék, az sokkal könnyebb lenne. Képes vagyok megfegyelmezni a szörnyetegemet – pillantottam fel végül elkínzott arccal Carlisle-ra.

- Értem – bólintott az apám. Egyetlen gondolata sem volt vádló vagy felháborodott, inkább csak aggódott miattam. – Nem kell, hogy bűnösnek érezd magad. Azt hiszem, természetes, amit érzel. Isabella… a felszínre hozott benned dolgokat, és az, hogy érzéseid vannak felé, egyáltalán nem bűn – fejtette ki a véleményét, mire felhorkantottam. Teljesen félreértett.

- Nincsenek érzéseim felé! Miért nem értitek már meg végre? - túrtam a hajamba feldúltan. A testi vágy egyáltalán nem egyenlő azzal, amit Alice a fejébe vett, és amit a családom is hisz. – Én csak egyszerűen… A testem… Férfi vagyok, ő pedig nő… A francba! – káromkodtam el magam kínomban. Carlisle halk kuncogására megrökönyödve kaptam fel a fejemet. – Te most kiröhögsz? – döbbentem meg.

Nem, nem, dehogy is! – tiltakozott, miközben megpróbálta abbahagyni a nevetést, de a halvány mosolyt nem tudta eltűntetni az arcáról. Felkelt a foteljéből, és elém sétált. – Isabella tényleg nagyon szép. Szerintem, semmi rossz nincs abban, ha ezt észrevetted.

- De csak egy gyerek, és az Ő unokája! Ez beteges és… - halk morgás hagyta el a számat, hogy visszafojtsak egy újabb, az előzőnél sokkal rondább káromkodást megtartva úriemberi méltóságomat – már amennyire ebben a helyzetben lehetett…

- Amikor ember voltam, a nők már tizennégy évesen feleségek és anyák voltak. Persze, nem ez a normális… De Isabellát már régen nem lehet gyereknek nevezni. Nem csak a kora miatt, de amiken átment… - komorultak el Carlisle vonásai. Magában sajnálkozott amiatt, ami Isabellával történt a közelmúltban.

- De akkor is az Ő vére – suttogtam magam elé. – Nem tudom, mi történik velem… Teljesen össze vagyok zavarodva. Nem akarom ezt. Nem akarok vonzódni hozzá! – pillantottam fel könyörgően apámra, mintha ő ki tudná belőlem vágni egy szikével azokat a hibás agysejteket, amelyek ilyesfajta gondolatokat hoztak létre a fejemben.

Ezt nem irányíthatja senki. Még a mi fajtánk sem – dőlt neki az íróasztal szélének, és összefonta a karjait maga előtt.

- Te biztosan képes lennél rá…

- Tévedsz – rázta meg a fejét, majd elmosolyodott, mikor kétkedve néztem fel rá. – Emlékezz csak vissza, mi volt, amikor Esmét a családunkba hoztam… - hunyorgott rám. Akkoriban Esme eltökélten küzdött az ösztöneivel, hogy elnyerje Carlisle megbecsülését, és az első évben ez a harc le is kötötte őt teljesen. Eközben végig kellett hallgatnom önkéntelenül is Carlisle gyötrődő vágyakozását – nem akarta lerohanni addig szerelmét az érzéseivel és vágyaival, amíg az össze volt zavarodva.

- Az más volt… Te és Esme… Ti egymásnak vagytok teremtve – próbáltam megcáfolni apám érveit.

- Így van – bólintott, aztán kezével megütögette a vállamat, majd a kijárat felé terelt – lassan indulnia kellett a kórházba éjszakai műszakra. Jó volt megint hallani, ahogy nevetsz - csukta be előttem az ajtót egy idegesítően sejtelmes mosollyal az arcán.