18. HIT ÉS REMÉNY
ÖSSZESZORULT A HALOTT SZÍVEM, miközben Isabella és Rosalie beszélgetését hallgattam. A lelkifurdalástól úgy éreztem, megfulladok. Az én hibám volt, hogy ez megtörtént. Isabella mellett kellett volna lenne, meg kellett volna védenem őt, de én cserbenhagytam.
Kivételesen nagyon hálás voltam a húgomnak. Sosem hittem volna, hogy ennyire törődő és együttérző is tud lenni. Persze, tudtam, hogy jó lélek, de… Annyira mélyre rejtette magában az emberségét, hogy néha észre sem lehetett venni. Talán mert félt, hogy ha felszínre kerül, gyenge lesz. Csak most értettem meg őt igazán, hogy olyasvalaki élte át az ő fájdalmát, aki beitta magát teljesen a lelkem egy halovány utánzatába.
- Köszönöm – motyogtam oda halkan Rose-nak, mikor kinyílt az ajtó, és kilépett rajta a kisbabával a kezében.
- Ne zaklasd fel… - pillantott rám komolyan. Aprót bólintottam, aztán lesütött szemekkel besettenkedtem a szobába és visszaültem a korábbi helyemre.
Isabella szívverése felgyorsult – valószínűleg felzaklatta, hogy kettesben kell lennie velem egy szűk helyiségbe zárva. Bármennyire is vele akartam lenni, már azon voltam, hogy inkább felállok és behívom magam helyett Esmét vagy Rose-t – én pedig inkább csak hallgatózom odakintről -, mikor meghallottam a halk, erőtlen hangot.
- Edward… - Fel akartam nézni rá, de nem szerettem volna, ha megijed tőlem. Inkább maradtam a meghunyászkodó padlófürkészésnél, hogy veszélytelennek tűnjek, mint egy fülét-farkát behúzó vadászkutya.
- Szükséged van valamire? – kérdeztem, miközben a torkom összeszorult.
Attól tartottam, ő maga kér meg rá, hogy távozzak és hagyjam magára. Most már rájöhetett, miért is tartottam magam távol tőle eddig. Veszélyes vagyok, mint az a másik vámpír. Ugyanúgy akarom őt, ugyanúgy összetörhetem, ugyanúgy bánthatom. Persze, nem szándékosan, mint a nomád, de akaratomon kívül megtörténhet.
- Megértelek… - A beszélgetésünkbe nem illő válasz összezavart. Meglepetten néztem fel Isabellára, mert fogalmam sem volt, mire is gondol.
- Megértem, hogy mit érzel most… velem kapcsolatban – pontosított, nekem pedig végigmarta a csalódottság a torkomat. Szóval, tényleg felfogta. Rájött, hogy meg kell tartanunk azt a bizonyos távolságot. Helyes – győzködtem magam, de a csalódottság keserű ízzel öntötte el a számat. Valahol mélyen azt reméltem, hogy tévedek, és Isabella még mindig bízik bennem.
- Értem. Azt hittem, nem törődsz majd bele ilyen könnyen… - motyogtam magam elé, miközben megfeszült minden izmom. Egy részem fel akart pattanni, és könyörögni Isabellának, hogy higgyen bennem még akkor is, ha nem érdemlem meg, egy másik pedig tudta, hogy így jó. Magamtól nem biztos, hogy képes lennék elengedni, de ha ő maga akar menni, kénytelen leszek lemondani róla.
- Nincs más választásom… Nem tudom letörölni magamról annak a… annak a szörnyetegnek az… érintését. – Isabella hangja el-elcsuklott a visszafojtott sírástól, én pedig legszívesebben kitekertem volna annak a vadállatnak a nyakát. Miatta szenved a nő, akit szeretek, miatta fél tőlem, miatta… – Megértem, hogy így már undorodsz tőlem… Hogy így már tényleg nem… nem akarsz engem. – A gondolatmenetem elakadt, és meglepetten rándultam össze. Lehetséges lenne, hogy…? Ó, istenem!
A hatalmas súly leszakadt a mellkasomról és bár tudtam, hogy nem lenne szabad ezt éreznem, fellélegeztem. Hát mégsem gyűlöl? Mégsem undorodik tőlem? Hanem azt hiszi, hogy én undorodtam meg tőle? Buta, buta, Isabella!
A sós könnyek illata fájóan töltötte meg az orromat. Oda akartam rohanni hozzá, a karomba zárni, megvigasztalni, de féltem, hogy a testi közelségem túl korai lenne számára. Tétovázva álltam fel, és tettem meg a lépéseket az ágyig. Óvatosan ültem le a szélére, figyelve Isabella minden egyes apró rezdülését, hogy ha félne, visszavonulót fújhassak még időben, de egyelőre csak a szíve dübörgött veszettül a mellkasában.
- Te… te tényleg azt hiszed, hogy… bármiféle ellenérzésem van veled szemben, csak mert… az a szemét állat… Annyira kis bolond vagy… - sóhajtottam fel halvány mosollyal az arcomon, de nem nézett rám. A kezem önkéntelenül nyúlt ki felé, hogy letörölhessem a könnycseppek nedvességét az arcáról. A bőre olyan forró volt, nekem pedig hirtelen égni kezdett a torkom, de nem a vér utáni szomjúságtól.
Ahogy a barna tekintet rám emelkedett, mintha az idő megállt volna. Csak Isabella létezett. A fülemben édes szimfóniaként dobolt a szíve, és felgyorsult légzése adta hozzá a másik szólamot, az illata fejbe vágott, mintha valamiféle bódító anyagot szippantottam volna magamba, a kezem pedig, ami még mindig az arcán nyugodott, bizsergett.
Ahogy felém hajolt, ledermedtem. Tudtam, hogy el kéne húzódnom, hogy meg kéne állítanom, de képtelen voltam rá. Csak ültem mozdulatlanul, míg a puha ajkak hozzá nem értek az én fagyos számhoz. Az érzésbe a testem és a lelkem is beleborzongott. Annyiszor vissza kellett fognom magam, nehogy eluralkodjon rajtam a vérszomj, minden percben kontrollálnom kellett a testi erőmet, ha emberek között voltam, most mégis képtelen voltam helyesen cselekedni.
Halk sóhajjal adtam meg magam, és visszacsókoltam. Olyan édes volt az íze, annyira finom. A szemem lecsukódott és csak élveztem a zamatát. A testem azonnal úgy reagált, ahogyan egy átlagos férfiétól elvárható volt, és csak egy hajszálon múlt, hogy nem veszítettem el teljesen a fejemet.
Isabella volt az, aki végül magamhoz térített. A keze a nyakamra csúszott, és ez az apró érintés, mintha ezernyi kisülést okozott volna, amely összerántotta az izmaimat. Soha az életben nem kívántam ennyire még semmit és senkit…
De ez tiltott gyümölcs volt…
Összeszedtem az önuralmam szétcincált maradékait, és lefejtve magamról Isabella kezeit, eltoltam őt. Képtelen voltam kinyitni a szemem, mert féltem, ha meglátom, ismét beleveszek a pillantásába.
A testem hosszú idő óta újra élőnek tűnt. Isabella testhőjétől felmelegedett és lüktetett. Mély levegőket kellett vennem, hogy lenyugtassam magam, mert úgy éreztem, mintha szét akarnék robbanni egy energiatúltöltődéstől.
Végül lassan felnyitottam a szemem, mivel örökre nem maradhattam mozdulatlan. Tartottam tőle, hogy Isabella arcán félelmet látok majd vagy megbánást, ehelyett csak a színtiszta vágyakozás sütött róla. Nem tudtam eldönteni, hogy ez jobb-e…
Hiszen még mindig nem változott semmi. Én egy gyilkos vámpír vagyok, ő pedig egy törékeny ember. Ez az egész ostobaság volt, nem kellett volna! Miért csináltam? Miért nehezítem meg mindkettőnk helyzetét?
- Ezt nem lett volna szabad. Sajnálom – húzódtam hátrébb bűnbánóan.
- Nem volt… jó? – A kérdéstől majdnem felnevettem. Hogy nem volt-e jó? Hiszen még most is lüktettem…
- Tökéletes volt – mondtam ki, amit gondoltam. Isabella elpirult, az ujjai pedig a takaróját gyűrögették. – De… Nem tisztességes, hogy kihasználom a lelki állapotodat. És az sem, hogy játszom az érzéseiddel, mikor tudom, hogy… - Félbeharaptam a mondatot, mert fájt volna kimondani. Nem akartam elmenni, nem akartam elhagyni Isabellát. Annyira vágytam a közelségére, még akkor is, ha nem érinthetem meg, ha nem szerethetem a szó minden lehetséges értelmében… De ez a vágyakozás nem volt helyes! Nagyon nem!
- Hogy elmész úgyis? – fejezte be helyettem a fájó mondatot. Olyan könyörgően és riadtan nézett rám, hogy képtelen voltam rábólintani.
- Nem könnyíted meg a helyzetemet… Néha… néha úgy érzem, nincs elég erőm megtenni – ismertem be a gyengeségemet. Nem tudtam eldönteni, hogy a reményem vagy a félelmem nagyobb-e attól, hogy az önzésem láttán majd rájön, nem érdemlem meg őt.
- Akkor ne tedd! – A hevességén muszáj volt nevetnem. Az a fajta bizalom, amivel Isabella érdemtelenül megajándékozott, megmelengette a szívemet. Bárcsak kiérdemelhetném…
- Mihez kezdjek veled, te gyönge kis ember… - simítottam végig az arcán óvatosan, és mikor hálásan belebújt az érintésembe, úgy éreztem, belehalok a szerelembe. Ezt a heves és erőteljes érzést egyszerűen nem lehet túlélni. Képtelenség.
- Szeress… - suttogta, miközben édesen elpirult.
- Abban nincs hiba… - vallottam meg. A szívverése felgyorsult, én pedig csodálkoztam, hogy még nem emelkedtem fel az ágyról, mert olyan földöntúli boldogságot éreztem, mint még soha. Szárnyak nélkül repültem, egy másodpercre elfeledkezve minden tilalomról, minden akadályról, minden bűnömről.
- Más nekem nem számít – rázta meg a fejét. Az önzetlensége kijózanító pofon volt.
- Pedig kéne… Én semmit sem tudok adni neked – feszültek meg az arcizmaim, és el akartam húzni a kezemet, de nem hagyta. A tenyere gyengéden a kézfejemre simult. Nem mintha ez visszatarthatott volna attól, hogy megszüntessem a köztünk lévő kontaktust, mégsem tettem. Olyan jó volt érezni őt egy kicsit, még ha csak ideiglenes is volt ez az állapot, múlandó…
- Nekem nem is kell semmi, csak te – vágta rá. Annyira magabiztosnak tűnt, miközben én olyan bizonytalan voltam.
- Buta lány… – csóváltam meg a fejem. – Sokkal többet érdemelsz egy olyannál, mint én – próbáltam ismét rádöbbenteni, de hiába.
- De nekem nem kell több! – A hangja dühösen csattant. Zihálva rúgta le magáról a takarót, aztán feltérdelt még közelebb kerülve hozzám, mint eddig volt. – Te tökéletes vagy nekem! Miért nem érted már végre meg? – nézett a szemeimbe. A tekintete feldúlt volt és könyörgő.
Még hogy én? Tökéletes? Ez tényleg valami genetikai hiba, vagy annyira megviselték a történtek, hogy teljesen összezavarodott és félrebeszél? Hogy lehetnék tökéletes számára, mikor én vagyok a legveszélyesebb lény rá nézve ezen a világon?
Edward, gyerünk, már szinte könyörög neked… Lásd be, hogy igaza van! – Alice gondolatai a földszintről kiabáltak velem. Láttam, hogy végig hallgatózott a kis kíváncsi, és hogy most izgatottan várja a reakciómat. Mintha csak valamiféle szappanoperát figyelt volna, amiben a két főszereplőért szurkol.
- Nem lenne szabad még meghallgassalak sem… Nem tudod, mit beszélsz… - préseltem össze a számat. A mondataim Alice-nek szóltak, mégis Isabellától kaptam a szenvedélyes feleletet.
- De igenis tudom! – heveskedett. – Kérlek, csak gondold át a mérleg másik serpenyőjében lévő dolgokat is! – könyörgött.
- Alice és te úgysem hagytok békén addig, nem igaz?
Nem hát!
- Nem hát! – mondták egyszerre, mintha csak összebeszéltek volna. Tényleg tévednék és nekik van igazuk? Talán működhetne… Talán Isabella erősebb, mint Bella. Talán én is erősebb vagyok, mint akkor voltam… Vagy gyengébb, mert nem tudom egyszerűen azt mondani: Nem.
- Nem ígérek semmit sem… - feleltem gyorsan, hogy mindketten tisztában legyenek azzal, még egyáltalán nem döntöttem véglegesen.
Annyi mindent át kellett gondolnom, és félelmeim még mindig erősebbek voltak, mint a reményeim. Fogalmam sem volt, helyesen döntöttem-e azzal, hogy Isabellának adtam egy kis esélyt, de egyszerűen képtelen voltam megtagadni tőle.
- Rendben – egyezett bele azonnal Isabella, és Alice is halk ujjongásba kezdett odalent.
- Rendben – mondtam ki én is, miközben a mogyoróbarna szemek ismét magukba szippantottak.
Isabella nyelve végigszaladt az alsó ajkán nedves csíkot hagyva maga után, én pedig annyira vágytam megkóstolni őt, hogy majd beleőrültem. Isabella lehunyta a szemeit, miközben lassan közelebb hajoltam hozzá. Már majdnem elértem a mennyország kapuit, mikor a lépések nesze eljutott a tudatomig.
Pár másodperc után Isabella szemei felnyíltak és kérdőn pislogott rám. Nem értette, miért nem csókolom meg. Gyorsan hátrahúzódtam és felkeltem az ágyról, aztán vártam, hogy apám megérkezzen. Bár tudtam, hogy ő is tisztában van a korábbi csókunkkal, mégsem akartam Isabellát kompromittáló helyzetbe hozni.
A halk kopogás után Carlisle belépett a szobába, majd a feszültségünket látva megállt és végigmért minket.
Rosszkor jöttem? – érdeklődött. Aprót ráztam a fejemen, de Isabella arcpírja és a szíve heves verdesése elárult minket. – Sajnálom… De… Helyes döntést hoztál, megérdemeltek egy esélyt – mosolyodott el halványan, aztán az ágyhoz sétált.
A vizsgálatok alatt végig görcsösen ökölbeszorítottam az ujjaimat. El kellett volna fordulnom, de képtelen voltam rá. Tudni akartam, hogy Isabella jól van-e, hogy milyen sérülései vannak és hol. Minden egyes sebet és zúzódást az agyamba véstem, hogy az összesért bosszút tudjak állni az okozójukon.
Szörnyű érzés volt látni mi történt, abba pedig még szörnyűbb volt belegondolni, mi történhetett volna. Csak egy hajszálon múlt, ezért a hajszálért pedig hálát adtam az égnek.
Nem nagyon figyeltem, miket mond apám, mert a diagnózissal és a kezeléssel tökéletesen tisztában voltam, csak akkor kaptam fel a fejem, mikor a gondolataiban megjelent a farkasok által adott ultimátum. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet-e most azonnal Isabella nyakába zúdítani ezt a témát is. Talán várni kellett volna vele…
- Beszélnünk kéne még valamiről… - kezdett bele Carlisle, még mielőtt rendesen átgondolhattam volna a dolgot, és megállíthattam volna. – Mielőtt elhoztunk volna az erdőből, a farkasok küldtek egy gondolatot Edwardnak… - fordult hátra felém.
Elmondod neki te? – érdeklődött. Bosszúsan bólintottam.
- Azt mondták, hogy két napon belül látni akarnak téged, hogy tudják, jól vagy, és nem ártottunk neked – morogtam.
Tisztában voltam a veszéllyel, amit egy emberre nézve jelentettünk, de a farkasoknak semmi joguk nem volt vádaskodni. Ők legalább annyira veszélyesek lehettek egy halandó számára, mint mi. Ha felhúzták magukat és elvesztették az önuralmukat, kontroll nélkül változhattak át, ami végzetes is lehetett, ha egy ember túl közel volt hozzájuk egy rossz pillanatban.
- Nem kényszeríthetünk semmire, de… - kezdte Carlisle, de Isabella közbevágott.
- Természetesen, elmegyek hozzájuk – felelte. A gondolattól, hogy azoknak a korcsoknak a közelébe kell vinnem, máris ideges lettem. Még jó, hogy vele mehetünk, mert egyedül akkor sem engedném, ha az háborút robbantana ki a quileute-ok és a családom között.
Igazán bátor lány – hümmögött magában büszkén Carlisle.
Bár korábban is kedvelte Isabellát, mintha az érzései sokkal jobban elmélyültek volna az emberrablás óta. Kezdett Isabellára is úgy nézni, mintha a családunk tagja és a saját lánya lenne, akárcsak Rose vagy Alice. Épp ezért tetszett neki többek között a gondolat, hogy mellettem lássa. Mert így mindkettőnket boldognak tudhatott volna. Legalább is a saját rózsaszín álmaiban. Ahogyan Alice, úgy az apám sem látta be, hogy nem az a tökéletes fiú vagyok, akinek ők hinni szeretnének.
- Köszönjük – biccentett Carlisle hálásan. Ő mindenképpen el akarta kerülni a harcokat most is, ahogyan mindig, ezért hálás volt Isabellának, hogy teljesíti a farkasok feltételét. – Holnap hajnalban kiviszünk a határhoz. A múltkor nem nagyon volt lehetőségem részletesen elmagyarázni, mi is folyik itt pontosan, és nem akarom, hogy véletlenül valamelyikük félreértse a körözési plakátokat vagy a tegnapi esetet. Nem lenne jó egy összetűzés a farkasokkal és a rendőrséggel is – ült ki az aggodalom az arcára, de mikor eszébe jutott, hogy ezzel megijesztheti Isabellát, elmosolyodott. – De biztosan nem lesz semmi gond. A farkasok elég értelmesek, hogy megértsék a helyzetet – mondta biztatóan, mire felhorkantottam. Még hogy értelmesek… Azok az ostoba korcsok! Miattuk majdnem beleőrültem az aggodalomba, mikor nem engedték, hogy odamenjek Isabellához. – Most pihenj! Hajnalban visszajövök érted – állt fel Carlisle Isabella mellől, majd egy puszit nyomott a fejére.
Örülök nektek… Vigyázz rá… - üzente még nekem, mielőtt elérte volna az ajtót.
- Köszönök… mindent! – szólt még utána Isabella, aztán mikor magunkra maradtunk, azonnal felém nyújtotta a kezét. A gondolat, hogy egészen eddig arra vágyott, hogy megérinthessen, örömmel töltött el. Ennek ellenére kissé tétovázva indultam el felé, mert nem voltam biztos benne, hogy meddig mehetek el úgy, hogy az önuralmam kitartson.
Ahogy közvetlenül az ágyhoz értem, Isabella a karomba kapaszkodott, és mikor megéreztem a gyöngécske húzást, hagytam, hogy leültessen maga mellé. Az a bizalmas mozdulat, ahogyan összefonta az ujjainkat, megrendített. Mintha az összetartozásunk teljesen nyilvánvaló és megváltoztathatatlan lenne számára. A hüvelykujja gyengéden cirógatott, miközben azon járt az agyam, ebben is mennyire különbözik a nagyanyjától.
Bellán mindig éreztem egyfajta bizonytalanságot, ezért is hitte el nekem olyan könnyen, hogy nem szeretem őt, és emiatt hagyom el. De Isabella… Ő határozott volt. Nem tudom, hogy mi tartotta benne a hitet, hogy ez működni fog közöttünk, de ott volt a tekintetében, a mozdulataiban. Talán azért is adtam meg az esélyt végül, mert pillanatokra képes volt velem is elhitetni a lehetetlent.
A simogatástól halk sóhaj hagyta el a számat, és már kezdtem volna ellazulni, mikor az ajtózár kattanása kizökkentett. Annyira elmerültem az érzéseimben, hogy az utolsó pillanatban pattantam fel, és hátráltam el az ágytól.
Rosalie egy tálcával a kezében lépett be a szobába, és azonnal pörölni kezdett velem gondolatban.
Nem megmondtam, hogy hagyd békén? Pihennie kéne, ki van borulva, te meg rámászol, mint egy kanos kutya? Minden férfi ugyanolyan, esküszöm, nem az agyatokkal gondolkoztok! – dühöngött, és legnagyobb sajnálatomra igazat kellett adnom neki. Nem lett volna szabad kihasználnom, hogy Isabella ki van borulva.
Figyeltem, ahogy Rose leteszi a tálcát az ágyra – néhány gyógyszert és egy nagy tányér forró húslevest hozott Isabellának. Reméltem, hogy ezek után magunkra hagy, de megvárta, amíg az utolsó csepp leves is elfogy, és csak aztán vette át ismét a tálcát.
- Ha nem hagyod pihenni, a pokol lángjai közé vágysz majd, esküszöm! – fenyegetőzött suttogva, miközben elhagyta a szobát.
Miután megint kettesben maradtunk, visszasündörögtem Isabellához. Nem akartam felzaklatni, de Rose morgolódása vicces volt.
Hagyd őt békén, komolyan mondom! Most nem arra van szüksége, hogy te zaklasd!
Az ágy szélén foglaltam helyet, hogy Isabella közelében lehessek, de ne zavarjam, mire ő azonnal felült, és hozzám akart bújni. Olyan volt, mint egy doromboló kiscica, de ahogy visszanyomtam az ágyra, azonnal kieresztette a körmeit. Morcosan pislogott rám, amiért nem hagytam megérinteni magam.
- Rosalie azt mondta, hogy ha nem hagylak pihenni, akkor a pokol lángjai simogatások lesznek ahhoz képest, amit tőle kapok – vigyorodtam el elégedetten, mikor Rose elküldött a fenébe. Csak hogy még jobban idegesítsem, de főleg azért, mert kimondhatatlanul vágytam rá, előre hajoltam, és egy csókot leheltem Isabella arcára alig fél milliméternyire az ajkaitól. Hallottam, hogy visszafojtja a lélegzetét, és ez valamint a bőre forrósága izgató bizsergést váltott ki belőlem, ami a számban kezdődött, de az egész testemre kiterjedt. Mintha valaki követ dobott volna egy tóba egyre messzebb terjedő gyűrűket létrehozva. Mielőtt még átléphettem volna egy bizonyos határt, visszahúzódtam, aztán elmosolyodtam, mert a morcos kifejezés néhány pillanat után visszatért Isabella arcára. – Szóval, pihenj… - kértem tőle.
Gondolkoztam azon, hogy visszaülök a fal mellé, hogy Isabella aludni tudjon, de végül ő maga akadályozta ezt meg. A karomat egészen közel húzta magához, a fejét pedig a kézfejemre fektette. Ha ember lettem volna, elég kényelmetlennek találtam volna a pozíciót, amibe húzott, de így csak izgalmat és boldogságot éreztem. Kicsit közelebb hajoltam hozzá, hogy rálássak az arcára – tartottam tőle, hogy egy idő után majd túl hidegnek vagy keménynek találja az alkalmi párnáját, de úgy tűnt, tetszik neki, hogy rajtam alhat.
Jó fél óra is eltelt, de a légzése és a szívverése még mindig túl gyors és kissé egyenetlen volt ahhoz, hogy aludjon. Pár pillanatig elgondolkozva figyeltem, aztán halkan dúdolni kezdtem. Esme kedvenc dalát választottam, amit én írtam neki. Ez elég dallamosnak és megnyugtatónak tűnt ahhoz, hogy Isabellát elaltassa.
Miközben dúdoltam neki, egy egészen más dallam járt a fejemben. Fogalmam sincs, hogy ugrott be, de tele volt élettel, reménnyel, hittel, akárcsak Isabella. Próbáltam kitalálni, hogyan folytatódhat, és mikor megtaláltam a megfelelő hangokat, elégedetten mosolyodtam el. Szemeim csak úgy itták Isabella látványát, mintha belőle nyertem volna ihletet. Olyan gyönyörű volt, és engem akart. Azt mondta, neki én vagyok a tökéletes. Persze ez butaság volt, de mégis… Megmelengetett, hogy így érez.
Ahogy az utolsó dallamfoszlány is a helyére került, Isabella elmosolyodott. Mintha megérezte volna az elégedettségemet és a boldogságomat. Óvatosan kinyújtottam a szabad kezem mutatóujját, és megsimítottam az ajkait. A puha forróság kiváltotta érzésektől repülni tudtam volna.
Bár sose zuhannék le…
