A múlt árnyai - Edward szemszög - 12. fejezet

12. BOLDOGSÁG A POKOL ELŐTT




MIUTÁN LEVÁLTOTTAM ROSALIE-T, elfutottam egészen a hegyekig, de a nomád szerencséjére, nem éreztem meg a szagát sehol sem. Valószínűleg, meghúzta magát egy időre, hogy kiélvezhesse Isabella rettegését, és most arra várt, hogy lankadjon a figyelmünk. Na, arra aztán várhat!

Kiélezett érzékekkel koncentráltam csak rá, hátha mégis a nyomára akadok, de semmi. Pedig most kifejezetten jól esett volna egy kis harc, hogy eltereljem a figyelmemet.

El kellett felejtenem azokat a bolond érzéseket, amelyeket Isabella iránt tápláltam. Egyszerűen képtelenség volt az egész, nem működhetett. Nem tehettem tönkre még egy ártatlan ember életét. Épp elég volt Bella… - hagyta el halk sóhaj a számat.

Magam előtt nem tagadhattam tovább, hogy amit érzek, az nem pusztán testi vágy. Annál sokkal több. Szerelem. De ez nem jelentette azt, hogy bármi is megváltozott volna. Isabella ember volt, én pedig egy szörnyeteg. Egy simogatásommal megölhetném, egy szenvedélyesebb csókom végezhetne vele – borzongtam meg annak ellenére, hogy nem éreztem a magaslat hidegét.

Elképzeltem, milyen lenne, ha csak egy egyszerű emberférfi lennék. Isabellával moziba járnánk, talán, a sötétben megfognám a kezét – anélkül, hogy attól kéne féljek, szilánkosra töröm az ujjait -, aztán hazakísérném és a kapualjban lopnék egy csókot tőle, hogy szép álmaim legyenek, mikor lehajtom a fejem a párnámra. Végül eljutnánk a lánykérésig, hozzám jönne feleségül és lenne egy – nem, két – gyerekünk. Igen, egy kisfiú és egy kislány. Szinte láttam magam előtt őket. Pont olyan szépek lennének, mint az édesanyjuk…

De ez csak egy álom. Egyfelől, mert lehetetlenség, hogy újra ember legyen belőlem, másfelől, mert a fiúk manapság egyáltalán nem úgy viselkednek, ahogy a képzeletem szerint, viselkedniük kéne. Számomra az, hogy megfoghatom annak a nőnek a kezét, akibe szerelmes vagyok, felért egy szerelmeskedéssel intimitás és érzelmek terén. Egy mai férfi – talán, sok nő is – szembe röhögne ezért a gondolatért. Lehet, hogy Isabella is…

Végül is, mit tudok róla? Azon kívül, hogy gyönyörű, okos és abból a nőből származik, akit a világon a legjobban szerettem. Valamint, abból a férfiból, akit utáltam – vagy legalább is, a helyzetünk miatt nagyon nem kedveltem.

Vajon, ha emberként találkozunk… Ha Isabella elvitt volna bemutatni a nagyszüleihez, mint a fiúját, akkor jól kijöttünk volna? Vagy Jacobbal akkor is csak kölcsönös utálatot éreznénk? És Bella? Milyen lehetett nagymamaként?

Megpróbáltam elképzelni őt őszen és ráncosan, de nem igazán sikerült. Úgy tűnt, számomra mindig az a fiatal, tizenhét éves lány marad, aki régen volt. Mintha emberi mivolta ellenére, a gondolataimban kortalanná vált volna.

Edward! – Alice hangjától megtorpantam, és felpillantottam az égre, hogy a nap útjából megtudjam, hány óra van. Máris eltelt volna ennyi idő… Észre sem vettem, hogy már ilyen régóta járőrözök fel-alá a területünkön. – Leváltalak – közölte velem magához képest elég szűkszavúan, ahogy odaért hozzám.

- Valami baj van? – ráncoltam össze a homlokomat, miközben az Alice fejében futó koreai ábécét hallgattam végtelenített változatban.

- Nem, semmi – felelte hangosan, miközben hevesen megrázta a fejét. Gyanús volt, szörnyen gyanús…

- Tudom, hogy történt valami – sóhajtottam fel bosszúsan.

- De nem tőlem fogod megtudni – énekelgette, hogy még inkább elterelje a figyelmét arról, amire nem akart gondolni előttem.

- Mondtam már, hogy te vagy a legidegesítőbb nőszemély, akit valaha ismertem? – mormogtam magam elé. – Gyerünk, áruld már el… Alice… - váltottam kedveskedőbb hangra, mire a fejében megszólalt a francia himnusz – franciául. – Jól van, majd emlékezni fogok erre, mikor legközelebb akarsz tőlem valamit! – vágtam sértett arcot, aztán futni kezdtem vissza a ház felé.

Mi a fenét titkolhat el Alice? Ha valami baj történt volna Isabellával, azt elmondta volna, igaz? Biztosan… Miért ne mondaná el… És akkor nem lenne ennyire nyugodt – próbáltam meggyőzni önmagamat.

Mire a bejárati ajtó kilincse felé nyúltam, már majd megőrültem a tudatlanságtól. Bosszantó volt, hogy én, aki mindig mindenről tud, kimaradt valamiből. Valami fontosból, ha azt vesszük, hogy Alice mennyire igyekszik eltitkolni.

Isabella és Jasper a lépcső aljában álltak, mikor beléptem a házba. Már éppen rá akartam kérdezni náluk, hogy mit titkol Alice előlem, mikor a pillantásom a vékony női nyakra tévedt. A legelső pillanatban megdöbbentem – a szemeim elkerekedtek és megmerevedtem léptemben -, aztán az ijedtség vette át a meglepettség helyét.

- Mi a fene történt veled? – siettem oda Isabellához, és az ujjaim finoman megérintették a nyakán lévő lilás színben játszó ujjnyomokat. Jasper gondolataiban azonnal megjelent Rosalie képe, amint a földre taszítva fojtogatja Isabellát. Ahogyan a bűntudat is, hogy nem állt ki határozottan Isabella mellett, mikor a nővérünk lopással vádolta.

Sajnálom, tudom, hogy meg kellett volna védenem őt a vádaskodástól, de nem akartam még jobban feldühíteni Rose-t – védekezett azonnal.

- Veled még számolok! – morogtam rá fenyegetően. – Csak előbb elintézem Rosalie-t! – suhantam felfelé a lépcsőn ökölbe szoruló kezekkel.

Már az sem számított, hogy Jasper gondolatai között elcsíptem az Isabellával lefojtatott beszélgetését. A saját titkom elárulásánál sokkal jobban kiborított, hogy az egyik testvérem ártott a nőnek, akit szeretek. Ezt még Rosalie-nak sem bocsátom meg! Ezért úgy ellátom a baját, hogy soha többé nem mer egy ujjal sem hozzáérni Isabellához!

Ahogy feltéptem a hálószobaajtót, az majdhogynem kiszakadt a helyéből. Rosalie azonnal felpattant a fésülködőasztala elől, és dühös arcot vágott. Még neki állt feljebb, hogy rá merek törni!

Gondolkodás nélkül ragadtam meg őt, és úgy hajítottam az ágyra, hogy az darabokra törve rogyott össze. Azonnal felpattant, és morogva meredt rám. Ahogy megint felé nyúltam, Emmett is közbelépett. Félre ütötte a kezemet, mielőtt elkaphattam volna a női torkot, majd beállt Rosalie mellé, és elszántan meredt rám megfeszülő izmokkal.

Nem ajánlom, testvér, hogy még egyszer hozzáérj! – A hangja határozott volt. Tudtam, hogy ha Rose-nak esek, kettejükkel kell megküzdenem, de nem érdekelt. Ha kell elbírok velük, de ezt nem fogom ennyiben hagyni!

Fel sem fogtam Isabella kiáltását a hátam mögött, a kezem ösztönösen emelkedett fel, hogy újra próbálkozzak – tudtam, hogy Emmett mire készül, és simán kivédtem volna az ütését. Az ökle már mozdult, mikor Isabella közénk vetette magát, rajtam pedig hirtelen végigfutott a rémület jeges érzése. Emmett meg fogja ölni őt!

Ne! – Fogalmam sincs róla, hogy hangosan kiáltottam-e. A karjaim átölelték Isabellát, és megfordították, mielőtt még a kemény ököl elérhette volna. Tompán éreztem az engem érő ütést a hátamon, de ez cseppet sem érdekelt. Lélegzik még? Ver a szíve? Összetörtem a csontjait a védelmező ölelésemmel? Istenem, segíts!

Zihálva kapkodtam a levegőt, és képtelen voltam megmozdulni. Mintha a rémület tényleg megfagyasztott volna engem. A fülem csak és kizárólag arra a hevesen dobogó hangocskára figyelt, ami legalább arról biztosított, hogy Isabella még életben van – arról sajnos, nem, hogy épségben is.

Ha megöltem őt azzal, hogy meg akartam menteni… Ha belső vérzést okoztam, vagy egyéb súlyos kárt, amit nem lehet meggyógyítani… Nem ölhettem meg… Nem halhat meg… Nem, nem, nem, nem, nem…

- Edward… - Az óvatos érintés és a halk hang váratlanul ért. – Ereszd el őt! – Ahogy megéreztem a felém áramló nyugalmat, úgy tisztult ki egyre jobban a fejem. A karjaim még mindig szorosan Isabella köré simultak, a mellkasom a hátához szorult, és félő volt, hogy ha eddig nem is ártottam neki, elég egyetlen újabb kiborulás ahhoz, hogy még erősebben húzzam magamhoz. Egy halálos ölelésbe… – Nem fogja bántani senki, most már elengedheted… - nyugtatott Jasper. Aprót ráztam a fejemen, hogy egy kissé kitisztuljon a fejem.

Lassan engedtem a vékony csípő körüli szorításon, de még képtelen voltam teljesen elereszteni őt, bár tudtam, hogy ezt kéne tennem. Egyszerűen szükségem volt arra, hogy érezzem a teste melegét, az illatát, a közelségét. Mindent, ami bizonyítja, hogy még velem van.

- Jól… van? – motyogtam magam elé megrendülten. Amíg Jasper nem bólintott egyet, visszafojtott lélegzettel vártam. Óvatosan engedtem el Isabellát, és mikor nem csuklott össze élettelenül, mint egy rongybaba, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat.

- Annyira szörnyen sajnálom! Esküszöm, hogy nem téged akartalak megütni! Csak Edwardnak akartam odasózni… - sietett mellénk Emmett. Tudtam, hogy ő is megrémült – a gondolatai zaklatottak voltak, de most nem akartam ezzel foglalkozni. Idő kellett hozzá, hogy meg tudjam bocsátani ezt a felelőtlenséget. A saját felelőtlenségemet…

Nem lett volna szabad ilyen helyzetbe sodornom Isabellát. Emmett csak úgy reagált, ahogyan elvárható volt tőle. Védte a párját, és nem is akart igazán elpáholni, csak erőt fitogtatott. Ezzel szemben én… Tudhattam volna, hogy Isabella annyira vakmerő és bolond, hogy közbe akarjon lépni és meg akarjon állítani minket.

- Semmi baj. – Isabella hangja halk volt és reszketett az ijedtségtől. Nem csodálkoztam volna azon, ha ő is sokkot kapott volna.

- Jól vagy? Nem esett… - Ahogy Emmett felé nyúlt, az ösztöneim azonnal reagáltak. Arrébb ütöttem a karját és elsötétülő szemekkel meredtem rá.

- Ne nyúlj hozzá! – sziszegtem. A saját magam iránt érzett haragom ismét fellángolt, és bármennyire is igazságtalan volt, csak a testvéreimen tudtam levezetni. Megragadtam Isabella karját, és az ajtó felé húztam. – Ha még egyszer valamelyikőtök, akár csak egy ujjal is hozzányúl, annak vége! – Tudtam, hogy a fenyegetőzésem csak vaktöltény-puffogtatás, de jól esett. Felhúztam Isabellát a hátamra, és rohanni kezdtem. Most csak ez a két dolog tudott megnyugtatni – a közelsége és a száguldás.

Olyan furcsa érzés volt… Alig pár napja ismertem csak Isabellát, mégis belopta magát a szívembe, a fejembe, a bőröm alá. Szükségem volt rá, mint egy embernek a levegőre. A gondolat pedig, hogy el kell hagynom… Mintha víz alá nyomták volna a fejemet, és a tüdőm megtelt volna az éltető-gyilkos H2O-val. De inkább én fulladjak meg, minthogy neki baja essen. Azt képtelen lennék elviselni…

Isabella ujjai finoman végigsimítottak a hátamon, pont ott, ahol Emmett ütése ért engem, mire elakadt a lélegzetem és az izmaim megfeszültek. Nekem szinte simogatásként hatott az a csapás, de felrémlett előttem, mi történt volna, ha nem vagyok elég gyors és Emmett ökle Isabellát éri. Muszáj volt megállnom, mert úgy éreztem, beleőrülök a gondolatba.

Leraktam Isabellát a földre, aztán fújtatva tettem pár lépést az ellenkező irányba, mint egy felbőszült rinocérosz.

- Mi a fenét képzeltél? – tört ki belőlem a feszültség. Igyekeztem visszafogni magam, de a szörnyűséges „mi lett volna, ha” kép még mindig kísértett. – Beugrassz három vitatkozó vámpír közé? Teljesen elment az eszed?

- Sajnálom… Én csak meg akartalak védeni. – A halk bűnbánattal teli motyogás hirtelen kitörölt minden értelmet a fejemből.

- Megvédeni? – tátottam el a számat a döbbenettől.

Ezerféle érzelem kezdett kavarogni a már egyébként is feldúlt bensőmben. Isabella engem akart megóvni. Engem a lélektelen, pokolra való szörnyeteget, aki folyton féltékenykedik rá, birtokolni akarja, ráadásul még szuicid hajlamokkal is rendelkezik – ahogyan Jaspertől megtudhatta. Mégis feláldozta volna miattam az életét. Miért?

A mellkasom égő vágyakozással próbált rávezetni a válaszra, de az egyszerűen lehetetlenség volt. Az egyetlen logikus magyarázat Isabella ostoba tettére az, hogy ő túlságosan jó és önfeláldozó.

- Hogyan? Úgy, hogy megöleted magad? – kérdeztem tőle, hogy rádöbbentsem, mekkora butaságot is csinált.

- Mondtam már, hogy sajnálom… Nem gondolkoztam… - pirult el, és szégyenlősen beharapta az alsó ajkát.

- Nem, nem gondolkoztál – ráztam meg a fejem, és újra róni kezdtem a köröket, hogy lenyugtassam magam. Ösztönösen cselekedett, ami azt jelenti, hogy ha csak tudat alatt is, de fontos vagyok számára – természetesen, valamiféle barátként, ahogyan a Jasperrel való beszélgetéséből ki tudtam venni. Ez pedig rossz. Nagyon rossz! – Megint ugyanaz történik… A testvéreimtől kell megvédjelek. – motyogtam magamnak.

Ha egy másodpercre meg is fordult valaha a fejemben az őrült ötlet, hogy Isabellának és nekem lehet közös jövőnk, Emmett csapása most porrá zúzta az egészet. Fájt, olyan iszonyatosan fájt, mint régen az a papírvágás. Bizonyította, hogy igazam volt. Hogy tényleg nem változott semmi sem. Nem csak az a pszichopata vámpír veszélyes Isabellára, hanem a saját családom is. A testvéreim. És én.

- Ez nem fog menni… Így nem működhet… Amint vége, megint meg kell tennem. – Meg kell védenem őt mindentől – magamat is beleértve. Le kell mondanom róla, ahogyan Belláról is.

Legalább neki nem fogok fájdalmat okozni azzal, ha elmegyek. Hiszen, nem szerelmes belém, ahogyan a nagyanyja volt. Ennyivel jobb a helyzet. Bár az én szenvedésem egyáltalán nem lesz könnyebb. Muszáj elmennem, ha már biztonságban tovább élheti nélkülem az életét.

- Edward… - Az aggodalmasnak tűnő hangra megtorpantam, és a pillantásom azonnal visszakúszott a zúzódásokra, amiket a nővérem okozott. A kezem, mintha önálló életet élt volna, felemelkedett, és óvatosan megérintette a lilás nyomokat. Isabella pulzusa megugrott és hallottam, hogy elfelejt levegőt venni.

- Fáj? – szorult össze a torkom a gondolattól.

- Micsoda? – kérdezett vissza, mintha azt sem tudná, miről beszélek. Olyan kábultnak tűnt, mintha… elkápráztattam volna? Fogalmam sem volt róla, hogy csináltam, mert ez most egyáltalán nem tudatos volt.

- A nyakad – magyaráztam. – Véraláfutásos. Tisztán kivehetők rajta Rosalie ujjnyomai – vicsorodtam el a dühtől. Hogy volt képes rátámadni Isabellára? Ez egyszerűen tűrhetetlen volt! Sok hisztit elnéztünk már mindannyian Rose-nak, de most átlépett egy határt nálam, amit nem tudtam egykönnyen megbocsátani neki.

- Nem fáj. Észre sem vettem, hogy nyoma maradt – pislogott laposakat Isabella.

- Sajnálom – kértem bocsánatot a testvérem helyett, miközben szinte fel sem fogtam, hogy az ujjaim elindultak a sérülések mentén, amelyek pont egybe estek a főütőér vonalával.

Isabella arca kipirult, az ujjam alatt pedig heves lüktetésbe kezdett az aorta. Olyan gyönyörű volt, és ez teljesen összezavart. Tudtam, hogy mi lenne a helyes, de mikor ilyen tekintettel nézett rám, egyszerűen elvesztem. A csokoládé tekintet olyan mélynek tűnt, bele akartam zuhanni, a részévé válni. Olyan nagyon vágytam erre, hogy egy másodpercre elfeledkeztem minden logikus döntésről, amit korábban meghoztam, és csak arra vágytam, hogy Isabella ajkait a sajátomon érezhessem.

Már csak egy hajszálon függött az önuralmam, mikor Isabella megmentett mindkettőnket az ostobaságomtól – elhúzódott az érintésemtől, és hátrébb lépett egy lépést. Hát persze, hiszen számára ez csak egy káprázat, nem pedig érzelem.

Jaspernek is megmondta, hogy nem szerelmes belém, és valószínűleg úgy gondolja, hogy túl erőszakosan ragaszkodom hozzá. A reakciójából is láthattam, mikor Jasper a tulajdonomként címkézte fel őt. Az is lehet, hogy annak ellenére, hogy megkedvelt – akárcsak a családom többi tagját -, mégis fél tőlem.

- Nem a te hibád. Csak egy kis… félreértés történt… - kezdte a földet pásztázni, megfosztva engem attól a lehetőségtől, hogy legalább az arcáról olvassak, ha már a fejében nem tudok.

- Félreértés… A félreértésekbe nem szoktak az emberek belehalni – fintorodtam el, és megpróbáltam úgy tenni, mintha az előbbi kis közjáték meg sem történt volna. Reméltem, hogy Isabella is elnézi majd nekem a pillanatnyi gyengeségemet. Többet nem hagyhatom, hogy ilyesmi történjen. Egyszerűen muszáj elfojtanom az érzéseimet, különben minden tönkre megy. Legfőképpen Isabella élete.

- Én sem haltam bele. Jasper azonnal leszedte rólam Rosalie-t, és nem hagyta, hogy bántson – mesélte, mire ökölbe szorultak a kezeim.

Igyekeztem nem foglalkozni a rám törő féltékenységgel, de afelett nem hunyhattam szemet, hogy Jasper nem védte meg úgy Isabellát, ahogyan kellett volna, ahogyan afelett sem, hogy elárult engem – bár ez kisebb bűn volt a szememben, minthogy nem állt ki Isabella mellett.

Olyan titkokat mondott el rólam, amelyeket örökre el akartam ásni Isabella előtt. Az öngyilkossági kísérletek gondolatát, a fájdalmamat, a zavarodottságomat, a szerelmemet. Ezek mind-mind csak rám tartoztak, senki másra. Neki pedig nem volt joga felfedni őket.

- Jasper… - morogtam a nevét. – Azt hiszem, a vele való leszámolást akkorra kell halasztanom, amikor te nem vagy a közelben.

- Szó sem lehet semmiféle leszámolásról! Megígérted! – Isabella hangja tele volt aggodalommal, nekem pedig megkeseredett a méreg a számban. Bosszankodva idéztem vissza szóról szóra a beszélgetésünket és az ígéretemet, aztán elégedetten megrándult a szám.

- Nem, én azt ígértem meg, hogy nem bántom azért, amiért rajtad próbálgatta a képességét. Arra nem tettem ígéretet, hogy nem tekerem ki a nyakát a kis beszélgetésetek miatt – fejtettem ki. Láttam, ahogy Isabella tekintetében aggodalom gyúl, aztán lepillantott az órájára, és elégedetten elvigyorodott. Túlságosan elégedetten. – Mi az?

- Túl korai volt ezt elmondanod… Még van pontosan negyed órám hátra, amíg parancsolhatok neked – nyújtotta felém a karját, hogy meg tudjam nézni a pontos időt.

- Nem mered… - háborodtam fel, miközben ismét átjárt egy kellemetlen érzés. A törékeny emberlány, szembeszáll velem, egy vámpírral, csak azért, hogy olyasvalakit védjen, aki nemrég nem védelmezte őt elég jól. A szerelem tényleg önzetlen…

- Megparancsolom, hogy miattam soha többé ne bántsd egyik testvéredet sem! – utasított. Ökölbe szorult kezekkel és megfeszített arcizmokkal bólintottam.

- Rendben. Van még valami megalázó parancsod, mielőtt még lejárna az időd? Használd ki jól… - pillantottam rá dühösen. Máskor biztosan eszembe jutott volna figyelni az időt, mielőtt eljár a szám, de ez a kis boszorkány teljesen elterelte a figyelmemet. Annyira meg tudott babonázni, hogy az már veszélyes volt. És szörnyen ijesztő.

Most is, ahogy nézett rám… Mintha pontosan olyan vágyakat ébresztettem volna benne, mint amilyenek bennem is égtek folyamatosan, amikor a közelemben tartózkodott. Pedig ez képtelenség volt. Az elmém már valószínűleg bizarr, kegyetlen játékot játszott elhitetve velem azt, amire valójában vágytam volna.

Isabella egy hosszú, bizsergető pillanat után ismét elgondolkozva kezdte fürkészni a földet.

- Igen, van még egy parancsom, kérésem, vagy nevezzük bárminek is… - szólalt meg végül.

- Érdeklődve várom – húztam el a számat, miután visszatértem a valóságba, ahol Isabella Jasperbe volt szerelmes, én pedig csak egy szörnyeteg voltam, aki elvesztette a maradék józan eszét is.

- Fussunk – lepett meg ismét. Nem gondoltam volna, hogy tényleg ilyen mély nyomot hagyott benne az élmény… A mellkasom, mintha ismét felmelegedett volna egy kissé. - Megígérted, hogy viszel egy pár kört… Menjünk most, kérlek! – nézett rám olyan szemekkel, amelyeknek akkor sem tudtam volna nemet mondani, ha nem köt a fogadásunk. Végül is, ez egyáltalán nem veszélyes számára, nem igaz? Futás közben semmi baja nem eshet a hátamon…

- Biztos, hogy ezt szeretnéd? – kérdeztem tőle.

- Igen – bólintott. Megfogtam a karjánál, és visszahúztam a hátamra.

- Kapaszkodj, nehogy elhagyjalak útközben – fordultam hátra vigyorogva, mire még közelebb bújt hozzám, mintha csak a testemhez tartozó egyik végtag lett volna. Tisztában voltam azzal, hogy nem kéne ebbe sem belemennem – úriemberség és becsület ide vagy oda -, mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek. Miért ne kaphatnék legalább morzsákat a boldogságból, mielőtt a pokolra kerülnék?

Neki tényleg nem eshetett baja a hátamon, de abban már nem voltam biztos, hogy én nem sebzem-e meg saját magamat túlságosan ezzel az intim közelséggel.

A testéből áradó forróság, a lélegzete a nyakamon, az illata, amelyet a szél az orrom felé sodort, mind-mind olyan dolgok voltak, amelyekre akkor is pontosan emlékezni fogok majd, mikor el kell hagynom őt. Elviselhetetlen kínt fognak okozni. Olyat, ami miatt lehet, hogy mégis elmegyek majd a Volturihoz – anyám fájdalmát félretéve.

Édes kötelék - Leah története - 3. fejezet

3. fejezet



Egy falat nem sok, annyit sem bírtam letuszkolni a torkomon egész vacsora alatt. A fiúk persze, úgy tömték magukba a sok ételt, mintha már egy hónapja éheznének – de ez a látvány a legtöbbünknek már megszokott volt.

Emma csendesen eszegetett, miközben az a Dave egyfolytában a fülébe duruzsolt. Idegesített a pasi. Képzeletben már vagy ezerféle módon végeztem vele, de a szemtől szemben harc tetszett a legjobban. A gondolat, hogy lecsapom, mint a vekkerórát, vicces volt. Láttam magam előtt, ahogy képen akar törölni, aztán az öklét rázva ugrál visítozva, mint egy kislány, mikor belém törnek a csontjai. Ezután én kiütném egy szimpla balegyenessel, amitől repülne jó pár métert, hogy végül a porban végigcsúszva hagyjon maga után hosszú csíkot.

- Nagyon nem tetszik a vigyor a képeden… - hajolt oda hozzám Jacob. Megpróbált komoly arcot vágni, de a szája szélén lévő csoki krém miatt ez nem nagyon jött össze neki. Ráharaptam az alsó ajkamra, hogy ne röhögjek fel hangosan rajta. – Embry szokott ilyen arcot vágni, mielőtt megszívatná Quilt. Mire készülsz?

- Csak fantáziálok – vontam meg a vállamat Dave-et és Emmát figyelve. Jacob követte a pillantásomat, és a szemei összeszűkültek. Aztán vigyor ült ki az arcára, mintha valami eszébe jutott volna.

- Te féltékeny vagy. – A mondata inkább tűnt kijelentésnek, mint kérdésnek.

- Ez egyáltalán nem vicces! – sziszegtem rá halkan, mert Emma hirtelen ránk emelte a tekintetét.

- De, de az – bólogatott Jacob. – A srác a testvére – közölte még mindig jól szórakozva.

- A testvére? – Ismét végignéztem kettejükön, és a megkönnyebbüléstől halk sóhaj hagyta el a számat. Tényleg hasonlítottak, de a bennem lévő zűrzavar miatt eddig ez nem igazán tűnt fel.

- Gondoltam, szólok, mielőtt a szétmarcangolt hulláját megtalálnák a fák között. – Jacob vállai meg-megrázkódtak a nevetéstől.

- Az ágyadban hagytam volna a maradványait – löktem oldalba.

- Kösz – fújtatott. – Mondtam már, hogy kedvességed határtalan?

- Ugyan, vannak annak határai, csak te pont kívül esel rajtuk – tömtem a számba jókedvűen egy szeletet a tányéromon lévő tortából. Egészen megéheztem most, hogy egy kicsit megnyugodhattam a Dave-veszély megszűnése miatt. – Szólhattál volna erről előbb is, akkor nem hagyom, hogy felfaljátok az összes húst – néztem végig a hosszú asztalon. Csak Cullenék előtt volt még némi csirke, de ha az éhhalál küszöbén állnék, akkor sem mennék oda elkérni.

- Bocs – vonta meg a vállát Jacob, aztán olyan ragyogó mosolyt küldött Nessie felé, hogy ha protézise lett volna, már rég belebukott volna a tányérjába. A kislány az asztal másik végén ült a szüleivel, és éppen azt próbálta elmutogatni jövendőbeli szerelmének – jelenlegi legjobb barátjának és babysitterének -, hogy félreteszi neki a saját tortaszeletét, mert neki nem kell.

- Azt hiszem, én most egy kicsit átmegyek oda – állt fel mellőlem Jacob. Sietős léptekkel átsétált Nessie-hez, aztán a széke mellé guggolva hagyta, hogy a lány megetesse őt – vagy találóbb szó lett volna rá az összekenni. Pár falat után Jacob arcán több torta volt, mint a szájában, mert Renesmee viccesnek találta, hogy a csokoládéval indián arcfestőset játszik. Gyanítottam, hogy eredetileg is ez volt az ötlete, az „odaadom neked a sütimet, mert nem ízlik” ajánlat pedig csak a beetetés volt.

Korábban mindig idiótának néztem Jake-et és Quilt is, amiért hagyták, hogy kis pisisek azt tegyenek velük, amihez csak éppen kedvük van, de most már értettem őket. Ha Emma ebben a pillanatban a képembe nyomná a tortáját, én egy hang nélkül tűrném, csak hogy boldog legyen. De szerencsére, ő már kinőtte a kajával való játszadozást.

- Khm, khm… - A pohár csengő hangjára felnéztem. – Kérhetnék egy kis figyelmet? – Paul felállt a székéről, és mikor minden fej felé fordult, akadozva beszélni kezdett. Valószínűleg, kifejtette, hogy mennyire örül, hogy rátalált Rachelre, milyen nagyon szereti őt, és arra vágyik, hogy örökre hozzá kösse az életét és legyen egy vagonnyi közös gyerekük. Nem igazán figyeltem arra, mit mond, körülbelül úgyis el tudtam képzelni, és akadt ennél sokkal jobb tennivalóm.

Szórakozottan a maradék süteményem tetejét karcolgattam a villámmal, hogy a végén kirajzolódjon a krémben két kezdőbetű: E & L. Már a látványtól furcsa örömérzet öntött el. Hasonló ahhoz, amit tinikoromban tapasztaltam, mikor Sam és a saját nevemet irogattam a matekfüzetem hátuljába. Akkor még teljesen más életet képzeltem el magamnak. Azt hittem, hogy mostanra már az én eljegyzésemet tartjuk, hogy Sam asszonya lesz belőlem, vezetem a háztartást és sok-sok kisbabát szülök neki.

- E? – Emma suttogó hangjától forró borzongás futott végig rajtam. A kék tekintet a tortámra szegeződött – gyorsan elkentem a betűket.

- Csak firkálgattam – vontam meg a vállamat, megjátszva, hogy nem fontos az egész.

- Értem. – Sütötte le Emma a tekintetét az asztalra, mire a szívem eszeveszett vágtába kezdett. Talán, rájött? Tudja, hogy az E őt jelöli? Mit szól hozzá? – fürkésztem izgatottan az arcát, de nem tudtam rájönni.

Jó pár percig csend volt – legalább is, közöttünk, mert Paul éppen ekkor térdelt le Rachel elé, hogy megkérdezze tőle, hozzámenne-e feleségül -, de én újra hallani akartam Emma hangját.

- Én sosem fogok férjhez menni – csúszott ki a számon ösztönösen, amire épp gondoltam. Emma meglepetten nézett fel rám, valószínűleg, nem értette, miért vallom ezt meg pont neki.

- Miért? – kérdezte egyszerűen, de láttam rajta, hogy nem csak udvariasságból, hanem tényleg érdekli a válaszom.

- Mert akit szeretek, nem vehet feleségül – fúrtam a tekintetem az övébe. Annak ellenére, hogy szörnyen féltem a reakciójától, alig vártam már, hogy elmondhassam neki, ő az a valaki. Látni akartam a felismerést a kavargó kékségben, és tudni, hogy viszonzásra találhatnak-e az érzéseim.

Az ujjai megfeszültek a villája körül, és megrezzentek a szempillái.

- Szóval, ez egy lehetetlen szerelem… - szakadt fel halk sóhaj az ajkairól.

- Nem – ráztam meg azonnal a fejemet tiltakozva. – Nem a szerelmünk lehetetlen, hanem az esküvő. Ez két különböző dolog. – Emma ismét szólásra nyitotta a száját, de megzavarta őt a hátracsúszó székek hangja. Zavartan álltunk fel mi is a többiekkel együtt, hogy a magasba emelhessük a poharunkat az ifjú jegyesek egészségére.

Mikor ismét visszaültünk, Dave megint ellopta tőlem Emma figyelmét. Bár most, hogy már tudtam, testvérek, nem irritált ez annyira, de mégis jobban örültem volna neki, ha Emma csak velem foglalkozik.

Pár percig még az asztal körül beszélgettek az emberek, elmondva a jókívánságaikat és tanácsaikat Racheléknek, aztán ahogy megszólalt a zene az ugrabugra vámpírlánynak köszönhetően, a táncterületnek kijelölt helyre szivárogtak át. Figyeltem, ahogy Dave felhúzza a helyéről Emmát, és odakíséri a többiekhez – az irigység íze keserűen öntötte el a számat.

Bár én húzhatnám magamhoz a törékeny testet. A kezeimet a derekára fektetném, míg ő a karjait a nyakamba fűzné, aztán csak belevesznék a tekintetébe, és hagynám, hogy ösztönösen vezessenek a dallamok minket.

Mikor megszólalt egy lassú szám, Emma megrázta a fejét Dave kérdésére, aztán otthagyta az ideiglenes táncparketten. Azt hittem, hogy majd visszajön az asztalhoz, de ehelyett besomfordált a házba. Gondolkodás nélkül álltam fel, hogy utánamenjek. Az emelet felé vettem az irányt, mert odafentről hallottam valami motozást. Fogalmam sem volt, milyen indokkal kopoghatnék be Emmához, ezért kissé megkönnyebbültem, mikor észrevettem, hogy a vendégszoba ajtaja nyitva van - Emma az ágy fölé hajolva kutatott valami után egy hatalmas bőröndben.

Ahogy meghallotta a padló nyikorgását a lábaim alatt, ijedten fordult hátra.

- Bocsánat, nem akartalak megijeszteni – emeltem fel tiltakozva a kezemet. – Csak a mosdóba tartottam – mutattam a folyosó vége felé.

- Semmi gond – mosolygott rám úgy, hogy ha tényleg ki kellett volna mennem, akkor sem mozdultam volna egy tapodtat sem. – Csak egy kardigánt keresek, mert elég hideg van… - dugta vissza a fejét a bőröndbe. – Á, meg is van! – emelte fel, majd meglepetten merevedett meg, mikor észrevette, hogy közvetlenül előtte állok.

Fogalmam sem volt, mit csinálok – mintha csak az ösztöneim vettek volna rá, hogy odalépjek hozzá. Ahogy kimondta, hogy fázik, azonnal úgy éreztem, a karomba kell zárnom őt, hogy felmelegíthessem a saját testemmel. Persze, most, hogy csak pislogott rám döbbenten, rájöttem, hogy ez nem a legjobb ötlet…

- Én csak… - zavartan keresgéltem a fejemben valami elfogadható indok után, ami miatt olyan közel állok hozzá, hogy szinte érzem, ahogy a lélegzete végigcirógatja a bőrömet, de semmi értelmes nem jutott eszembe. – Táncolsz velem? – A szám önálló életre kelt – legszívesebben fejbe vágtam volna magam.

- Táncolni? – nyíltak el az ajkai.

- Hülye ötlet, sajnálom – léptem hátrébb. Ahogy az ujjai a csuklómra fonódtak, elakadt a lélegzetem.

- Nem, én szívesen… - ültek ki újra apró tűzrózsák az arcára. Mielőtt még elszállhatott volna az összes bátorságom, finoman a derekára tettem az egyik kezemet. Várakozva néztem rá, hátha mégis ellenére van a dolog, de mikor közelebb lépett hozzám, és a karjait pont úgy fűzte a nyakamba, ahogyan korábban elképzeltem, a másik tenyeremet is a csípőjére simítottam. Pár pillanatig csendben lépkedtünk a tompán behallatszó zenére, de a kék tekintet, bármennyire is szuggeráltam, nem akart az enyémbe fonódni. – Miért velem táncolsz? – jött a szinte suttogó kérdés.

- Tudod, a fiúk eléggé bénák. Volt már szerencsém pár közös ünnepléshez – próbáltam meg elviccelni a dolgot. – És nem akarom, hogy megfájduljon a lábam holnapra, mert folyton rátaposnak a hatalmas patáikkal. Az iskolában is mindig egymással táncoltunk inkább mi, lányok – meséltem, bár azt nem tettem hozzá, hogy általában nem lassúztunk, és hogy sosem váltott ki belőlem egyik korábbi táncpartnerem sem olyan egyáltalán nem baráti érzéseket, amik most bizsergették át az egész testemet.

- Igen, ez olyan, mint az iskolában… - motyogta még mindig lehajtott fejjel, aztán a keze aprót simított a nyakamon. Alig sikerült elfojtanom egy halk nyögést, ami az érintése miatt akart kitörni belőlem. – Forró vagy – jelentette ki.

- Zavar?

- Nem, így nem fázom – húzódott hozzám még közelebb. A mellkasunk között épphogy csak egy hajszálnyi hely maradt, én pedig igyekeztem nem zihálni a gondolattól, hogy milyen érzés lenne, ha ez is megszűnne. Nagyot nyelve próbáltam meg uralkodni magamon, és ez egészen addig jól is ment, amíg Emma végre fel nem pillantott rám.

Az arca még mindig ki volt pirulva, a szemei pedig tiszta vízcseppekként ragyogtak rám. A tekintetem önkéntelenül siklott le a rózsaszín ajkakra, amelyekben mintha mágnes lett volna. Soha az életben nem kívántam még ennyire semmit és senkit, és szinte egész testemben reszkettem a megerőltetéstől, amellyel visszatartottam magam attól, hogy elvegyem, amit akarok.

Ahogy a pillantásom visszatért az övéhez, mintha zavart láttam volna benne, aztán a karok hirtelen eltűntek a nyakamból.

- Vége a zenének – lépett hátrébb Emma megfosztva a tekintetétől és a közelségétől is. Furcsa hiányérzet töltötte el minden egyes sejtemet, mintha az egyik testrészemtől fosztottak volna meg.

- Jön új – próbálkoztam.

- Inkább menjünk le – vette fel az ágyról a kardigánt, aztán gyorsan belebújt. Csalódottan figyeltem, ahogyan egyetlen szó nélkül kisiet a szobából.

Édes kötelék - Leah története - 2. fejezet

Olvassátok végig, kérlek, először a fejezetet, aztán a végén ott lesz a magyarázat arra, hogy miért Meyer-hű ez a megoldás. :) És aki szeretne véleményt írni, az ne fogja vissza magát, mert kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok az elméletemről és a történetről is. :) De a vélemények, kérlek titeket, legyenek kulturáltak, köszönöm. :)

Jah igen... Ne feledkezzetek el az Edward szemszög új fejezetéről sem, ami ez alatt a bejegyzés alatt található. :)



2. fejezet




- De hát, ő egy lány… - ráncolta össze a homlokát Quil. Mikor Sam félrevont a ház mögé, a fiúk követtek minket, mert azt hitték, valami gond van. Idegesített, hogy körbevesznek, és úgy néznek rám, mint valami csodabogárra.

- Na és? Te meg egy kisbabába vésődtél! Az mennyivel jobb? – förmedtem rá.

- De Claire fel fog nőni. Abból a lányból viszont, sosem lesz férfi – pirult el, aztán mikor Samtől kapott egy villámló pillantást, inkább elhallgatott.

Várakozva néztem Samre és Jacobra, hogy ők mit szólnak a történtekhez – végül is, ők voltak az alfák ezen a területen -, miközben idegesen toporogtam. Korábban sosem érdekelt egy lány sem, soha még csak eszembe sem jutott, hogy beleszerethetnék – sőt, belevésődhetnék – egy nőbe, de most annyira természetesnek tűnt. Számomra lényegtelen volt a neme, Őt magát szerettem.

- Bárhogy is történt, én örülök, ha te boldog vagy – szólalt meg végül Sam. Hálásan rámosolyogtam – végre igazán fesztelenül -, aztán Jake-re pillantottam.

- Én hálát adok annak a lánynak, ha eléri, hogy kevesebbet morogj… - vonta meg a vállát.

- Köszönöm – motyogtam. Nem szoktam hozzá, hogy bármi miatt is hálálkodjak, de most úgy éreztem, szükséges kimutatnom, mennyire jól esik, hogy mellettem állnak. Mély levegőt véve pillantottam a hátam mögé, aztán vissza a fiúkra. – Most pedig megyek, és megismerem… Még a nevét sem tudom… - nevettem fel.

Ha a régi Leah-nek elmesélhetném valami időutazás révén, hogy egy olyan lányt szeretek, akit még azt sem tudom, hogy hívnak, valószínűleg, szembe röhögne, és egy szavamat sem hinné. Egy kívülálló, aki nem érezte még, milyen a bevésődés, nem érthette ezt. Ahogyan én sem értettem régen. Azt hittem, ez egy lánc, egy kényszer, mely kínnal és szenvedéssel, lemondással és önmagunk feladásával jár együtt, de tévedtem.

Ez volt a legcsodálatosabb, legédesebb érzés az egész világon… Szerettem Samet is, tiszta szívből, de az semmi volt ahhoz képest, amit jelenleg éreztem. Csak most értettem meg igazán, hogy Samnek nem volt más választása. Igaz, korábban is hallottam a gondolatait a bevésődésről, de tőle hallani és átélni, teljesen más.

Ahogy a ház végéhez értem, a szívem felugrott a torkomba. Megálltam egy pillanatra, és a falhoz lapulva óvatosan kikukucskáltam. A levegő a tüdőmben akadt, mikor körbenézve rájöttem, hogy Ő pont a nekem kijelölt hellyel szemben ül az asztalnál. Egy másodpercig azt gondoltam, hogy ez csak a Sors keze lehet, aztán észrevettem, hogy Alice és a testvére, Edward, engem bámulnak. A vámpírlány elmosolyodott, aztán rám kacsintott, Edward erre megforgatta a szemét, majd elindult a felesége felé, aki bosszús arccal intett neki a verandáról. Életemben most először hálás voltam azért, hogy egy vámpír különleges képességet is kapott az ereje mellé. Biccentettem egyet Alice felé, aztán elindultam az asztalhoz.

Ha most elém sétált volna valaki, akkor a farkasképességeim ellenére is biztosan neki megyek, mert egyszerűen képtelen voltam levenni Róla a szememet. Már majdnem odaértem hozzá, mikor valami hirtelen megtorpanásra késztetett. A szőke fiú, akivel érkezett, vigyorogva huppant le mellé, és nevetgélve beszélgetni kezdtek. Elszoruló torokkal figyeltem őket, miközben ezernyi új kérdés futott végig az agyamon, amikre eddig még nem gondoltam.

Mi van, ha már van valakije? Ha neki egy férfi kell? Mondjuk, az a szőke srác? Mi van, ha sosem tudna engem szeretni, mert nő vagyok? Vagy ha egyenesen undorodna tőlem az érzéseim miatt?

Bár a szívem majd beleszakadt, pontosan tudtam a választ. Az leszek neki, akire ő vágyik. Ha barátot akar, én leszek a legjobb barátnője, még akkor is, ha ez fáj nekem. Édes fájdalom lesz azért szenvedni, hogy őt boldoggá tegyem.

Magamban rágódva ültem le végül vele szembe, de túlságosan lefoglalta a barátja ahhoz, hogy észrevegyen. Az arcvonásai az én karakteres vonásaimmal ellentétben, lágyak voltak, a haja, mint egy napsütéses búzamező, a szemei pedig… Olyan kékek voltak, akár az óceán. Figyeltem, ahogy beszélgetés közben beharapja az alsó ajkát, ahogy az ujjai öntudatlanul babrálnak a szalvétával, és úgy éreztem, egész életemben tökéletesen elégedetté tenne csak az, hogy nézhetem őt. A világ legcsodálatosabb időtöltése lenne…

- Hé, Dave! – Rachel hívására a szőke fiú elnézést kért Tőle, aztán felpattant és magára hagyta.

A következő pillanat, mintha lassított felvételként történt volna meg. A kék tekintet végigsiklott az asztalon, majd megállapodott az enyémbe fúródva. Egy tökéletes másodpercre megállt az idő, aztán a szemek meglepetten kikerekedtek, majd gyorsan visszatértek az asztal bámulásához. A fehér arcbőrön két rózsás folt jelent meg, jelezve tulajdonosuk zavarát.

- Leah vagyok. Leah Clearwater – szólaltam meg rekedt hangon.

- Emma North – motyogta.

- Emma… - ismételtem meg ízlelgetve a nevet, amely mostantól mindennél többet jelentett számomra. – Az iskolából ismered Rachelt? – tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott. Nem akartam, hogy félbeszakadjon már az elején a beszélgetésünk.

- Nem… Vagyis, csak közvetve – magyarázta. – Dave járt arra az egyetemre, ahová Rachel, én pedig Dave által ismertem meg őt.

- Értem – szorult össze a torkom. Vajon, ha Dave egyszer csak eltűnne itt az erdőben, gyanakodnának rám? Végül is, elég veszélyes hely a sűrű rengeteg, még vámpírok és farkasok nélkül is… - Önkéntelenül mosolyra húzódott a szám a gondolatra, bár tudtam, hogy úgysem lennék képes bántani egy embert. De azért szép vágyálom volt… - Akkor te máshová jársz? – jött az újabb kérdés tőlem. Annyi mindent meg akartam tudni róla most azonnal, de féltem tőle, hogy nem lesz elég időm, és félbeszakítanak.

- Nem. Én… Ugyanoda fogok, ahová Dave-ék. – Emma ismét felpillantott rám, aztán lekapta rólam a tekintetét. A gondolat, hogy zavarba hozom, kellemes forrósággal árasztotta el a hasamat. – Most érettségiztem, szeptembertől irány az egyetem – mosolyodott el, nekem viszont megfeszült az egész testem. Erre még nem is gondoltam… Hogy ő csak az eljegyzésre jött, aztán elmegy. Nem mehet el! Muszáj maradnia! Vagy nekem is mennem kell vele…

- Minden rendben? – A hangja aggodalmas volt. Ennyire meglátszott volna rajtam, hogy épp most készülök összeomlani? – Kapkodod a levegőt… - harapta be a száját. Csak most jöttem rá, hogy a rémülettől tényleg zihálok.

- Meddig maradtok? – kérdeztem anélkül, hogy válaszoltam volna az ő kérdésére.

- Pár napig – fürkészte még mindig az arcomat.

- Pár nap… - suttogtam magam elé megrendülten. Azt el tudtam volna viselni, ha mást szeret, és engem csak a barátjaként fogad el. Már annyit szenvedtem a szerelem miatt, hogy szinte meglepődtem volna, ha tényleg megkaphatnám azt, akire vágyom… De a gondolat, hogy még csak nem is láthatom őt. Hogy távol éljen tőlem…

Remegve szorítottam meg az asztal szélét, ami recsegni kezdett az ujjaim alatt.

- Biztos, hogy minden rendben? Ha rosszul érzed magad, szólok valakinek, és… - Emma hangja tompán hatolt a fülembe, aztán éreztem, ahogy valaki megragadja a karomat, és felhúz a székről. Dühösen el akartam küldeni a fenébe, de aztán rájöttem, hogy Jacob az.

- Leah, nyugalom… Gyere… - vonszolt maga után, én pedig hagytam neki. Mindennél jobban Emma mellett szerettem volna maradni, de éreztem, hogy ez most veszélyes lenne számára. Kiborultam. Nem voltam ura önmagamnak.

A vendégek tekintete végigkísért minket, ahogy átvonultunk a ház előtt, de sem Jacob, sem én nem foglalkoztunk vele. Sam kérdő pillantására Jacob megrázta a fejét, hogy semmi gond, maradjanak csak, aztán elsietett velem a fák közé.

- Megőrültél? – förmedt rám, mikor már takarásban voltunk. – Tudod, hogy majdnem átváltoztál? Nem elég, hogy kívülállók előtt buktunk volna le, de meg is sérülhetett volna valaki – kaptam meg a megérdemelt fejmosást, de most nem érdekelt. Jacob pár pillanatig várt – valahányszor leszidott valamiért alfaként, mindig visszavágtam neki egy-egy gúnyos megjegyzéssel -, aztán felsóhajtott. – Mi történt?

- Elmegy… Pár nap múlva hazautazik, én pedig… Mi lesz velem? – emeltem kétségbeesve a tekintetemet Jacobra. Egy másodpercig együttérzően bámult rám, ami segített abban, hogy kicsit összeszedjem magam – engem senki se sajnáljon! -, aztán hümmögve sétálgatni kezdett fel-alá.

- Valahogy megoldjuk – állt meg végül előttem. – Elmondjuk neki, kik is vagyunk, és hogy miért fontos melletted maradnia. Biztos vagyok benne, hogy meg fogja érteni.

- És ha nem?

- Miért ne akarna olyasvalakivel lenni, aki csak érte él? Még akik eleinte ellenkeznek, azok is megadják magukat végül a szerelemnek – vont vállat. Tudtam, hogy most Emilyre gondol, de már nem fájt. Valaha haragudtam az unokatestvéremre, amiért elárult engem, és nem volt elég erős, hogy elutasítsa Samet, de ez már a múlt volt.

- Nem tudom… - ráztam meg a fejemet. Annyi félelem volt bennem, de ezeket inkább megtartottam önmagamnak, ahogyan mindig is. Épp elég, hogy hülyét csináltam magamból Emma, Jacob és a vendégek előtt, csak mert egy pillanatra bepánikoltam. – Igazad van – bólintottam végül. – Nem úgy fogom fel, hogy van pár napom, és elmegy, hanem hogy van pár napom, hogy meggyőzzem őt, mellettem a helye.

- Helyes – vigyorodott el Jacob. – Akkor az ünnepség után elmondjuk neki, rendben?

- Elmondjuk?

- Persze, én is ott akarok lenni – jelentette ki Jacob.

- A nagy alfa ellenőrzi, mindent jól csinálok-e? – gúnyolódtam.

- Valahogy úgy… - Jake arcáról letörölhetetlen volt a fülig érő mosoly. – De adhatok egy jó tanácsot? – nézett rám.

- Úgysem úszom meg, mondd… - intettem neki.

- Tudod, én a fejedbe látok… - vágott elgondolkozó arcot. – És tudom, hogy a magad szúrós, életunt, mogorva módján egész kedves ember vagy. De az a lány még nem ismer, szóval, ne legyél vele pokróc – nevetett fel, mire oldalba löktem.

- Jó, majd rajtad élem ki ezt a hajlamomat, hogy vele vissza tudjam fogni magam – ígértem neki. Bár az arcát elnézve, lehet, hogy inkább fenyegetésnek vette…

Elégedett vigyor jelent meg az arcomon, és egészen addig kitartott, míg újra meg nem láttam Emmát – azzal a Dave-vel.

- Minden rendben lesz, csak maradj nyugodt – haladt el mellettem Jacob, aztán sietősre vette a lépéseit, mert Renesmee éppen akkor sétált ki a házból – egy hófehér, igazán csinos ruhácskában. A kis akarnok mindig eléri, amire vágyik – csóváltam meg a fejemet. Véleményem szerint, túlságosan elkényeztették, de hát, nem én voltam az anyja…

Mély levegőt vettem, aztán visszaindultam a helyemre. Csak meg kell várnom a vacsorát és a lánykérést, aztán minden helyre jön majd – biztattam magam, de a csomó csak akkor enyhült a gyomromban, mikor leültem az asztal mellé.

Emma félénken rám mosolygott és megkérdezte, most már jobban vagyok-e. A válaszom egy bizakodó igen volt.

***

A magyarázat:

Leah, mint tudjuk, meddő. Én úgy gondolom, hogy ha lemondana a farkasságáról, akkor is az maradna, szóval, kizárt, hogy ki tudjon hordani egy gyereket.

Hogy miért tette a Sors meddővé? Szerintem, azért, mert férfitól nem lenne képes úgysem teherbe esni. Emberi férfitól azért nem, mert az emberi sperma számára a túl magas testhő nem igazán megfelelő. Vámpír férfitól azért nem, mert Leah undorodik az összes vámpírtól. Farkas férfitól pedig azért nem, mert úgy vélem, ahogy a vámpírspermának meleg környezet kell ahhoz, hogy megtermékenyüljön tőle egy nő (lásd, az eredetiben Bella az Esme-szigeten esett teherbe, ahol ugye, iszonyatosan meleg van, a ficemben Isabella pedig farkas, így elég meleg volt a testhője), addig a farkasspermának hidegebb környezet kell, ezért is vésődnek a farkasok emberekbe, akiknek normális a testhőjük, és ezért nincs példa az eredeti történetben olyasmire, hogy két farkas egymásba vésődött volna.

Szóval, Leah-t képtelen teherbe ejteni egy férfi, ezért tette a Sors meddővé. (A Sorsról alkotott nézeteimet már kifejtettem korábban a főblogomon, mikor Isa teherbe esése volt a téma...)

Viszont, az, hogy Leah teste képtelen megfoganni és kihordani egy magzatot, nem jelenti azt, hogy ne lennének élő, megfoganni képes petesejtjei, csak azt, hogy ezek nem tudnak a testén belül megtermékenyülni.

Ha ezeket a petesejteket kiveszik belőle, megtermékenyítik és beültetik egy másik nőbe, akkor a másik nő méhe ki tudja hordani a Leah génjeit tovább vivő magzatot. Vagyis, teljesül a bevésődés egyik feltétele, hogy a farkas olyanba vésődik, aki által képes a saját génjeit tovább örökíteni. Leah csak egy nő által képes erre, ezért vésődött nőbe. :) Ez az egyetlen és legjobb esélye arra, hogy vér szerinti utódai lehessenek. :)

Azt hiszem, hogy nagyjából ennyi... :) Remélem, nem felejtettem ki semmi fontos részletet, és érthető a magyarázatom. :)

Egyébként Fummie kitalálta tegnap magától, hogy nő az illető, és miért is nő, szóval, elnyerte tőlem a "legtalálékonyabb olvasó" címet. :D

A múlt árnyai - Edward szemszög - 11. fejezet

11. KUTATÁSOK




HALLOTTAM, HOGY ISABELLA szíve a félelemtől hevesen verni kezd, és az adrenalin illata megcsapta az orromat összekeveredve a testvéreim illatával. Megkönnyebbülve kifújtam a levegőt, miközben önmagamat szidtam. Nem lenne szabad ennyire figyelmetlennek lennem Isabella közelében. Hogy tudnám így rendesen megóvni őt?

- Csak Alice-ék – nyugtattam meg.

- Megjöttünk! – A húgom hangja vidáman visszhangzott az erdő fái között. – Hű, egész jól néz ki ahhoz képest, hogy futottatok. Hamar összeszedte magát… - mérte végig Isabellát, miközben átadta neki a testvérét.

Egy futó pillantást vetettem csak Jasper felé, mert nem akartam magam megint túlságosan felhúzni, és már a látványa is olyan indulatokat gerjesztett bennem, amiket alig tudtam kezelni.

Alice felugrott az egyik fa vastagabb ágára, én pedig nekidőltem a törzsének. Jasper megérezte a feszültségemet, mivel távolabb állt meg tőlünk. Egy másodpercre elöntött a bűntudat, hogy ok nélkül dühös vagyok rá, de ez csak addig tartott, míg Isabella oda nem sétált hozzá.

- Szia! – köszöntötte. Nem bírtam tovább, muszáj volt felpillantanom. Látnom kellett Isabella arcát, hogy tudjam, mit érez, mikor Jasper közelében van és vele beszél.

- Szia! – biccentett felé Jasper, aztán rám pislantott. Egyszerűen képtelen voltam uralkodni magamon – a kezeim ökölbe szorultak, a fogaim összepréselődtek és minden izmom ugrásra kész volt.

Edward, fegyelmezd magad! – Alice figyelmeztető hangjára és mert Isabella felém fordult egy pillanatra, megpróbáltam összeszedni magam, de nem igazán sikerült. – Csak köszönt neki, ez nehogy már bűn legyen. Tegnap is csak segíteni akart. Nem hiszem el, hogy ennyire gyerekes vagy… Szégyellhetnéd magad! – kaptam a folyamatos fejmosást.

- Még mindig tart az örök harag? – Isabella közelebb hajolt Jasperhez, és suttogva beszélt. Mintha ki akart volna zárni minket a beszélgetésükből, mert túl intimnek tartaná.

Edward, kérlek, nem értem, miért csinálod ezt… - bosszankodott Alice teljes joggal, de nem érdekelt.

- Hagyj békén! – mordultam fel rajta kitöltve a haragot, amit a búgó gerlepár miatt éreztem. Úgy sugdolóztak, mintha csak ketten lettek volna az egész világon. Igaz, nem beszéltek semmi romantikusról, de ez semmit sem jelentett. Attól még Isabella élvezhette Jasper közelségét, és Jasper is – bármennyire vissza akarta fogni a gondolatait – jól érezte magát Isabella mellett.

- Csak azért, mert segíteni akartál? Én ezt nem értem… - rándult fintorba Isabella szája, miután Jasper rábólintott az előző kérdésére.

Beszélnem kéne vele hármunk érzéseiről… Akkor talán, Edwardnak is könnyebb lenne, és talán nem sérülne annyira, ha még az elején szembe nézhetne az igazsággal. - Jasper csapongó gondolatai egy pillanatra ledermesztettek.

- Nem csak az az oka… - mondta végül, mire teljesen kiborultam. Tényleg képes lenne bevallani Isabellának, hogy mit érez iránta? Vagy hogy én… mit érzek? Ez megőrült!

- Ha elmondod neki, én esküszöm, hogy darabokra cincállak – hadartam halk hangon magam elé egész testemben remegve a feszültségtől, mire Alice felháborodottan ordibált tovább velem a fejében.

- Akkor mi az oka? – kíváncsiskodott Isabella.

Éreztem, hogy már nem bírom sokáig akaraterővel, az ösztöneim olyan letaglózóan erősek voltak. Csak arra tudtam gondolni, hogy Ő az enyém! Hogy senkinek nincs joga ahhoz, hogy az érzelmeiről beszéljen neki, csak és kizárólag nekem. Csak én szerethetem, és csak én vallhatom ezt be neki. Jaspernek nincs… Ó, istenem! – hirtelen elakadt a lélegzetem, ahogy rájöttem, mit is gondoltam az előbb.

- Szerintem, jobb, ha inkább visszamész… Nem akarom, hogy a húr elpattanjon… – hallottam tompán Jasper hangját, de most túlságosan zavart voltam ahhoz, hogy ténylegesen felfoghassam, mit mond. Szeretem Isabellát… Tényleg ezt érezném?

Lehunytam egy pillanatra a szememet, és megpróbáltam rájönni arra, mi is zajlik bennem éppen. Vonzódom hozzá, mindennél jobban féltem, meg akarom védeni, azt akarom, hogy boldog legyen, a közelében szeretnék lenni, őrülten féltékeny vagyok a saját bátyámra miatta, és… Szeretem Őt – vágott fejbe a felismerés.

- Később beszélünk még… - kaptam fel a tekintetemet rájuk, és mikor megláttam, Isabella hogy mosolyog Jasperre, úgy éreztem, megőrülök. Önkéntelenül halk morgás hagyta el a számat, és Alice épp időben rúgott aprót a hátamba, hogy félre tudjak fordulni, mikor Isabella rám nézett.

- Idióta, a frászt akarod hozni rá megint? – mormolta halkan Alice, hogy csak az avatott fülek hallhassák, aztán mikor Isabella elindult felénk, mosolyt varázsolt magára.

Elakadó lélegzettel igyekeztem megtartani a az érdektelenség maszkját az arcomon, de annyira nehéz volt. Az érzéseim teljesen felkavarodtak. Hogy lehettem olyan bolond, hogy megint beleszerettem egy emberlányba? Jacob és Bella megmondták nekem, de én nem hittem nekik… Vagyis… Magamnak. Hiszen, ők csak a gondolataim zavaros termékei voltak, nem igaz?

- Miért voltál morcos reggel? – ugrott le Alice az ágról mellőlem, miközben egy emberi szemmel észrevehetetlen mozdulattal direkt oldalba lökött. Nem viszonoztam, mert egyfelől nem fájt, csak egy jelzés értékű ütés volt, hogy maradjak már nyugton, másfelől megérdemeltem. A tudatom józan fele tisztában volt azzal, hogy a viselkedésem felesleges és ok nélküli, de az ösztöneim folyton elnyomták és átvették az irányítást felette. Ez pedig szörnyen veszélyes volt…

- Csak… álmodtam – pirult el Isabella, mire összerándult a mellkasom.

Biztosan megint azzal a szörnyeteggel… Annyi baja van szegénynek, annyit kell szenvednie, én pedig ostoba módon csak saját magammal foglalkozom. Mit számít, hogy én mit érzek? Semmit, az ég egy adta világon. Hiszen, úgyis lehetetlenség ez az egész – sütöttem le a szemeimet a földre. Minden ugyanolyan, mint régen. Nem változott semmi! – ismételgettem magamban, hogy kiverjek mindenféle őrültséget a fejemből.

- Ó! – homályosult el egy röpke másodpercre Alice tekintete, de Isabella miatt csak halovány, zavaros képeket látott arról, hogy a seriff beül a kocsijába. – Azt hiszem, visszamehetünk. A seriff most indult vissza a városba – mondta, bár nem igazán volt biztos önmagában.

- Majd figyelem, hogy a gondolatai eltűntek-e, ha elég közel érünk – hadartam oda neki.

Az utat visszafelé emberi tempóban tettük meg, kivételesen mégis úgy tűnt, hogy hamar hazaértünk. Talán, mert annyi átrágni valóm volt, amennyihez egy év sem lett volna elegendő idő.

Figyeltem, ahogy Isabella előttem botladozik az öccsével a karjában. Annyira törékenynek és sebezhetőnek tűnt. Pontosan tudtam, mekkora erőfeszítést igényelne tőlem már az is, hogy végigsimítsak az arcán, vagy hogy megcsókoljam őt. Olyan könnyű lenne megölni egyetlen, gyengédnek szánt mozdulattal, és olyan nehéz életben tartani.

Hogy követhettem el újra ugyanazt a hibát? – szorult össze a torkom. Pedig megfogadtam, hogy soha többé…

Az érzelmeinket nem mi irányítjuk, Edward. – Már meg sem lepődtem, mikor meghallottam az angyali hangot. Összepréseltem a számat, hogy véletlenül se szólaljak meg. Már így is a fél családom őrültnek tartott, nem akartam megint magamban beszélni előttük növelve ezzel a bizonyosságukat. – Talán, ez a végzeted… Talán, mi is ezért találkoztunk. Hogy a végén rátalálj az én Isabellámra. – Bár nem láttam őt, kihallottam a hangjából a mosolygást.

Bolondság – ráztam aprót a fejemen.

Edward, minden oké? – szökdécselt el mellettem Alice, és kérdőn nézett rám. Gyorsan bólintottam neki, aztán megvártam, míg visszatáncol előre, Jasper mellé.

Veszélyes vagyok Isabellára, ahogyan rád is az voltam. Ez egyszerűen nem működhet, hát nem érted? – szálltam vitába ismét. – Én nem adhatom meg neki azt, amire vágyik… - szorultak ökölbe a kezeim. Bármit megtettem volna azért, hogy képes legyek boldoggá tenni Isabellát, de az voltam, ami, és ezen nem változtathattam már.

Miért akarod mindig te eldönteni, hogy ki mire vágyik? – Bella hangja dühösnek tűnt, én pedig elszégyelltem magam egy kissé. Nem akartam, hogy haragudjon rám, még akkor sem, ha csak a fejemben létezett.

Ő még olyan fiatal és naiv – sóhajtottam fel. – Ha akarnám, el tudnám hitetni vele, hogy jó vagyok, hogy velem szeretne lenni, de ezzel csak bajt hoznék rá. Ha nálad le tudtam küzdeni az önzőségemet, vele is menni fog. Nálam sokkal jobbat érdemel. Ahogyan te is megérdemelted, hogy Jacob boldoggá tegyen. Mert az voltál, igaz? – kérdeztem reménykedve. Bár valami bizonyosságot kaphattam volna arról, hogy az a régi döntésem tényleg helyes volt. Hogy a cselekedetem, bármennyire is fájt mindkettőnknek, végül Bella boldogságához vezetett.

Az voltam – ismerte be. – De veled is az lettem volna. Tudom.

Buta Bella… - sóhajtottam fel, mire kacagni kezdett.

Ha tudnád, mennyiszer hiányzott, hogy ezt mondd nekem… - Mikor rájöttem, hogy mosolyogva bámulom a földet, gyorsan megzaboláztam az arcizmaimat, nehogy Alice megint kérdezősködni kezdjen. – De csak azért, mert Isabella fiatal és ember, nem feltétlenül butább… Ha a szerelmet vesszük alapul, körülbelül egyenlő tapasztalattal rendelkeztek.

Ezt azért kétlem – húztam el a számat. – Tudom, milyen szeretni, és tudom, milyen belehalni a szerelembe – még ha csak képletesen is.

De nem tudod, milyen felhőtlenül megélni.

Talán, mert folyton attól kell rettegnem, hogy megölöm azt, akit szeretek.

Sosem bántottál volna, és őt sem fogod. – Bella bizalma csak még inkább lelkiismeret-furdalást keltett bennem. Nem érdemeltem ki.

Nem tudhatod. Azt is bánthatjuk néha, akit szeretünk, csak az én esetemben a végkimenetele végzetes lehet – remegtem bele a gondolatba. – Ha baja esne miattam…

Legalább már azt elismered, hogy szereted őt… - A halk női sóhajtól keserű mosoly ült ki az arcomra.

És ez miért jó?

Mert így van esély arra, hogy idővel a többiről is meggyőzünk majd. – Szinte láttam magam előtt, ahogy Bella megvonja a vállát, mintha ez az egész csak egy kis semmiség lenne. Egy horzsolás, amit el lehet látni sebtapasszal. Pedig valójában egy mély, vérző, begyógyíthatatlan sebesülés volt, amelyen a legjobb orvos sem segíthetett.

Nem fogod annyiban hagyni, mi? – bosszankodtam magamban. Miért kell megnehezítenie azt, ami amúgy is szörnyen nehéz? Mintha nem is angyal lenne, hanem egy kisördög, aki a vállamra ült, és csábító gondolatokat sugdos a fülembe.

Nem én!

Ebben az esetben… remélem, örömödre szolgál a csalódás! – A mondatomra hangos nevetés volt a válasz, és mikor rádöbbentem, hogy miért, még mérgesebb lettem. Önkéntelenül is azok a szavak jöttek a számra, amelyeket egyszer már kimondtam.

Mikor először hallottam ezt tőled, akkor sem csalódtam. Tudni akartam valamit, és meg is tudtam. És csak hogy tudd… Isabella az én akaratosságomat és kitartásomat örökölte – nevetett fel ismét, aztán hirtelen csend lett.

Zavartan néztem körbe, és csak most jöttem rá, hogy Alice mellettem lépked, és engem bámul.

- Mi az? – mordultam rá, csak hogy a saját zaklatottságomat leplezzem.

Hallod a gondolatait? A rendőrfőnöknek – tette hozzá szemforgatva, mikor értetlenül pislogtam rá.

- Ó… - Kellett pár másodperc, mire kitisztítottam a fejemet, aztán figyelni kezdtem.

Esküszöm, olyan vagyok, mint egy beszari kezdő… Az a ház… Gyönyörű, de mégis valahogy… hátborzogató. A lakóiról ne is beszéljünk… A nagydarab fiú, Emmett? Te jó ég! Ha szembejönne velem éjszaka egy sötét sikátorban, esküszöm, elájulnék. Azt hiszem, erre innom kell valamit, amint visszaértem – sóhajtott fel, miközben lefordult a főútra.

- Tényleg elment, mehetünk – erősítettem meg Alice szétesett látomását.

Apánk az ebédlőben, a megszokott helyén várt minket, de én már tudtam a gondolataiból, hogy mit szedett ki a rendőrfőnökből. Mindenki érdeklődve várta a mondandóját – kivéve Rosalie-t, aki odakint őrködött éppen.

Ha nem Isabelláról lett volna szó, tökéletesen megértettem volna a nyomozókat, amiért ennyire félresiklottak az ügy felderítését illetően. Egy beismerő levél a gyanúsított kézírásával, idegennek pedig semmi nyoma a lakásban… Annak, aki nem tudott a mi fajtánk létezéséről, egyértelműnek tűnhetett a helyzet.

- Egy levél? De hát, én nem írtam semmiféle levelet! Ez valami tévedés! – tiltakozott azonnal Isabella, amint Carlisle elmesélte a hallottakat.

- A kézírás megegyezett a szakértők szerint – kezdte apám a magyarázatot, de Isabella nem hagyta, hogy megmagyarázza neki, hogyan lehetséges ez. Talán, azt hitte, még mindig van bennünk egy halovány kétely az irányába, és úgy érezte, meg kell védenie önmagát.

- De az lehetetlen! Csak emlékeznék rá, ha levelet írtam volna arról, hogy megöltem a szüleimet! – csattant fel.

Azt hiszem, félreértett egy kicsit – szomorodott el apám, aztán elővette a legmegnyugtatóbb hangját, hogy Isabella rájöjjön, egyáltalán nem gondolunk róla semmi rosszat. – Nem mondtam, hogy te írtad, csak hogy azt hiszik.

- Mi vámpírok elég jók vagyunk a hamisításban… - vette át a szót Alice. – Minden apró, az adott személy kézírására jellemző jelet észreveszünk, aztán utánozni már igazán egyszerű – vont vállat. A családunkból neki ment a legjobban a kézírások pontos lemásolása, igazi kis tehetség volt. – Egy csomó aláírást meghamisítottam már, hogyha szükség volt rá – vallotta be, majd apró mosoly ült ki a szájára egy emlék miatt.

Mikor északon éltünk egy ideig, az iskolában volt egy tanár, aki folyton megalázott egy fiatal lányt, csak mert az félvér volt. Persze, nem mutatta ki nyíltan az okait – mivel az iskola igazgatója liberális nézeteket vallott -, de én pontosan tudtam minden mocskos, rasszista gondolatát. A lány bukásra állt matematikából, holott ő volt az, aki a fél osztályt korrepetálta a dolgozatokra, de nem tudta volna bebizonyítani, hogy Mr. Chalmer igazságtalanul ad neki rossz jegyet mindig.

Alice-t annyira felbosszantotta ez az egész, hogy egy egész naplót teleírt Mr. Chalmer kézírásával, amelyben bőségesen taglalta, mennyire gyűlöli a feketéket és a fattyaikat, aztán elintézte, hogy „véletlenül” az igazgató kezébe kerüljön. Mr. Chalmer bármennyire is bizonygatta, hogy a napló nem az övé, a két kézírás láthatóan egyezett, így végül kirúgták. Alice-t csak ritkán láttam olyan elégedettnek, mint akkor.

- Klassz – hagyta el keserű sóhaj Isabella ajkait. Segíteni akartam neki valamivel, de fogalmam sem volt róla, mit tehetnék. Aztán eszembe jutott a korábbi kiborulása, hogy azt hiszi, minden az ő hibája. Talán, ha ténylegesen tudná, hogy nincs egyedül, hogy mások is átélték ugyanazt, amit ő, akkor rájönne, hogy egyáltalán nem bűnös semmiben sem. Csak egy őrült gyilkos áldozata.

- Ez beleillik a módszerébe… - szólaltam meg, mire a hatalmas, barna szemek rám emelkedtek. Zavartan próbáltam összeszedni a gondolataimat, de nehéz volt úgy, hogy tudtam, csak nekem szenteli most a figyelmét. Mély lélegzetet vettem, hogy kitisztítsam a fejemet, aztán folytattam. – Mondtam, hogy Carlisle-lal utánanéztünk néhány esetnek. Azonos séma alapján dolgozik. Kiszemel egy fogékony áldozatot – általában fiatal, romantikus lelkületű, magányos lányt -, kedves vele, beszélgetnek, ismerkednek, mint általában szokás. Aztán mikor a lány rájön, hogy valami furcsa, eltávolítja a családját – egyedül az ember kiszolgáltatottabb és rémültebb – foglaltam össze neki, amiket a cikkekből megtudtunk.

- Eltávolítja… Vagyis megöli őket? – Isabella elsápadt, ahogy a szavaim értelmet nyertek számára.

- A gyilkosságokat úgy állítja be, mintha a lányok követték volna el. Általában levelet hagy, amiben a lányok azt állítják, hogy otthon bántalmazták őket, vagy a szüleik nem törődtek velük, és már nem bírták tovább. Ezáltal az áldozatok még csak a rendőrséghez vagy a barátaikhoz sem fordulhatnak, hiszen bűnösnek hiszik őket – magyaráztam. Azt akartam, hogy megértse, ő miben más, mint a többiek voltak. Hogy nem kell félnie, mert mi itt vagyunk, hiszünk neki és a létünk árán is megvédjük, ha kell.

- De mi értelme ennek. Hiszen, se a rendőrség, se senki más nem tudna úgysem segíteni… - Úgy tűnt, Isabella nem hajlandó észrevenni, mi is a mondandóm lényege. Vagy csak számára más tűnt fontosnak, mint amit én ki szerettem volna hangsúlyozni…

- Mi értelme van annak, ha elszigetelsz egy rettegő embert mindenkitől? – próbáltam meg rávezetni a válaszra, hátha akkor hajlandó rádöbbenni a sokkal jelentősebb tényekre.

- Kínozza őket. Azt akarja, hogy teljesen összeroppanjanak – fejtette meg a saját kérdését.

- Pontosan. Nem az a lényeg, hogy ne fordulhassanak segítségért, hiszen, úgysem segíthet senki nekik, hanem az, hogy a játék még élvezetesebb legyen.

- Nálad viszont kisiklott a terve… - Alice arcára mosoly ült ki, és gyengéden megfogta Isabella kezét. – Mert mi itt vagyunk neked. – Végre valaki megértette, mit szeretnék közölni Isabellával. Hálás voltam a húgomnak, amiért kisegített engem.

Talán, Isabella könnyebben elhiszi az ő szájából, hogy mi nem hagynánk cserben, mint az enyémből. Alice-ben bízik és a barátjának tartja. Ezzel szemben az én szavam nem sokat számíthat neki. Hiszen, ki vagyok számára? Az a zakkant vámpír, aki folyton a frászt hozza rá az őrült viselkedésével. Semmi több. Még akkor sem, ha számomra ő ennél sokkal többet jelent…

Talán, most kéne elmondani neki mindent, hogy egyszerre túl legyen a sokkon… - Apám gondolataira felkaptam a fejemet. A Port Angelesben történt gyilkosságokon merengett, de nem voltam biztos benne, hogy ez jó ötlet-e… Végre úgy tűnt, Alice-nek sikerült kicsit megnyugtatnia Isabellát, nem akartam ismét zaklatottnak látni őt.

- Van más is… – szólalt meg Carlisle, mielőtt jelezhettem volna neki, hogy inkább ne tegye. – Gyilkosságok történtek Port Angelesben. Két lány, átlag magas, barna szem, vöröses haj. Az egyik tizenhét, a másik tizennyolc éves volt – mondta el tényszerűen a dolgokat, hátha úgy kevésbé viseli majd meg Isabellát az egész, de tévedett.

Isabella reszketni kezdett, és kapkodva szedte a levegőt, én pedig önkéntelenül is előre dőltem, hogy megvigasztaljam őt, de Jasper megelőzött – ahogy felkelt a helyéről, visszahúztam a kezemet az asztal alá.

Megfeszülő izmokkal figyeltem Jasper kezét a női vállon, és bár tisztában voltam vele, hogy Isabellának most szüksége van a mesterséges nyugtatásra, mégis újra fellángolt bennem a düh. Az asztal felé fordítottam a tekintetemet, nehogy valami ostobaságot csináljak. A kínzó féltékenység, amely belülről mart szét, egyre elviselhetetlenebb volt. Muszáj valahogy rájönnöm, mit tegyek ellene, különben bele fogok őrülni… - sóhajtottam fel, amint a bátyám visszaült az asztalhoz.

- Miért? – Isabella hangja halk volt, de úgy tűnt, nem fog újra kiborulni. Carlisle elgondolkozva fonta össze az ujjait az asztalra könyökölve.

- Azt hiszem, feldühítettük.

- Ami nem baj, mert minél dühösebb, annál könnyebben ejt hibát – vigyorgott Emmett. Már előre élvezte a kilátásban lévő harcot, és mindenképpen ő akart lenni az, aki végül elkapja a nomádot. Ha egy másik vámpírról lett volna szó, örömmel átadtam volna neki a lehetőséget, de ezt a pokolfajzatot én akartam. Az én dolgom volt, hogy végezzek vele. Alice megforgatta a szemét, és rácsapott egyet Emmett fejére. – Hé! – méltatlankodott Emmett a tarkóját dörzsölgetve, miközben megpróbált rájönni, mit vétett Alice ellen.

- Emmett úgy értette, hogy szörnyen sajnálja azokat a lányokat – próbálta meg Alice megértetni Emmettel, mit is kifogásolt a viselkedésében.

- Igen, persze – bólintott a bátyám. – De attól még ez egy előny a számunkra – vonta meg a vállát. Halvány mosollyal nyugtáztam, hogy még mindig fogalma sincs róla, mi rosszat mondhatott. Nem azért, mert érzéketlenebb volt, mint bármelyikünk, hanem mert ő sokkal egyszerűbben, letisztultabban és jóval pozitívabban látta a világot. Egy esélyként fogta fel a gyilkosságokat, hogy megakadályozhassuk a vámpírt a többi szörnyűségben, amiket még csak most készül elkövetni.

- Rosalie kint járőrözik, de hamarosan visszajön, és Edward leváltja – szakította félbe a testvéreim civakodását Carlisle, hogy elmondja az utasításait. Kivételesen örültem, hogy elküld a ház közeléből, mert így lehetőségem lesz egyedül szívni egy kis friss levegőt. A zűrzavar akkora volt bennem, hogy rám fért a magány és a gondolkodás. – Utána Alice és Rosalie bemennek „vásárolni” Port Angelesbe, és körülnéznek egy kicsit. Én pedig bemegyek a kórházba, és megpróbálom megszerezni a boncolások eredményét – zárta le a megbeszélést végül.

Az eddig szinte mozdulatlan szoba hirtelen felbolydult. Anyám átvette Isabellától a testvérét, hogy megetesse, Emmett pedig az emelet felé indult Jasperrel és Carlisle-lal együtt. Alice vidáman ugrándozott mellettem, aztán kitárta nekem a bejárati ajtót.

- Szólj Rose-nak, hogy siessen! – vigyorgott rám. – A feladatunk után még be akarok nézni egy-két helyre… - közölte velem, aztán elkezdte megtervezni a vásárlókörútjuk útvonalát.

- Azért legyetek alaposak – szóltam még oda neki, ahogy elhaladtam mellette, de csak egy fintort kaptam válaszként – Alice-t még a feltételezés is sértette, hogy nem fogja rendesen elvégezni a munkáját. – Rosalie mindjárt itt lesz! – ígértem neki bocsánatkérés gyanánt, aztán a fák közé vetettem magam.

Kivételesen örültem annak, hogy Alice figyelmét az én kielemzésem helyett más köti le. Ha tudta volna, hogy az őrjáratom során miféle döntéseket készülök meghozni, valószínűleg, még a vásárlásról is lemondott volna. De amíg fogalmam sem volt róla, mit is akarok tenni, addig biztonságban voltam a kíváncsiságától.

Édes kötelék - Leah története - 1. fejezet

Nem tudom, hogy jött ez ma, egyszerűen csak ihletem volt, és muszáj volt írnom. :D Valószínűleg, ez csak egy rövid, pár fejezetes történet lesz, és nem fogom olyan gyakran frissíteni, mint a főbb írásaimat, de azért mindig igyekszem ezzel is. :) És örülnék a véleményeknek, mert Leah szempontjából még sosem írtam és hát, a történet is kicsit más lesz, mint amit eddig megszoktatok tőlem. :) De azért remélem, hogy tetszeni fog. :)

Még valami... Ha valaki rájött, mi a csavar a végén, azt is megnyugtathatom, hogy tökéletesen Meyer-hű, amit kitaláltam, vagyis tudományosan megmagyarázható. :D Ha valaki rájön, hogy hogyan, az megkapja a legtalálékonyabb olvasó címet. :D


1. fejezet

Mindig azt hittem, hogy egy elcseszett genetikai selejt vagyok. Gyűlöltem mindenkit magam körül, de leginkább önmagamat. Az egyetlen nő a farkasok között… Sokáig gondolkoztam azon, miért történt így, de csak elméleteim voltak. Semmi tény. Talán, mert nem vagyok teljes értékű nő – sosem adhatok majd életet egy gyermeknek. De az is lehet, hogy ez már a farkasság következménye. Ok és okozat. Honnan tudhatnám, melyik volt előbb…

Talán, nem is számít.

Nem akartam ezen gondolkodni, nem akartam Samre gondolni, ahogyan semmi másra sem. A tudat, hogy minden társam látja a gyengeségeimet, csak még jobban feldühített. Olyan haragot éreztem folyamatosan, amelytől szinte fuldokoltam. Az pedig csak rátett még egy lapáttal, hogy én is beleláttam Sam fejébe.

Mikor átmentem Jacob falkájába, az olyan volt, mint a víz alól a felszínre bukkanni, és hosszú percek után friss oxigént szívni a tüdőmbe. Megkönnyebbülés – azt hiszem, ez volt a legerősebb érzelem bennem.

Sosem voltam oda Jacobért – vagyis, nem vele volt bajom, hanem az egész világgal, amelybe ő is beletartozott -, de hálás voltam neki, amiért hagyta, hogy vele maradjak. Ember ilyen jó dolgot soha életemben nem tett értem. Végre nem kellett hallanom a többiek szánalmát, sem Sam bűnbánatát. Jake fejében nem voltak ilyen gondolatok az irányomba. Bár a vérszívó kislány iránti bevésődését nem volt könnyű elviselni, de ezerszer inkább ez, mint a korábbi életem.

Persze, La Push-ban összefutottam Sammel, Emilyvel és a többiekkel, de egyszerűbb volt úgy a közelükben lennem, hogy tudtam, nem fogják másnap érezni, mennyi erőfeszítésembe telt nem összeomlani.

- Leah, indulunk! – Anyám hívására felkaptam a fejemet, aztán az ágyamra dobtam a rajztáblámat, és lementem a földszintre.

- De miért kell nekem is mennem? – morogtam. Seth már az ajtó előtt toporgott, és alig várta, hogy elinduljunk. Persze, ő jóban volt a vérszívókkal – azzal az Edward nevűvel egy csomót lógott együtt, bár nem értettem, mit eszik a vén, halott fószeren.

- Azért, mert egy család vagyunk, és mert nem járja az, hogy ne jelenj meg egy barátod eljegyzési vacsoráján – magyarázta anya már vagy ezredszerre, de nekem akkor sem volt kedvem ehhez az egészhez. – Igazán örülhetnél Paul és Rachel boldogságának – pirított rám, miközben az ajtó felé lökdösött. Nagyot sóhajtottam.

- Én örülök neki – mondtam ki hangosan. Csak nem akarom látni – tettem hozzá magamban.

Anya előre sietett a konyhaablakhoz, és felkapta az almás pitét, amit hűlni tett ki még délben, aztán mind elindultunk a Black házhoz. Kedvetlenül rugdostam a lábaim elé kerülő kavicsokat, miközben bosszankodva figyeltem, ahogy Seth ide-oda rohangál körülöttünk, és fogvillogtató vigyor ül az arcán. Hogy a fenébe lehet mindig ilyen boldog ez a kölyök? – sütöttem le a szemeimet, hogy látnom se kelljen.

Ha valaki nem tudta volna, merre is laknak pontosan Blackék, akkor is felismerte volna a házat már messziről. Biztos voltam benne, hogy ez annak a kerge vámpírlánynak a műve… Alice-é. Csak ő lehetett annyira őrült, hogy virágfüzérekkel díszítse a tetőt, és hófehér selyemszalagokat aggasson a ház előtti fák ágaira. Jó, jó, el kellett ismernem, tényleg jól nézett ki az egész, de az istenért… Ez csak egy eljegyzés – még csak nem is az esküvő! Még az ünneplésnek is megvannak a határai. Jó, hogy nem rendelt csoki szökőkutat, fehér galambokat és jégszobrot – horkantam fel, mire anyám figyelmeztető pillantást küldött felém.

Ahogy beléptünk az udvarra, rögtön megjelent Billy bácsi köszönteni minket, és Rachel is elrángatta a fiúktól Pault. Nem igazán figyeltem rájuk, csak le akartam tudni a kötelező köröket, hogy aztán leülhessek az asztal mellé, és ételbe fojtsam a gondolataimat. Még jó, hogy nem látszik meg rajtam az a sok evés így farkasként…

Elhúztam a számat, mikor Charlie Swan is felénk sompolygott. Anyu azt hitte, nem veszem észre, mi folyik közöttük, de nem voltam hülye. Az a férfi folyamatosan körülötte legyeskedett, ő pedig egészen kivirult ilyenkor. Az énem egy része örült neki, hogy anya boldog, de egy másiknak összerándult a gyomra.

Mikor Seth elrohant a többiek felé, én is vettem a bátorságot, hogy magára hagyjam anyát az üdvözlőbizottsággal. Lassú léptekkel indultam el a hosszú, megterített asztal felé, miközben próbáltam rájönni, hol lenne a legjobb helyem. Ha a fiúk mellé ülök, egész este hallgathatom a hülyeségeiket, ha Cullenék mellé… Na nem, az ki van zárva! Végül lekuporodtam az asztal legutolsó székére, ami közelében senki sem ült még egyelőre.

Ahogy megéreztem a hátamon a hűvös ujjak kopogtatását, megmerevedtem. Olyan arccal fordultam hátra, amitől bárki halálra rémülve rohant volna világgá. Kivéve Alice Cullent. Ő vigyorogva nézett rám, mintha barátok lennénk. Elkönyveltem magamban, hogy tényleg totál őrült a csaj.

- Mi az? – szűrtem a fogaim között a szavakat.

- Bocsánat, de átülnél oda? – mutatott az asztal másik oldalán lévő székre. – Tudod, mindenkinek megvan a helye, és nem sokára érkezik még pár vendég. Ó, már itt is vannak! – kapta fel hirtelen a fejét. – Nagyon köszönöm! – fordult ismét vissza felém mosolyogva, aztán tovalibbent. Mély levegőket véve álltam fel a székről, miközben azt ismételgettem magamban, hogy anya és Rachel megölnének, ha a mai napon elgyepálnék egy vámpírt – vagy egy akármilyen más fajba tartozó egyént.

Halkan káromkodva indultam el a kijelölt helyemre, mikor feltűnt egy autó a ház felé vezető úton hatalmas porfelhőt hagyva maga után. Nem tudtam, kik érkeztek, de abban biztos voltam, hogy Rachel ismerősei, mivel lelkesen integetve sietett eléjük, ahogy leparkoltak. Csodás… - fontam össze magam előtt a karomat. Most még majd meg is kell játszani a kívülállók miatt, hogy normális emberek vagyunk.

Végigmértem a vezetőülésről kiszálló magas, szőke fiút, aki visszaintett Rachelnek. Azelőtt még sosem láttam a környéken, így biztos voltam benne, hogy nem Forksból származik. Valószínűleg, egyetemi ismerősök – fejtettem meg a rejtélyt.

- Már megint meg kell játszanunk magunkat… - sóhajtott fel mellettem Jacob. A szám önkéntelenül megrándult az enyémhez hasonló gondolattól.

- Merre hagytad a szívszerelmedet? – vontam fel a szemöldökömet gúnyosan, aztán mikor rájöttem, hogy ezt a fajta mimikát a bronzvörös vérszívó szokta használni, azonnal elfintorodtam. Annyit vagyunk a közelükben, hogy lassan már a szokásaikat is átvesszük önkéntelenül.

- Bella éppen megpróbálja meggyőzni arról, hogy a rózsaszín, nyuszis ruha egyáltalán nem gyerekes, és hogy a látszat miatt olyan öltözéket kell viselnie, amit a korabeliek is hordani szoktak – magyarázta Jacob.

- És te hogyhogy nem vagy vele? – érdeklődtem. Jacob általában úgy hozzá volt nőve ahhoz a kölyökhöz, hogy még láncfűrésszel sem lehetett volna elválasztani őket.

- Hát… - vakarta meg elpirulva a tarkóját. – Bella azt mondta, hogy ha nem tűnök el egy időre, akkor egy hétig nem engedi majd Nessie-t a közelembe.

- Huhú, mi csináltál? – röhögtem fel.

- Csak szörnyen éhes vagyok már, Nessie pedig tényleg úgy nézett ki, mint egy kívánatos, rózsaszín vattacukor. Én ezt komolyan bóknak szántam – harapta be az alsó ajkát.

- Fogadjunk, hogy ezután a mondat után jött rá a vámpírkölyök, hogy nem tetszik neki az a ruha – kacagtam tovább. A tekintetem ismét az autó felé vándorolt, amelynek kinyílt a hátsó ajtaja is, hogy újabb vendég szálljon ki belőle.

Abban a pillanatban, ahogy megláttam, mintha elvágták volna a nevetésemet. A lélegzetem elakadt, a körülöttem lévők zsivaja elhalt, a többiek megszűntek létezni egy másodpercre. Csak Ő volt és én. Többé már semmi és senki sem számított Rajta kívül. Egyszerűen képtelen voltam megmozdulni, csak szívtam magamba a látványát, mintha maga az éltető oxigén lenne.

- Leah! – A durva rázás, mintha egy álomból térített volna magamhoz. Kábán pislogtam Jacobra, aki elém állt, eltakarva előlem életem értelmét. Megpróbáltam arrébb tolni, hogy kilássak mellette, de nem hagyta magát. – Hé! – nézett a szemembe. – Ez most az volt, amire gondolok? – fürkészte az arcomat, de képtelen voltam válaszolni neki. – Ó… te… jó… ég! – nyögött ki hitetlenkedve minden egyes szót, aztán arra felé fordult, amerre én is annyira látni vágytam.

- Hát itt meg mi folyik? – jelent meg mellettünk Sam, miközben végre Jacob válla felett ismét láthattam Belőle valamicskét. Jacob egy másodpercig hallgatott, aztán válaszolt csak.

- Leah bevésődött – felelte. Meglepetten pislogtam magam elé a szavaitól. Persze, éreztem, hogy ez az volt, de valahogy mégsem tudatosult bennem. Csak annyit tudtam, hogy Ő a világ legcsodálatosabb lénye, és én azért születtem erre a világra, hogy boldoggá tegyem minden módon, ahogyan csak szeretné.

- Tessék? – Sam hangja meglepettnek hangzott, de most nem tudtam ezzel foglalkozni. Nem tudom Rachel mit mondhatott Neki, de úgy kacagott, hogy a szívem vágyakozóan rándult belé.

- Ne már! – nyögtem fel nyűgösen, mikor Sam is beállt a képbe. Bosszankodva néztem fel rá, és meglepődtem a tekintetétől. Annyi minden kavargott benne – megkönnyebbülés, döbbenet, aggodalom.

- Leah? – fogta a kezei közé az arcomat, én pedig hosszú évek után most először nem éreztem fájdalmat az érintésétől. Mosolyogva bólintottam, hogy megerősítsem, amit Jake mondott. Kíváncsian fordult a választottam irányába, hogy megtudja, ki is ő. – Újabb kívülállót kell akkor beavatnunk – sóhajtott fel. – De helyes fiúnak tűnik – hümmögött, mire zavartan néztem Jacobra.

- Öhm… Sam… - motyogta a tarkóját vakargatva. – Eltévesztetted az irányt egy pár centivel. Kicsit jobbra nézz…

- Jobbra? – vonta össze a szemöldökét Sam. – De ott csak Rachel van és… Ó! – lehelte elkerekedő szemekkel.