A múlt árnyai - Edward szemszög - 18. fejezet

18. HIT ÉS REMÉNY

ÖSSZESZORULT A HALOTT SZÍVEM, miközben Isabella és Rosalie beszélgetését hallgattam. A lelkifurdalástól úgy éreztem, megfulladok. Az én hibám volt, hogy ez megtörtént. Isabella mellett kellett volna lenne, meg kellett volna védenem őt, de én cserbenhagytam.

Kivételesen nagyon hálás voltam a húgomnak. Sosem hittem volna, hogy ennyire törődő és együttérző is tud lenni. Persze, tudtam, hogy jó lélek, de… Annyira mélyre rejtette magában az emberségét, hogy néha észre sem lehetett venni. Talán mert félt, hogy ha felszínre kerül, gyenge lesz. Csak most értettem meg őt igazán, hogy olyasvalaki élte át az ő fájdalmát, aki beitta magát teljesen a lelkem egy halovány utánzatába.

- Köszönöm – motyogtam oda halkan Rose-nak, mikor kinyílt az ajtó, és kilépett rajta a kisbabával a kezében.

- Ne zaklasd fel… - pillantott rám komolyan. Aprót bólintottam, aztán lesütött szemekkel besettenkedtem a szobába és visszaültem a korábbi helyemre.

Isabella szívverése felgyorsult – valószínűleg felzaklatta, hogy kettesben kell lennie velem egy szűk helyiségbe zárva. Bármennyire is vele akartam lenni, már azon voltam, hogy inkább felállok és behívom magam helyett Esmét vagy Rose-t – én pedig inkább csak hallgatózom odakintről -, mikor meghallottam a halk, erőtlen hangot.

- Edward… - Fel akartam nézni rá, de nem szerettem volna, ha megijed tőlem. Inkább maradtam a meghunyászkodó padlófürkészésnél, hogy veszélytelennek tűnjek, mint egy fülét-farkát behúzó vadászkutya.

- Szükséged van valamire? – kérdeztem, miközben a torkom összeszorult.

Attól tartottam, ő maga kér meg rá, hogy távozzak és hagyjam magára. Most már rájöhetett, miért is tartottam magam távol tőle eddig. Veszélyes vagyok, mint az a másik vámpír. Ugyanúgy akarom őt, ugyanúgy összetörhetem, ugyanúgy bánthatom. Persze, nem szándékosan, mint a nomád, de akaratomon kívül megtörténhet.

- Megértelek… - A beszélgetésünkbe nem illő válasz összezavart. Meglepetten néztem fel Isabellára, mert fogalmam sem volt, mire is gondol.

- Megértem, hogy mit érzel most… velem kapcsolatban – pontosított, nekem pedig végigmarta a csalódottság a torkomat. Szóval, tényleg felfogta. Rájött, hogy meg kell tartanunk azt a bizonyos távolságot. Helyes – győzködtem magam, de a csalódottság keserű ízzel öntötte el a számat. Valahol mélyen azt reméltem, hogy tévedek, és Isabella még mindig bízik bennem.

- Értem. Azt hittem, nem törődsz majd bele ilyen könnyen… - motyogtam magam elé, miközben megfeszült minden izmom. Egy részem fel akart pattanni, és könyörögni Isabellának, hogy higgyen bennem még akkor is, ha nem érdemlem meg, egy másik pedig tudta, hogy így jó. Magamtól nem biztos, hogy képes lennék elengedni, de ha ő maga akar menni, kénytelen leszek lemondani róla.

- Nincs más választásom… Nem tudom letörölni magamról annak a… annak a szörnyetegnek az… érintését. – Isabella hangja el-elcsuklott a visszafojtott sírástól, én pedig legszívesebben kitekertem volna annak a vadállatnak a nyakát. Miatta szenved a nő, akit szeretek, miatta fél tőlem, miatta… – Megértem, hogy így már undorodsz tőlem… Hogy így már tényleg nem… nem akarsz engem. – A gondolatmenetem elakadt, és meglepetten rándultam össze. Lehetséges lenne, hogy…? Ó, istenem!

A hatalmas súly leszakadt a mellkasomról és bár tudtam, hogy nem lenne szabad ezt éreznem, fellélegeztem. Hát mégsem gyűlöl? Mégsem undorodik tőlem? Hanem azt hiszi, hogy én undorodtam meg tőle? Buta, buta, Isabella!

A sós könnyek illata fájóan töltötte meg az orromat. Oda akartam rohanni hozzá, a karomba zárni, megvigasztalni, de féltem, hogy a testi közelségem túl korai lenne számára. Tétovázva álltam fel, és tettem meg a lépéseket az ágyig. Óvatosan ültem le a szélére, figyelve Isabella minden egyes apró rezdülését, hogy ha félne, visszavonulót fújhassak még időben, de egyelőre csak a szíve dübörgött veszettül a mellkasában.

- Te… te tényleg azt hiszed, hogy… bármiféle ellenérzésem van veled szemben, csak mert… az a szemét állat… Annyira kis bolond vagy… - sóhajtottam fel halvány mosollyal az arcomon, de nem nézett rám. A kezem önkéntelenül nyúlt ki felé, hogy letörölhessem a könnycseppek nedvességét az arcáról. A bőre olyan forró volt, nekem pedig hirtelen égni kezdett a torkom, de nem a vér utáni szomjúságtól.

Ahogy a barna tekintet rám emelkedett, mintha az idő megállt volna. Csak Isabella létezett. A fülemben édes szimfóniaként dobolt a szíve, és felgyorsult légzése adta hozzá a másik szólamot, az illata fejbe vágott, mintha valamiféle bódító anyagot szippantottam volna magamba, a kezem pedig, ami még mindig az arcán nyugodott, bizsergett.

Ahogy felém hajolt, ledermedtem. Tudtam, hogy el kéne húzódnom, hogy meg kéne állítanom, de képtelen voltam rá. Csak ültem mozdulatlanul, míg a puha ajkak hozzá nem értek az én fagyos számhoz. Az érzésbe a testem és a lelkem is beleborzongott. Annyiszor vissza kellett fognom magam, nehogy eluralkodjon rajtam a vérszomj, minden percben kontrollálnom kellett a testi erőmet, ha emberek között voltam, most mégis képtelen voltam helyesen cselekedni.

Halk sóhajjal adtam meg magam, és visszacsókoltam. Olyan édes volt az íze, annyira finom. A szemem lecsukódott és csak élveztem a zamatát. A testem azonnal úgy reagált, ahogyan egy átlagos férfiétól elvárható volt, és csak egy hajszálon múlt, hogy nem veszítettem el teljesen a fejemet.

Isabella volt az, aki végül magamhoz térített. A keze a nyakamra csúszott, és ez az apró érintés, mintha ezernyi kisülést okozott volna, amely összerántotta az izmaimat. Soha az életben nem kívántam ennyire még semmit és senkit…

De ez tiltott gyümölcs volt…

Összeszedtem az önuralmam szétcincált maradékait, és lefejtve magamról Isabella kezeit, eltoltam őt. Képtelen voltam kinyitni a szemem, mert féltem, ha meglátom, ismét beleveszek a pillantásába.

A testem hosszú idő óta újra élőnek tűnt. Isabella testhőjétől felmelegedett és lüktetett. Mély levegőket kellett vennem, hogy lenyugtassam magam, mert úgy éreztem, mintha szét akarnék robbanni egy energiatúltöltődéstől.

Végül lassan felnyitottam a szemem, mivel örökre nem maradhattam mozdulatlan. Tartottam tőle, hogy Isabella arcán félelmet látok majd vagy megbánást, ehelyett csak a színtiszta vágyakozás sütött róla. Nem tudtam eldönteni, hogy ez jobb-e…

Hiszen még mindig nem változott semmi. Én egy gyilkos vámpír vagyok, ő pedig egy törékeny ember. Ez az egész ostobaság volt, nem kellett volna! Miért csináltam? Miért nehezítem meg mindkettőnk helyzetét?

- Ezt nem lett volna szabad. Sajnálom – húzódtam hátrébb bűnbánóan.

- Nem volt… jó? – A kérdéstől majdnem felnevettem. Hogy nem volt-e jó? Hiszen még most is lüktettem…

- Tökéletes volt – mondtam ki, amit gondoltam. Isabella elpirult, az ujjai pedig a takaróját gyűrögették. – De… Nem tisztességes, hogy kihasználom a lelki állapotodat. És az sem, hogy játszom az érzéseiddel, mikor tudom, hogy… - Félbeharaptam a mondatot, mert fájt volna kimondani. Nem akartam elmenni, nem akartam elhagyni Isabellát. Annyira vágytam a közelségére, még akkor is, ha nem érinthetem meg, ha nem szerethetem a szó minden lehetséges értelmében… De ez a vágyakozás nem volt helyes! Nagyon nem!

- Hogy elmész úgyis? – fejezte be helyettem a fájó mondatot. Olyan könyörgően és riadtan nézett rám, hogy képtelen voltam rábólintani.

- Nem könnyíted meg a helyzetemet… Néha… néha úgy érzem, nincs elég erőm megtenni – ismertem be a gyengeségemet. Nem tudtam eldönteni, hogy a reményem vagy a félelmem nagyobb-e attól, hogy az önzésem láttán majd rájön, nem érdemlem meg őt.

- Akkor ne tedd! – A hevességén muszáj volt nevetnem. Az a fajta bizalom, amivel Isabella érdemtelenül megajándékozott, megmelengette a szívemet. Bárcsak kiérdemelhetném…

- Mihez kezdjek veled, te gyönge kis ember… - simítottam végig az arcán óvatosan, és mikor hálásan belebújt az érintésembe, úgy éreztem, belehalok a szerelembe. Ezt a heves és erőteljes érzést egyszerűen nem lehet túlélni. Képtelenség.

- Szeress… - suttogta, miközben édesen elpirult.

- Abban nincs hiba… - vallottam meg. A szívverése felgyorsult, én pedig csodálkoztam, hogy még nem emelkedtem fel az ágyról, mert olyan földöntúli boldogságot éreztem, mint még soha. Szárnyak nélkül repültem, egy másodpercre elfeledkezve minden tilalomról, minden akadályról, minden bűnömről.

- Más nekem nem számít – rázta meg a fejét. Az önzetlensége kijózanító pofon volt.

- Pedig kéne… Én semmit sem tudok adni neked – feszültek meg az arcizmaim, és el akartam húzni a kezemet, de nem hagyta. A tenyere gyengéden a kézfejemre simult. Nem mintha ez visszatarthatott volna attól, hogy megszüntessem a köztünk lévő kontaktust, mégsem tettem. Olyan jó volt érezni őt egy kicsit, még ha csak ideiglenes is volt ez az állapot, múlandó…

- Nekem nem is kell semmi, csak te – vágta rá. Annyira magabiztosnak tűnt, miközben én olyan bizonytalan voltam.

- Buta lány… – csóváltam meg a fejem. – Sokkal többet érdemelsz egy olyannál, mint én – próbáltam ismét rádöbbenteni, de hiába.

- De nekem nem kell több! – A hangja dühösen csattant. Zihálva rúgta le magáról a takarót, aztán feltérdelt még közelebb kerülve hozzám, mint eddig volt. – Te tökéletes vagy nekem! Miért nem érted már végre meg? – nézett a szemeimbe. A tekintete feldúlt volt és könyörgő.

Még hogy én? Tökéletes? Ez tényleg valami genetikai hiba, vagy annyira megviselték a történtek, hogy teljesen összezavarodott és félrebeszél? Hogy lehetnék tökéletes számára, mikor én vagyok a legveszélyesebb lény rá nézve ezen a világon?

Edward, gyerünk, már szinte könyörög neked… Lásd be, hogy igaza van! – Alice gondolatai a földszintről kiabáltak velem. Láttam, hogy végig hallgatózott a kis kíváncsi, és hogy most izgatottan várja a reakciómat. Mintha csak valamiféle szappanoperát figyelt volna, amiben a két főszereplőért szurkol.

- Nem lenne szabad még meghallgassalak sem… Nem tudod, mit beszélsz… - préseltem össze a számat. A mondataim Alice-nek szóltak, mégis Isabellától kaptam a szenvedélyes feleletet.

- De igenis tudom! – heveskedett. – Kérlek, csak gondold át a mérleg másik serpenyőjében lévő dolgokat is! – könyörgött.

- Alice és te úgysem hagytok békén addig, nem igaz?

Nem hát!

- Nem hát! – mondták egyszerre, mintha csak összebeszéltek volna. Tényleg tévednék és nekik van igazuk? Talán működhetne… Talán Isabella erősebb, mint Bella. Talán én is erősebb vagyok, mint akkor voltam… Vagy gyengébb, mert nem tudom egyszerűen azt mondani: Nem.

- Nem ígérek semmit sem… - feleltem gyorsan, hogy mindketten tisztában legyenek azzal, még egyáltalán nem döntöttem véglegesen.

Annyi mindent át kellett gondolnom, és félelmeim még mindig erősebbek voltak, mint a reményeim. Fogalmam sem volt, helyesen döntöttem-e azzal, hogy Isabellának adtam egy kis esélyt, de egyszerűen képtelen voltam megtagadni tőle.

- Rendben – egyezett bele azonnal Isabella, és Alice is halk ujjongásba kezdett odalent.

- Rendben – mondtam ki én is, miközben a mogyoróbarna szemek ismét magukba szippantottak.

Isabella nyelve végigszaladt az alsó ajkán nedves csíkot hagyva maga után, én pedig annyira vágytam megkóstolni őt, hogy majd beleőrültem. Isabella lehunyta a szemeit, miközben lassan közelebb hajoltam hozzá. Már majdnem elértem a mennyország kapuit, mikor a lépések nesze eljutott a tudatomig.

Pár másodperc után Isabella szemei felnyíltak és kérdőn pislogott rám. Nem értette, miért nem csókolom meg. Gyorsan hátrahúzódtam és felkeltem az ágyról, aztán vártam, hogy apám megérkezzen. Bár tudtam, hogy ő is tisztában van a korábbi csókunkkal, mégsem akartam Isabellát kompromittáló helyzetbe hozni.

A halk kopogás után Carlisle belépett a szobába, majd a feszültségünket látva megállt és végigmért minket.

Rosszkor jöttem? – érdeklődött. Aprót ráztam a fejemen, de Isabella arcpírja és a szíve heves verdesése elárult minket. – Sajnálom… De… Helyes döntést hoztál, megérdemeltek egy esélyt – mosolyodott el halványan, aztán az ágyhoz sétált.

A vizsgálatok alatt végig görcsösen ökölbeszorítottam az ujjaimat. El kellett volna fordulnom, de képtelen voltam rá. Tudni akartam, hogy Isabella jól van-e, hogy milyen sérülései vannak és hol. Minden egyes sebet és zúzódást az agyamba véstem, hogy az összesért bosszút tudjak állni az okozójukon.

Szörnyű érzés volt látni mi történt, abba pedig még szörnyűbb volt belegondolni, mi történhetett volna. Csak egy hajszálon múlt, ezért a hajszálért pedig hálát adtam az égnek.

Nem nagyon figyeltem, miket mond apám, mert a diagnózissal és a kezeléssel tökéletesen tisztában voltam, csak akkor kaptam fel a fejem, mikor a gondolataiban megjelent a farkasok által adott ultimátum. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet-e most azonnal Isabella nyakába zúdítani ezt a témát is. Talán várni kellett volna vele…

- Beszélnünk kéne még valamiről… - kezdett bele Carlisle, még mielőtt rendesen átgondolhattam volna a dolgot, és megállíthattam volna. – Mielőtt elhoztunk volna az erdőből, a farkasok küldtek egy gondolatot Edwardnak… - fordult hátra felém.

Elmondod neki te? – érdeklődött. Bosszúsan bólintottam.

- Azt mondták, hogy két napon belül látni akarnak téged, hogy tudják, jól vagy, és nem ártottunk neked – morogtam.

Tisztában voltam a veszéllyel, amit egy emberre nézve jelentettünk, de a farkasoknak semmi joguk nem volt vádaskodni. Ők legalább annyira veszélyesek lehettek egy halandó számára, mint mi. Ha felhúzták magukat és elvesztették az önuralmukat, kontroll nélkül változhattak át, ami végzetes is lehetett, ha egy ember túl közel volt hozzájuk egy rossz pillanatban.

- Nem kényszeríthetünk semmire, de… - kezdte Carlisle, de Isabella közbevágott.

- Természetesen, elmegyek hozzájuk – felelte. A gondolattól, hogy azoknak a korcsoknak a közelébe kell vinnem, máris ideges lettem. Még jó, hogy vele mehetünk, mert egyedül akkor sem engedném, ha az háborút robbantana ki a quileute-ok és a családom között.

Igazán bátor lány – hümmögött magában büszkén Carlisle.

Bár korábban is kedvelte Isabellát, mintha az érzései sokkal jobban elmélyültek volna az emberrablás óta. Kezdett Isabellára is úgy nézni, mintha a családunk tagja és a saját lánya lenne, akárcsak Rose vagy Alice. Épp ezért tetszett neki többek között a gondolat, hogy mellettem lássa. Mert így mindkettőnket boldognak tudhatott volna. Legalább is a saját rózsaszín álmaiban. Ahogyan Alice, úgy az apám sem látta be, hogy nem az a tökéletes fiú vagyok, akinek ők hinni szeretnének.

- Köszönjük – biccentett Carlisle hálásan. Ő mindenképpen el akarta kerülni a harcokat most is, ahogyan mindig, ezért hálás volt Isabellának, hogy teljesíti a farkasok feltételét. – Holnap hajnalban kiviszünk a határhoz. A múltkor nem nagyon volt lehetőségem részletesen elmagyarázni, mi is folyik itt pontosan, és nem akarom, hogy véletlenül valamelyikük félreértse a körözési plakátokat vagy a tegnapi esetet. Nem lenne jó egy összetűzés a farkasokkal és a rendőrséggel is – ült ki az aggodalom az arcára, de mikor eszébe jutott, hogy ezzel megijesztheti Isabellát, elmosolyodott. – De biztosan nem lesz semmi gond. A farkasok elég értelmesek, hogy megértsék a helyzetet – mondta biztatóan, mire felhorkantottam. Még hogy értelmesek… Azok az ostoba korcsok! Miattuk majdnem beleőrültem az aggodalomba, mikor nem engedték, hogy odamenjek Isabellához. – Most pihenj! Hajnalban visszajövök érted – állt fel Carlisle Isabella mellől, majd egy puszit nyomott a fejére.

Örülök nektek… Vigyázz rá… - üzente még nekem, mielőtt elérte volna az ajtót.

- Köszönök… mindent! – szólt még utána Isabella, aztán mikor magunkra maradtunk, azonnal felém nyújtotta a kezét. A gondolat, hogy egészen eddig arra vágyott, hogy megérinthessen, örömmel töltött el. Ennek ellenére kissé tétovázva indultam el felé, mert nem voltam biztos benne, hogy meddig mehetek el úgy, hogy az önuralmam kitartson.

Ahogy közvetlenül az ágyhoz értem, Isabella a karomba kapaszkodott, és mikor megéreztem a gyöngécske húzást, hagytam, hogy leültessen maga mellé. Az a bizalmas mozdulat, ahogyan összefonta az ujjainkat, megrendített. Mintha az összetartozásunk teljesen nyilvánvaló és megváltoztathatatlan lenne számára. A hüvelykujja gyengéden cirógatott, miközben azon járt az agyam, ebben is mennyire különbözik a nagyanyjától.

Bellán mindig éreztem egyfajta bizonytalanságot, ezért is hitte el nekem olyan könnyen, hogy nem szeretem őt, és emiatt hagyom el. De Isabella… Ő határozott volt. Nem tudom, hogy mi tartotta benne a hitet, hogy ez működni fog közöttünk, de ott volt a tekintetében, a mozdulataiban. Talán azért is adtam meg az esélyt végül, mert pillanatokra képes volt velem is elhitetni a lehetetlent.

A simogatástól halk sóhaj hagyta el a számat, és már kezdtem volna ellazulni, mikor az ajtózár kattanása kizökkentett. Annyira elmerültem az érzéseimben, hogy az utolsó pillanatban pattantam fel, és hátráltam el az ágytól.

Rosalie egy tálcával a kezében lépett be a szobába, és azonnal pörölni kezdett velem gondolatban.

Nem megmondtam, hogy hagyd békén? Pihennie kéne, ki van borulva, te meg rámászol, mint egy kanos kutya? Minden férfi ugyanolyan, esküszöm, nem az agyatokkal gondolkoztok! – dühöngött, és legnagyobb sajnálatomra igazat kellett adnom neki. Nem lett volna szabad kihasználnom, hogy Isabella ki van borulva.

Figyeltem, ahogy Rose leteszi a tálcát az ágyra – néhány gyógyszert és egy nagy tányér forró húslevest hozott Isabellának. Reméltem, hogy ezek után magunkra hagy, de megvárta, amíg az utolsó csepp leves is elfogy, és csak aztán vette át ismét a tálcát.

- Ha nem hagyod pihenni, a pokol lángjai közé vágysz majd, esküszöm! – fenyegetőzött suttogva, miközben elhagyta a szobát.

Miután megint kettesben maradtunk, visszasündörögtem Isabellához. Nem akartam felzaklatni, de Rose morgolódása vicces volt.

Hagyd őt békén, komolyan mondom! Most nem arra van szüksége, hogy te zaklasd!

Az ágy szélén foglaltam helyet, hogy Isabella közelében lehessek, de ne zavarjam, mire ő azonnal felült, és hozzám akart bújni. Olyan volt, mint egy doromboló kiscica, de ahogy visszanyomtam az ágyra, azonnal kieresztette a körmeit. Morcosan pislogott rám, amiért nem hagytam megérinteni magam.

- Rosalie azt mondta, hogy ha nem hagylak pihenni, akkor a pokol lángjai simogatások lesznek ahhoz képest, amit tőle kapok – vigyorodtam el elégedetten, mikor Rose elküldött a fenébe. Csak hogy még jobban idegesítsem, de főleg azért, mert kimondhatatlanul vágytam rá, előre hajoltam, és egy csókot leheltem Isabella arcára alig fél milliméternyire az ajkaitól. Hallottam, hogy visszafojtja a lélegzetét, és ez valamint a bőre forrósága izgató bizsergést váltott ki belőlem, ami a számban kezdődött, de az egész testemre kiterjedt. Mintha valaki követ dobott volna egy tóba egyre messzebb terjedő gyűrűket létrehozva. Mielőtt még átléphettem volna egy bizonyos határt, visszahúzódtam, aztán elmosolyodtam, mert a morcos kifejezés néhány pillanat után visszatért Isabella arcára. – Szóval, pihenj… - kértem tőle.

Gondolkoztam azon, hogy visszaülök a fal mellé, hogy Isabella aludni tudjon, de végül ő maga akadályozta ezt meg. A karomat egészen közel húzta magához, a fejét pedig a kézfejemre fektette. Ha ember lettem volna, elég kényelmetlennek találtam volna a pozíciót, amibe húzott, de így csak izgalmat és boldogságot éreztem. Kicsit közelebb hajoltam hozzá, hogy rálássak az arcára – tartottam tőle, hogy egy idő után majd túl hidegnek vagy keménynek találja az alkalmi párnáját, de úgy tűnt, tetszik neki, hogy rajtam alhat.

Jó fél óra is eltelt, de a légzése és a szívverése még mindig túl gyors és kissé egyenetlen volt ahhoz, hogy aludjon. Pár pillanatig elgondolkozva figyeltem, aztán halkan dúdolni kezdtem. Esme kedvenc dalát választottam, amit én írtam neki. Ez elég dallamosnak és megnyugtatónak tűnt ahhoz, hogy Isabellát elaltassa.

Miközben dúdoltam neki, egy egészen más dallam járt a fejemben. Fogalmam sincs, hogy ugrott be, de tele volt élettel, reménnyel, hittel, akárcsak Isabella. Próbáltam kitalálni, hogyan folytatódhat, és mikor megtaláltam a megfelelő hangokat, elégedetten mosolyodtam el. Szemeim csak úgy itták Isabella látványát, mintha belőle nyertem volna ihletet. Olyan gyönyörű volt, és engem akart. Azt mondta, neki én vagyok a tökéletes. Persze ez butaság volt, de mégis… Megmelengetett, hogy így érez.

Ahogy az utolsó dallamfoszlány is a helyére került, Isabella elmosolyodott. Mintha megérezte volna az elégedettségemet és a boldogságomat. Óvatosan kinyújtottam a szabad kezem mutatóujját, és megsimítottam az ajkait. A puha forróság kiváltotta érzésektől repülni tudtam volna.

Bár sose zuhannék le…

Édes kötelék - Leah története - 9. fejezet

9. fejezet

Gyötört a lelkifurdalás, mégis ott ültem a ház előtti lépcsőn és vártam. Ez Emma érdeke is. Ha tudom, mit szeretne, megadhatom neki – győzködtem magam. Sanda pillantást vetettem az erdő felé, ahol a gondolatolvasó vérszívó mozdulatlanul állt egy fának dőlve. Eléggé távol volt ahhoz, hogy Emma ne lássa meg, de elég közel, hogy hallja minden gondolatát.

Mikor a halk léptek zaja eljutott a fülemig, és Emma felbukkant a házak között, dörömbölni kezdett a szívem. Próbáltam lenyugtatni magam, de kivert a víz és görcs keletkezett a gyomromban. Megteszem! Meg kell tennem! Érte!

- Szia! – Emma hangja halk volt. Várakozóan megállt előttem, és rám emelte a pillantását. – Billy bácsi mondta, hogy azt üzented, beszélni szeretnél velem…

- Igen, igen, köszönöm, hogy eljöttél – bólogattam, aztán kinyújtottam a kezem jelezve, hogy sétáljunk arrébb egy kicsit – nem akartam, hogy anyu vagy Seth meglásson minket véletlenül odabentről. Nem mintha szégyelltem volna Emmát vagy azt, amit érzek, egyszerűen csak magánügy volt, amit tenni készültem. Épp elég volt Edward Cullen nézőközönségnek…

Végül megálltunk a ház oldala mellett, ahol nem volt ablak, én pedig mély levegőt vettem.

- Azért hívtalak ide, mert… Nekem tudnom kell valamit… - kezdtem.

- Mit? – nézett rám kíváncsian.

- Azt, hogy… - hajtottam le a fejem egy pillanatra, aztán ismét rápillantottam. – Azt, hogy érzel-e irántam valamit… Többet, mint a barátság. Én már elmondtam, hogyan érzek irántad, és egyszerűen muszáj tudnom az igazat.

- Talán jobb mindkettőnknek, ha nem tudod… - suttogta elpirulva, mire a gyomromban lévő pillangók súlyos sziklákká váltak. Tehát nem szeret… Hallanom kellett kimondva, hogy fel tudjam dolgozni. A sejtés nem volt elég, sem az, hogy Edward közölje velem a rossz hírt.

- Tudnom kell! Kérlek… - néztem rá könyörgően. Mintha a saját halálos ítéletemet vártam volna… De a biztos rossz még mindig jobb, mint a szörnyű bizonytalanság. Mély levegőt vett, aztán lehajtotta a fejét.

- Mi ketten… Ez nem működne – szorultak ökölbe a kezei, miközben én úgy éreztem, valaki benyúlt a mellkasomba, és éppen ki akarja tépni a szívemet.

- Miért? – A hangom rekedt volt, és csak a büszkeségem tartott vissza attól, hogy könnyezni kezdjek.

- Mert nők vagyunk. Mert farkas vagy. Ez túl… bonyolult. – A remény enyhén pislákolva tért vissza belém.

- Bonyolult, de szeretnéd? – léptem közelebb. Emma teste idegesen megfeszült, és nem nézett rám.

- Leah… - sóhajtotta a nevemet.

- Szeretnéd? – Lassan felemeltem a kezem, és végigsimítottam az arcán. Éreztem, hogy az érintésem nyomán felmelegszik a bőre, de csak akkor láttam, hogy ki is pirult, miután felpillantott rám. Úgy éreztem magam, mintha elvarázsoltak volna. A külvilág megszűnt létezni számomra. Teljesen elfeledkeztem arról, hogy megláthat a családom vagy bárki más La Push-ból, ahogyan a fák között álló vámpír is kiment a fejemből.

- Kérlek, ne… - zihálta Emma, de a tekintete egészen mást mondott számomra. Visszafojtott lélegzettel hajoltam előre, és olyan lágyan érintettem a számat az ajkaihoz, mintha semmivé válhatna egy rossz érintéstől.

Éreztem, hogy elönt a forróság – lávaként futkározott az ereimben. A szám bizseregni kezdett és a kezeim önálló életet élve húzták magamhoz a törékeny testet. Jó pár pillanatig csak cirógattam az ajkát a sajátommal, gyengéden, finoman, aztán egy sóhajtása után képtelen voltam tovább uralkodni magamon, és kiteljesítettem a csókunkat. Hallottam, ahogy halkan felnyög, aztán hirtelen kutyaugatás hangzott fel a távolból.

Megtántorodtam, ahogy Emma kihátrált a karjaim közül. Olyan riadtnak tűnt, hogy az ismét rám törő lelkifurdalás összeszorította a mellkasomat tompítva kissé a testem lüktetését.

- Ezt nem kellett volna… - érintette meg a száját az ujjával, aztán megrázta a fejét. – Nem kellett volna. – A tengerkék pillantás vádlón emelkedett rám.

- Én… - kinyitottam a számat, hogy ezerszer is bocsánatot kérjek, de még mielőtt megtehettem volna, Emma hátat fordított nekem, és elrohant. Remegve néztem utána, miközben a szemem megtelt könnyel. Hát ennyi volt… Tényleg ennyi… Ő nem érzi azt, amit én, nem kívánja a csókomat, ahogyan én az övét, nem vágyik úgy rám…

A halk torokköszörülés a hátam mögött megijesztett.

- Sajnálom, hogy feleslegesen rángattalak ide – kezdtem. – De már nincs szükségem a szolgálataidra, pontosan tudom, hogy mit gondol – csordult végig újabb könnycsepp az arcomon. Máskor bosszantott volna, hogy egy vérszívó ilyen állapotban lát, de most egyáltalán nem tudott érdekelni.

- Tévedsz.

- Kétlem. Nem szeret. Ez ilyen egyszerű – szorultak ökölbe a kezeim.

- Mondom, hogy tévedsz – vált mosolygóssá az eddig együttérzőnek tűnő hang. Hitetlenkedő vonásokkal fordultam Edward felé. – Szeret téged.

- Csak nem szerelmes.

- Megint csak téves következtetés. Szerelmes beléd. – Edward szája felfelé rándult, én pedig hirtelen teljesen összezavarodtam.

- De akkor, miért… - mutattam arra felé, amerre eltűnt a szemem elől.

- Téged akar megvédeni a szenvedéstől – jött a válasz, ami még inkább hitetlenkedésre késztetett.

- Miféle szenvedéstől? – horkantam fel.

- Ő az hiszi, téged valamiféle bűbáj köt. Egy lánc, amit eredetileg nem akartál, csak megkaptad, és már nem tudsz szabadulni tőle. Vissza kell mennie az iskolába tanulni, a saját életét élni, mert még nem kész arra, hogy mindent feladjon annak ellenére, amit érez, de nem akart téged itt hagyni remények között, hogy éveket várj rá. Ahogyan magával vinni sem szeretne, mert neked ez az otthonod. Eléggé össze van zavarodva, ami nem is csoda… - hümmögött Edward.

- De ez ostobaság! Én a világ végére is elmennék utána, és nem azért, mert muszáj, hanem mert úgy lennék boldog – fakadtam ki kétségbeesve.

- Ezt mondd el neki is… - tanácsolta. – És lenne itt még valami… Ami… bonyolultabb.

- Micsoda?

- Az a lány tényleg komolyan elgondolkozott… rajtatok. Mindent számba vett, ami csak fontos lehet a későbbiekben. A gyerekkérdést is. – A gyomrom aprót ugrott és hirtelen olyan üresnek és tehetetlennek éreztem magam. Persze, hiszen Emma biztosan szeretne gyereket majd, de én vajon meg tudnám ezt úgy adni neki, hogy az őt boldoggá tegye? Mi van, ha zavarná, hogy a gyermeke apja egy idegen, nem pedig a párja? Mi van, ha mindenképpen természetes úton szeretne teherbe esni?

- Talán jobb, ha hagyom elmenni… - sóhajtottam fel. Edward szemöldöke összeszaladt.

- Te ne kövesd el azt a hibát, amit én. Mikor elhagytam Bellát… - akadt el a hangja egy pillanatra, és az arca fájdalmasan megrándult. -, …én tévedtem. Azt hittem, megvédem ezzel őt, jót teszek neki, de nem így volt. Csak még rosszabb lett minden. Aztán visszajöttem, harcoltam érte és most a világ legboldogabb férfija vagyok, mert tudom, hogy ő is boldog.

- És halott… - húztam el a számat, de Edward csak halkan felnevetett.

- Igen… Az. Ha tudnád, mennyire nem akartam, hogy így történjen. Milyen erősen ragaszkodtam a saját, ostoba hitemhez… Azt hittem, hogy csak azért, mert én többet éltem, tapasztaltam és tanultam, mint Bella, jobban tudom, mi a jó neki. Pedig ő a törékeny, tizenhét éves emberlány, sokkal tisztábban látott mindent – ült ki büszkeség az arcára. – Két tanácsot adhatok neked… Az egyik, hogy ha szereted azt a lányt, sose add fel! A másik, hogy ne akard megvédeni magadtól, hadd döntse el ő, mit szeretne, és vele is értesd meg, hogy a saját életedről te magad hozod a döntéseket, nem kell megóvnia tőlük.

- Miért mondod ezt el nekem? – ráncoltam össze a homlokomat. Annyi gyűlölködés, utálkozás után nem tudtam felfogni, miért akarna jót nekem egy vérszívó…

- Talán mert magamat látom benned – vonta meg a vállát, mire önkéntelenül elfintorodtam. Megint halk kuncogó hangot hallatott. Úgy látszik, ezt az ipsét semmivel sem lehet megbántani… - nem mintha kivételesen meg akartam volna. - Vagy mert kedves lánynak tűnik ez az Emma, és nem akarom, hogy elszúrd a dolgot és megbántsd.

- Egy önzetlen vámpír… Hihetetlen, hogy ezt is megéltük… - ráztam meg a fejem hitetlenkedve.

- Hát… Azért nem vagyok olyan önzetlen… - sütötte le a szemeit Edward. Hát mégsem tévedtem és a világ nem fordult ki a sarkaiból!

- Szóval, akkor miért segítettél? – követeltem a választ.

- Mert te vagy az egyetlen farkas, aki még nem tudott elfogadni minket – nézett fel rám. – Szeretném, ha ez változna… És úgy gondoltam, ha látod, jót akarok neked, talán módosul majd a véleményed… Legalább egy kicsit…

- Miért olyan fontos neked, hogy így legyen? – Tényleg kíváncsi voltam a válaszra, mert engem sosem érdekelt, mit gondolnak rólam Cullenék. Tudtam, hogy a többiek behódoltak nekik, és én vagyok az egyetlen kivétel, de nem foglalkoztam azzal, hogy emiatt ők is valószínűleg viszontutálnak engem.

- Egyáltalán nem utálunk! – zökkentett ki a gondolataimból Edward. Folyton elfelejtettem, hogy belelát a fejembe…

- Na persze… - nevettem fel.

- Tényleg nem. Teljesen megértjük az érzéseidet! – nézett egyenesen a szemembe. – Mi is tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy bármennyire is igyekszünk, a veszély nem múlt el teljesen. Csak hálát érezhetünk, amiért ennyien képesek megbízni bennünk ennek ellenére, és próbálunk nem csalódást okozni.

- Hű, ez nagyon… őszintének tűnt… - nyílt el a szám. Korábban még sosem beszéltem Edward Cullennel, de egész értelmesnek látszott. Sajnáltam, hogy nem emberként ismertem meg. Akkor talán, még barátok is lehettünk volna…

- Így már nem? – döntötte félre a fejét várakozóan.

- Nem hiszem, hogy le tudom vetkőzni a természetes ösztöneimet. Azok pedig azt mondják, hogy vigyázzak! – vallottam be.

- Értem… - hajtotta le Edward a fejét. – Sajnálom, hogy így van. De most menj és keresd meg Emmát. Hozd helyre a dolgot még mielőtt késő lenne! – intett fejével a házak felé.

- Késő? – rándult össze a gyomrom.

- Azon gondolkozik, hogy talán haza kéne menniük… - Újabb rándulás.

- Akkor rohanok… - indultam el a Black ház felé. – Köszönöm. – És Edward… Ha egyszer képes lennék kedvelni egy vámpírt, biztosan te lennél az.

A múlt árnyai - Edward szemszög - 17. fejezet

17. SORSTÁRS

NEM ÉRDEKELT A HATÁR, nem érdekeltek a farkasok. Az egyetlen, ami érdekelt, hogy Isabella a földön fekszik halálsápadtan, ziláltan, ájultan. Gondolkodás nélkül akartam átlépni a képzeletbeli vonalat, és már majdnem meg is tettem, mikor egy hirtelen rántás visszahúzott a karjaimnál fogva. Ritkán sikerült nekem meglepetést okozni, de most csak Rá figyeltem, semmi másra.

Morogva és vicsorogva kaptam a bátyáim felé, de nem sikerült megharapnom őket. Az ujjaik bilincsként tartottak fogva, én pedig hiába hadakoztam és kiabáltam, nem tudtam kiszabadulni a fogságból.

Cssst, megvan már, minden rendben lesz – hallottam Alice hangját a háttérből, de ő is majdnem annyira aggódott, mint én.

Az a rohadék! – mordult fel mellette Rose. A belőle áradó düh csak még jobban táplálta a bennem tomboló érzéseket.

- Edward, nyugalom… Nyugodj meg… - Carlisle hangja egy kissé lecsillapított, de még mindig úgy éreztem, beleőrülök, ha nem mehetek oda most azonnal Isabellához. Az én hibám! Miért hagytam magára? Meg kellett volna védenem őt! Megígértem neki! Megesküdtem, hogy az a mocsok nem mehet többé a közelébe, és hitt nekem! Én pedig megszegtem a szavam és elárultam a bizalmát!

Megszökött! A francba! – hallottam a többi közeledő farkas gondolatait.

Legközelebb nem lesz esélye, nyugi, Josh… - bukkantak elő a fák közül. A fekete farkas tekintete azonnal rám szegeződött, a gondolatai pedig izgatottá váltak.

Mindjárt átlépi a határt! Hadd kapjam el! Az enyém, az enyém! – loholt azonnal közelebb. A társai morogva követték.

- Mondd meg nekik, hogy eresszenek el! Carlisle! – préseltem ki a szavakat az összeszorított fogaim közül.

Joshua, amíg nem szegnek szerződést, nem támadhattok! Figyeljetek rájuk! – jött a parancs az Alfától.

- Nem lesz baj… - Carlisle tovább nyugtatott, aztán a legelöl álló farkashoz fordult. – A lány megsérült, kérlek, hadd vizsgáljam meg.

Takarodjatok innen! Majd mi elintézzük! – A farkas gondolatai csak még jobban felbőszítettek. Hogy mer elzavarni? Hogy gondolhatja, hogy rábízom Isabella életét? Rühes dög! Mocskos négylábú korcs!

- A francba, testvér, nyugodj már meg! – dörmögte halkan Emmett, miközben farkasszemet nézett az egyik előttünk álló alakváltóval, de nem az ő kérése volt, ami miatt abbahagytam a rángatózást. Isabella nyöszörgése dermesztett meg. Lassan a fejéhez emelte a kezét és úgy tűnt, mintha fájna valamije.

- Engedjétek oda hozzá! – követeltem. Carlisle-nak meg kell néznie! Tudnom kell, hogy jól van-e, hogy nem esett semmi baja… - Meg kell vizsgálnia egy orvosnak! Eresszetek már el! – morogtam ismét Emmettékre, de csak bocsánatkérően pislogtak rám.

Abból ugyan nem esztek! A mi dolgunk vigyázni az emberekre. Ha jót akartok magatoknak, takarodjatok! Amíg nem mentek el, nem tudunk segíteni a lánynak sem! – jött a bosszantóan nyugodt felelet.

- Nyugodj meg… Ha nekik esünk, attól nem lesz jobb neki. – Carlisle keze az arcomra csúszott, és kényszerített, hogy nézzek a szemébe. – Edward, nyugalom. Isabella miatt! – Mély levegőket vettem, hogy megpróbáljam összeszedni magam, miközben Carlisle ismét a farkasok vezetőjével kezdett tárgyalni. – Kérlek… csak megnézem, hogy nem esett-e baja.

Talán hagynunk kéne… Nem néz ki túl jól a lány – hallottam meg egy új hangot, ami a legkisebb farkashoz tartozott. Ő eddig csendes izgatottsággal szemlélte az eseményeket és támadó szándék helyett inkább kíváncsi volt ránk.

A francba is! Rendben, de csak a doki! – jött az engedély, ami kicsit megnyugtatott, de cseppet sem tett elégedetté. Utoljára akkor éreztem magam ennyire tehetetlennek, mikor Bella ott haldoklott előttem James harapásának köszönhetően. Akkor is egy hajszál választott csak el attól, hogy elveszítsem a józan eszem utolsó szikráját, és most is túl közel jártam a szakadékhoz.

- Nem, én is odamegyek! – csattantam fel, bár tudtam, hogy hiábavaló az ellenkezésem. Az izmaim pattanásig feszültek, de bár én voltam a gyorsabb, Jasper és Emmett erejével nem vehettem fel a versenyt ebben a helyzetben.

Megmondtam, csak a doktor!

– Jó, rendben… Csak ő… De ezt még megbánjátok, bolhazsákok! – néztem a sötét szemekbe fenyegetően.

Visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogy Carlisle átlépi a határvonalat, odasétál Isabellához, és lassú, óvatos mozdulatokkal letérdel mellé. A rémült sikítás, ami Isabella torkából tört elő, mikor a hűvös ujjak megérintették, mintha tőrként döfött volna szíven.

Annyira ijedten tűnt, olyan védtelennek és sérülékenynek, hogy úgy éreztem, muszáj odamennem, muszáj megvédenem őt mindentől. Ha kell Carlisle-tól is. Újra megpróbálkoztam a szabadulással, és éreztem, hogy már csak egy kicsi kell ahhoz, hogy sikerüljön.

- Semmi baj… - A barna szempár zavartan nézett körbe egy pillanatra megállapodva rajtam. - Isabella… Fáj valamid? – vonta vissza magára Carlisle Isabella figyelmét, de úgy tűnt, ő képtelen most megszólalni. Csak nagy kerek szemekkel bámulta apámat, miközben riadtan kalimpált a szíve. – Közelebb megyek, jó? Nem bántalak, csak meg akarlak vizsgálni… - mászott közelebb óvatosan Carlisle, nehogy ismét megriassza.

Azt hittem, hogy a sikoltozásnál már semmi szívettépőbbet nem hallhatok, de tévedtem. Ahogy Isabellából kitört a zokogás úgy éreztem, ordítani tudnék a mellkasomat feszítő kíntól. Hálás voltam Carlisle-nak, mikor suttogó hangon elmondta, hogy nem lesz semmi baj és most már senki sem bánthatja, mert itt vagyunk vele és vigyázunk rá. Úgy tűnt, hogy használ a módszere, mert a sírás lassan szipogássá csillapodott és Isabella pár pislantás után fáradtan hunyta le a szemét.

Apám porcikáról porcikára vizsgálta meg, hogy nem esett-e baja. Mikor a karjához ért, és eljutott a csuklójáig, Isabella arca megrándult és halk sziszegés hagyta el a száját. Feszülten vártam apám diagnózisát, miközben a meggyötört női arcot fürkésztem. Az sem lehetett volna szörnyűbb, ha én élek át kibírhatatlan kínokat. Látni, hogy Isabellának fájdalmai vannak, és én nem tudom elmulasztani őket, maga volt a pokol.

Mi a fenét csinál vele ez a kókler? – kezdett morogni a fekete farkas, mire a társai is követték a példáját. A fivéreimmel egyszerre küldtünk gyilkos pillantást feléjük. A minket ért sértéseket rezzenéstelenül elviseltük volna, de apánkat kóklernek nevezni, egyet jelentett a szentségtöréssel.

Jól van, ez csak rándulás…- hagyta abba a fájó terület tapogatását Carlisle.

- Nem tört el, de be kéne fáslizni… - szólalt meg, ám nem igazán tudtam fellélegezni. Isabella ajkai kékek voltak és reszketett. A vizes ruháktól tüdőgyulladást kaphatott és tartottam tőle, hogy esetleg belső vérzései is vannak.

Azonnal eressze el! – Ahogy apám fel akarta emelni Isabellát a földről, a farkasok vad vonyításba kezdtek. – Arról nem volt szó, hogy el is vihetitek! Mondd meg neki, hogy engedje el! – követelte az Alfa.

- Nem akarják engedni, hogy magunkkal vigyük – mondtam el apámnak az üzenetet, miközben a düh ismét lángolni kezdett bennem.

- Mi történik? – hallottam meg a halk, erőtlen hangot. Ismét rángatni kezdtem a karomat.

- A quileute-ok földjén vagyunk – magyarázta Carlisle kissé idegesen. – Meg kell győznünk őket valahogyan, hogy engedjék el velünk Isabellát. Nem maradhat idekint ilyen állapotban.

- Átléptétek? – jött a döbbent kérdés. A barna szemek halálra rémülve meredtek Carlisle-ra, miközben a törékeny test minden ízében láthatóan reszketni kezdett.

- Csak én. Megkaptam az engedélyt rá, hogy megnézzelek… – magyarázta Carlisle, aztán megint az elől álló farkashoz fordult. – Muszáj ellátnom, itt nem megy. És teljesen ki is van hűlve. Ígérem, hogy nem esik bántódása – próbálkozott.

Ki van zárva! – jött a határozott válasz. Isabella még mindig remegett és úgy láttam, nem sok választja el attól, hogy ismét elveszítse az eszméletét. – Nem vihetitek sehová!

- Nem ti döntitek el! Ő hozzánk tartozik! – Újabb dühroham tört rám. A karom már annyira hátrafeszült, hogy tényleg fájni kezdett, pedig egy hozzám hasonlónak nehéz volt tényleges fizikai fájdalmat okozni.

- Veletek akarok menni – szólalt meg Isabella Carlisle-ra nézve.

Ez megőrült? Biztos, nincs magánál még mindig… - futott át a döbbenethullám az összes korcson. Isabella tekintete megkereste a farkasok vezetőjének tekintetét, miközben mind feszülten várakoztunk.

- Ők a barátaim. Velük akarok menni – mondta. Az Alfa egy másodpercig hitetlenkedve meredt rá, aztán felmordult és hátrébb lépett.

Nem hagyhatjuk, hogy elvigyék! – csattant fel a korábban Joshuának nevezett farkas. Szerencséje volt, hogy éppen lefogtak, mert legszívesebben átharaptam volna a torkát.

Ha a lány menni akar, hadd menjen! – mérte végig undorodva a sötétbarna farkas apámat. – Ha inkább mocskos vérszívók társaságára vágyik, nincs mit tennünk.

Ezt nem mondhatod komolyan… Jonathan, a francba is!

Vigyétek, még mielőtt meggondolom magam! – adta meg az engedélyt az Alfa.

- Hozd át! – kértem apámat sürgetve. Figyeltem, ahogy a karjaiba veszi Isabellát, és visszafojtottam a lélegzetemet, miközben vártam, hogy végre ismét a határ megfelelő oldalán legyenek. Ahogy ez megtörtént, a szorítás megszűnt a karomon és szabaddá váltam.

Azonnal mozdultam, hogy átvegyem Carlisle-tól Isabellát, de Rosalie gondolatai megállítottak.

Hagyd rám! Hidd el, most nem akarja, hogy férfiak legyenek a közelében, ha nem muszáj! - Sietett el mellettem felém sem pillantva, majd apánk előtt megállva kinyújtotta a kezét.

- Add át! Én viszem! – közölte ellentmondást nem tűrő hangon Carlisle-lal, aki nem tiltakozott.

Isabella annyira kimerült volt, hogy még a nővérem közelsége sem volt képes megriasztani, pedig nem csodáltam volna, ha a korábbi konfliktusaik miatt nem bízna benne. De úgy tűnt, tényleg jobban érzi most magát egy nő mellett. Ahogy meghallottam a halk, ütemes koccanásokat, amit az egymáshoz ütődő fogai hallattak, gyorsan lekaptam a kabátomat, és ráterítettem.

- Jól van, menjünk… - biccentett Carlisle.

Két napon belül látni akarom, hogy a lány jól van! – jött az üzenet a farkasok vezetőjétől. – Ha bármi baja esik, azt szabályszegésnek veszem, hiába ő akart veletek menni.

Összepréselt szájjal bólintottam egy aprót, aztán a többiek után iramodtam. Végig Rosalie mellett futottam, hogy szemmel tudjam tartani Isabellát. Szerencsére az egész utat végigaludta, így legalább pillanatnyilag megfeledkezhetett minden rosszról, amit csak át kellett élnie.

Jobban kellett volna figyelnünk. Miért nem jöttem rá, hogy a rendőr csak elterelés? Tudnom kellett volna… - Rosalie gondolatai most először voltak önvádtól csöpögők. Eddig bármikor elrontott valamit, mindig rájött, hogyan hibáztathatna másokat, de ez a helyzet most különbözött a többitől. A lelki szemei előtt újra és újra lejátszódott a másik életének utolsó pár órája, és önkéntelenül is sorstársának érezte Isabellát.

Jól van, most már minden rendben lesz… - nyugtatta magát Carlisle. Őt is felkavarták a történtek és legalább olyan felelősnek érezte magát miattuk, mint a húgom és én, pedig semmi oka nem volt rá.

Ahogy elnézte Rose-t és Isabellát együtt, neki is eszébe jutottak a régi emlékek, és általa látni őket sokkal rosszabb volt, mint a testvérem fejében. A külső nézőpont, a földön heverő, meggyalázott test látványa… Apám fejében Rosalie képe jelent meg, de én egészen mást láttam. Isabellát.

Mélyeket lélegezve szívtam be az erdő illatát, hogy kitisztuljon a fejem, de nem igazán segített.

Mikor végre hazaértünk, az volt Carlisle első dolga, hogy alaposabban is megvizsgálta Isabellát. Esme sopánkodva toporgott az ajtóban, miközben én fel-le mászkálva hallgattam apám gondolatait. Nem akartam leselkedni vagy megsérteni Isabella intim szféráját, de muszáj volt tudnom, hogy van.

Ugye, tudod, hogy ezt nehéz lesz feldolgoznia? – szólalt meg Rosalie. Nem messze tőlem álldogált és az ajtóra meredt.

- Tudom – keseredett meg a szám íze ismét a lelkifurdalástól.

Jól gondold át, mit mondasz neki és mit teszel. Ne zaklasd fel!

- Nem állt szándékomban… - motyogtam. Carlisle éppen Isabella horzsolásait látta el. A vérző sebek és kékeslila zúzódások beborították a combjai belső felét, én pedig ezerszer is hálát adtam Istennek, hogy nem történt semmi végzetes és visszafordíthatatlan.

Így sem tudtam, hogy lesz képes Isabella feldolgozni ezt az egészet. Halálra rémült, bántalmazták, majdnem… majdnem megerőszakolták. Méghozzá egy fajtánkbeli. Nem csodálkoztam volna rajta, ha soha többé nem akar a közelében látni. Hiszen csak arra a szörnyetegre emlékeztetném. A bőröm fehérsége, az érintésem hűvössége…

Na meg persze arra, hogy nem védtem meg őt, pedig az én dolgom lett volna. Hagytam, hogy elrabolják a saját házunkból. Meg is érdemlem, hogy undorodjon tőlem, hogy megvessen és gyűlöljön.

Ahogy Carlisle az ajtóhoz lépett és kinyitotta, mind felkaptuk a fejünket.

- Bekötöztem a csuklóját és lekezeltem a sebeit. Most már csak melegben kell tartanunk, nehogy komolyabban meghűljön – közölte.

Rosalie bólintott, és azonnal besietett a hálóba, én pedig követtem.

Nem biztos, hogy itt kéne maradnod! – állt meg az ágy mellett.

- Nem megyek a közelébe – feleltem, és az egyik széket a fal mellé húzva leültem.

Képtelen voltam csak úgy magára hagyni Isabellát. Látnom kellett az arcát, figyelnem, ahogy a takaró ütemesen emelkedik és süllyed a légzésétől, hallani a szíve ritmusát, tudni, hogy életben van. Tudtam, hogy elég nagy esély van arra, hogy ezek után tényleg látni sem akar, de ha így van, tőle kell hallanom, és akkor elmegyek.

- Miért törődsz vele? – kérdeztem halkan. Rose arca megrándult.

Tudod, hogy miért.

- Részben sorstársnak tartod, de van ott még valami… - kaptam el egy gondolatfoszlányt. – Ó… Értem – bólintottam kissé zavartan.

Ha lett volna valaki mellettem akkoriban, aki szintén átélt ilyesmit, és aki elmondja nekem, hogy nem az én hibám volt, sokkal könnyebben feldolgoztam volna. Én azt hittem, a szépségem az oka, vagy hogy azt a ruhát viseltem aznap este, amit előtte való nap Royce megdicsért. Ezerszer végigjátszottam, mit rontottam el, mit kellett volna másképp csinálnom. Melyik volt az a pillanat, amikor rosszul döntöttem. Amit megelőzve még sértetlenül hazasétálhattam volna.

- Nem a te hibád volt, Rose! – jelentettem ki több, mint száz éves késéssel. Akkoriban annyira bosszantott, hogy Carlisle pont egy ilyen elkényeztetett, beképzelt fehérnépet hozott közénk, hogy eszembe sem jutott Rosalie érzéseire is figyelni. Főleg, miután rájöttem, hogy apám azért változtatta át, mert nekem szánta társként. Azokban az időkben inkább kerültem őt, semmit hogy beszélgessek vele.

Tudom. Most már tudom – mosolyodott el szomorúan. – És Isabellának is tudnia kell. Nem akarom, hogy ugyanazt élje át, amit én.

- Tudod, néha még meg tudsz lepni… - ráncoltam össze a szemöldökömet, mire halkan felkacagott.

Látod, ezért vagyok a legtöbbször gonosz és szúrós. Így ha egy kicsi jót teszek, azonnal szentnek tartotok – nézett rám elégedetten. Megcsóváltam a fejem, de nem válaszoltam.

Carlisle benézett egyszer, hogy ellenőrizze Isabella lázát egy elektromos hőmérővel, én pedig elmondtam neki, mit is üzent a farkasok vezetője búcsúképpen, de egyébként a következő pár óra csendesen telt.

A sötét gondolatok helyett igyekeztem Rosalie fejében eltölteni az időt. Azon elmélkedett, milyen babacuccokat kell beszereznie kicsi Edwardnak, ha elkezd majd nőni, és listába rendezte a képzeletbeli pontokat aszerint, hogy melyik üzletből rendelje meg őket. Valószínűleg ő is azért foglalkozott ilyesmivel, hogy ne a történteken járjon az esze.

Isabella álmában megmozdult egy párszor – ilyenkor mindketten felkaptuk a fejünket, és aggódva fürkésztük őt -, de szerencsére mindig hamar visszaszendergett.

Már hajnalodott és elállt odakint az eső is, mikor Alice és Emmett bejöttek. Emmett Rosalie mögé állt, és a kezét a vállára fektette. Alice pedig az ablakhoz sétált, és onnan figyelte Isabella arcát.

Túl fogja tenni magát rajta. Erős lány! – Nem tudtam, hogy belém próbál lelket önteni vagy saját magát biztatja. Talán mindkettő.

Mikor Isabella hirtelen rándult egyet, aztán úgy ült fel, mintha rúgó lenne a derekában, ösztönösen fel akartam pattanni, de Rosalie ismét megelőzött. Azonnal az ágy mellé lépett, és visszanyomta Isabellát a párnák közé.

- Semmi baj – igazgatta meg a takarót. A hangja olyan kedves volt, amilyennek csak ritkán hallottam „idegenekkel”. Tényleg segíteni akart…

- Edward? – hallottam meg a nevem. Rose egy kissé arrébb állt, én pedig hogy ne kelljen Isabella szemébe néznem és látnom a megvetését és a vádat, inkább lehajtottam a fejem és a padlót bámultam.

- Itt vagyok – feleltem halkan, nehogy megijesszem, de így is zihálni kezdett és a szívverése is felgyorsult. Sejtettem, hogy a történtek után félelmet váltok majd ki belőle, de elképzelni sem tudtam, hogy ez mennyire fájni fog.

Az, hogy arra a mocsokra emlékeztetem, rosszabb volt, mintha magam miatt gyűlölt volna. Abba már legalább beletörődtem, hogy a vámpírlét miatt nem vagyok elég jó Isabellának, de a tudat, hogy valahányszor rám pillant élete egyik legborzalmasabb élményét juttatom eszébe, elviselhetetlenül gyötrő volt.

Nem akartam, hogy miattam szenvedjen, hogy a látványomtól is halálra rémüljön, de nem tehettem ellene. Egy vámpír voltam, aki akarta őt. Akárcsak az a másik, még ha nem is olyan brutálisan és kegyetlenül.

- Hol az öcsém? – Isabella hangja elvékonyodott a pániktól. Rosalie azonnal az ajtóhoz sietett és Esmét szólította.

Ahogy Isabella magához ölelte a testvérét és sírni kezdett, elszorult a torkom. Bármit megtettem volna, hogy eltöröljem a rossz emlékeit és boldognak láthassam. Akár a létemet is odaadtam volna érte, és mosolyogva mentem volna a Pokolba.

- Hadd beszéljek vele – hadarta Rose halkan és az ajtó felé intett a fejével. Alice és Emmett azonnal elindultak kifelé, nekem viszont nehezemre esett elszakítanom a pillantásomat az ágyról.

Még mindig rettegéssel töltött el, hogy egy hajszálon múlt csak, hogy Isabellát viszontláthattam. Ha a farkasok későn érkeznek vagy ha Jasper téved, akkor örökre eltűnt volna a pír az arcáról, nem játszott volna gyönyörű melódiát a szíve és a halk lélegzés nem adott volna édes aláfestést hozzá.

Szükségem volt a látványára, mégis felálltam, és magára hagytam őt a testvéremmel, hogy legalább az ő lelke megnyugodhasson egy kicsit a beszélgetésük által, de a csukott ajtó elől már nem voltam képes elmozdulni.

A tenyeremet és a homlokomat a fának támasztottam, mintha így megmaradhatna valamiféle kapocs, ami összeköt engem az ágyban fekvő lánnyal, akit tiszta szívből szeretek.

Édes kötelék - Leah története - 8. fejezet

8. fejezet

- És milyen? – törte meg a csendet Emma hangja. Kihoztam megint a partra, hogy megtaníthassam neki a mellúszást, de pár órányi gyakorlás után elfáradt. Most a homokban feküdtünk – Emma élvezte a langyos szellő simogatását, én pedig az ő közelségét.

- Mi milyen? – fordultam felé teljes testtel és felkönyökölve megtámasztottam a fejemet.

- Farkasnak lenni. Fáj, mikor…? Tudod… Átalakulsz – nézett végig rajtam. Valószínűleg nehéz volt belátnia, hogyan képes a testem ilyen változásokra. Néha én is hihetetlennek találtam.

- Az első pár alkalom furcsa volt. Nem fájt, csak nem volt túl kellemes. De mostanra már teljesen természetes az egész – mosolyogtam rá.

- És… lelkileg? Nem lehet könnyű egy ilyen titkot cipelni. – Emma vonásai aggodalmasnak tűntek. Nem akartam, hogy féltsen engem, mégis jól esett, hogy foglalkozik azzal, jól vagyok-e.

- Tényleg nem könnyű – sóhajtottam fel. Leginkább az zavart, hogy fogalmam sem volt róla, a farkasság vette el tőlem az anyaság lehetőségét vagy éppen azért lehettem farkas, mert meddővé váltam már emberként. Emiatt a bizonytalanság miatt nem voltam képes teljesen elfogadni azt, aki voltam. – De mindenkinek azokkal a kártyalapokkal kell játszania, amiket osztottak neki. Ez van.

- Kérdezhetek még valamit? – harapta be Emma az alsó ajkát. Annyira aranyos volt így, hogy csak pár pillanatnyi késéssel voltam képes bólintani.

- Sammel mi a helyzet? – A kérdéstől meglepetten szaladt össze a szemöldököm.

- Sammel? Ezt meg, hogy érted?

- Hát… Észrevettem, hogy sokszor figyel téged. Olyan aggódóan. Mintha fontos lennél neki… - ült fel Emma, és zavartan törölgetni kezdte a karjáról a homokszemeket. Meghökkenve fürkésztem az arcát – lehetséges, hogy féltékeny?

- Sammel ez elég bonyolult – ismertem be. Átkarolta a térdeit és mélyet sóhajtott. – Mi együtt jártunk. Igazából… több volt ez, mint járás. Azt hittem, ő lesz a férjem és a gyerekeim apja.

- Értem – jött a halk motyogás válaszként.

- Aztán Sam bevésődött Emilybe, én pedig teljesen összeomlottam. Elvesztettem mindent, amire valaha vágytam. A jövőképem összeomlott. Évekig nem voltam képes kilábalni ebből az érzelmi zűrzavarból és mikor farkas lettem, ez csak még rosszabb lett – meséltem könnyed hangon. Emlékeztem még, milyen szörnyen éreztem magam akkoriban, mégis olyan volt, mintha egy másik személlyel történt volna az egész.

- És még mindig szereted őt? – fordult felém hirtelen Emma.

- Szeretni? – gondolkoztam el. – Persze, szeretem őt, de ez már más.

- Miben más? – Emma tördelni kezdte az ujjait, nekem pedig kezdett olyan érzésem lenni, hogy nem tévedtem. Tényleg féltékeny. A felismeréstől majdnem felnevettem. Hogy is érdekelhetne Sam vagy bárki más azok után, hogy megismertem őt. Hiszen ő az egyetlen, aki után vágyakozom, aki miatt reggelente felkelek, aki miatt lélegzem.

- Sammel összeköt a múlt. A barátom. Fontos nekem, ahogyan én is neki. De…

- De? – fordult felém hunyorogva a szemébe sütő naptól. Felemeltem a kezem és a tenyeremmel megvédtem őt a vakító sugaraktól.

- De amióta megláttalak, azóta a Sam iránti érzéseim barátiak, testvériek lettek.

- Miért? – jött az újabb kérdés. Félredöntött fejjel figyeltem őt. Vajon azt akarja, hogy kimondjam? Felkészült már rá? Érezni biztosan érzi. Lehetetlenség, hogy ne érezné, hiszen a homlokomra van írva, hogyan tekintek rá.

- Tudod jól, hogy miért… - nyúltam ki a keze felé. Ahogy hozzáértem, éreztem, hogy megremeg.

- Hallani szeretném – sütötte le a szemét, miközben halovány pír ült ki az arcára.

- Biztos vagy benne? – bizonytalanodtam el. Sejteni és tudni valamit két különböző dolog volt, és féltem, hogy ha az érzéseimet szavakba öntöm, az mindent el fog rontani.

- Nem – rázott aprót a fején. – Nem tudom, milyen lesz hallani… De úgy érzem, hogy hallanom kell – nézett fel rám zavartan. Mély levegőt vettem, hogy összeszedjem a bátorságomat, aztán közelebb húzódtam hozzá.

- Amikor megláttalak téged, a bennem lévő farkas kiválasztott a társamul. Tőled függ, hogy barátként, testvérként vagy másképp fogadod-e el a közeledésemet, de… Amit én érzek, az egyáltalán nem baráti vagy testvéri. Mikor a közelemben vagy, a szívem hevesebben kezd verni, alig bírok lélegezni és úgy érzem, mintha a sejtjeim elektromossággal lennének feltöltve – hadartam el gyorsan az érzéseimet, miközben éreztem, hogy az arcom a szokásosnál is forróbbá válik. Még sosem volt ilyesmiben részem. Sosem kellett nekem szerelmet vallanom.

- És ez mit jelent? – motyogta halkan a kérdést Emma.

- Azt jelenti, hogy… szerelmes vagyok beléd – mondtam ki, miközben figyeltem a reakcióit. A teste aprót rándult a szóra, mintha a sejtés ellenére váratlanul érte volna a kijelentésem. Mélyet sóhajtott, de nem válaszolt. A gyomromban táncolni kezdtek a pillangók, a torkom pedig összeszorult az idegességtől. – Tudom, hogy ez neked még új, alig ismersz, és téged egy furcsa megérzésen kívül semmi sem köt hozzám. Nem akarok semmit sem rád erőszakolni. Ha te nem érzel ilyesmit irántam, örömmel leszek a barátod. Engem az is boldoggá tenne, és…

- Csst… - Emma kihúzta a kezét az enyémből és mutatóujját a számra helyezte. A kék tekintet az enyémbe kapcsolódott, és az idő mintha megállt volna…

Csak néztünk egymásra mozdulatlanul, miközben a légzésünk egyre kapkodóbbá vált. A női ujj alatt a szám bizseregni kezdett, a torkomat pedig lángok emésztették. Szomjaztam. Őt szomjaztam. A csókját. Mégsem mertem megmozdulni, hogy eloltsam ezt az égő vágyakozást. Féltem, hogy a legapróbb mozdulattól összetörik minden, ami most olyan igazinak és elérhetőnek tűnt.

- Állj meg, kis boszorkányom! – Quil hangjától mindketten összerezzentünk, és Emma azonnal hátrébb húzódott tőlem. Csalódottan figyeltem, ahogy először Claire, majd Quil is felbukkan a sziklák mögül végleg romba döntve a pillanatot. – Sziasztok, hát ti? – állt meg mellettünk farkastársam. Az alakja hatalmas árnyékot vetett ránk.

- Leah-val csak… gyakoroltuk az úszást – felelte Emma zavartan. Reméltem, hogy Quil észbe kap majd, fogja a kis boszorkányát és magunkra hagy, de mintha észre sem vette volna, hogy zavar. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ennyire vak vagy csak direkt szemétkedik velem, de mivel nem vigyorgott rám, amint Emma elfordult, ezért az elsőre tippeltem.

- Akkor bejöttök velünk? Megígértem Claire-nek, hogy ha ma megeszi a brokkolit, kihozom pancsolni – pislantott a kislány felé, aki kicsit arrébb éppen egy érdekes formájú követ nézegetett.

- Van kedved? – érdeklődtem Emmától.

- Nekem mára elég volt, de ha te szeretnél, menj nyugodtan – mosolygott rám, de csak pár másodpercig ajándékozott meg a pillantásával. Tétovázva néztem hol a víz felé, hol vissza Emmára. Azt szeretné, hogy magára hagyjam és átgondolhassa, amit mondtam? Vagy pont azt várja, hogy mellette maradjak bizonyítva, hogy ő számomra a legfontosabb.

- Akarod, hogy maradjak? – böktem ki végül a kérdést. Emma összehúzta kissé a szemöldökét.

- Azt szeretném, ha azt tennéd, amihez kedved van.

- Na jó, amíg eldöntitek, lemegyek Claire után – unta meg a várakozást Quil, aztán elrohant mellettünk. Még éppen időben, mert Claire be akart lógni titokban a vízbe kíséret nélkül.

- Én veled szeretnél lenni. Mindig veled akarok lenni – vallottam be.

- Az baj – sóhajtott fel Emma. Riadtan kaptam fel a fejem.

- Baj?

- Már csak tizenegy nap, és el kell mennem – állt fel a homokból, és leporolta magát.

- De, azt mondtad, hogy még meggyőzhetlek… - pattantam fel. A gyomrom öklömnyire szorult össze, és idegesített a távolból hozzánk szálló gyermeki kacagás gondtalansága.

- Igen… Meg is… Csak… - Emma feszült arccal fordult arrafele, amerre a la push-i házak álltak, én pedig bármit megadtam volna, hogy tudjam, mi jár a fejében. Az ötlettől, ami eszembe jutott, elöntött a szégyenérzet. Nem, azt nem szabad. Nem lehet. Emma érdekei előbbre valóak, mint a saját vágyaim. Márpedig az, hogy befurakodnak a legtitkosabb gondolataiba egyáltalán nem lehetett Emma érdeke. Önkéntelenül megráztam a fejét, mintha csak a gondolatot akarnám eltűntetni belőle.

- Csak? – vártam a választ, miközben a körmöm a tenyerembe vésődött.

- Semmi… Visszamegyek, kezdek fázni – borzongott meg. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, hogy melegben tudhassam, de abból, ahogy védekezően maga köré fonta a karjait úgy véltem, nem igazán örülne most ennek a gesztusnak.

- Rendben, menjünk – bólintottam.

- Ne, te maradj nyugodtan. Menj úszni – biccentett Quilék felé.

- Ha ezt akarod… - feleltem halk hangon, de nem tudtam megmozdulni. Mintha a tagjaimat betonba öntötték volna. Emma egy pillanatig még nézett rám, aztán elindult vissza a házakhoz.

A francba! Miért is kellett elmondanom, mit érzek? Miért kérte tőlem, hogy tegyem meg? – túrtam a hajamba. Ahelyett, hogy bementem volna a vízbe, dühösen sétáltam fel-alá a homokban. Biztosan megijesztették az érzéseim. Nem csoda, hiszen alig ismer. Arról már ne is beszéljünk, hogy nő vagyok és csak úgy mellesleg alakváltó farkas. Mi másról is álmodhat egy fiatal lány? – nevettem fel elkeseredve.

Egy óra alatt eljutottam a teljes kiborulásig, csak így történhetett meg, hogy mire észbe kaptam, már nem a parton voltam, hanem az erdőben. Fogalmam sem volt, hogy kerültem oda, ahogyan nem emlékeztem arra sem, hogy elköszöntem-e Quiltől és Claire-től vagy csak úgy leléptem szó nélkül.

Le kellett nyugodnom, így nem mehettem haza. Megálltam, lehunytam a szemem, és vettem pár mély levegőt. Az édeskés bűztől elfintorodtam, de mivel ismerős volt, nem változtam át. Máskor biztos, hogy azonnal hátat fordítottam volna, és elhúztam volna jó messzire a csíkot – na persze, nem félelemből, hanem hogy ne kelljen a vámpírbűzt szaglásznom -, de most egyhelyben maradtam és megvártam, hogy Edward és Alice Cullen odaérjenek hozzám.

Hallottam, hogy ők sem kerülnek ki, Edward valószínűleg kiolvasta a fejemből, hogy rájuk várok. Ahogyan azt is, hogy mi az okom erre a furcsa tettre.

Mikor felbukkantak a fák között, egyszerűen csak megálltak előttem, és várták, hogy megszólaljak. Bosszankodva fújtattam egyet, mert semmi kedvem nem volt hangosan is kimondani a kérésemet. Egyfelől utáltam, hogy pont a vérszívóktól kell szívességet kérnem, másfelől nem voltam biztos még mindig benne, hogy helyes-e, amit teszek. Próbáltam meggyőzni magam, hogy ez Emma érdeke is, és úgysem tudja meg soha, mégis harcolnom kellett a feltámadó bűntudatommal.

Úgy egy perc után adtam fel a néma szoborjátékot. Dühösen ökölbe szorultak a kezeim, és grimaszba torzult az arcom. Akkor sem adom meg nekik azt az örömet, hogy hangosan kimondjam.

- Megteszed vagy sem? – kérdeztem egyszerűen Edward Cullenra nézve.