2010. április 11., vasárnap

A múlt árnyai - Edward szemszög - 5. fejezet

5. BŰNTUDAT




- JÓL VAGY? – A rémület a testemnél is jegesebb hullámmal rohant végig rajtam. Hogy lehettem ennyire ostoba, felelőtlen, idióta? Darabokra törhettem volna minden csontját, a koponyáját… De lehet még belső vérzése vagy agyrázkódása. Istenem, segíts, csak ezt ne… Ne hagyd, hogy baja essen Neki!

- Au! - A halk jajongó nyögéstől kissé megkönnyebbültem – legalább magánál van, ez jó jel. Elviszem apámhoz, és ő segít majd… - Bella, mondj valamit… - könyörögtem. Újra hallanom kellett a hangját, hogy elhiggyem, tényleg nem halt meg a karjaim között.

- Azt hiszem, egyben vagyok – jött a válasz, mire megnyugodva kieresztettem a tüdőmben tartott levegőt. Kellett pár tizednyi másodperc, mire felfogtam, hogy a hang, amit annyira vágytam hallani, kicsit más volt, mint az emlékeimben. Meglepetten mértem végig az alattam fekvő lányt, mintha most látnám őt először létezésem során. A teste olyan forró volt, - égette a halott bőrömet -, arca kipirult láttatva az apró erecskéket, amelyek az édes, vöröslő nedűt szállították, szemei pedig még mindig csillogtak a könnyektől. Illata őrjítően hatolt az orromba beindítva bennem mindent, amit csak egy démon és egy férfi ösztönösen érezhet egy női test ilyesfajta közelségétől.

Zavartan ráztam meg a fejemet, hogy ezek a szörnyű gondolatok kitisztuljanak az elmémből, és úgy pattantam talpra, mintha Isabella tényleg lángokban állt volna, és képes lett volna felemészteni engem.

- Mi a fenéért vetetted rám magad? – A dühös hang csak még inkább erősítette a lelkiismeret-furdalásomat. Először majdnem megöltem őt, aztán pedig jöttek ezek az undorító és megbocsáthatatlan érzések. A bennem lévő vámpírt még megértettem – őt az ösztönei vezették, mint egy állatot -, de a testem reakciója szégyenkezéssel és rémülettel töltött el. Miféle lény képes ilyesmit érezni egy ismeretlen gyerek iránt, aki perverz módon ennyire hasonlít arra a tiszta és ártatlan lényre, akit minden halott porcikájával szeret…

- Sajnálom – kértem bocsánatot tőle, de képtelen voltam ránézni. Mély levegőt véve igyekeztem kordában tartani az érzéseimet, miközben győzködtem magam, hogy ez csak valami pillanatnyi elmezavar lehet. Egy botlás, semmi több. Bárkivel előfordulhat, nem igaz? Hiszen, nem mindig tudunk uralkodni a testünk felett. Ahogyan az emberek sem tudják irányítani például, hogy mikor dobbanjon a szívük. – Majdnem átlépted a határt… - próbáltam megmagyarázni a történteket. Igen, csak ennyi történt. Meg akartam védeni őt az ígéretemhez hűen, de nem voltam felkészülve egy test közelségére. Ha felkészülten, átgondoltan ért volna a helyzet, akkor ez nem történhetett volna meg.

- Milyen határt? – A szemem sarkából láttam, hogy körbepislog, mintha csak valami jelzőtáblát keresne, amely figyelmezteti, „Eddig gyere, ne tovább!”.

- Ez… hosszú – néztem fel rá végül. Tudnom kellett, hogy tényleg képes vagyok-e uralni magam tudatosan. A tekintetem végigsiklott rajta, megvizsgálva minden egyes porcikáját. Nem is volt már olyan kislány, mint amilyennek hittem – talán, ez volt az oka, hogy a testem önkéntelen reakciót mutatott felé. Még mindig éreztem, hogy hatással van rám, de már kevésbé, mint mikor alattam feküdt. – Vissza kéne mennünk, mert még betegebb leszel – tanácsoltam, mikor rádöbbentem, hogy az a vékony pizsama, ami rajta van, és a lábán lévő papucs, valószínűleg, egyáltalán nem védi az erdő hűvösétől. Lassan bólintott egyet, aztán elindult pont az ellenkező irányba, mint amerre a házunk volt. Az arcomra futó önkéntelen mosolyt erővel szüntettem meg.

Újabb próbát akartam tenni. Vajon, ha megérintem őt, akkor képes leszek elnyomni a testem késztetését? Hirtelen léptem mögé, de a kezem óvatosan helyeztem a vállára. A testmelege átütött a vékony pizsamán megbizsergetve az ujjaim hegyét. Ahogy felnézett rám, a tekintete elhomályosult, és a légzése kihagyott, pont mint az Övé, mikor ilyen közel voltam hozzá. Az nem lehet, hogy ugyanazt érzi, mint Ő! A gondolat egyszerre töltött el rettegéssel és valami furcsa melegséggel. Mintha egy másik mogyoróbarna szempár pillantását kaptam volna vissza másodpercekre. Közelebb hajoltam hozzá elveszve az emlékekben egy másodpercre, aztán képzeletben pofon vágtam magam. Isabella nem Ő! Nem gondolhatok úgy rá, mint egy pótlékra.

- A ház arra van – mutattam a megfelelő irányba, miközben igyekeztem eltitkolni a dühöt, amit saját magam iránt éreztem. Isabella egy másodpercig zavarodottan nézett a megadott irányba, aztán elindultunk.

Az emberi hang hiánya bántotta a fülemet. Mintha a szél zúgása, az avar zörgése a lábaink alatt mind a bűneimről suttogott volna. Ha Isabella nem lett volna halálos veszélyben, fogtam volna magam, és azonnal elmentem volna a közeléből. Csak egy hajszállal voltam jobb, mint az a szörnyeteg, aki üldözte őt. Amint eltűntettem a föld színéről azt a vámpírt, azonnal nekem is el kell tűnnöm – határoztam el. Csak addig kell visszafognom az ösztöneimet. Ami nem fog menni, ha az a kis pizsama ilyen tökéletesen áll Isabellán – döbbentem rá undorodva magamtól.

Lecsúsztattam a saját kabátomat a vállamról, aztán gyorsan a női vállakra terítettem. Isabella hálás mosolya és ahogy összehúzta magán a ruhadarabot, csak még inkább rádöbbentett, mennyire förtelmes és visszataszító is vagyok. A vágyaim miatt megfeledkeztem az úriemberségemről, és bár Isabella valószínűleg azt hitte, hogy azért adtam neki a kabátomat, hogy ne fázzon meg, én tudtam az igazságot. Hirtelen sajnálni kezdtem, hogy ez a vékony, hűvös kabát volt csak rajtam, amivel valószínűleg, egy cseppet sem segítettem Isabella normális testhőjének fenntartásában.

- Hogy érzed magad? – szólaltam meg végül, mert muszáj volt elterelnem a figyelmemet az előbb történtekről.

- Megvagyok – kaptam egy vállrántást válaszként, mintha teljesen hidegen hagyná az egész, de az arca kipirult és a tartása feszült lett. Egyetlen okot tudtam csak elképzelni, ami miatt idegeskedhet, és azonnal meg akartam nyugtatni.

- Nem fognak szekálni – céloztam a családomra, de mintha nem értette volna, hogy mire is gondolok.

- Tessék? – nézett rám értetlenül.

- Hogy elmondd, amit nem akarsz – magyaráztam meg neki. – Na jó, Alice lehet, hogy megpróbálja belőled kiszedni… - nevettem fel tettetve a vidámságot, csak hogy oldjam a körülöttünk lévő feszültséget, de a próbálkozásom nem sült el túl jól. Isabella szívverése abnormálisra gyorsult. Talán, Alice kíváncsiskodása ijesztette meg ennyire? Ha igen, le kell állítanom őt, mielőtt még lerohanhatná Isabellát a kérdéseivel. – Nem kell elmondanod, amíg nem állsz rá készen – mondtam komolyan Isabellának, hogy tudja, nem fogjuk ismét felzaklatni.

Fogalmam sem volt, mit titkolhat, de abban biztos voltam, hogy a szülei halálához neki semmi köze. Szerettem volna, ha megnyílik, és elmondja, hogy segíthessünk, de nem akartam még egyszer olyan állapotban látni, mint ma este. Már a tekintetéből éreztem, hogy mennyire szenved, de ha ez nem lett volna elég bizonyíték, ott volt Jasper, akinek a gondolatai idáig üvöltöttek felém. Még sosem hallottam őt ennyire kiborulni – harcosként elég sok mindent át kellett már élnie -, de most teljesen a padlón volt. Félelem, fájdalom, magány, lelkiismeret-furdalás, és mindez olyan erővel, hogy legszívesebben üvöltött volna. Nem értettem, ez a törékeny lány hogyan képes elviselni mindezt, ha egy erős vámpírnak ilyen nehéz.

- Nem én voltam – hangzott fel a hátam mögül. Hirtelen torpantam meg – eddig fel sem fogtam, hogy túl gyorsan megyek, és Isabellának nehéz lehet lépést tartania velem.

- Tudom. És a többiek is tudják – biztosítottam róla.

- Nem úgy tűnt – szomorodott el a barna szempár, én pedig azonnal szükségét éreztem annak, hogy magyarázatot adjak neki. Éppen eléget szenvedett az utóbbi időben, semmi szükség nem volt rá, hogy még azon is rágja magát, mit gondolhatunk róla. Főleg, hogy egyikőnk sem hitte el, amit azok a rendőrök mondtak. Még Rosalie sem, annak ellenére, ahogyan viselkedett.

- Zavarja őket, hogy titkolózol. És Jasper érzi a lelkiismeret-furdalásodat. Nem értik, hogy miért nem mondasz el mindent. De nem hiszik azt, hogy képes lennél… - hagytam félbe a mondandómat. Nem akartam felzaklatni őt azzal, hogy kimondom, mi történt a szüleivel. Gyorsan elindultam ismét, hátha elfelejti a kicsúszott félmondatot.

- Sajnálom – motyogta, aztán utánam sietett. Ismét jött az őrjítő csend, de most nem törtem meg. Próbáltam Isabella szívverésére és légzésére koncentrálni, hogy legalább nagyjából tudjam, hogyan is érzi magát. Reméltem, hogy már megnyugodott, mert az életjelei teljesen normálisak voltak.

Ahogy beléptünk a házba, a családom izgatott gondolatai úgy zsongtak a fejemben, mint egy darázsfészek. A szüleim és Alice aggódtak Isabella miatt és lelkiismeret-furdalásuk volt, amiért a látszólagos kétkedésükkel szenvedést okoztak neki. Emmett bár nem vette ennyire a lelkére a történteket, azért megnyugodott, hogy Isabella kitörése elcsitult, és úgy tűnt, jobban érzi magát. Még Rose is aggódott egy cseppet, de mikor rájött, hogy figyelem őt, azonnal elnyomta magában az érzést, és a kisbabára kezdett koncentrálni a karjaiban.

Csak fél füllel hallgattam a beszélgetést, ami főleg Alice és Isabella között folyt, mert még mindig az erdőben történteken járt az eszem. Mostanra teljesen lenyugodott a testem, és csak egy káprázatnak tűnt a korábbi reakciója. Talán, tényleg csak az volt… Meg sem történt. Vagy ha mégis, akkor véletlen volt. Bár nem voltam élő, férfi voltam. Nekem is voltak vágyaim, és működött a testem ilyen módon, annak ellenére, hogy nem volt kivel átélnem a testi szerelmet. Lehet, hogy csak a véletlennek köszönhető, hogy pont akkor történt velem ez, amikor Isabellára zuhantam. Történhetett volna az iskolában, a szobámban vagy bárhol máshol is… Egyszerű testi reakció, aminek nem volt oka.

Egy hangos tüsszentés zökkentett ki a gondolataimból, aztán Emmett brummogó nevetése hangzott fel. Aggódva néztem végig Isabellán. Tényleg túl vékony és hideg volt a kabátom. Ha megint megfázott, az csak az én hibám lesz!

- Jobb, ha most visszamész az ágyba – szólalt meg Alice, majd megragadta Isabella karját, és elhúzta mellőlem az emelet felé. Aprót rezdültem, hogy tiltakozzak, de a mozdulatból végül semmi sem lett. Igazából, azt sem tudtam, miért akarnám visszatartani őket.

- Jól vagy, fiam? – lépett közelebb hozzám Carlisle.

- Persze – néztem rá értetlenül. Miért lenne bármi bajom? Nem engem vádoltak gyilkossággal, nem én rohantam át sírva a sötét erdőn, és nem engem döntött le a talpamról egy idióta.

- Ha beszélgetni szeretnél… odafent leszek – mutatott a lépcsők felé, mintha amúgy nem találtam volna meg őt, ha akartam volna. Összezavarodva figyeltem, ahogy felsuhan az emeletre, és a többiek is elindulnak a saját dolgukra. Jó negyed óráig csak álldogáltam egyhelyben hallgatva, ahogyan a fenti fürdőszobában csobogni kezd a víz, aztán visszavonultam a napokban már jól megszokott helyemre.

Már a faágamon ücsörögtem vagy öt perce, mikor Isabella belépett egy új pizsamát viselve. Kék színe volt, ami tökéletesen kiemelte a bőre fehérségét, a szeme barnaságát és az arca pirosságát. Ebben is hasonlítottak…

Mélyet sóhajtva figyeltem, ahogyan az apró, nőies kezek felhajtják a takarót, aztán Isabella bemászik alá. Amint elhelyezkedett, kinyúlt az ágy szélén heverő kabátom felé, magához húzta, és az arcát belefúrta az anyagba, mintha be akarná lélegezni az illatomat. Reszkető kézzel szorítottam meg a faágat, ami reccsent egyet. Miért öleli magához azt a hideg kabátot? Miért alszik vele? Miért akarja érezni az illatát? Vajon kellemesnek érzi? Ezernyi kérdés futott át idegesítően az agyamon, miközben tudtam, hogy soha nem fogok választ kapni rájuk. Újra azt kívántam, bárcsak a fejébe láthatnék. Bár ne örökölte volna Tőle ezt a csendes elmét…

Hallottam Isabella légzésén és szívdobogásán, hogy amint lehunyta a szemeit, azonnal mély álomba zuhant, biztosan nagyon kimerítette a testi és lelki megterhelés és a betegsége, így próbáltam én is kikapcsolni egy kicsit. Nem akartam gondolkozni, bár elég nehéz volt leállítani a fejemben zajló zúgó pörgést, amely szinte elszédített.

A földön kiszúrtam egy kis hangyát, aki lelkesen próbált elcipelni a hátán egy morzsadarabot, amit isten tudja, honnan szerzett itt az erdő közepén, ahol összesen egy valaki eszik olyan emberi ételt, mint a kenyér. Küszködve lökdöste fel a hátára újra és újra az ételdarabkát, mígnem végül sikerült megtartani a testsúlyánál vagy ötvenszer nehezebb terhet, aztán gyors, de kissé ingadozó léptekkel indult el arra felé, amerre a boly és a családja többi tagja volt. Éppen eljutott az egyik pár méterre lévő fáig, mikor nyöszörgő hang ütötte meg a fülemet.

Azonnal az ablak felé kaptam a fejemet, és bár nem láttam rá Isabella arcára, biztos voltam benne, hogy rosszat álmodik. Ujjai elfehéredve szorították a kabátomat, a teste meg-megrándult, és halk zokogó hangot hallatott.

Gondolkodás nélkül leugrottam az ágról, és berohantam a házba. Az emeleti folyosón leelőztem Alice-t és Jaspert, akik szintén Isabellához igyekeztek ugyanazon okból, mint én, majd fél pillanat múlva már az ágya szélén ültem. Ha a szívem még élő lett volna, megszakadt volna attól az elgyötört arckifejezéstől, amely Isabella vonásait eltorzította alvás közben.

- Ébredj! Ébresztő! – ragadtam meg a vállait finoman, és megráztam a reszkető testet. A sikoltó hang élesen hatolt a fülembe, fájdalmat okozva ezzel a mellkasomban. Isabella felült az ágyban, és azonnal a karjaimba vetette magát. Elakadó lélegzettel feszült meg minden porcikám a közelségétől, de próbáltam nem törődni a belőle áradó hővel, amely teljesen átmelegített. Nem foglalkozhattam a saját szenvedéseimmel, az ráért. Most csak és kizárólag az számított, hogy Isabella megnyugodjon.

Óvatosan magamhoz öleltem őt, és ringatni kezdtem, miközben suttogva megígértem neki, hogy vigyázok rá és nem lesz semmi baj. A reszketése csak lassan hagyott alább, és sokáig éreztem a könnycseppek nedvességét az ingembe ivódni, de végül a pulzusa lassabb lett és a légzése is visszaállt normálisra. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy eltoljam magamtól. Valahogy annyira kellemes és kényelmes volt őt ölelni, mintha már több ezerszer megtettem volna korábban. Összezavarodva pislogtam magam elé, és fogalmam sem volt, mit is mondhatnék, de szerencsére, Alice megelőzött.

- Jól vagy? – tette fel a legegyértelműbb kérdést, aminek nekem is eszembe kellett volna jutnia. Jasper ugyanolyan szótlan volt, mint én, de neki legalább értelmes oka volt rá. Az elméjében szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok pörögtek.

Olyan… Olyan volt, mintha Alice-t elvesztettem volna örökre. Mintha teljesen egyedül maradtam volna a világon. Annyira… ijesztő volt – torzult el az arca a fájdalomtól, mikor egy másodpercre felé pislantottam.

- Rosszat álmodtam. Sajnálom – szólalt meg Isabella halovány hangon, mire a figyelmem ismét rá irányult. - Te jól vagy? – kérdezte Jaspertől. Hitetlenkedve figyeltem a vonásait – hogy lehet egy egyszerű emberi lény ennyire önzetlen? – Nyugodtan visszamehettek alud… vagyis… csinálni, amit eddig csináltatok – pirult el zavarodottan, miután Jasper egy bólintással válaszolt a kérdésére.

- Menjetek csak, majd én vigyázok rá! – ajánlottam fel, bár magam sem értettem, miért tettem. Minél hamarabb el kellett volna mennem Isabella közeléből. Ez lett volna a helyes lépést. Veszélyes voltam rá, mégsem tudtam volna egyedül hagyni ilyen állapotban.

- Biztos, hogy ne maradjak én? – Alice fürkésző tekintete, mintha a vesémbe látott volna.

- Te csak vigyázz Jasperre – bólintottam gyorsan, aztán Isabella felé fordultam.

Ezt később meg kell magyaráznod… - gondolta a húgom, aztán eltűntek Jasperrel együtt egyedül hagyva minket Isabellával. Amint kettesben maradtunk, máris átkoztam magam az őrültségemért.

- Kérsz egy pohár vizet? – kérdeztem gyorsan. Muszáj volt, ha csak pár pillanatra is, de egyedül maradnom egy kicsit, hogy kitisztítsam a fejemet. Isabella még mindig túl közel ült hozzám, és a tusfürdője barack illatú kipárolgása a saját illatával keveredve kínzó elegyet hozott létre.

- Nem akarok egyedül maradni – suttogta maga elé. Olyan elhagyatottnak tűnt, hogy képtelen voltam hosszabb időre magára hagyni. Bíztatóan rámosolyogtam, aztán felpattantam, lerohantam a konyhába, kikaptam egy poharat a fali konyhaszekrényből, megtöltöttem vízzel – gyorsan az arcomba is fröcsköltem egy keveset, aztán az ingujjamba töröltem a nedvességet -, majd visszarohantam a szobába, és az ágyra ültem – kissé távolabb Isabellától, mint az előbb. Mindezt kevesebb, mint egy másodperc alatt.

- Hű! – Isabellán látható volt az elképedés, amit a gyorsaságom látványa okozott. Mire rájöttem volna, mit teszek, hatalmas vigyor ült ki az arcomra. Tetszett, hogy ennyire meg tudom lepni őt. – Köszönöm – vette át a kezemből a poharat, aztán az ajkaihoz emelte, és belekortyolt. Halkan felszusszantott az élvezettől, mire gyorsan végigpörgettem az agyamban, mivel tudnám elterelni a figyelmemet. Végül ismét a kérdezés mellett döntöttem.

- Elmeséled? A rémálmodat… - magyaráztam az értetlen pillantást látva. Isabella arca megrándult, aztán megrázta a fejét. Pár pillanatig még vártam, hátha meggondolja magát, aztán újra próbálkoztam. – Pedig lehet, hogy megkönnyebbülnél tőle… - Egy újabb fejrázást követően, felsóhajtottam. – Hát jó!

Az ismét beálló kínos csendtől úgy éreztem, tényleg megőrülök. Isabella kortyolása felerősödött a fülemben. Minden egyes csepp útvonalát végigkövettem az ajkaitól kezdve, a nyelőcsövén át, egészen a gyomráig. Nem mertem felnézni, így az ágyat fixíroztam kitartóan, míg Isabella egy halk torokköszörülést nem hallatott.

- Mi volt az a határ dolog? – kérdezte, mikor felpillantottam rá.

- Ez egy hosszú történet – komorult el az arcom. Semmi kedvem nem volt azokról a korcsokról beszélni. Valahányszor rájuk gondoltam, eszembe jutott Jacob Black. A szemeim előtt lebegő rémkép arcán gúnyos mosoly ült, mintha csak azt üzente volna nekem: „Az enyém lett. Neked csak az emléke maradt.”. Csak hosszú évtizedek után tudtam meg, hogy összeházasodtak, ahogyan azt is, hogy Jacob farkas volt. Gyűlöltem őt azért, mert képes volt veszélybe sodorni a nőt, akit szerettem. Csak a szerencsének köszönhető, hogy nem esett baja egy forrófejű, fiatal farkas mellett. Jacobnak el kellett volna mennie a közeléből, amíg veszélyes Rá, de nem volt elég erős ehhez. Számára fontosabbak voltak a saját érzései, mint az Ő biztonsága – szorultak ökölbe a kezeim egy röpke pillanatra.

- Azt hiszem, ma éjszaka már úgysem fogok aludni… Szóval, ráérek – csúszott hátrébb Isabella az ágyon feljebb húzva magára a takarót, miközben a csücskét a kezei között szorongatta. Hát, legyen… - sóhajtottam fel. Csak azért kezdtem végül bele a mesébe, hogy eltereljem a figyelmét a rémálmáról.

- Hallottál már a quileute-okról? – kérdeztem, mire mintha valamiféle boldogság ült volna ki az arcára, amelynek nem igazán értettem az okát.

- Persze. A nagypapám törzse voltak – bólintott lelkesen.

- Mennyit mesélt neked róluk? – érdeklődtem. Nem akartam a nyakába zúdítani minden információt, amelyről még nem volt tudomása. Valószínűleg túl sokkoló lett volna neki ebben az állapotban megtudni, hogy mi is volt valójában a nagyapja…

- Egy keveset… Legfőképpen a rezervátumbeli emberekről mesélt történeteket. A dédnagypapámról, a barátairól. És elmondott néhány legendát. – Jól sejtettem, hogy semmit sem tud a származásáról…

- A nagypapád dédapja egyezséget kötött velünk – feleltem a kérdésére végül. Egy másodpercig csendben bámult maga elé, miközben az ajkai aprókat rezdültek, mintha magában beszélt volna, aztán eltátott szájjal nézett fel rám.

- Jó öregek vagytok… - nyögte ki. A döbbenet, ami átfutott az arcán megnevettetett, még mielőtt felfoghattam volna, mit csinálok.

- Az apám megígérte, hogy nem bántunk egy embert sem, cserébe a rézbőrűek megtartják a titkot arról, hogy kik is vagyunk. Ezen kívül, megegyeztünk abban, hogy nem lépünk a területükre – magyaráztam gyorsan, miközben ismét letöröltem az arcomról a vidámság jeleit.

- Szóval, a határ a területük határát jelöli? – értette meg Isabella.

- Pontosan. Ha átlépsz rajta, és megtámad… valaki… - A gondolattól a lélegzet a tüdőmben rekedt.

- Nem védhettél volna meg – próbálta meg befejezni a gondolatomat. Tévesen.

- Meg kellett volna szegnem az egyezséget – javítottam ki a szemeibe nézve. Azt akartam, hogy tudja, bármit megtennék a biztonsága érdekében. Akár még a farkasokkal is kirobbantanék egy háborút. Igaz, hogy a családomnak el kéne hagynia Forksot ebben az esetben, de inkább az, mint a tudat, hogy neki baja esett.

- Képes lettél volna… miattam…? – A légzése és a szívverése kihagyott egy ütemet, és az átható pillantásától hirtelen végigbizsergett minden egyes halott porcikám. – Miért? – suttogta elhaló hangon.

- Mert nem hagyhatom, hogy az Ő vére kihaljon – feleltem automatikusan a már sokszor átgondolt választ, miközben a rémület teljesen ledermesztett. A barna szempár olyan hatással volt rám, melyet eddig csak egyetlen másik tudott kiváltani belőlem. Éreztem a forró vágyakozást, és egy másodpercre tökéletesen elvesztem az örvénylő csokoládéban. Aztán mikor rájöttem, mi is történik velem ismét, szégyenkezve hajtottam le a fejemet.

Az ujjak finom érintése úgy hatott rám, mintha elektromosságot vezettek volna a testembe. Hirtelen minden izmom összerándult, és úgy éreztem, felrobbanok a feszültségtől. Gyorsan arrébb húzódtam, de ez sem segített lenyugodni.

- Most mennem kell… - ugrottam fel kínomban. Ha még egy másodpercet egy szobában kellett volna töltenem Isabellával, beleőrültem volna. Szó szerint. Gyorsan felkaptam a kabátomat az ágyról, aztán az ajtóhoz vágtattam, anélkül, hogy Isabellára néztem volna. – Beküldöm Esmét mindjárt – vetettem oda neki gyorsan. Hallottam a suttogó tiltakozását, de nem reagáltam rá. Gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót, és tétovázva nekidőltem. Fogalmam sem volt, hová is mehetnék vagy mit kéne most tennem…

A kabát, anélkül, hogy átgondoltam volna, az orromhoz emelkedett, én pedig mélyen beszívtam az illatot, amit átvett az utóbbi pár óra során. Beleborzongtam az érzésbe, amely egyszerre volt kellemes és rémisztő. Nem tagadhattam tovább, hogy mit vált ki belőlem Isabella fizikailag – a testem júdásként árult el engem.

Mire észbe kaphattam volna, már a dolgozószoba előtt álltam. Esme nyitott nekem ajtót, és szomorkás mosollyal mért végig.

- Megyek, megnézem Isabellát. Vigyázok rá! – simított végig az arcomon, aztán magamra hagyott apámmal. Tétován álltam meg az íróasztal előtt, és nem mertem felnézni Carlisle-ra, aki a foteljében ült.

- Beszélni szeretnél velem, fiam? – szólított meg végül hangosan pár percnyi csend után, de fogalmam sem volt, mit is mondhatnék neki. Mély levegőt vettem, hogy megpróbáljam összeszedni a gondolataimat.

- Én… Azt hiszem, bűnös dolgokat érzek – nyögtem ki végül szégyenkezve.

Ennyire rossz? Az ő vére is különleges a számodra? – kérdezte gondolatban, mire keserű nevetés hagyta el a torkomat.

- Bár a vérére vágynék, az sokkal könnyebb lenne. Képes vagyok megfegyelmezni a szörnyetegemet – pillantottam fel végül elkínzott arccal Carlisle-ra.

- Értem – bólintott az apám. Egyetlen gondolata sem volt vádló vagy felháborodott, inkább csak aggódott miattam. – Nem kell, hogy bűnösnek érezd magad. Azt hiszem, természetes, amit érzel. Isabella… a felszínre hozott benned dolgokat, és az, hogy érzéseid vannak felé, egyáltalán nem bűn – fejtette ki a véleményét, mire felhorkantottam. Teljesen félreértett.

- Nincsenek érzéseim felé! Miért nem értitek már meg végre? - túrtam a hajamba feldúltan. A testi vágy egyáltalán nem egyenlő azzal, amit Alice a fejébe vett, és amit a családom is hisz. – Én csak egyszerűen… A testem… Férfi vagyok, ő pedig nő… A francba! – káromkodtam el magam kínomban. Carlisle halk kuncogására megrökönyödve kaptam fel a fejemet. – Te most kiröhögsz? – döbbentem meg.

Nem, nem, dehogy is! – tiltakozott, miközben megpróbálta abbahagyni a nevetést, de a halvány mosolyt nem tudta eltűntetni az arcáról. Felkelt a foteljéből, és elém sétált. – Isabella tényleg nagyon szép. Szerintem, semmi rossz nincs abban, ha ezt észrevetted.

- De csak egy gyerek, és az Ő unokája! Ez beteges és… - halk morgás hagyta el a számat, hogy visszafojtsak egy újabb, az előzőnél sokkal rondább káromkodást megtartva úriemberi méltóságomat – már amennyire ebben a helyzetben lehetett…

- Amikor ember voltam, a nők már tizennégy évesen feleségek és anyák voltak. Persze, nem ez a normális… De Isabellát már régen nem lehet gyereknek nevezni. Nem csak a kora miatt, de amiken átment… - komorultak el Carlisle vonásai. Magában sajnálkozott amiatt, ami Isabellával történt a közelmúltban.

- De akkor is az Ő vére – suttogtam magam elé. – Nem tudom, mi történik velem… Teljesen össze vagyok zavarodva. Nem akarom ezt. Nem akarok vonzódni hozzá! – pillantottam fel könyörgően apámra, mintha ő ki tudná belőlem vágni egy szikével azokat a hibás agysejteket, amelyek ilyesfajta gondolatokat hoztak létre a fejemben.

Ezt nem irányíthatja senki. Még a mi fajtánk sem – dőlt neki az íróasztal szélének, és összefonta a karjait maga előtt.

- Te biztosan képes lennél rá…

- Tévedsz – rázta meg a fejét, majd elmosolyodott, mikor kétkedve néztem fel rá. – Emlékezz csak vissza, mi volt, amikor Esmét a családunkba hoztam… - hunyorgott rám. Akkoriban Esme eltökélten küzdött az ösztöneivel, hogy elnyerje Carlisle megbecsülését, és az első évben ez a harc le is kötötte őt teljesen. Eközben végig kellett hallgatnom önkéntelenül is Carlisle gyötrődő vágyakozását – nem akarta lerohanni addig szerelmét az érzéseivel és vágyaival, amíg az össze volt zavarodva.

- Az más volt… Te és Esme… Ti egymásnak vagytok teremtve – próbáltam megcáfolni apám érveit.

- Így van – bólintott, aztán kezével megütögette a vállamat, majd a kijárat felé terelt – lassan indulnia kellett a kórházba éjszakai műszakra. Jó volt megint hallani, ahogy nevetsz - csukta be előttem az ajtót egy idegesítően sejtelmes mosollyal az arcán.

23 megjegyzés:

  1. Fú, nagyon tetszett ez a rész is Edward szemszögéből!
    Annyira jellemző, hogy megrémül attól, hogy vonzódik Isabellához. És persze tagadja, hogy ez több lenne testi vonzódásnál... Kíváncsi vagyok, mikor döbben rá, hogy ez több annál.
    Tetszett a végén a beszélgetés Carlisle-lal, ez is egy olyan adalék, ami plusz az eredeti történethez.
    Kösönjük!

    VálaszTörlés
  2. Hello Spirit!

    Nekem lassan már Edward szemszöge jobban kezd tetszeni ,mint Isabelláé:D Annyira szórakoztató az egyik pillanatban,aztán meg hihetetlenül nyomasztó,akárcsak a mi Edwardunk érzelmei.
    Fura,h ilyen korán kezd vonzódni Isához,a másik szemszögből rá nem jöttem volna.Hiába,Ed tökéletes színész,persze csak egy bizonyos ideig képes rejtegetni a valódi érzéseit:)
    A hangyás leírás nagyon tetszett,nemtudom,h miért,de olyaaan jó volt:DSokkal jobb a kedvem,most,h Edward édesen gyötrődik.Gyakorlatilag mindenki sejti rajtuk kívül,h kezdenek vonzódni egymáshoz:D
    Carlisle megXD,ahogy kiröhögte:)Annyira tökéletesen fogalmaztad meg,h szinte láttam magam előtt a jelenetet és be kell vallanom,én is elnevettem magam Edward bosszankodásán:)
    Hogy érzed,melyik szemszög írását élvezed jobban?Melyik és miért a nehezebb?
    Várom a folytatást,remélem az is ilyen élvezetes lesz!:)

    Csók,Dena

    VálaszTörlés
  3. Naggyon jóóóóóóóóóóó! :D Imádom, ahogy Carlisle beszélget Edward-dal!
    Nekem a kabát átadásos jelenet tetszett a legjobban! :)
    doo-doo

    VálaszTörlés
  4. Sprit ez NAGYON KIRÁLY LETT!!!!<333
    kiderült hogy Edwardnak működik a f....XD
    nagyon várom a kövi részt:DDD
    mikor lesz már?igaz még csak most volt ezXD
    <33333 köszi:DD

    VálaszTörlés
  5. Szia!
    Örülünk az új résznek!
    Olyan magától értetődő benne minden ami történik. A szó jó értelmében persze, hogy
    abszolút hihető. Folyton az az érzésem, hogy hiszen ezt eddig is tudhattam volna, hogy a csudába nem jöttem rá magamtól? (Valószínűleg ugyanazért, amiért nem írok regényt.)
    Így aztán rád vagyok utalva, mint sokan mások is.
    Üdvözlettel
    Nagyanyó

    VálaszTörlés
  6. Azt hiszem ez egyre jobb és jobb lesz! Imádom Edwardot, de szerintem ezzel sokan vannak így!
    Olyan aranyos volt, mikor próbálta kimagyarázni magát a dologból....
    "Férfi vagyok, ő pedig nő… A francba!"
    Carlisle biztos tényleg nagyon örült, hogy ennyi év után hallotta Őt újra nevetni! Én is örültem volna!!!
    Isabella már itt is bele volt zúgva vagy itt még csak vonzódott hozzá???
    Mikor lesz már a következő? :DDD

    B.J.

    VálaszTörlés
  7. Jajdejóóó volt ez a rész!
    Már vártam h mikor jön rá h tetszik neki Isabella...:)
    Am nekem tök olyan mintha először olvasnám a történetet...

    "- Az más volt...Te és Esme...Ti egymásnak vagytok teremtve – próbáltam megcáfolni apám érveit.
    - Így van." Ezzel most Carlisle azt akarta mondani h Isabella meg Edward is?:)
    Húú de várom már a következőt! Meg a Jelen boldogságát is !!! Minden olyan izgii:)

    VálaszTörlés
  8. Imádom ahogy írsz!
    Edward szemszögét pedig extrán.Nemsokára a piknikes rész jön igaz?Alig várom.Annyi érzést le tudsz írni,egész végig csak sóhalytozom miközben olvasom ezt a történetet.Na ezért vagy te az író,nekem még a sajátjaimat sem egyszerű leírni,nem másét.
    Nagyon várom a folytatást.
    Üdv:Judith

    VálaszTörlés
  9. Tegnap rászántam magam, h elolvassam az Edward-szemszögedet, úgyh utána nekiálltam az Isa-szemszögűnek is, már A jövő reménysége 5. fejinél tartok (most érkezett meg Jade).
    Ez nagyon jó! Főleg Carlisle uccsó mondata tetszett. "Jó volt megint hallani, ahogy nevetsz"
    Pusz

    VálaszTörlés
  10. teljesen egyértek Denával (de komolyan, mindent leírt, ami az eszembe volt)

    szóval nekem csak annyi maradt, hogy elmondjam, ismét fantasztikus fejezet lett :)

    VálaszTörlés
  11. Szióka!

    Nagyon jó volt a fejezet! És ez után egyszerűen muszáj volt újraolvasnom Isabella szemszögéből is.:)
    Zseni vagy!

    Pusszancs!

    VálaszTörlés
  12. Szia!
    Ez a rész valami eszméletlen volt.Nagyon szeretem Edward szemszögét olvasni.Annyira gondoskodó,annyira féltő.A fáról leskelődős részeket mindig élvezettel olvasom,annyira elbírom képzelni az egészet.:D Kíváncsi vagyok meddig hasonlítgatta magában Isat és Bellat. A Carlisle-os rész is nagyott tetszett,pláne ahogy kirakta a szűrét.:D Orsi

    VálaszTörlés
  13. Szia!

    Mennyire logikus, hogy most Edwardos szemszöget írtál! :D Nem is lehetett volna mást, igaz? :P

    A fejezet tök jó volt, várom a többit. :)

    B.J.: neked ígértem valamit forgatáson, amiről beszélgettünk... ;)
    http://twilightfic2.blogspot.com/2009/03/edward-elemzes-folytatasa_24.html

    Szép estét mindenkinek! :)
    Angel

    VálaszTörlés
  14. Szia!

    Az Edward szemszöget talán még jobban imádom!

    "Jó volt megint hallani, ahogy nevetsz - csukta be előttem az ajtót egy idegesítően sejtelmes mosollyal az arcán." ez nagyon aranyos!

    VálaszTörlés
  15. Szióka!
    Bocsi, ez nem teljesen ide tartozik, de véletlenül ráakadtam egy Robert interjúra. Gondoltam még nem olvastad és érdekelhet.
    A linket nem tudom bemásolni, így csak leírom, hogy a Népszava online kultúra rovatában található Oh Robert, miért is vagy Robert címmel.
    Pusszancs!

    VálaszTörlés
  16. Szia!
    Nagyon tetszik,Imádom!
    Izgatottan várom a folytatást:)
    Pussz

    VálaszTörlés
  17. Csilla!

    Köszönjük a cikket, aranyos vagy, hogy beírtad ide.
    A cikk tetszett, bár elég érdekes számomra...

    VálaszTörlés
  18. Szia!

    ÓHH ÚGY IMÁDOM AZ EDWARDOS FEJIKET!!!
    Annyira tetszik, ahogy ED belül, küzdd magával, mert egy felől tényleg olyan korban mintha az "unokájáról" fantáziálna, másfelől, egyáltalán nem is rokonok, csak a Bella iránti nagy szerelme miatt tekinti rokonának....
    de imádom, ahogy leírod a belső küzdelmeit és a félelmeit.
    És a legjobb mondat Carlile-é a végén:-)
    az nagyon tetszett:-)

    Puszi neked:-)
    Charlotte90

    VálaszTörlés
  19. Szia!
    Annyira jók az Edwardos fejik!!!
    Kérlek nagyon-nagyon siess a kövi fejezettel!!!

    VálaszTörlés
  20. Szia Spirit!
    Nagyon tetszik amikor Edward szemszögűt írsz, végigizgulom pedig tudom mi lesz benne:) Annyira jó vagy:) Csak gratulálni tudok:p lassan jobban szeretem ezt mint a Jelen boldogságát:p
    Várom a következőt:D
    Szép napot mindenkinek:)

    VálaszTörlés
  21. Köszönöm mindenkinek a hsz-t. :) Örülök, hogy páran ilyen szorgalmasak vagytok, és ide is írtok nekem, nem csak A jelen boldogságához. :)

    Válaszolok gyorsan a felmerülő kérdésekre...

    Szóval, nem tudom eldönteni, hogy az Isabella vagy az Edward szemszöget szeretem-e jobban írni. Mindkettőnek megvan a maga szépsége. :) Az Isabella szemszögnél inkább a kalandosságra, a titkokra, nyomok elrejtésére koncentrálhatok, és azt várom, hogy vajon, kitaláljátok-e, mi lesz a folytatásban. :) Az Edward szemszög esetében pedig lehetőségem van az apró érzésekre, rezdülésekre hangsúlyt fektetni. Nagyon szeretem Edward gondolatait írni, mert összetettek, érdekesek. :)

    Hogy melyik a nehezebb... Hmmm... Talán, Isabellát írni, mert ott még nincs kapaszkodóm. :) Nem tudhatom, hogy jó lesz-e, amit kitaláltam, érdekesnek találjátok-e vagy sem. :) Edward szemszög esetében nagyjából tudom már, hogy melyik részeket szerettétek az eredetiben, és hogy ezeket valószínűleg, itt is szeretni fogjátok, így kevésbé izgulok frissítésnél. :)

    Én úgy gondolom, hogy igen, Isabella már ekkor szerelmes volt Edwardba, ahogyan Edward is Isabellába. Ez egyfajta sorsszerű, első látásra szerelem, csak egyikük sem veszi észre (vagy csak nem hajlandóak elfogadni), hogy szeretik a másikat. :)

    Még egyszer köszönöm a hsz-eket. :) Nagyon örülök, ha valaki ír nekem ide is, mert itt mindig olyan keveset kapok A jelen boldogságához képest. :D

    VálaszTörlés
  22. Annyira jó ez is! :D A Carlaisle-Edward beszélgetést annyira bírtam.. "Te most kiröhögsz?" XD Meg az egész annyira jó.*-* Imádom az Edward szemszöget. :)
    Üdv.: ewoO

    VálaszTörlés
  23. Nagyon jó lett ez a fejezet. Imádom ahogy írsz. Ha van kedved, időd elolvasni olvasd már el az én blogom Kérlek. http://renesmeediary.blogspot.com

    VálaszTörlés