Édes kötelék - Leah története - 7. fejezet

7. fejezet

Emma égkék fürdőruhát viselt. Egyrészest, de még így is szégyenlősen szorongatta maga előtt a törölközőjét, míg el nem indultunk a víz felé. Olyan gyönyörű volt, hogy nem értettem, miért rejtegeti magát. A fiúktól egy kicsit távolabb mentünk, mert túl vad játékokat játszottak egy kezdő úszó számára. Nem akartam, hogy Emma megijedjen, ha véletlenül lefröcskölik, vagy lehúzza egy hirtelen keltett hullám.

- Gyere, itt még leér a lábad – nyújtottam ki felé a kezem, mikor megállt a neki mellig érő vízben. Én magasabb voltam, mint ő, ezért csak a hasamig fedett el a tenger. Tett még két lépést, aztán némi tétovázás után belém kapaszkodott. – Nem kellemes? – kérdeztem tőle, mert úgy feszengett, mint aki a fogorvosi székben ül, nem a tengerben lubickol.

- De… - motyogta, miközben aggodalmasan fürkészte a vizet.

- Félsz? – néztem rá félre hajtott fejjel, mire elpirult.

- Egy kicsit – ismerte be.

- Vigyázok rád! – szorítottam meg finoman az ujjait. Mikor apa engem tanított úszni, én egyáltalán nem féltem. Alig pár perc után már vígan elvoltam a tengerben. Seth-tel már más volt a helyzet. Első alkalommal vizet nyelt, utána pedig nem mert bejönni velünk. Apa kitalálta, hogy először háton tanítja meg úszni, mert úgy kint van az arca a vízből, és talán kevésbé lesz ijesztő számára. – Gyere, próbálj meg hátradőlni, tartani foglak – fordítottam oldalra, aztán a hátára csúsztattam a tenyerem. Lassan elkezdett hátra fele dőlni, de mikor fel kellett volna emelnie a lábát is, meginogva kapott a vállam felé. Halkan kuncogva simítottam végig a hátán, mire aprót borzongott. – Te vagy az életem, nem hagyom, hogy bajod essen – suttogtam a fülébe. A gyomrom rándult egyet, mikor a pillantását a testvére felé kapta, mintha attól tartana, meghallotta, amit mondtam. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, mert Dave teljesen bele volt merülve a fiúkkal való hülyéskedésbe.

- Rendben, még egyszer… - mondta végül. Ahogy hátrafeküdt, az egyik karom a combja alá csúszott, míg a másik a háta alatt maradt. Egy pillanatig feszült volt az arca, mintha azt várta volna, hogy bármikor elsüllyedhet, aztán lassan ellazult.

- Látod, megtart a víz – mosolyogtam rá.

- És te… - tette hozzá.

- Ha elengedlek, akkor is fennmaradsz – biztosítottam róla, mire az arca ijedten megrándult.

- Ne engedj el! – kérte. A tagjai újra megfeszültek, engem pedig kellemes érzéssel töltött el a gondolat, hogy csak az én karomban érzi magát biztonságban.

- Nem foglak – ígértem. Pár percnyi lebegés után lehunyta a szemét, ujjai játékosan simogatták a vízfelszínt. Kiszáradó szájjal nyeltem egyet. A mellkasa izgatóan emelkedett és süllyedt, az arca pedig olyan angyalian nyugodt volt, hogy a gyönyörűségtől úgy éreztem, megszakad a szívem. Az örökkévalóságig el tudtam volna nézni őt, de nem az én igényeim voltak az elsődlegesek. – Ébren vagy még? – kérdeztem suttogva, mert annyira egyenletes volt a légzése, hogy nem voltam biztos benne.

- Persze – emelkedett rám a kissé kábultnak tűnő, kék tekintet.

- Akkor kezd mozgatni a lábaidat. Fel-le, de csak aprókat… - vágtam bele a tanításba. Emma engedelmesen tette, amit mondok. Alig negyed óra múlva már épphogy csak alatta voltak a karjaim, hogy ne ijedjen meg, de a testét nem én tartottam.

- Upsz, bocsi… - harapta be a száját, mikor véletlenül egy csapás közben a keze a vállamnak ütközött.

- Nekem úgysem fáj. Tudod, farkaserő… - vigyorogtam rá. Halványan elmosolyodott, de nem igazán találta viccesnek a dolgot. Talán még mindig nem tudta teljesen feldolgozni, amit megtudott. Zavartan megköszörültem a torkomat. – Talán, kipróbálhatnád egyedül…

- Muszáj? – kezdett megint aggodalmaskodni.

- Hát, én szívesen melletted leszek, valahányszor csak úszni szeretnél… - nevettem fel vidáman. Tényleg örömest megtettem volna. Vele lettem volna minden pillanatban, hogy óvjam őt. A vízben, a szárazföldön, bárhol…

- De ezt nem várhatom el tőled, úgyhogy… próbáljuk ki… - vett mély levegőt és elszánt tekintettel nézett rám, amelyben azért ott csillogott egy kis ijedtség is.

- Oké, akkor csak feküdj nyugodtan, én meg eleresztelek… Most… - húztam ki alól a kezemet, mire belekezdett abba, amit tanítottam neki. Apró lábmozgás és karcsapások. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogy lassan eltávolodik tőlem.

- Leah, sikerült! – hallottam meg a hangját, aztán a következő pillanatban a nagy lelkesedéstől meginogott, és köhécselve merült egy kissé a víz alá. Egy pillanat alatt mellette termettem, és talpra állítottam.

- Jól vagy? – zártam az arcát a tenyerem közé, és óvatosan lesimogattam róla a vízcseppeket. Tartottam tőle, hogy ez a kis baleset örökre elvette a kedvét az úszástól, de mikor elvigyorodott, megkönnyebbülten fújtam ki a tüdőmben tartott levegőt.

- Igen. Ez nagyon klassz volt!

- Örülök. Akkor holnap megtanítalak a mellúszásra is – vetettem fel az ötletet lazán, de a szívem izgatottan a torkomba ugrott. Ha igent mond, akkor már biztos, hogy a holnapi napot is vele tölthetem.

- Oké – vonta meg a vállát, engem pedig elöntött a boldogság.

- Gyere, mutatok neked valamit… - húztam magam után teljesen feldobva. Mikor eltűnt a lába alól a talaj, ijedten szorította meg a karom és elfehéredett. – Nyugi, tartalak – húztam még közelebb magamhoz. Zavartan oldalra fordította a fejét, mintha nem merne a szemembe nézni, miközben én a sziklák mögé evickéltem vele. Mikor rájött, hogy eltűntünk a többiek látóteréből, felgyorsult a légzése. Csak remélni tudtam, hogy nem a rémülettől, hanem attól, ami miatt én is alig kaptam levegőt.

- Mit akarsz mutatni? – kérdezte még mindig kerülve a tekintetemet. Megálltam az egyik szikla mellett, egy könnyed mozdulattal a szélére ültettem, majd én is felugrottam mellé. Miután talpra álltam, a kezénél fogva felhúztam, és óvatosan feljebb vezettem. Az ujjai erősen kapaszkodtak az enyémekbe, miközben botladozva követni próbált.

- Itt van… - ereszkedtem féltérdre, mikor megérkeztünk, és a tenyeremet a sziklára simítottam. Emma óvatosan leguggolt, és kíváncsian nézte a már halovány bevésést: H. C. és S. K. egy szívbe írva.

- H. C.? – pillantott rám most először, mióta a sziklákhoz hoztam.

- Harry Clearwater. Az S. K. pedig Sue Keane – magyaráztam.

- A szüleid? – gyúlt ki a megvilágosodás szikrája az tekintetében. Bólintottam. – Ó, ez… aranyos – mosolyodott el.

- Apa direkt feljebb véste, hogy a víz ne koptathassa el olyan gyorsan. Az első randevújuk után csinálta, mert már akkor tudta, hogy anya lesz a felesége, és az esküvőjük napján mutatta meg neki, mint egy beteljesült jóslat bizonyítékát – meséltem a családi történetet, amelyet már annyiszor hallottam.

- Te is ennyire romantikus vagy? – Emma hangja halk volt, szinte suttogó. Nem válaszoltam, csak körbenéztem. Felvettem az első élesebb kavicsot, ami a kezem ügyébe került, és vésni kezdtem úgy hajolva, hogy Emma ne lássa a művemet. Hallottam, hogy visszatartja a lélegzetét, és ez mosolygásra késztetett. Mire elkészültem, a kis kavics széle lepattogzott, de a sziklában ott volt a véset. A tenyerem ráfektettem, aztán felpillantottam Emmára.

- Szeretnéd látni? – kérdeztem.

- I… igen – nyelt nagyot.

- Megmutatom, ha adsz egy csókot – villantottam rá egy széles mosolyt. A szeme döbbenten elkerekedett.

- Tessék? – Az arca vöröses árnyalatot vett fel, a tekintetét pedig elrejtette a szempillái mögé.

- Szeretnék egy csókot az arcomra – mutattam meg a helyet, ahová kérem.

- Ó! – kerekedett el a rózsaszín száj a meglepettségtől.

- Miért, mit hittél, hová szeretném? – húztam tovább élvezettel. Tudtam, hogy zavarba hozom, és le kéne állnom, mégsem voltam képes rá. Annyira gyönyörű volt, ahogy szégyenlősen felnézett rám.

- Semmit sem hittem – tagadott gyorsan. Túl gyorsan. A szívem heves vágtába kezdett, ahogy közelebb hajolt hozzám, és az ajkait az arcomra nyomta. Az illata felkorbácsolta az érzékeimet. A vér felbuzogott az ereimben, még egy farkashoz képest is lehetetlenül forróvá hevítve a bőrömet ott, ahová a puszit kaptam. Mindketten halk sóhajjal húzódtunk hátrébb.

- Most már megnézheted… - emeltem fel a tenyerem. Emma érdeklődve hajolt előre, aztán mikor meglátta a farkast, felnevetett. – Tudom, hogy egy kicsit sántának tűnik, de azért ne nevesd ki szegény… - biggyesztettem le a számat tettetve a sértődöttséget, de közben csillogó szemekkel figyeltem, ahogy Emma a mutatóujjával végigköveti az általam vésett vonalakat.

- Nem azért nevetek. Nagyon szép lett. Csak azt hittem, mást fogsz belekarcolni – vont aprót a vállán.

- Mást? Mit? – kérdeztem vissza direkt, bár pontosan tudtam, mire gondol.

- Mindegy – rázta meg a fejét.

- Hát jó, akkor visszaviszlek – hagytam rá. Nem akartam tovább feszíteni a húrt. A mai nap már épp elégszer zavarba hoztam szegényt.

Ahogy lemásztunk a sziklákról, és visszahúztam a vízbe, ismét átölelt engem, de most sokkal rosszabbul viseltem, mint idefelé jövet. Akkor is bizsergett minden porcikám, de jelenleg, mintha mindent ezerszeresen érzékeltem volna. Az arcom még mindig égett Emma ajkainak érintése nyomán, és hatalmas erőfeszítésembe telt, hogy ne mutassam meg neki, milyen csókra is vágyom igazán.

Fellélegeztem, mikor visszaértünk a többiekhez a partra. Azt hittem, hogy a fiúk majd megjegyzéseket tesznek az eltűnésünk miatt, de egyáltalán nem foglalkoztak velünk. Bár lehet, hogy ennek az oka nem az együttérzés volt, hanem hogy Emily megérkezett egy nagy kosárnyi étellel, és minden figyelmüket lekötötte, hogy halálra zabálják magukat. Emma is leült melléjük a leterített pokrócra, és nekilátott egy szendvicsnek.

- Kérsz egyet, Leah? – nyújtott felém egy szalvétába csomagolt szalámis zsemlét Rachel, de megráztam a fejem.

- Inkább visszamegyek úszni – feleltem, aztán futva megindultam a habok felé. Reméltem, hogy a víz majd lenyugtatja a testemet, és valamit még meg akartam tenni. Azonnal visszaindultam a sziklák felé, és alig pár perc múlva már ott térdeltem a szüleim emléke és a saját farkasom mellett. Izgatottan vettem a kezembe egy újabb kődarabot, és ismét vésni kezdtem: E. N. és L.C. egy szív közepén.