2011. január 20., csütörtök

A múlt árnyai - Edward szemszög - 19. fejezet

Köszönöm szépen, hogy türelmesen kivártátok a vizsgaidőszakom végét. :) Jó olvasást! :)


19. FARKASOK



Csak azért viseltem el Rosalie szidalmait és morgolódását, mert teljesen igaza volt. És mert segített Isabella mellett. Még sosem láttam őt ennyire segítőkésznek. Akkor sem, amikor Bella életét kellett óvnunk. Most is önként ajánlkozott, hogy kikíséri a fürdőszobába Isabellát, és vigyáz rá, amíg lezuhanyozik és elkészül.

Hallottam, ahogyan a víz zubogni kezd a tusolókabinban, és igyekeztem nem arra koncentrálni, hogy Isabella most teljesen mezítelenül mosakszik. A testem azonnali reakciót mutatott, ahogyan a hálószobában is. Újra és újra meg kellett érintenem a számat, hogy elhiggyem, tényleg megcsókoltam, pedig a történtek minden egyes tizedmásodperce örök emlékként vésődött az agyamba.

Ironikus volt, hogy a mozdulatlanságba fagyott létem hogyan változott mostanában pillanatról pillanatra. Magány, remény, veszteség, boldogság, rettegés, biztonság… Mintha egy szélsebesen forgó körhintán ültem volna.

Lehunytam a szemem, és újra felidéztem a ma reggelt. Isabella nyugodtan aludt. Túl nyugodtan. Nehezemre esett felébreszteni, de muszáj volt. Olyan gyengéden simítottam végig az arcán, ahogyan csak képes voltam rá. Azt képzeltem, hogy vékony üvegből van, amely akármelyik pillanatban elpattanhat, ha túl durván érek hozzá. Ez segített kontrollálni magam. De még így is olyan nehéz volt…

Isabella meleg és puha bőre, az elnyíló ajkak, ahogyan halk sóhajjal átlibbent az álom és a valóság határán, és a látvány, amint a hatalmas, barna szempár felnéz rám… Rettegtem, hogy ez már több, mint amit az én fagyott szívem el tud viselni.

A vízcsobogás hirtelen elhalt, aztán lábak halk cuppogását hallottam a csempén. Isabella végzett a mosakodással. Hirtelen izgatottság cikázott végig rajtam. Hamarosan megint a közelemben lesz, megérinthetem, átölelhetem. A vágy, hogy magam mellett tudjam, olyan erősen tört rám, hogy az megrémisztett.

Ahogy kinyílt az ajtó, gondolkodás nélkül léptem elé, és felkaptam a karomba. Rosalie azonnal ferde pillantással jutalmazott meg, de legalább foghattam arra a lelkesedésemet, hogy Isabellának fájdalmat okoz még a járás. Így volt okom arra, hogy vigyem. És arra is, hogy lassabb tempóban fussak vele a határhoz. Képtelen voltam lemondani erről az örömről.

Isabella karja a nyakamba fonódott, az arcát a vállamnak döntötte, és olyan békésen szuszogott, mintha teljes biztonságban érezné magát a karomban. Ez egyszerre ijesztett meg és tett határtalanul boldoggá. A gondolat, hogy elveszíthetem őt – nem amiatt, mert elhagyom, hanem mert baja eshet -, alapvetően megrengetett minden elhatározást bennem.

Korábban el akartam hagyni. Messzire szaladni, hogy ne engedhessek a kísértésnek. De most, hogy ilyen közel volt hozzám, hogy már éreztem az ajkát az enyémen, úgy véltem, képtelen lennék erre. Hogy is hagyhatnám magára, mikor senki nincs, aki helyettem megvédené. Bella mellett ott volt Charlie, aztán pedig Jacob, de Isabella… Ő teljesen védtelen. Senkije sincs, akire támaszkodhatna. Senkije csak… Én.

A karjaim még közelebb húzták a törékeny testet. Az illata végigégette a torkom, de nem érdekelt. Újra és újra mélyet lélegeztem.

Töröld már le azt az undorítóan elégedett vigyort a képedről! – csattant fel Rosalie. Olyan pillantásokat vetett felém, hogy ha nem lettem volna már halott, most biztos, hogy élettelenül estem volna össze. Nem érdekelt. Végre egy kicsit boldog voltam. Nem akartam most foglalkozni a gondokkal, amik elronthatták az örömömet.

Mikor megéreztem a levegőben terjedő farkasbűzt, önkéntelenül is felmordultam. Nem tetszett, hogy Isabellát a közelükbe engedjük. Nagyon nem tetszett!

A női test mozgolódni kezdett a karomban, a barna tekintet pedig érdeklődve kémlelt körbe. Beletelt pár pillanatba, mire ő is megláthatta a farkasokat a fák között. Nem tudtam eldönteni, hogy a szapora szívverést az izgalom vagy a félelem okozza-e, de szorosan Isabella mellett maradtam azután is, hogy a határhoz értünk, és letettem őt a földre.

Szerintem el tudnék bánni hárommal egyszerre… - hümmögött magában Emmett, miközben végigmérte a hatalmas állatokat. Már azt is nagyon élvezte, hogy lejátszhatta magában a harcot. Izgatottan telt meg a szája méreggel. De a farkasok fejében sem jártak szelídebb gondolatok. Ők is szívük szerint cafatokra szaggattak volna minket.

- Elhoztuk őt, láthatjátok, hogy semmi baja – szólalt meg Carlisle hirtelen, miközben kinyújtotta a karját Isabella felé.

Igen, betartottátok az egyezséget. De még mindig nem értem, miért is akar ez az emberlány veletek maradni? – mérte végig a hatalmas, sötétbarna szempár Isabellát.

- Azt kérdezik, hogy miért vagy velünk… - tolmácsoltam a kérdést. Pár pillanatig csend volt, aztán Isabella beszélni kezdett.

- Először is, szeretnék… szeretnék köszönetet mondani azért, hogy megmentettetek – nézett határozottan a farkasokra. Nem úgy tűnt, mintha félne tőlük. Rose torkát halk morgás hagyta el. Nem tetszett neki, hogy Isabella a farkasokat tartja a megmentőinek. Szerinte mi is időben odaértünk volna, és csak a véletlennek volt köszönhető, hogy a farkasok voltak az elsők. Nem értettem egyet vele. Rühelltem ezeket a bolhafészkeket, de azért csak és kizárólag hálát éreztem, amiért segítettek Isabellán.

- Az a... vámpír, akit elkergettetek, megölte a családomat, és engem üldöz már hónapok óta. Cullenék vigyáznak rám, és…

Vigyáznak? Hát, nem valami jól csinálják… - hallottam meg a gúnyos hangot hátulról. Az egyik fekete farkastól jött. Halkan felmordultam, de Isabella meghallotta. Jobb volt a füle, mint gondoltam.

- Mi az? – nézett rám kíváncsian.

- Semmi… - sziszegtem, de egyáltalán nem tetszett, hogy az Alfa igazat adott a társának.

- Szóval… Cullenék befogadtak, és megvédenek engem és az öcsémet is – folytatta végül Isabella.

Öcs? Miféle öcs?

Szó sem volt arról, hogy van velük másik ember is! Főleg nem egy gyerek!

Miért nem szóltak róla? – A farkasok egyszerre beszéltek, de mind fel voltak háborodva, amiért eddig nem osztottuk meg velük ezt az információt.

A testvérét miért nem hoztátok magatokkal? Remélem, nem esett baja és jól van! – vett fel fenyegető hangsúlyt az Alfa.

- Igen, a testvére is jól van! – csattantam fel. Mit képzelnek rólunk, hogy gyerekeket eszünk? Jó, persze, veszélyesek voltunk, de előbb sétáltunk volna máglyára önként, semmint hogy egy csecsemőnek ártsunk.

- A városban ki van téve néhány körözési plakát, mert a rendőrség keresi Isabellát – szólalt meg ismét Carlisle. Tisztázni akarta ezt a kérdést is minél előbb, hogy ne legyen később gondunk belőle.

Mi? Ez egy bűnöző?

Így már érthető, hogy miért van a vérszívókkal!

Nate, ezt nem hagyhatjuk! – A farkasok izgatottan meredtek Isabellára, aki valószínűleg megijedhetett ettől a hirtelen jött érdeklődéstől, mivel hátrált egy lépést. Magamhoz öleltem, hogy érezze, nem eshet baja. Ha kell széttépem az összes korcsot, hogy megvédjem!

- A vámpír hamis nyomokat helyezett el, amiből a rendőrség úgy gondolja, hogy Isabella a szülei gyilkosa – közölte a tényeket Carlisle, de nem igazán adtak a szavára. Csak ostoba kételkedést hallottam tőlük, ami igazán felbosszantott. Hogy is gondolhatják a világ legcsodálatosabb lényéről, hogy képes lenne szörnyekhez méltó tettet elkövetni?

- Nem ő volt! – jelentettem ki mindhiába. Segélykérőn fordultam Carlisle felé, mert fogalmam sem volt arról, mivel győzhetnénk meg őket. – Azt kérdezik, miért higgyenek egy… vérszívónak? – rándult meg az arcom a bosszúságtól. Apám azonnal tudta, mit kell mondjon.

- Nem kell nekünk hinnetek. Higgyetek a saját véreteknek.

- Ezt meg hogy érted? – ismételtem meg, amit a vezérfarkas üzent.

- Isabella, Jacob Black unokája, vagyis Ephraim Black leszármazottja – tájékoztatta őket Carlisle azonnali reakciót kiváltva.

Hazudnak, ez nem lehet! – dühöngött a fekete farkas, de a többiek túl izgatottak voltak ahhoz, hogy azonnal elutasítsák a hallottakat.

De mi van, ha mégis?

Beszélnem kell a lánnyal! Figyeljetek rájuk! – adta ki a parancsot az Alfa, aztán hátat fordított nekünk, és a fák közé sietett. Isabella aggódva pillantott fel rám, de mire megnyugtathattam volna, a bokrok zörögni kezdtek, és a farkasok vezetője jelent meg előttünk emberi alakban. Még sosem láttam így. Fiatal, erős férfinak tűnt. Olyannak, akire ragadnak a nők.

Oldalra sem kellett pillantanom, hogy tudjam, Isabella elpirult a látványtól. Éreztem a vére illatán, hogy nem hagyja hidegen az indiánférfi. Tudtam, hogy ez egy teljesen természetes reakció, mégis majd beleőrültem a féltékenységbe. Engem csak és kizárólag ő vonzott, de tudomásul kellett vennem, hogy csak egy ember. El kellett néznem neki. Attól még, hogy a szívét nekem adta, a testéből mások is válthattak ki önkéntelen reakciókat.

- Tényleg egy Black leszármazott vagy? – állt meg előttünk a határ túloldalán a férfi, és olyan pillantással mérte végig Isabellát, ami cseppet sem tetszett. Főleg mert Isabella szíve hangos dörömbölésbe kezdett.

- Az vagyok. A nagyapám Jacob Black volt, az apám pedig Charles William Black – erősítette meg, amit Carlisle mondott.

- A rokonaid nagy tiszteletnek örvendenek a törzsünkben. Sajnáltuk, hogy a Black család eltűnt a szemeink elől egy jó pár évtizede… Jonathan Uley vagyok, a csapatunk Alfája – mutatkozott be. Isabella értetlenül pislogott fel rám. Valószínűleg az alfa kifejezést nem értette teljesen.

- Az Alfa a vezető a farkasok között. Ő parancsol a többieknek – magyaráztam el neki.

- Ó, értem… – bólintott aprót. – Nagyon örülök… - A szégyenlős mosoly, amellyel megajándékozta beszélgetőpartnerét, összerántotta a mellkasomat. Legszívesebben most azonnal felkaptam volna a karomba, hogy a lehető legmesszebb cipeljem ettől a felfújt izmú, pólóhiánnyal küszködő bolhás korcstól, aki éppen bemutatta a társait. Csak akkor tudtam kicsit félretenni az érzéseimet és megint a beszélgetésre koncentrálni teljesen, mikor meghallottam azt a mondatot, amitől tudat alatt eddig is rettegtem.

- Tudom, hogy a helyzet elég… bonyolult. De a testvéreim és én, szeretnénk jobban megismerni téged és a testvéredet – finomkodott, de én pontosan tudtam, hogy mi jár a fejében. Úgy vélte, Isabella csak azért van velünk, mert azt gondolja, csak tőlünk számíthat segítségre. De ha rádöbbentik, hogy a falka is mellette áll és megvédi, akkor majd őket fogja választani.

Megéreztem Isabella pillantását magamon, mégsem néztem rá. Bármennyire is távol akartam tartani a farkasoktól, nem befolyásolhattam a döntésében. Ha tudni akarja, honnan származik és meg akarja ismerni a törzset, akkor hagynom kell neki. A reményem, hogy esetleg nemet mond, alig pár másodperc múlva szertefoszlott.

- Én is szeretnélek megismerni titeket – felelte. Önkéntelenül halk szisszenés hagyta el a számat. Nem is Isabella döntése, hanem inkább a farkasok önelégültsége miatt. Mi van, ha igazuk van? Ha Isabella rájön, hogy nélkülünk is elboldogul majd, és azt a családot választja, akikhez igazán tartozik…

- Csodás! Akkor holnap este? – vigyorodott el Jonathan, mire az agyamat elöntötte a vörös köd.

- Megőrültél, korcs? – tört ki belőlem az utóbbi pár perc feszültsége egyetlen kérdésben.

- Hallottad! – lépett közelebb ökölbe szorított kezekkel. Az izmai megfeszültek és egyértelműen fenyegető volt a testtartása. – Meg akar ismerni minket! Vagy talán semmibe veszed a szabad akaratát? – vádaskodott, miközben a társai hátul helyeselve morgolódni kezdtek.

- Még mindig veszélyben van. Nem fogom addig rátok bízni! – keményedett meg az arcom és a tekintetem. Ezek az agyatlanok fel sem fogták, hogy Isabella élete egy hajszálon függ! Hogy a fenébe képzelhetik, hogy elengedem magam mellől, miközben egy elmebeteg vámpír vadászik rá.

- Mert mellettetek aztán nagy biztonságban van, nem igaz? – jött a gúnyos kérdés, ami szinte olyan volt, mintha képen vágtak volna. Sőt, rosszabb!

- Fogd be, különben… - mordultam fel, de végül nem tudtam mit mondani. Nem cáfolhattam a szavait és ezzel ő is tökéletesen tisztában volt.

- Különben? – nézett rám kihívóan. – Tudod jól, vérszívó, hogy igazam van. Nálunk legalább olyan biztonságban lenne, mint nálatok… Ha nem nagyobban… Szóval? Mit szólsz, Isabella? – fordult el tőlem, mintha egyáltalán nem számítana a szavam. – A vérszívók elhoznak a határig, utána pedig mi vigyázunk rátok… Jó móka lesz – győzködte Isabellát. –Esküszöm, hogy nem lesz semmi bajotok. Vigyázunk rátok! Aztán, visszamehetsz hozzájuk – fintorgott felénk.

Isabella pár pillanatig nem válaszolt. Valószínűleg át kellett gondolnia a dolgokat. Aggódva vártam, hogyan dönt. Az, hogy távol tudjam magamtól egy olyan határ másik oldalán, amit büntetlenül nem léphetnék át, kiborított. Mi lesz, ha a nomád rátalál? Ha a farkasok mégsem tudják megvédeni?

Persze, pontosan tudtam, hogy mi lenne. Átlépném a határt, és kirobbantanám a háborút a farkasok és köztünk. Isabella élete mindennél többet jelentett számomra. Még a családomnál is, akármennyire is szerettem őket.

- Én szívesen elfogadnom a meghívást… – A testem megfeszítette a félelem. – De ha nem bánjátok, az öcsémet otthon hagynám. Még kisbaba, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne magammal hozni… Ha így is áll a meghívás… - egészítette ki Isabella a válaszát. Az öccse élete sokkal jobban érdekelte, mint a sajátja. Bár a saját biztonságával is ennyit törődne… Akkor nekem sem kéne beleőrülnöm az iránta való aggódásba.

- Áll – felelte gyorsan Jonathan. – Akkor holnap este hétkor? – egyeztetett Carlisle-lal.

- Itt leszünk – bólintott az apám.

- Akkor holnap… – vágott nagyon elégedett arcot a férfi, majd megadta nekem a kegyelemdöfést. – Addig igyekezzetek életben tartani őt, mert ha nem…

- Vigyázunk rá! – biztosítottam róla, miközben minden önuralmamra szükség volt, hogy ne menjek neki.

- Számon kérjük rajtatok, vérszívó! – biztosított róla. – Viszlát, Isabella! – búcsúzott el, aztán a fák közé sétált. Nem sokkal később farkasvonyítással magához hívta a társait is, akik ellenkezés nélkül követték őt.

- Edward… - hallottam meg Isabella hangját, de egyelőre még lekötöttek az egyre távolodó gondolatok.

Helyes lánynak tűnik.

Rá kell döbbentenünk, hogy milyenek is ezek a vérivó démonok. Teljesen behálózták.

Lesz lehetőségünk rá. Holnap…

- Majd otthon megbeszéljük – feleltem. Egyelőre túl feszült voltam ahhoz, hogy bármiről képes legyek tárgyalni, és nem akartam Isabellán levezetni a farkasok iránti haragomat. A karomba vettem, és futni kezdtem vele a ház felé.

Isabella csak azt tette, amit bárki más tett volna a helyében. Semmi rossz nem volt abban, hogy meg akarta tudni, honnan jött. Ahogyan az sem volt furcsa, hogy nem féltette önmagát. Az emberek sokszor felelőtlenek. Ha félnek is valamitől, amint a helyzet kicsit nyugodttá válik, azonnal elvesztik a veszélyérzetüket. Csak akkor tudatosul bennük, hogy könnyelműen viselkednek, amikor már túl késő. Annyira törékenyek, és olyan kevés túlélőösztön párosul ehhez a sebezhetőséghez. Hihetetlen csodának számít, hogy az emberiség még nem pusztult ki. Isabella génjeiben pedig még annyi nyoma sincs az egészséges életösztönnek, mint egy átlagos emberében.

Pont ezért kellett volna nekem megvédenem. De ahogyan az a korcs rávilágított, még erre sem voltam képes. Egy semmirekellő démonfajzat vagyok, aki összeteheti a két kezét, hogy ez a csodálatos lény egyáltalán kedveli.

Megrezzentem, ahogy a női kéz gyengéden végigsimított az arcomon. Annyi szeretet volt ebben a mozdulatban, hogy ha lettek volna könnyeim, férfi létem ellenére most biztosan kibuggyantak volna. Apró, hálás csókot nyomtam Isabella tenyerébe, és boldogsággal töltött el, hogy ez mosolyt csalt az arcára.

Bár kiérdemelhetném ezt az angyalt… Bár ismét jó és tiszta lehetnék…

Halk és keserű sóhaj hagyta el a számat, ahogy beléptünk a házba. Anélkül, hogy a többieket bevártam volna, felvittem Jasper szobájába, és leültettem az ágy szélére. Annyi minden járt a fejemben és annyira zaklatottnak éreztem magam, hogy muszáj volt kicsit átgondolnom a dolgokat. Az ablakhoz sétáltam, és kibámulva rajta töprengeni kezdtem.

Ez a találkozás a farkasokkal felkavart. Eddig is tisztában voltam azzal, milyen hatalmas hibát vétettem, mikor magára hagytam Isabellát, és ezáltal szabad utat hagytam a nomádnak, de az, hogy így a képembe vágták, csak még inkább felszította a bűntudatomat. Hogy is engedhetném el nyugodt szívvel ezek után Isabellát holnap? Hogy ne őrüljek bele a tudatba, hogy nélkülem bármikor baja eshet?

- Sajnálom. Tudom, hogy utáljátok őket, de… - szólalt meg végül Isabella pár percnyi aggódó szájrágcsálás után. Hallottam, ahogy a fogai újra és újra végigkarcolják az ajkát, de nem igazán tudtam, mivel is nyugtathatnám meg.

- De ők a múltad – fejeztem be végül a mondatát. – Érthető, hogy tudni akarod, honnan jöttél – biztosítottam róla, de ez valószínűleg nem volt elég számára.

- Nem akarom, hogy bántson, amit teszek… - állt fel, hogy aztán mögém lépjen. Túl közel ahhoz, hogy az önuralmamnak teljes birtokában legyek. Ahogy a karja körbefont és az arcát a hátamhoz nyomta, elakadt a lélegzetem. A testéből áradó hő végigbizsergetett. Meg akartam fordulni az ölelésében, hogy magamhoz öleljem és megcsókoljam, de nem érdemeltem meg ekkora boldogságot.

- Nem te bántasz engem… – Nehezemre esett megszólalni és beismerni a bűneimet. – Igaza volt a korcsnak. Megígértem, hogy nem esik bajod, és mégsem tudtalak megvédeni – komorultam el, de még ez sem tudta ezt a buta, szeretni való lányt kiábrándítani belőlem. Ahogy megéreztem az ajkait a nyakamon, majdnem hangosan felnyögtem. Ez volt életem egyik legintimebb pillanata. Egy másodpercre azt képzeltem, hogy egy másik életet élünk. Én ember vagyok, Isabella pedig a feleségem, aki az egész napos munka után átölel és csókkal kedveskedik nekem. Annyira tökéletes álomkép volt. De sajnos nem a valóság. – Isabella… - bontakoztam ki a karjaiból egy sóhaj kíséretében.

- Nem a te hibád volt. Senki sem hibázott. – A hangja annyira meggyőző volt, hogy már majdnem hittem neki.

- Hagyjuk ezt! – ráztam meg végül a fejem.

- Rendben – szívta be mélyen a levegőt. – Akkor nem haragszol rám? –kérdezte aggodalommal teli hangon.

- Nincs miért haragudnom – néztem rá gyengéden. Még mindig nem értette, hogy inkább neki lenne oka engem vádolni. Én csak hálát érezhettem iránta, amiért ennyire jó hozzám. Amiért képes szeretni engem. Egy szörnyeteget.

- Akkor jó – bólintott mosolyogva, aztán ismét leült az ágyra. Nehezemre esett visszafogni magam, és a szoba másik végében maradni. Annyira vágytam az érintésére, mint még soha semmire. A vérre sem. Ha azzal tölthettem volna az örökkévalóság hátralévő perceit, hogy csak fekszem mellette mozdulatlanságba fagyva, miközben a teste hozzám simul, már akkor tökéletesen boldog és elégedett lettem volna.

- Azt hiszem, éhes vagyok… - szólalt meg végül. Úgy sejtettem zavarja a csend, ezért megpróbáltam könnyedebb hangnemben beszélgetni vele.

- Alice és Rosalie már a konyhában vannak – feleltem. Hallottam odalentről a kenyérpirító kattanását, és a halk káromkodást. Ez segített mosolyt varázsolni az arcomra. – Azt hiszem, pirítóst csinálnak… Kicsit égett lesz, de inkább ne említsd nekik – tanácsoltam sikeresen megnevettetve Isabellát.

- Oké, nem fogom. – Ahogy abbahagyta a kuncogást, már nyílt is az ajtó, és érkezett a reggeli. Két idegesítő húg kíséretében. Pontosan tudtam, hogy milyen nap van ma, de igyekeztem elfelejteni. Nem is akartam gondolni rá, mert már meghoztam a döntésemet. De persze, Alice és Rosalie másképp gondolták.

- Indulunk? – érdeklődött Alice hangosan is, miután a gondolataira nem voltam hajlandó válaszolni.

- Én ma nem megyek – jelentettem ki határozottan.

- Hová? – A barna szemek azonnal felemelkedtek a tányérból. Valahogy éreztem, hogy Isabella kíváncsiságát felkelti a félmondat. Alice is erre számított, ahogy az elméjében láttam. Úgy vélte, Isabella majd rá tud beszélni, hogy menjek be az iskolába.

- Vége a tavaszi szünetnek az iskolában – csacsogta el. – Edward és én most fogunk érettségizni, hányadszorra is? – ült ki vigyor az arcára.

- Ki számolja már… - vontam meg teljesen érdektelenül a vállamat.

- Edward egy időben gyűjtötte a ballagási kalapjainkat, és kitette őket a falra – mesélte el a buta kis hóbortomat, amivel már egy jó ideje felhagytam. Pontosan azóta, hogy legutoljára elhagytuk Forksot.

- Menned kéne. Azok után, hogy kint volt a rendőrség, nem kéne felkeltenünk magunkra a figyelmet azzal, hogy másképp viselkedünk, mint eddig – szállt be Rosalie is Alice oldalán. Valójában nem csak a veszély motiválta. Távol akart tartani Isabellától.

- Nem hagyom magára Isabellát – ismételtem meg. Még egy tűzvész sem tudott volna elkergetni mellőle, nemhogy az iskola. Annyiszor hallgattam már végig a tanórákat, hogy a szobámban ülni mozdulatlanul három évig, kész kalandtúra volt ahhoz képest.

- Esme, Carlisle, Emmett, Jasper, Tanyáék és én is itt vagyunk vele – sorolta bosszankodva Rosalie.

- Akkor is maradok – ragaszkodtam a döntésemhez. Azt már nem akartam hozzátenni, hogy mikor legutóbb másra bíztam Isabella őrzését, annak mi lett a vége.

- Nem fog jönni. Eldöntötte. Akkor én megyek… Egyedül… Magányosan… Mint a kisujjam… - sóhajtozott Alice megjátszva a szenvedő szerencsétlent, miközben az ajtóig hátrált, aztán Isabellára mosolygott, és elszökdécselt.

- Menned kellene – mordult fel Rose. Bosszantotta, hogy nem jött be a kis tervük, és Isabella nem kezdett azonnali ellenkezésbe. Így ő is kénytelen volt feladni a dolgot.

- Én ellennék egye… - szólalt meg Isabella szerencsére pont azután, hogy magunkra maradtunk. Így egyszerűbb volt elhallgattatnom. Fél pillanat alatt az ágy mellett termettem, amitől benne akadt a szó, és a kezeim közé zártam az arcát.

- Nem – mondtam el utoljára egy csókkal megpecsételve a tiltakozásomat.


27 megjegyzés:

  1. Első!! Végre!!:)

    Nagyon jól sikerült! Érdemes volt erre a részre ennyit várni!! És a folytatást is nagyon várom!!:)

    Ticuska

    VálaszTörlés
  2. szija!
    juhuu végre van feji, egyébként örülök,hogy vége a vizsgaidőszaknak:)
    Jó lett a feji föleg a vége:D:D

    alig várom már a DÉ-t meg ebböl is a kövit meg a Gyógyító pilleszárnyakat is :)

    puszi
    Katarahh

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Nagyon vártam már, és nagyon jól esett.:D
    "Töröld már le azt az undorítóan elégedett vigyort a képedről!"-Rosalie egy kicsit féltékeny? Jót mosolyogtam! Tündérkének villámok cikáznak a szenéből?:)Ha már féltékenység:"a lehető legmesszebb cipeljem ettől a felfújt izmú, pólóhiánnyal küszködő bolhás korcstól".Nem is volt még talán olyan Edward szemszög, hogy ilyen jókat kuncogjak egy-egy mondaton.
    Érdekesek a farkasok gondolatai,kontra Emmett!
    Várom a következőt,nagyon!
    KÖSZI:zsuzsa

    VálaszTörlés
  4. Fú, annyira nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon jó! :D Áh, imádom! :D "de Isabella meghallotta. Jobb volt a füle, mint gondoltam." - és itt az jött, hogy 'Jé, tényleg, ezt akkor most neki nem is kellett volna hallania..' Most ha visszaolvasnám végig az eredetit, tutira észrevenném az ilyen apró utalásokat, mert biztos, hogy vannak benne. :D Az Edward szemszög azért is jó, mert amit az elején nem vettünk észre, most megkapjuk még egyszer, és így jobban a dolgok mögé láthatunk (azon felül is, hogy Edward ráadásul még gondolatolvasó is :D). Áh, és Edward olyan aranyos, amikor féltékeny..*-* És olyan jó volt megint ezt a rész olvasni. Áh, teljesen előttem volt az egész, imádom!*_* Jaj, hát ez nagyon jó volt így estére, most tuti, hogy szépeket fogok álmodni. :D
    Üdv.: ewoO

    VálaszTörlés
  5. Ohh, de imádom, mikor Ed féltékeny.
    Akkor elég csípős : "felfújt izmú, pólóhiánnyal küszködő bolhás korcstól"

    És örültem, végre hogy általa, sok mindent hallhatunk, imádom mikor más fejében vájkál, és közvetít.

    Most kezd érdekes lenni:-D

    kÖSZÖNJÜK.

    VálaszTörlés
  6. Tudod Spirit az a legfurcsább, hogy hiába ismerem már a történetet, mégis úgy olvasom, mintha még egyetlen sort sem ismernék belőle, mert annyira jól leírod egy másik szemszögből, hogy így teljesen újdonságnak számít minden sorod. Fantörpikus volt ez a rész is. Várom a következőt, csak úgy, mint a többi történetednek!

    VálaszTörlés
  7. Spirit! Mint lónak a cukor! Köszi, Arwen

    VálaszTörlés
  8. Javítok: kockacukor. Pusz: Arwen

    VálaszTörlés
  9. jaaaj! egyszerűen imádoom!!!
    annyira jó Ed fejében turkálniii! még!még!méééég!!!!
    :D
    nagyon szeretem ezt a történetedet!:)
    irtóra várom a folytatást! kérlek hozd hamar :)
    puszi,Kinga

    VálaszTörlés
  10. Sziia!

    Nagyon jó volt! :)
    várom a folytatást!! ez a kedvenc sztoriim!!!
    Üdv: Detti

    VálaszTörlés
  11. Szia Spirit!
    Nagyon tetszett, imádom Edward szemszögét, mert nagyon jól visszaadod a szenvedéseit, kétkedéseit, mégis őszinte szerelmét, egy 17 éves gondolatait egy százakárhány éves tapasztalataival párosulva.
    Ráadásul így a többiek gondolatait is hallhatjuk néha.
    Tetszett a csipetnyi humor, és úgy olvastam, mintha először tenném. Nagyon izgalmas így is, más szemszögből.
    Várom a következőt!
    Köszi, gratula: Pálinka

    VálaszTörlés
  12. Szia!
    Nagyon vártam már!!
    Én is imádom Edward szemszögét, bár néha besokallok az önmarcangolós agyától, de hát ettől olyan amilyen...:) Nagyon tetszett ez a fejezet is!
    Várom a folytatást!
    puszi: ggizi

    VálaszTörlés
  13. szia!
    huhh hát Edward agyacskája még mindig meg tud lepni, imádni valóak a gondolatai :D szívet melengető minden egyes Isabella körül keringő gondolata.az átölelős rész volt az egyik legédesebb, meg mikor Nath-re féltékenykedett :D :D alig várom a folytatást!Orsi

    VálaszTörlés
  14. Szia!
    ne haragudj, lemaradtam valamirol?.... mar regen nem volt uj resz. Csak erdeklodni szeretnek, nem surgetni. Mar annyira varom!
    Koszi elore is a valaszt.
    Any

    VálaszTörlés
  15. Any: Olvasgassátok néha a főoldalt is, oda kiírom mindig a híreket. :) http://twilightfic.blogspot.com

    Azért itt is megírom... Szóval, április végéig le kell adnom a kiadónak a Kígyók sziszegése kéziratát, így most elsősorban azon kell dolgoznom. Ezért sajnos az Edward szemszöget valószínűleg csak május elején tudom folytatni. Sajnálom, és köszönöm a megértéseteket. :) De addig is lesz Gyógyító pilleszárnyak a főoldalon, valamint Varázslatos realitás szösszök és a Zsiráf Magazin oldalán is A Horda szösszök. :)

    VálaszTörlés
  16. Szya!!
    én csak nem régen találtam rá erre az oldalra és nagyon tettszik!!
    nagyon ügyes vagy!!
    Egyszerűen imádom A Múlt árnyait!!Gratulálok hozzá!!Edward szemszöge egyszerűen csodás!!
    és már nagyon várom a következő fejit!!

    VálaszTörlés
  17. Szia!!!
    Nem rég olvastam az Árnyák világot.Hát nagyon tetszett.Minden misztikum nélküli, de mégis ilyen lebilincselő könyvet rég nem olvastam. Most véletlenül találtam rá, eme új szerzeményedre, és hát már neved láttán is tudtam, nem fogok csalódi. Nagyszerű más szemszögből látni a dolgokat. Már a Kigyók sziszegését is olvastam,és várom hogyan fognak folytatódni ezek a remek művek.
    Ne várasd a rajongóidat sokáig.
    Pusza.

    VálaszTörlés
  18. Itt a május!
    Ugye lesz egy kis időd Edwardra?
    Nagyanyó

    VálaszTörlés
  19. Isa szemszögét nem találom vki eltudná küldeni? Fontos lenne! Légyszi!!!

    VálaszTörlés
  20. Kedves Spirit!

    Csak annyi volna a kérdésem, hogy hamarosan lesz folytatás? Már január 20 óta epekedve várom a következőt hónapról hónapra és kicsit szomorkodom is mert állandóan, szembesülök azzal hogy nincs új! Várható hamarosan folytatás?

    VálaszTörlés
  21. Szia Spirit!
    Nem akarok nagyon nyomulósnak tűnni csak gondoltam megkérdezem, hogy egyáltalán tervezed-e folytatni ezt a ficcet, mert már nagyon régóta nem frissítettél és szerintem a régi olvasóid közül rengetegen várják, hogy mi lesz ezzel a történettel. Vagyis ha más nem hát én nagyon várom és lelkesen olvasnám az elkövetkezendő fejezeteket! :)))
    B.J.

    VálaszTörlés
  22. Szia
    Nem tervezed folytatni ezt a részt? Nekem nagyon tetszik az Edwardos szemszög és nagyon jó lenne, ha befejeznéd. Sokan vagyunk még, akiknek hiányzik. Remélem hamarosan kapunk hírt tőled.
    Judit

    VálaszTörlés
  23. Szia Spirit!

    BÚÉK! Ide írom az idei első hozzászólásomat, mert nagyon hiányzik ez a ficed. Most láttam, hogy lassan egy éve várunk az új fejezetre. Az évfordulóra nem lepnél meg vele? :)
    Tudom, már többször hasonlítottalak Meyerhez, és azt is írtam, hogy remélem, ebben nem fogsz rá hasonlítani, hogy Edward szemszögét nem fejezed be :)
    Gondolom, vizsgázol, írsz mást, meg van életed az íráson kívül is, csak nagyon eltűntél mostanában, és hiányoznak az ajándékaid. Mindent szívesen fogadok, amit írsz, szerencsére van választék, de ez a ficed a kedvencem, így nem bírtam tovább szó nélkül. Persze akármeddig várok, de legalább egy kis reményt adj, hogy nem hagytad végleg abba.
    Köszi és kitartás és sok ihletet:
    Pálinka

    VálaszTörlés
  24. Szia! Szomorúan láttam, hogy már régen nem írtál folytatást. Imádom ezt az egészet! Az ugrott be, amikor a Midnight Sun kész részeit olvastam. Fantasztikusan ügyes vagy! Ez a féltékenykedés pedig hihetetlen :P

    VálaszTörlés
  25. Szia!
    Tényleg régen nem írtál,ideje lenne folytatnod,mert nagyon várjuk már!!!

    VálaszTörlés
  26. nagyon jó a történet. Mikor lesz a folytatás?

    VálaszTörlés
  27. Én is szívesen várom a folytatást! :)

    VálaszTörlés