A múlt árnyai - Edward szemszög - 17. fejezet

17. SORSTÁRS

NEM ÉRDEKELT A HATÁR, nem érdekeltek a farkasok. Az egyetlen, ami érdekelt, hogy Isabella a földön fekszik halálsápadtan, ziláltan, ájultan. Gondolkodás nélkül akartam átlépni a képzeletbeli vonalat, és már majdnem meg is tettem, mikor egy hirtelen rántás visszahúzott a karjaimnál fogva. Ritkán sikerült nekem meglepetést okozni, de most csak Rá figyeltem, semmi másra.

Morogva és vicsorogva kaptam a bátyáim felé, de nem sikerült megharapnom őket. Az ujjaik bilincsként tartottak fogva, én pedig hiába hadakoztam és kiabáltam, nem tudtam kiszabadulni a fogságból.

Cssst, megvan már, minden rendben lesz – hallottam Alice hangját a háttérből, de ő is majdnem annyira aggódott, mint én.

Az a rohadék! – mordult fel mellette Rose. A belőle áradó düh csak még jobban táplálta a bennem tomboló érzéseket.

- Edward, nyugalom… Nyugodj meg… - Carlisle hangja egy kissé lecsillapított, de még mindig úgy éreztem, beleőrülök, ha nem mehetek oda most azonnal Isabellához. Az én hibám! Miért hagytam magára? Meg kellett volna védenem őt! Megígértem neki! Megesküdtem, hogy az a mocsok nem mehet többé a közelébe, és hitt nekem! Én pedig megszegtem a szavam és elárultam a bizalmát!

Megszökött! A francba! – hallottam a többi közeledő farkas gondolatait.

Legközelebb nem lesz esélye, nyugi, Josh… - bukkantak elő a fák közül. A fekete farkas tekintete azonnal rám szegeződött, a gondolatai pedig izgatottá váltak.

Mindjárt átlépi a határt! Hadd kapjam el! Az enyém, az enyém! – loholt azonnal közelebb. A társai morogva követték.

- Mondd meg nekik, hogy eresszenek el! Carlisle! – préseltem ki a szavakat az összeszorított fogaim közül.

Joshua, amíg nem szegnek szerződést, nem támadhattok! Figyeljetek rájuk! – jött a parancs az Alfától.

- Nem lesz baj… - Carlisle tovább nyugtatott, aztán a legelöl álló farkashoz fordult. – A lány megsérült, kérlek, hadd vizsgáljam meg.

Takarodjatok innen! Majd mi elintézzük! – A farkas gondolatai csak még jobban felbőszítettek. Hogy mer elzavarni? Hogy gondolhatja, hogy rábízom Isabella életét? Rühes dög! Mocskos négylábú korcs!

- A francba, testvér, nyugodj már meg! – dörmögte halkan Emmett, miközben farkasszemet nézett az egyik előttünk álló alakváltóval, de nem az ő kérése volt, ami miatt abbahagytam a rángatózást. Isabella nyöszörgése dermesztett meg. Lassan a fejéhez emelte a kezét és úgy tűnt, mintha fájna valamije.

- Engedjétek oda hozzá! – követeltem. Carlisle-nak meg kell néznie! Tudnom kell, hogy jól van-e, hogy nem esett semmi baja… - Meg kell vizsgálnia egy orvosnak! Eresszetek már el! – morogtam ismét Emmettékre, de csak bocsánatkérően pislogtak rám.

Abból ugyan nem esztek! A mi dolgunk vigyázni az emberekre. Ha jót akartok magatoknak, takarodjatok! Amíg nem mentek el, nem tudunk segíteni a lánynak sem! – jött a bosszantóan nyugodt felelet.

- Nyugodj meg… Ha nekik esünk, attól nem lesz jobb neki. – Carlisle keze az arcomra csúszott, és kényszerített, hogy nézzek a szemébe. – Edward, nyugalom. Isabella miatt! – Mély levegőket vettem, hogy megpróbáljam összeszedni magam, miközben Carlisle ismét a farkasok vezetőjével kezdett tárgyalni. – Kérlek… csak megnézem, hogy nem esett-e baja.

Talán hagynunk kéne… Nem néz ki túl jól a lány – hallottam meg egy új hangot, ami a legkisebb farkashoz tartozott. Ő eddig csendes izgatottsággal szemlélte az eseményeket és támadó szándék helyett inkább kíváncsi volt ránk.

A francba is! Rendben, de csak a doki! – jött az engedély, ami kicsit megnyugtatott, de cseppet sem tett elégedetté. Utoljára akkor éreztem magam ennyire tehetetlennek, mikor Bella ott haldoklott előttem James harapásának köszönhetően. Akkor is egy hajszál választott csak el attól, hogy elveszítsem a józan eszem utolsó szikráját, és most is túl közel jártam a szakadékhoz.

- Nem, én is odamegyek! – csattantam fel, bár tudtam, hogy hiábavaló az ellenkezésem. Az izmaim pattanásig feszültek, de bár én voltam a gyorsabb, Jasper és Emmett erejével nem vehettem fel a versenyt ebben a helyzetben.

Megmondtam, csak a doktor!

– Jó, rendben… Csak ő… De ezt még megbánjátok, bolhazsákok! – néztem a sötét szemekbe fenyegetően.

Visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogy Carlisle átlépi a határvonalat, odasétál Isabellához, és lassú, óvatos mozdulatokkal letérdel mellé. A rémült sikítás, ami Isabella torkából tört elő, mikor a hűvös ujjak megérintették, mintha tőrként döfött volna szíven.

Annyira ijedten tűnt, olyan védtelennek és sérülékenynek, hogy úgy éreztem, muszáj odamennem, muszáj megvédenem őt mindentől. Ha kell Carlisle-tól is. Újra megpróbálkoztam a szabadulással, és éreztem, hogy már csak egy kicsi kell ahhoz, hogy sikerüljön.

- Semmi baj… - A barna szempár zavartan nézett körbe egy pillanatra megállapodva rajtam. - Isabella… Fáj valamid? – vonta vissza magára Carlisle Isabella figyelmét, de úgy tűnt, ő képtelen most megszólalni. Csak nagy kerek szemekkel bámulta apámat, miközben riadtan kalimpált a szíve. – Közelebb megyek, jó? Nem bántalak, csak meg akarlak vizsgálni… - mászott közelebb óvatosan Carlisle, nehogy ismét megriassza.

Azt hittem, hogy a sikoltozásnál már semmi szívettépőbbet nem hallhatok, de tévedtem. Ahogy Isabellából kitört a zokogás úgy éreztem, ordítani tudnék a mellkasomat feszítő kíntól. Hálás voltam Carlisle-nak, mikor suttogó hangon elmondta, hogy nem lesz semmi baj és most már senki sem bánthatja, mert itt vagyunk vele és vigyázunk rá. Úgy tűnt, hogy használ a módszere, mert a sírás lassan szipogássá csillapodott és Isabella pár pislantás után fáradtan hunyta le a szemét.

Apám porcikáról porcikára vizsgálta meg, hogy nem esett-e baja. Mikor a karjához ért, és eljutott a csuklójáig, Isabella arca megrándult és halk sziszegés hagyta el a száját. Feszülten vártam apám diagnózisát, miközben a meggyötört női arcot fürkésztem. Az sem lehetett volna szörnyűbb, ha én élek át kibírhatatlan kínokat. Látni, hogy Isabellának fájdalmai vannak, és én nem tudom elmulasztani őket, maga volt a pokol.

Mi a fenét csinál vele ez a kókler? – kezdett morogni a fekete farkas, mire a társai is követték a példáját. A fivéreimmel egyszerre küldtünk gyilkos pillantást feléjük. A minket ért sértéseket rezzenéstelenül elviseltük volna, de apánkat kóklernek nevezni, egyet jelentett a szentségtöréssel.

Jól van, ez csak rándulás…- hagyta abba a fájó terület tapogatását Carlisle.

- Nem tört el, de be kéne fáslizni… - szólalt meg, ám nem igazán tudtam fellélegezni. Isabella ajkai kékek voltak és reszketett. A vizes ruháktól tüdőgyulladást kaphatott és tartottam tőle, hogy esetleg belső vérzései is vannak.

Azonnal eressze el! – Ahogy apám fel akarta emelni Isabellát a földről, a farkasok vad vonyításba kezdtek. – Arról nem volt szó, hogy el is vihetitek! Mondd meg neki, hogy engedje el! – követelte az Alfa.

- Nem akarják engedni, hogy magunkkal vigyük – mondtam el apámnak az üzenetet, miközben a düh ismét lángolni kezdett bennem.

- Mi történik? – hallottam meg a halk, erőtlen hangot. Ismét rángatni kezdtem a karomat.

- A quileute-ok földjén vagyunk – magyarázta Carlisle kissé idegesen. – Meg kell győznünk őket valahogyan, hogy engedjék el velünk Isabellát. Nem maradhat idekint ilyen állapotban.

- Átléptétek? – jött a döbbent kérdés. A barna szemek halálra rémülve meredtek Carlisle-ra, miközben a törékeny test minden ízében láthatóan reszketni kezdett.

- Csak én. Megkaptam az engedélyt rá, hogy megnézzelek… – magyarázta Carlisle, aztán megint az elől álló farkashoz fordult. – Muszáj ellátnom, itt nem megy. És teljesen ki is van hűlve. Ígérem, hogy nem esik bántódása – próbálkozott.

Ki van zárva! – jött a határozott válasz. Isabella még mindig remegett és úgy láttam, nem sok választja el attól, hogy ismét elveszítse az eszméletét. – Nem vihetitek sehová!

- Nem ti döntitek el! Ő hozzánk tartozik! – Újabb dühroham tört rám. A karom már annyira hátrafeszült, hogy tényleg fájni kezdett, pedig egy hozzám hasonlónak nehéz volt tényleges fizikai fájdalmat okozni.

- Veletek akarok menni – szólalt meg Isabella Carlisle-ra nézve.

Ez megőrült? Biztos, nincs magánál még mindig… - futott át a döbbenethullám az összes korcson. Isabella tekintete megkereste a farkasok vezetőjének tekintetét, miközben mind feszülten várakoztunk.

- Ők a barátaim. Velük akarok menni – mondta. Az Alfa egy másodpercig hitetlenkedve meredt rá, aztán felmordult és hátrébb lépett.

Nem hagyhatjuk, hogy elvigyék! – csattant fel a korábban Joshuának nevezett farkas. Szerencséje volt, hogy éppen lefogtak, mert legszívesebben átharaptam volna a torkát.

Ha a lány menni akar, hadd menjen! – mérte végig undorodva a sötétbarna farkas apámat. – Ha inkább mocskos vérszívók társaságára vágyik, nincs mit tennünk.

Ezt nem mondhatod komolyan… Jonathan, a francba is!

Vigyétek, még mielőtt meggondolom magam! – adta meg az engedélyt az Alfa.

- Hozd át! – kértem apámat sürgetve. Figyeltem, ahogy a karjaiba veszi Isabellát, és visszafojtottam a lélegzetemet, miközben vártam, hogy végre ismét a határ megfelelő oldalán legyenek. Ahogy ez megtörtént, a szorítás megszűnt a karomon és szabaddá váltam.

Azonnal mozdultam, hogy átvegyem Carlisle-tól Isabellát, de Rosalie gondolatai megállítottak.

Hagyd rám! Hidd el, most nem akarja, hogy férfiak legyenek a közelében, ha nem muszáj! - Sietett el mellettem felém sem pillantva, majd apánk előtt megállva kinyújtotta a kezét.

- Add át! Én viszem! – közölte ellentmondást nem tűrő hangon Carlisle-lal, aki nem tiltakozott.

Isabella annyira kimerült volt, hogy még a nővérem közelsége sem volt képes megriasztani, pedig nem csodáltam volna, ha a korábbi konfliktusaik miatt nem bízna benne. De úgy tűnt, tényleg jobban érzi most magát egy nő mellett. Ahogy meghallottam a halk, ütemes koccanásokat, amit az egymáshoz ütődő fogai hallattak, gyorsan lekaptam a kabátomat, és ráterítettem.

- Jól van, menjünk… - biccentett Carlisle.

Két napon belül látni akarom, hogy a lány jól van! – jött az üzenet a farkasok vezetőjétől. – Ha bármi baja esik, azt szabályszegésnek veszem, hiába ő akart veletek menni.

Összepréselt szájjal bólintottam egy aprót, aztán a többiek után iramodtam. Végig Rosalie mellett futottam, hogy szemmel tudjam tartani Isabellát. Szerencsére az egész utat végigaludta, így legalább pillanatnyilag megfeledkezhetett minden rosszról, amit csak át kellett élnie.

Jobban kellett volna figyelnünk. Miért nem jöttem rá, hogy a rendőr csak elterelés? Tudnom kellett volna… - Rosalie gondolatai most először voltak önvádtól csöpögők. Eddig bármikor elrontott valamit, mindig rájött, hogyan hibáztathatna másokat, de ez a helyzet most különbözött a többitől. A lelki szemei előtt újra és újra lejátszódott a másik életének utolsó pár órája, és önkéntelenül is sorstársának érezte Isabellát.

Jól van, most már minden rendben lesz… - nyugtatta magát Carlisle. Őt is felkavarták a történtek és legalább olyan felelősnek érezte magát miattuk, mint a húgom és én, pedig semmi oka nem volt rá.

Ahogy elnézte Rose-t és Isabellát együtt, neki is eszébe jutottak a régi emlékek, és általa látni őket sokkal rosszabb volt, mint a testvérem fejében. A külső nézőpont, a földön heverő, meggyalázott test látványa… Apám fejében Rosalie képe jelent meg, de én egészen mást láttam. Isabellát.

Mélyeket lélegezve szívtam be az erdő illatát, hogy kitisztuljon a fejem, de nem igazán segített.

Mikor végre hazaértünk, az volt Carlisle első dolga, hogy alaposabban is megvizsgálta Isabellát. Esme sopánkodva toporgott az ajtóban, miközben én fel-le mászkálva hallgattam apám gondolatait. Nem akartam leselkedni vagy megsérteni Isabella intim szféráját, de muszáj volt tudnom, hogy van.

Ugye, tudod, hogy ezt nehéz lesz feldolgoznia? – szólalt meg Rosalie. Nem messze tőlem álldogált és az ajtóra meredt.

- Tudom – keseredett meg a szám íze ismét a lelkifurdalástól.

Jól gondold át, mit mondasz neki és mit teszel. Ne zaklasd fel!

- Nem állt szándékomban… - motyogtam. Carlisle éppen Isabella horzsolásait látta el. A vérző sebek és kékeslila zúzódások beborították a combjai belső felét, én pedig ezerszer is hálát adtam Istennek, hogy nem történt semmi végzetes és visszafordíthatatlan.

Így sem tudtam, hogy lesz képes Isabella feldolgozni ezt az egészet. Halálra rémült, bántalmazták, majdnem… majdnem megerőszakolták. Méghozzá egy fajtánkbeli. Nem csodálkoztam volna rajta, ha soha többé nem akar a közelében látni. Hiszen csak arra a szörnyetegre emlékeztetném. A bőröm fehérsége, az érintésem hűvössége…

Na meg persze arra, hogy nem védtem meg őt, pedig az én dolgom lett volna. Hagytam, hogy elrabolják a saját házunkból. Meg is érdemlem, hogy undorodjon tőlem, hogy megvessen és gyűlöljön.

Ahogy Carlisle az ajtóhoz lépett és kinyitotta, mind felkaptuk a fejünket.

- Bekötöztem a csuklóját és lekezeltem a sebeit. Most már csak melegben kell tartanunk, nehogy komolyabban meghűljön – közölte.

Rosalie bólintott, és azonnal besietett a hálóba, én pedig követtem.

Nem biztos, hogy itt kéne maradnod! – állt meg az ágy mellett.

- Nem megyek a közelébe – feleltem, és az egyik széket a fal mellé húzva leültem.

Képtelen voltam csak úgy magára hagyni Isabellát. Látnom kellett az arcát, figyelnem, ahogy a takaró ütemesen emelkedik és süllyed a légzésétől, hallani a szíve ritmusát, tudni, hogy életben van. Tudtam, hogy elég nagy esély van arra, hogy ezek után tényleg látni sem akar, de ha így van, tőle kell hallanom, és akkor elmegyek.

- Miért törődsz vele? – kérdeztem halkan. Rose arca megrándult.

Tudod, hogy miért.

- Részben sorstársnak tartod, de van ott még valami… - kaptam el egy gondolatfoszlányt. – Ó… Értem – bólintottam kissé zavartan.

Ha lett volna valaki mellettem akkoriban, aki szintén átélt ilyesmit, és aki elmondja nekem, hogy nem az én hibám volt, sokkal könnyebben feldolgoztam volna. Én azt hittem, a szépségem az oka, vagy hogy azt a ruhát viseltem aznap este, amit előtte való nap Royce megdicsért. Ezerszer végigjátszottam, mit rontottam el, mit kellett volna másképp csinálnom. Melyik volt az a pillanat, amikor rosszul döntöttem. Amit megelőzve még sértetlenül hazasétálhattam volna.

- Nem a te hibád volt, Rose! – jelentettem ki több, mint száz éves késéssel. Akkoriban annyira bosszantott, hogy Carlisle pont egy ilyen elkényeztetett, beképzelt fehérnépet hozott közénk, hogy eszembe sem jutott Rosalie érzéseire is figyelni. Főleg, miután rájöttem, hogy apám azért változtatta át, mert nekem szánta társként. Azokban az időkben inkább kerültem őt, semmit hogy beszélgessek vele.

Tudom. Most már tudom – mosolyodott el szomorúan. – És Isabellának is tudnia kell. Nem akarom, hogy ugyanazt élje át, amit én.

- Tudod, néha még meg tudsz lepni… - ráncoltam össze a szemöldökömet, mire halkan felkacagott.

Látod, ezért vagyok a legtöbbször gonosz és szúrós. Így ha egy kicsi jót teszek, azonnal szentnek tartotok – nézett rám elégedetten. Megcsóváltam a fejem, de nem válaszoltam.

Carlisle benézett egyszer, hogy ellenőrizze Isabella lázát egy elektromos hőmérővel, én pedig elmondtam neki, mit is üzent a farkasok vezetője búcsúképpen, de egyébként a következő pár óra csendesen telt.

A sötét gondolatok helyett igyekeztem Rosalie fejében eltölteni az időt. Azon elmélkedett, milyen babacuccokat kell beszereznie kicsi Edwardnak, ha elkezd majd nőni, és listába rendezte a képzeletbeli pontokat aszerint, hogy melyik üzletből rendelje meg őket. Valószínűleg ő is azért foglalkozott ilyesmivel, hogy ne a történteken járjon az esze.

Isabella álmában megmozdult egy párszor – ilyenkor mindketten felkaptuk a fejünket, és aggódva fürkésztük őt -, de szerencsére mindig hamar visszaszendergett.

Már hajnalodott és elállt odakint az eső is, mikor Alice és Emmett bejöttek. Emmett Rosalie mögé állt, és a kezét a vállára fektette. Alice pedig az ablakhoz sétált, és onnan figyelte Isabella arcát.

Túl fogja tenni magát rajta. Erős lány! – Nem tudtam, hogy belém próbál lelket önteni vagy saját magát biztatja. Talán mindkettő.

Mikor Isabella hirtelen rándult egyet, aztán úgy ült fel, mintha rúgó lenne a derekában, ösztönösen fel akartam pattanni, de Rosalie ismét megelőzött. Azonnal az ágy mellé lépett, és visszanyomta Isabellát a párnák közé.

- Semmi baj – igazgatta meg a takarót. A hangja olyan kedves volt, amilyennek csak ritkán hallottam „idegenekkel”. Tényleg segíteni akart…

- Edward? – hallottam meg a nevem. Rose egy kissé arrébb állt, én pedig hogy ne kelljen Isabella szemébe néznem és látnom a megvetését és a vádat, inkább lehajtottam a fejem és a padlót bámultam.

- Itt vagyok – feleltem halkan, nehogy megijesszem, de így is zihálni kezdett és a szívverése is felgyorsult. Sejtettem, hogy a történtek után félelmet váltok majd ki belőle, de elképzelni sem tudtam, hogy ez mennyire fájni fog.

Az, hogy arra a mocsokra emlékeztetem, rosszabb volt, mintha magam miatt gyűlölt volna. Abba már legalább beletörődtem, hogy a vámpírlét miatt nem vagyok elég jó Isabellának, de a tudat, hogy valahányszor rám pillant élete egyik legborzalmasabb élményét juttatom eszébe, elviselhetetlenül gyötrő volt.

Nem akartam, hogy miattam szenvedjen, hogy a látványomtól is halálra rémüljön, de nem tehettem ellene. Egy vámpír voltam, aki akarta őt. Akárcsak az a másik, még ha nem is olyan brutálisan és kegyetlenül.

- Hol az öcsém? – Isabella hangja elvékonyodott a pániktól. Rosalie azonnal az ajtóhoz sietett és Esmét szólította.

Ahogy Isabella magához ölelte a testvérét és sírni kezdett, elszorult a torkom. Bármit megtettem volna, hogy eltöröljem a rossz emlékeit és boldognak láthassam. Akár a létemet is odaadtam volna érte, és mosolyogva mentem volna a Pokolba.

- Hadd beszéljek vele – hadarta Rose halkan és az ajtó felé intett a fejével. Alice és Emmett azonnal elindultak kifelé, nekem viszont nehezemre esett elszakítanom a pillantásomat az ágyról.

Még mindig rettegéssel töltött el, hogy egy hajszálon múlt csak, hogy Isabellát viszontláthattam. Ha a farkasok későn érkeznek vagy ha Jasper téved, akkor örökre eltűnt volna a pír az arcáról, nem játszott volna gyönyörű melódiát a szíve és a halk lélegzés nem adott volna édes aláfestést hozzá.

Szükségem volt a látványára, mégis felálltam, és magára hagytam őt a testvéremmel, hogy legalább az ő lelke megnyugodhasson egy kicsit a beszélgetésük által, de a csukott ajtó elől már nem voltam képes elmozdulni.

A tenyeremet és a homlokomat a fának támasztottam, mintha így megmaradhatna valamiféle kapocs, ami összeköt engem az ágyban fekvő lánnyal, akit tiszta szívből szeretek.