Végzetes találkozás - 7. fejezet

7. fejezet


Kísértés

Az autó végénél járt, mikor halkan követni kezdtem, hogy megkerüljem a kocsit. Kinyitottam az ajtót, s kifújtam a levegőt, hogy friss oxigénnel töltsem meg tüdőmet. Rosszkor… nagyon rosszkor… A hirtelen jött szél felerősödve fújta orromba a közeledő eső, s a lány legédesebb illatát. Elvesztettem fejemet… s emberi létem minden megmaradt lényét… egy gyors mozdulattal az autónak taszítottam és… ösztönösen belemélyesztettem éles fogaimat kecses nyakába. Hallottam nyögését, de lefogtam száját, hogy egy sikoly ne hagyja el piros ajkait, miközben tehetetlenül vonaglott erős szorításomban. Számat, torkomat elárasztotta vére íze… nyeltem, csillapítva a szörnyeteget, az üres sóvárgó érzést a gyomromban, a szomjúságot. Érzékeim nem csaltak, a legédesebb vére volt a világon, amit csak érezhettem magamban… Hogy bírtam eddig megállni, hogy megízleljem?

Hirtelen, alig egy másodpercre lehunytam szemeimet, s észrevétlenül megráztam fejemet. Undorodtam magamtól, amiért ilyen csak eszembe jutott, s elképzeltem. Hogy gondolhatok ilyenre? Képzeletemben apám arca jelent meg, s mellette az enyéim is, csak karmazsinvörös, gyilkos szemekkel. A hasonlóság annyira szembetűnő volt, mégis teljes ellentétei egymásnak. Visszaemlékeztem arra az estére, mikor Istent játszó éveimből hazatértem. Carlisle aranyszín szemei akkor sem vádoltak meg… Megbocsátott, mert legbelül tudta, hogy jobb „ember” vagyok. Bízott bennem, nem törhetem össze ezt a képet… Az előttem megjelent két arc között csak a hófehér bőr volt a hasonló, a szemek… Azok tértek el a lehető legjobban egymástól. A különbség… Nem is lehetne összehasonlítani minket, mintha csak a legsötétebb éjjelt, a leggyönyörűbb, legtisztább nappal mellé képzelném… Nem! Ez nem én voltam. Már nem! Elfojtottam a szörnyeteg arcát, s minden tettét. Több éve nem öltem egy embert sem, nem most fogom megint elkezdeni! Abbahagytam a légzést, kellemetlen, de így legalább nem érzem a lány vérének illatát, aki semmit sem vett észre belső vívódásomból.

Beszállt a kocsiba, s azonnal becsaptam az ajtót, majd türelmetlen lassúsággal megkerülve autómat beszálltam a vezető ülésre. A motor felbőgött, de most mégsem tűnt olyan hangosnak, mint először. A lány nem vette le rólam hatalmas szemeit, amivel igazán nem segített nekem. Talán meg akar halni? Hirtelen beletúrt hosszú, egyenes hajába, a szél felém csapta az illatot. De én most nem éreztem meg, csak emlékeztem rá. Ám emléke is elég volt ahhoz, hogy összeszorítsam fogaimat, s megmarkoljam a kormányt. Nem volt szükségem oxigénre, de ha beszélnem kell, előbb vagy utóbb el fog fogyni, s újból lélegeznem kell. Agyamban tombolt a szörnyeteg. Itt az alkalom, s én elszalasztom. Itt ül mellettem áldozatom, csak pár centire. Meg is tudnám érinteni, s nem teszem. Nem ölöm meg. Nem engedem, hogy bekövetkezzen, amit nem is oly rég elképzeltem… Nem fogom bírni… Túl hosszú még az út, s túl lassan megyünk.

Nem is figyeltem semmire egy darabig. Magamban próbáltam nyugtatni magam. Mennyire emlékezhet arra, ami több éve történt? Hisz még csak hét éves volt, aki épp akkor veszítette el édesanyját. Még mindig engem nézett, de most már nem annyira feltűnően. Láttam, ahogy a pír elönti arcát, s elfordítja tekintetét. Elkezdtem figyelni arcát, ami nagyon is kíváncsivá tett, főleg, hogy nem hallottam gondolatait. Tudni akartam, mire gondol most ebben a percben. Min járhat most az esze. Ez pedig elterelte figyelmem az ordító szörnyetegről, ami a halálát kívánta. Lefelé nézett, magában küszködött - legalább is ezt olvastam le arcáról -, majd hirtelen megmerevedett, s szemei tágra nyíltak, arcán félelem jelei futottak át. Pánikba estem… miért fél most? Észre vett volna valamit az előbbi kis tétovázásomból? Mit tehettem, amiért megijedt? S eddig miért nem?

- Uram Isten! – zihálta egy másodperc múlva. Én pedig megütközve néztem rá.

- Mi a baj? – kérdeztem meg gyengéd hangon, mert egyszerűen nem értettem, mit tettem most, amivel megijeszthettem volna. A tudat pedig, hogy fél tőlem, valahogy még a szomjúságomnál is rosszabb volt.

- Lassíts! – kiáltott rám remegve, s a kocsiba kapaszkodva. – Kétszázzal mész! – S akaratlanul is kibámult az elsuhanó tájra, próbálta magát bepréselni a kocsi bőrülésébe, haját összefogni, hogy a menetszél ne tépje meg.
Megkönnyebbültem némileg, visszafordítottam fejemet az útra, hogy gondolkodni tudjak. Ez az apróság ijesztette volna meg, mikor itt ül egy vámpír mellett, aki bármikor elveszítheti önuralmát, s végezhet vele? Ő pedig attól tart, hogy kétszázzal vezetem a kocsit.
Hitetlenül forgattam meg szemeimet.

- Nyugodj meg… öhm… - akartam mondani a nevét, de eszembe jutott, hogy nem is tudom. Bár azt sem értem, honnan jött az ötlet, hogy a nevén szólítsam. Biztos, csak az udvariasság… Eh, udvarias gyilkos… Ez elég ironikusan hangzik…

- Bella… Bella Black - nyögte ki nehezen, s úgy láttam, kezd megnyugodni. Bár arcán még mindig láttam az apró ijedséget. Black? Ha szívem még dobogott volna, biztos szívrohamom lenne, vagy egyszerűen csak megállt volna bennem a ketyegő. Nem lehet, hogy annyi ember közül, nekem pont a legkívánatosabb egy… egy Black. Egy quileute… Magamban felnyögtem. Nem lehet semmi baja, nem tehetek semmit vele. Muszáj visszafognom magam!

- Bella… nyugodj meg kérlek, nem fogunk semmivel sem összeütközni – ígértem neki lágyan, miután megtaláltam hangom, s ezzel igencsak sok fogyott a levegőmből. A neki életet adó levegőmből… Hallottam szíve dübörgő, újbóli gyors ütemű dobogását, vére zubogását ereiben, ami megőrjített. Pánikba estem, sokkal jobban, mint az előbb. Ha valami baja esik, akkor ezt már nem fogják megbocsátani nekem. Nincs indokom, hogy megöljem. Nem vagyok újszülött, aki nem tudja kontrollálni magát, nem iszom emberi vért. Egyszerűen csak egy drog volt számomra… Rémült arckifejezéséből arra következtettem, hogy még sem nyugodott meg. Így lassítottam, visszavettem a tempón egy kicsit. Rájöttem, hogy beszélnem kell vele, vagy inkább beszéltetnem kell, hogy elterelje gondolataimat, s ne figyeljek arra, mi lenne, ha elveszteném önuralmam.

- Mondd csak, hogy kerültél ilyen messze Forkstól? – kérdeztem, s közben levegőt is vettem összezárt fogaimon keresztül. Szíve üteme most lassult kicsit, visszaállva eredeti, egészséges állapotába. Próbáltam hangomat is szimplán emberi beszélgetéshez lejteni, nehogy még jobban ráijesszek.

- Hosszú történet… - válaszolt kurtán, amivel még jobban feltüzelte kíváncsiságom, ami most úgy égett, mint a szomj az előbb a torkomban.

- Hosszú az út… - próbálkoztam tovább, hogy folytassa. Muszáj, hogy valami elterelje a figyelmemet a képzeletem képeitől. Körülkémlelte a kocsi belsejét, míg én türelmemet lassan elvesztve vártam válaszára.

- Igazából… la push-i vagyok, csak… egyedül akartam a városba jönni… - dadogta mikor tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódott. Szíve megint felgyorsult. – Az utat nézd! – szólt rám kicsit kérlelő hangon, mire kelletlenül visszafordítottam fejemet az útra. Á, miért nem hallom a gondolatait? Most kideríthetném, hogy fél-e tőlem, és azért gyorsul-e fel a szívverése. Ah, nem is kellett volna néznem az utat, úgy is elvezetem könnyedén az Alfa Romeót. Inkább tartanám tekintetem az arcán, hogy valamit kiderítsek reakcióiból. La Push… jutott eszembe a kellemetlen, tegnapi kalandunk megint. Nem léphetek a földjükre, még egy ember miatt sem. Sőt, még a saját törzstagjuk miatt sem. Ha megtudnák… Istenem! Még erősebben szorítottam a kormányt. De nem úgy néz ki, mint egy rézbőrű. Ez csak most jutott eszembe, az előbbi kis ledöbbenés után, ilyesmire nem figyeltem. Pont az ellentéte nekik minden tulajdonságban. Rendkívül sápadt bőr, szív alakú arc, amit hosszú, sötétbarna haj keretezett. Egyértelműen nem úgy nézett ki, mint egy quileute. De akkor hogyan? Megütközve néztem egy tizedmásodperc erejéig, míg leesett… 1923… egy kislány árva lesz… a közelből bűz terjeng felém…

- Egyedül. Értem. Szóval megszöktél – mormoltam halkabban, hogy tudja, hallottam válaszát. Felmordult.

- Mondhatjuk így is – válaszolt kicsit mérgesen, gondolom, mert nem tetszett neki, hogy rájöttem szökésére.

- És miért gyalog jöttél visszafele? – kérdeztem figyelmen kívül hagyva hangsúlyát, s észrevétlenül szemem sarkából rásandítottam, hogy ne az égő érzéssel törődjek a torkomban.

- Mert kiraboltak – válaszolt egyszerűen, miközben egész teste megremegett, s füle mögé tűrte haját, majd egyik vállára húzta zavarában. Kivillantva így sápadt nyakát. Nagyot nyeltem. Szerencsémre – vagy inkább az övére -, a szél kitépte keze közül tincseit, s összeborzolva eltakarta nyakát, s egész arcát is. Ebben csak azt sajnáltam, hogy hajfüggönyétől nem láttam fürkésző tekintetét.

- Fázol? – kérdeztem, mert észrevettem a remegést az előbb.

- Nem, csak… - kezdte bátortalanul -…csak nem volt kellemes.

- Bántottak? – gurultam dühbe hirtelen, ami egy kicsit hallatszott hangomon is. Rám kapta csokoládébarna szemeit, tele kérdésekkel s megrökönyödésekkel. Nem értettem, miért hozott ez dühbe? Mit érdekel engem, hogy bántották-e vagy sem? Semmi közöm hozzá. Elviszem a határhoz, onnan boldoguljon egyedül.

Most nem hallottam az ütemesen gyorsuló szívdobogást. Nem ijedt meg a hangomtól? Ettől a reakciómtól? Minden normális ember félni kezdene, de ő nem tűnt úgy, mint aki fél…

- Nem bántottak, de ez is elég volt. Nem volt pénzem buszra – válaszolt fél perc múlva, gondolom, miután kielemezte hangom, s kérdésem minden részletét. Észrevétlenül elhúztam számat.

- Szerencséd volt – mondtam őszintén. És még most is az van, ha kibírom. Vigyáznom kell, mit mondok vagy csinálok. Most költöztünk ide, nem akarok újból elmenni… egy ember miatt. Egy quileute miatt. Egy nagyon fimon, és étvágygerjesztő ember miatt… Hagyd abba, s ne gondolj ilyenekre! Talán el kéne ijesztenem magamtól, hogy ne forduljon meg a fejében egyszer sem annak a lehetősége, hogy elmondja valakinek. Pont neki! Nem szólalt meg, csak nézett előre, s erősen koncentrált valamire. Őrjítő volt a tudat, hogy semmit nem fogok meghallani, ha meg nem kérdezem. Nem tudtam, mit gondol rólam, emlékszik-e tényleg rám, vagy elmeséli-e netalántán valamelyik törzstagnak? Tényleg rémisztőnek tart-e… Bár miért is mondaná el valakinek? Hisz, az azt jelentené, hogy kiderülne a kis szökése. Rendben, egy gond letudva. Remélhetőleg. Már csak életben kell maradnia.

Most már a sok gondolkozástól, s a lány figyelésétől szomjam kezdett csitulni, nem figyeltem annyira rá, mint azelőtt. Elviselhetőbbé tette a helyzetem, amit mindig megnehezített a mellettem túl békésen üldögélő emberlány.

- Min gondolkozol ennyire? – erőltettem magamra egy bársonyos hangot. Ez mindig bejött az embereknél az elkápráztatásra, s utána a megrémisztésre. Csak a levegőm fogytán volt megint. Vajon melyik jobb, a gyors és mély levegővétel, vagy a lassú, fogakon keresztül szűrt levegővétel? Inkább a gyors… Döntöttem, s tettem is meg azonnal, míg Bella nem figyelt. Olyan furcsa volt kimondani még magamban is a nevét. Bella Black…

- Csak azon… milyen fiatal vagy – mondta egy kis tétovázás után halkan. Lemerevedtem, a kormányon tartott kezem görcsösen szorította azt. Ezzel mire akart kilyukadni? Vagy csak egy ártatlan kérdés lett volna… Nem is kérdés, inkább hangzott megállapításnak.

- Mert az is vagyok… - válaszoltam, ebből a mondatból csak nem tud semmi lényegesre sem következtetni. Remélem…

Már az út felénél jártunk, ami egy kis félelemmel töltött el. Amennyire kívántam, hogy vége legyen a mi kis utunknak, annyira akartam az ellenkezőjét is. Ki akartam deríteni, mit gondol rólam, hogy mit fog tenni, ha hazaért. Tovább akartam nézni… Finoman összeráncolta homlokát.

- Mindig így vezetsz? – kérdezte egy perc múltán. Gyors váltás volt, amit nagyon nem értettem.

- Igen, mindig – válaszoltam.

- Nem volt még baleseted? – folytatta a kérdezősködést.

- Egyszer sem – mondtam. Nem lenne bajom, ha balesetet szenvednék, de ezt persze megtartottam magamnak. Ebből meg mire akar következtetni egyáltalán?

- Beteg vagy? – folytatta, s rám nézett megint. Hatalmas barna szemei végigfutottak kivillanó, hófehér bőrömön.

- Nem – vágtam rá meggondolatlanul, túl gyorsan. – Miből gondolod? – próbáltam menteni a helyzetet, s megtudni mi körül terjengnek gondolatai.

- Mert még nálam is sápadtabb vagy – válaszolt még mindig engem nézve.

- És ez baj talán? – kérdeztem némi éllel a hangomban, s megremegett a kezem a kormányon. De ő ezt nem vette észre, annyira az arcomra koncentrált. – Egyébként sincs közöd hozzá – mondtam durván. Nem hagyhatom, hogy még valamit kiszedjen belőlem. Kicsit rátapostam a gázra, feljebb tolva a sebességét a kocsinak.

- Miért gyorsítottál? – jött a zavart kérdés.

- Mert már késő van – hazudtam hihetően. Hangom megint felvette bársonyosságát.

- Ó… - formálta ajkaival. Miért érzem még mindig minden levegővétel után az illatát, amikor a szabadban vagyunk, nyitott tetőnél…? Ellenem dolgozik a szél, szerencsére az esőt elhagytuk Port Angelesnél. Itt közel Forkshoz száraz minden. Már nem sokat kell kibírnom, s nem sokáig láthatom gyönyörű arcát sem. Teli emberi, megfejthetetlen érzésekkel.

A továbbiakban nem szólalt meg, lehet látta, hogy közel járok a kitöréshez, mint egy vulkán, amelyből feltör a láva – jelen esetben a szörnyeteg -, s elárasztja őt, megöli. Most már nem azon gondolkoztam, hogyan bírom ki az út megmaradt kilométereit, hanem, hogy mennyire ijedt meg tőlem. Többet nem futhatok vele össze még véletlenül sem. El kell mennem, hogy erőt gyűjtsek. Vagy talán örökre, hogy ne ontsam ki életét. A kísértés itt van bennem, még mindig a halálát, a vérét kívánva, s mellette ott van a kíváncsiság is, valami mással együtt. Egyrészről gyűlöltem – ami elég gyorsan elpárolgott -, amiért akkor megmentettem, s most kínoz. Másrészről… Nem tudtam megfogalmazni mi is az, de nagyon erősen élt bennem egy másik érzés. Mélyen elrejtve, de ott volt. Mintha meg akartam volna védeni Bellát, még magamtól is…

Egy óra múlva elértük Forks határát. Ebben az órában a lány hihetetlen sokszor nézett rám, s felejtette rajtam szemeit, mikor azt hitte, nem tudok róla. Vagy nem veszem észre. De én minden apró pillantásról tudtam, s nem idegesített, ellenkezőleg. Tetszett… S mikor ő is észrevette, hogy tudom, arcát elöntötte a pír, és gyorsan elkapta csokibarna szemeit. Tudtam, hogy ezzel nagy hibát követek el, hogy engedem ezt az érzést elhatalmasodni magamon, de inkább ez, mint az ölési vágy… Lekanyarodtam a La Push-ba vezető útra. Mielőtt azonban elértük volna a határt, amit nagyon egyszerűen megtaláltam, megállítottam a kocsit.

- Sajnálom, tovább nem tudok menni – mondtam válaszképp Bella kérdő tekintetére.

- Ó, öhm… köszönöm, hogy idáig elhoztál – erőltetett egy gyenge mosolyt felém, amitől egy pillanatra megszólalni sem tudtam. Szemeink összekapcsolódtak. Megköszörültem torkom, kipattantam a kocsiból, s megkerülve azt udvariasan kinyitottam az ajtót neki. Még egy kedves mosolyt küldött felém, amiben már sokkal több bátorság lappangott. Végigsimította az autó ajtaját, miközben kiszállt, s én nem is figyeltem, hogy kezünk milyen kis távolságra van egymásétól. Gyorsan leheletnyit megérintette jéghideg bőrömet, mire én észbe kaptam. Halkan felszisszent, mire én elrántottam kezemet, s ennek leplezéséül becsaptam a Romeo ajtaját. Nem hallottam a szokásos félelemtől felgyorsult szívet, ami ilyenkor jönni szokott. Meg akart érinteni? Megunta az életét talán? Megrökönyödtem – ez nem normális, az biztos. Szemeit belefúrta az enyémbe, s nem is engedte őket. A barna, s a mézszín összekapcsolódott egy percre, majd elszakítva tekintetem megkerültem a kocsit elölről, s beszálltam.

- Látlak még…? – kérdezte Bella remegő, fojtott hangon, amit nem tudtam hova tenni. Majd hátrébb lépett pár lépésnyit.

- Nem hinném, de… jobb ez így… – mondtam elkeseredetten, szaggatottan, majd felpörgettem a kocsi motorját, s hangos csikordulást kiadva megpördítettem, és otthagytam ledöbbenve Bellát… A sötétben, a la push-i határnál.

Mélyen kifújtam a tüdőmben ragadt levegőt, s frisset szippantottam be. Megpróbáltam kitörölni, kimosni az illatból visszamaradt emlékeket, de egyszerűen nem tudtam. Túlságosan beleégett a tudatomba. Még a hideg, tiszta levegő sem segített. Egy Black… ha itt maradok, biztos, hogy előbb utóbb végzek vele. És az a szövetség végét jelentené. Miért okoznék gondot a családomnak, ha elég, ha csak én szenvedek? Ez lesz a legjobb. Hiába a sok tervem, egy emberlány mindenbe „beleszólt”. Gyűlöljem ezért? Hogyan is tehetném? Csak magamra haragudhatok, csak én vagyok ilyen gyenge, hogy nem vagyok képes elviselni a közelségét, az illatát. De ha egyszer olyan hihetetlenül édes! Mintha direkt nekem találtak volna ki, hogy kínozzon, s az őrületbe kergessen! Isten talán így akar megbüntetni régi bűneimért, vezeklem, életem további évtizedeiben… Megérdemlem… Csak a családom nem érdemli, hogy miattam újból költözniük kelljen, vagy én legyek szomorúságuk oka. Nem hagyhatom, hogy bántódásuk essen akárhogy is. Észnél vagyok, nem fogom megkeresni a házában, nem tehetem! Egy Blacket… Nem fogok vele soha többé találkozni, s akkor nem kell elmennem sem. Meg tudom csinálni, kontrollálni tudom magam, hogy ne keressem fel. Főleg a quileute-k földjén…

Vajon Alice látott valamit a közeljövőben? Hogy meg fogom ölni Ephraim Black „védencét”? Ez a gondolat nyílként hasított belém. Nagyon is elterveztem, sőt elképzeltem, Alice-nek látnia kellett. Ha nem épp Jasperrel volt elfoglalva, hogy ő ne tegyen semmi meggondolatlan lépést. Nem akartam, hogy megtudja, vagy akár Carlisle, vagy Esme. Azt nem élném túl, azt a szégyent, ami gyengeségem miatt elárasztotta lelkem. La Push-tól csak pár percnyire telt, míg hazaértem. Leparkoltam a kocsit a garázsban, s mély, nyugtató levegőt vettem. Most először távol tőle. De illata még mindig ott égett torkomban és tudatomban. Összeszorítottam fogaimat egy másodpercre, majd kiszálltam az autóból, s becsaptam ajtaját. Bementem a házba, csak előre nézve, szerencsémre a nappaliban senki sem tartózkodott. Vagy még sem…

- Na milyen gyors az autó? – nézett rám Alice a kanapé háttámlájára dőlve, amivel megtorpanásra késztetett.

- Gyors… nagyon is… - mondtam türelmetlenül, s Alice azonnal észrevette rajtam, hogy valami nincs rendben.
Valami baj van, Edward? – kérdezte tőlem gondolatain keresztül.

- Nincs semmi – morogtam, s gyorsan eltűntem az oltalmat adó szobámba. Pár másodpercre rá, kopogás hallatszott.

- Nem vagyok itt – horkantottam. Miért nem lehet egyedül hagyni?

- Tudom, hogy ott vagy – jött a szigorúnak szánt hang Alice-től, s meg sem várta, míg engedélyt kap a belépésre. Lehuppantam a bőrfotelembe, s megvártam míg Alice is kényelembe helyezi magát. Úgy sem szabadulok most meg tőle. Biztos voltam benne, hogy nem csak véletlenül volt a nappaliban. Várt rám… mert látta… Lesütöttem szemeimet.

- Mondd el – kérlelt halkan.

- Mit? Úgyis láttad, nem? Akkor meg nem kell elmondanom – vetettem oda kicsit durvábban, mint akartam. Nem tehettem róla, az emlék még mindig szörnyen furdalta lelkiismeretem, s a szégyen egyre csak nőtt bennem.

- Csak annyit láttam, hogy két percenként hol itt vagy, hol ott… - mondta őszintén, mire most először felnéztem rá. – Ami nem is tudom pontosan hol van – nevette el magát.
És ez nagyon rossz érzés…

- Nem Jasper mellett kellene lenned? – próbáltam meg elterelni figyelmét.

- Emmettel és Rosalie-val van – vonta meg vállát. – Ne terelj! – mondta apró vigyorra húzva ajkait. Nagyot sóhajtottam.

- Majdnem… elkövettem életem talán legnagyobb hibáját… - fogalmaztam meg érzésem.

- A majdnem az nem rossz – mosolygott rám Alice. Keserűen felnevettem.

- Ha láttad volna, nem mondanád ezt – mondtam undorodva. Undorodva magamtól, már amiatt, amit csak elképzeltem.

- De nem tetted meg – vetette ellen Alice. – Akármi történt, vagy akármi volt, nem tetted meg – nyomatékosította szavait.

- De közel voltam hozzá. Nagyon közel… - hunytam le egy pillanatra szemeimet, miközben fejemet ráztam.

- Ne emészd magad, Edward. Mindegyiküknek vannak kritikus pillanatai, de a lényeg a végeredmény – mosolygott rám titokzatosan, majd felállt, s egyszerűen kisétált a szobámból. Most már nem tudtam eldönteni, tényleg nem látta-e azt a szörnyű képet, amit elképzeltem, vagy jövőmet, amiben már talán meg is öltem… De nem láthatta a képzeletemben lejátszódó jelenetet… Nem döntöttem, hogy én azt meg is teszem, véghez viszem, „csak” elképzeltem. Már ettől is kirázott a hideg, s undorodtam magamtól. Ennyi évig képes voltam megállni, hogy ne igyak emberi vért, s most megint megjelenik csak úgy a semmiből pont Ő…
Mikor lehunytam szemeim – az előbb is -, magam előtt láttam Bella Black csokoládébarna szemeit, amikhez hozzájött még gyönyörű, titokzatos arca. Annyira kívántam… a vérét, s hogy csak egyszer láthassam újra. De azt az egyet nem szabad! Pont azt, amire a legjobban vágyom. Tiltott dolog… Hogy életben maradjon, s én ne váljak egy szörnyeteggé.

Kellene valami elfoglaltság, jutottam az álláspontra - úgy egy órai szimpla gondolkodás után -, ami lekötné figyelmem, s időmet is egyaránt, de mégis emberek közelében lennék, hogy erősítsem akaratomat. Hogy ne történhessen meg ilyen még egyszer. Beszélnem kell Carlisle-lal! Felpattantam, s megkerestem őt. Meg is találtam a dolgozószobájában. Hihetetlen volt, hogy még ilyenkor is a munkájával törődött.
Bekopogtam, majd megkapva az engedélyt beléptem hozzá. Mosolyogva fogadott.

- Edward? Mit szeretnél? – kérdezte tőlem.

- Csak beszélni veled – kezdtem, mire intett, hogy üljek le.