Végzetes találkozás - 6. fejezet

6. fejezet

Pár óra elteltével idegen hangok ütötték meg füleinket. Mindegyikünk támadó állásba görnyedt épp ahol volt, s aranyszín szemeinket a fák sűrűjén tartottuk, hallgattuk a fák reccsenését. Beleszimatoltunk a levegőbe, Carlisle rám nézett, hallottam Emmett morgását, Rosalie vicsorgását, Alice fújtatását.

- Kutyák… - mondtam ki undorodva megállapításomat, mire apám aprót bólintott.
Edward tudd meg mit akarnak… - mélyen belenéztem Carlisle szemeibe, majd egy ág reccsenése, s három dühös morgás elterelte figyelmem. Aztán még valami, amit még nem tudtam, s nem is volt időm megmagyarázni még magamnak sem.

- Senki ne mozduljon. Rose figyelj Emmettre, Alice Jasperre – adta ki Carlisle az utasításokat a többieknek, s mihelyst ezt kimondta három, hatalmas farkas bukkant elő az erdő sötét sűrűjéből. Körbevettek minket, így kénytelenek voltunk félkörbe állva egymás hátát védeni, ha támadnának. Márpedig eléggé úgy néztek ki, mint akik csak a legjobb lehetőségre, egy gyengepontra várva támadásba lendülnek. Jasper gondolataiban elemezgette esélyeinket, amik nem is voltak a meglátása szerint rosszak. Később… most másra kell figyelnem.

Reméltem, hogy most nem mond csődöt a képességem, hisz ha egy embernél már megtörtént… egy farkasnál miért ne? De nem. Minden gondolatot hallottam, ami a három kutya agyán átfutott. A vezető, aki Carlisle, s előttem állt megfontolt volt, vicsorogva mutatta ki éles, hófehér fogait, hátha ettől meghátrálunk, s könnyebben végezni tudnak velünk. Hatalmas volt, mindközül a legnagyobb, fekete bundája csak úgy ragyogott a hold ezüstös fényében.

- Nem akarunk senkit bántani… – szólaltam meg hirtelen nyugodt hangon, s nagyon lassan felegyenesedtem ennek jeléül, mire Carlisle kérdőn rám nézett. Azonban én az Alfa hímen tartottam szemeim, aki előttünk alig két méterre tornyosult, támadásra készen. A többiek reakciójára nem tudtam koncentrálni, hisz ettől függhet most minden. Milyen gondolatokat tudok kiolvasni fejükből. Tudtam, Carlisle nem akar harcot velük, ebben az egyben biztos voltam. Békésen akarja megoldani, akármi is legyen az.
A quileute-ek földjén vagytok, nem kegyelmezünk nektek – hallottam a dühös gondolatot.

- Edward…? - suttogott mellettem Carlisle.

- Végezni akarnak velünk, mert a földjükön vagyunk. A quileute törzsén – préseltem mérgesen fogaim közül.

- Majd én beszélek vele, te csak közvetíts – mondta apám ellentmondást nem tűrően. Csak szememmel mertem jelezni, hogy megértettem, mit szeretne. Nem akartam, hogy a farkasok ezt akármilyen taktikának tudják be, hogy kommunikálunk, s akár tervet szövünk az elpusztításukra. Akaratlanul is beleszimatoltam a levegőbe – amit meg is bántam azonnal -, s apró fintorba futott ajkam, aztán szemeim kissé elkerekedtek. Ez az illat a kutyák szagával keveredve… Próbáltam ezt a bűzt kizárni, s csak arra az egyre emlékezni… – Carlisle Cullen vagyok. Hallgassatok meg, kérlek – próbálta meggyőzni a vezetőt apám, amivel elterelte figyelmem. A fekete bundájú farkas egyre jobban vicsorgott, morgása sértette füleimet.

Amíg nem szólok, nem támadtok! – adta ki az utasítást két társának. A következő gondolat már nekünk szólt. Miért hallgatnánk meg titeket? – köpte még gondolatban is a szavakat, próbálva udvarias formát magára erőltetni.

- Azt akarja tudni, miért hallgassanak meg… - mondtam Carlisle-nak.

- Azért, mert tudjátok, hogy túlerőben vagyunk. Ha bántani akartunk volna titeket, már rég megtehettük volna. – Apám hangja nyugodt volt, s határozott. Hiába, mindig értett a diplomáciához…
Lebecsültök? – jött a dühös kérdés, s egyet előre lépett a farkas, a többi pedig vele együtt mozdult.

- Eszünkben sincs – tiltakoztam azonnal, bár ezt kicsit másképp gondoltam. Valljuk be, mi heten vagyunk, míg ők csak hárman. – De beláthatod, hogy többen vagyunk – próbáltam érvelni az igazunk mellett.

- Megígérem, hogy egyikünk sem fogja bántani a quileute-eket, és egyetlen embert sem közel, sem távol. – Carlisle aranyszín szemeit belefúrta a vezető fekete szemeibe.
Miért higgyünk nektek? – tette fel a kézenfekvő kérdést pár másodperc múlva.

- Azt akarja tudni, miért higgyenek nekünk – közvetítettem apámnak is, na meg családom többi tagjának.
Kétségbeesett gondolat tört utat elmémbe. Alice a hátam mögött állt közvetlenül.
Nem láttam őket… Ilyen… még soha… - hátranyúltam, s megfogtam Alice kezét. Megszorítottam, hogy itt vagyok, s hallottam.
Köszönöm Edward…

- Mert nem ölünk embereket. Csak állatok vérét isszuk. Láthatod a szemeinken – válaszolt Carlisle. Esme és a többiek kezdtek felegyenesedni, csak Emmett vicsorgott még mindig az előtte morgó ellenségünkre, de Rosalie mindig megakadályozta, hogy cselekedjen is. – Nem fogjuk átlépni a határvonalat, ami a ti és a mi földünk között húzódik. Egyikünk sem.

Hallottam, hogy Carlisle megingatta a farkas határozottságát. Elgondolkodott, elbizonytalanodott velünk szemben. Szemünk színe apró bizonyíték volt számára, de ezen a ponton megint csak megakadt, mikor társa közölt vele egy tényt.
Egyikőtök szeme vörös – jelentette ki ellenérvként.

- Észrevették Emmett szemeit – mormoltam Carlisle-nak.

- Emmett még újszülött, de gondoskodom róla, a családom tagja. Nem fogom engedni, hogy bárkinek baja essen. A szavamat adom, s azt sosem szegem meg. Ha ti is békében élni hagytok, mi is – fontolta meg apám a szavait, mielőtt kimondta. Nem akarta felhergelni a farkasokat, vérontás, harc nélkül szerette volna elintézni ezt az ügyet.

Az Alfa hím már eldöntötte. Megbeszélte csapata tagjaival, de a döntő, az utolsó szó az övé volt… Az irányítóé.
Rendben. Amíg nem ontotok emberi vért, s nem lépitek át a határt, addig mi sem háborgatunk titeket. Esküszöm, én Ephraim Black – közölte döntését, mire bólintottam. Ephraim mintha egy apró fejhajtást tett volna Carlisle felé tisztelete jeléül, majd mindhárom farkas eltűnt az erdőben.
- Ha jól gondolom, megegyeztünk velük… - mondta csak úgy Carlisle, de én kihallottam hangjából a megkönnyebbülést. Esme sóhaja jutott el fülembe, majd megfogta Carlisle kezét.

- Igen. Ephraim Black megesküdött, addig nem háborgat minket, míg nem ontunk ki emberi életet, vagy míg át nem lépjük határt. Úgyhogy most tűnjünk innen – nyögtem, mert tudtam, még figyelnek minket, mikor távozunk a földjükről.

- Rendben. Hallottátok, kérlek tartsátok is be. Nem akarok összetűzést a farkasokkal – mondta Carlisle mindenkinek, s futásnak eredt. Mi pedig követtük őt. Egy kicsit lemaradtam a többiektől, hátranéztem még egyszer utoljára, bele a sötétbe. Éreztem, vagy csak képzeltem, nem tudtam már. De az az édesség… Megráztam fejemet, majd én is elindultam, s örültem, hogy gyorsaságomnak hála egy tizedmásodperc alatt utolértem őket.

Mikor hazaértünk mindenki elvonult a saját szobájába, csak Carlisle s én nem. Apám beszélni akart velem, mert kíváncsi volt, hogy miket tudtam meg gondolataikból. Leültem a szokásos helyre dolgozószobájában, vele szemben.

- Nagyon különös volt – kezdtem, ami legelőször eszembe jutott.

- Miért? – kérdezte Carlisle. – Mit tudtál meg róluk?

- Hárman voltak, ugye, de amelyik előttünk állt, volt a vezető. Az Alfa hím, ahogy ők nevezték maguk között. Az irányító, a vezető, mint te…

- Igen, igen… ez észrevehető volt – révedt el Carlisle.

- A gondolataik pedig… - néztem el apámról, mire felkapta tekintetét. -…mind a hárman hallották egymás gondolatait. Mindent, ami a másik fejében járt – mondtam színtelen hangon. Nekem nem tetszene, az biztos. Mindent tudnának rólam, ami csak a fejemben jár, s eltitkolni… Semmit nem lehetne.

- Érdekes… - dőlt hátra székében. – Szóval egymás között tudnak kommunikálni. – Bólintottam.

- Amelyik Emmett előtt állt, az értesítette Ephraim-ot a szemszínéről.

- És mit gondolsz valóban kötik magukat a megállapodáshoz? – Ezen egy pillanatig elgondolkoztam. Carlisle már most bízott ebben, bízott Ephraimban, hogy betartja, de megerősítést akart tőlem, aki hallotta gondolatait.

- Úgy vélem, igen – válaszoltam egy perc múltán. – Megesküdött. Vagy legalább is addig biztosan, míg le nem váltja esetleg az utódja… - fontoltam meg ezt az eshetőséget.

- Ez jó hír… - bólintott aprót Carlisle. – Nem tudom, meddig maradunk itt, de nem akarok semmi konfliktust velük.

- Igen, tudom – mosolyodtam el.
Min mosolyogsz?

- Csak ismerlek… - nevettem fel, mire apám is mosolyra húzta ajkait. – Ha nem bánod, megyek, úgyis jön Esme – mondtam vigyorogva.

- Menj csak, tartalmas nap volt – állt fel Carlisle. Kopogtattak az ajtón, Esme lépett be. Egy meleg mosolyt küldött nekem, s megsimította arcomat, majd magukra hagytam őket. Egyenesen a szobámba mentem, gondolataim viharként cikáztak fejemben. Nem titkoltam zavartságom, bizonytalanságom. Annyi minden történt ma, apró kis jelentéktelennek tűnő gondolatok, amiket ha tekintetbe veszek, már nem is annyira elhanyagolhatók. Ott van Alice, Jasper… és… és az kísértő illat. Alice vajon miért nem látta a farkasokat előre? Mert gondolom már jóval előtte eldöntötték, hogy végeznek velünk, de Alice mégsem látta. Nem hazudott, az a kétségbeesés, ami a gondolatában volt… Egy magyarázat lehet. Az, hogy farkasok, ezért nem látta őket előre. Jasperen nem akartam most gondolkodni. Lehet, nincs is jelentősége annak, hogyan elemezgette esélyeinket.

Az illat… talán képzelődtem megint. Talán csak felelevenítettem magamban… de pont akkor? Mikor a farkasokkal „összefutottunk”? Egy pillanatra megtorpantam a szobámban, miközben az ablak felé tartottam. Lehetetlen… az nem lehet, hogy ők… Biztos, hogy nem. Nem végeztek volna egy emberrel, ha őket védik. Az saját természetük ellen lenne… De ha találkoztak vele esetleg, valami folytán, akkor ennyire megragadhatott volna az illata a farkas bűzben? Mi lehet erre a magyarázat? Csak túl érzékeny vagyok rá, vagy csak képzeltem, ami igen furcsa lenne. Nem, ennyire nem vagyok ostoba. Nem képzelődtem, éreztem. Tudom, hogy az ő illata volt, az az édes, finom illat. Kiéreztem abból a farkas szagból. Odaléptem az ablakhoz, s kinéztem rajta. A nap arany sugarai csak egy-két helyen szűrődtek át egy csíkban a szürke esőfelhőkön, majd egy perc múlva azokat is elzárta a sűrű felhőtömeg. Fintor futott át arcomon, mikor orromat újra átjárta emlékeimen keresztül a farkasok undorító szaga. Nem aggódtam úgy, mint Carlisle, vagyis nem a szövetség miatt. Én másért voltam nyugtalan, egy észrevett, kínzó illat miatt. Nem tudtam mit fogok tenni, ha még egyszer megérzem. Most is vissza kellett fognom magam, hogy ne menjek, keressem és ízleljem meg vérét. Egy valami tartott vissza csak… Carlisle. Mindig ő volt az, akire ilyenkor gondolotam, mennyire megbántanám, ha újra ölnék. Ha újra emberi vért innék. Ledőltem a kanapéra, nem volt semmihez sem kedvem. Még zongorázni vagy tanulni sem. Életkedvem most a lehető legalacsonyabb szinten volt. Szomjam lappangott, de ahogy eszembe jutott az édeskés illat, ki akart törni a szörnyeteg.

Megpróbáltam másra terelni figyelmem. Hallottam, hogy Alice és Rosalie elmennek itthonról, Emmett és Jasper beszélgetnek. Carlisle már dolgozott, Esme dúdolgatott egy dalt, ami nagyon ismerős volt. A saját szerzeményem, amit nekik írtam, az ő szerelmüknek hódolva. Fájó szívvel gondoltam arra, mióta vannak együtt, s mióta szeretik egymást. Megtalálták egymást…
Hirtelen felpattantam a kanapéról, s lementem a nappaliba, ahol az antik zongora állt. Mégis csak kedvem szottyant, hogy elüssem az időt valamivel, s mi lenne ennél jobb? Eljátszom Esmének a darabot.
Leültem a zongora elé, s felnyitottam a fedelét. Imádtam zongorázni, szenvedélyem nem ismert határokat. Az egyetlen olyan dolog, amit talán tökéletesen csinálok. Megérintettem a billentyűket, s ösztönösen, lehunyt szemekkel elkezdtem játszani. Csak éreztem a törékeny billentyűket, ahogy leütik az akkordokat, s megszólal hihetetlen csengésű hangjuk. Hallottam, ahogy Esme felfigyel játékomra, s szemeim előtt láttam lágy mosolyát. A következő pillanatban már mögöttem hallgatta a dallamok felcsendülését. Éreztem kezeit vállamon, s azon gondolkodtam, hogy el kellene mondanom neki. Hogy mi történt régen, s mi most. Valakinek, akiben bízom, s tudom, hogy megértő lesz velem. Bár azt is tudtam, hogy apám is és anyám is legjobban már csak egy valamire vágynak… Hogy megtaláljam társamat. Egyedül éreztem magam, pedig mekkora lett a családom. De ez más…
A darab a végéhez ért, ujjaim megálltak a billentyűk fölött.

- Esme… el szeretnék mondani valamit – kezdtem halkan. Anyám leült mellém a zongorához.

- Mondd csak, Edward – emelte rám aranyszín szemeit.

- Nem tudom, hogy Jasperben mennyire bízhatunk – súgtam egy perc múlva halkan, hogy csak mi ketten halljuk. Emmett lefoglalta az emeleten Jaspert, így ez most jól jött, hogy eltereljem előző gondolatomat. Hirtelen döntöttem.

- Ezt hogy érted? Edward nem kell, hogy azonnal befogadd a családba, de…

- De te nem hallottad, mikre gondolt… - vágtam a szavába. – Tudom, hogy bennünk nem akar kárt tenni, de a sebei…

- Majd elmondja, ha úgy érzi – nyugtatott Esme, mire sóhajtottam.

- Igen, igazad van. Csak túlreagálom. Hülyeség az egész.

- Nem hülyeség, csak aggódsz – mosolygott Esme, s megsimította az arcomat. – Magadra hagylak, komponálj valami szépet – állt fel mellőlem, s felment az emeletre. Hallottam Esmét, Emmettet, és Jaspert is, aki most már egyedül volt.

Sajnálom Edward… Tartozom egy vallomással – hallottam meg Jasper gondolatát, majd megütközve végignéztem azokon keresztül élete történetét. Összeszorítottam állkapcsom, most már tudtam, mitől vannak azok a hegek a testén, s min ment keresztül Jasper… De változtatott az életén, s rátalált Alice, ami a legjobb volt az ő meglátása szerint, ami csak történhetett vele. Nem tudtam haragudni rá, s nem tudtam nem figyelembe venni ezeket.

- Köszönöm – mondtam halkan Jaspernek. Tudtam, hogy hallja… Csak azt nem értettem, miért most mutatta meg nekem ezeket a gondolatokat. A beszélgetésünk miatt Esmével? Mindegy is. Őszinte volt hozzám, remélem, egyszer elmondja majd Carlisle-éknak is.

Már kezdett sötétedni, mikor Alice és Rosalie hazaértek.

- Edward! – kiáltottak utánam mindketten. Komótosan a nappaliba mentem.

- Tessék? – kérdeztem pár méterrel előttük állva. Vigyorra húzták ajkukat.

- Úgy gondoltuk, hogy tetszeni fog neked, amit vettünk… - mondta Rosalie.

- Fog is – kontrázott rá Alice, mire magamban felnyögtem, mit találhattak ki ketten…

- Azt majd meglátjuk – morogtam.

- Akkor gyere ki a garázsba – mondta Rosalie, s Alice már el is indult. Elhúzva számat követtem őket.

- Vettetek egy új kocsit? – kérdeztem meg csak úgy, mert Rosalie gondolataiból ezt már kiolvastam, de hogy milyet…

- Mondtam, hogy ne gondolj rá – szidta játékosan Alice Rose-t, mire felvihogtam.

- Nem tehetek róla, hogy ilyen alattomosan kilesi őket – mondta durcásan Rosalie.

- Nem is tudom, miért mennénk másért a garázsba – védtem kicsit Rose-t, mire Alice rám villantotta tekintetét.

- Nem kell mindig mindent tudnod – vetette ellen Alice.

- Úgy vettem észre, te vagy, aki mindig mindent tudni akar – vágtam vissza.

- Na, inkább térjünk a lényegre – vágott közbe Rose haját igazgatva türelmetlenül. Ránéztem a garázsban álló, letakart kocsira. Alice bólintott, majd lassan odament a kocsihoz, s lerántotta róla a leplet.

- Váó – nyögtem ki nehezen, ahogy megláttam az Alfa Romeo márkájú, nyitott, fekete sportautót.

- Mondtam, hogy tetszeni fog neki – hallottam meg az Alice fajta elégedett, „én tudtam” hanglejtést.

- Hm… végül is, kinek ne tetszene egy ilyen remekmű – mondta Rose, inkább kijelentésnek szánta, mint kérdésnek.

- Öhm… és miért is kapom? – kérdeztem rá. Talán, még sokba fog ez nekem kerülni.

- Csak úgy – vonta meg a vállát Alice. – Meg Rosalie-nak kell a tiéd.

- A Cadillacem?

Mivel másik nincs is… - hallottam Rose gúnyos gondolatát.

- Mindig szerettem a Cadillaceket… - nézte a kocsit Rose.

- Na menj, próbáld ki – tuszkolt az autó felé Alice. – Következőnek veszünk egyet a fiúknak is, vagy lecseréljük Carlisle-ét – vigyorgott Alice Rose-zal együtt.

- Úgyis kiment már a divatból Carlisle-é – értett egyet Rosalie.

Én eközben beültem az autóba. Ráraktam kezem a kormányra, s elvigyorodtam.

- Ne várjatok – mondtam, majd beindítottam a motort. Hangosan felbőgött, mégis gyönyörű, mély hangja volt. A bőrülések pedig hihetetlenül kényelmesek. Ráléptem a gázpedálra, s már száguldottam is kifelé a kis ösvényen az erdőből, míg el nem értem az utat. Felpörgettem a motort, ki akartam próbálni, mennyi a végsebessége. A kilométeróra elérte a kétszázat, s még mindig nyomtam a gázt. Egészen kétszázharmincig. Lámpájának fénye erősebb volt az utcai lámpákénál. Őrületesen jó volt vezetni ezt a csodát, a szél csak úgy zúgott a fülemben, a hajamat tépte, de nem törődtem vele. Szabadnak éreztem magam, minden gond nélkül. Ennek az autónak a teljesítménye már közelített a futás élményéhez. Nem tudom, miért kaptam, de most örültem Alice és Rose ajándékának. Az érzés felülmúlhatatlan volt jelen pillanatban. Csak nyomtam a gázt, s azt vettem észre, hogy már Port Angeles felé közeledem. Kilenc óra lehetett, vagy kicsivel több, a felhőkön előbukkanó telihold titokzatosan nézett le az útra. Lelassítottam. Talán, lassan vissza kellett volna fordulnom, de a szél különös dolgot hozott magával, ami az ellenkezőjére sarkallt.

- Nem lehet… - nyögtem kétségbeesetten. Beszívtam tüdőmbe a levegőt, éreztem édeskés ízét, éreztem a bennem lévő szörnyeteg ujjongását. A méreg azonnali termelődését számban. Izmaim még így is megfeszültek, alig bírtam megállni, hogy a kormány egyben maradjon, s ne törjem porrá. – Nem…

Ez az illat… nincs messze tőlem… ő az, csakis ő lehet az… Közeledtem felé, mély levegőt vettem, hogy legyen elég a tüdőmben, s közben torkomat égette, kiszárította ez az illat. Benn tartottam a levegőt. Miért nem fordulok meg rögtön, s megyek a másik irányba? Miért kínzom magam? Tudnom kell, kikkel van, vagy mit csinál ilyenkor itt, egy ilyen veszélyes város közelében. Egyszerűen hajtott a kíváncsiságom, s még valami, amit nem tudtam megmagyarázni. Vagy nem is akartam… A szörnyeteg egyre csak feszítette a mélyben lévő ketrec vasait, tombolt, ki akart törni érte… A véréért, mint akkor régen. Csak most sokkal erősebben, mint mikor csak gondoltam rá. Most éreztem… Túl közelről.

Szemeim már látták őt, karcsú alakját, amint karjai reszketve ölelik át testét, hosszú, sötétbarna haját, amibe a szél bele-belekapott, sötétbe burkolózó szív alakú arcát. Nem mertem levegőt venni, nem tehetem meg… Nem ölhetem meg, ő csak egy ártatlan ember, akit a sors nem kedvel, hiszen összehozta velem… megint. Átlagos tempóban tartottam a kocsit, mézszínű szemeimet megbabonázta alakja. A lámpa fényében belefúrtam szemem meglepett, vagy inkább elkápráztatott csokoládébarna tekintetébe. Csak néztem, ahogy elhaladtam mellette, ahogy ő engem. Aprót botlott saját lábában, miközben folyamatosan engem nézett, hátrafordulva. Hallottam, ahogy elkáromkodja magát, s ezen mosolyognom kellett. Egyedül van… - nyílalt belém a felismerés hirtelen, ami eddig valahogy mellőzve futott csak át agyamon. Nem hagyhatom itt, ki tudja, mi történne vele.

Rátapostam a fékre - ez lehet életének utolsó hangja, amit még hall. A kocsi csíkot húzva, csikorogva állt meg. Megfordítottam, s előtte pár méterrel, az út másik oldalán megálltam. Fogaimon keresztül szívtam még egy kis levegőt tüdőmbe, próbáltam kizárni vérének édes illatát fejemből, s kiszálltam a kocsiból. Megállt, engem figyelt, arca semmit sem tükrözött. Gondolatai… üresen, rejtélyesen tátongtak előttem, mint egy lyuk. Fél percig csak néztük egymást, míg elég erőt nem merítettem, hogy megszólaljak. Próba…

- Elvihetem a kisasszonyt? – kérdeztem meg akaratlanul is bársonyos hangon, s lazán nekidőltem a kocsinak, kezeimet zsebeimbe rakva, apró mosollyal ajkaimon. De nem annyira, hogy túlságosan kivillanjanak hófehér fogaim. Cserkésző képességeim önkéntelenül törtek ki belőlem, hisz vadász vagyok, s zsákmányom itt van előttem. A hangom, a kinézetem… mind erre van kitalálva… A becserkészésre. Izmaim még most sem ernyedtek el. Hallottam, ahogy szíve ütemesen, egyre gyorsabban dobog mellkasában, pumpálva az ereibe ellenállhatatlan vérét. Elöntötte arcát is, a legszebb színt adva így neki, ami sápadt bőrével kontrasztban állva a leggyönyörűbbé tette. Szárazon nyeltem egyet. Megijedt? A félelem miatt dobog így a szíve? S miért nem szólal meg? Talán látja rajtam a szomjazó szörnyeteget?

- Forks felé tartok – válaszolt kicsit remegő hangon. Semmi kétség… fél. Fél tőlem. Egy pillanatra elnéztem róla, majd vissza. Fájt, hogy fél tőlem. Persze, ez a normális reakció, egy gyenge, törékeny embertől. Talán, jobb is lenne, ha elfutna, ha észrevenné a baljós jeleket. – Nem ismerlek valahonnan? – jött a rebbenő kérdés, s összeráncolta homlokát, egyik szemöldökét felhúzta, amitől elakadtak gondolataim. Fürkésző, barna tekintettel mért végig tetőtől talpig. Azt hitte, én nem veszem észre, de tévedett. Meglepett arccal bámult rám, mintha az emlékeiben kutatna… De nem lehet… Ennyi év elteltével is emlékezne rám? Rám, aki egy sikátorban megmentette az életét, s most épp azt kockáztatom?

- Nem hinném, de én is arra tartok – mondtam egy kis tétovázás után határozottan. Egy újabb apró homlokráncolás után bizonytalan léptekkel megindult felém, s ha szívem most dobogna… egy ütemet kihagyott volna. Úgy látszik, hitt nekem, vagy csak rosszul láttam. Hogy most miért nem látom a gondolatait? - morgolódtam magamban, míg figyeltem őt. Folyamatosan belenézett a szemeimbe, hergelve ezzel szörnyeteg énem, vékony, áttetsző sápatag bőre vakított a sötétben. Olyan egyszerű lenne végezni vele, senkinek fel sem tűnne. Az anyja meghalt… Édes és mindenképpen ízletes lehet a vére… szomjam újult erővel tört fel bennem. Még csalogatnom sem kellene, magától jön felém, magától kínálkozik fel egy vámpírnak.

Az autó végénél járt, mikor halkan követni kezdtem, hogy megkerüljem a kocsit. Kinyitottam az ajtót, s kifújtam a levegőt, hogy friss oxigénnel töltsem meg tüdőmet. Rosszkor… nagyon rosszkor… A hirtelen jött szél felerősödve fújta orromba a közeledő eső, s a lány legédesebb illatát. Elvesztettem fejemet… s emberi létem minden megmaradt lényét… egy gyors mozdulattal az autónak taszítottam és…