Édes kötelék - Leah története - 9. fejezet

9. fejezet

Gyötört a lelkifurdalás, mégis ott ültem a ház előtti lépcsőn és vártam. Ez Emma érdeke is. Ha tudom, mit szeretne, megadhatom neki – győzködtem magam. Sanda pillantást vetettem az erdő felé, ahol a gondolatolvasó vérszívó mozdulatlanul állt egy fának dőlve. Eléggé távol volt ahhoz, hogy Emma ne lássa meg, de elég közel, hogy hallja minden gondolatát.

Mikor a halk léptek zaja eljutott a fülemig, és Emma felbukkant a házak között, dörömbölni kezdett a szívem. Próbáltam lenyugtatni magam, de kivert a víz és görcs keletkezett a gyomromban. Megteszem! Meg kell tennem! Érte!

- Szia! – Emma hangja halk volt. Várakozóan megállt előttem, és rám emelte a pillantását. – Billy bácsi mondta, hogy azt üzented, beszélni szeretnél velem…

- Igen, igen, köszönöm, hogy eljöttél – bólogattam, aztán kinyújtottam a kezem jelezve, hogy sétáljunk arrébb egy kicsit – nem akartam, hogy anyu vagy Seth meglásson minket véletlenül odabentről. Nem mintha szégyelltem volna Emmát vagy azt, amit érzek, egyszerűen csak magánügy volt, amit tenni készültem. Épp elég volt Edward Cullen nézőközönségnek…

Végül megálltunk a ház oldala mellett, ahol nem volt ablak, én pedig mély levegőt vettem.

- Azért hívtalak ide, mert… Nekem tudnom kell valamit… - kezdtem.

- Mit? – nézett rám kíváncsian.

- Azt, hogy… - hajtottam le a fejem egy pillanatra, aztán ismét rápillantottam. – Azt, hogy érzel-e irántam valamit… Többet, mint a barátság. Én már elmondtam, hogyan érzek irántad, és egyszerűen muszáj tudnom az igazat.

- Talán jobb mindkettőnknek, ha nem tudod… - suttogta elpirulva, mire a gyomromban lévő pillangók súlyos sziklákká váltak. Tehát nem szeret… Hallanom kellett kimondva, hogy fel tudjam dolgozni. A sejtés nem volt elég, sem az, hogy Edward közölje velem a rossz hírt.

- Tudnom kell! Kérlek… - néztem rá könyörgően. Mintha a saját halálos ítéletemet vártam volna… De a biztos rossz még mindig jobb, mint a szörnyű bizonytalanság. Mély levegőt vett, aztán lehajtotta a fejét.

- Mi ketten… Ez nem működne – szorultak ökölbe a kezei, miközben én úgy éreztem, valaki benyúlt a mellkasomba, és éppen ki akarja tépni a szívemet.

- Miért? – A hangom rekedt volt, és csak a büszkeségem tartott vissza attól, hogy könnyezni kezdjek.

- Mert nők vagyunk. Mert farkas vagy. Ez túl… bonyolult. – A remény enyhén pislákolva tért vissza belém.

- Bonyolult, de szeretnéd? – léptem közelebb. Emma teste idegesen megfeszült, és nem nézett rám.

- Leah… - sóhajtotta a nevemet.

- Szeretnéd? – Lassan felemeltem a kezem, és végigsimítottam az arcán. Éreztem, hogy az érintésem nyomán felmelegszik a bőre, de csak akkor láttam, hogy ki is pirult, miután felpillantott rám. Úgy éreztem magam, mintha elvarázsoltak volna. A külvilág megszűnt létezni számomra. Teljesen elfeledkeztem arról, hogy megláthat a családom vagy bárki más La Push-ból, ahogyan a fák között álló vámpír is kiment a fejemből.

- Kérlek, ne… - zihálta Emma, de a tekintete egészen mást mondott számomra. Visszafojtott lélegzettel hajoltam előre, és olyan lágyan érintettem a számat az ajkaihoz, mintha semmivé válhatna egy rossz érintéstől.

Éreztem, hogy elönt a forróság – lávaként futkározott az ereimben. A szám bizseregni kezdett és a kezeim önálló életet élve húzták magamhoz a törékeny testet. Jó pár pillanatig csak cirógattam az ajkát a sajátommal, gyengéden, finoman, aztán egy sóhajtása után képtelen voltam tovább uralkodni magamon, és kiteljesítettem a csókunkat. Hallottam, ahogy halkan felnyög, aztán hirtelen kutyaugatás hangzott fel a távolból.

Megtántorodtam, ahogy Emma kihátrált a karjaim közül. Olyan riadtnak tűnt, hogy az ismét rám törő lelkifurdalás összeszorította a mellkasomat tompítva kissé a testem lüktetését.

- Ezt nem kellett volna… - érintette meg a száját az ujjával, aztán megrázta a fejét. – Nem kellett volna. – A tengerkék pillantás vádlón emelkedett rám.

- Én… - kinyitottam a számat, hogy ezerszer is bocsánatot kérjek, de még mielőtt megtehettem volna, Emma hátat fordított nekem, és elrohant. Remegve néztem utána, miközben a szemem megtelt könnyel. Hát ennyi volt… Tényleg ennyi… Ő nem érzi azt, amit én, nem kívánja a csókomat, ahogyan én az övét, nem vágyik úgy rám…

A halk torokköszörülés a hátam mögött megijesztett.

- Sajnálom, hogy feleslegesen rángattalak ide – kezdtem. – De már nincs szükségem a szolgálataidra, pontosan tudom, hogy mit gondol – csordult végig újabb könnycsepp az arcomon. Máskor bosszantott volna, hogy egy vérszívó ilyen állapotban lát, de most egyáltalán nem tudott érdekelni.

- Tévedsz.

- Kétlem. Nem szeret. Ez ilyen egyszerű – szorultak ökölbe a kezeim.

- Mondom, hogy tévedsz – vált mosolygóssá az eddig együttérzőnek tűnő hang. Hitetlenkedő vonásokkal fordultam Edward felé. – Szeret téged.

- Csak nem szerelmes.

- Megint csak téves következtetés. Szerelmes beléd. – Edward szája felfelé rándult, én pedig hirtelen teljesen összezavarodtam.

- De akkor, miért… - mutattam arra felé, amerre eltűnt a szemem elől.

- Téged akar megvédeni a szenvedéstől – jött a válasz, ami még inkább hitetlenkedésre késztetett.

- Miféle szenvedéstől? – horkantam fel.

- Ő az hiszi, téged valamiféle bűbáj köt. Egy lánc, amit eredetileg nem akartál, csak megkaptad, és már nem tudsz szabadulni tőle. Vissza kell mennie az iskolába tanulni, a saját életét élni, mert még nem kész arra, hogy mindent feladjon annak ellenére, amit érez, de nem akart téged itt hagyni remények között, hogy éveket várj rá. Ahogyan magával vinni sem szeretne, mert neked ez az otthonod. Eléggé össze van zavarodva, ami nem is csoda… - hümmögött Edward.

- De ez ostobaság! Én a világ végére is elmennék utána, és nem azért, mert muszáj, hanem mert úgy lennék boldog – fakadtam ki kétségbeesve.

- Ezt mondd el neki is… - tanácsolta. – És lenne itt még valami… Ami… bonyolultabb.

- Micsoda?

- Az a lány tényleg komolyan elgondolkozott… rajtatok. Mindent számba vett, ami csak fontos lehet a későbbiekben. A gyerekkérdést is. – A gyomrom aprót ugrott és hirtelen olyan üresnek és tehetetlennek éreztem magam. Persze, hiszen Emma biztosan szeretne gyereket majd, de én vajon meg tudnám ezt úgy adni neki, hogy az őt boldoggá tegye? Mi van, ha zavarná, hogy a gyermeke apja egy idegen, nem pedig a párja? Mi van, ha mindenképpen természetes úton szeretne teherbe esni?

- Talán jobb, ha hagyom elmenni… - sóhajtottam fel. Edward szemöldöke összeszaladt.

- Te ne kövesd el azt a hibát, amit én. Mikor elhagytam Bellát… - akadt el a hangja egy pillanatra, és az arca fájdalmasan megrándult. -, …én tévedtem. Azt hittem, megvédem ezzel őt, jót teszek neki, de nem így volt. Csak még rosszabb lett minden. Aztán visszajöttem, harcoltam érte és most a világ legboldogabb férfija vagyok, mert tudom, hogy ő is boldog.

- És halott… - húztam el a számat, de Edward csak halkan felnevetett.

- Igen… Az. Ha tudnád, mennyire nem akartam, hogy így történjen. Milyen erősen ragaszkodtam a saját, ostoba hitemhez… Azt hittem, hogy csak azért, mert én többet éltem, tapasztaltam és tanultam, mint Bella, jobban tudom, mi a jó neki. Pedig ő a törékeny, tizenhét éves emberlány, sokkal tisztábban látott mindent – ült ki büszkeség az arcára. – Két tanácsot adhatok neked… Az egyik, hogy ha szereted azt a lányt, sose add fel! A másik, hogy ne akard megvédeni magadtól, hadd döntse el ő, mit szeretne, és vele is értesd meg, hogy a saját életedről te magad hozod a döntéseket, nem kell megóvnia tőlük.

- Miért mondod ezt el nekem? – ráncoltam össze a homlokomat. Annyi gyűlölködés, utálkozás után nem tudtam felfogni, miért akarna jót nekem egy vérszívó…

- Talán mert magamat látom benned – vonta meg a vállát, mire önkéntelenül elfintorodtam. Megint halk kuncogó hangot hallatott. Úgy látszik, ezt az ipsét semmivel sem lehet megbántani… - nem mintha kivételesen meg akartam volna. - Vagy mert kedves lánynak tűnik ez az Emma, és nem akarom, hogy elszúrd a dolgot és megbántsd.

- Egy önzetlen vámpír… Hihetetlen, hogy ezt is megéltük… - ráztam meg a fejem hitetlenkedve.

- Hát… Azért nem vagyok olyan önzetlen… - sütötte le a szemeit Edward. Hát mégsem tévedtem és a világ nem fordult ki a sarkaiból!

- Szóval, akkor miért segítettél? – követeltem a választ.

- Mert te vagy az egyetlen farkas, aki még nem tudott elfogadni minket – nézett fel rám. – Szeretném, ha ez változna… És úgy gondoltam, ha látod, jót akarok neked, talán módosul majd a véleményed… Legalább egy kicsit…

- Miért olyan fontos neked, hogy így legyen? – Tényleg kíváncsi voltam a válaszra, mert engem sosem érdekelt, mit gondolnak rólam Cullenék. Tudtam, hogy a többiek behódoltak nekik, és én vagyok az egyetlen kivétel, de nem foglalkoztam azzal, hogy emiatt ők is valószínűleg viszontutálnak engem.

- Egyáltalán nem utálunk! – zökkentett ki a gondolataimból Edward. Folyton elfelejtettem, hogy belelát a fejembe…

- Na persze… - nevettem fel.

- Tényleg nem. Teljesen megértjük az érzéseidet! – nézett egyenesen a szemembe. – Mi is tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy bármennyire is igyekszünk, a veszély nem múlt el teljesen. Csak hálát érezhetünk, amiért ennyien képesek megbízni bennünk ennek ellenére, és próbálunk nem csalódást okozni.

- Hű, ez nagyon… őszintének tűnt… - nyílt el a szám. Korábban még sosem beszéltem Edward Cullennel, de egész értelmesnek látszott. Sajnáltam, hogy nem emberként ismertem meg. Akkor talán, még barátok is lehettünk volna…

- Így már nem? – döntötte félre a fejét várakozóan.

- Nem hiszem, hogy le tudom vetkőzni a természetes ösztöneimet. Azok pedig azt mondják, hogy vigyázzak! – vallottam be.

- Értem… - hajtotta le Edward a fejét. – Sajnálom, hogy így van. De most menj és keresd meg Emmát. Hozd helyre a dolgot még mielőtt késő lenne! – intett fejével a házak felé.

- Késő? – rándult össze a gyomrom.

- Azon gondolkozik, hogy talán haza kéne menniük… - Újabb rándulás.

- Akkor rohanok… - indultam el a Black ház felé. – Köszönöm. – És Edward… Ha egyszer képes lennék kedvelni egy vámpírt, biztosan te lennél az.