A múlt árnyai - Edward szemszög - 4. fejezet

4. TANÁCSKOZÁSOK




KEZDTEM ÚGY ÉREZNI MAGAM, mint egy bagoly, aki az egész napot egy fa ágán gubbasztva tölti. Egy pszichiáter valószínűleg, súlyos esetnek nyilvánított volna, mint személyiségzavarokkal küszködő egyént. Szünet volt az iskolában, így egész héten huszonnégy órás ügyeletet tartottam – csak egyszer hagytam felügyelet nélkül Isabellát pár órára, amíg vadásztam. Most is a magasban guggoltam, és őt figyeltem. Békésen aludt az ágyában halkan szuszogva. Sokkal jobban nézett ki, mint pár nappal ezelőtt, de jobb volt figyelnem rá, nehogy visszaessen…

Azután, hogy totálisan hülyét csináltam magamból az első éjszaka – bár reményeim szerint, Isabella betudta egy lidérces lázálomnak -, nem mehettem be hozzá személyesen. A szégyen újra és újra rám tört, amiért képtelen voltam uralkodni az érzéseimen, és hagytam, hogy feltörjön a múlt belőlem.

Halk motorhang zökkentett ki a kukkolásból. Emmett autója éppen lefordult a házunk felé vezető útra. Mióta Alice meglepett első alkalommal, jobban figyeltem az érkezőkre, mert éppen elég volt a kotnyeles húgom cukkolását hallgatnom, nem akartam még a fiúknak is támadófelületet nyújtani. Egy utolsó pillantást vetettem Isabellára – éppen átfordult az egyik oldaláról a másikra, de még mindig nem ébredt fel -, aztán gyorsan lemásztam a fáról.

Mire a jeep befordult a garázs elé, már idegesen mászkáltam fel-alá a ház előtt. Nem néz ki gyilkosnak. Biztos vagyok benne, hogy ez valami félreértés. Igaz, hogy valamit titkol, de… Nem, az nem lehet… - érkeztek felém már az autóból Jasper gondolatai. Ilyen idiótákat! – nevetett magában Emmett. Még hogy megölte a szüleit. Ez a kislány még egy bogarat sem lenne képes összenyomni, nemhogy embert ölni. Látták egyáltalán, hogy milyen kis törékeny? – jelent meg az elméjében Isabella alakja.

- Nyugalom, öcsi, ez úgyis csak egy hülyeség! – ütögetett hátba Emmett. Ha már ő is észrevette rajtam a feldúltságomat, akkor a többiek számára tökéletesen nyilvánvaló lesz. Igyekeztem megfegyelmezni a testemet, de a kezeim ösztönösen ökölbe szorultak és az izmaim megfeszültek. Hát nem szenvedett már így is eleget az a szegény lány? Meggyilkolták a szüleit a szeme láttára, üldözi egy pszichopata vámpír, egyedül van teljesen ebben az ijesztő világban, miközben felelős egy kisbabáért is, és most még egy kettősgyilkosságot is a nyakába akarnak varrni.

- De hogy hihetik egyáltalán… - A hangom olyan felháborodott volt, mintha Carlisle-t vádolták volna azzal, hogy embert ölt, vagy Esmét, hogy rossz anya.

- Menjünk be, megbeszéljük, mi legyen – tanácsolta Jasper, miközben Alice kirohant a házból, és a nyakába vetette magát egy ölelésnyi időre. Rosalie követte őt, hogy Emmettet üdvözölhesse egy csókkal.

Magamban dühöngve vonultam be az ebédlőbe, miközben Esme – karjában a kisbabával – és Carlisle is lejöttek az emeletről.

- Sem Phoenixben, sem Tucsonban nem találtuk nyomát a vámpírnak – kezdett bele Jasper, amint apánk leült az asztalfőre, Esme pedig beletette a sarokba állított bölcsőbe az éppen elszundikáló csöppséget.

- Sejtettem, hogy így lesz – bólintott Carlisle, aztán felém pislantott. – Van még valami, igaz?

- A rendőrség keresi Isabellát – tette hozzá könnyed hangon Emmett. Az ő fejében ez az egész egy vicc volt. Csak nevetett a rendőrök hozzá nem értésén, és nem fogta fel, hogy mennyi gondot okozhat ez. – Azt hiszik, hogy ő ölte meg a szüleit – nevetett fel mély hangon, mire a többiek – akik számára ez a tény újdonság volt -, elkerekedett szemekkel néztek rá. – Mi van? Ne már, ez mókás! Van olyan idióta a Földön, aki elhinné erről a kislányról, hogy képes lenne ilyesmire?

- Úgy tűnik, hogy van – mordultam fel Rosalie gondolatait hallva.

- Már megbocsássatok, hogy én nem vagyok olyan naiv, mint ti – rántotta meg a vállát, ahogy rápillantottam. – Alice-ről is azt hihetné első pillantásra az ember, hogy egy édes tündérke, de ha ismernék, milyen, mikor dühös… Az, hogy valaki kedvesnek néz ki, nem jelenti, hogy valóban az. Nem látsz a gondolataiba, igaz? – vonta fel a szemöldökét kihívóan. Csak az Emmett iránt érzett testvéri szeretetem tartott vissza attól, hogy ráborítsam az asztalt Rosalie-ra. – Fogalmad sincs róla, mi járhat a fejében. Ezzel szemben Jasper… - fordult az említett felé. – Ő érezte a lelkiismeret-furdalását. Mi más miatt érezhetné, minthogy ő tette? Lehet, hogy hirtelen felindulás volt… Valami feldühítette, és nem tudott uralkodni magán. Megesik az ilyesmi…

- És hirtelen felindulásában lefogott egy ereje teljében lévő férfit és egy nőt egyszerre, aztán a torkukba harapott, és kiszívta a vérüket, igaz? – csattantam fel.

- Bella mesélhetett neki a vámpírokról. – Remegni kezdtem, ahogy Rosalie minden nehézség nélkül kimondta a nevét. Jasper halkan felszisszent, és azonnal használni kezdte rajtam a képességét Rosalie nagy szerencséjére. – Tudta, hogyan kell álcáznia a gyilkosságokat, hogy vámpírokra utaló nyomok is maradjanak.

- Ez hülyeség! – ráztam meg a fejemet.

- Csak mert belezúgtál, az nem jelenti azt, hogy ártatlan – szikráztak fel a női szemek dühösen.

- Mi? Ezt Alice mondta? – fordultam vádló tekintettel a húgom felé. Az egy dolog volt, hogy ő folyamatosan piszkált a hülyeségeivel, az pedig egy másik, hogy családon belül terjesztette is őket.

- Nem kellett mondania… Azt hiszed, vakok és süketek vagyunk? – nevetett fel Rosalie gúnyosan. – Annyira hiányzik. Mintha egy darabot kitéptek volna belőlem. Minden egyes nap maga volt a kínszenvedés nélküle, és csak azért bírtam ki, mert tudtam, hogy nélkülem boldogabb és teljesebb életet élhet. Te pedig pont olyan vagy, mint ő! – ismételte meg a szavaimat.

A székem hatalmas csattanással zuhant hátra, ahogy felugrottam, és átvetettem magam az asztalon. Rosalie azonnal menekülőre fogta, míg én egy mozdulattal kitértem Emmett és Jasper elől – a fejükben láttam, hogy meg akarnak állítani. Egyetlen másodpercbe telt, hogy elkapjam Rosalie-t, és a nyakánál fogva a falhoz szegezzem, még azzal sem törődtem, hogy a háttérben a kisbaba torka szakadtából üvölteni kezdett a hangzavartól. A hátam mögött Emmett morgása hangzott fel, tudtam, hogy fél másodpercen belül nekem fog ugrani, ha nem eresztem el a párját.

- Edward! – Carlisle hangja halk volt, de határozott. Vicsorogva meredtem a női arcra, miközben a bennem lévő szörnyeteg legszívesebben folytatta volna, amit elkezdett. – Edward, ereszd el a testvéredet! – Az ujjaim hirtelen emelkedtek fel, és feldúltan léptem hátra. Esme mellém sietett, és a kezét a vállamra tette – talán azért, hogy megnyugtasson, talán, hogy visszatartson egy újabb kitöréstől a közelségével.

- Kérj bocsánatot Edwardtól! – szólt rá Rosalie-ra, aki dühösen ütötte félre Emmett kezét, mikor az odament hozzá, hogy megnézze a nyakát.

- Tessék? Ő bántalmazott, és én kérjek bocsánatot?

- Tudod, hogy amit tettél, a lehető legkegyetlenebb volt – nézett anyám egyenesen a sötétlő szemekbe. A padlóra meredve próbáltam meg összeszedni magam, de az izmaim még mindig görcsben voltak, a számat pedig össze kellett préselnem, hogy ne morogjak vagy üvöltsek hangosan.

- Hagyd, nincs szükségem a bocsánatkérésére! – suttogtam magam elé, aztán az ablakhoz sétáltam, és hátat fordítottam a többieknek. Legszívesebben visszamentem volna a fára, hogy minél messzebb legyek Rosalie-tól, de amíg nem zártuk le a beszélgetés Isabellára vonatkozó részét, addig jelen kellett lennem. Esme a bölcsőhöz ment, és a karjába emelte a még mindig nyűgös hangot hallató babát, és halkan énekelgetni kezdett neki.

- Mindjárt visszajövök – törte meg Alice hangja a feszült hallgatásunkat. – Isabella felébredt, viszek neki valami reggelit – közölte. Annyira feldúlt voltam, hogy csak most jutott el a tudatomig, hogy az odafenti légzéshang már koránt sem olyan egyenletes, mint korábban.

Amíg Alice-re vártunk olyanok voltunk, mint a jégszobrok. Esme kivételével, aki Isabella testvérét ringatta, egyikőnk sem mozdult. Csak hallgattam a kusza gondolatokat, amelyekről nem igazán akartam tudomást venni, de nem nagyon volt egyéb választásom.

Emmett közölte velem, hogy megért, Rosalie nevében is elnézést kér, de ha még egyszer hozzá merek érni egy ujjal is, azt nagyon meg fogom bánni. Jasper azon elmélkedett, hogy mi az, amit Isabella el szeretne titkolni előlünk. Biztos volt benne, hogy nem a gyilkosságokról van szó, hanem valami teljesen másról. Hitt Isabella ártatlanságában. Nem úgy, mint Rosalie, aki gondolatban felváltva kiabált rá kígyót és békát, és átkozott engem. Esme és Carlisle gondolatait pedig főleg én foglaltam le. Engem figyeltek, hogy milyen állapotban is vagyok valójában, és mennyire borultam ki vajon Rosalie kíméletlen gúnyolódásától.

Jó fél óra is eltelt, mire Alice lejött az emeletről. A tálcát a rajta lévő üres tányérral kivitte a konyhába, és csak aztán tért vissza az ebédlőbe.

Isabella sokkal jobban néz ki. Szerintem, pihen még egy napot, és jobb lesz, mint új korában – küldte felém a gondolatot, hátha ezzel megnyugtat egy kicsit. Aprót bólintottam háttal neki, hogy megköszönjem az információkat, de nem fordultam meg – továbbra is a tájat bámultam az ablakon át.

- Rendben, akkor mi legyen? – tette fel a kérdést Carlisle.

- Szerintem, nem kéne Isabellát felzaklatni ezzel az egésszel – szólalt meg Alice. Tökéletesen egyetértettem vele. Felesleges volt kérdőre vonnunk, mikor nyilvánvaló volt, hogy a rendőrség téved.

- Én úgy vélem, hogy meg kell adnunk neki a lehetőséget, hogy megmagyarázza, mi is történt – fejtette ki a véleményét Emmett. – A rendőrség biztosan téved, de itt akkor sem stimmel valami. Van valami, amiről nem tudunk még.

- Így van – hangzott fel Rosalie hangja, amitől az ujjaim megszorították a párkány szélét. – Ha már vállaltuk, hogy megvédjük őt, jogunk van mindenről tudni!

- Vállaltuk? – fordultam meg egy fintorral az arcomon. – Ha jól tudom, te nemmel szavaztál!

- De te sem szavaztál igennel! – vágott vissza, mire lesütöttem a szememet.

- Csak mert nem volt szükség a szavazatomra.

- Hát persze…

- Elég volt! Az istenért, úgy civakodtok, mint az óvodások, pedig már több emberöltővel kinőttétek azt a kort! – csattant fel Alice hangja.

- Alice-nek igaza van. Koncentráljunk a témára – kérte Carlisle nyomatékosan.

- Isabellának így is van elég baja. Majd ha úgy érzi, elmondja, amit titkol – fejtettem ki a véleményemet. Hiába voltam kíváncsi mindenre, ami csak a fejében volt, sokkal fontosabb volt a nyugalma, minthogy megtudjam a titkait.

- Szerintem sem kéne kérdezősködnünk. Így is elég erőteljesek… az érzései – borzongott meg Jasper, ami csak megerősített abban, hogy Isabellán már így is túl sok a teher lelkileg.

- Az én véleményemet tudjátok – vetette oda Rosalie.

- Szintúgy – bólintott Emmett. Várakozva pillantottam Esmére és Carlisle-ra.

- Én amondó vagyok, hogy kérdezzünk rá, de ne erőltessük a választ – sóhajtott fel végül Esme. – Lehet, hogy csak nem meri elmondani nekünk, amit titkol, de ha egy kicsit noszogatjuk, megteszi és megkönnyebbül – magyarázta meg a döntését. – Carlisle?

- Én… Azt hiszem, még át kell gondolnom a dolgot. Adnátok nekem egy kis időt? – állt fel az asztal mellől jelezve ezzel, hogy egyelőre befejezettnek tekinti a tanácskozást, aztán elhagyta az ebédlőt.

Bár zavart kissé ez a bizonytalanság, megkönnyebbültem, hogy végre én is megszabadulhatok Rosalie jelenlététől egy időre. Azonnal a fám felé vettem az irányt, és visszakapaszkodtam a megszokott ágra. Alice jó öt perc múlva jött csak ki utánam, megállt alattam, és a kezét a szeme fölé téve felnézett rám, mintha zavarná a napsütés.

- Van melletted egy szabad hely? – somolygott.

- Csak ha nem traktálsz hülyeségekkel – morogtam. – Így is ölni lenne kedvem.

- Segítsek? – kapaszkodott fel mellém végül együttérző tekintettel.

- Hagyjuk… Emmettre tekintettel kell lennünk – sóhajtottam fel, mire Alice halványan elmosolyodott.

- Szerintem, Rosalie is megbánta már, csak sosem ismerné be, hogy hibázott.

- Nem érdekel Rosalie – hazudtam. Isabella az ágyon ülve hirtelen összerezzent, és az ablak felé kapta a tekintetét. Olyan riadtnak tűnt, hogy egy pillanatra azt hittem, észrevett minket, aztán végül a karjait maga köré fonta, mintha fázna, és elfordította a fejét. Kérdőn Alice-re pillantottam, de ő megvonta a vállát.

Nem tudom, mi baja… Talán érzi, hogy valami nincs rendben. Nem igazán tudtam, mit mondjak neki reggel – vallotta be. – Nem mondtam el Rosalie-nak, hogy mit gondolok az érzéseidről – folytatta emberien a beszélgetést.

- Tudom – bólintottam.

- Senkinek sem szóltam róla. Még Jaspernek sem, bár szerintem, őt úgysem lehet átverni…

- Megmondtam, hogy most nem akarok erről beszélni! – figyelmeztettem a húgomat a feltételre, amivel magam mellé engedtem a fára.

- Ooké – húzta el az ujját a szája előtt, mintha összecipzározta volna az ajkait. Azt hiszem, Isabellával barátok lettünk – gondolta végül úgy egy órányi édes csend után. Egy csomót beszélgettünk az elmúlt napokban. Azt hiszem… Szeretem őt – nézett rám aggódó vonásokkal.

- Tudom – bólintottam. A beszélgetéseiket akaratomon kívül végighallgattam a fán ülve – természetesen, Alice tudtával -, így tanúja voltam, hogyan mélyül el egyre jobban a barátságuk.

Teljesen más, mint Ő volt. Tudod, hogy utálja a halat? – csacsogott tovább gondolatban, mikor látta, hogy nem dobom le a fáról a bejelentése után. Emlékeztem, hogy Charlie imádott halászni, így a legtöbbször halétel volt a Swan házban, amit Ő készített el. – Inkább húsos. Főleg csirke. Azt nagyon szereti. És nem is annyira ügyetlen. Amit kicsit sajnálok, mert ez olyan mókás volt mindig Be… Benne… - javította ki magát.

- De ugyanolyan törékenynek látszik – csúszott ki a számon meggondolatlanul.

Igen… Pedig erős lány. Nem sok ember vészelné át ép ésszel, amin ő keresztülment – pillantott aggodalmasan az ablak felé Alice. – Megyek, elkezdem az ebédet. Isabellának szüksége van a rendszeres és egészséges táplálkozásra – ugrott le az ágról, és egyenesen talpra érkezett, mint egy macska.

Ahogy egyedül maradtam, végre minden figyelmemet Isabellának szentelhettem. Zaklatottnak tűnt még mindig. Többször körbepillantott, mintha arra számítana valaki mindjárt előugrik a sarokból. Talán most is tőle fél? Attól a vámpírtól? Lehet, hogy el kéne mondanom neki, hogy vigyázok rá, és amíg a közelemben van, semmi baja sem eshet… - jutott eszembe, aztán azonnal el is vetettem az ötletet. Csak megint hülyét csinálnék magamból, és arra már emlékezne is.

Már sötétedett, mikor Carlisle hangját meghallottam a házból. Leugrottam a fáról, és az ebédlőbe mentem. A többiek már mind ott voltak. Leültem a helyemre, és nem pillantottam fel, nehogy megint elveszítsem a fejemet.

- Átgondoltam a dolgokat… - kezdte Carlisle. – Úgy gondolom, mindegyikőnk tisztában van azzal, hogy amit Isabelláról hisznek, az nem a valóság. – Rosalie halkan felmordult, de végül nem szólalt meg. – Ettől függetlenül van valami, amit titkol, és amit lehet, hogy nekünk is tudnunk kéne ahhoz, hogy meg tudjuk védeni a testvérével együtt. A biztonságuk érdekében azt hiszem, jobb, ha rákérdezünk arra, amit megtudtunk – mondta el a döntését Carlisle.

- Legalább várhatnánk pár napot – szólaltam meg. – Elég zaklatott most és még nem gyógyult meg teljesen. Hagyjuk, hogy lábra álljon, és… - halk csoszogó hang szakított félbe. Mindannyian a folyosó felé fordultunk, ahol Isabella tűnt fel. Megállt az ebédlő bejáratánál, és zavartan nézett végig rajtunk.

- Mi történt? Tudtatok… szagmintát venni? – kérdezte idegesen gyűrögetve a kezében a zsebkendőjét. Jasper reagált először – nemet intett a fejével. Isabella egy pillanatra elgondolkozott, aztán a szemei ok nélkül kerekedtek el a rémülettől. - Itt van? – Úgy tűnt, igazam van, és tényleg amiatt a vámpír miatt volt ilyen nyugtalan egész nap. Már éppen meg akartam szólalni, hogy megnyugtassam, de Rosalie megelőzött.

- Nem. Sem Phoenixben, sem itt nincs nyoma. Sőt, Tucsonban sem! – közölte hideg hangon. Feldühített, hogy ilyen érzéketlen Isabellával. Tisztán látszott szegény lányon, hogy mennyire retteg.

- Mi nem akarunk úgy ítélkezni, hogy nem hallgatunk meg… - vette át Carlisle a szót még azelőtt, hogy Rosalie tovább szíthatta volna a haragomat. – Azt hiszem, nekünk lenne a legkevesebb jogunk a kődobáláshoz – nézett a nővérem felé. Elégedetten láttam, hogy Rosalie szégyenkezve hajtja le a fejét. Pontosan tudta, hogy a családunk jó néhány tagjának lelkén száradnak „hibák”. Sokkal nagyobbak is, mint amiket meg lehetne bocsátani.

- Nem értem… - rázta meg a fejét Isabella, és rémült szemekkel pislogott az apámra.

Már megint ez a lelkiismeret-furdalás… - sóhajtott fel Jasper. Zavarta, hogy fogalma sincs róla, miért érzi ezt Isabella.

- Emmették jártak a házatokban, hátha mégis találnak valamilyen nyomot, ami elvezethet az üldöződhöz. Beszéltek az egyik szomszéddal, aki érdekes dolgokat mondott… - nézett a barna szemekbe Carlisle.

- Érdekes dolgokat? – Az emberi arcon zavarodottság látszott.

- A rendőrség keres téged – jelentette ki az apám. Mind fürkészve figyeltük Isabella reakcióját, de még mindig csak az értetlenség volt látható rajta.

- Igen… És? – vonta meg a vállát, mintha csak annyit közöltünk volna vele, hogy esik kint az eső. Összevont szemöldökkel próbáltam rájönni, miért veheti ennyire könnyedén azt, hogy körözik.

- És? – Rosalie hangja ostorként csattant a szobában.

- Nem értem, mi a gond. Még nem vagyok tizennyolc, az öcsém pedig még egy éves sincs. Természetes, hogy keresnek – hadarta Isabella, én pedig megértettem végre a viselkedése okát. Fel sem merült benne, hogy a rendőrség nem csak azért keresheti őket, mert kiskorúak és nyomuk veszett.

Vagy nagyon jó színésznő, vagy tényleg fogalma sincs, miről van szó… - vonta össze a szemöldökét Rosalie. Éreztem, hogy maga sem gondolja komolyan, hogy Isabella bűnös lenne, csak nem akarja beismerni, hogy tévedett. Az sértette volna az önérzetét, főleg azok után, ami köztünk történt délelőtt.

- Félreértettél. Nem eltűntként keresnek – szólalt meg ismét Carlisle.

- Akkor? – Isabella hangja most már mintha kissé idegesebb lett volna. Igazából nem csodálkoztam rajta. Egy csomó személy bámul rá, mintha valami látványosság lenne, és olyasmiről kérdezgetik, amiről neki fogalma sincsen.

- Gyilkosság miatt keresnek – vágta egyszerűen az arcába az igazságot Rosalie. Szerencséjére, Isabella reakciója jobban érdekelt, mint a haragom. Féltem tőle, hogy teljesen összeomlik majd, ha rádöbben, miről is beszélünk tulajdonképpen.

- Gyilkosság? De hát, kit… - Láttam azt a pillanatot, amikor a fejében helyre pattantak a fogaskerekek. A szája elnyílt, az arca elsápadt, a szemei pedig tágra nyíltak. – Nem… Az nem lehet… - suttogta elhaló hangon.

- A rendőrség úgy hiszi, te ölted meg a szüleidet – erősítette meg a gondolatait Carlisle.

Isabella egy másodpercig reszketve meredt ránk, aztán a lába úgy csuklott össze, mintha gumiból lett volna. Előre lendültem, hogy elkapjam, de Alice – mivel közelebb volt hozzá – megelőzött. Aggódva figyeltem, ahogy leülteti egy székre, aztán elé guggol.

- Azt… Azt hiszitek, hogy én…? – dadogta Isabella teljesen kiborulva. Úgy éreztem, mintha az egész testemet szoros láncok fonnák körbe. Segíteni akartam neki, megvédeni, elmulasztani a fájdalmát, de fogalmam sem volt, hogyan is tehetném. – Alice… - nézett fel könyörgően a testvérem szemébe, mintha tőle várna valamiféle megnyugtatást. Hirtelen elöntött az irigység – miért Alice-től kéri azt, amit én akarok megadni neki? -, aztán azonnal el is szégyelltem magam.

- Nem hiszem, hogy te voltál – mondta Alice egy hosszú pillanat után. Rosalie felmordult a helyén, és félre fordította a fejét, ezzel jelezve az egyet nem értését. Kezdett nagyon elegem lenni belőle…

Carlisle végül Isabella elé húzott egy széket, és leült vele szemben. Reméltem, hogy képes lesz megnyugtatni őt, mert rossz volt ilyen állapotban látni szegény lányt.

- Én sem hiszem, hogy képes lennél gyilkolni – szólalt meg apám meleg hangon, mire a barna szemekből könnycseppek kezdtek el peregni. A mellkasomban furcsa, szorító érzés keletkezett a látványtól. – De valamit eltitkolsz… Hogy bízhatnánk meg benned, ha nem mondod el a teljes igazságot? – kérdezte apám ellágyult pillantással. Bárcsak elmondaná, hogy segíteni tudjunk… - sóhajtott fel magában.

Legnagyobb meglepetésemre Isabella hirtelen felém fordította a fejét. Szemei olyan mély fájdalmat tükröztek, amelytől elakadt a lélegzetem. Fogalmam sem volt, miért bámul rám, mit vár tőlem, de bármit megadtam volna, hogy a fejébe lássak, és teljesíthessem a kívánságát. Mielőtt még rájöhettem volna, mit is kéne tennem, Isabella a szája elé szorította a kezét, és kitört belőle a zokogás. Megdermedve figyeltem a szenvedését szinte észre sem véve, hogy a székem széléből egy tenyérnyi darab a kezemben maradt.

- Nem megy… - rázta meg a fejét, miközben a tekintete még mindig rám szegeződött, de nem úgy tűnt, hogy lát is engem. A légzése kapkodóvá és szakadozottá vált, és egész testében remegett, mintha szörnyen fázna. Hirtelen pattant fel, és botladozó léptekkel indult el a bejárati ajtó felé.

Ösztönösen ugrottam fel, és mentem utána. Nem mertem megszólítani vagy hozzáérni, egyszerűen csak messziről követtem őt. Hagytam, hadd rohanja ki magából a fájdalmát. Ez nekem is mindig segített. A zokogása, a gépies mozdulatok, melyekkel mintha minél messzebbre akart volna menekülni valamitől, örökre beleégtek a látóidegeimbe. Annyira elesett, gyámoltalan, magányos és törékeny volt. Magamhoz akartam ölelni. Védő gubóként körbevenni, hogy soha többé ne bánthassa senki. Én meg tudnám védeni, hiszen márványkemény vagyok. A páncélja lehetnék, amely felfogja az élet nyilait.

Vagy inkább egy kőtömb, amely rázuhan, összetöri és megfojtja – szólalt meg egy belső hang gúnyosan a fejemben, amely kísértetiesen hasonlított Rosalie-éhoz, és legnagyobb keserűségemre, tökéletesen igaza volt.

Isabella zihálva csörtetett tovább a fák között, én pedig párhuzamosan haladtam vele tartva a távolságot, miközben megpróbáltam elfelejteni az előbbi gondolataimat. Felesleges bolondság volt minden, ami csak eszembe jutott. Még hogy én, mint gubó és pajzs… - halkan felhorkantam. Tiszta őrült vagyok! Csak távolról óvhatom őt figyelve, nehogy elessen és megsérüljön, vagy egyéb baj érje. Ennyi az egész, amit tehetek érte.

Annyira a testi biztonságára koncentráltam, hogy az utolsó pillanatban fogtam fel, merre is járunk.

- Állj! – kiáltottam fel riadtan, de Isabella mintha meg sem hallotta volna. Egyenesen a határ felé tartott, melynek a másik oldalán már nem óvhattam volna meg anélkül, hogy ne szegjek szerződést. Szinte láttam magam előtt a rémképet, ahogy megteszi az utolsó lépést. Ha a quileute-ok földjén támad rá az a vámpír, vagy ha valami más baj éri, veszélybe sodrom az egész családomat. Mert abban biztos voltam, hogy ha szükséges lenne, megszegném a szerződést.

Gondolkodás nélkül rohanni kezdtem, és az utolsó pillanatban löktem félre őt. A levegőben zuhanva először a megkönnyebbülés járt át, hogy sikerült Isabellát a határ megfelelő oldalán tartanom, aztán meghallottam a tompa puffanást, amellyel az alattam lévő test ütközött a földnek, és végigsuhant rajtam a rettenet jeges érzése. A levegő a tüdőmbe szorult, miközben képek peregtek a szemeim előtt. Egy autó… Egy törékeny női test a karjaimban… Tompa koppanás a betonon… Istenem, megöltem őt? Megöltem Bellát?