A múlt árnyai - 7. fejezet - Edward szemszög

7. SZABAD LEVEGŐ




JAJ, OLYAN CSODÁS LESZ… EGY PIKNIK… - Alice gondolatai élesen hatoltak a fejembe, mint egy vészharang, ami megment attól, hogy hülyeséget csináljak. Isabella bőre forrón égette a tenyeremet, én pedig úgy éreztem, ha nem eresztem el, lángra kapok. Csak egy nagy hamukupac marad belőlem a lépcső előtt, amely mindenki számára bizonyítja majd a bűneimet.

Hirtelen húztam vissza a kezemet, amely eddig támaszt nyújtott a számára. Egy másodpercig attól féltem, hogy nem tud megállni a saját lábain, és összecsuklik, de végül mégiscsak sikerült talpon maradnia. Az arca kipirult, a szíve pedig olyan gyorsan verte az ütemet, ahogyan nem hittem volna, hogy lehetséges infarktus nélkül.

Vajon, ő is arra gondolt, amire én? Lehetetlenség… - ráztam olyan aprót a fejemen, hogy észre sem vehette. – Valószínűleg, frászt kapott a közelségemtől, és most éppen sokkos állapotban van. Mi a fene ütött belém? Hogy lehettem ilyen idióta?

A szitokáradatomat Alice érkezése szakította félbe. Jókedve azonnal átváltott idegesítő kíváncsiságba, amint meglátott minket Isabellával. Feltűnt neki, hogy milyen közel állunk egymáshoz, és mennyire zaklatottan viselkedünk, és ez nem hagyta nyugodni az őrült – vagy talán, mégsem annyira? – fantáziáját.

- Zavarok? – kérdezte halkan. Mi folyik itt, Edward? Csak nem… - kuncogott fel olyan halkan, hogy csak én hallhattam.

- Nem – vágtam rá azonnal, aztán meglepetten hallgattam el, mikor rájöttem, hogy Isabella is pont velem egyszerre szólalt meg, csak ő egy másik kérdésre válaszolt. Egy szó nélkül rohantam fel a lépcsőkön, hogy aztán kiborulva álljak meg apám ajtaja előtt. Felemeltem a kezem, hogy bekopogjak, de végül nem volt rá szükség.

- Edward, gyere csak! – szólt ki Carlisle. Lenyomtam a kilincset, és beléptem a dolgozószobába. Apám az iratokat rendezgette az asztalán, de mikor felnézett rám, megállt mozdulat közben. – Mi az, mi történt? – Feldúltan tettem két lépést előre, aztán az öklömet a halántékomhoz szorítottam.

- Ez nem fog menni nekem… - ráztam eszelősen a fejem. – Egyszerűen túltesz rajtam. Képtelen vagyok… fegyelmezni magam, és… Apa, nem tudom, mit tegyek! – néztem fel rá kétségbeesve.

- Megint Isabella… - sóhajtott fel. Most mi történt?

- Majdnem megcsókoltam! Ennyin múlt! – mutattam az ujjaimmal az apró távolságot. – Egyszerűen ránéztem, és… mintha… én teljesen… Ah – bosszúsan ereszkedtem le az íróasztal előtti székre. Isabella mellett még azt is elfelejtettem, hogyan kell értelmesen beszélni. Mintha az agyamat, amely eddig minden emberi agynál aktívabban működött, kiszippantották volna egy szívószálon át, hogy légüres tér maradjon csak utána.

- Nyugalom, fiam. Semmi baj… - Carlisle leült a foteljébe, és olyan tekintettel nézett rám, mintha minden rendben lenne. Mintha nem most akarna összedőlni az egész világ. Hát, miért nem veszi észre, hogy micsoda tragédia történt?

- Nem maradhatok itt… - motyogtam a karomba, miután az asztalra fektettem, és ráhajtottam a fejemet.

El akarsz menni? Edward, fiam, gondold át… Talán, meg tudjuk oldani, csak kell valami, ami eltereli a figyelmedet… - próbált apám meggyőzni, miközben önkéntelenül beugrott neki Esme arca, azokból az időkből, amikor először hagytam el őket.

- Ez nem fair – néztem fel rá, miközben összeszorult a torkom.

- Sajnálom, igazad van… - kért apám bocsánatot azért, amiről nem is tehetett.

- Nem, az nem fair, hogy nektek kell szenvednetek, csak mert én túl gyenge vagyok – magyaráztam meg az előbbi mondatomat. – Mutasd azokat az aktákat! – nyújtottam ki a kezem Carlisle felé. Meg kell próbálnom erősnek lenni. Anyámért, apámért, a családomért – hoztam meg a döntésemet. – Ha nem bánod, egyedül nézném át őket. Akkor talán, tovább tart rájönni, mi a gond… - sóhajtottam fel. Apámmal túl jól és túl gyorsan dolgoztunk akkor, ha összefogtunk. Igaz, hogy szörnyen élveztem, ha vele elmélkedhettem, de most inkább egy kis magányos kutatómunkára volt szükségem.

- Rendben, vidd csak! – bólintott. Hálásan biccentettem felé, aztán felálltam, és elhagytam az irodáját.

Étel, ital, játék, pokróc… Azt hiszem, minden megvan, ami egy ember számára kellhet egy piknikhez – hallottam meg Alice közelgő gondolatait. Gyorsan menekülőre fogtam a dolgot, és beszáguldottam a szobámba. Eddig fel sem fogtam, hogy mire is készül a húgom, de egy cseppet sem tetszett az ötlete. Az biztos, hogy én sehová sem fogok menni. A legkevésbé Isabellával egy piknikre. Az teljesen kizárt! – határoztam el.

Leültem a kanapémra, és felnyitottam az egyik betegaktát, hogy eltereljem a figyelmemet. Fejfájás, hasmenés, kiütések, és ami a betegség pikantériáját adta, sűrű és hirtelen tudatvesztés. Azonnal beugrott pár betegség, amelyre ráillett a kórkép, de hogy megtudjam, melyik a helyes válasz, elővettem az aktából a vizsgálatok eredményeit is.

- Ugyan már, Carlisle, a munka ráér később is, és ez jó móka lesz! – szűrődött be Alice hangja odakintről. – És Isabella is szeretné, ha az egész család menne, igaz?

- Igen, szeretném, ha mindenki eljönne. – Az egyik röntgenkép kihullott a kezemből, és az utolsó pillanatban sikerült elkapnom, mielőtt földet ért volna. Morogva vágtam az egész aktát a kanapéra, hogy aztán én is hátravessem magam. Így egyszerűen lehetetlenség bármire is odafigyelni. Miért kell a folyosón zajonganiuk, és különben is… Hogy értette azt, hogy mindenki? Engem is beleértett? Vagy csak Carlisle miatt mondta? Vajon Isabella tényleg akarná, hogy ott legyek én is a pikniken? És egyáltalán, mi a fenéért érdekel ez engem? – pattantam fel morgó hangot hallatva, hogy az ablakhoz vágtassak.

- Nem baj, ha én kint maradok? - A halk hangra olyan arccal fordultam az ajtó felé, hogy azt egy horrorfilm szereplő – aki épp most találta szemben magát leendő gyilkosával – is megirigyelhette volna.

- Ha szeretnél – egyezett bele Alice. Zavarban van… Biztosan ő is akarta volna azt a csókot… Ó, hogy miért kellett olyan korán érkeznem! – sóhajtott fel, miközben a lelki szemei előtt megjelent, hogy mi történhetett volna, ha nem toppan be akkor. A légzésem felgyorsult és egyéb kínos reakciók is történtek a testemmel.

- Először kopogj be… - szólt rá a testvéremre Isabella még mindig suttogva.

- Minek, úgyis hallja, hogy jövök… - Alice gondolatban megvonta a vállát, aztán már nyomta is le a kilincset. Gyorsan a kanapéhoz ugrottam, az ölembe fektettem a papírhalmot takarásképpen, és felkaptam az előbb nézegetett aktát. – Piknikezni megyünk! – jelentette be Alice hatalmas vigyorral a képén azt, amit már úgyis tudtam, miután becsukta maga mögött az ajtót.

- Aham, jó szórakozást! – motyogtam, miközben úgy beledugtam a fejem az aktába, mintha rövidlátó lennék.

- Te is jössz velünk – közölte Alice határozott hangon.

- Mint látod, sok dolgom van… - feleltem még mindig a vizsgálati eredményeket bámulva.

Ugyan már, Edward! Úgyis mindketten tudjuk, hogy hazudsz, ahogyan azt is, hogy végül úgyis elrángatlak magunkkal – lépett közelebb hozzám Alice, mire riadtan szorítottam még inkább magamhoz a papírokat. Gyerünk, mozdulj meg! – nyúlt az akta után, és megragadta a szélét, hogy kihúzza a kezemből.

- Hagyj már békén, Alice! – próbáltam meg visszahúzni a lapot, mire az halk sercegéssel kettészakadt. – Most nézd meg, mit csináltál! – csattantam fel halkan. Nem akartam, hogy odakint Isabella hallja a veszekedésünket.

Hát, így legalább már nem kell dolgoznod – vigyorgott rám Alice, aztán a csuklóm után nyúlt. Elrántottam előle a karomat, aztán bosszúsan felszusszantottam.

- Oké, rendben, megyek – adtam meg magam kínomban. – Azt megengeded, hogy előtte összepakoljak egy kicsit – intettem az akták felé. – vagy le akarsz cipelni a hátadon most azonnal?

- Felőlem – nézett rám gyanakvó tekintettel, aztán az ajtó felé indult. Lent várlak tíz perc múlva, ha nem jössz, tényleg én foglak levinni! – fenyegetőzött. Megvártam, amíg kimegy, aztán megkönnyebbülve felsóhajtottam. Több ezerszer láttam és hallottam kényszerűségből pikáns képeket a családom tagjairól, de soha egyik sem volt ilyen hatással rám még. Most meg egyetlen csók képe, ami még csak Alice fejében nem is volt erotikusnak mondható – inkább mintha egy rózsaszín lányregény szűzies csókját kellett volna végignéznem -, ilyen hatással van rám. Nyűgösen dőltem újra hátra, mire az ölemben lévő papírok a földre csúsztak.

- Ja igen, szeretnél… - Alice egy túl hirtelen elhatározás után nyitott ismét rám – így esélyem sem volt még vámpírgyorsasággal sem tenni valamit -, és azonnal elakadt a mondat közepén. Ó! – hallottam meg a halk kuncogását, aztán gyorsan visszahúzta a fejét a kis résből, és újra becsukta az ajtót. Szólhattál volna, hogy rosszkor zavarlak… - ugrált lefelé a lépcsőkön jókedvűen, miközben próbált annyira lassú lenni, hogy Isabella tartani tudja vele a lépést. De azért tíz perc múlva legyél lenn! Ja, és azt akartam kérdezni, hogy elég lesz-e a frizbi, vagy esetleg valami máshoz is kedved lenne-e… Mármint, egy játékhoz… Mármint velünk – nevetett a belső hangja egyfolytában.

- Mióta van olyan perverz humorod, mint Emmettnek? – morogtam magam elé idegesen. Biztos voltam benne, hogy ha ember lennék, paradicsom vörös lenne az arcom.

Ugyan már, Edward… Ez teljesen természetes dolog – legyintett gondolatban. Bár arra kíváncsi lennék, hogy a kis lépcsős kalandotok váltotta-e ki… Ugye az? Jaj, Edward, úgy sajnálom, hogy elrontottam a pillanatot! – vált bűnbánóvá a belső hangja.

- Ez az egyetlen dolog, ami miatt a mai napon hálás vagyok neked! – ültem fel végül, hogy felszedjem a széthullott iratokat.

Eh… Úgysem tudod most elrontani a kedvemet – dugta ki a nyelvét Alice olyan gyorsan, hogy Isabella észre sem vehette.

- Próbálkozni azért csak szabad… - vontam meg a vállamat, aztán az asztalomra dobtam az aktákat.

Azt mindig szabad… Már csak kilenc perced van, igyekezz! – figyelmeztetett Alice, ahogy az előtérben összetalálkozott Esméékkel, és kiterelte őket a ház elé. Isabellát ott hagyta velük, aztán a garázs felé vette az irányt, hogy Rosalie-t és Emmettet is rávegye a piknikre. Ó, és egy jótanács…Vegyél kicsit bővebb nadrágot – nevetett fel Alice hangosan. A gonoszabbik énem azt kívánta, hogy Rose ne adja magát egykönnyen, de azért kinyitottam a szekrényemet, hogy egy kényelmesebb nadrágot keressek.

Pár perccel később kelletlenül vánszorogtam le a többiekhez. Isabella lelkesnek tűnt, mintha kivirágzott volna a friss levegőn hirtelen. Mikor elindultunk, igyekeztem a többiek szemén át figyelni őt, miközben a földre meredtem, de pár pillanat után rájöttem, hogy ez elég nehéz lesz. Jelenleg mintha senki mást nem érdekelt volna rajtam – és sajnálatos módon, Alice-en – kívül.

Istenem, de gyönyörű és pici… - anyám gondolatai csak és kizárólag a kisbaba körül forogtak. Vajon, ha Carlisle-lal lehetne gyermekünk, milyen lenne? Biztosan olyan szőke, mint ő – mosolyodott el. Egyszerre élvezte a kis Edward közelségét, de egyben szenvedett is a gondolatoktól, amiket keltett benne. Mégis volt valami, ami a pozitív serpenyőt tette nehezebbé a lelkében, mert olyan boldog áhítat ült a vonásain, amilyet még sosem láttam ezelőtt.

Apám arcán is hasonlót láttam, de ő a kisbaba mellett Esmét is figyelte. Mintha valami szentképet nézett volna – a Szűzanyát karjában a kis Jézussal. Úgy gondolta, sosem látott még szebbet annál, mint ami most a szemei elé tárult.

Rosalie még mindig teljesen ki volt borulva a korábban történtek miatt – nem is sokáig maradtam a fejében, mert kivételesen túlságosan át tudtam érezni a fájdalmát -, és Emmett sem bizonyult most jó alanynak. Szörnyen aggódott Rose miatt.

Jasper néha Isabellára pillantott, de úgy gondoltam, biztonságosabb mindenki számára, ha nem az ő szemein át figyelek. Még mindig ökölbe szorultak a kezeim, ha arra gondoltam, Isabella esetleg vonzónak találja.

Mikor fogod megcsókolni? – ugrált el előttem hirtelen Alice, mire megrándult az arcom. Szerintem, ő is akarja… Mindig téged néz, mikor azt hiszi, nem figyelsz. Szerelmes beléd, szerelmes beléd, szerelmes beléd – énekelgetett vidáman, majd megragadta Jasper kezét, a magasba emelte, és megperdült alatta. És te is így érzel, előttem nem tagadhatod! Jaj, ez olyan romantikus és izgalmas! – sóhajtott fel. A gyilkos pillantás, amit felé küldtem, akárkit elhallgattatott volna, de ő sajnos, nem ijedt meg tőlem. Pedig ha tudta volna, hogy csak egy hajszálnyira vagyok attól, hogy tényleg elkapjam a csinos kis nyakacskáját, lehet, hogy meggondolta volna magát.

Még hogy szerelmes… Hogy is lehetnék az, mikor életem szerelme… - Képtelen voltam befejezni a mondatot. De vajon, Alice-nek félig igaza lehet? Ugyan már, őrültség! Isabella nem szerethetett belém pár nap alatt. Ez nem így működik… Igaz? – pislantottam felé aggódva. Nem, az lehetetlen…

Ahogy kiértünk a tisztásra, Alice azonnal elkezdett szervezkedni. Kiválasztott egy fát a tisztás szélén, aztán leterítette alá a pokrócot, és szépen megterített Isabella számára. Egy ideig figyeltem a szemein keresztül, ahogyan Isabella eszik a süteményből, de mikor az apró, rózsaszín nyelv lenyalt egy kis csokoládét a szája széléről, úgy gondoltam, hogy okosabb félrevonulnom egy kicsit, hogy lenyugodjak.

Lehuppantam két fával arrébb a fűbe, és próbáltam összeszedni magam. Fel nem foghattam, hogy egy ilyen kis emberlány, hogy lehet ekkora hatással rám. Persze, Be… Ő is hatott a férfi énemre. Kívántam. De ezt sikerült elnyomnom magamban, mert a vérére is legalább annyira vágytam, mint rá. A vámpírösztöneim visszaszorítása volt az, amire muszáj volt koncentrálnom mellette.

De Isabella esetében a bennem lévő démon háttérbe szorult kissé. Isabella vére ízletesnek tűnt, de nem dalolt nekem. Talán, pont ezért erősödhettek fel az emberi érzéseim… A védelmező-, a birtokló-, na és persze, a férfiösztön.

Lehunytam a szememet, és mélyeket lélegezve szívtam magamba a virágok és a fű illatát. Hallottam, mikor Alice és Jasper a rét közepe felé indultak, aztán a frizbi suhogását is, amint a levegőben repkedett. Anyám angyalian csilingelő nevetésére kellemes érzés töltötte el a mellkasomat. Jó volt tudni, hogy ha csak pillanatokra is, de boldoggá tette őt egy illúzió. Már kezdtem volna egészen jól érezni magam, mikor Alice elrontotta a kedvemet.

Miért nem ülsz közelebb Isabellához? – kérdezte, mire aprót rándult az arcom. Gyerünk, szedd már össze magad! Itt a lehetőség rá, hogy beszélgess vele egy kicsit, te pedig gyáván elkullogsz. Pedig azt hittem, hogy ez a kis piknik majd segít feloldódni… - bosszankodott magában. Teljesen mozdulatlanul ültem tovább, mintha nem is hallanám őt. Bár tényleg ki tudtam volna zárni a fejemből… Tudom, hogy hallasz, hiába játszod a süketet. Tessék odamenni Isabellához! Most! Gyerünk, Edward… Tudom, hogy te is akarod… - próbálkozott negédes hangon, hátha majd arra hallgatok, de csalódnia kellett. Ostoba, önfejű, makacs szamár! – A frizbi hangját és Isabella riadt sikolyát pár tizedmásodpercnyi késéssel hallottam meg. A bal kezemet egyszerűen a magasba nyújtottam, és elkaptam a frizbit, mielőtt még elért volna engem. Bár ha ez megtörtént volna, akkor sem bennem esett volna kár…

- Megijesztetted – szidtam meg Alice-t, bár a helyzet valamiért nagyon is tetszett. Isabella szíve úgy verdesett, mint egy riadt kismadárkáé, és a tudat, hogy ezt az irántam érzett aggodalma okozta, melegséggel öntött el.

Alice azonnal bűnbánóan rohant Isabellához, és bocsánatkérések közepette magyarázta el neki, hogy nem tudott volna kárt tenni bennem semmiképpen. Isabella elpirulva pislantott felém – én pedig alig bírtam ki, hogy ne mosolyogjak rá -, aztán zavartan a táskájában kezdett turkálni. Úgy fél perc után, egy kisebb dobozkát húzott elő, és Alice-re nézett.

- Alice, nincs kedved? – érdeklődött. Jobban megnézve a dobozt, rájöttem, hogy egy mini malomjátékról van szó. Alice mosolya lelohadt, a többiek pedig érdeklődve fordultak felénk, mikor rájöttek arra, amire én is. Vámpírlétünkben most először Alice-nek és nekem nem lenne semmiféle előnyünk egy játékban, ha Isabella lenne az ellenfél. – Talán, valami rosszat mondtam? – harapta be a száját aggódva Isabella, de Emmett felvilágosította a bizarr helyzetről.

- Csak Alice még sosem játszott úgy senkivel, hogy ne tudta volna a játék végkimenetelét, Edward pedig hogy ne ismerte volna az ellenfele gondolatait. Veled szemben egyenlők az esélyek és kétes a végkimenetel. Gyere, Rosalie, ezt nézzük meg! – kérlelte a még mindig lehangolt kedvesét izgatottan, aki megadta magát végül, és közelebb húzódott hozzánk.

- Csak, ha Edward is játszik! – szólalt meg Alice rám pillantva. Bocsi, de ha már megvan az esély arra, hogy megverjenek, és évtizedekig ezt hallgassam, akkor legalább legyen valami jó is benne… Így Isabella közelében lehetsz, ahogy terveztem – nézett rám nagyon elégedetten, mire elvigyorodtam.

- Nem engem hívott ki… - hárítottam el Alice csapdáját, aztán újra el akartam helyezkedni a fa mellett.

- Akkor kihívlak téged is! – szegezte rám Isabella egyenesen a tekintetét teljesen meglepve engem. Bátor lány volt. Még soha egy ember sem mert Rajta kívül ilyen hosszan a szemembe nézni. Aztán a szívverése felgyorsult, nekem pedig eszembe jutott, amit Alice gondolt idefelé jövet. Ha tényleg belém esett volna, akkor a pillantásomnak el kellett volna kápráztatnia. Bármelyik diáklány az iskolából ájulásközeli állapotba került volna, ha tíz másodpercig szemezek vele, de Isabellával már lassan a fél perc is letelt. A tekintete ennek ellenére tiszta maradt – nem homályosult el és vált álmodozóvá, mint az Övé vagy a többi nőé, akit vonzottam. Tehát Alice tévedett…

- Legyen – préseltem ki a szót a fogaim között. Hogy lehetséges az, hogy én majdhogynem remegek a vágytól ennek a kislánynak a közelében, ő pedig még csak meg sem rezdül a pillantásomtól? – dühöngtem magamban, miközben felkeltem a földről. Egy másodpercig azon gondolkoztam, hová is üljek, aztán végül úgy döntöttem, Isabella mellé fogok.

Nem tudom, mi ütött belém, de úgy éreztem, megőrülök, ha nem vagyok semmiféle hatással Isabellára. Ahogy lehuppantam mellé, azonnal bevetettem a legelkápráztatóbb pillantásomat, amire csak tudatosan képes voltam, és vártam a hatást. Isabella lélegzete pár másodperc múlva elakadt, a szíve továbbra is veszettül vert a mellkasában, és laposakat pislogva próbálta kitisztítani a fejét. Sikertelenül.

- Hé, öcsi! Ez így nem fair!

- Igen, ez nem igazságos! – tiltakozott Emmett és Alice is, én pedig nem tudtam visszafojtani egy elégedett vigyort. Fogalmam sem volt, miért nem működött elsőre a vámpírvonzerőm, de megnyugodtam, hogy mégis csak képes vagyok hatni Isabellára.

Gyorsan átültem Alice mellé, aztán vártam, hogy Isabella felállítsa a táblát. Az arca ki volt pirulva, a száját összepréselte, és elég morcosnak és sértettnek tűnt, de jelenleg még ez is boldoggá tett.

- Leszek az első! – ajánlkozott Alice, de Emmett közbeszólt. Mikor rájöttem, hogy mit talált ki, először megrémültem, de aztán Isabellára pislantva megnyugodva fújtam ki a levegőt. Amint megtudja, miről is van szó, biztos, hogy rémülten tiltakozni fog. Ki akarna egy hülye játék miatt egy teljes napon keresztül egy vámpírt szolgálni? Vagy úgy általában bárkit… Őrültség. Hogy juthatott ilyesmi Emmett eszébe egyáltalán? – futott végig az agyamon, de sajnos, túl hamar megkaptam a választ. Ahogy elkezdte magyarázni az ötletét, megjelent az elméjében egy kép róla, Rosalie-ról és egy szegecses nyakörvről.

Apró fintorral az arcomon vártam, hogy Emmett befejezze a mondókáját, Isabella végre nemet mondjon, és nekikezdjünk a játéknak, de megint csak meg kellett lepődnöm.

- Én benne vagyok – egyezett bele Isabella. Elkerekedett szemekkel fürkésztem az arcát. Ennyire megzavartam volna a fejét az előbb? - merült fel bennem, de mikor Alice is rábólintott a dologra, nem volt más választásom, mint követni a példájukat. Semmi szükségem nem volt arra, hogy Emmett az orrom alá dörgölje, hogy két nő bátrabb volt, mint én. Különben is… Mennyi az esély arra, hogy Isabella legyőzzön engem? – kuncogtam fel magamban. Igaz, a képességemet nem tudtam vele szemben használni, de a sok-sok évtized alatt elsajátított logika és tapasztalat ellen semmit sem tehetett.

Emmett gyorsan elmondta még a játékszabályokat, aztán Alice elhelyezkedett Isabellával szemben. Kíváncsi voltam, hogy Isabella milyen játékos, ezért bár igyekeztem nem mutatni, izgatottan figyeltem a partit. Lenyűgözve éreztem magam, mikor rájöttem, hogy a játék elég kiegyenlített lesz. Alice gondolatai aggodalmasak voltak, minden idegszálával a táblára koncentrált, és lépésről lépésre csak nőtt a benne lévő feszültség.

Nem lehet, nem verhet meg! Ha azt a korongot odateszem, a másikat pedig… Igen, igen, ez így jó lesz! – sikkantott fel magában boldogan, miután végigjátszotta fejben az utolsó három kört. Érdeklődve vártam, hogy Isabella észreveszi-e, mire készül Alice, de nem tette. Végül Alice nehéz küzdelem árán ugyan, de győzött.

- Gratulálok! – Isabella nem tűnt csalódottnak, viszont én egyre jobban vártam, hogy kipróbálhassam magam vele szemben. Persze, esélye sem volt, de az előző partit elnézve reméltem, hogy így a képességem nélkül, tovább tart majd a játék, mint általában szokott.

Mosolyogva cseréltem helyet Alice-szel, hogy aztán az első perc után máris kitehessek egy malmot. Elégedetten néztem végig a táblán, mikor hirtelen az orromat megcsapta az erőteljes illat. Isabella a kezével legyezgetni kezdte magát – vérének és testének aromáját egyenesen felém sodorva. Megfeszülő testtel próbáltam úrrá lenni magamon, de mikor elkezdett vetkőzni, a bennem lévő szörnyeteg mellett a bennem lévő férfival is meg kellett küzdenem.

Elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogyan az ujjaival a hajába túrt, összefogja a tincseket, aztán a jobb vállára dobja őket. A nyaka teljesen fedetlenné vált. Hófehér volt, kecses és törékeny. A vékony bőr alatt ott lüktetett az élet ízletes forrása, én pedig majdnem hangosan felnyögtem a gondolattól, hogy félrelököm a táblát, rávetem magam, és…

És megkóstolom, végigcsókolom, le egészen a válláig, vagy talán, a gömbölyű halmokig is elmerészkednék, ha hallanám közben a sóhajait.

Edward… Azt hiszem, áll a játék – nevetett fel Alice magában kizökkentve a gondolataimból. Dühösen mozdultam arrébb egy aprót, hogy a nadrágom a megfelelő takarást nyújtsa. Alice még sosem volt ennyire pajzán, bár lehet, hogy csak azért nem vettem észre, mert eddig én sem kerültem soha ilyen helyzetbe. Vagy zavarba akar hozni, hogy Isabella legyőzhessen – merült fel bennem a gyanú, és Alice elméjébe nézve meg is győződhettem erről. Bosszús pillantást küldtem felé, de továbbra is jókedvűen szórakozott rajtam. Ez a lány nem semmi… Azonnal rátapintott a gyenge pontodra – tett újabb kétértelmű megjegyzést.

A tábla felé fordultam, és mély levegőket véve kitisztult annyira a fejem, hogy észrevegyem Isabella malomkísérletét, és megakadályozzam, hogy kitegye azt. Akkor sem fognak tudni megzavarni! Hiába fogtak össze ellenem!

- Nem kérsz egy kis jeges teát? – hallottam meg Alice hangját oldalról. Emmett rászólt, hogy ne zavarjon minket, de végül Isabella elfogadta az italt. Amíg Alice megtöltött egy poharat, Isabella újabb malommal próbálkozott. Hiába. Halkan felnevettem a gondolattól, hogy a kis női praktikáik mégsem jöttek be nálam úgy, ahogyan tervezték. Vagy legalább is, nem terelték el teljesen a figyelmemet a játékról.

Miután Isabella megkapta az italát, lépett egyet. Elgondolkozva néztem végig a táblán, és megpróbáltam elképzelni, mik lehetnek majd a következő lépései, aztán a kezembe vettem az egyik korongot. Már majdnem letettem, mikor Isabella félrehajtotta a fejét, és a hidegtől bepárásodott poharat a nyakához nyomta. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, amitől az enyém felgyorsult. A kezem egyszerűen csak letette a benne lévő tárgyat úgy, hogy egyáltalán nem is figyeltem, mit is csinálok.

Huh, ezt a csalit jól bekaptad, öcsi – röhögött fel hangosan Emmett rádöbbentve, hogy már megint mekkora idióta voltam. De ne szégyelld, ha tudnád, hogy Rose mikre tud rávenni, mikor épp nem a fejemmel gondolkozom – vigyorodott el, én pedig gyorsan kiszálltam az elméjéből a felmerülő emlékképek láttán.

Bosszankodva határoztam el, hogy akkor sem hagyom magam, de Isabella nem csak a malom terén bizonyult kemény ellenfélnek. Nem értettem, hogy próbálgathatja ilyen természetes nyugalommal a tűrőképességem határát, miközben én magam rettegek, hogy melyik lesz az a pillanat, amikor átlép rajta. Feszülő ágyékkal figyeltem, ahogy a teába mártja az ujját, aztán lenyalogatja róla a nedvességet. Annyira érzéki volt, de az arca pirulása miatt, olyan ártatlan is.

Zavartan hallgattam a családom gondolatait, akik pontosan tudták, milyen játékot játszik velem Isabella, ahogyan azt is észrevették, hogy ebben ő áll nyerésre. Carlisle és Esme aggódva fürkésztek engem, amitől csak még kevésbé tudtam odafigyelni a táblára. Azt már megszoktam, hogy én önkéntelenül is hozzáférek a kis titkaikhoz, de az még új volt, hogy ők is tudják az enyémeket. Természetesen, Alice és Emmett jól szórakoztak a kínomon, míg Jasper inkább együtt érzett velem. Rosalie pedig már jobban érezhette egy kicsit magát, mert elégedetten konstatálta magában, hogy mégsem vagyok olyan tökéletes, mint amilyennek láttatom magam.

Pörgő aggyal kerestem a megoldást, mivel nagyon úgy tűnt, hogy vesztésre állok. Ösztönösen felpillantottam Isabellára, hátha le tudom olvasni a következő lépést az arcáról, de ezzel megint csak hibát követtem el. Éppen beleivott a poharába, szemeim pedig végigkövethették, ahogyan egy szerencsés vízcsepp megadja magát. Végiggördült a nyaka ívén, át a kulcscsontja közötti részen, hogy aztán eltűnjön a blúza alatt – pont azon az útvonalon haladva, amelyet az ajkaim számára képzeltem el.

Reszkető kézzel léptem egyet, mire Emmett vidáman felhuhogott. Lepillantottam a táblára, és azonnal láttam, milyen ostoba hibát követtem el. Isabella még egyet lépett, és máris vesztettem.

Emmett jókedve és Rosalie gúnyos hangja dühössé tett, de mikor Carlisle kimondta az időeredményt is, úgy éreztem, felrobbanok. Nem elég, hogy mostantól egyfolytában azt hallgathatom majd tőlük, hogy eddig csak a gondolatolvasás miatt nyertem mindig, de még csalódást is okoztam apáméknak és saját magamnak. Hiába az orvosi akták vagy bármiféle más figyelemelterelés, ez egyszerűen nem fog menni. Ha már egy ostoba játékra sem tudok odafigyelni, hogyan lehetnék biztos benne, hogy egyéb esetekben vissza tudom majd fogni magam, ha Isabelláról van szó. Egész egyszerűen egyetlen pillantásával képes volt megőrjíteni, és ha még egy kicsit be is vetette magát, akkor az ellenállásom teljesen megszűnt.

Arra már nem is akartam gondolni, hogy ő vajon, mit gondolhat rólam… Hiszen, csak azért kacérkodott velem, hogy győzzön, én pedig belesétáltam a csapdájába. Most már biztosan tudja, hogy vonzódom hozzá. Ezek után hogyan fog viselkedni velem? Aggasztania kell, hogy egy vámpír nem csak a vérét, hanem a testét is kívánja… Vagy lehet, hogy a viselkedésemet a vére utáni vágynak tulajdonította? Bár úgy lenne… Akkor csak azt gondolná, hogy az vagyok, aminek látszom. Egy démon. De ha a férfivágyakat is észrevette rajtam, akkor mostanra már perverznek is hisz. Talán, az is vagyok…

- Hagyjuk inkább – motyogta halk hangon Isabella.

- Tessék? – Ez bolond? Egy teljes napig szívathatná Edwardot, és lemondana róla? Bocs, öcsi… - pislantott Emmett felém, mikor rájött, hogy valószínűleg, éppen hallom, amit gondol.

- Nem kell szolga – kezdett el összepakolni Isabella. Összevont szemekkel néztem rá. Nem. Vesztettem. És különben is, megérdemlem, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Hiszen, úgy csöpögtettem utána a nyálamat, mintha egy darab hús lenne. Undorítóan viselkedtem. Az a legkevesebb, hogy ezek után bármit megcsinálok, amit csak kér. Ha kell tüzes vasat is nyelek. Vagy talán, azt hiszi, hogy gyáva vagyok? Hogy meg akarok futamodni a vereségem következményei elől? Így is sok bűnöm van már, a gyáva megfutamodást nem fogom felírni a listára – határoztam el magam.

- Nyertél. Természetesen, betartom az ígéretemet! – feleltem kemény hangon az önundortól.

- Feloldozlak az ígéreted alól! – pislogott rám, de nem hagyhattam, hogy megkíméljen a büntetéstől. Ha másom már nem is maradt, még mindig úriember voltam, aki tartja a szavát. Bár az előbbi viselkedésem után egyáltalán nem csodálkoztam, hogy Isabella még az úriemberségemet is kétségbe vonja.

- Csakhogy én nem hagyom! Fogadtunk, nyertél! – feleltem az önutálattól csöpögő hangon. – Parancsolj velem! – hajoltam meg előtte, ahogyan régen egy úrihölgy előtt volt szokás. Elpirulva nézett rám, de nem volt lehetősége tovább vitatkozni. Alice szemei a távolba meredtek, és ez mindannyiunk figyelmét elterelte a malomjátékról. Jasper azonnal mellette termett, mint mindig ilyenkor.

- Mit látsz?

- Egy vámpír. A közelben van. Isabella szagát követi – motyogta. Tudtam, hogy Alice utolsó mondata egy rossz következtetés volt csak, mert összezavarodott a látottaktól – ha a vámpír Isabellát követte volna, akkor ez a látomás nem is létezett volna –, de nem volt időm végiggondolni a hallottakat.

Mind azonnal felugrottunk, és izgatottan fürkészni kezdtük az erdőt. Mélyet lélegeztem, hátha megérzem az idegen szagot, de a szél pont az ellenkező irányba fújhatott, mint amerről a vámpír jött. Megpróbáltam kiszűrni a gondolatait, és végül sikerrel jártam. A mámor zavaros érzése járta át a fejemet – a vámpír éppen táplálkozott. Egy turista rossz helyen volt rossz időben – az ő illatát követhette a nomád, nem Isabelláét, ahogyan Alice hitte.

- Hogy néz ki? – kérdezte Jasper félig visszarántva a tisztásra.

- Ráillik Isabella leírása – jelentette ki a húgom.

A szél hirtelen megfordult, a vámpír pedig a magasba tartott fejjel szimatolt a levegőbe, és egy másfajta öröm szállta meg.

Hmmm… Ez az ő illata… Biztosan az övé – mormolta magában, aztán rohanni kezdett. Most már valóban Isabella illata után.