A múlt árnyai - 8. fejezet - Edward szemszög

Szandi kivételesen nem tudta átolvasni a fejezetet, úgyhogy fogalmam sincs, milyen lett, ezért örülnék a kifejtősebb véleményeknek. :)



8. RETTEGÉS





AH, ISTENEM, EZ AZ ILLAT… - A szörnyeteg fejében undorító, kéjes képek peregtek, én pedig nem bírtam tovább. Muszáj volt egy másodpercre kimásznom az elméjéből, mert úgy éreztem, megőrülök a tehetetlenségtől és a dühtől. Darabokra akartam szaggatni, apró cafatokra cincálni, letépni a fejét, hogy soha többé ne játszhasson Isabella főszerepet a képzelgéseiben.

Oldalra pillantva a rettegő női arcot kezdtem fürkészni. A barna szemek tágra nyíltak a félelemtől, a törékeny karok pedig védelmezően ölelték magukhoz a kisbabát. Láttam az apró reszketéseket, amik megborzongatták Isabellát. Egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy áthágom azt a két lépésnyi távolságot is, ami köztünk van, és a derekát átfogva nyújtok neki támaszt, de végül elvetettem ezt az ötletet. Így is épp eléggé rettegett egy vámpírtól, semmi szüksége nem volt egy másik érintésére.

Mély levegőt véve akartam ismét ráhangolódni annak a nyomorultnak a gondolataira, hogy tudjam merre tart, de nem találtam sehol sem. A homlokomat ráncolva próbáltam még inkább koncentrálni, de semmi.

- A francba! – mordultam fel olyan halkan, hogy csak a vámpírfülek hallhatták.

Mi történt? – pislantott felém Alice, miközben a többiek elméjében is ott villogott a kérdés.

- Elvesztettem – feleltem. Hogy téveszthettem akár egy másodpercre is szem elől… Egy igazi idióta vagyok! Dühösen próbáltam újra és újra megtalálni, de valószínűleg, már messze járt.

Éppen a ház elé értünk, mikor a széljárás ismét megváltozott. A lángoló harag újabb hulláma rohant keresztül rajtam, mikor rájöttem a vámpír arcátlanságára. Hogy merészelt bemenni a házunkba? Az otthonunkba! Mindannyian azonnal megtorpantunk, én pedig az utolsó pillanatban kaptam el Isabella karját, nehogy a nagy lendülettől belefusson Carlisle és Esme hátába. Zavart tekintettel pislogott ránk, miközben mindannyian ösztönösen védekező állást vettünk fel, és a torkunkat halk, de fenyegető morgás hagyta el.

- Mi történt? – Isabella hangja halk volt és remegő. A gyűlölet, amit az ismeretlen vámpír iránt éreztem, egyre hevesebben tört felszínre belőlem. Szinte remegve vágytam, hogy megölhessem, és ezzel békét és nyugalmat adhassak Isabella számára.

- Itt járt! – feleltem a kérdésre. – Hogy merészelt az otthonunk közelébe jönni? – morogtam a fogaim között. A méreganyag elöntötte a számat, az izmaim megfeszültek a várakozástól. Hiába tudtam, hogy a vámpír nincs a közelben – hiszen, nem hallottam a gondolatait -, mégis azt kívántam, bár csődöt mondott volna a képességem, hogy esélyem legyen megküzdeni vele.

A levegőt szimatoltam, miközben Alice és Rosalie apánk utasítására körbejárta az egész házat. Mikor felértek az emeletre, Isabella ideiglenes szobájához, a szemeim tágra nyíltak. Alice egy ajándékdobozt látott az ágyon heverni, amely bűzlött az idegen vámpírszagtól.

- Nincs odabent, viszont hagyott valamit neki – közölte Rose az ajtóból, mire Isabella még rémültebbnek tűnt. Egy ember olyan törékeny, annyira gyenge – vágott képen az igazság ismét. Nem hagyhatom, hogy ő nyissa ki a dobozt! Nem eshet baja sem testileg, sem lelkileg többé. Már így is túl sokszor hibáztam… - öntött el a lelkiismeret-furdalás, miközben bementünk a házba.

Ahogy felértünk az emeletre, Alice szobájába, Isabella egy másodpercig teljesen ledermedve bámult a csomagra. Már éppen ki akartam terelni a szobából, mikor hirtelen átadta a testvérét Esmének, aztán az ágyhoz lépett. Meglepetten kaptam utána és az ujjaim a csuklójára fonódtak.

- Mit csinálsz? – sziszegtem talán túl közelről neki, mert megborzongott. Azonnal elengedtem, és hátrébbléptem egy lépést. Semmi szükség nem volt arra, hogy ebben a helyzetben egy olyan szörnyeteg, mint én, ilyen közel legyen hozzá. Ahogyan arra sem volt semmi szükség, hogy Isabella most itt legyen. – Megőrültél? Ki tudja, mi van benne… Állj hátrébb!

- Nem, én akarom kinyitni! – makacskodott.

- Nem látom, hogy mi az, de nem ártalmas. Most még nem áll szándékában ténylegesen bántani téged – fejtette ki Alice teljesen feleslegesen az elméletét.

- Akkor sem jó ötlet! – mordultam fel. Bosszúsan és mogorván pillantottam rá, amiért belekotyogott ebbe az egészbe. Nagy volt a valószínűsége, hogy igaza van – Isabella halálával túl hamar véget ért volna az élvezetes kis „játék”, amit a vámpír nagyon élvezett -, de ez nem jelentette azt, hogy ne okozhatott volna fájdalmat Isabellának valamilyen módon. – Azt mondtam, állj hátrébb! – vettem elő a leghatározottabb hangomat. Isabella egy másodpercig csak bámult rám, aztán bólintott, és a hátam mögé lépett. A szíve vadul vert, és visszatartotta a lélegzetét, miközben óvatosan kibogoztam a vörös színű szalagot.

Ahogy leemeltem a doboz tetejét, és megláttam a kivágott emberi szívet, azonnal fintorba rándult az arcom, és Alice-szel együtt felmordultunk. Valószínűleg, már napokkal ezelőtt eltávolíthatták és lefagyasztva tarthatták, mivel láthatóak voltak rajta a felolvadás nyomai. Mielőtt még tehettem volna valamit, Isabella előrébb hajolt, és belenézett a dobozba. Ilyenkor gyűlöltem, hogy nem hallom előre, mit tervez, és nem tudom őt megakadályozni benne. Olyan sápadttá vált, hogy senki nem mondta volna meg első pillantásra, hogy nem közülünk való, a kezét pedig görcsösen a szájára szorította. A szíve a korábbinál is veszettebb iramba kezdett, és aggódva figyeltem, hogyan kapkodja a levegőt.

- Ez… egy… emberé? – zihálta. Bármennyire is hazudni akartam neki, biztos voltam benne, hogy úgysem venné be – bárki, aki járt az iskolában biológia órára, azonnal felismerte volna az emberi szívet – ezért lassan bólintottam.

- Az én hibám… Az egész az én hibám… - motyogta Isabella, nekem pedig fogalmam sem volt, hogyan segíthetnék neki. Kétségbeesve pillantottam Carlisle-ra, de mielőtt bármit tanácsolhatott volna, Isabella öklendezve kirohant a szobából, és egyenesen a mosdó felé vette az irányt – hallottam, ahogy megszabadul a gyomra tartalmától. Lecsuktam a doboz tetejét, és utána akartam menni, de apám megállított.

- Talán, jobb lenne, ha én mennék… - nézett rám higgadtan. Idegesen túrtam bele a hajamba. Isabella mellett akartam lenni, de a dühtől és az aggodalomtól még mindig remegtem. Nem kockáztathattam meg, hogy nem tudok uralkodni magamon a jelenlétében. Lassan bólintottam egyet, mire Carlisle sarkon fordulva elsietett.

- Eltűntetem ezt az izét… - lépett be Rosalie a szobába, aztán felkapta a dobozt az ágyról.

- Várj! – Alice hangja megállította őt. – Inkább vidd le a mélyhűtőbe, hátha van rajta valami nyom… Esetleg valahogy megtudhatnánk, kié volt, vagy ilyesmi – vonta meg a vállát.

- Még jó, hogy úgysem használjuk nagyon másra a konyhát, különben most elmenne az étvágyam – fintorodott el Rose, aztán kisuhant az ajtón.

Edward… - kezdte volna Alice, mikor lerogytam az ágyára.

- Az én hibám – fúrtam mindkét kezem a hajamba, és a térdeimre könyökölve előre hajoltam. – Nem lett volna szabad elvesztenem a gondolatait, és Isabellát sem kellett volna a doboz közelébe engedni.

- Te semmiről sem tehetsz, Edward – simított végig Esme a hátamon. – Lefektetem a kicsit, nagyon nyűgös… - sóhajtott fel, mikor nem reagáltam az érintésére.

- Itt maradjak veled? – hallottam meg Alice hangját. Már majdnem megfeledkeztem róla, hogy még ő is itt van, annyira lefoglalt, hogy Isabellára figyeljek. Carlisle megállt a fürdőszoba előtt, hogy ne hozza zavarba, amíg a gyomra helyre nem jön, aztán mikor meghallotta a vécé lehúzójának a hangját, halkan bekopogott. Vártam, hogy Isabella milyen választ ad neki – beengedi vagy elküldi -, de egyáltalán nem reagált semmit. Megfeszült minden izmom, ahogy apám lenyomta a kilincset, de a benti látvány megrázóbb volt, mint amire készültem.

Isabella a hideg csempén feküdt összegömbölyödve. Reszketett az őt ért sokktól, és könnyek potyogtak a szeméből.

- Várj, Edward! Most hagyd őt! – éreztem meg Alice kezét a csuklómon. Zavartan fordultam felé, és csak most vettem észre, hogy felpattantam az ágyról, és az ajtó felé indultam. – Carlisle vigyáz rá… - húzott vissza az ágyra. A józan eszem tudta, hogy jobb, ha ezt most teljesen apámra bízom, mert nem voltam olyan állapotban, hogy az jó hatással legyen Isabellára, de egy másik részem, ott akart lenni vele. Én akartam a karomba venni, én akartam halkan a fülébe suttogni, hogy megnyugodjon, és azt akartam, hogy belém kapaszkodjon úgy, mintha az élete múlna rajta.

Carlisle bevitte őt a hálószobájukba, és lefektette az ágyra, aztán csak ült mellette néma támaszként.

Szegény kislány… Lehet, hogy adnom kéne neki valami nyugtatót. Olyan sok szörnyűségen ment keresztül, csodálom, hogy csak most borult ki teljesen – sóhajtott fel magában. De talán, ez jót tesz majd neki. Ha kiadja a fájdalmát, a félelmeit… - fürkészte elgondolkozva a könnyektől maszatos arcot. A kezeim belemartak az ágy szélébe, mert hirtelen kényszert éreztem, hogy az ujjaimmal letöröljem a félelem és fájdalom nedves jeleit.

- Az én hibám – szólalt meg egy idő után Isabella. Ezt ismételgette végig zokogás közben, de most a hangja nem zaklatott volt, hanem inkább beletörődő.

- Nem te tehetsz arról, amit az a vámpír tesz – próbálta Carlisle meggyőzni őt az igazságról, de tudtam, hogy hiába. Nagyon jól ismertem az önvád érzését. Nem múlik el csak azért, mert valaki azt mondja, semmi ok rá. Pedig hogy is lehetett volna Isabella hibája ez az egész…

Hiszen, egy halandó is veszélyes, ha megtébolyodik, de egy vámpírt megállítani lehetetlenség egy ember számára. Isabella semmit sem tehetett volna, hogy megvédje azokat, akikkel ez a pszichopata végzett. Ez már nem a szomjúságról szólt, hanem a kínzás élvezetéről. A nomádot kéjes érzés járta át, valahányszor Isabella rettegése eszébe jutott. Ezért hagyta itt a szívet is. Tudta, hogy ezzel kiborítja majd őt, és ettől erősnek érezte magát. Úgy gondolta, ő irányít, és úgy játszik az áldozatával, ahogy csak akar. De most az egyszer nagyon tévedett… Ez volt az utolsó eset, hogy bánthatta Isabellát! – fogadtam meg magamban.

- Azt mondtam neki, hogy aki igazán szeret, az képes ölni és meghalni a másikért – szólalt meg Isabella halkan. Meglepetten rezzentem össze, ahogyan a családom többi tagja is.

Most meg miről beszél? – Alice elkerekedett szemekkel pislogott rám.

- Ezért hozta a szívet. Bebizonyítani, hogy ő képes ölni értem. De én nem így gondoltam, én nem gondoltam komolyan. Istenem, miért kellett így történnie? – Isabella olyan erővel markolt a hajába, hogy attól féltem, tövestül tépi ki a tincseit.

- Te… beszéltél vele? – kérdezte apám nyugodt hangon. – Mikor beszéltél vele?

- Mielőtt a szüleim… Pár héttel előtte… - Isabella hangja csak halk nyöszörgésként hatott. Ha nem vámpírok lettünk volna, valószínűleg, meg sem értjük, mit is mond, de így pontosan hallottuk minden egyes szavát. – Miattam ölte meg őket. Az én hibám.

Tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Én megmondtam… - Rosalie gondolataira halk morgás tört fel a torkomból. Igaz, hogy ő nem láthatta Carlisle szemein át Isabellát, de nem hallotta a hangjából áradó fájdalmat és lelkiismeret-furdalást? Bármi is történt, biztos voltam benne, hogy Isabella semmi rosszat nem követett el. Szerette a szüleit, sajnálta az embereket, akikkel a nomád végzett, hogy is lehetett volna rossz ember, aki direkt árt valakinek…

- Hol találkoztál vele? Isabella… - Carlisle végre megmentette Isabella haját a görcsösen kapaszkodó ujjaktól, aztán tenyerét a nedves arc két oldalára fektette, és rábírta a barna szemeket, hogy végre rá figyeljenek.

- Gyűlölni fogtok – zokogott fel ismét Isabella, amitől a mellkasom összeszorult. Csak most értettem meg, milyen magányos és szomorú lehet, ha attól retteg, hogy néhány vámpír nem fogja majd szeretni. Pedig ez nem fordulhatott elő. A mi bűneinknél nem volt rosszabb ezen a világon, és mégis élveztük egymás szeretetét és megértését. Hogyne bocsátottunk volna meg bármit Isabellának is! Főleg, hogy ő sosem követett volna el olyasmiket, amiket mi megtettünk…

- Bármit is tettél a múltban, vagy bármit is teszel a jövőben, sosem fogunk gyűlölni – biztosította Carlisle arról, amit én is tudtam és éreztem. – Hogy ismerted meg? – kérdezte ismét, mire Isabella mesélni kezdett. A szavak csak úgy ömlöttek belőle, néha még levegőt is elfelejtett venni. Úgy tűnt, apámnak sikerült átszakítani benne a gátat, amely eddig magába zárta az emlékeit.

Minden egyes szóval egyre csak nőtt a gyűlöletem aziránt a vámpír iránt. Ki akarta használni, hogy Isabella fiatal és naiv, és megpróbált a bizalmába férkőzni, de ő okosabb volt. Megérezte, hogy valami gond van az internetes beszélgetőpartnerével, és megpróbálta megszakítani az ismeretségüket. Arról már nem ő tehetett, hogy nem egy egyszerű, perverz vénemberről volt szó, aki undorító módon fiatal lányokkal beszélgetve akarta kiélni a mocskos vágyait, hanem egy vámpírról, aki halál komolyan gondolta minden egyes szavát.

Honnan is tudhatta volna… Hiszen, a chatoldalaknak pont ez volt a lényegük. A névtelenség és arctalanság. Bárki ülhetett a másik oldalon, és bármit írhatott magáról. Tökéletes vadászterep, ha az ember fiatal, magányos és ezáltal befolyásolható lelket keres…

- Nem te tehetsz róla! – bizonygatta Carlisle újra és újra Isabellának.

A fenébe, pedig már úgy készültem egy kis bunyóra… - hallottam meg odakintről Emmett csalódottságát. Egészen a hegyekig elmentek, de a vámpír nyomtalanul eltűnt előlük, így most hazafelé tartottak.

Meg kellett volna találnunk… Az én hibám. Elvesztettem a nyomát, pedig meg kellett volna állítanunk – Jasper szörnyen zaklatott volt, és az önostorozás sütött minden gondolatából. Megrázkódtam, ahogy megértettem, miért érezhet így.

- El kéne vinned Jaspert a közelből – szólaltam meg hangosan. Alice összerezzent, aztán az ablak felé fordult. – Nem tesz jót neki Isabella kiborulása. Már most hatással van rá, pedig még messze vannak Emmel…

- Rendben, megyek – állt fel mellőlem Alice. Őt is felzaklatta Isabella meséje, és ha nem élete szerelméről lett volna szó, valószínűleg, itt akart volna maradni, hogy kéznél legyen Isabella számára, ha szükséges. Vigyázz rá! – kérte tőlem teljesen feleslegesen. Az egyetlen dolog, amire most koncentrálni tudtam az volt, hogy Isabellát mindentől megvédjem. Ilyen állapotban látni maga volt a földi pokol. Hiszen, megígértem Neki, hogy vigyázni fogok az unokájára, de eddig nem jártam túl sok sikerrel. Most is csak itt ülök és sajnálom magam, amiért elszúrtam, miközben Isabellának lehet, hogy szüksége van rám. Önző szemétláda vagyok! – Mi járőrözünk egy pár órát Jazzel, amíg megnyugszik egy kicsit…

- Majd levált titeket később valaki – bólintottam. Megvártam, amíg Alice elhagyja a házat, aztán felálltam az ágyról. Össze kell szednem magam – vettem mély levegőt, aztán elindultam Carlisle-ék hálószobája felé.

Ahogy kopogásra emeltem a kezemet, Carlisle felállt az ágyról – hallottam, ahogy a nadrágja az ágyneműhöz súrlódik.

- Sajnálom, de Edward elől nem tudom titokban tartani, amit elmondtál… Ha a többieknek nem akarod, hogy elmondjam, nem fogom – mondta Isabellának. Persze, apám is tisztában volt azzal, hogy valószínűleg, mindannyian hallottuk a beszélgetésüket, de nem volt biztos benne, hogy Isabella elviselné-e a terhet, hogy mindenki tud a titkáról. Úgy gondolta, talán, jobb lenne egy kis füllentéssel és megjátszással elintézni, hogy Isabella ne feszengjen az egész család jelenlétében, és maga dönthesse el, mikor és kinek akar megnyílni, de nem volt szükség erre a színjátékra végül.

- Most már úgyis mindegy… - rázta meg a fejét Isabella összepréselt szájjal – mintha a könnyeit próbálta volna elfojtani ismét. Türelmetlenül toporogtam a folyosón kivárva, hogy beengedjenek, pedig legszívesebben feltéptem volna az ajtót, hogy megvigasztaljam őt.

- Rendben – felelte Carlisle, aztán végre beeresztett engem. Ahogy kinyílt az ajtó, a pillantásom azonnal Isabellát kereste. Bár eddig is figyeltem őt apám szemein keresztül, mégis más érzés volt, mikor magam láthattam. A tekintete elkínzott és gyötrődő volt.

Bármit megtettem volna azért, hogy elmulasszam a fájdalmát. Akár a létemet is odaadtam volna önként és gondolkodás nélkül, ha valaki mosolyt tudott volna varázsolni cserébe az arcára. A lelkiismeret-furdalás újult erővel tört rám, amiért nem tudtam megvédeni őt.

- Emmették elvesztették a nyomát. Alice távol tartja Jaspert a háztól, amíg… - hallgattam el mondat közepén. Nem akartam kimondani, hogy mi az oka annak, hogy Jasper nem jöhet egyelőre haza, nehogy még jobban felzaklassam Isabellát. Épp elég volt, hogy a szülei és a megölt ember miatt önmagát vádolta, semmi szükség nem volt arra, hogy még a testvérem miatt is aggódjon. – Őrjáratoznak, hátha visszajön - tájékoztattam Carlisle-t fojtott hangon. Isabella a karjait a térde köré fonta, és összegömbölyödött, mint egy riadt sündisznó…

- Beszélek a többiekkel. Itt tudsz maradni, vagy szóljak Esmének, hogy vigyázzon rá? – kérdezte Carlisle. Ha úgy érzed, túlságosan megviselne, hogy vele maradj… - nézett rám aggodalmasan. Egy másodpercig nem értettem, mire is gondol – hiszen, azt nem feltételezhette rólam, hogy Isabella állapotában képes lennék bármiféle nem úriemberhez méltó érzésre -, aztán megláttam önmagamat az elméjében.

Az arcom legalább olyan meggyötört volt, mint Isabelláé. Mintha csak az ő fájdalma az én vonásaimon tükröződött volna. Az ágy felé pillantottam, ahol Isabella elfeküdt – a fejét belefúrta a párnába, mintha ki akarta volna zárni az egész külvilágot -, és biztos voltam benne, hogy maradni akarok.

Megráztam a fejemet, aztán beljebb léptem a szobába, hogy ne álljam el az utat apám elől. Halkan csukta be maga után az ajtót, én pedig tétován pislantottam az ágy felé. Annyira szerettem volna valamivel segíteni Isabellán, de nem tudtam, mit kéne tennem. Nem mertem közelebb menni hozzá és nem mertem megérinteni, bármennyire is rá akartak venni az ösztöneim erre.

- Hogy érzed magad? – kérdeztem tőle a lehető legkedvesebb hangomon, amivel akkor szoktam beszélni az emberekhez, ha valamit el akarok érni náluk. Valószínűleg, nem sikerült túl jól, mert összerezzent, és a szívverése is felgyorsult. Lassan emelte rám a tekintetét, mikor már azt hittem, semmibe fogja venni a kérdésemet. Az ajkai elnyíltak, mintha mondani akarna valamit, aztán megköszörülte a torkát.

- Megvagyok – felelte végül röviden a sírástól kissé rekedten. A tekintete az enyémet fürkészte, én pedig úgy éreztem, képes lennék egy örökkévalóságig itt állni, ha a csillogó, melegbarna szempárba rémület helyett boldogságot tudnék költöztetni ezzel.

Ismét rám tört a frusztráló érzés amiatt, hogy Isabellára nem hat a képességem. Ha láttam volna a gondolatait, talán segíthettem volna neki. Akkor pontosan azokat a mondatokat hallhatta volna tőlem, amelyekre szüksége volt a lelkének a megnyugváshoz. De így… Honnan tudhattam volna, mivel gyógyíthatnám be a sebeit?

Mindenki fejébe beleláttam, mindenkinek ismertem a legrejtettebb titkait és kívánságait, Isabella volt az egyetlen, akin nem tudtam segíteni, bármennyire is akartam. A bizonytalanság teljesen elkeserített. Annyira összetett, annyira bonyolult személyiség volt, hogy lehetetlenségnek tűnt az arcáról olvasni. A tekintetében kavargó érzéseket egyszerűen nem tudtam szétválasztani és nevükön nevezni. Az egyetlen, amit tisztán láttam, az a rettegés volt.

A tartása pont olyan volt, mint egy ijedt állatnak, aki az életét félti. Olyan kicsire húzta össze magát, amilyenre csak képes volt, mintha ezáltal el tudott volna rejtőzni a fenyegetés elől. A teste mégis megfeszült, hogy bármelyik pillanatban fel tudjon ugrani, ha mégis menekülésre kerülne a sor.

Talán, legalább ezen a félelmen enyhíthetnék… - rándultak össze az izmaim, ahogy eszembe jutott, mi – vagyis, inkább ki – is okozza a rettegését.

- El fogjuk kapni – mondtam határozottan. Azt akartam, hogy érezze, biztonságban van mellettem, mert megvédem bármitől, ha kell az életem árán is. – Nem esik baja sem neked, sem az öcsédnek! Megígérem! – szorultak ökölbe a kezeim önkéntelenül.

- És a többi ember? – kérdezte halkan, aztán mély lélegzetet vett, mintha le akarná nyugtatni magát. Megint megdöbbentem az önzetlenségén, és a mellkasomat melegség öntötte el. Nem önmagát félti és nem csak az egyetlen megmaradt vérrokonát, akit tiszta szívéből szeret, hanem vadidegeneket is, akiknek baja eshet a nomád miatt – értettem meg. Azt akartam válaszolni neki, hogy mindenkit megóvok, ha erre vágyik, de nem hazudhattam neki. Hiába voltam vámpír, hiába voltam gyors és erős, nem védhettem meg ennyi embert egyszerre.

- Igyekszünk, hogy senkinek se essen többé baja. De… Ezt nem ígérhetem meg. Nem lehetünk ott mindenki mellett. – Ösztönösen elindultam Isabella felé, aztán mikor rájöttem, hogy a lábaim önműködésbe kezdtek, megtorpantam. – Ha valakinek… baja esik, az nem a te hibád lesz! – próbáltam megnyugtatni én is a lelkiismeretét.

- Tudod, hogy mit tettem… - suttogta maga elé, mintha valamiféle bűnről beszélne, pedig semmit sem követett el. Csak egyszerűen megbízott valakiben, akiben nem kellett volna. A naiv ártatlanság veszélyes tulajdonság, de semmiképpen sem súlyos vétek… Bár én is ennyire tiszta tudtam volna maradni… - sóhajtottam fel. De én annyi mindent láttam és annyi mindent tettem már, hogy a fekete foltokat semmivel sem lehetett kimosni a lelkem szennyeséből.

- Tudom – bólintottam egyszerűen. Féltem attól, hogy ha beszélni kezdenék, többet mondanék el, mint az megengedhető. Nem akartam, hogy Isabellában tudatosuljon, én is pont olyan szörnyeteg vagyok, mint az, aki tönkretette az életét.

- És ennek ellenére, úgy hiszed, hogy nem az én hibám? – Isabellát mintha megdöbbentette volna a viselkedésem. Tényleg azt feltételezte, hogy a szemére fogok vetni bármit is? Megviselt az a sok ok nélkül felgyülemlett önutálat Isabellában, ami miatt azt feltételezte, megérdemelné, hogy mások elítéljék.

- Úgy hiszem – feleltem teljesen komolyan, hátha megértethetem vele, hogy téved önmagával kapcsolatban, de a vizsgálódó tekintetből, amely az arcomat fürkészte, úgy vettem észre, nem hisz nekem. – Ha nem téged szúr ki, akkor egy másik lányt. Ez puszta véletlen. Nem te tehetsz róla, csak a sors, véletlen, balszerencse, vagy nevezzük bárminek is – kezdtem kétségbeesett magyarázatba. Mindenképpen meg akartam győzni őt arról, hogy igazat mondok, és valóban így gondolom. Tényleg csak a sors kegyetlen fintora lehetett, hogy a sok lány közül a vámpír pont Isabellát szúrta ki magának. Hiszen, tele van az Internet megtéveszthető fiatalokkal, akik potenciális… - A megvilágosodástól elkerekedtek a szemeim.

Mi van, ha nem Isabella volt az egyetlen? Mekkora az esély arra, hogy ő volt az első kiszemeltje annak a szörnyetegnek? Hiszen, elég tapasztaltnak tűnt… Mintha már ezerszer végigjátszotta volna a kis játékát pontról pontra.

Először kedves volt, hogy elnyerje az áldozatok bizalmát, és elárulják neki a legrejtettebb titkaikat – egy idegennek az ember könnyebben elmond olyasmiket is, amiket mások előtt szégyellne. Aztán elkezdte a lelki terrort. Pontosan tudta, hogy a lányok nem mernek majd beszélni róla senkinek. Hiszen akkor kiderülne róluk minden, amit naivan megosztottak az ismeretlen beszélgetőpartnerükkel…

Bármennyire is undorított, be kellett ismernem, hogy tökéletes ötlet volt felhasználni a lányok szégyenérzetét a félelmeik megduplázására. Így nem csak a titokzatos zaklatótól rettegtek, hanem attól is, hogy ha mások megtudják, hogyan talált rájuk és miket mondtak el neki, őket fogják hibáztatni majd az egész miatt.

Ha pedig az áldozat már aludni sem tudott a félelemtől, jött a leválasztás. Azzal, hogy végzett a családtagokkal és ráfogta a gyilkosságokat a lányokra – mert biztos voltam benne, hogy a rendőrség nem véletlenül vádolta Isabellát ártatlanul -, végleg elzárta őket mindenkitől. Esélyük sem volt… - szörnyedtem el.

- Mi az? – Isabella hisztérikusan magas hangja zökkentett ki a gondolataimból. Valószínűleg, megijeszthette a viselkedésem, mert riadtan pislogott körbe, mintha attól félt volna, hogy bármelyik pillanatban előugorhat az ágy alól az a szörnyeteg.

- Csak eszembe jutott valami… Valami, ami segíthet – próbáltam megnyugtatni. – Most… Le kell mennem beszélni Carlisle-lal – indultam az ajtó felé, miközben a gondolatok pörögni kezdtek a fejemben.

Talán, ha a korábbi áldozatok nyomára bukkannánk, találhatnánk valamit, ami elvezetne a vámpírhoz. Vagy legalább bizonyítékot a rendőrség számára, hogy Isabella ártatlan. Eddig eszembe sem jutott, hogy mi lesz majd vele, ha megöltük a nomádot, és elmúlt a veszély, de most rádöbbentem, hogy e nélkül Isabellának sosem lehetne teljes és nyugodt élete. Hiszen, a rendőrség körözi őt, gyilkosnak hiszik… Valahogyan azt is be kell bizonyítanunk, hogy tévednek.

- Esme mindjárt itt lesz – mondtam ki hangosan, mire anyám gondolatban beleegyezően bólintott, és elindult az emelet felé. – Később még visszanézek… - ígértem meg Isabellának, aztán magára hagytam.