A múlt árnyai - Edward szemszög - 13. fejezet

13. CSAK EGY EGYSZERŰ TIZENHÉT ÉVES FIÚ




HA VALAKI MEGKÉRDEZTE VOLNA TŐLEM, hogy melyik volt életem legjobb délutánja, akkor biztos, hogy a mait mondtam volna. Teljesen átadtam magam a rohanásnak és a hátulról hozzám simuló női test közelsége okozta élvezetnek. A tudat, hogy Isabella félelem nélkül rám merte bízni magát, és még boldoggá is tette a velem való futás, egyszerűen jól esett. Több, mint jól…

Azt kívántam, bár más dolgokban is ennyire élvezhetném a bizalmát, nem csak abban, hogy nem fogok nekimenni egy fának véletlenül vagy nem bukom fel vele egy kőben. Nem akartam, hogy szeressen, mert az csak fájdalmat okozott volna neki, de azt sem akartam, hogy féljen tőlem.

Minél közelebb jártunk az alkonyathoz, annál jobban meg szerettem volna állítani az időt, de erre sajnos, még én sem voltam képes. Nem akartam elengedni a közelemből Isabellát és attól is tartottam, hogy ha meglátom a testvéreimet – Rosalie-t, Emmettet és Jaspert -, akkor újra elborítja az agyamat a vörös köd.

Végül persze, vissza kellett mennem a házhoz, és miután háromszor azt is körbefutottam, muszáj volt megállnom.

Mire az ajtóhoz értem, a feszültség teljesen átvette a testem felett az uralmat főleg az emeletről jövő gondolatoknak köszönhetően. Úgy tűnt, Jasperre rátört az igazmondás, és bár nem értettem egyet azzal, amit tenni készült, az Alice-szel való kapcsolatába nem szólhattam bele. Bár a reggeli beavatkozása után megérdemelné, hogy én is kotnyeleskedjek egy kicsit… - fogtam meg a kilincset mélyeket lélegezve.

- Valami baj van? – Isabella hangja csak még komorabbá tett, mert eszembe jutott, hogy vége a mi kis közös erdei kalandunknak, és mostantól én megint csak egy vámpír vagyok számára, aki ösztönösen a tulajdonának tekinti.

- Próbálok elég önuralmat összeszedni, hogy betartsam a parancsodat – mondtam el egy részét annak, amit éreztem.

- Menni fog. – A mosoly, amit kaptam, olyan bizakodó volt, hogy egy pillanatra magam is elhittem, így lesz. – Tudom, hogy szereted a testvéreidet.

- Nem is azzal van a gond… - hagyta el egy sóhaj a számat, majd kinyitottam Isabella előtt az ajtót.

Ő nem érthette, hogy milyen is ez. Hogy az eszem bármennyire is tudja, nem hozzám tartozik, a szívem pedig akármennyire is szereti a családomat, az ösztöneim túl erősek. Majdhogynem nehezebb volt visszafogni őket, mint a vérszomjamon uralkodni. Ha valaki hozzáért Isabellához, legszívesebben letéptem volna a karját, egy kedves mosoly miatt őrjöngeni volt kedvem, ha pedig arra gondoltam, hogy valaki más vonzalmat érez iránta, az is eszembe jutott, hogy ott helyben végzek vele.

Nem akartam uralni őt, nem akartam magamhoz láncolni, hogy boldogtalanná tegyem. Mégis az állatiasabb részem, amely a vámpírhoz tartozott, úgy érezte, hozzám tartozik, és minden más hímnemű személy potenciális ellenfél – ki jobban, ki kevésbé.

Ahogy beléptünk az előtérbe, anyám aggódó gondolatai máris megrohantak, ahogyan ő maga is.

Jól vagytok? Nem rémült halálra? És veled minden rendben, kisfiam? – nézett rám fürkésző tekintettel a összeomlás jeleit keresve. Szegénykém folyton azért aggódott, hogy ismét magamba fordulok és újra eszembe jut a Volturi – persze, nem volt alaptalan a félelme, én mégsem akartam, hogy szenvedjen miattam. Halvány mosolyt erőltetve az arcomra bólintottam, aztán az ebédlő felé vezettem Isabellát, mert apám ránk várt.

- Sajnálom. Már beszéltem Rosalie-val és biztosíthatlak róla, hogy többet ilyesmi nem fog előfordulni! – mentegetőzött, miután komor arccal végigtapogatta Isabella nyakát megvizsgálva a sérüléseit. Félrefordítottam a fejem, hogy ne kelljen látnom, ahogy hozzáér, mert lelkiismeret-furdalásom támadt, hogy még Carlisle-t is bántani vágyom ilyenkor.

- Tudom. De nem az ő hibája volt. Érthető, hogy hirtelen felkapta a vizet… - Isabella mentegetőzése hitetlenkedő hőbörgésre késztetett.

- Hihetetlen vagy… - ráztam aprót a fejemen, miközben próbáltam megérteni, hogy lehet valakiben ennyi jóság és együttérzés. Rosalie ujjnyomai még mindig ott díszelegtek Isabella nyakán, ő mégis védte a nővéremet a viselkedése miatt.

- Köszönöm, hogy ilyen elnéző vagy – mosolygott Carlisle Isabellára, aztán felém pislantott. – Rendesen megszidtam Rose-t, és igazán szégyelli magát. Majd, ha bocsánatot kér tőled is, ne légy vele szigorú, kérlek… - húzott ki egy széket Isabellának, aztán maga is leült a megszokott helyére.

- Biztosan éhes vagy már… Hozok neked valamit! – Esme végigsimított Isabella puhának és selymesnek látszó haján, aztán a konyha felé indult. – Normális az, hogy ez a lány ilyen sápadt? Mintha csak egy lenne közülünk… - Anyám gondolata iszonyattal töltött el, és apró borzongás futott át a hátamon. Aggódva fürkésztem Isabella bőrszínét, ami most tényleg elég halovány volt, de valószínűleg, csak a sok ijedtség miatt.

- Nos… – Carlisle az asztalra fektette a karjait, és összefűzte az ujjait. – Alice és Rosalie körülnéztek Port Angelesben. A vámpír nem tartózkodik a város területén, de követték a nyomait, és nagy a valószínűsége, hogy a Vancouver-szigeten időzik, és csak akkor jön át, ha áldozatot keres.

- De eddig csak két áldozat volt, nem? Ilyen ritkán eszik? – néztem apámra furcsállva a dolgot, és azonnal meg is kaptam tőle a választ – csak éppen hangok nélkül.

- Ti sem vadásztok minden nap… - szólalt meg Isabella. Zavartan próbáltam kevésbé ijesztően megfogalmazni a magyarázatomat magamban, mielőtt kimondtam volna. Valahogy bizarrnak tűnt Isabella előtt arról az oldalunkról beszélni, amelynek legszívesebben a létezését is letagadtam volna.

- A nomádok mások. Ők nem fogják vissza magukat. Esznek, amikor kedvük és lehetőségük van rá – mondtam ki végül hangosan. Apám kevésbé érezte kényelmetlenül magát a téma miatt, mert gondolkodás nélkül folytatta a gondolatmenetemet. Persze, neki nem volt oka a szégyenkezésre, hiszen az ő lelke ebből a szempontból is teljesen tiszta volt. Az enyémen viszont száradt már pár emberélet…

- Enni valószínűleg a szigeten eszik. Van ott pár erdős rész, ahol zavartalanul vadászhat. Port Angelesbe más áldozatokért jár át – nézett Isabellára, akinek az arca megfeszült egy pillanatra.

De ez még az előnyünkre is válhat – gondolkozott el apám, a fejében pedig már láttam is egy terv kialakulását. Egy egész érdekes tervét…

- Igen, azt hiszem, érdemes lenne megpróbálni – hümmögtem magam elé hangosan, miközben átgondoltam, milyen stratégiai pontokon lehetne felállítani őrséget.

- Azt hiszem, Isabella tudni szeretné, mire gondolunk… - zökkentett ki a tervezgetésből apám hangja. Isabella orránál apró ráncok jelentek meg a bosszankodástól, hogy nem tudja, miről van szó. Annyira vicces arcot vágott, hogy majdnem felnevettem, de végül megfegyelmezve magamat, elmeséltem Carlisle ötletét.

- Carlisle úgy gondolja, hogy ha kérünk egy kis segítséget, akkor figyelni tudjuk a parton azokat a helyeket, ahol átjöhet Port Angelesbe a szigetről, és ha szerencsénk van, el tudjuk kapni, mielőtt újra bántana valakit…

Felhívom még ma Tanyáékat – jutott eszébe apámnak, én pedig azonnal tolmácsoltam is hangosan, amit hallottam.

- Van néhány ismerősünk, akik valószínűleg segítenének ebben.

- Ismerősök? – Isabella egyik szemöldöke a magasba szaladt, de nem tudtam eldönteni, hogy a meglepetéstől vagy a gondolat iránti ellenszenvtől. – Mármint vámpírok? – A kérdése arra utalt, hogy a második. Bólintottam.

- Jól van fiúk, most már hagyjátok, hadd egyen – sétált be Esme Isabella vacsorájával, és mosolyogva tette le elé az asztalra. – Remélem, szereted… - fürkészte az arcát bizakodva. – Be kéne szereznem egy receptkönyvet. Holnap szólok is Alice-nek, hogy vegyen egyet, és akkor minden nap főzhetek valami finomat Isabellának. Szegénykém, biztosan éhezik közöttünk, egész nap nem is evett semmit a sok ijedelem miatt. Lehet, hogy ezért ilyen sápadt? – húzta fel Carlisle-t a helyéről, aztán az emelet felé vezette, hogy Isabella egészségi állapotáról beszéljen vele. Tényleg aggódott, de szerencsére nem volt oka rá. Az előttem ülő lány teljesen egészséges volt, még ha sápatag is. A háromszori diplomázás és a Carlisle mellett eltöltött orvosi gyakorlatok után úgy véltem, kiszúrnám, ha tényleg beteg lenne.

Isabella csendben enni kezdett, úgy láttam, ízlik neki a hamburger, amit kapott. Sokkal nyugodtabbnak látszott, mint délután. Talán, jót tett neki a futás, vagy csak épp elég ideje volt megnyugodni. Lehet, hogy ez lenne a megfelelő pillant megbeszélni vele, amit Jaspertől hallott? Talán, teli hassal könnyebben fel tudná dolgozni a mondandómat – rágtam meg magamban a kérdést, aztán végül mély levegőt véve belevágtam.

- Futás közben gondolkoztam… - Isabella abbahagyta a rágást, aztán nagyot nyelve eltűntette a falatot a szájából.

- Miről?

- Nem kell félned tőlem – néztem egyenesen a szemébe, hogy tudja, igazat mondok. Bosszantott, hogy megint nem tudom eldönteni, hogy az arckifejezése rémült vagy meglepett-e. Sokszor zavart, hogy mások fejébe látok, és annyi hang zsong a fejemben, de Isabella esetében bármit megadtam volna, hogy tudjam, mikor mire gondol.

- Már miért félnék? – kérdezte halkan, de biztos voltam benne, hogy pontosan tudja, mire gondolok. Talán, túl kínos volt neki ez a beszélgetés, de amilyen kedves volt, azt is kinéztem belőle, hogy az én nem létező lelkemet próbálja megóvni a sérülésektől. Annyiban hagyhattam volna a dolgot ezzel, és meg is fordult a fejemben, hogy ezt teszem, mégis folytattam.

- Tudom, hogy Jasper miket mondott… - kezdtem szuggerálni az asztalt, mert nem bírtam volna elviselni, ha Isabella arcán félelmet látnék, amit én okozok.

- Nem mondott semmi olyat, ami miatt félnék tőled – felelte, de a megugrott pulzusszáma egészen másról árulkodott számomra.

- Nem tudsz jól hazudni… - ült ki elkeseredett mosoly az arcomra.

- Nem is hazudok! – Isabella védekező hangja nevetésre késztetett. Tényleg ő volt a világ legönzetlenebb embere, de nálam nem jött be a kegyes füllentés. Egy két lábon járó hazugságvizsgáló-gép voltam, aki hallotta a heves szívverését, látta az apró verejtékcseppeket a homlokán és észrevette, hogy a bőrszíne egy teljes árnyalatnyit sötétedett az arcába toluló vér miatt.

- Azt mondta, úgy tekintek rád, mintha a tulajdonom lennél… – szólaltam meg rekedten, miközben újra végigpörög a fejemben Jasper és Isabella beszélgetése. – És azt is láttam, hogyan reagáltál erre – öntött el a szomorúság érzése, és önkéntelenül is felnéztem Isabellára. Mintha együttérzést láttam volna az arcán, de a gondolat, hogy sajnál engem, elég megalázó volt, ezért inkább ismét magyarázni kezdtem. – Tudnod kell, hogy ez ösztönös nálam. Nem akarlak birtokolni téged. Csak… Szeretlek a közelemben tudni, mert akkor biztonságban vagy. Nem tudom, miért, de… úgy érzem, hogy meg kell védjelek mindentől – próbáltam megértetni vele, miközben elragadott a hév. Tudtam, hogy nem kéne ennyire kiadnom magam, mert csak megijesztem ezzel Isabellát, de képtelen voltam visszafogni magam. A légzése felgyorsult, és még inkább elpirult – valószínűleg, megrémítette a túlzott, szinte beteges ragaszkodásom, csak nem tudta, hogy mondja ezt el nekem.

- Azt is mondta, hogy féltékeny vagy… - suttogta halálra vált hangon. Tényleg félt tőlem, de nem tudtam, mit tehetnék ez ellen. Csak a szavamat adhattam, hogy nem fogok ártani neki, bármit is diktálnak az ösztöneim, de nem volt túl valószínű, hogy az ígéretem bármit is számított volna neki. Lehunytam a szememet és igyekeztem nem kimutatni, mennyire fáj ez az egész.

- Alice, mondanom kell valamit… - A fentről jövő hangok új irányba terelték a gondolataimat. Jasper tényleg elhatározta magát, és épp most készült bevallani Alice-nek, hogy véleménye szerint, Isabella gyengéd érzelmeket táplál az irányába. A gondolatai feszültek voltak, mert fogalma sem volt róla, hogyan reagál majd a húgom. Dühkitörésre számított, vagy arra, hogy Alice teljesen kiborul majd, és depressziós lesz, amiért a legjobb – és egyetlen – barátnője ilyesmit érez a párja iránt.

- Jasper miatt csak szenvedni fogsz. Ő Alice-t szereti – mondtam ki, ami eszembe jutott, miközben ismét Isabellára néztem. Bármilyen féltékeny is voltam a fivéremre, nem kételkedtem abban, hogy a húgomba szerelmes. Ha éppen józanul gondolkoztam, pontosan tudtam, hogy nem tehet arról, hogy Isabella szíve őt fogadta magába. Ez csak egy szerencsétlen véletlen.

Isabella arcizmai megfeszültek, amiből arra következtettem, hogy dühös lett. Nem akartam felbosszantani, de az igazságot tudnia kellett, hogy ne sérüljön meg nagyon, ha Jasper visszautasítja.

- De… én… nem… vagyok… szerelmes… Jasperbe! – mondott ki minden szót külön hangsúllyal, de valószínűleg inkább magát győzködte, semmint engem. Pont azt csinálta, amit én tettem nemrég. Tagadta a nyilvánvalót. – Örülök, hogy Alice-t szereti, és remélem, hogy ez örökre így is marad – tette hozzá, de nem tudtam letörölni a kételkedés nyomait az arcomról.

- ...és… azt hiszem…, Isabella szerelmes belém – jött odafentről a vallomás hangja. Visszafojtott lélegzettel vártam a húgom válaszát, és felkészültem arra is, hogy esetleg meg kell védenem tőle Isabellát. Meglepetten pislantottam egyet, mikor hangos és szívből jövő kacaj tört elő a torkából.

- Szerelmes? Isabella? Beléd? – A hasát fogva indult el a lépcsők felé, miközben egész testében rázta a nevetés.

Nem értem… Nem is dühös… Lehet, hogy beleőrült a gondolatba? Ezt nem értem… - Jasper teljesen össze volt zavarodva, és már semmit sem értett.

Hallottad ezt? – kérdezte Alice érdeklődve, mikor meglátott minket Isabellával az asztalnál, aztán újra elröhögte magát. – Még hogy belé szerelmes! Jazzbe! Ennél őrültebb gondolatot…

- Mi ilyen vicces? – érdeklődött Isabella feszengve.

- A férfiak… – nyögte ki Alice jókedvűen. – Annyira… vakok… - kuncogott magában tovább. – Tényleg ennyire nem láttok a szemetektől, az istenért? – nézett rám kérdőn. – Hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy Isabella beléd szerelmes. Ezt még egy hülye is észrevenné… Te… Komolyan nem tudtad? – lepődött meg az én döbbenetemet látva. – Hű, bátyó, azt hiszem, lenne még mit tanulnotok a szerelemről…- Na gyere, én vak érzőm… Hadd beszélgessenek – ragadta meg Jasper kezét, aztán cinkosan rám kacsintott. – Gondolkozz el azon, mit is kéne most tenned – tanácsolta, de nekem még csak arra sem volt most erőm, hogy felháborodjak a kotnyelességén, mert teljesen lefagytam. Isabella… szerelmes… belém? Az lehetetlen! – ráztam aprót a fejemen. Hiszen, fél tőlem, és Jasper… és… én csak egy lelketlen vámpír vagyok. Hogy szerethetne?

- Mi volt ez az egész? – zökkentett ki a gondolataimból Isabella.

- Nem tudom… - hazudtam. Képtelen lettem volna erről beszélni most vele.

- Ugyan már! Tudom, hogy olvastál a gondolataikban! – húzta közelebb hozzám a székét, ami jelen pillanatban halálra rémített. Így is túl közel engedtem magamhoz, pedig nem lett volna szabad. Ha Alice-nek igaza van… Ha ez az őrültség mégis igaz…

- Alice szerint butaság, amit Jasper mondott neki, és másik elmélete van – mondtam annyit, amennyiből Isabella semmit sem tudhatott meg, de nem hagyta annyiban a dolgot.

- Mármint, mivel kapcsolatban? – Felugrottam a székemről, mert féltem, hogy kibukik belőlem a válasz. Nem beszélhettem Isabellának addig Alice feltevéséről, amíg nem voltam biztos benne. Ha elmondanám, és tévedés lenne az egész Isabella még őrültebbnek tartana, ha pedig igaz… Nos, azt a változatot még meg kellett emésztenem.

- Ezt… előbb át kell gondolnom – siettem ki az ebédlőből, és felrohantam a szobámba.

Miután beismertem magamnak, hogy szeretem Isabellát, kissé megnyugodtam. Legalább is, a gondolataim már nem csapongtak, és nem éreztem úgy, hogy egy méhkas van a fejemben. Tudtam, mit érzek, azt is, hogy lehetetlen megkapnom, amit akarok, és hogy mit kell tennem Isabella érdekében. De Alice megint teljesen összekavart bennem mindent. Ha Isabella mégis belém szeretett, az mindent megváltoztat. És semmin sem változtat…

Hogy lehet valami ennyire bonyolult? – ütöttem az öklömmel a könyvespolcom oldalába, ami megrezegett, és néhány könyv puffanva zuhant le padlóra.

- Edward, minden rendben? Bemehetek? – Gyorsan rendet tettem a szobában, aztán nyitottam csak ajtót Carlisle-nak.

- Persze, gyere! - léptem félre, hogy be tudjon jönni. – Segíthetek valamiben? – túrtam bele egy ideges mozdulattal a hajamba, de csak akkor jöttem rá, hogy lelepleződött a „jól vagyok” álcám, mikor felnéztem Carlisle-ra. Nem kérdezett semmit, csak nézett rám félredöntött fejjel, miközben azon elmélkedett, mi történhetett megint, és vajon mit tudna tenni értem, hogy jobban legyek. – Semmit – ráztam meg a fejemet. – Ezt most magamban kell tisztáznom. Miért jöttél? – tereltem a szót másra.

- Ó, igen! – emelte fel a kezét benne a mobiljával, mintha eddig megfeledkezett volna róla. – Tanyáékkal beszéltem, és téged kért a telefonhoz egy kicsit – adta át nekem a készüléket, aztán hátrahúzódott a falhoz. Tétovázva emeltem a fülemhez a kagylót – most nem volt kedves Tanya flörtöléséhez.

- Szia, Tanya! – köszöntem a lelki állapotomhoz képest illedelmes hangon. – Hogy vagy?

- Hűvös udvariassági kérdések, Edward? Tényleg nem lehetsz túl jó állapotban… - hallottam meg a női hangot a másik oldalon.

- Tökéletesen érzem magam – biztosítottam róla. – Egyébként is, én mindig udvarias vagyok – ráncoltam össze a homlokomat.

- Igen, de érdeklődően, nem pedig illendőségből – magyarázta meg az észrevételét. Túl jól ismert…

- Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy csak fáradt vagyok? – nevettem fel keserűen.

- Neked, Edward, bármit… - búgta a telefonba, mire megforgattam a szemeimet. Carlisle lesütött szemekkel elmosolyodott.

- Inkább mondd, mit szeretnél? – sürgettem. Isabella éppen a fürdőszobában készült elő a fürdéshez. Utána biztosan lefekszik, én pedig… Nem! Nem mászhatok fel megint az ablakába, hogy nézzem, ahogyan alszik. Megtiltom magamnak! Meg… Igen… Egyszerűen megtiltom!

- Edward, ott vagy? – Tanya hangja kissé ideges volt.

- Edward? – éreztem meg apám érintését a vállamon. Észre sem vettem, mikor lépett elém, ahogyan azt sem fogtam fel, hogy Tanya beszél hozzám.

- Jól vagyok – mondtam egyszerre mindkettejüknek. – Csak elgondolkoztam, bocsánat.

- Hallottál egyáltalán valamit abból, amit mondtam? – A női hang sértődöttnek tűnt.

- Megismételnéd, kérlek? – próbáltam meg elővenni a legkedvesebb hangomat, hogy megenyhítsem Tanyát.

- Rendben… Szóval, Carlisle mondta, hogy mi a helyzet, én pedig azon tűnődtem… - emelte fel a hangsúlyt Tanya, mintha azon gondolkozna, hogyan is mondja el, amit szeretne.

- Min tűnődtél?

- Szóval, esetleg, miután elkaptuk azt a vámpírt, eljöhetnél hozzánk egy kis időre nyaralni… vagy telelni. Attól függ, honnan nézzük – tréfálkozott, de a hangja valahogy nem volt túl vidám. Gyanakodva pillantottam apámra, aki hirtelen nagyon érdekesnek találta a cipőfűzőjét, de egy-egy gondolatfoszlányt nem tudott elrejteni előlem.

- Köszönöm, Tanya, de nem hiszem, hogy elfogadom a meghívásodat. Mondjuk úgy, hogy bárhogy is alakul, más terveim vannak – köszöntem meg visszafogottan.

- Rendben, de ha mégis meggondolnád magad… - kezdte, de – kivételesen – nem hagytam, hogy befejezze.

- Nem fogom.

- Oké, akkor majd nem sokára találkozunk – felelte, bár valószínűleg ő ezt még nem érezte lefutott meccsnek.

- Köszönöm – fújtattam Carlisle-ra meredve, miután kinyomtam a telefont. – Most majd megint rám mászik, én meg győzhetem levakarni magamról anélkül, hogy megbántanám. Pedig már egész jól kijöttünk egymással, és kezdte felfogni, hogy nincs esélye – bosszankodtam.

- Úgy gondolom, meg kéne fontolnod a dolgot. Talán egy kis kikapcsolódás tényleg segítene – próbálkozott Carlisle halk hangon.

- Miért kell beleszólnotok az életembe? Már jócskán felnőtt vagyok, magam is el tudom dönteni, hogy mi a jó nekem! – csattantam fel, aztán ahogy apám szemébe néztem, hirtelen olyan komikussá vált ez a jelenet. A nevetés egyszerre tört ki belőlünk, én pedig hitetlenkedve ráztam meg a fejemet.

- Nem hittem volna, hogy egyszer ezt is megérjük – ütögette meg a vállamat Carlisle. – Ez most tényleg olyan volt, mintha egy átlagos tinédzserfiú átlagos apja lennék – mosolygott rám olyan meleg mosollyal, ami miatt elszállt minden bosszúságom.

Isabellának köszönhetően tényleg úgy éreztem magam, mintha csak egy átlagos tizenhét éves srác lennék. De nem felejthettem el, hogy ez csak a látszat…