Végzetes találkozás - 5. fejezet

5. fejezet
Változások



Emmettel már az erdőben vadásztunk, beszélgettünk is utána, hogy megismerhessük egymást. Mégiscsak a testvérem lett, a családom tagja. Egy kidőlt fa vastag törzsén ültünk, mikor egyszerre felugrottunk, s támadó állásba görnyedtünk. Hallgattuk a neszeket, amik a sűrűből jöttek, s morogva szimatoltunk a levegőbe.

Talán ellenségek, talán barátok halk léptei susognak az avaron… Emmett vörös szemei felizzottak, megfeszült izmokkal vártuk, mi fog történni, s kik lépnek elénk.
A következő pillanatban egy ember körvonalai rajzolódtak ki előttünk, azt hittük egyedül van. Emmett nem gondolkodott, testét átjárta a fékezhetetlen düh, az ölési vágy. Gyorsan elé állva megállítottam, vicsorogva néztem rá, s gondolataiban hallottam, hogy nyugtatgatja magát. Nem akart semmi tenni ellenem, a családja tagjával. Én pedig nem akartam, hogy az erdőből közeledő személynek baja legyen, akárki is az. Aztán megfordultam, Emmett a hátam mögé került – kontrollálva így őt -, s most megláttam a fiú kezét fogó lányt is, aki féloldalasan jött mögötte. Úgy látszott, mintha már régóta ismernék egymást, évszázadok óta… Vámpírlátásomnak hála rögtön felfigyeltem minden kis apró részletre a közeledőkön. A fiú magas volt, mézszőke hajjal, izmos, s egyértelműen harcban szerzett hegekkel borított testtel.

A sűrű lombokon átszűrődő lemenő nap egy sugara megvilágította a karján lévő hold alakú kis nyomokat, bőre vakítóan szórta vissza a fényt. A lány arcvonásai bársonyosan finomak voltak, hollófekete haja rövidebbre volt vágva. Tincsei kócosan meredeztek mindenfelé. Rettentően vékony testalkata miatt törékenynek tűnt egész külseje. Aztán eljutott tudatomig Emmett morgása a háttérben, löködő, kitörő ösztönei, az idegenek hozzánk szörnyen hasonlító tulajdonságai is, gondolataikkal együtt. Krétafehér márványbőr, földöntúli szépség, halk, szinte nesztelen lépéseik… A morgás immár mellettem hirtelen abbamaradt, bensőmben valami hihetetlen nyugalom áradt szét, s akaratlanul is felegyenesedtem támadó állásomból, ahogy Emmett is. Hallottam, hogy teljesen megnyugodott, vágya elszállt.
Edward és Emmett Cullen! Megtaláltunk titeket…

Hallottam meg a furcsa, örvendező gondolatot, mintha csak tudná, hogy tényleg olvasok a fejében. Felhúztam szemöldökömet. A következő pillanatban a vékony lány kecsesen elénk táncolt, miközben a nevünkön szólított minket… hangosan is, s én nem is figyeltem a másik gondolataira.

- Edward, Emmett! – üdvözölt minket lelkesen, mintha már egy évtizede ismernénk egymást. Húzta magával a fiút, aki vonakodva lépkedett felénk. Nem bízott bennünk, ez látszott rajta, de én sem bennük. Emmett hitetlenkedve rám nézett, tekintetünk egy kis ideig összekapcsolódott, s megint éreztem, hogy a feszültség, a nyugtalanság feloldódik bennem.
Mi a fene? Kik ezek? – jutottak el hozzám Emmett nyugtalan gondolatai. Szememmel jeleztem, hogy jobb, ha vigyázunk. – A tékozló fiú és az újszülött… - mosolygott a lány ránk, én pedig elhúztam számat. Honnan tudja? Persze Emmetten látszik, de amit rólam mondott… Mérgem azonban egy szemvillanás alatt eltűnt. Kezdtem nem érteni a dolgokat, s eldöntöttem, ki fogom deríteni, mi a fene folyik itt. – Mindent megértesz majd, Edward – mondta bizalmasan súgva, miközben rám kacsintott. – Szóval, melyik lesz az én szobám? – érdeklődött csevegve, mi pedig Emmettel ledöbbenve álltunk még mindig.

- Már elnézést, hölgyem, de megtudhatnánk, hogy ki maga? – kérdeztem udvariasan, ugyanis én nyertem vissza előbb a hangom. A gondolatolvasással most egyiküknél sem tudtam elérni semmit. Emmett kétkedve nézett rám, hogy ebből mi fog kisülni.

- Ó, én Alice vagyok, ő pedig Jasper – mondta könnyedén még mindig mosolyogva, miközben átkarolta a mellette álló fiút.

- És hogy kerültök ide? – folytattam a kérdezősködést kicsit bizalmatlanul. Most megpróbáltam kicsit Jasperre figyelni, a gondolataira, de csak annyit sikerült megtudnom, hogy Alice hogyan talált rá, s hol találkoztak. Emmett még mindig megfeszítette izmait mellettem, támadásra avagy védekezésre egyaránt.

- Úgy, hogy megkerestünk titeket – vont vállat egyszerűen.

- Öhm… - húztam fel szemöldökömet, s vágtam értelmes arcot - …és miért? – akadt el a lélegzetem egy pillanatra. Hisz miért akarna minket megkeresni, és ráadásul honnan ismerne minket? Gondolataimból az ő bársonyosan dallamos hangja zökkentett ki.

- Mert láttam – válaszolt megint csak. A mellette álló fiú, azóta sem szólalt meg, most figyelmeztetően megszorította „párja” kezét. Amit furcsának találtam inkább az volt, hogy bizalmatlanságom elenyészett, nyugtalanságom, védekező érzésem szinte semmivé foszlott.
Tudod te is, Edward, hogy vámpírok vagyunk, s ha bántani akarnánk titeket, már megtehettük volna.

Aranyszín szemeim kikerekedtek, szám szétnyílt a döbbenettől, de ő még mindig csak mosolygott. Egyenesen hozzám beszélt a gondolataiban, tudta, hogy hallom…

- Jaj, ne nézz már így – kacagott fel Alice. – A jövőbe látok. Már régóta tudom, hogy Jasperrel a Cullen család tagjai leszünk.

- Ez… ez a képességed? – döbbentem le Emmettel együtt.

- Én inkább tehetségnek mondanám – zárkózott el Alice, amint említettem, mintha ez a téma nem igazán tetszene neki. – Szubjektív, folyamatosan változik a döntések alapján, de látom a dolgokat, amik megtörténhetnek.

- És honnan tudtad ilyen biztosra? – támadtam neki, mert igazából még nem értettem.
Alice sóhajtott, csak utána válaszolt.

- Úgy, hogy eldöntöttem… - válaszolt, s gondolataiban megmutatta nekem a víziót. Láttam egy jövőképet, amiben Alice és Jasper egymás mellett ülnek… a Cullen ház ebédlőasztalánál. Körülöttük a család tagjai… velem együtt. – De mehetnénk már? Kíváncsi vagyok a szobámra – vigyorgott mindentudóan, mikor vége volt a látomásnak.
Én pedig végre megértettem. Látja azokat a dolgokat, amik megtörténhetnek. Amíg nem születik meg az elhatározás, a döntés, addig nem is látja beteljesülni.

- De még nem végeztünk – nyögtem ki kicsit nehezen, s belenéztem Alice arany szemeibe. Csak most vettem észre azok színét, s ez megint csak döbbenethez vezetett, mert Jasperé már sötétebbek voltak. Azonban most nem mutattam ki, csak gondolatban elemezgettem. Úgy hittem, hogy rajtunk kívül nem igazán találni állatvérrel táplálkozó vámpírokat – kivéve a Denali klánt. Főleg nem ezen a helyen. Carlisle is abban a hitben volt, hogy itt – ebben a városban -, mi vagyunk az egyetlen vámpírcsalád. Erre megjelennek ők, ráadásul ketten, ami valljuk be egyáltalán nem jellemző a mi fajtánkra.

- Ó, nem is kell jönnötök. Megtaláljuk egyedül a házat, vadásszátok csak le a vadakat – indult el, húzva maga után a fiút is.
Hatalmába kerített a düh a megvilágosodott tudat érzésével együtt, s ugyanolyan gyorsan el is párolgott az érzés. Ideges voltam, hisz a semmiből jelentek meg az idegenek, s ráadásul a lány olyanokat tudott rólunk, amit nem tudhatna. Kezdve a nevünkkel, képességemmel… életmódunkkal.
Már eltűntek szemeim elől, mikor felvetődött bennem a kérdés. Nyugtalanságom azonnal visszatért távollétükkel.

- És a barátodnak van különleges képessége? – kérdeztem meg félhangosan. Még ha nem is látom őket, Alice lehetséges, hogy hallja, s válaszolni is fog reményeim szerint.
Mindent a maga idejében, Edward…- felhorkantottam.

- Mi az? – szólalt meg Emmett.

- Nem tudom. Nem adott konkrét választ – mondtam.

- Minden esetre Carlisle-ék meg fognak lepődni… - nevetett fel Emmett most már jókedvűen, mintha nem az előbb esett volna meg ez a dolog. Gondolataiban Alice viselkedése köszöntött vissza.

- Ja mert mintha te nem – élcelődtem vele gúnyosan, mire öklével oldalba akart ütni, de én gyorsabb voltam. Hiába, mi mindenre nem jó a gondolatolvasó képesség. Mire Emmett feleszmélt én már pár méterrel odébbról vigyorogtam rá. Azért jó érzés volt, hogy még mindig én vagyok leggyorsabb, egy újszülöttel szemben is.

- Csak nem megijedtél, Edward? – vette fel ő is a gúnyos hangot, s rám villantotta hófehér fogsorát.

- Tőled? Jó vicc volt – vigyorogtam még mindig, s támadó állásba görnyedtem. Emmett visszavigyorgott rám, s elkezdődött a mi kis szórakozásunk.


A nap narancssárga sugarai felbukkantak a horizonton, miközben élveztem a hazafele vezető futást, a száguldást… nyomomban Emmettel. Mikor beléptünk a házba mindenki az ebédlő asztalánál ült, s beszélgettek. Vagy inkább Alice beszélt… Emmett már rég nem volt mellettem, egy szemvillanás alatt Rosalie mellett termett, de én megint csak megálltam. Elmémbe visszaszökött az a látomás, amit Alice mutatott meg. Pontosan ilyen volt, pont így volt minden…

- Alice meg akart várni titeket a történetükkel – mosolygott Esme rám, s egy invitáló mozdulatot tett. Pedig én már nagyjából tudtam… Helyet foglaltam én is az asztalnál, pont Alice-szal és Jasperrel szemben.

- Igazából nem hosszú, de elmondom, hogy hogyan is kerültünk ide – kezdte Alice egy mosolyvillantás után, amit Jaspernek szánt. Majd rám nézett, s folytatta. – Jaspert nem rég ismertem meg. Vihar volt, az eső zuhogott aznap Philadelphiában. Én egy étkező bárjában ültem, s rá vártam. Tudtam, hogy el fog jönni, láttam. – Alice rámosolygott Jasperre, majd felénk fordulva folytatta. – Sokáig vártam, már kezdtem feladni a reményt, mikor megláttam. Esőtől csöpögő, kissé besötétedett hajjal állt az étkező bejáratánál. Lepattantam a bárszékről, s egyenesen hozzá léptem… - Mialatt Alice beszélt, mindkettőjük gondolataiban újraéltem a jelenetet. Valamiért most Jasperre figyeltem, ahogy ledöbbenve próbálja megfejteni Alice titokzatos, mégis magával ragadó kisugárzását, mosolyát, viselkedését. – Elég hosszan megváratott, amit az orra alá is dörgöltem – nevetett Alice játékosan Jasperre. – Ő meg lehajtotta a fejét és elnézést kért – kacagott az emléken, mire Jasper zavartan felmordult, de Alice nem törődött ezzel. Jasper gondolatain keresztül néztem tovább a történetet. Ahogy egy szó nélkül megfogta a lány kezét, s elhúzta őt a bárszékhez. Az étkező félig üres volt, hallótávolságon belül senki sem tartózkodott. Alice elmesélte Jaspernek a mi életvitelünket, s utána együtt indultak a keresésünkre. – Innentől már nincs semmi izgalmas. Csak kóboroltunk egy ideig, kérdezősködtünk néhány városban, ahol különös idegeneket láttak.

- Bocsáss meg, hogy félbeszakítalak… - kezdte Carlisle. - …de meg kell kérdeznem, hogy akkor te még sosem ízleltél emberi vért?

- Soha – bólintott Alice. – Jasperről már nem mondható el, de igyekszik alkalmazkodni az új életéhez – szorították meg egymás kezét, ami nem kerülte el figyelmem. Tudtam, éreztem, hogy szeretik egymást… Még valaki, aki megtalálta párját. – Aztán rátaláltunk Edwardra és Emmettre az erdőben – folytatta Alice. – És most itt vagyunk, veletek – mosolygott rá Carlilse-ra és Esmére, majd Rosalie-ra és Emmettre. Legvégül rám nézett.

- Mi pedig nagyon örülünk nektek – mondta Esme széles mosollyal arcán.

- Ezek szerint… maradhatunk? – kérdezett rá Alice, de szerintem már tudta a választ. Sőt, biztos vagyok benne, hogy látta.

- Természetesen - bólintott Carlisle, mire Alice vakító mosolyt küldött felé, s Jasper is félénkebb mosolyra húzta ajkait.

- Ha megbocsátotok… van egy kis dolgom – álltam fel az asztal mellől. Ránézetem Alice-re és Jasperre, majd eltűntem a szobámba. Azonban, mikor beléptem, megrökönyödtem, s egész testemet átjárta a düh.

- Hol vannak a cuccaim? – kérdeztem mérgesen, s visszaviharzottam az ebédlőbe. Nem kellett senkinek sem kimondania, egyszerűen kiolvastam Alice gondolataiból. Jasper védekezően fel akart állni, de a lány megállította. Bensőmet megint csak elöntötte a nyugalom.

- Kint vannak a garázsban, az autód mellett – válaszolt nyugodtan Alice, ártatlan szemeit rám emelve.

- És ki engedte meg, hogy kipakold? – kérdeztem, s csak hangomban lehetett hallani némi élt.

- Hát, a te szobádból volt a legjobb kilátás… – vont vállat Alice, de én nem tudtam haragudni rá. Valamiért nem. Aztán megmutatta gondolataiban azt a képet, mikor belépett az említett szobába. Szinte örömujjongásban tört ki, hogy neki ez a szoba kell, mert a kilátás egyszerűen fenséges az erdőbe. Elmosolyodtam a képre, s lemondóan sóhajtottam egyet.

- El kell keserítselek, az az én szobám, és vissza szeretném kapni – mondtam határozottan.

- Edward… - szidott le Esme kemény hangon neveletlenségemért.

- Hagyd Esme, végül is igaza van – nézett rám Alice kedvesen. Egy perc múlva ugyanúgy fog kinézni a szobád – üzente gondolatban nekem. Bólintottam egy aprót.

- Köszönöm – mondtam halkabban, majd eltereltem a szót. – És Jasper, neked van valamilyen tehetséged? – használtam az Alice által mondott szót.

- Mondhatjuk – válaszolt Jasper. –Befolyásolni tudom az érzelmeket, érzem a nyugtalanságot, szerelmet… mindent - nézett végig a család tagjain.

- Ez érdekes – szólalt meg Carlisle eltűnődve.

- Karizmatikus személyiség voltam emberként – tette hozzá Jasper. – Jó megfigyelő.

- A vámpírok érzéseit is? – szólalt meg most először Emmett, vörös szemeit Jasperen tartva.

- Igen… a tiedet is, most is – mondta Jasper bűnbánóan Emmettre nézve. Én pedig rájöttem az erdőben történtekre. Hogy miért nem akartam megtámadni őket, hogy miért párolgott el a dühöm, a mérgem, a bizalmatlanságom. Mert Jasper mindvégig irányította az érzéseimet. Eldöntöttem, hogy meg fogom tudni a valódi célját. Csak azért, hogy meghallgassuk őket, s ne kerüljön sor összetűzésre, vagy valami egészen másról volt-e szó. Alice visszatért, leült Jasper mellé, miközben gondolataiban megint hozzám beszélt.
Nem akart Jazz semmit sem ezzel. Csak azt akartuk, hogy meghallgassatok. A szobád pedig régi pompájában tündököl… egy kicsit kitakarítva – villantotta rám mosolyát, s én bólintottam.

- A szobámban leszek – mentettem ki magam a további beszélgetések alól, s már el is tűntem.
Gondolkodnom kellett. Túl sok minden történt, rövid idő alatt. Emmett átváltozása, a költözés, Alice és Jasper… Véletlen lenne ez a sok egybeesés? Ugyan, ha Alice látja a dolgokat, akkor nem valószínű. De ha Jasper befolyásolta az érzelmeimet, akkor most már sosem leszek „szabad”? Mindig azon kell gondolkodnom, hogy most vajon ő nyomta-e el az érzéseimet? Vajon azért nem bírtam haragudni ma Alice-re? Nem, ebben az egyben valahogy biztos voltam, nem Jasper tette. Igen, a dühömet ő csillapította, de ahogy ránéztem Alice-re, és ő rögtön megmutatta gondolataiban, hogyan reagált a szoba kilátására, elszállt a mérgem iránta. Ő olyan jelenség volt, akire egyszerűen nem lehetett haragudni. És valahogy az is jó volt, hogy gondolatain keresztül beszélt hozzám, a legelejétől kezdve, mikor megismert. Bár nem tudhatom, mennyit tud rólam, s családomról látomásaiból, de bízom benne. Ők kerestek fel minket, nem fordítva, ennek pedig biztos van valamilyen jelentőssége. Még ha most nem is sejtem, mi lehet az.

Jasper… ő már más eset volt. Megfontolt, visszahúzódó, mégis határozott egyéniség, akinek rendkívüli képessége van. Még Emmettet is vissza tudta fogni némileg, mikor ránk találtak, s most az étkezőben is. Ledobtam magam a kanapéra, kezeimet összekulcsoltam a fejem alatt. Jasper… visszaidéztem az első pillanatot, mikor megláttam. Azok a félhold alakú hegek, amik kivillantak ruhája alól. Rossz érzésem volt miattuk, mert egyelőre nem értettem mitől vannak. Hisz, gondolataiból erre vonatkozóan semmit sem tudtam kideríteni. Vajon titkolni akarja előttem, mert Alice értesítette róla, hogy milyen képességem van? Vagy csak egyszerűen nincs miről tudnom… Jasper, aki nem régóta ismeri a mi életmódunkat… nem mintha ez nagyon számítana. Nekem sem egyszerű, ennyi idő elteltével sem. Nincs még akkora gyakorlatom, mint Carlisle-nak. Ez a tíz év ahhoz képest semmi… Elenyésző kis jelentéktelenség, a teljes önuralomhoz, ami lehet, hogy sosem lesz az enyém.
Gondolatokat hallottam, amit sehogyan sem tudtam kizárni elmémből… mert rólam szóltak. Esme és Carlisle… Rosalie és Emmett… Csak mindegyiküké más, másfajta hangulatot árult el. Szüleim bánkódtak miattam. Tudatosult bennük, hogy amiért rettegtek, most beteljesült. A család most hihetetlenül nagy, nagy ahhoz képest, mik vagyunk… s mégis én teljesen egyedül vagyok. Úgy is érzem magam. Nem találtam még rá arra a személyre, aki megragadott volna, mint Emmett és Rosalie esetében láttam. El szerettem volna menekülni gondolataik elől. Éreztem bennük a fájdalmat, a kétségbeesést, s felerősítette bennem is őket. Hosszan néztem magam elé, mert felidéztem magamban a fojtogató emléket, ami azóta sem hagyott nyugodni, s vissza-visszatértem hozzá. Őhozzá, ahhoz a kislányhoz, akinek nem hallottam gondolatait. Elképzeltem, hogy nézhet ki most… nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Vágytam rá, hogy megismerhessem, hogy megnézhessem, most milyen is lehet. Nem! Mi jut eszembe? Nem engedhetem, hogy kiszabaduljon a szörnyeteg belőlem, s minden, amit elértem egy szemvillanás alatt eltűnjön a semmibe…

Menekülni akartam, s ami a legközelebb volt, azok a könyveim voltak. Beléjük temetkeztem, mikor túlságosan is sokat gondolkoztam a jövőről, a múltról, vagy épp nagyon egyedül éreztem magam. Most sem volt ez másként, a könyvek jelentették a menedéket a zongorám mellett. Ha komponáltam semmi másra nem figyeltem, kizártam a külvilágot, amennyire csak bírtam, s képes voltam rá. Elhatároztam magam, csak azért is emberek közé fogok menni, kísérteni fogom magamat, hogy erősebb legyek. Mert csak is ezzel tudok önkontrollt tanulni, még ha annyira rossz is lesz. Továbbra is tanulni fogom az orvostudományt, de előbb a középiskolát kell elvégeznem, mert tizenhét évesen egy vámpír kitűnne az egyetemen. S feltűnést semmi esetre sem akartam. Itt Forksban talán van egy középiskola, ahova be is fogok iratkozni. Eldöntöttem, visszakozni már nem fogok. Akármi is történjen. Legalább nem kell egész nap – szó szerint -, itthon ülnöm, s végre kimozdulhatok, nem csak az ünnepségeken, bálokon, ahova Carlisle-t meghívták.

Vágyom a társaságra, s itt nem a családom tagjait értem. De mit is akarok? Emberekkel beszélgetni, kettesben? Hogy bármelyik pillanatban elvesztve az önkontrollomat megöljem valamelyiküket? Kísértsem a szörnyeteget, hogy felszínre törjön? Tisztes távolságot tartok tőlük, lélegzetet is csak akkor veszek, ha beszélnem kell esetleg. Ez be szokott válni. Ilyen egyszerű, csak kivitelezni kell tudni. Elvigyorodtam a gondolatra. Tényleg ilyen egyszerű lenne? Túl naiv vagyok… és gyenge ahhoz.
Kopogás törte meg a csendet.

- Tessék – engedtem be Alice-t, aki, amint meghallotta hangom, kecses mozdulattal belépett az ajtón.

- Szeretnék beszélni veled – jelentette ki kertelés nélkül.

- Itt vagyok, látod – mondtam, s feltornáztam magam ülő helyzetbe. Egyik lábamat lelógattam a kanapéról, s könyökölve megtámasztottam államat. Intettem Alice-nek, hogy üljön le, s lehuppant elém.

- Én is akarok iskolába járni – mondta határozottan, egyenesen a szemeimbe nézve.

- Honnan tud… ? – kezdtem, de közbevágott.


- Emlékszel, mit meséltem? – kérdezte mosolyogva, mire én bólintottam. – Eldöntötted, láttam… - vont vállat.

- És mit láttál pontosan? – kérdeztem vissza kíváncsian. Vajon sikerül a tervem? Nem fogok senkit megölni?

Alice megint elmosolyodott.

- Semmi probléma nem lesz… - S elém tárta gondolatain keresztül a látomást. – Persze még változhat – fejezte be.

- És te miért akarsz?

- Mert megöl az unalom – nyögte keservesen, s azt hittem elnevetem magam. Valahogy nem tudtam elképzelni Alice-t, amint épp unatkozik. – Nem akarok egy helyben ülni.

- Nem is tudsz – gúnyolódtam kedvesen, mire Alice kinyújtotta rám a nyelvét.
Te meg túl nyugis vagy – gúnyolódott ő is gondolatban, mire elvigyorodtam.

- Alice… - kezdtem hezitálva.

- Mondjad csak – bíztatott kedvesen, pedig még nem is tudja, mit akarok kérdezni.

- Miért nem mondtál semmit az emberi életedről? – néztem méz színű szemeibe, mire ő elfordította tekintetét.

- Mert… mert semmit nem tudok róla – mondta halkabban, fájdalmasan.

- Sajnálom – mondtam együtt érzően, Alice bólintott.

- Egyszer úgy is kiderítem majd… - mondta határozottan Alice.

- És én majd segítek – ajánlottam kedvesen, mire elmosolyodott.
Köszönöm. Most megyek, Jasper már keres valószínűleg. – bólintottam, majd Alice alakja egyszerűen eltűnt a szobám ajtaja mögött.

Szörnyen éreztem magam a beszélgetés után. Alice szinte semmit sem tudott emberi életéből, ami számomra nagyon furcsa volt. Ha látja a „jövőt”, ami megtörténhet, akkor a múltról miért nem tud semmit? A múltjáról…


Egy hét telt el Forksban. Alice és Jasper olyanok lettek számunkra, mintha már több éve a családunk tagjai lennének. Alice tehetsége – ahogy ő nevezi folyton -, sok mindenben segít nekünk, Jasper képességéről nem is beszélve. Emmett most már sokkal jobban viseli átváltozását, hogy Jasper befolyásolja heves érzelmeit. Ám legtöbbször úgy is Rosalie-val.

Szombatot mutat épp a naptár, a hold már ezüstösen ragyog az égen. Itt az idő a vadászatra… a családi vadászatra. Emmett, Rosalie, Carlisle, Esme, Alice, Jasper és én együtt indulunk az erdőbe, hogy oltsuk szomjunkat, s kiéljük ragadozó ösztöneinket. Együtt cserkészünk be egy csorda antilopot, s játszadozva élvezzük vérük csillapító ízét. Emmettel, Jasperrel játékosan harcolunk, amit Esme nem néz jó szemmel egy fáról. Alice-szel senki sem kezd ki, hisz előbb deríti ki ellenfele lépéseit, mielőtt még az megmozdulna. Rosalie inkább távolabbról figyeli az eseményeket, túlságosan is kinézetével van elfoglalva. Nem zavartatjuk magunkat. Hagyjuk, hogy erőnk, gyorsaságunk, versengési szellemünk átjárja testünket, így, hogy szomjunk már csillapodott.

Pár óra elteltével idegen hangok ütik meg füleinket. Mindegyikünk támadó állásba görnyed épp ahol van, s aranyszín szemeinket a fák sűrűjén tartjuk, hallgatjuk a fák reccsenését. Beleszimatolunk a levegőbe, Carlisle rám néz, hallom Emmett morgását, Rosalie vicsorgását, Alice fújtatását.

- Kutyák… - mondom ki undorodva megállapításomat, mire apám aprót bólint.