A múlt árnyai - Edward szemszög - 2. fejezet

2. ZONGORASZÓ



KÖSZ, HOGY MEGVÁRTÁL! – fintorgott rám Emmett. Nem volt valójában sértett, inkább nem értette, mi ütött belém, de jobbnak látta nem is feszegetni a kérdést. Szerettem Emmettben, hogy békén hagy, és mindig megvárja, hogy én keressem fel őt, ha valami gondom van. Az, hogy nem kellett az aggodalmas gondolatait hallgatnom, mint a többiek esetében, kész felüdülés volt. Kellemes volt vele lenni. Persze, csak akkor, ha Rosalie nem volt a közelben – fintorodtam el. Olyankor mindketten elviselhetetlenek voltak a rájuk boruló rózsaszín köd miatt.

- Bocs, Emmett! – vetettem oda neki, miután felemelkedtem a hegyi oroszlán torkáról. Kissé jobban éreztem magam most, hogy a szomjúságom enyhült, de még mindig túl nagy zűrzavar volt a fejemben. – Keressünk egy medvét? – vetettem fel neki bocsánatkérésképpen.

- Még szép, kölyök! – kurjantott fel vidáman. – Verseny? – pillantott rám, aztán azonnal eliramodott arra, amerre a keresett vadat sejtette.

- Csaló! – nevettem fel halkan, aztán utána vetettem magam. Emmett nem volt túl boldog, mikor beelőztem – majd lehagytam -, pedig már igazán hozzászokhatott volna ahhoz, hogy gyorsabb vagyok nála. Bár mostanában nem sokszor kergetőztünk, ez tény. Pár évtizede a vadászat semmi mást nem jelentett számomra, mint a szomjúságom kényszerű kielégítését. Most viszont, jól esett elterelni egy kicsit a figyelmemet mindenről. Főleg egy valakiről…

Megráztam a fejemet, és az arcomat az ég felé fordítva beleszimatoltam a levegőbe. Emmett követte a példámat, majd elégedetten elvigyorodott. Két jól kifejlett medve csámborgott a közelben, és már előre élvezte magában a dupla küzdelmet.

- Mázlista! – sóhajtottam fel. Bár én általában nem játszottam túl sokat az étellel úgy, mint Emmett, most nem bántam volna, ha pár percnél tovább is le tudom magam foglalni.

- Akarod az egyiket? – ajánlotta fel a testvérem nagylelkűen, de megráztam a fejemet. Nem akartam elvenni a szórakozását.

- Majd keresek magamnak – szaglásztam ismét körbe. – Itt találkozunk! – indultam el észak felé, ahonnan egy újabb hegyi oroszlán szagát hozta felém a szél. A szám megtelt méreganyaggal, a torkom pedig összeszorult, de nagy bosszúságomra, ez az érzés még csak meg sem közelítette azt a vágyat, amelyet annak a lánynak a vére váltott ki belőlem. Volt valami benne… Talán, az édessége… Vagy valami más, ami olyan ismerős volt. Egy fokkal kevésbé elviselhetetlen, mint… Ne…

Megálltam, és kezeimet a fejemre nyomtam, mintha szét akarnám roppantani a saját koponyámat. Bár képes lettem volna rá… A gondolatok és emlékek hirtelen bukkantak a felszínre egymás után, mintha egy film kockáit néztem volna. Az iskola, az autóbaleset, a sikátor, az étterem és a rét… Minden egészen az erdőben történtekig, amikor is életem legnehezebb színjátékát kellett előadnom, amivel tönkretettem a saját boldogságomat. Amivel megöltem önmagamat, és megszűntem létezni.

- Hé, öcsi… Edward… Edward, gyerünk, szedd össze magad, vagy kénytelen leszek szólni Carlisle-nak. – Carlisle… Apám neve hirtelen visszarántott teljesen a valóságba. Még mindig ugyanazon a helyen álltam, ahol megtorpantam az emlékek miatt, Emmett kezei a vállamon voltak, és aggódva nézett az arcomba.

- Semmi… Semmi bajom – toltam el magamtól. – Miért nem törődsz inkább a medvékkel? – mordultam rá bosszúsan. Nem rá haragudtam, hanem magamra, amiért hagytam, hogy ilyen állapotban kapjon rajta.

- Már rég az égi vadászmezőkön járnak, testvér… Két órája, hogy szétváltunk.

- Az nem lehet – hitetlenkedtem. – Épp az előbb indultam el, hogy… - Nem éreztem az előbb még tisztán kivehető oroszlánillatot.

- Megijesztesz, Edward… Pedig én nem gyakran félek – nevetett fel a tarkóját dörzsölgetve Emmett.

- Semmi bajom – ismételtem meg, de a hangom még önmagam számára sem volt hihető. – Elmúlik – mondtam ki az újabb teljesen nyilvánvaló hazugságot.

Szóval, semmi bajod nincs, de az elmúlik… Aha, tökéletesen logikus, öcsi – csapkodott hátba Emmett szomorú mosollyal az arcán. – Üljünk le egy kicsit? – intett a fejével egy laposabb szikla felé. Bár állva sem volt kényelmetlen számunkra a társalgás, megszoktuk már, hogy emberként viselkedünk.

- Na mondd! – sóhajtottam fel, amint helyet foglaltam a kövön.

- Mit? – ráncolta össze Emmett a homlokát.

- Hogy minden rendben lesz, és majd az idő mindent megold, mert ez elmúlik, és… - kezdtem hadarni.

- Hé, hé, hé! Semmi ilyesmit nem terveztem mondani – pattintott le a szikla széléről egy kis kődarabot, hogy aztán játszadozni kezdjen vele.

- A többiek biztosan ezt mondanák.

- Lehet… De én nem fogok hazudni – pöccintette a kövecskét egy jó pár méterre lévő fa törzsének, amelyen apró lyuk keletkezett – mintha valaki átlőtte volna. Mikor elkerekedett szemekkel néztem fel rá, megveregette a vállamat. – Egyszerűen nem hiszem, hogy elmúlna, akkor meg minek mondjam?

- Hogy jobban érezzem magam? – vontam fel a szemöldökömet.

Tényleg jobb lenne tőle?

- Nem. Nem igazán – ismertem be. Jó pár percig csak bámultam magam elé ismét elveszve a gondolataimban, aztán Emmett gondolataiban megjelent valami szokatlan. – Komolyan ennyi év után derül ki rólad, hogy egy filozófus veszett el benned? – nevettem fel halkan.

Vannak még rejtett tartalékaim… - hallatott brummogóan mély kacagást. – De tényleg olyan, nem? Mint a Hold. Csak meg kell találni azt a Napot, amely örök nappalt varázsol az életedbe. Ha megvan a Nap, akkor a Holdadnak csak halovány árnyéka marad a háttérben. Ott lesz, de nem olyan erősen. Ő volt a te Holdad, keresd meg a Napodat!

- Na és, mi lehetne az én Napom? Próbálkoztam az egyetemmel, Carlisle-nak is segítettem. Mi a fenét csinálhatnék még, hogy lefoglaljam magam? – tártam szét tehetetlenül a kezemet. – Nem! Arra soha nem lennék ismét képes! – ráztam meg a fejemet Emmett gondolatára. Az ötlet, hogy egy másik nőt szeressek lehetetlen volt.

- Soha ne mondd, hogy soha! – pattant fel a szikláról. – Vissza kéne mennünk, már sötétedik, és Rose-nak megígértem, hogy… Szóval, ígértem valamit – nevetett fel visszafojtva a szavait, de a képzelete azonnal száguldozni kezdett.

- Emmett, kérlek, így sem ittam sokat, de még az is visszajön – fintorodtam el.

- Bocs, öcskös, nem tehetek róla! – kezdett száguldani a házunk felé. Hogy ne kelljen látnom a fejében pergő sikamlós képeket, tettem egy kis kitérőt, levadásztam egy szarvast, és csak aztán mentem haza.

Az ebédlőasztal mellé ültem, és az arcomat a tenyerembe döntöttem. Éreztem a konyha felől szálló illatokat, és hallottam Alice és Jasper gondolatait. Valószínűleg, fel kellett volna mennem a szobámba, hogy tovább mondjam magamban a lexikont, valami mégsem hagyta, hogy megmozduljak.

Kedves lány… Csendes, mint Ő volt, de látszik rajta, hogy kedves, még ha nem is beszél sokat – futott végig az agyamon Alice elmélkedése. A szemén át láttam, ahogy a lány éppen a tepsibe helyezi a csirkedarabokat, aztán nekilát a fűszerezésnek. Látszik rajta, hogy sokszor főz – talán, otthon ez is a feladatai közé tartozott. Gondoskodó típus... Tőle örökölte, ez biztos. – Nem tudtam elviselni az Alice általi összehasonlítási listát. Nem akartam, hogy tudatosuljon bennem minden egyes azonosság, amely Rá emlékeztethet, valahányszor az unokájára kell néznem, így gyorsan áttértem Jasper fejére.

Vajon mit titkolhat? – elmélkedett. A lány elhallgat valamit? Ez már érdekesebb, és kevésbé fájdalmas témának tűnt, mint az előző, így megpróbáltam odafigyelni. – Tisztán éreztem a lelkiismeret-furdalást. Mintha ő tehetne a szülei haláláról… Nem értem… - Lelkiismeret-furdalás… Az agyam megpróbálta megfejteni a kapott információt. Vajon mi okozhatja ezt az érzést nála? Talán, még mindig úgy hiszi, kár volt minket is belerángatnia a gondjaiba, és fél, hogy bajunk esik? Vagy tényleg a szüleihez lenne köze?

- Ah, ne már! – koppant a fejem aprót az asztalon, ahogy meghallottam az emeletről jövő hangokat. Emmett elkezdte betartani az ígéretét… Igyekeztem visszaterelni a figyelmemet a konyhára, de ez elég nehéznek bizonyult, mert a fülemet és az elmémet nem tudtam teljesen lezárni egyéb dolgok előtt.

Hmmm… Odafent belelendültek… - hallottam meg Alice kuncogását. Mikor Jasperre pillantott, biztos voltam benne, hogy ez a mai éjszaka maga lesz a pokol. Legalább tudnék aludni, hogy egy időre megszűnjön a külvilág… Talán, vissza kéne mennem vadászni…

Valószínűleg, a lány is megérezhette a testvéreim közötti vibrálást, mert elpirult, aztán végül magukra is hagyta őket felfedezőkörút címén. Már éppen készültem felmenekülni az emeletre, nehogy be találjon nyitni az ebédlőbe, mikor hallottam, hogy megáll az emelvénynél. Ujjai végigsimították a zongorámat, amitől megfeszült a testem. Nem akartam, hogy valahányszor leülök elé, eszembe jusson, hogy ő is megérintette. Nem mintha mostanában sokszor játszottam volna, de akkor is… Az én zongorám volt!

A nadrágja a kis padhoz súrlódott, ahogy leült, ujjai pedig felnyitották a zongorám fedelét. Felpattantam, hogy a szobámba menjek bosszankodni, mikor az első billentyű halkan leütődött hangot csalva ki a hangszeremből. Aztán jött a következő, majd még egy, és a hangok dallammá álltak össze. Botladozó, ügyetlen, de ismerős dallammá. A kezeim ökölbe szorultak, és úgy éreztem, a testem lángokban áll.

A lábaim önkéntelenül vittek a szobám helyett a nappali felé, miközben ezernyi terv villant fel a gondolataimban, hogyan vethetnék véget a kínzó zenének. Egyszerűen, csak megragadhatnám, felránthatnám a zongora elől, és a falhoz vághatnám. Szinte hallottam a csontok reccsenését és a koponyájának a hangját, ahogy ripityára törik az ütéstől.

- Hagyd abba! – Vad örömmel töltött el, hogy a lány majdnem lesett a padról ijedtében. A hangomtól valószínűleg, a legbátrabb ember is reszketve rogyott volna össze. Azt akartam, hogy féljen tőlem! Hogy a félelemtől legalább olyan kínokat éljen át, mint én a fájdalomtól, amit okozott. - Hogy mered? – sziszegtem oda neki, mire felpattant, és védekezően maga elé nyújtotta a kezeit. Mintha azok a gyönge karok megóvhatták volna tőlem. Egyetlen mozdulattal téphettem volna ki őket mindenféle megerőltetés nélkül. És csak egy józanész-hajszál tartott vissza tőle, hogy meg is tegyem…

- Sajnálom, nem tudtam, hogy nem nyúlhatok hozzá… Csak nem bírtam megállni… - remegett meg, ahogy közelebb léptem hozzá. A düh vöröslő ködként borította el az elmémet. Játssza a hülyét, miközben nagyon jól tudja, hogy nem a zongorázás maga dühített fel ennyire! Halk, önkéntelen morgás tört elő a torkomból.

- Direkt kínozni akarsz? – préseltem ki a szavakat a fogaim között, miközben még jobban megközelítettem őt. Az első, sós könnycsepp illata elégedetté tett. Félj tőlem! Szenvedj! Érezd, amit én érzek!

- Nem, dehogy is! Ha tudtam volna, hogy tilos a zongorához nyúlni, én soha… - tiltakozott, és pillantásával segítséget vagy menekülési útvonalat keresett, de hiába. Kezeim a zongorának támaszkodva tartották csapdában őt.

- A zongorához? Én a dalról beszéltem! Ne játszd a hülyét! – fröcsögtem az arcába a dühömet. A tekintete hirtelen megváltozott – mintha valami varázslat borult volna rá -, én pedig ledermedtem ettől a változástól. Az nem lehet, hogy elkápráztatom őt, miközben rettegnie kéne tőlem…

- Te… te vagy az angyal… - suttogta maga elé. Angyal? Ez teljesen őrült? Hát nem látja, hogy éppen minden sejtem az ő fájdalmát vágyja? - Te írtad ezt a dalt? Én nem tudtam. Sajnálom! – nézett rám gyermekien ártatlan tekintettel. Sokkosan ért a felismerés, hogy igazat mond. Már megint olyasvalami miatt gyűlöltem őt, amiről egyáltalán nem tehetett. Még hogy angyal! A világ legundorítóbb démona vagyok!

- Edward! – Alice hangja figyelmeztetően zökkentett ki a gondolataimból, aztán megéreztem Jasper kezét a vállamon. Az apró nyugtatóhullám képessé tett arra, hogy legyen elég erőm megfordulni és elsietni.

A szobámban általában biztonságban éreztem magam – mintha a megszokott kuckó valamiféle védelmet adott volna a számomra -, de most teljesen megszűnt ez a képzelt varázs. Lekuporodtam a kanapéra, hogy aztán a következő percben felpattanjak, és idegesen rójam a köröket a szőnyegen megint.

Közben hallottam, ahogy a lány vacsorázni kezd, de Alice fején keresztül azt is láttam, hogy csak turkálja az ételt. Biztosan halálra rémült – szörnyen sápadt is volt még. Ó, Edward… Ugye, tudod, hogy ezt nem kellett volna…Nagyon megijesztetted, pedig semmi rosszat nem csinált. – Alice hangja cseppet sem volt megrovó vagy vádló, inkább aggódónak tűnt. – Bárcsak segíthetnék neked valahogy…

- Nem tudsz… - motyogtam magam elé, de tudtam, hogy meghallotta. Senki sem tud segíteni… - álltam meg az ablak előtt, hogy kibámuljak az erdő fái közé.

A mozdulatlanságom csak akkor tört meg, mikor a Hold feljött az égre ezüstös színnel vonva be a lombokat. Pontosan tudtam, hogy mit kell tennem… Annak ellenére, hogy teljesen darabokra hullottam, még mindig úriember voltam. Be kellett ismernem, hogy szörnyűséges hibát követtem el, és bocsánatot kellett kérnem.

Hallottam, hogy a lány még ébren van. A légzése bár lassú volt, nem volt olyan egyenletes, mint egy nyugodtan alvó emberé. Halk léptekkel osontam Alice szobájának ajtajához, majd lenyomtam a kilincset. Azt vártam, hogy a lány majd felül az ágyban az érkezésemet hallván, de úgy tűnt, annyira belemerült a gondolataiba, hogy nem vett észre. Meg akartam szólalni, hogy felhívjam magamra a figyelmet, de végül valami megakadályozott benne.

Ismerős érzés futott végig rajtam, a szemeim itták az ágyon fekvő test látványát. A lány egyik karja a feje alatt volt, míg a másik a párnán feküdt az arca mellett, lábai a takarójára kulcsolódtak. Annyira hasonlított Rá. A magassága, az alkata, a testtartása… A szívverése… Az a csodásan erős és egyenletes melódia. A mellkasomban lévő fájdalom figyelmeztetett, hogy hagyjam abba ezt a gondolatsort.

Túl sok volt a hasonlóság, de voltak különbségek is. Próbáltam ezekre koncentrálni, hogy meggyőzzem magam, semmi köze Hozzá. Először is, ott volt a haja. A bronzvörös egy árnyalatában pompáztak a tincsei. A bőre pedig egy árnyalatnyival sötétebb volt, bár még így is sápadtnak lehetett mondani.

A sóhajtól, és a hirtelen mocorgástól megdermedtem a gondolataim közepén. A női test megfordult, a barna szemek pedig egyenesen az enyémekbe fúródtak. Már, ha akartam volna sem gondolhattam volna meg magam anélkül, hogy még nagyobb idiótát ne csináljak magamból, ezért beljebb löktem egy kicsit az ajtót.

- Bejöhetek? – szólaltam meg elővéve a legbarátságosabb hangomat, hogy ne ijesszek rá megint szerencsétlen gyerekre – bár lehet, hogy hiába próbálkoztam, mert a szíve olyan gyorsan dobogott, hogy tartottam egy infarktustól. Nem felelt, csak felült az ágyban és bólintott egyet. Beljebb léptem a szobába, de azért figyeltem arra, hogy nem menjek túl közel az ágyhoz. – Sajnálom, hogy rád ijesztettem – kértem bocsánatot annak megfelelően, ahogy elterveztem, de félreértett.

- Nem ijedtem meg! – tiltakozott azonnal, bár a pulzusa még mindig az egekben volt.

- Nem most. Odalent – magyaráztam. Csak másodpercekkel később vettem észre, hogy az ajkaim apró mosolyra húzódtak. Meglepetten fúrtam a tekintetemet a barna szempárba. Már olyan régen nem mosolyogtam egyáltalán… A szám mégis mintha magától tudta volna, mit kell tennie.

- Ó! – nyögte. Az arcát halvány pír futotta el – valószínűleg a fürkésző pillantásom miatt. Nem akartam, hogy azt higgye, megint bántani akarom, mégsem tudtam elfordítani a fejemet. Ugyanolyan bátornak akart látszani, mint… És a testem önkéntelenül reagált erre az emlékre. De most először, nem fájdalommal. Mosollyal. Megrendülve álltam, és hagytam, hogy a kellemes érzések végighullámozzanak rajtam, miközben az ismerős-ismeretlen arcot figyeltem.

Isabella végül kapkodni kezdte a levegőt – ez volt az, ami magamhoz térített. Legszívesebben fejbe vágtam volna magam – biztosan megint megijedt az én idióta viselkedésemtől.

- Akkor… Jó éjt! – fordítottam erőszakkal más fele a fejemet, és rávettem magam, hogy elinduljak az ajtóhoz.

- Várj! – A kiáltás váratlanul ért. Megszoktam már, hogy mindenkinek előre tudom az összes reakcióját, de persze, Isabelláéra nem számíthattam. Kíváncsian fordultam vissza. El nem tudtam volna képzelni, mi lehet az a fontos dolog, ami miatt még a szobában tart, holott az ijedt szívverése miatt biztos voltam benne, hogy már alig várja a biztonságos egyedüllétet. Megvárta, amíg a bölcsőben fekvő testvére ismét visszaalszik, és csak aztán folytatta halkabb hangon, nehogy felébressze ismét. – Én is sajnálom.

- Mit? – Isabella az egyik meglepetést okozta a másik után. Mi oka lehetett bocsánatot kérni, mikor én voltam az, aki újra és újra megbántottam őt, amióta csak betette a házunkba a lábát…

- Hogy fájdalmat okoztam azzal a dallal. – A testem hirtelen megfeszült az emléktől. A fülemben tisztán hallottam minden egyes hangot, és emlékeztem arra a reménykedő bizonytalanságra, amit akkor éreztem, mikor az altató megszületett a fejemben. Mostanra a reményem halott volt.

- Nem tudhattad – mondtam gyorsan egy biccentés kíséretében – hogy lássa, elfogadtam a bocsánatkérését -, még mielőtt megint összeomlottam volna. – Jó éjt! – siettem ki a szobából becsukva magam mögött az ajtót.

- Edward… - Alice a folyosó korlátja mellett állt, és hatalmas, aggódó szemekkel nézett rám.

- Most ne! – nyögtem oda neki, aztán kiszáguldottam a házból. Szükségem volt a friss levegőre. Nem akartam vadászni most, csak futni, amíg az arcomba csapódó szél ki nem űz minden egyes gondolatot a fejemből. Persze, hiábavalóak voltak az erőfeszítéseim.

Az elmémbe újra és újra beszökött két arc, hogy félig összemosódva kínozzon. Hiába próbáltam elhessegetni őket, túl erősen kapaszkodtak belém. Annyira hasonlítottak egymásra az apró különbségek ellenére…

Isabella is tökéletesen önzetlen volt. Az én érzéseim miatt aggódott, holott, nem ő volt az, aki olyan erővel akart a falhoz vágni, hogy szilánkosra törjön a koponyám. Ő csak eljátszott egy régi dallamot, amiről azt sem tudta, micsoda…

A mellkasom égett a szégyentől. Reméltem, hogy Ő nem figyel odafentről, mert biztosan szenvedne a viselkedésem miatt. Hiszen, azt bántottam újra és újra, aki belőle származott, és akit valószínűleg, szeretett. Nem akartam bánatot és csalódást okozni neki. A vágy, hogy büszke legyen rám olyan erősen mart belém, hogy meg kellett állnom. Meglepetten vettem észre, hol is vagyok pontosan…

Egy hátsó zuga az agyamnak pontosan tudta, hogy ide tartok, de csak most fogtam fel valójában. Tettem előre pár lépést, hogy kiérjek a fák közül, aztán körülnéztem. Már hosszú évtizedek óta nem jártam itt. Mikor visszatértünk Forksba, direkt elkerültem még csak a közelét is ennek a helynek. Nem akartam emlékezni, nem akartam a fájdalmat érezni. De most már úgyis teljesen mindegy volt…

- Bár itt lehetnél velem… - néztem fel az égre. Kivételesen a felhők messzire úsztak, mintha csak egy égi kéz elsöpörte volna őket, és a csillagok meg a Hold olyan gyönyörűen ragyogott. Elképzeltem, ahogy Ő ott csücsül a Holdon, és engem figyel. – Még mindig szeretlek, ugye tudod? Annyira kimondhatatlanul szeretlek – szorult össze a torkom. – És olyan szörnyen hiányzol! Amióta csak elhagytalak… Azt hiszem, megőrültem – nevettem fel elkeseredetten.

Lassú léptekkel sétáltam a rét közepére, hogy aztán hanyatt feküdjek a fűben. Karjaimat a fejem alá csúsztattam, és a Holdamat bámultam.

- Segíteni fogok neki – ígértem. – És megpróbálok rendesen viselkedni… De muszáj megtartanom a távolságot – hunytam le egy pillanatra a szememet. – Fáj látnom őt. És most már fél is tőlem… - szorult össze a mellkasom. – Sajnálom azt, ahogyan viselkedtem. Bocsáss meg, kérlek! – Magam sem értettem, miért, de a kimondott szavak segítettek. Mintha Ő tényleg hallhatta volna őket, és elnyerhettem volna a bocsánatát.

Hosszú óránkon keresztül csak feküdtem, és tehetetlenül figyeltem, ahogyan a hajnal lassan meghódítja az éjszakát, és a Holdam elhalványul. Nehezemre esett megmozdulni, de be akartam tartani az ígéretemet. Isabella közelében kellett lennem, hogy segíthessek neki.

Lassabban futottam, mint szoktam, de végül mégis hazaértem. Ahogy kiléptem a fák közül, Alice gondolatai kúsztak az elmémbe. Gyors léptekkel siettem a veranda felé, amelynek a lépcsőjén ott üldögélt Jasperrel.

- Mi az, mi baja van? – kérdeztem köszönés nélkül azonnal.

- Nyugalom, csak egy kis megfázás – mosolygott rám Alice. – Carlisle éppen most vizsgálja meg. Hé, Edward, várj már! – kiáltott utánam, ahogy elvágtattam mellettük be a házba. Tudtam, hogy arra kíváncsi merre jártam és jól vagyok-e, de ez most nem számított. Csak az volt a fontos, hogy Isabella hogyan érzi magát.

Megálltam a lépcső aljában, hogy hallgatózzak, de Carlisle éppen akkor terelte vissza Isabellát az ágyába. Bosszúsan könyveltem el magamban, hogy lemaradtam a beszélgetésükről és a vizsgálat eredményéről. Igyekeztem kiolvasni valamit az apám fejéből, de csak zavaros gondolatokat találtam ott arról, hogy Emmettnek és Jaspernek el kell mennie Phoenixbe, így kénytelen voltam megvárni, hogy kijöjjön Alice szobájából végre.

Amint magára hagyta Isabellát, felrohantam a lépcsőkön, és megállítottam még mielőtt visszaért volna az irodájába.

- Hogy van? Jól érzi magát? Mi baja? – soroltam azonnal a kérdéseimet, mire egy lágy mosolyt kaptam válaszként.

- Csak egy kis megfázás, pár napig pihen az ilyenkor szokásos kúra mellett, és kutya baja sem lesz – kaptam meg a választ. – Tényleg nem kell aggódnod érte, fiam. – Idiótának éreztem magam a kitörő aggodalomroham miatt, ezért zavartan lesütöttem a szemeimet. – Viszont, most bocsáss meg kérlek, de beszélnem kell Emmettel és Jasperrel. El kell menniük nyomozni egy kicsit…

- Phoenixbe? – vontam fel a szemöldökömet.

- Igen. Hátha találnak valami nyomot, amin elindulhatunk azután a vámpír után – bólintott Carlisle.

- Remélem, így lesz – szorultak ökölbe a kezeim.