A múlt árnyai - Edward szemszög - 3. fejezet

3. BETEGSÉG




IDEGESÍTETT, HOGY AZ INTERNET lassabb, mint ahogyan az agyam működik. Ujjaimmal az asztalon dobolva vártam ki azt a pár tizedmásodpercet, amíg betölt az oldal, aztán egy pillanat alatt átfutottam a receptet. Anélkül firkantottam le egy papírra a hozzávalókat, hogy lenéztem volna, az írásom mégis tökéletesen rendezett volt. Amint megvoltam, felkaptam a papírt, és mentem is Alice-hez.

- Ezek kellenek! – nyújtottam oda neki a listát. Átvette, és a pillantását végigfuttatta a sorokon, aztán bólintott egyet.

- Oké, elmegyek, és megveszek mindent, te addig figyelj Isabellára – kapta fel Alice a fekete táskáját, aztán keresztben magára akasztva elindult bevásárolni. Tétován álltam meg a lépcső aljában, és a képességem híján fülelni kezdtem. Isabella fel-le járkált a szobában, és csak néha szakította meg a korlátozott gyalogtúráját egy-egy pár perces pihenővel. A légzése nehézkes volt, és néha tüsszentett vagy köhögött egyet.

Zavart, hogy csak hallom, de nem látom őt, viszont tudtam, hogy nem lenne jó ötlet bemenni a szobába hozzá. Valószínűleg, nem lett volna túl pihentető a számára egy olyan személy jelenléte, akitől retteg.

- Edward. – Esme tenyere a lapockámra simult, hogy magára vonja a figyelmemet. – Minden rendben? – kérdezte aggódó hangon, mikor felé fordultam.

- Persze, semmi gond, anya – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de tudtam, hogy Esmét nem sikerült megtévesztenem. Finoman magához ölelt, én pedig kissé lehajolva belefúrtam a fejemet a nyakába. Ujjai kedvesen simogatták a hajamat.

Minden rendben lesz, kincsem! Higgy nekem, minden megoldódik majd! – küldte a biztató gondolatokat nekem hangtalanul, és bár nem igazán tudtam hinni neki, mégis jól esett az a pillanatnyi tévképzet, hogy egyszer minden helyrejöhet majd.

- Jól van, drágám… Most fel kell mennem a kicsihez, de ha kellek, megtalálsz – eresztett el végül Esme egy utolsó anyai puszit nyomva a homlokomra. Kint a ház előtt van egy szép, magas cédrusfa pont Alice ablakával szemben – hallottam meg a gondolatot, ahogy felfelé igyekezett a lépcsőkön. Elkerekedett szemekkel néztem, ahogy egy utolsó, cinkos mosolyt megereszt felém, aztán eltűnik az emeleten.

Fél pillanatig egyhelyben álltam harcot vívva önmagammal, aztán kirohantam a házból, és felkapaszkodtam az említett fára. Izgatottan pillantottam az ablak felé, hogy láthassam Isabellát. Tudnom kellett, hogy jól van-e, hogy mennyire szenved, hogy szüksége van-e a segítségemre… Csak amiatt figyelem őt, hogy biztonságban tudhassam – győzködtem magam.

Isabella egymás után háromszor tüsszentett, aztán egy orrfújás után halk sóhaj hagyta el az ajkait. Elég rosszul nézett ki. A bőre szürkés árnyalatot vett fel, kivéve az arcát, ahol lázrózsák virítottak. Kimerültnek tűnt – a lábai többször is majdnem összecsuklottak mászkálás közben. Valahányszor ez történt, megrándult a testem, ahogy ösztönösen utána akartam kapni, és mindannyiszor jól le is szidtam magam a bolondságom miatt. Rossz volt ilyen állapotban látni, és örültem volna, ha tudok segíteni rajta valahogyan. Talán, majd az a húsleves megteszi a hatását…

Nyakamat a vállaim közé vonva húzódtam a lombok közé, mikor Isabella egy pillanatra az ablakhoz lépett. Ujjai az ablakra csúsztak, szemei pedig a náthától könnyesen fürkészték a tájat. Ha észrevenne, vajon, mit gondolna? Biztosan megrettenne. Azt hinné, hogy a vérére ácsingózom, vagy valami elmebeteg, perverz vagyok, aki a vágyai kielégítése miatt leskelődik utána. Igazából, nem tudtam volna megmondani, hogy melyik vád lett volna a rosszabb…

Vajon, elhinné nekem, ha azt mondanám, hogy csak azért ülök fenn a fa tetején, hogy vigyázzak rá? És Esme, miért adta egyáltalán ezt az őrült ötletet? Tudta, hogy megfogadtam Neki az unokája védelmét, és ebben akart segíteni nekem? Ennyire látszana rajtam, hogy mennyire idegessé tesz a lány betegsége?

Isabella megint mászkálásba kezdett, én pedig halkan kiengedtem a tüdőmben tartott levegőt, és újra előbújtam a rejtekemből. Ismét tüsszentések következtek, aztán egy köhögőroham, ami nem hangzott túl jól. Végigfuttattam a fejemben az összes száraz köhögést felszakító gyógyszer nevét, hogy kiválasszam, ami a legmegfelelőbb lenne Isabella számára, és elhatároztam, hogy megkérem apámat, azt hozza el a kórházból neki.

Észre sem vettem, hogy máris elrohant két teljes óra, csak arra eszméltem fel, hogy Alice autója begördül a garázsba. Ahogy kiszállt, a pillantása azonnal felém vetült, így tudtam, hogy már késő lemásznom és úgy tennem, mintha szilárd talajon töltöttem volna az elmúlt időt.

- Remélem, hogy mikor én vagyok a szobámban, nem csinálod ugyanezt… - kuncogott Alice a fa alatt állva. Mosolygó szemekkel pislogott fel rám, kezében két, hatalmas, barna papírzacskót tartogatva, amelyekbe az emberek a boltokban az élelmiszert szokták pakolni.

- Nyugi, nem vagyok kíváncsi arra, hogy rendezed színsorrendbe a plüssállatkáidat – morogtam vissza, miközben lemásztam a fáról.

- Ezt jó tudni. – Alice arcán továbbra is ott volt az idegesítő mosoly. Nem tudom, miért is zavart a húgom jókedve, de úgy éreztem, mintha valami bűnös dologban leplezett volna le, és most rajtam mulatna ilyen jót. És, hogy van? – intett fejével az emelet felé.

- Nem túl jól… - sóhajtottam fel.

Akkor jól fog esni neki a leves! – nyomta a kezembe a zacskókat. Szó nélkül elindultam a konyha felé, habár szívesebben maradtam volna odafent. Valahogy megnyugtatott, hogy láthattam Isabellát, mert ezáltal biztosan tudhattam, hogy éppen milyen állapotban is van. Egyébként abc-sorrend a nevük szerint – vigyorgott rám Alice, ahogy félreálltam a bejárati ajtónál, hogy beengedjem magam előtt.

Halkan felnevettem, aztán azonnal abba is hagytam. A hangom idegennek és zavarónak tűnt. Valahogy nem illőnek. Letettem a konyhapultra a vásárolt dolgokat, aztán elkezdtem kipakolni őket. Alice vállalta a hússal való foglalatosságot, míg nekem a zöldségeket kellett megtisztítanom és felaprítanom. A recept benne maradt a fejemben a memóriámnak köszönhetően, így gyorsan ment a főzés. Az egyetlen problémát az ízesítés okozta, mert Alice-szel fogalmunk sem volt róla, hogy mennyi só és egyéb fűszer kell az ételbe.

- Szerintem, tegyünk még bele – próbálta meg kivenni Alice a kezemből a sót tartalmazó zacskót.

- A neten azt írták, hogy egy teáskanálnyi kell. Annyi pedig már van benne – tiltakoztam.

- De az olyan kevéskének tűnik… - harapta be az alsó ajkát Alice, miközben arcát a gőzölgő fazék fölé tartotta, és szimatolni kezdte az ételt, mintha az illatából meg tudná állapítani, hogy az íze megfelelő-e. – Add ide, teszek még bele! – kapott ismét a kezem után, de gyorsabb voltam.

- Aa – emeltem fel a mutatóujjamat, és megráztam előtte. – Tartjuk magunkat a recepthez, és kész!

Zsarnok – tűnt elő az apró nyelvecske Alice szájából.

- Inkább legyen sótlan, és sózza utólag, minthogy elsózzuk. Akkor dobhatjuk is ki az egészet – mondtam el az érveimet.

- Na jó – rántotta meg Alice a vállát. Letettem a pultra a zacskót, hogy elővegyek egy tányért a tálaláshoz, és az utolsó pillanatban kaptam el a csintalan gondolatot. A kezem a zacskó felé kapott, de Alice-szel egyszerre sikerült megragadnunk.

- Ereszd el! – vontam fel a szemöldökömet figyelmeztetően.

- Ereszd el te! – nézett farkasszemet velem. Egy másodpercig mozdulatlanul álltunk, aztán Alice hirtelen felemelte a kezét, és hatalmasat csapott a zacskóra. A sószemek a levegőbe emelkedtek, aztán lehullottak. Mintha ezernyi apró kristály potyogott volna az égből. Egy újabb pillanatig megint csak bámultunk egymásra Alice-szel, aztán hirtelen felnevettem. Pár fehér szemecske egyenesen Alice pisze orrára telepedett, amitől olyan viccesen nézett ki. A szúró érzés meglepetésszerűen tört rám. A mellkasomhoz emeltem a kezemet, miközben a nevetés hirtelen a tüdőmben akadt.

- Edward… - Alice vigyora leolvadt az arcáról, és aggódva meredt rám. Sarkon fordultam, és felrohantam a szobámba. Úgy éreztem, valamiféle tornádó dühöng bennem. Felkavar, felkap, össze-vissza dobál, összetör… Hogy tehettem ezt?

Pár pillanatra mintha minden rendben lett volna. Boldog voltam – még a belső hangom is suttogott, mintha valami szégyenteljes dolgot mondana ki. Talán, mert az is volt. Hogy érezhettem jól magam, hogy nevethettem tiszta szívből, mikor Ő halott? Persze, eddig is nevettem már, de az más volt. Halovány, érzelmektől mentes, ironikus nevetések. Ez pedig… Legszívesebben átvágtam volna a hangszálaimat, hogy soha, még véletlenül se jöjjön ki többé ilyen hang a torkomon.

A sarokban gubbasztva talált rám Alice pár óra múlva. Nem kopogott az ajtómon, csak simán benyitott, aztán mikor meglátott, a vonásai elszomorodtak.

- Azt reméltem, hogy ha adok egy kis időt, jobban leszel – térdelt le elém a földre.

- Sosem leszek jobban – morogtam határozottan. Alice elgondolkozva hajtotta oldalra a fejét, és úgy fürkészte az arcomat.

- Mert nem tudsz, vagy mert nem akarsz? – kérdezte végül. Bosszúsan összevont szemekkel néztem fel rá, de nem válaszoltam. Felsóhajtott. – Edward… Tudom, hogy mennyire szeretted Őt. Mind tudjuk – kezdte.

- Alice, kérlek, ezt ne! – emeltem fel tiltakozva a kezemet. Egyszerűen nem bírtam Róla beszélni másokkal.

- De! De igen, mert ezt nem bírom nézni! – nézett a szemeimbe határozottan. Tudtam, hogy csak akkor állna le, ha átharapnám a torkát. Egy másodpercre meg is fordult a fejemben, hogy megteszem, de végül csak lehajtottam a fejem, és ujjaim más fogódzkodó híján belemarkoltak a nadrágom szárába. – Az nem bűn, ha továbblépsz – kezdte, mire önkéntelenül felmordultam. Hogy is tehetném meg? Hogy lennék képes elfelejteni az elfeledhetetlent?

- Ha Jasperrel történne valami, te megtennéd? Továbblépnél és boldogan élnél nélküle? – préseltem ki a szavakat a fogaim közül. Alice elsápadva sütötte le a szemeit.

- Nem hiszem, hogy képes lennék rá. – Értékeltem, hogy legalább az igazat mondja. – De tudom, hogy ha megtenném, Jasper megbocsátaná nekem. Ha velem történne valami, én is azt akarnám, hogy továbblépjen, és újra megtalálja a boldogságát.

- Hát persze…

- Szerettem Őt! Tudod, hogy én is mennyire szerettem, igaz? – nézett fel rám újra.

- Tudom, de az nem ugyanaz – ráztam meg a fejemet.

- Lehet… - bólintott. – De azt hiszem, megbocsátaná nekem, ha valakit ugyanúgy szeretnék a barátomként. Nem tekintené árulásnak vagy megcsalásnak. Sőt, boldog lenne, hogy én boldog vagyok.

- Te most mi a fenéről beszélsz? – vontam össze a szemeimet. A továbblépés egy dolog volt, a helyettesítés pedig egy másik.

- Ha tetszik neked Isabella, az nem bűn… Ha úgy érzed, hogy… - kezdett bele elmélkedő arcot vágva, miközben nekem elnyílt a szám, és elkerekedtek a szemeim.

- Te megőrültél? – nyögtem ki megrökönyödve. – Honnan veszed, hogy Isabella… Nekem… Úristen, Alice! – túrtam bele a hajamba idegesen.

- A fáról lested őt, aggódsz érte és… - kezdte sorolni, de nem hagytam, hogy befejezze ezt az őrültséget.

- Azt figyeltem a fán, hogy minden rendben van-e vele, és igen, aggódom érte. De nem miatta! Ő és a testvére az utolsók, akik megmaradtak Belőle. Megígértem Neki, hogy vigyázok rájuk – magyaráztam széles kézmozdulatokkal, és az idegességtől kissé remegő hanggal.

- Ó, értem – kezdte el az ujjával piszkálgatni a szőnyeget Alice. – Akkor gondolom, nagyon dühös vagy most Emmettre…

- Emmettre? – vontam össze a szemöldökömet. – Miért lennék…? – kezdtem, aztán Alice fejében filmként pergő képek jelentek meg. Emmett a kezébe veszi a kisbabát, mire az sírni kezd. Emmett túl szorosan tartja őt. Az apró karokon lila foltok jelennek meg.

Morogva ugrottam fel a földről – teljesen elfeledkezve arról egy másodpercre, hogy Emmett és Jasper most nincsenek is itthon -, de Alice keze a mellkasomon megállított.

- Nyugi, ez nem történt meg! – csitított.

- Tessék? – néztem rá zavartan, mire Alice bólintott, hogy megerősítse az utolsó mondatát. – Miféle szadista játékot játszol velem? – förmedtem rá dühösen.

- A kiborulásod ellenére, fogadjunk, hogy tudod, Isabella hányszor tüsszentett az elmúlt órában, de arról fogalmad sem volt, mi van a kisbabával! – mutatott rá Alice az igazságra. – Bármi történhetett volna vele, és te nem is tudnál róla. Pedig ő is az unokája!

- Te… Te teljesen… - Az agyam, mintha hirtelen megadta volna magát, és a sok évtizednyi vámpírtúlműködésnek köszönhetően, most megállt volna. – Ez… Hülyeség. Én csak azért… csak azért foglalkozom többet Isabellával, mert ő most beteg. És mert jobban felfogja a körülötte történő szörnyűségeket. A babával foglalkozik Esme és Rosalie. Csak eszik, alszik és bepisil. Ennyit tud. Nincs… Nincs szüksége rám. Ennyi az egész – fakadtam ki.

- Értem – bólintott Alice, aztán egyszerűen sarkon fordult, és magamra hagyott. Tátott szájjal meredtem a csukott ajtóra hosszú perceken át, aztán megráztam a fejemet. Alice teljesen megőrült! El sem tudtam képzelni, honnan fantáziált össze ennyi sületlenséget… Persze, mindig is nagy képzelőereje volt, és szerette beleütni azt a pisze orrát mindenbe, de ez volt eddig a legnagyobb őrültség, amit valaha kitalált. Még hogy én és Isabella… - újabb fejrázás következett, aztán a kanapéra vetettem magam.

Isabella ismét tüsszentett egyet, én pedig morogva fúrtam a fejemet a karjaimba. Nem fogok rá figyelni. Hiszen, mi baja eshetne egy kis náthától… Semmi. Köhög, tüsszög, nem fog belehalni. Ezért figyelnem sem kell őt. Semmi szükség rá – győzködtem magam.

Vontatógép – a mezőgazdaságban és az anyagmozgatásban használatos, többnyire dízelmotoros gépjármű – fordultam ismét az eddig jól bevált lexikonfelmondó módszeremhez. Vonzás – vonzerő, a testek közötti távolság csökkentésére törekvő erő. – Ekkora hülyeséget! Hiszen alig ismertem Isabellát. Ez volt a harmadik nap – vagyis, csak két és fél -, amit a házunkban töltött. Annak a nőnek volt az unokája, akit az utolsó lélegzetemmel is szeretni fogok. Hogy juthatott egyáltalán Alice eszébe, hogy vonzódhatnék hozzá… Egy gyerekhez…

Völgy – többnyire folyóvizek, esetenként gleccserek által kivájt vagy tektonikus úton keletkező, hosszan elnyúló terület. Persze, testileg már nem olyan kislány. Igazán szép, formás, de ez még nem jelent semmit. Nem az a típus voltam, akit a külső szépségek elkábítottak volna. Erre Rosalie volt az élő – vagyis nem egészen élő – példa.

A halk puffanástól összerezzentem. A fürdőszobából jött, ahol fél perce Isabella éppen ivott pár kortynyit a csapból. Nem mintha hallgatóztam volna utána… Arról igazán nem tehettem, hogy hangosan mozgott, én pedig nem tudtam befogni a fülemet.

Azonnal felpattantam, és végigszáguldottam a folyosón a mosdóig. Egy pillanatra megdermedtem, ahogy megláttam Isabella testét a földön feküdni. Ha nem hallottam volna a szörcsögő légzést, és a heves szívdobogást, azt hittem volna, hogy… Hevesen megráztam a fejem, aztán letérdeltem mellé.

- Atyaég, mi történt? – jelent meg Alice a hátam mögött.

- Túl magas a láza – érintettem meg a verejtékező homlokot, amely szinte tüzelt. – Hol van Carlisle? – néztem körbe. Annyira rákoncentráltam a… lexikonra, hogy nem is nagyon figyeltem, ki mit csinál a házban.

- Bement dolgozni. Ügyeletes az éjszaka – nézett rám Alice. Nagyot sóhajtottam, aztán a karjaimba vettem Isabellát, és felemeltem.

- Hozz a dolgozószobájából egy ampulla Demalgonilt, némi vattát, egy fecskendőt és egy tűt! – adtam ki az utasítást, miközben elindultam Alice szobája felé. Lefektettem Isabellát, aztán levettem a lábáról a papucsát, és az ágya mellé helyeztem. Halk horkantó hangot hallatott, amitől majdhogynem elmosolyodtam, de aztán Alice miatt visszafojtottam a késztetést, nehogy félreértsen megint.

- Itt van – nyújtotta felém a kért dolgokat, ahogy belépett a szobába, aztán letérdelt az ágy másik oldalán. Kibontottam a fecskendőt és a tűt, aztán letörtem az ampulla tetejét. Isabella pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy magához térjen, és megpróbáljon felülni, de Alice szerencsére, szemfüles volt, és finoman visszanyomta őt a párnára.

- Nem, ne… - nyöszörögte hirtelen. A láztól csillogó szemek a kezemben lévő injekciós tűre szegeződtek, és elkerekedtek a félelemtől, aztán Alice-re pillantott, aki még mindig lefogva tartotta, hogy ne tudjon mocorogni.

- Nyugi, csak le akarjuk vinni a lázadat. Nagyon magas… - próbálta a testvérem megnyugtatni, de a nyüszkölő hang, amit kiadott, azt bizonyította, hogy nem túl sikeresen.

- Ne, nem akarom… - tiltakozott ismét.

- Edward háromszor is elvégezte az orvosit – meg sem fogod érezni – próbált meg észérvekkel hatni rá Alice – mindhiába. Nem tudtam elviselni a rémült szempár látványát, ezért előrehajoltam, és azt tettem, ami legelőször az eszembe jutott.

- Isabella… - vettem elő a legkedvesebb hangomat. Nem gondoltam végig, hogy mit is teszek, csak annyiban voltam biztos, hogy nem akarom őt félni látni. Tekintete egyenesen az enyémbe fúródott, és hangosan zihálni kezdett. Nem akartam megrémiszteni, ezért még lágyabban folytattam. – Bízz bennem… Semmi olyat nem teszek, amivel árthatnék neked… - simítottam végig finoman a karja hajlatán, mire aprót borzongott a félelemtől. Még közelebb hajoltam hozzá, hogy a figyelme csak rám fókuszáljon, aztán óvatosan a karjába szúrtam a tűt, és lassan benyomtam a lázcsillapítót a vénájába. Elnyílt a szája, és ahogy megnyalta az alsó ajkát, a rózsaszín nyelv pont akkor hagyott nedves csíkot maga után, amikor kihúztam a tűt a karjából, és egy apró vércsepp megadva magát előbuggyant.

A számban a méreganyag azonnal termelődni kezdett, a lélegzetem pedig elakadt. Az egész testem bizseregve vágyott arra, hogy még előrébb hajoljak, és… Hirtelen mozdultam hátra, és zavartan kerestem a vattadarabot, amit letettem az ágyra.

- Ezt nyomd rá! – tettem az apró vöröslő pontra végül.

- Észre sem vettem… - suttogta Isabella meglepetten attól, hogy már túl is van a dolgon.

- Én megmondtam, hogy Edward nagyon jó… - vigyorgott Alice felé, aztán lopva rám kacsintott. Tudtam, hogy most mit gondol magában, és ennek egyáltalán nem örültem. Nem akartam, hogy úgy érezze, a zavaros kis agyában lévő teóriák és elméletek megerősítést nyertek. Azt meg főleg nem, hogy ezek mások fülébe jussanak. De legalább működött a tervem… - sóhajtottam fel fáradtan. – Most pihenj! Nem sokára hatni fog az injekció. – tanácsolta végül Isabellának, aki szinte egy másodperccel később le is hunyta a szemét.

- Kidobnád ezeket? – nyújtottam Alice felé a használt tűt és a többi szemetet.

- Persze – vette át tőlem őket csillogó szemekkel. – Visszajöjjek utána? – fordult hátra az ajtóból egy csintalan mosollyal az arcán.

- Inkább ne! Semmi kedvem végighallgatni, amit most gondolsz – morogtam oda neki. Megrántotta a vállát, aztán átlépte a küszöböt. – Attól még, hogy nem hallgatsz meg, lehet igaz… - tűnt el gyorsan a szemeim elől. Jól tette.

Vettem egy újabb mély levegőt, aztán Isabella felé fordultam. A szemhéja néha meg-megmozdult, de úgy tűnt, hogy nyugodt kábulatba zuhant. Az arca piros volt a magas láztól – önkéntelenül kinyúltam felé, és megérintettem a tűzrózsát, csak hogy lássam, hatott-e már egy kicsit a gyógyszer. Megdermedtem, mikor oldalra fordította a fejét, de nem ébredt fel, csak belebújt a tenyerembe. Biztosan jól esik neki a hideg… - töltött el valami furcsa melegséggel a gondolat. Az ágyra könyököltem, hogy még közelebb legyek a testéhez, aztán a homlokát kezdtem el hűteni. A halk szuszogás és az egyenletesen dobogó szív megnyugtatott. Pont, ahogyan az Övé tette egykor…

Dühösen hunytam le a szemeimet, mert akaratlanul is egy másik arc derengett fel előttem az ágyon fekvő lányé helyett. Alice tévedett, sosem fogom tudni elfelejteni Őt. És hogyan is tetszhetne valaki, aki ennyire hasonlít rá. A fájdalom így is túl kínzó volt. Ha minden napot úgy kéne eltöltenem, hogy Őt látom viszont valaki másban, beleőrülnék.

Abban a percben, ahogy ismét felnéztem, a barna szemek felnyíltak, és egyenesen rám szegeződtek. Olyan csillogó áhítat volt bennük, hogy a mellkasom összeszorult, és mintha valami elpattant volna bennem. A fájdalom átjárta minden egyes porcikámat felemésztve a józan eszem utolsó morzsáit is. Nem tudtam, miért, de beszélni kezdtem. El akartam mondani, hogy Alice tévedett. Hogy egyszerűen képtelenségeket beszélt délután.

- Pont olyan vagy, mint ő… - szólaltam meg rekedt hangon, miközben ismét végigvizsgáltam minden egyes látható porcikáját, hogy meggyőzzem magam, tényleg a hasonlóságok vannak többségben. – Annyira hiányzik. Mintha egy darabot kitéptek volna belőlem. Minden egyes nap maga volt a kínszenvedés nélküle, és csak azért bírtam ki, mert tudtam, hogy nélkülem boldogabb és teljesebb életet élhet – vallottam be az igazat. A torkom összeszorult, és nehezen kaptam levegőt. Lehunytam a szemeimet, mert egy pillanatra ismét az erdőben éreztem magam azon a napon. Nem voltam biztos benne, hogy ha visszapörgethetném az időt, akkor megint képes lennék-e megtenni, amit akkor tettem. – Te pedig pont olyan vagy, mint ő! – erősítettem meg szóban is a kínzó megállapítást, ami tökéletes őrültséggé tette Alice teóriáját. Valahányszor Isabellára pillantottam, a múltam árnyait láttam, amelyek eltiporták volna még az esélyét is a boldogságomnak. Bármit is gondol Alice, soha többé nem lehetek boldog. Se Isabellával, se senki mással! – Lehet, hogy ez Isten büntetése! A földi pokol. Tessék az igaz szerelem, ismerd meg… Aztán fogd fel, hogy sosem lehet a tiéd. Szenvedj évtizedekig, hogy aztán, mikor már úgy érzed, talán képes vagy anélkül létezni, hogy minden pillanat maga legyen a pokol, jöjjön valaki, aki újra emlékeztet arra a tökéletes boldogságra, amit sosem kaphatsz meg! Hát nem ironikus? – néztem ismét a láztól csillogó szemekbe, amelyek zavarodottan nézek vissza rám, aztán megteltek könnyekkel.

Az ujjam ösztönösen törölte le őket, még mielőtt végigcsordulhattak volna a kipirult arcon. Olyan ostoba és önző vagyok! Isabellának pihenésre lenne szüksége, én pedig a nyakába zúdítom minden keserűségemet és megríkatom. Önmagamat sajnálom, és elvárom, hogy mások is ezt tegyék, pedig csak azt kaptam, ami megjárt…

- Nem érdemes engem siratni – szólaltam meg ismét a bűntudattól eltelve. – Megérdemlem, amit kaptam. Isten ironikus, de igazságos. Egy szörnyeteg vagyok, embereket öltem. Most csak megkapom méltó büntetésemet – mosolyodtam el keserűen. – Még a véred illata is hasonló – hajoltam közelebb hozzá, és mély lélegzetet vettem. A torkomon végigfutott az ismerős, égő érzés, de nem foglalkoztam vele. – Nem teljesen olyan… De… Van benne valami, ami emlékeztet rá… Vajon az ízed is hasonló? Mmm… - nyögtem fel kéjesen. Az orromat elöntötte az édes illat, és ha nem gyakorlom olyan sok évtizeden keresztül az önmegtartóztatást, akkor ez lett volna egy szörnyű bűn végszava. Tényleg igazi szörnyeteg voltam, aki nem érdemelt sajnálatot. A lehető legjobb dolog volt, amit Vele tehettem, hogy megóvtam önmagamtól. És Isabellával kapcsolatban is ez a legjobb, amit tehetek. Hiszen, most is alig tudok uralkodni az ösztöneimen…

- Sajnálom, ezt nem kéne… – nevettem fel sötéten. – Persze, úgysem fogsz emlékezni rá. De én igen… Azt hiszem, tényleg mazochista vagyok – húzódtam vissza végül összeszedve minden önuralmamat, de a kezem hűvösségét nem vontam meg Isabellától. Próbáltam meggyőzni magam arról, hogy csak a láza miatt, de az igazság az volt, hogy egyszerűen képtelen voltam elereszteni őt. Egy darab abból a nőből, akit szeretek… Isabella lehunyta a szemeit, én pedig előre hajoltam, és egy csókot nyomtam a homlokára. Aludj csak… Aludj, Isabella… Visszazárom a szörnyeteget a ketrecébe, nem kell félned.