2010. június 21., hétfő

A múlt árnyai - 10. fejezet - Edward szemszög

10. FUTÁS




AHOGY ELNÉZTEM ISABELLÁT a testvérével a karjaiban, egyre biztosabb voltam abban, hogy minél hamarabb el kell tűnnünk az életéből – főleg nekem. Annyira természetes volt látni egy kisbabával, mintha csak fiatal kora ellenére az édesanyja lett volna. Pontosan tudta, hogyan tartsa, hogy nyugtassa meg… Biztos voltam benne, hogy egyszer tökéletes anya lesz belőle. Távol az én sötét, véres valóságomtól. Távol tőlem. A normális világban, egy normális férfi oldalán.

Minden rendben, Edward? – Anyám gondolata mosta el a fejemben lévő képet, amelyben Isabellát egy másik férfi mellett láttam boldogan.

- Persze, semmi baj – mondtam olyan gyorsan és halkan, hogy Isabellának fel sem tűnt, hogy megszólaltam. Bedugta a kezét a kádba, hogy ellenőrizze a víz hőmérsékletét, aztán mikor megfelelőnek találta, beleültette az öccsét.

Morogtál… - nézett rám Esme aggodalmasan. Mély levegőt vettem, aztán aprót ráztam a fejemen, hogy tudja, semmi gond. Egy pillanatig még az arcomat fürkészte, aztán visszafordult a kádhoz, és finoman mosni kezdte az apró vállakat.

- Finom, igaz? – vigyorgott rá Isabella a picire, aki vidáman csapkodta a vízfelszínt a kezével, kisebb-nagyobb hullámokat keltve. Mindannyian szétáztunk – még én is, aki a sarokba húzódva csak figyeltem a jelenetet, de anyám és Isabella olyan felhőtlenül boldognak tűntek, hogy senki sem foglalkozott ezzel.

Igyekeztem nem tönkre tenni az élvezetüket a komor gondolataimmal – Isabellának szüksége volt most arra, hogy megfeledkezhessen egy kicsit a szörnyűségekről -, de én nem tudtam élvezni a helyzetet. Tetszett a kép, amit láttam, mégis összeszorult a mellkasom – ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, szívinfarktusra gyanakodtam volna.

Nem értettem önmagam… Az egy dolog, hogy vonzódom Isabellához, hiszen, férfiből vagyok, annak ellenére, hogy nem nevezhetem magam élőnek. De miért ez a feszítő érzés? Miért akarok még most is nekiesni a fivéremnek, amiért Isabella kedves volt hozzá? Miért szomorít el, hogy egy kisbabát látok a karjaiban, és tudom, egyszer a jövőben, a sajátját is így fogja tartani?

Mert szereted, te barom… - Jacob Black gúnyos hangjától a fejemben összerezzentem.

- Tessék? – nyögtem fel, mire két női tekintet fordult felém.

- Nem mondtunk semmit – ráncolta össze Esme a homlokát. Mi lehet a baja? Ez kezd megijeszteni. Néha… Néha olyan, mintha egyáltalán nem is érzékelné a külvilágot – borzongott meg.

- Tudom, én csak… - köszörültem meg a torkomat összezavarodva. Az, amit Jacob mondott, teljes őrültség. Hogy szerethetném Isabellát? Az nem lehet… Egyszerűen képtelenség. – Nem fog megfázni? – mutattam a kicsi felé, hogy eltereljem magamról a figyelmet.

- Hmmm? Kiszállunk, manó? – törölt le egy vízcseppet a pufók arcocskáról Isabella.

- Hozom a törölközőt – állt fel a kád mellől Esme, én pedig kihasználva, hogy végre nem rám figyelnek, kisurrantam az ajtón a folyosóra. Zihálva dőltem a falnak, aztán a hajamba túrtam.

Fáj az igazság, vérszívó? – nevetett jókedvűen Jacob rajtam.

- Hagyj békén! – szorítottam az öklömet a fejemhez.

Beszélnem kell Carlisle-lal… Az nem normális, hogy magában beszél… - döntötte el magában anyám az ajtó másik oldalán. Gyors léptekkel indultam el a földszint felé, aztán feltépve az ajtót, kirohantam a fák közé.

Tudod, ez ironikus… Ha még élnék, valószínűleg, széttépnélek és elégetnélek azért, mert szemet vetettél az unokámra.

- Ahhoz képest, hogy dühösnek kéne lenned, nagyon jól szórakozol – dühöngtem.

Szóval, beismered, hogy igazam van?

- Nem! – csattantam fel. – Semmit sem ismerek be!

Akkor hazudj csak magadnak tovább… Attól még nem változnak a tények. Én pedig továbbra is jól szórakozom. – Szinte láttam magam előtt a vigyorra húzódó szájat és a megvillanó hófehér fogakat.

- Menj a pokolba! – csaptam bele a hozzám legközelebb álló fába ököllel.

Sajnálom, de már északabbi lakhelyet kaptam Istentől. – A gondolattól, hogy mi lehet az említett hely, felhorkantam.

- Ahhoz képest, hogy szárnyakat kaptál, elég kegyetlen vagy.

Csak mert rá akarlak döbbenteni, mit érzel? – A levegő a tüdőmben akadt, ahogy a hangszín hirtelen magasabb és nőiesebb lett.

- Bella? – forogtam körbe. Tudtam, hogy csak az elmém játéka zavar meg, mégis annyira vártam, hogy meglátom őt. Hogy majd a fák között áll, rám nevet, és azt mondja, az elmúlt hatvan év csak álom volt. Egy rémálom. Valójában, el sem mentem, és ő még mindig mellettem van, még mindig engem szeret. De persze, nem jött az édes látomás…

Semmi baj, Edward… Semmi baj – hallottam a csitítást. A levegőt kapkodva álltam meg. - Megbocsátom, hogy szereted őt.

- De én nem… - próbáltam megmagyarázni neki. Nem akartam, hogy azt higgye, elfelejtettem. Mert ez nem volt igaz. Még mindig szerettem, örökké szeretni fogom!

Tudom, Edward… - A mosolygós hang felmelegítette a mellkasomat. – De ez nem jelenti azt, hogy nem szerethetsz mást is. Én már csak tudom…

- De nem szabad. Semmi sem változott. Semmi! – sziszegtem magam elé.

Dehogy is nem. Sok minden változott… Csak nyisd ki a szemed – kuncogott.

- Ezt meg, hogy érted? – ráncoltam össze a homlokomat, de nem kaptam választ. Megpróbáltam szólongatni őt – kétszer még Jacobot is -, hátha ismét beszélni kezd hozzám, de hiába.

- Edward… - A nevem említésére meglepetten kaptam fel a fejemet, és rádöbbentem, hogy már megint éjszaka van. Apám állt előttem, és gondterhelt arccal méregetett.

- Visszaértél? Mit tudtál meg? – tettem úgy, mintha semmi sem történt volna.

- Körülbelül öt perce állok előtted, és te még csak meg sem rezdültél – hagyta figyelmen kívül a kérdéseimet. Bosszúsan felsóhajtottam.

- Miért kéne összerezzennem a jelenlétedtől? – fontam össze magam előtt a karjaimat.

Észre sem vetted, hogy itt vagyok, igaz? – Carlisle gondolatai nem vádoltak, csak aggódott értem. Eszébe jutott az Esmével való beszélgetés, amelyben anyám elmondta neki, hogy magamban beszéltem – ez azt jelentette, hogy nem most ért haza, hanem már egy jó ideje, én pedig tényleg nem érzékeltem a jelenlétét.

- Csak elgondolkoztam – vontam meg a vállamat.

- Tudod, mikor vámpír lettem… Mikor még azt hittem, hogy elvesztettem a lelkemet, és nincs kiút ebből a pokolból, mert megölni sem vagyok képes magam semmilyen módon – tette a kezét a vállamra, én pedig felnézve a tekintetébe megborzongtam. -, akkor voltak időszakok, amelyek teljesen kiestek. Csak ültem, magam elé bámulva egy fa alatt, és szinte hallottam apám átkozódó hangját. Ahogy… megtagad engem, és démonfajzatnak nevez.

- Te nem vagy démonfajzat! – tiltakoztam azonnal. Én az voltam, de Carlisle… Nála tisztább lélekkel még sosem találkoztam. Ő egyfajta kivétel volt – akárcsak az anyám. Ártatlanok a bűnösök között.

Apám arcára halvány mosoly költözött, megveregette a vállamat, aztán elindult a fák között.

Gyere, sétáljunk egyet… - hívott magával, a lábaim pedig követték őt. Jó pár percig csendben sétáltunk – legalább is, kimondott szavak nélkül, bár Carlisle elméjében kavarogtak a gondolatok -, aztán apám vonásai megkomolyodtak. Tudtam, hogy miről lesz szó, de hagytam, hogy ő maga mondja el. – Átkutattam a levéltári adatokat, és találtam még pár esetet, de semmi új nincs bennük… Viszont, hazafelé jövet szereztem pár újságot. Tudod, mi van bennük – sóhajtott fel. Bólintottam. Két – Isabellához nagyon hasonlító – lányt megöltek Port Angelesben. A nyomok – vagyis inkább a nyomok hiánya – arra utalt, hogy egy vámpír tette. És nem volt kérdéses, hogy melyik vámpírról van szó. – Holnap megbeszéljük, hogy mit tegyünk.

- Rendben – helyeseltem. Éreztem apám szomját, és nem akartam, hogy a kelleténél tovább fogja vissza magát. Jelen pillanatban, úgysem tehettünk volna semmit.

- Jössz velem vadászni? – nézett rám Carlisle, miközben magasba emelve a fejét, mélyet szippantott a levegőből.

- Nem, most inkább nem – ráztam meg a fejemet. Nem akartam messze lenni Isabellától, hátha megint kiborul az éjszaka folyamán. De nem amiatt maradtam, amit a fejemben lévő hangok próbáltak elhitetni velem – győzködtem magamat. Carlisle egy másodpercig még engem figyelt, hátha meggondolom magam, aztán futásnak eredt észak felé.

Lassú léptekkel vettem az irányt a ház felé, majd mikor meghallottam Isabella szívverését Jasper szobájából, bosszúsan felmordultam. Persze, érthető volt, hogy miért nem akart visszamenni a húgom szobájába – és hálás voltam Alicenek, amiért felajánlotta a szobacserét -, de így nem tudtam figyelni őt a megszokott fámról.

Körbejártam a házat, hátha találok egy másik helyet, ahonnan megfelelő a kilátás, bár pontosan tudtam, hogy nincs fa, amelyik közvetlenül Jasper szobájára nézne. Magamban dühöngve álltam meg az ablak alatt, aztán hirtelen ötlettől vezérelve felkapaszkodtam a házfalon az apró repedésekbe és a lécek közötti résekbe kapaszkodva.

Óvatosan feltoltam az ablakot, aztán elhúztam egy kicsit a függönyt, hogy belássak – Isabella már békésen aludt. Felhúztam magam a párkányra, hogy bemásszak, de még mielőtt megtehettem volna, ledermedtem. Olyan ismerős volt ez a helyzet… Egyszer régen, pont ezt csináltam egy másik lány ablakánál. Egy lányénál, akibe szerelmes voltam. Mi a fenét csinálok? – szorultak össze az ujjaim a párkányon, aminek az lett az eredménye, hogy egy része a kezemben maradt.

Nem tehetem ezt! Nem szabad! – tiltottam meg magamnak, de nem mozdultam. Tudtam, hogy vissza kéne csuknom az ablakot, és le kéne ugranom a földre, ehelyett csak lógtam a ház falán, mint egy pók.

A halk sóhaj ismét az ágy felé vonzotta a pillantásomat. Isabella az oldalára fordult, és úgy ölelte magához a karjaival és a lábaival Jasper takaróját, mintha csak Jasperbe magába kapaszkodott volna. Összepréselt szájjal képzeltem el, miről is álmodhat, és úgy éreztem, beleőrülök a gondolatba.

Nem bírtam elviselni a tudatot, hogy a testvéremről álmodik. Egy másik férfiról… A gondolatát is gyűlöltem. Mégis ott kapaszkodtam egész éjszaka, és hallgattam a sóhajokat és nyöszörgéseket, amelyek éles késekként hatoltak belém.

Edward, lejönnél, kérlek… - hallottam meg odalentről Alice vidám gondolatait. Jót kuncogott magában, hogy megint leskelődés közben kapott rajta, én pedig magamban füstölögve húztam vissza a függönyt, zártam be az ablakot, majd másztam le mellé.

- Mi az? – morogtam.

- Jól telt az éjszakája? – intett a fejével az emelet felé somolyogva.

- Mit érdekel? – vontam meg a vállamat, aztán elindultam befelé. Alice szökdécselve követett, fel sem vette a rosszmodoromat.

- Hát, legalább nyugodtan aludt, és nem volt rémálma. A tegnapiak után csodálom… - vált együttérzővé az arca. – Egyébként, Carlisle küldött ki, hogy szóljak neked, tíz perc múlva tanácskozunk.

- Rendben – sóhajtottam fel.

- Addig gyere velem, mondanom kell valamit – fogta meg a kezemet, és az emelet felé húzott. Mikor meghallottam, hogy Isabella felébredt, és éppen a fürdőszoba felé tart, megpróbáltam kiszabadulni a húgom markából, de nem hagyta magát.

- Szép reggelt! – köszönt neki Alice, mikor belefutottunk. A haja kusza volt, a pizsamája egy kissé rátapadt, és látszott a tekintetén, hogy alig pár perce ébredt csak fel. Pontosan tudtam, hogy a ziláltságának, az álma az oka. Összepréselt szájjal, dühösen meredtem magam elé, amiért Alice elvonszolt idáig az akaratom ellenére, aztán ahogy meghallottam Isabella válaszát, ez az érzés csak még erőteljesebb lett bennem.

- Reggelnek reggel van, de mi benne a jó? – morogta oda nekünk, aztán bevágtatott a fürdőbe. Biztosan bánta, hogy felébredt, és szívesebben maradt volna az álmaiban. Jasperrel.

- Hé, mi a baj? Ma mindenki bal lábbal kelt fel? Mármint képletesen – pislogott rám Alice, mikor végre kirántottam magam a kezéből.

- Semmi baj – vágtattam be a szobájába, de ez nem bizonyult túl jó ötletnek. Jasper illata mindenhol ott volt a házban, de ebben a helyiségben, mintha tömény illatbombát kaptam volna a képembe ingerlésképpen. Az ablakhoz siettem, és teljesen kitártam, hátha a friss levegő majd segít.

- Persze, látom… - lépett közelebb a húgom, és az apró kéz megérintette a hátamat. – Nekem igazán elmondhatnád… Tudod, hogy rám mindenben számíthatsz.

- Tudom – sóhajtottam. De hogy mondhattam volna el neki, hogy élete szerelme tetszik egy másik nőnek is, akit nem mellesleg a barátjának tart… Nem okozhattam ekkora fájdalmat Alice-nek, épp elég volt, hogy én szenvedtem a tudat miatt. – Tényleg semmi bajom – feleltem kedvesebb hangon. – Mit akartál mondani? – Alice mély levegőt vett, aztán távolabb lépett tőlem.

- Arra gondoltam, hogy Carlisle felhívhatná Tanyáékat. Tudom, hogy folyton… hát, rád akaszkodik – vigyorodott el Alice. – De talán, jól jönne a segítségük. Több szem, többet lát – vonta meg a vállát. – Csak gondoltam, először megkérdezlek, hogy nem zavar-e, ha Tanya a közeledben lesz…

- Nem zavar. Tanya pontosan tudja, mit érzek – vagyis, nem érzek – iránta, ahogyan én is, hogyan szereljem le őt, amikor próbálkozik – mosolyodtam el halványan.

Annak ellenére, hogy néha kicsit terhes volt Tanya érdeklődése az irányomba, kedveltem őt. Szórakoztatóak voltak a gondolatai, és mindig kimondta, amit érzett. Sosem kaptam még rajta hazugságon, vagy azon, hogy megjátszotta volna magát. Ebben hasonlított Emmettre – csak az ő elméje sokkal összetettebb volt, mint a testvéremé.

- Rendben, akkor beszélek majd… - kezdte volna, mikor meghallotta azt, amit én is. Egy autó hirtelen kanyart véve lefordult a házunk felé vezető útra.

A francba, miért nekem kell Cullenékhoz mennem? – hallottam meg a rendőrfőnök morgolódását. Láttam, ahogy visszaakasztja a kocsiban lévő adóvevő mikrofonját a helyére, aztán tövig nyomja az elhagyatott úton a gázt. Ahogy rájöttem, miért is tart erre, idegesen túrtam a hajamba.

- Erre tart a rendőrfőnök. Átkutatják egész Forksot és a környékét Isabella után, mert felismerték őt egy körözési plakáton – mondtam ki hangosan, hogy a házban lévő családtagjaim tudják, ki közeleg.

Remélem, legalább otthon van Dr. Cullen vagy a felesége. Ők nem annyira ijesztőek, mint a gyerekeik… Pedig jól neveltek és soha nem okoztak semmi gubancot, mégis van bennük valami… - borzongott meg. Ő eredetileg tovább akart hajtani a quileute-ok földje felé, és a helyettesét küldte volna hozzánk, de az kapott egy durrdefektet. Az utolsó pillanatban szólt a főnökének, hogy egyhamar nem végez a gumicserével.

- Szerinted, átkutatja a házat? – kérdeztem Alice-t. A tekintete a távolba révedt, de nem homályosult el.

- Nem tudom… Nem látok semmit – préselte össze a száját dühösen.

- Ami azt is jelentheti, hogy igen, és megtalálja Isabellát – mondtam. – A fenébe! Már a rendőrök is megszegik a törvényt? – morogtam, mikor az autó lefordult ott, ahol nem lett volna szabad neki. Így alig egy perc múlva már itt is lesz…

- Segíts összeszedni ezeket – mutatott Alice a szobájában hagyott gyerekholmikra. Gyorsan összekapkodtam őket, aztán a táskába dobáltam, amit a húgom nyújtott felém.

- Tüntesd el Isabellát, én és Jasper összepakolunk Rose-éknál és Esmééknél is, és visszük a kicsit – utasított, mikor meghallottuk odalentről az ajtócsengőt.

Gyors léptekkel indultam a fürdő felé, és mivel odabentről már nem hallottam vízcsobogást, benyitottam. Isabella halkan sikkantva kapott a törölköző felé, amely a testét fedte. A bőre még vizes volt kissé, és a gondolat, hogy szinte semmit sem visel, a másodperc egy törtrészére teljesen leblokkolta az agyamat. Mikor rájöttem, hogy leplezetlenül bámulom, mint egy közönséges bunkó, gyorsan félrefordítottam a fejemet.

- Elnézést! Ha nem létfontosságú, nem rontok be, csak… - kezdtem magyarázkodni, de odalent apám kinyitotta az ajtót a rendőrfőnöknek, így nem húzhattam tovább az időt. – Mennünk kell! – léptem közelebb hozzá, de meg sem mozdult. Megpróbáltam a lehető legfinomabban lefeszíteni a kezét a törölközőről, aztán mielőtt még tiltakozhatott volna, a hátamra lendítettem az alkarjánál fogva a testét.

Megpróbáltam nem foglalkozni a forrósággal, ami az egész hátamat felmelegítette, és átterjedt lentebbi testtájaimra is. Felkaptam Isabella ruháit a mosógépről, aztán felhúztam az ablakot. Isabellában, valószínűleg, tudatosodott, mire is készülök, mert a szorítása erősebbé vált a nyakam körül.

– Mi? Na ne! Edward… - dadogta közvetlenül a fülem mellett – a lélegzete megborzongatott. Éreztem, hogy reszketni kezd, ahogy átlendülök a párkányon, majd leugrom a földre, de most az volt a legfontosabb, hogy biztonságba helyezzem. Majd utána ráérek megnyugtatni…

Ahogy talajt ért a lábam, azonnal rohanni kezdtem az erdő felé. Próbáltam visszafogni magam, nehogy Isabella rosszul legyen, de ahhoz épp elég gyors voltam, hogy kikerüljünk a rendőrfőnök látóköréből. Mikor úgy gondoltam, biztonságban vagyunk, lelassítottam, majd megálltam.

Aggódva vártam, hogy Isabella milyen állapotban van, de végül magától le tudott kászálódni a hátamról.

- Jól vagy? – fordultam felé. A pupillái kitágultak, a szája elnyílt, és csak némán meredt maga elé. – Talán, le kéne ülnöd egy kicsit, vagy… - javasoltam. Úgy tűnt, sokkos állapotba került, amit nem is csodáltam. Eddig csak egyetlen embert utaztattam így a hátamon, és ő is rosszul lett tőle. Ezt a gyorsaságot csak olyasvalaki élvezhette, mint én.

- Ez csúcs volt! – motyogta Isabella a legnagyobb meghökkenésemre. – Váo… - nyögött fel. Hitetlenkedve néztem rá.

- Tetszett?

- Persze! Kinek ne tetszene? Ez… Hű! – álmélkodott, miközben úgy nézett rám, mint aki teljesen el van varázsolva. Észre sem vettem, mikor kezdtem el vigyorogni, de be kellett vallanom magamnak, hogy tetszett Isabella reakciója. Annak idején el akartam kápráztatni Őt a gyorsaságommal, és csalódottságot éreztem, amiért nem élvezte úgy, ahogyan én, de most pont fordítva történt. Remélni sem mertem volna, hogy Isabellának tetszeni fog a velem való futás, és hogy mégis így történt, büszkeséggel töltött el. Annyira belemerültem a saját örömömbe, hogy csak későn vettem észre az apró reszketéseket, amik végigfutottak a női testen.

- Fázol. Tessék! – nyújtottam Isabella felé a ruháit bűntudatosan, aztán hátat fordítottam neki, bár legszívesebben le sem vettem volna a tekintetemet róla.

- Mi volt ez az egész? – kérdezte. Hallottam, ahogy a törölköző a földre esik, majd a nadrág súrlódó hangját, ahogy a combjaihoz ér. Szinte láttam magam előtt a hosszú, ingerlő lábakat, és irigyeltem a ruhadarabot, hogy hozzájuk érhet. – Mármint, szuper volt ez a száguldozás, de igazán megvárhattad volna, míg kicsit illendőbb öltözéket öltök magamra.

- Elnézést még egyszer! Nem akartam semmi illetlent tenni, csak… - kezdtem bele a magyarázkodásra, de mondat közepén elakadtam. Még hogy nem akarok semmi illetlent tenni… Mikor az ágyékom lángokban áll, és legszívesebben letépném azokat a ruhadarabokat, amiknek kijár az a gyönyör, ami nekem nem. – A forksi rendőrfőnök téged keresett – mondtam el azt, ami igaz volt.

- Honnan tudja, hogy nálatok vagyok? – Isabella pulzusa megugrott, ebből tudtam, hogy halálra rémült. A blúzát kapkodva húzta fel, mert csak rövid ideig hallottam az anyag hangját a bőréhez dörzsölődni.

- Nem tudja. Valaki felismert a körözési plakáton. Látták, mikor Forks felé jöttél. A rendőrfőnök pedig végigjárja az összes családot, hátha valaki látott még valamit. És persze, átkutatja a házakat – mondtam el azt, amit korábban megtudtam a rendőrfőnök fejéből.

- Edward! – A sikkantás váratlanul ért. Minden érzékem azonnal kiélesedett, és forgolódva kerestem a veszélyt, amit csak Isabella észlelt, én nem.

- Nem te! Az öcsém! – magyarázta, mire kissé megnyugodtam. Furcsa volt, hogy nem látom előre, mire készül, és képes engem meglepni a cselekedeteivel. – Hol van? Meg fogják találni! – indult el arra felé, amerre a házat sejtette, de az ujjaim a karjára fonódtak.

- Alice-ék kicsempészik, nyugi. Már felénk tartanak. Csak a kicsivel nem rohanhatnak annyira – magyaráztam, aztán gyorsan eleresztettem őt, mert a bőre égette az ujjaimat.

- Igen, persze – fújta ki a levegőt megkönnyebbülve.

- Carlisle próbálja kifaggatni a rendőrfőnököt, hogy miért is gyanúsítanak téged, és hogy hol tart a nyomozás – mondtam óvatosan, miközben figyeltem Isabella reakcióit.

- Mennyivel tudsz futni? – Isabella témába nem vágó kérdése meglepett, de egyben izgatottá is tett.

- Gyorsabban, mint képzelnéd – feleltem mosollyal az arcomon.

- Mint egy leopárd? – próbált viszonyítási pontot találni.

- Gyorsabban – feleltem apró mosollyal a szám szegletében.

- Mint a leghiperszuperebb autó? Nem tudom a márkákat, de ami a leggyorsabban megy… - keresett újabb összehasonlítási alapot.

- Gyorsabban – vigyorodtam el. Tetszett, hogy Isabella elképedve néz rám, mintha csodálna a teljesítményem miatt.

- Viszel majd még egy kört valamikor? Vagy kettőt? – kérdezte, mire kissé lelombozódtam. Persze, szívesen tudtam volna őt a közelemben, a hátamhoz simulva – hiszen, jó érzés volt -, és örömmel száguldoztam volna vele fel-alá, ha ez boldoggá teszi, de az bántott, hogy valószínűleg, pont annyira lelkesedne, ha egy autóval vagy egy motorral száguldozhatna, mint ha velem. Nem annak örült, hogy én viszem magammal futni, hanem a gyorsaság okozta adrenalin tette boldoggá.

- Még mindig tart a huszonnégy óra. Azt teszem, amit kívánsz – vontam meg a vállamat, megjátszva, hogy nem érdekel a dolog, és egyenesen a pillantásába fúrtam a tekintetemet. Nem bírta sokáig elviselni ezt a közvetlenséget, így elfordította a fejét.

- Nem akarok parancsolni neked – motyogta, mire minden porcikám megfeszült. Nem, persze, csak ha Jaspert kell megvédened!

- Kivéve bizonyos esetekben… - vetettem oda neki kissé gúnyosan.

- Egy esetben, és akkor nem hagytál más választást! – A hangja bosszúsnak tűnt, nekem pedig ismét a mellkasomba hasított a fájdalmas igazság.

- Szereted őt… - motyogtam magam elé öntudatlanul.

- Hogy kit? – A kérdésre idegesen kaptam fel a fejemet. Azt hittem, hogy elég halk voltam ahhoz, hogy Isabella ne hallja meg, de tévedtem. Viszont, ha már meghallotta, legalább ne sértene meg azzal, hogy megjátssza magát.

- Tudod jól, hogy kiről beszélek! – csattantam fel, de az arcára kiülő zavarodottság engem is megingatott. Lehetséges, hogy még ő maga sincs tisztában az érzéseivel? – Sajnálom, ez nem rám tartozik – fordítottam neki hátat. Nem akartam, hogy lássa az arcomon a féltékenység okozta szenvedést, hiszen, még én magam sem értettem, miért érzek így. Ez a gyötrődés annyira irreális volt. Ha Jacobnak és Neki igaza lenne, akkor érthető volna, hogy nem akarom Isabella szívét más férfinál tudni, de így…

- Fogalmam sincs kiről beszélsz, de igazán szeretném tudni! – hallottam, ahogy tesz felém egy lépést, és ettől megdermedtem. Ha megérintett volna… Ha éreztem volna az ujjait a hátamon... Lehet, hogy kibukik belőlem minden. Jasper, a vágyaim, a féltékenységem…

- Lényegtelen – ráztam hevesen a fejemet. Annyira arra koncentráltam, hogy Isabella mikor fog hozzám érni, hogy csak későn hallottam meg a közeledő zajokat. A fejemet felkapva szimatoltam a levegőbe.

17 megjegyzés:

  1. Jaj, hát ez nagyszerű! :) Az eleje.. Oké, nem éppen ez a legvidámabb rész, de én jókat nevettem, amikor Jacobbal 'beszélgetett'..xD Meg amikor Esme eldöntötte, hogy beszél Carlaisle-lal, mert nem normális, ha magában beszél.. xD És az Edward-Carlaisle rész is tetszett, hogy Edwardnak fel se tűnt, hogy ott van. :D Meg Alice.. Jaj, hát lehet őt nem szeretni?! :'D És az a mondat.. "Annak idején el akartam kápráztatni Őt a gyorsaságommal, és csalódottságot éreztem, amiért nem élvezte úgy, ahogyan én.." pontosabban a mondatnak ez a fele.. Annyira meghatódtam.. :D Konkrétan sajnáltam Edwardot, amiért Bellának nem tetszett a futás. :'I Nekem Isa szimpatikusabb, mint Bella volt.. :D Mindig is csíptem Bellát, de aztán jött Isa és mindent megváltoztatott. xD Sokkal jobb fej, és én sokkal jobban bírom. :D "Ha Jacobnak és Neki igaza lenne, akkor érthető volna, hogy nem akarom Isabella szívét más férfinál tudni, de így…" - annyira aranyos, hogy próbálja tagadni a nyilvánvalót.. xD Imádnivaló. :D És itt abbahagyni.. :D Juj, pontosan tudom, hogy mi fog történni, de mégis.. Annyira várom, hogy elképesztő. xD Szerintem jobban tetszik az Edward szemszög, mint az Isa.. :$:D Na, mindegy.. 'Csak.. Csak kibírom valahogy..'xD Na, szóval így a végére akkor leírom mégegyszer, hogy tök 'hiperszuper' lett, és, hogy nagoyn várom a frisset! :D (Bármiből.. :$:'D)
    Üdv.: ewoO

    VálaszTörlés
  2. Odass! Most látom, hogy első vagyok! Azt hittem, amíg elolvasom és megírom, valaki más ír.. :D Ez tök jó! Még soha nem voltam első! :D
    Üdv.: ewoO

    VálaszTörlés
  3. Oh, talán megint első.

    Annyira tipikusan emberi. És még ő mondja, hogy nincs lelke, mikor pontosan mindig a lelkiismeretével küzdd, és önmarcangol. Ez mutatja meg igazán, hogy van lelke. Nagyon tetszett a Bella-Jacobos Isteni sugallat.

    A kis féltékeny... és még mindig meglepődök azon, már itt mennyire erősek voltak a testi vágyai Isa iránt. Nagyon jó...egyre jobb.
    Még mindig tudsz meglepetést okozni ezzel is.

    VálaszTörlés
  4. Jajj, már nagyon vártam:D Edward gondolatai mindig is szimpatikusak voltak nekem...és ahogy magában beszél,Esme pedig lereagálja..hihi..
    Jacob-bal való beszélgetésből átkanyarodni a Carlile-lal való beszélgetésre igazán klassz megoldás volt...kicsit ugy éreztem mintha Edward nem tudna magáról:D
    Eltudtam képzelni ahogy Edward ül a fa tövében,és hangosan beszél,válaszol a kérdésekre,és látom a szemét,azt a csodálatos folyékony arany tekintetet,ahogy zavartan,lassan kinyitja,és meglátja Carlile-t..amikor rádöbben hogy szeretheti Isabellát is.
    A testi vágyairól alkotott belső monológ nagyon jóóó:D
    Igazán jól sikerült:))
    Nagyon várom a következő fejit is.

    VálaszTörlés
  5. Nagyon jó lett:) Olyan ari Edward mikor nem tudja mit érez... És ezeket a hangokat nagyon kitaláltad...xd Siess!
    Pusz

    VálaszTörlés
  6. Szia!

    Húúú, nagyon tetszett. Eszméletlen jó fejezet. Nagyon tetszett, hogy Jacob "beszélt" Edwardhoz, és úgymond, beleegyezését adta. Vicces volt. Annyira jó volt, amikor azt mondta, hogy széttépné Edwardot, ha még élne, mert szemet vetett az unokájára. Ironikus, hiszen tudjuk, hogy az eredetiben Jacob Edward lányába szeret bele. Ez nagyon tetszett.

    Az is nagyon jó volt, hogy Bella is áldását adta, és megbocsátott Edwardnak. Sztem ez nagyon jó ötlet volt, és nagyon kellett Edward lelkének. Tényleg jó, hogy ezen az íráson keresztül megismerhetjük Edward gondolatait, mert így jobban érezni az őrlődést Edwardban. Hiszen azért ismerjük el, elég morbid, hogy Bella unokájával jön össze. De te olyan szépen megírtad/megírod, hogy elképesztő. Ha ez nem így lenne, valószínű az első fejezet után abbahagytam volna, de szemlélteted, hogy Edwardnak sem könnyű. És nem felejtette el Bellát csak úgy. Illetve nem Bellát szereti Isában, hanem Isát. Tényleg nagyon jó.

    A futás is nagyon tetszett, illetve az, amikor eszébe jutott, hogy Bella után is az abalakon keresztül leskelődött. :D Már várom, hogy Edward végre rájöjjön, hogy Isa őt szereti és nem Jaspert. És az is tök jó lesz, amikor Alice, ha jól emlékszem azt mondta akkor, hogy Férfiak!. És most hallani fogjuk, hogy mire gondolt pontosan, hiszen Ed hallani fogja a gondolatait. Azt a részt nagyon várom. :D Meg a kocsis mozizást is. :D

    Siess a következő fejezettel! :D

    VálaszTörlés
  7. Ez nagyon tetszett. :) Annya jó volt, amikor Jacob hangja "beszólt" Edwardnak. :) Meg Bella is, hogy áldását adta Ed új érzelmeire.
    A futás is klassz volt, meg ahogy Edward reagált, annyira tudtam, hogy itt Bellára emlékszik vissza és tetszik neki a különbség. :)
    Én is nagyon várom a folytatást!
    Puszi:
    Kata

    VálaszTörlés
  8. Szia Spirit! :)
    Szuper fejezet lett, nagyon örültem neki. Legalább egy kicsi elterelte a figyelmemet...
    Sok mindent nem tudok most mondani neked róla, csak a szokásosat: remekül hozod Edward karakterét, ennél hűebben nem is tudnád már hozni:)
    Még egy fejezet és Edward szemszögből már neked is lesz annyi mint S.M-nek:p Ugye te nem hagyod abba a 12. fejezetnél? :O
    Csak viccelek...:)
    Már azt hiszem mondtam neked hogy ez az egyik kedvencem írásaid közül:) Ez mit sem változott, nagyon várom a következő fejezetet, de előbb a Jelen Boldogságából frisselj majd:D :))
    Köszi az élményt amit olvasás közben nyújtasz nekünk...:)
    Üdv.

    VálaszTörlés
  9. Szia!
    Nagyon igyekeztünk (Anyu meg én) kiötleni valami építő kritikát, de nem találtunk semmi kritizálhatót. A végén már a központozásra is gondoltunk, de jobban megnézve van szóköz a mondatvégi pontok után, úgyhogy megint kritizálhatatlanul teljesen tökéletes!
    Nagyon jót nevettünk Edward féltékenységi rohamainak a leírásánál, meg mikor Alice "leráncigálja" a falról, aztán mikor eljátssza, hogy minden teljesen rendben, kicsit sem zakkant meg - mikor kiderül, hogy Carlisle már percek óta ott áll, és ő visszakérdez,hogy "Miért kéne összerezzennem a jelenlétedtől?".
    Hah! Találtam egyet! "rosszmodoromat" - de attól félek, nem ér teljesen, mert az ilyeneket egyébként mindig jól írod, szóval biztos csak elgépelés..
    Köszönjük!

    VálaszTörlés
  10. Jaj Spirit! ez megint fantasztikus!
    Akinek nincs lelke,hogyan van lelkiismeret furdalása? Én nagyon meghatódtam, még a szemem is könnybe lábadt.Az a rész amikor Bellával és Jacob-bal beszél, mintha csak áldásukat adnák a kapcsolatra.
    Igen ilyen a szerelmes ember(vámpír) se nem lát se nem hall.
    Már nagyon várom mikor döbben rá, hogy ez a szerelem.
    Nagyon-nagyon tetszik! A Bella szemszög is magával ragadott, de lehet,hogy ez felülmúlja azt.
    KÖSZI!

    VálaszTörlés
  11. Szia!
    Nagyon jó lett!:)
    A Jacobos beszélgetés nagyon tetszett:D.
    Így tovább!
    Siess a kövivel!
    pussz

    VálaszTörlés
  12. Szia!

    Juj, imádom a skizokat! XD
    Edward most annyira, de annyira jó volt! Mármint, hogy ilyen skizo volt, fejében Jacobbal és Bellával! MÉG MÉG ilyen részeket! :D

    A fürdős jelenet meg az erdőben a beszélgetés Carlisle-lal új volt, hiszen ezt az eredetiből nem tudtuk/tudhattuk meg, és így csak még nagyobb izgalommal olvastam. :)

    Ja, és persze tetszett ahogy belecsempészted Edward részéről is azt a fajta "beszólást" vagy mit, amit Isa mondott a 24 óra, és a rabszolga dolog révén a ruháiról! XD

    Pusz, Krisz

    VálaszTörlés
  13. Jó ég, ez a fáról leskelődés már tényleg beteges kezdett lenni, bár mondjuk csinált ilyet korábban is ugye :D.
    Két dolog nekem nagyon bejött ezeket a fejezeteket olvasva, az egyik, hogy mennyire kívánja Edward Isabellát testileg is. Semmi sértő, bunkó vagy perverz nincs ezekben a vágyakban, simán legyezgetné a hiúságomat, ha így gondolna rám a nagy Ő. A másik pedig az, hogy ezzel egy teljesen új, eddig ismeretlen emberi oldalát mutattad meg Edwardnak :D. (anyám, ne tudd meg ezt meddig fogalmaztam...)
    Aztán ahogy olvastam az Edward szemszöget is, rájöttem még valamire, lehet írta már más is, de én nem igazán olvastam a többi komit, mert szinte szívtam magamba az írásodat és időm meg kevés van. Na szóval arra jöttem rá, hogy Te vagy Edward "jó tündér keresztanyja" :D, mert megteremtetted számára a tökéletes nőt, aki ember tud maradni (elpirul és dogbog a kicsi szíve meg a lelke se vész oda...), mégsem öregszik. Fizikailag is erősebb, mint egy átlagos lány, gyorsan is gyógyul, e tulajdonságokkal pedig lehetővé tetted számukra a szerelmeskedést és a gyermekáldást. Edward nevében is köszönöm :D :D :D . Írjál még nekünk sokat!!! Puszi

    VálaszTörlés
  14. Szia nem igen írtam még neked ,de most már nem birtam magammal ,nagyon tetszik a történeted iletve történeteid ,kimondottan tetszik Edward szemsszögéböl írva is ,alig várom az ujjat ,jól van tudom hogy mi következik de akkor is üdv Böbe

    VálaszTörlés
  15. Én imádom a történetet Edward szemszögéből. Imádom Edwardot és a gondolatmenetét. :) Mindig megörülök, ha van egy újabb fejezet, és tökre szomorú leszek, mikor vége lesz, mert egy hang súgja belülről: Még, még, még! :D
    Szóval nagyon nagyon nagyon várom a többi fejezetet. Mellesleg roppantul tetszett a Jake-Bella sugallat :D Én is kipróbálnám a futást ;)

    VálaszTörlés
  16. Mikor lesz új fejezet már??????NAGYON VÁROM MÁR (L)

    VálaszTörlés
  17. jujj.. nagyon jól sikerült fejezet! egyszerűen imádtam edward belső vívódását, mikor Jacob az orra alá dörgölte, hogy szerelmes az unokájába, ő pedig a végletekig tagadta.. és mikor esme meghallotta, h magában beszél... annyira jól kitalált meglepetések a történetben. isabella szemszögéből erről semmit nem tudhattunk meg, de ezzel... mindig okozol meglepetéseket. a hab a tortán az volt, mikor bella is megszólalt a gondolataiban :D ugyanolyan kedves mint régen :D

    VálaszTörlés