Édes kötelék - Leah története - 1. fejezet

Nem tudom, hogy jött ez ma, egyszerűen csak ihletem volt, és muszáj volt írnom. :D Valószínűleg, ez csak egy rövid, pár fejezetes történet lesz, és nem fogom olyan gyakran frissíteni, mint a főbb írásaimat, de azért mindig igyekszem ezzel is. :) És örülnék a véleményeknek, mert Leah szempontjából még sosem írtam és hát, a történet is kicsit más lesz, mint amit eddig megszoktatok tőlem. :) De azért remélem, hogy tetszeni fog. :)

Még valami... Ha valaki rájött, mi a csavar a végén, azt is megnyugtathatom, hogy tökéletesen Meyer-hű, amit kitaláltam, vagyis tudományosan megmagyarázható. :D Ha valaki rájön, hogy hogyan, az megkapja a legtalálékonyabb olvasó címet. :D


1. fejezet

Mindig azt hittem, hogy egy elcseszett genetikai selejt vagyok. Gyűlöltem mindenkit magam körül, de leginkább önmagamat. Az egyetlen nő a farkasok között… Sokáig gondolkoztam azon, miért történt így, de csak elméleteim voltak. Semmi tény. Talán, mert nem vagyok teljes értékű nő – sosem adhatok majd életet egy gyermeknek. De az is lehet, hogy ez már a farkasság következménye. Ok és okozat. Honnan tudhatnám, melyik volt előbb…

Talán, nem is számít.

Nem akartam ezen gondolkodni, nem akartam Samre gondolni, ahogyan semmi másra sem. A tudat, hogy minden társam látja a gyengeségeimet, csak még jobban feldühített. Olyan haragot éreztem folyamatosan, amelytől szinte fuldokoltam. Az pedig csak rátett még egy lapáttal, hogy én is beleláttam Sam fejébe.

Mikor átmentem Jacob falkájába, az olyan volt, mint a víz alól a felszínre bukkanni, és hosszú percek után friss oxigént szívni a tüdőmbe. Megkönnyebbülés – azt hiszem, ez volt a legerősebb érzelem bennem.

Sosem voltam oda Jacobért – vagyis, nem vele volt bajom, hanem az egész világgal, amelybe ő is beletartozott -, de hálás voltam neki, amiért hagyta, hogy vele maradjak. Ember ilyen jó dolgot soha életemben nem tett értem. Végre nem kellett hallanom a többiek szánalmát, sem Sam bűnbánatát. Jake fejében nem voltak ilyen gondolatok az irányomba. Bár a vérszívó kislány iránti bevésődését nem volt könnyű elviselni, de ezerszer inkább ez, mint a korábbi életem.

Persze, La Push-ban összefutottam Sammel, Emilyvel és a többiekkel, de egyszerűbb volt úgy a közelükben lennem, hogy tudtam, nem fogják másnap érezni, mennyi erőfeszítésembe telt nem összeomlani.

- Leah, indulunk! – Anyám hívására felkaptam a fejemet, aztán az ágyamra dobtam a rajztáblámat, és lementem a földszintre.

- De miért kell nekem is mennem? – morogtam. Seth már az ajtó előtt toporgott, és alig várta, hogy elinduljunk. Persze, ő jóban volt a vérszívókkal – azzal az Edward nevűvel egy csomót lógott együtt, bár nem értettem, mit eszik a vén, halott fószeren.

- Azért, mert egy család vagyunk, és mert nem járja az, hogy ne jelenj meg egy barátod eljegyzési vacsoráján – magyarázta anya már vagy ezredszerre, de nekem akkor sem volt kedvem ehhez az egészhez. – Igazán örülhetnél Paul és Rachel boldogságának – pirított rám, miközben az ajtó felé lökdösött. Nagyot sóhajtottam.

- Én örülök neki – mondtam ki hangosan. Csak nem akarom látni – tettem hozzá magamban.

Anya előre sietett a konyhaablakhoz, és felkapta az almás pitét, amit hűlni tett ki még délben, aztán mind elindultunk a Black házhoz. Kedvetlenül rugdostam a lábaim elé kerülő kavicsokat, miközben bosszankodva figyeltem, ahogy Seth ide-oda rohangál körülöttünk, és fogvillogtató vigyor ül az arcán. Hogy a fenébe lehet mindig ilyen boldog ez a kölyök? – sütöttem le a szemeimet, hogy látnom se kelljen.

Ha valaki nem tudta volna, merre is laknak pontosan Blackék, akkor is felismerte volna a házat már messziről. Biztos voltam benne, hogy ez annak a kerge vámpírlánynak a műve… Alice-é. Csak ő lehetett annyira őrült, hogy virágfüzérekkel díszítse a tetőt, és hófehér selyemszalagokat aggasson a ház előtti fák ágaira. Jó, jó, el kellett ismernem, tényleg jól nézett ki az egész, de az istenért… Ez csak egy eljegyzés – még csak nem is az esküvő! Még az ünneplésnek is megvannak a határai. Jó, hogy nem rendelt csoki szökőkutat, fehér galambokat és jégszobrot – horkantam fel, mire anyám figyelmeztető pillantást küldött felém.

Ahogy beléptünk az udvarra, rögtön megjelent Billy bácsi köszönteni minket, és Rachel is elrángatta a fiúktól Pault. Nem igazán figyeltem rájuk, csak le akartam tudni a kötelező köröket, hogy aztán leülhessek az asztal mellé, és ételbe fojtsam a gondolataimat. Még jó, hogy nem látszik meg rajtam az a sok evés így farkasként…

Elhúztam a számat, mikor Charlie Swan is felénk sompolygott. Anyu azt hitte, nem veszem észre, mi folyik közöttük, de nem voltam hülye. Az a férfi folyamatosan körülötte legyeskedett, ő pedig egészen kivirult ilyenkor. Az énem egy része örült neki, hogy anya boldog, de egy másiknak összerándult a gyomra.

Mikor Seth elrohant a többiek felé, én is vettem a bátorságot, hogy magára hagyjam anyát az üdvözlőbizottsággal. Lassú léptekkel indultam el a hosszú, megterített asztal felé, miközben próbáltam rájönni, hol lenne a legjobb helyem. Ha a fiúk mellé ülök, egész este hallgathatom a hülyeségeiket, ha Cullenék mellé… Na nem, az ki van zárva! Végül lekuporodtam az asztal legutolsó székére, ami közelében senki sem ült még egyelőre.

Ahogy megéreztem a hátamon a hűvös ujjak kopogtatását, megmerevedtem. Olyan arccal fordultam hátra, amitől bárki halálra rémülve rohant volna világgá. Kivéve Alice Cullent. Ő vigyorogva nézett rám, mintha barátok lennénk. Elkönyveltem magamban, hogy tényleg totál őrült a csaj.

- Mi az? – szűrtem a fogaim között a szavakat.

- Bocsánat, de átülnél oda? – mutatott az asztal másik oldalán lévő székre. – Tudod, mindenkinek megvan a helye, és nem sokára érkezik még pár vendég. Ó, már itt is vannak! – kapta fel hirtelen a fejét. – Nagyon köszönöm! – fordult ismét vissza felém mosolyogva, aztán tovalibbent. Mély levegőket véve álltam fel a székről, miközben azt ismételgettem magamban, hogy anya és Rachel megölnének, ha a mai napon elgyepálnék egy vámpírt – vagy egy akármilyen más fajba tartozó egyént.

Halkan káromkodva indultam el a kijelölt helyemre, mikor feltűnt egy autó a ház felé vezető úton hatalmas porfelhőt hagyva maga után. Nem tudtam, kik érkeztek, de abban biztos voltam, hogy Rachel ismerősei, mivel lelkesen integetve sietett eléjük, ahogy leparkoltak. Csodás… - fontam össze magam előtt a karomat. Most még majd meg is kell játszani a kívülállók miatt, hogy normális emberek vagyunk.

Végigmértem a vezetőülésről kiszálló magas, szőke fiút, aki visszaintett Rachelnek. Azelőtt még sosem láttam a környéken, így biztos voltam benne, hogy nem Forksból származik. Valószínűleg, egyetemi ismerősök – fejtettem meg a rejtélyt.

- Már megint meg kell játszanunk magunkat… - sóhajtott fel mellettem Jacob. A szám önkéntelenül megrándult az enyémhez hasonló gondolattól.

- Merre hagytad a szívszerelmedet? – vontam fel a szemöldökömet gúnyosan, aztán mikor rájöttem, hogy ezt a fajta mimikát a bronzvörös vérszívó szokta használni, azonnal elfintorodtam. Annyit vagyunk a közelükben, hogy lassan már a szokásaikat is átvesszük önkéntelenül.

- Bella éppen megpróbálja meggyőzni arról, hogy a rózsaszín, nyuszis ruha egyáltalán nem gyerekes, és hogy a látszat miatt olyan öltözéket kell viselnie, amit a korabeliek is hordani szoktak – magyarázta Jacob.

- És te hogyhogy nem vagy vele? – érdeklődtem. Jacob általában úgy hozzá volt nőve ahhoz a kölyökhöz, hogy még láncfűrésszel sem lehetett volna elválasztani őket.

- Hát… - vakarta meg elpirulva a tarkóját. – Bella azt mondta, hogy ha nem tűnök el egy időre, akkor egy hétig nem engedi majd Nessie-t a közelembe.

- Huhú, mi csináltál? – röhögtem fel.

- Csak szörnyen éhes vagyok már, Nessie pedig tényleg úgy nézett ki, mint egy kívánatos, rózsaszín vattacukor. Én ezt komolyan bóknak szántam – harapta be az alsó ajkát.

- Fogadjunk, hogy ezután a mondat után jött rá a vámpírkölyök, hogy nem tetszik neki az a ruha – kacagtam tovább. A tekintetem ismét az autó felé vándorolt, amelynek kinyílt a hátsó ajtaja is, hogy újabb vendég szálljon ki belőle.

Abban a pillanatban, ahogy megláttam, mintha elvágták volna a nevetésemet. A lélegzetem elakadt, a körülöttem lévők zsivaja elhalt, a többiek megszűntek létezni egy másodpercre. Csak Ő volt és én. Többé már semmi és senki sem számított Rajta kívül. Egyszerűen képtelen voltam megmozdulni, csak szívtam magamba a látványát, mintha maga az éltető oxigén lenne.

- Leah! – A durva rázás, mintha egy álomból térített volna magamhoz. Kábán pislogtam Jacobra, aki elém állt, eltakarva előlem életem értelmét. Megpróbáltam arrébb tolni, hogy kilássak mellette, de nem hagyta magát. – Hé! – nézett a szemembe. – Ez most az volt, amire gondolok? – fürkészte az arcomat, de képtelen voltam válaszolni neki. – Ó… te… jó… ég! – nyögött ki hitetlenkedve minden egyes szót, aztán arra felé fordult, amerre én is annyira látni vágytam.

- Hát itt meg mi folyik? – jelent meg mellettünk Sam, miközben végre Jacob válla felett ismét láthattam Belőle valamicskét. Jacob egy másodpercig hallgatott, aztán válaszolt csak.

- Leah bevésődött – felelte. Meglepetten pislogtam magam elé a szavaitól. Persze, éreztem, hogy ez az volt, de valahogy mégsem tudatosult bennem. Csak annyit tudtam, hogy Ő a világ legcsodálatosabb lénye, és én azért születtem erre a világra, hogy boldoggá tegyem minden módon, ahogyan csak szeretné.

- Tessék? – Sam hangja meglepettnek hangzott, de most nem tudtam ezzel foglalkozni. Nem tudom Rachel mit mondhatott Neki, de úgy kacagott, hogy a szívem vágyakozóan rándult belé.

- Ne már! – nyögtem fel nyűgösen, mikor Sam is beállt a képbe. Bosszankodva néztem fel rá, és meglepődtem a tekintetétől. Annyi minden kavargott benne – megkönnyebbülés, döbbenet, aggodalom.

- Leah? – fogta a kezei közé az arcomat, én pedig hosszú évek után most először nem éreztem fájdalmat az érintésétől. Mosolyogva bólintottam, hogy megerősítsem, amit Jake mondott. Kíváncsian fordult a választottam irányába, hogy megtudja, ki is ő. – Újabb kívülállót kell akkor beavatnunk – sóhajtott fel. – De helyes fiúnak tűnik – hümmögött, mire zavartan néztem Jacobra.

- Öhm… Sam… - motyogta a tarkóját vakargatva. – Eltévesztetted az irányt egy pár centivel. Kicsit jobbra nézz…

- Jobbra? – vonta össze a szemöldökét Sam. – De ott csak Rachel van és… Ó! – lehelte elkerekedő szemekkel.