A múlt árnyai - Edward szemszög - 11. fejezet

11. KUTATÁSOK




HALLOTTAM, HOGY ISABELLA szíve a félelemtől hevesen verni kezd, és az adrenalin illata megcsapta az orromat összekeveredve a testvéreim illatával. Megkönnyebbülve kifújtam a levegőt, miközben önmagamat szidtam. Nem lenne szabad ennyire figyelmetlennek lennem Isabella közelében. Hogy tudnám így rendesen megóvni őt?

- Csak Alice-ék – nyugtattam meg.

- Megjöttünk! – A húgom hangja vidáman visszhangzott az erdő fái között. – Hű, egész jól néz ki ahhoz képest, hogy futottatok. Hamar összeszedte magát… - mérte végig Isabellát, miközben átadta neki a testvérét.

Egy futó pillantást vetettem csak Jasper felé, mert nem akartam magam megint túlságosan felhúzni, és már a látványa is olyan indulatokat gerjesztett bennem, amiket alig tudtam kezelni.

Alice felugrott az egyik fa vastagabb ágára, én pedig nekidőltem a törzsének. Jasper megérezte a feszültségemet, mivel távolabb állt meg tőlünk. Egy másodpercre elöntött a bűntudat, hogy ok nélkül dühös vagyok rá, de ez csak addig tartott, míg Isabella oda nem sétált hozzá.

- Szia! – köszöntötte. Nem bírtam tovább, muszáj volt felpillantanom. Látnom kellett Isabella arcát, hogy tudjam, mit érez, mikor Jasper közelében van és vele beszél.

- Szia! – biccentett felé Jasper, aztán rám pislantott. Egyszerűen képtelen voltam uralkodni magamon – a kezeim ökölbe szorultak, a fogaim összepréselődtek és minden izmom ugrásra kész volt.

Edward, fegyelmezd magad! – Alice figyelmeztető hangjára és mert Isabella felém fordult egy pillanatra, megpróbáltam összeszedni magam, de nem igazán sikerült. – Csak köszönt neki, ez nehogy már bűn legyen. Tegnap is csak segíteni akart. Nem hiszem el, hogy ennyire gyerekes vagy… Szégyellhetnéd magad! – kaptam a folyamatos fejmosást.

- Még mindig tart az örök harag? – Isabella közelebb hajolt Jasperhez, és suttogva beszélt. Mintha ki akart volna zárni minket a beszélgetésükből, mert túl intimnek tartaná.

Edward, kérlek, nem értem, miért csinálod ezt… - bosszankodott Alice teljes joggal, de nem érdekelt.

- Hagyj békén! – mordultam fel rajta kitöltve a haragot, amit a búgó gerlepár miatt éreztem. Úgy sugdolóztak, mintha csak ketten lettek volna az egész világon. Igaz, nem beszéltek semmi romantikusról, de ez semmit sem jelentett. Attól még Isabella élvezhette Jasper közelségét, és Jasper is – bármennyire vissza akarta fogni a gondolatait – jól érezte magát Isabella mellett.

- Csak azért, mert segíteni akartál? Én ezt nem értem… - rándult fintorba Isabella szája, miután Jasper rábólintott az előző kérdésére.

Beszélnem kéne vele hármunk érzéseiről… Akkor talán, Edwardnak is könnyebb lenne, és talán nem sérülne annyira, ha még az elején szembe nézhetne az igazsággal. - Jasper csapongó gondolatai egy pillanatra ledermesztettek.

- Nem csak az az oka… - mondta végül, mire teljesen kiborultam. Tényleg képes lenne bevallani Isabellának, hogy mit érez iránta? Vagy hogy én… mit érzek? Ez megőrült!

- Ha elmondod neki, én esküszöm, hogy darabokra cincállak – hadartam halk hangon magam elé egész testemben remegve a feszültségtől, mire Alice felháborodottan ordibált tovább velem a fejében.

- Akkor mi az oka? – kíváncsiskodott Isabella.

Éreztem, hogy már nem bírom sokáig akaraterővel, az ösztöneim olyan letaglózóan erősek voltak. Csak arra tudtam gondolni, hogy Ő az enyém! Hogy senkinek nincs joga ahhoz, hogy az érzelmeiről beszéljen neki, csak és kizárólag nekem. Csak én szerethetem, és csak én vallhatom ezt be neki. Jaspernek nincs… Ó, istenem! – hirtelen elakadt a lélegzetem, ahogy rájöttem, mit is gondoltam az előbb.

- Szerintem, jobb, ha inkább visszamész… Nem akarom, hogy a húr elpattanjon… – hallottam tompán Jasper hangját, de most túlságosan zavart voltam ahhoz, hogy ténylegesen felfoghassam, mit mond. Szeretem Isabellát… Tényleg ezt érezném?

Lehunytam egy pillanatra a szememet, és megpróbáltam rájönni arra, mi is zajlik bennem éppen. Vonzódom hozzá, mindennél jobban féltem, meg akarom védeni, azt akarom, hogy boldog legyen, a közelében szeretnék lenni, őrülten féltékeny vagyok a saját bátyámra miatta, és… Szeretem Őt – vágott fejbe a felismerés.

- Később beszélünk még… - kaptam fel a tekintetemet rájuk, és mikor megláttam, Isabella hogy mosolyog Jasperre, úgy éreztem, megőrülök. Önkéntelenül halk morgás hagyta el a számat, és Alice épp időben rúgott aprót a hátamba, hogy félre tudjak fordulni, mikor Isabella rám nézett.

- Idióta, a frászt akarod hozni rá megint? – mormolta halkan Alice, hogy csak az avatott fülek hallhassák, aztán mikor Isabella elindult felénk, mosolyt varázsolt magára.

Elakadó lélegzettel igyekeztem megtartani a az érdektelenség maszkját az arcomon, de annyira nehéz volt. Az érzéseim teljesen felkavarodtak. Hogy lehettem olyan bolond, hogy megint beleszerettem egy emberlányba? Jacob és Bella megmondták nekem, de én nem hittem nekik… Vagyis… Magamnak. Hiszen, ők csak a gondolataim zavaros termékei voltak, nem igaz?

- Miért voltál morcos reggel? – ugrott le Alice az ágról mellőlem, miközben egy emberi szemmel észrevehetetlen mozdulattal direkt oldalba lökött. Nem viszonoztam, mert egyfelől nem fájt, csak egy jelzés értékű ütés volt, hogy maradjak már nyugton, másfelől megérdemeltem. A tudatom józan fele tisztában volt azzal, hogy a viselkedésem felesleges és ok nélküli, de az ösztöneim folyton elnyomták és átvették az irányítást felette. Ez pedig szörnyen veszélyes volt…

- Csak… álmodtam – pirult el Isabella, mire összerándult a mellkasom.

Biztosan megint azzal a szörnyeteggel… Annyi baja van szegénynek, annyit kell szenvednie, én pedig ostoba módon csak saját magammal foglalkozom. Mit számít, hogy én mit érzek? Semmit, az ég egy adta világon. Hiszen, úgyis lehetetlenség ez az egész – sütöttem le a szemeimet a földre. Minden ugyanolyan, mint régen. Nem változott semmi! – ismételgettem magamban, hogy kiverjek mindenféle őrültséget a fejemből.

- Ó! – homályosult el egy röpke másodpercre Alice tekintete, de Isabella miatt csak halovány, zavaros képeket látott arról, hogy a seriff beül a kocsijába. – Azt hiszem, visszamehetünk. A seriff most indult vissza a városba – mondta, bár nem igazán volt biztos önmagában.

- Majd figyelem, hogy a gondolatai eltűntek-e, ha elég közel érünk – hadartam oda neki.

Az utat visszafelé emberi tempóban tettük meg, kivételesen mégis úgy tűnt, hogy hamar hazaértünk. Talán, mert annyi átrágni valóm volt, amennyihez egy év sem lett volna elegendő idő.

Figyeltem, ahogy Isabella előttem botladozik az öccsével a karjában. Annyira törékenynek és sebezhetőnek tűnt. Pontosan tudtam, mekkora erőfeszítést igényelne tőlem már az is, hogy végigsimítsak az arcán, vagy hogy megcsókoljam őt. Olyan könnyű lenne megölni egyetlen, gyengédnek szánt mozdulattal, és olyan nehéz életben tartani.

Hogy követhettem el újra ugyanazt a hibát? – szorult össze a torkom. Pedig megfogadtam, hogy soha többé…

Az érzelmeinket nem mi irányítjuk, Edward. – Már meg sem lepődtem, mikor meghallottam az angyali hangot. Összepréseltem a számat, hogy véletlenül se szólaljak meg. Már így is a fél családom őrültnek tartott, nem akartam megint magamban beszélni előttük növelve ezzel a bizonyosságukat. – Talán, ez a végzeted… Talán, mi is ezért találkoztunk. Hogy a végén rátalálj az én Isabellámra. – Bár nem láttam őt, kihallottam a hangjából a mosolygást.

Bolondság – ráztam aprót a fejemen.

Edward, minden oké? – szökdécselt el mellettem Alice, és kérdőn nézett rám. Gyorsan bólintottam neki, aztán megvártam, míg visszatáncol előre, Jasper mellé.

Veszélyes vagyok Isabellára, ahogyan rád is az voltam. Ez egyszerűen nem működhet, hát nem érted? – szálltam vitába ismét. – Én nem adhatom meg neki azt, amire vágyik… - szorultak ökölbe a kezeim. Bármit megtettem volna azért, hogy képes legyek boldoggá tenni Isabellát, de az voltam, ami, és ezen nem változtathattam már.

Miért akarod mindig te eldönteni, hogy ki mire vágyik? – Bella hangja dühösnek tűnt, én pedig elszégyelltem magam egy kissé. Nem akartam, hogy haragudjon rám, még akkor sem, ha csak a fejemben létezett.

Ő még olyan fiatal és naiv – sóhajtottam fel. – Ha akarnám, el tudnám hitetni vele, hogy jó vagyok, hogy velem szeretne lenni, de ezzel csak bajt hoznék rá. Ha nálad le tudtam küzdeni az önzőségemet, vele is menni fog. Nálam sokkal jobbat érdemel. Ahogyan te is megérdemelted, hogy Jacob boldoggá tegyen. Mert az voltál, igaz? – kérdeztem reménykedve. Bár valami bizonyosságot kaphattam volna arról, hogy az a régi döntésem tényleg helyes volt. Hogy a cselekedetem, bármennyire is fájt mindkettőnknek, végül Bella boldogságához vezetett.

Az voltam – ismerte be. – De veled is az lettem volna. Tudom.

Buta Bella… - sóhajtottam fel, mire kacagni kezdett.

Ha tudnád, mennyiszer hiányzott, hogy ezt mondd nekem… - Mikor rájöttem, hogy mosolyogva bámulom a földet, gyorsan megzaboláztam az arcizmaimat, nehogy Alice megint kérdezősködni kezdjen. – De csak azért, mert Isabella fiatal és ember, nem feltétlenül butább… Ha a szerelmet vesszük alapul, körülbelül egyenlő tapasztalattal rendelkeztek.

Ezt azért kétlem – húztam el a számat. – Tudom, milyen szeretni, és tudom, milyen belehalni a szerelembe – még ha csak képletesen is.

De nem tudod, milyen felhőtlenül megélni.

Talán, mert folyton attól kell rettegnem, hogy megölöm azt, akit szeretek.

Sosem bántottál volna, és őt sem fogod. – Bella bizalma csak még inkább lelkiismeret-furdalást keltett bennem. Nem érdemeltem ki.

Nem tudhatod. Azt is bánthatjuk néha, akit szeretünk, csak az én esetemben a végkimenetele végzetes lehet – remegtem bele a gondolatba. – Ha baja esne miattam…

Legalább már azt elismered, hogy szereted őt… - A halk női sóhajtól keserű mosoly ült ki az arcomra.

És ez miért jó?

Mert így van esély arra, hogy idővel a többiről is meggyőzünk majd. – Szinte láttam magam előtt, ahogy Bella megvonja a vállát, mintha ez az egész csak egy kis semmiség lenne. Egy horzsolás, amit el lehet látni sebtapasszal. Pedig valójában egy mély, vérző, begyógyíthatatlan sebesülés volt, amelyen a legjobb orvos sem segíthetett.

Nem fogod annyiban hagyni, mi? – bosszankodtam magamban. Miért kell megnehezítenie azt, ami amúgy is szörnyen nehéz? Mintha nem is angyal lenne, hanem egy kisördög, aki a vállamra ült, és csábító gondolatokat sugdos a fülembe.

Nem én!

Ebben az esetben… remélem, örömödre szolgál a csalódás! – A mondatomra hangos nevetés volt a válasz, és mikor rádöbbentem, hogy miért, még mérgesebb lettem. Önkéntelenül is azok a szavak jöttek a számra, amelyeket egyszer már kimondtam.

Mikor először hallottam ezt tőled, akkor sem csalódtam. Tudni akartam valamit, és meg is tudtam. És csak hogy tudd… Isabella az én akaratosságomat és kitartásomat örökölte – nevetett fel ismét, aztán hirtelen csend lett.

Zavartan néztem körbe, és csak most jöttem rá, hogy Alice mellettem lépked, és engem bámul.

- Mi az? – mordultam rá, csak hogy a saját zaklatottságomat leplezzem.

Hallod a gondolatait? A rendőrfőnöknek – tette hozzá szemforgatva, mikor értetlenül pislogtam rá.

- Ó… - Kellett pár másodperc, mire kitisztítottam a fejemet, aztán figyelni kezdtem.

Esküszöm, olyan vagyok, mint egy beszari kezdő… Az a ház… Gyönyörű, de mégis valahogy… hátborzogató. A lakóiról ne is beszéljünk… A nagydarab fiú, Emmett? Te jó ég! Ha szembejönne velem éjszaka egy sötét sikátorban, esküszöm, elájulnék. Azt hiszem, erre innom kell valamit, amint visszaértem – sóhajtott fel, miközben lefordult a főútra.

- Tényleg elment, mehetünk – erősítettem meg Alice szétesett látomását.

Apánk az ebédlőben, a megszokott helyén várt minket, de én már tudtam a gondolataiból, hogy mit szedett ki a rendőrfőnökből. Mindenki érdeklődve várta a mondandóját – kivéve Rosalie-t, aki odakint őrködött éppen.

Ha nem Isabelláról lett volna szó, tökéletesen megértettem volna a nyomozókat, amiért ennyire félresiklottak az ügy felderítését illetően. Egy beismerő levél a gyanúsított kézírásával, idegennek pedig semmi nyoma a lakásban… Annak, aki nem tudott a mi fajtánk létezéséről, egyértelműnek tűnhetett a helyzet.

- Egy levél? De hát, én nem írtam semmiféle levelet! Ez valami tévedés! – tiltakozott azonnal Isabella, amint Carlisle elmesélte a hallottakat.

- A kézírás megegyezett a szakértők szerint – kezdte apám a magyarázatot, de Isabella nem hagyta, hogy megmagyarázza neki, hogyan lehetséges ez. Talán, azt hitte, még mindig van bennünk egy halovány kétely az irányába, és úgy érezte, meg kell védenie önmagát.

- De az lehetetlen! Csak emlékeznék rá, ha levelet írtam volna arról, hogy megöltem a szüleimet! – csattant fel.

Azt hiszem, félreértett egy kicsit – szomorodott el apám, aztán elővette a legmegnyugtatóbb hangját, hogy Isabella rájöjjön, egyáltalán nem gondolunk róla semmi rosszat. – Nem mondtam, hogy te írtad, csak hogy azt hiszik.

- Mi vámpírok elég jók vagyunk a hamisításban… - vette át a szót Alice. – Minden apró, az adott személy kézírására jellemző jelet észreveszünk, aztán utánozni már igazán egyszerű – vont vállat. A családunkból neki ment a legjobban a kézírások pontos lemásolása, igazi kis tehetség volt. – Egy csomó aláírást meghamisítottam már, hogyha szükség volt rá – vallotta be, majd apró mosoly ült ki a szájára egy emlék miatt.

Mikor északon éltünk egy ideig, az iskolában volt egy tanár, aki folyton megalázott egy fiatal lányt, csak mert az félvér volt. Persze, nem mutatta ki nyíltan az okait – mivel az iskola igazgatója liberális nézeteket vallott -, de én pontosan tudtam minden mocskos, rasszista gondolatát. A lány bukásra állt matematikából, holott ő volt az, aki a fél osztályt korrepetálta a dolgozatokra, de nem tudta volna bebizonyítani, hogy Mr. Chalmer igazságtalanul ad neki rossz jegyet mindig.

Alice-t annyira felbosszantotta ez az egész, hogy egy egész naplót teleírt Mr. Chalmer kézírásával, amelyben bőségesen taglalta, mennyire gyűlöli a feketéket és a fattyaikat, aztán elintézte, hogy „véletlenül” az igazgató kezébe kerüljön. Mr. Chalmer bármennyire is bizonygatta, hogy a napló nem az övé, a két kézírás láthatóan egyezett, így végül kirúgták. Alice-t csak ritkán láttam olyan elégedettnek, mint akkor.

- Klassz – hagyta el keserű sóhaj Isabella ajkait. Segíteni akartam neki valamivel, de fogalmam sem volt róla, mit tehetnék. Aztán eszembe jutott a korábbi kiborulása, hogy azt hiszi, minden az ő hibája. Talán, ha ténylegesen tudná, hogy nincs egyedül, hogy mások is átélték ugyanazt, amit ő, akkor rájönne, hogy egyáltalán nem bűnös semmiben sem. Csak egy őrült gyilkos áldozata.

- Ez beleillik a módszerébe… - szólaltam meg, mire a hatalmas, barna szemek rám emelkedtek. Zavartan próbáltam összeszedni a gondolataimat, de nehéz volt úgy, hogy tudtam, csak nekem szenteli most a figyelmét. Mély lélegzetet vettem, hogy kitisztítsam a fejemet, aztán folytattam. – Mondtam, hogy Carlisle-lal utánanéztünk néhány esetnek. Azonos séma alapján dolgozik. Kiszemel egy fogékony áldozatot – általában fiatal, romantikus lelkületű, magányos lányt -, kedves vele, beszélgetnek, ismerkednek, mint általában szokás. Aztán mikor a lány rájön, hogy valami furcsa, eltávolítja a családját – egyedül az ember kiszolgáltatottabb és rémültebb – foglaltam össze neki, amiket a cikkekből megtudtunk.

- Eltávolítja… Vagyis megöli őket? – Isabella elsápadt, ahogy a szavaim értelmet nyertek számára.

- A gyilkosságokat úgy állítja be, mintha a lányok követték volna el. Általában levelet hagy, amiben a lányok azt állítják, hogy otthon bántalmazták őket, vagy a szüleik nem törődtek velük, és már nem bírták tovább. Ezáltal az áldozatok még csak a rendőrséghez vagy a barátaikhoz sem fordulhatnak, hiszen bűnösnek hiszik őket – magyaráztam. Azt akartam, hogy megértse, ő miben más, mint a többiek voltak. Hogy nem kell félnie, mert mi itt vagyunk, hiszünk neki és a létünk árán is megvédjük, ha kell.

- De mi értelme ennek. Hiszen, se a rendőrség, se senki más nem tudna úgysem segíteni… - Úgy tűnt, Isabella nem hajlandó észrevenni, mi is a mondandóm lényege. Vagy csak számára más tűnt fontosnak, mint amit én ki szerettem volna hangsúlyozni…

- Mi értelme van annak, ha elszigetelsz egy rettegő embert mindenkitől? – próbáltam meg rávezetni a válaszra, hátha akkor hajlandó rádöbbenni a sokkal jelentősebb tényekre.

- Kínozza őket. Azt akarja, hogy teljesen összeroppanjanak – fejtette meg a saját kérdését.

- Pontosan. Nem az a lényeg, hogy ne fordulhassanak segítségért, hiszen, úgysem segíthet senki nekik, hanem az, hogy a játék még élvezetesebb legyen.

- Nálad viszont kisiklott a terve… - Alice arcára mosoly ült ki, és gyengéden megfogta Isabella kezét. – Mert mi itt vagyunk neked. – Végre valaki megértette, mit szeretnék közölni Isabellával. Hálás voltam a húgomnak, amiért kisegített engem.

Talán, Isabella könnyebben elhiszi az ő szájából, hogy mi nem hagynánk cserben, mint az enyémből. Alice-ben bízik és a barátjának tartja. Ezzel szemben az én szavam nem sokat számíthat neki. Hiszen, ki vagyok számára? Az a zakkant vámpír, aki folyton a frászt hozza rá az őrült viselkedésével. Semmi több. Még akkor sem, ha számomra ő ennél sokkal többet jelent…

Talán, most kéne elmondani neki mindent, hogy egyszerre túl legyen a sokkon… - Apám gondolataira felkaptam a fejemet. A Port Angelesben történt gyilkosságokon merengett, de nem voltam biztos benne, hogy ez jó ötlet-e… Végre úgy tűnt, Alice-nek sikerült kicsit megnyugtatnia Isabellát, nem akartam ismét zaklatottnak látni őt.

- Van más is… – szólalt meg Carlisle, mielőtt jelezhettem volna neki, hogy inkább ne tegye. – Gyilkosságok történtek Port Angelesben. Két lány, átlag magas, barna szem, vöröses haj. Az egyik tizenhét, a másik tizennyolc éves volt – mondta el tényszerűen a dolgokat, hátha úgy kevésbé viseli majd meg Isabellát az egész, de tévedett.

Isabella reszketni kezdett, és kapkodva szedte a levegőt, én pedig önkéntelenül is előre dőltem, hogy megvigasztaljam őt, de Jasper megelőzött – ahogy felkelt a helyéről, visszahúztam a kezemet az asztal alá.

Megfeszülő izmokkal figyeltem Jasper kezét a női vállon, és bár tisztában voltam vele, hogy Isabellának most szüksége van a mesterséges nyugtatásra, mégis újra fellángolt bennem a düh. Az asztal felé fordítottam a tekintetemet, nehogy valami ostobaságot csináljak. A kínzó féltékenység, amely belülről mart szét, egyre elviselhetetlenebb volt. Muszáj valahogy rájönnöm, mit tegyek ellene, különben bele fogok őrülni… - sóhajtottam fel, amint a bátyám visszaült az asztalhoz.

- Miért? – Isabella hangja halk volt, de úgy tűnt, nem fog újra kiborulni. Carlisle elgondolkozva fonta össze az ujjait az asztalra könyökölve.

- Azt hiszem, feldühítettük.

- Ami nem baj, mert minél dühösebb, annál könnyebben ejt hibát – vigyorgott Emmett. Már előre élvezte a kilátásban lévő harcot, és mindenképpen ő akart lenni az, aki végül elkapja a nomádot. Ha egy másik vámpírról lett volna szó, örömmel átadtam volna neki a lehetőséget, de ezt a pokolfajzatot én akartam. Az én dolgom volt, hogy végezzek vele. Alice megforgatta a szemét, és rácsapott egyet Emmett fejére. – Hé! – méltatlankodott Emmett a tarkóját dörzsölgetve, miközben megpróbált rájönni, mit vétett Alice ellen.

- Emmett úgy értette, hogy szörnyen sajnálja azokat a lányokat – próbálta meg Alice megértetni Emmettel, mit is kifogásolt a viselkedésében.

- Igen, persze – bólintott a bátyám. – De attól még ez egy előny a számunkra – vonta meg a vállát. Halvány mosollyal nyugtáztam, hogy még mindig fogalma sincs róla, mi rosszat mondhatott. Nem azért, mert érzéketlenebb volt, mint bármelyikünk, hanem mert ő sokkal egyszerűbben, letisztultabban és jóval pozitívabban látta a világot. Egy esélyként fogta fel a gyilkosságokat, hogy megakadályozhassuk a vámpírt a többi szörnyűségben, amiket még csak most készül elkövetni.

- Rosalie kint járőrözik, de hamarosan visszajön, és Edward leváltja – szakította félbe a testvéreim civakodását Carlisle, hogy elmondja az utasításait. Kivételesen örültem, hogy elküld a ház közeléből, mert így lehetőségem lesz egyedül szívni egy kis friss levegőt. A zűrzavar akkora volt bennem, hogy rám fért a magány és a gondolkodás. – Utána Alice és Rosalie bemennek „vásárolni” Port Angelesbe, és körülnéznek egy kicsit. Én pedig bemegyek a kórházba, és megpróbálom megszerezni a boncolások eredményét – zárta le a megbeszélést végül.

Az eddig szinte mozdulatlan szoba hirtelen felbolydult. Anyám átvette Isabellától a testvérét, hogy megetesse, Emmett pedig az emelet felé indult Jasperrel és Carlisle-lal együtt. Alice vidáman ugrándozott mellettem, aztán kitárta nekem a bejárati ajtót.

- Szólj Rose-nak, hogy siessen! – vigyorgott rám. – A feladatunk után még be akarok nézni egy-két helyre… - közölte velem, aztán elkezdte megtervezni a vásárlókörútjuk útvonalát.

- Azért legyetek alaposak – szóltam még oda neki, ahogy elhaladtam mellette, de csak egy fintort kaptam válaszként – Alice-t még a feltételezés is sértette, hogy nem fogja rendesen elvégezni a munkáját. – Rosalie mindjárt itt lesz! – ígértem neki bocsánatkérés gyanánt, aztán a fák közé vetettem magam.

Kivételesen örültem annak, hogy Alice figyelmét az én kielemzésem helyett más köti le. Ha tudta volna, hogy az őrjáratom során miféle döntéseket készülök meghozni, valószínűleg, még a vásárlásról is lemondott volna. De amíg fogalmam sem volt róla, mit is akarok tenni, addig biztonságban voltam a kíváncsiságától.