A múlt árnyai - Edward szemszög - 12. fejezet

12. BOLDOGSÁG A POKOL ELŐTT




MIUTÁN LEVÁLTOTTAM ROSALIE-T, elfutottam egészen a hegyekig, de a nomád szerencséjére, nem éreztem meg a szagát sehol sem. Valószínűleg, meghúzta magát egy időre, hogy kiélvezhesse Isabella rettegését, és most arra várt, hogy lankadjon a figyelmünk. Na, arra aztán várhat!

Kiélezett érzékekkel koncentráltam csak rá, hátha mégis a nyomára akadok, de semmi. Pedig most kifejezetten jól esett volna egy kis harc, hogy eltereljem a figyelmemet.

El kellett felejtenem azokat a bolond érzéseket, amelyeket Isabella iránt tápláltam. Egyszerűen képtelenség volt az egész, nem működhetett. Nem tehettem tönkre még egy ártatlan ember életét. Épp elég volt Bella… - hagyta el halk sóhaj a számat.

Magam előtt nem tagadhattam tovább, hogy amit érzek, az nem pusztán testi vágy. Annál sokkal több. Szerelem. De ez nem jelentette azt, hogy bármi is megváltozott volna. Isabella ember volt, én pedig egy szörnyeteg. Egy simogatásommal megölhetném, egy szenvedélyesebb csókom végezhetne vele – borzongtam meg annak ellenére, hogy nem éreztem a magaslat hidegét.

Elképzeltem, milyen lenne, ha csak egy egyszerű emberférfi lennék. Isabellával moziba járnánk, talán, a sötétben megfognám a kezét – anélkül, hogy attól kéne féljek, szilánkosra töröm az ujjait -, aztán hazakísérném és a kapualjban lopnék egy csókot tőle, hogy szép álmaim legyenek, mikor lehajtom a fejem a párnámra. Végül eljutnánk a lánykérésig, hozzám jönne feleségül és lenne egy – nem, két – gyerekünk. Igen, egy kisfiú és egy kislány. Szinte láttam magam előtt őket. Pont olyan szépek lennének, mint az édesanyjuk…

De ez csak egy álom. Egyfelől, mert lehetetlenség, hogy újra ember legyen belőlem, másfelől, mert a fiúk manapság egyáltalán nem úgy viselkednek, ahogy a képzeletem szerint, viselkedniük kéne. Számomra az, hogy megfoghatom annak a nőnek a kezét, akibe szerelmes vagyok, felért egy szerelmeskedéssel intimitás és érzelmek terén. Egy mai férfi – talán, sok nő is – szembe röhögne ezért a gondolatért. Lehet, hogy Isabella is…

Végül is, mit tudok róla? Azon kívül, hogy gyönyörű, okos és abból a nőből származik, akit a világon a legjobban szerettem. Valamint, abból a férfiból, akit utáltam – vagy legalább is, a helyzetünk miatt nagyon nem kedveltem.

Vajon, ha emberként találkozunk… Ha Isabella elvitt volna bemutatni a nagyszüleihez, mint a fiúját, akkor jól kijöttünk volna? Vagy Jacobbal akkor is csak kölcsönös utálatot éreznénk? És Bella? Milyen lehetett nagymamaként?

Megpróbáltam elképzelni őt őszen és ráncosan, de nem igazán sikerült. Úgy tűnt, számomra mindig az a fiatal, tizenhét éves lány marad, aki régen volt. Mintha emberi mivolta ellenére, a gondolataimban kortalanná vált volna.

Edward! – Alice hangjától megtorpantam, és felpillantottam az égre, hogy a nap útjából megtudjam, hány óra van. Máris eltelt volna ennyi idő… Észre sem vettem, hogy már ilyen régóta járőrözök fel-alá a területünkön. – Leváltalak – közölte velem magához képest elég szűkszavúan, ahogy odaért hozzám.

- Valami baj van? – ráncoltam össze a homlokomat, miközben az Alice fejében futó koreai ábécét hallgattam végtelenített változatban.

- Nem, semmi – felelte hangosan, miközben hevesen megrázta a fejét. Gyanús volt, szörnyen gyanús…

- Tudom, hogy történt valami – sóhajtottam fel bosszúsan.

- De nem tőlem fogod megtudni – énekelgette, hogy még inkább elterelje a figyelmét arról, amire nem akart gondolni előttem.

- Mondtam már, hogy te vagy a legidegesítőbb nőszemély, akit valaha ismertem? – mormogtam magam elé. – Gyerünk, áruld már el… Alice… - váltottam kedveskedőbb hangra, mire a fejében megszólalt a francia himnusz – franciául. – Jól van, majd emlékezni fogok erre, mikor legközelebb akarsz tőlem valamit! – vágtam sértett arcot, aztán futni kezdtem vissza a ház felé.

Mi a fenét titkolhat el Alice? Ha valami baj történt volna Isabellával, azt elmondta volna, igaz? Biztosan… Miért ne mondaná el… És akkor nem lenne ennyire nyugodt – próbáltam meggyőzni önmagamat.

Mire a bejárati ajtó kilincse felé nyúltam, már majd megőrültem a tudatlanságtól. Bosszantó volt, hogy én, aki mindig mindenről tud, kimaradt valamiből. Valami fontosból, ha azt vesszük, hogy Alice mennyire igyekszik eltitkolni.

Isabella és Jasper a lépcső aljában álltak, mikor beléptem a házba. Már éppen rá akartam kérdezni náluk, hogy mit titkol Alice előlem, mikor a pillantásom a vékony női nyakra tévedt. A legelső pillanatban megdöbbentem – a szemeim elkerekedtek és megmerevedtem léptemben -, aztán az ijedtség vette át a meglepettség helyét.

- Mi a fene történt veled? – siettem oda Isabellához, és az ujjaim finoman megérintették a nyakán lévő lilás színben játszó ujjnyomokat. Jasper gondolataiban azonnal megjelent Rosalie képe, amint a földre taszítva fojtogatja Isabellát. Ahogyan a bűntudat is, hogy nem állt ki határozottan Isabella mellett, mikor a nővérünk lopással vádolta.

Sajnálom, tudom, hogy meg kellett volna védenem őt a vádaskodástól, de nem akartam még jobban feldühíteni Rose-t – védekezett azonnal.

- Veled még számolok! – morogtam rá fenyegetően. – Csak előbb elintézem Rosalie-t! – suhantam felfelé a lépcsőn ökölbe szoruló kezekkel.

Már az sem számított, hogy Jasper gondolatai között elcsíptem az Isabellával lefojtatott beszélgetését. A saját titkom elárulásánál sokkal jobban kiborított, hogy az egyik testvérem ártott a nőnek, akit szeretek. Ezt még Rosalie-nak sem bocsátom meg! Ezért úgy ellátom a baját, hogy soha többé nem mer egy ujjal sem hozzáérni Isabellához!

Ahogy feltéptem a hálószobaajtót, az majdhogynem kiszakadt a helyéből. Rosalie azonnal felpattant a fésülködőasztala elől, és dühös arcot vágott. Még neki állt feljebb, hogy rá merek törni!

Gondolkodás nélkül ragadtam meg őt, és úgy hajítottam az ágyra, hogy az darabokra törve rogyott össze. Azonnal felpattant, és morogva meredt rám. Ahogy megint felé nyúltam, Emmett is közbelépett. Félre ütötte a kezemet, mielőtt elkaphattam volna a női torkot, majd beállt Rosalie mellé, és elszántan meredt rám megfeszülő izmokkal.

Nem ajánlom, testvér, hogy még egyszer hozzáérj! – A hangja határozott volt. Tudtam, hogy ha Rose-nak esek, kettejükkel kell megküzdenem, de nem érdekelt. Ha kell elbírok velük, de ezt nem fogom ennyiben hagyni!

Fel sem fogtam Isabella kiáltását a hátam mögött, a kezem ösztönösen emelkedett fel, hogy újra próbálkozzak – tudtam, hogy Emmett mire készül, és simán kivédtem volna az ütését. Az ökle már mozdult, mikor Isabella közénk vetette magát, rajtam pedig hirtelen végigfutott a rémület jeges érzése. Emmett meg fogja ölni őt!

Ne! – Fogalmam sincs róla, hogy hangosan kiáltottam-e. A karjaim átölelték Isabellát, és megfordították, mielőtt még a kemény ököl elérhette volna. Tompán éreztem az engem érő ütést a hátamon, de ez cseppet sem érdekelt. Lélegzik még? Ver a szíve? Összetörtem a csontjait a védelmező ölelésemmel? Istenem, segíts!

Zihálva kapkodtam a levegőt, és képtelen voltam megmozdulni. Mintha a rémület tényleg megfagyasztott volna engem. A fülem csak és kizárólag arra a hevesen dobogó hangocskára figyelt, ami legalább arról biztosított, hogy Isabella még életben van – arról sajnos, nem, hogy épségben is.

Ha megöltem őt azzal, hogy meg akartam menteni… Ha belső vérzést okoztam, vagy egyéb súlyos kárt, amit nem lehet meggyógyítani… Nem ölhettem meg… Nem halhat meg… Nem, nem, nem, nem, nem…

- Edward… - Az óvatos érintés és a halk hang váratlanul ért. – Ereszd el őt! – Ahogy megéreztem a felém áramló nyugalmat, úgy tisztult ki egyre jobban a fejem. A karjaim még mindig szorosan Isabella köré simultak, a mellkasom a hátához szorult, és félő volt, hogy ha eddig nem is ártottam neki, elég egyetlen újabb kiborulás ahhoz, hogy még erősebben húzzam magamhoz. Egy halálos ölelésbe… – Nem fogja bántani senki, most már elengedheted… - nyugtatott Jasper. Aprót ráztam a fejemen, hogy egy kissé kitisztuljon a fejem.

Lassan engedtem a vékony csípő körüli szorításon, de még képtelen voltam teljesen elereszteni őt, bár tudtam, hogy ezt kéne tennem. Egyszerűen szükségem volt arra, hogy érezzem a teste melegét, az illatát, a közelségét. Mindent, ami bizonyítja, hogy még velem van.

- Jól… van? – motyogtam magam elé megrendülten. Amíg Jasper nem bólintott egyet, visszafojtott lélegzettel vártam. Óvatosan engedtem el Isabellát, és mikor nem csuklott össze élettelenül, mint egy rongybaba, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat.

- Annyira szörnyen sajnálom! Esküszöm, hogy nem téged akartalak megütni! Csak Edwardnak akartam odasózni… - sietett mellénk Emmett. Tudtam, hogy ő is megrémült – a gondolatai zaklatottak voltak, de most nem akartam ezzel foglalkozni. Idő kellett hozzá, hogy meg tudjam bocsátani ezt a felelőtlenséget. A saját felelőtlenségemet…

Nem lett volna szabad ilyen helyzetbe sodornom Isabellát. Emmett csak úgy reagált, ahogyan elvárható volt tőle. Védte a párját, és nem is akart igazán elpáholni, csak erőt fitogtatott. Ezzel szemben én… Tudhattam volna, hogy Isabella annyira vakmerő és bolond, hogy közbe akarjon lépni és meg akarjon állítani minket.

- Semmi baj. – Isabella hangja halk volt és reszketett az ijedtségtől. Nem csodálkoztam volna azon, ha ő is sokkot kapott volna.

- Jól vagy? Nem esett… - Ahogy Emmett felé nyúlt, az ösztöneim azonnal reagáltak. Arrébb ütöttem a karját és elsötétülő szemekkel meredtem rá.

- Ne nyúlj hozzá! – sziszegtem. A saját magam iránt érzett haragom ismét fellángolt, és bármennyire is igazságtalan volt, csak a testvéreimen tudtam levezetni. Megragadtam Isabella karját, és az ajtó felé húztam. – Ha még egyszer valamelyikőtök, akár csak egy ujjal is hozzányúl, annak vége! – Tudtam, hogy a fenyegetőzésem csak vaktöltény-puffogtatás, de jól esett. Felhúztam Isabellát a hátamra, és rohanni kezdtem. Most csak ez a két dolog tudott megnyugtatni – a közelsége és a száguldás.

Olyan furcsa érzés volt… Alig pár napja ismertem csak Isabellát, mégis belopta magát a szívembe, a fejembe, a bőröm alá. Szükségem volt rá, mint egy embernek a levegőre. A gondolat pedig, hogy el kell hagynom… Mintha víz alá nyomták volna a fejemet, és a tüdőm megtelt volna az éltető-gyilkos H2O-val. De inkább én fulladjak meg, minthogy neki baja essen. Azt képtelen lennék elviselni…

Isabella ujjai finoman végigsimítottak a hátamon, pont ott, ahol Emmett ütése ért engem, mire elakadt a lélegzetem és az izmaim megfeszültek. Nekem szinte simogatásként hatott az a csapás, de felrémlett előttem, mi történt volna, ha nem vagyok elég gyors és Emmett ökle Isabellát éri. Muszáj volt megállnom, mert úgy éreztem, beleőrülök a gondolatba.

Leraktam Isabellát a földre, aztán fújtatva tettem pár lépést az ellenkező irányba, mint egy felbőszült rinocérosz.

- Mi a fenét képzeltél? – tört ki belőlem a feszültség. Igyekeztem visszafogni magam, de a szörnyűséges „mi lett volna, ha” kép még mindig kísértett. – Beugrassz három vitatkozó vámpír közé? Teljesen elment az eszed?

- Sajnálom… Én csak meg akartalak védeni. – A halk bűnbánattal teli motyogás hirtelen kitörölt minden értelmet a fejemből.

- Megvédeni? – tátottam el a számat a döbbenettől.

Ezerféle érzelem kezdett kavarogni a már egyébként is feldúlt bensőmben. Isabella engem akart megóvni. Engem a lélektelen, pokolra való szörnyeteget, aki folyton féltékenykedik rá, birtokolni akarja, ráadásul még szuicid hajlamokkal is rendelkezik – ahogyan Jaspertől megtudhatta. Mégis feláldozta volna miattam az életét. Miért?

A mellkasom égő vágyakozással próbált rávezetni a válaszra, de az egyszerűen lehetetlenség volt. Az egyetlen logikus magyarázat Isabella ostoba tettére az, hogy ő túlságosan jó és önfeláldozó.

- Hogyan? Úgy, hogy megöleted magad? – kérdeztem tőle, hogy rádöbbentsem, mekkora butaságot is csinált.

- Mondtam már, hogy sajnálom… Nem gondolkoztam… - pirult el, és szégyenlősen beharapta az alsó ajkát.

- Nem, nem gondolkoztál – ráztam meg a fejem, és újra róni kezdtem a köröket, hogy lenyugtassam magam. Ösztönösen cselekedett, ami azt jelenti, hogy ha csak tudat alatt is, de fontos vagyok számára – természetesen, valamiféle barátként, ahogyan a Jasperrel való beszélgetéséből ki tudtam venni. Ez pedig rossz. Nagyon rossz! – Megint ugyanaz történik… A testvéreimtől kell megvédjelek. – motyogtam magamnak.

Ha egy másodpercre meg is fordult valaha a fejemben az őrült ötlet, hogy Isabellának és nekem lehet közös jövőnk, Emmett csapása most porrá zúzta az egészet. Fájt, olyan iszonyatosan fájt, mint régen az a papírvágás. Bizonyította, hogy igazam volt. Hogy tényleg nem változott semmi sem. Nem csak az a pszichopata vámpír veszélyes Isabellára, hanem a saját családom is. A testvéreim. És én.

- Ez nem fog menni… Így nem működhet… Amint vége, megint meg kell tennem. – Meg kell védenem őt mindentől – magamat is beleértve. Le kell mondanom róla, ahogyan Belláról is.

Legalább neki nem fogok fájdalmat okozni azzal, ha elmegyek. Hiszen, nem szerelmes belém, ahogyan a nagyanyja volt. Ennyivel jobb a helyzet. Bár az én szenvedésem egyáltalán nem lesz könnyebb. Muszáj elmennem, ha már biztonságban tovább élheti nélkülem az életét.

- Edward… - Az aggodalmasnak tűnő hangra megtorpantam, és a pillantásom azonnal visszakúszott a zúzódásokra, amiket a nővérem okozott. A kezem, mintha önálló életet élt volna, felemelkedett, és óvatosan megérintette a lilás nyomokat. Isabella pulzusa megugrott és hallottam, hogy elfelejt levegőt venni.

- Fáj? – szorult össze a torkom a gondolattól.

- Micsoda? – kérdezett vissza, mintha azt sem tudná, miről beszélek. Olyan kábultnak tűnt, mintha… elkápráztattam volna? Fogalmam sem volt róla, hogy csináltam, mert ez most egyáltalán nem tudatos volt.

- A nyakad – magyaráztam. – Véraláfutásos. Tisztán kivehetők rajta Rosalie ujjnyomai – vicsorodtam el a dühtől. Hogy volt képes rátámadni Isabellára? Ez egyszerűen tűrhetetlen volt! Sok hisztit elnéztünk már mindannyian Rose-nak, de most átlépett egy határt nálam, amit nem tudtam egykönnyen megbocsátani neki.

- Nem fáj. Észre sem vettem, hogy nyoma maradt – pislogott laposakat Isabella.

- Sajnálom – kértem bocsánatot a testvérem helyett, miközben szinte fel sem fogtam, hogy az ujjaim elindultak a sérülések mentén, amelyek pont egybe estek a főütőér vonalával.

Isabella arca kipirult, az ujjam alatt pedig heves lüktetésbe kezdett az aorta. Olyan gyönyörű volt, és ez teljesen összezavart. Tudtam, hogy mi lenne a helyes, de mikor ilyen tekintettel nézett rám, egyszerűen elvesztem. A csokoládé tekintet olyan mélynek tűnt, bele akartam zuhanni, a részévé válni. Olyan nagyon vágytam erre, hogy egy másodpercre elfeledkeztem minden logikus döntésről, amit korábban meghoztam, és csak arra vágytam, hogy Isabella ajkait a sajátomon érezhessem.

Már csak egy hajszálon függött az önuralmam, mikor Isabella megmentett mindkettőnket az ostobaságomtól – elhúzódott az érintésemtől, és hátrébb lépett egy lépést. Hát persze, hiszen számára ez csak egy káprázat, nem pedig érzelem.

Jaspernek is megmondta, hogy nem szerelmes belém, és valószínűleg úgy gondolja, hogy túl erőszakosan ragaszkodom hozzá. A reakciójából is láthattam, mikor Jasper a tulajdonomként címkézte fel őt. Az is lehet, hogy annak ellenére, hogy megkedvelt – akárcsak a családom többi tagját -, mégis fél tőlem.

- Nem a te hibád. Csak egy kis… félreértés történt… - kezdte a földet pásztázni, megfosztva engem attól a lehetőségtől, hogy legalább az arcáról olvassak, ha már a fejében nem tudok.

- Félreértés… A félreértésekbe nem szoktak az emberek belehalni – fintorodtam el, és megpróbáltam úgy tenni, mintha az előbbi kis közjáték meg sem történt volna. Reméltem, hogy Isabella is elnézi majd nekem a pillanatnyi gyengeségemet. Többet nem hagyhatom, hogy ilyesmi történjen. Egyszerűen muszáj elfojtanom az érzéseimet, különben minden tönkre megy. Legfőképpen Isabella élete.

- Én sem haltam bele. Jasper azonnal leszedte rólam Rosalie-t, és nem hagyta, hogy bántson – mesélte, mire ökölbe szorultak a kezeim.

Igyekeztem nem foglalkozni a rám törő féltékenységgel, de afelett nem hunyhattam szemet, hogy Jasper nem védte meg úgy Isabellát, ahogyan kellett volna, ahogyan afelett sem, hogy elárult engem – bár ez kisebb bűn volt a szememben, minthogy nem állt ki Isabella mellett.

Olyan titkokat mondott el rólam, amelyeket örökre el akartam ásni Isabella előtt. Az öngyilkossági kísérletek gondolatát, a fájdalmamat, a zavarodottságomat, a szerelmemet. Ezek mind-mind csak rám tartoztak, senki másra. Neki pedig nem volt joga felfedni őket.

- Jasper… - morogtam a nevét. – Azt hiszem, a vele való leszámolást akkorra kell halasztanom, amikor te nem vagy a közelben.

- Szó sem lehet semmiféle leszámolásról! Megígérted! – Isabella hangja tele volt aggodalommal, nekem pedig megkeseredett a méreg a számban. Bosszankodva idéztem vissza szóról szóra a beszélgetésünket és az ígéretemet, aztán elégedetten megrándult a szám.

- Nem, én azt ígértem meg, hogy nem bántom azért, amiért rajtad próbálgatta a képességét. Arra nem tettem ígéretet, hogy nem tekerem ki a nyakát a kis beszélgetésetek miatt – fejtettem ki. Láttam, ahogy Isabella tekintetében aggodalom gyúl, aztán lepillantott az órájára, és elégedetten elvigyorodott. Túlságosan elégedetten. – Mi az?

- Túl korai volt ezt elmondanod… Még van pontosan negyed órám hátra, amíg parancsolhatok neked – nyújtotta felém a karját, hogy meg tudjam nézni a pontos időt.

- Nem mered… - háborodtam fel, miközben ismét átjárt egy kellemetlen érzés. A törékeny emberlány, szembeszáll velem, egy vámpírral, csak azért, hogy olyasvalakit védjen, aki nemrég nem védelmezte őt elég jól. A szerelem tényleg önzetlen…

- Megparancsolom, hogy miattam soha többé ne bántsd egyik testvéredet sem! – utasított. Ökölbe szorult kezekkel és megfeszített arcizmokkal bólintottam.

- Rendben. Van még valami megalázó parancsod, mielőtt még lejárna az időd? Használd ki jól… - pillantottam rá dühösen. Máskor biztosan eszembe jutott volna figyelni az időt, mielőtt eljár a szám, de ez a kis boszorkány teljesen elterelte a figyelmemet. Annyira meg tudott babonázni, hogy az már veszélyes volt. És szörnyen ijesztő.

Most is, ahogy nézett rám… Mintha pontosan olyan vágyakat ébresztettem volna benne, mint amilyenek bennem is égtek folyamatosan, amikor a közelemben tartózkodott. Pedig ez képtelenség volt. Az elmém már valószínűleg bizarr, kegyetlen játékot játszott elhitetve velem azt, amire valójában vágytam volna.

Isabella egy hosszú, bizsergető pillanat után ismét elgondolkozva kezdte fürkészni a földet.

- Igen, van még egy parancsom, kérésem, vagy nevezzük bárminek is… - szólalt meg végül.

- Érdeklődve várom – húztam el a számat, miután visszatértem a valóságba, ahol Isabella Jasperbe volt szerelmes, én pedig csak egy szörnyeteg voltam, aki elvesztette a maradék józan eszét is.

- Fussunk – lepett meg ismét. Nem gondoltam volna, hogy tényleg ilyen mély nyomot hagyott benne az élmény… A mellkasom, mintha ismét felmelegedett volna egy kissé. - Megígérted, hogy viszel egy pár kört… Menjünk most, kérlek! – nézett rám olyan szemekkel, amelyeknek akkor sem tudtam volna nemet mondani, ha nem köt a fogadásunk. Végül is, ez egyáltalán nem veszélyes számára, nem igaz? Futás közben semmi baja nem eshet a hátamon…

- Biztos, hogy ezt szeretnéd? – kérdeztem tőle.

- Igen – bólintott. Megfogtam a karjánál, és visszahúztam a hátamra.

- Kapaszkodj, nehogy elhagyjalak útközben – fordultam hátra vigyorogva, mire még közelebb bújt hozzám, mintha csak a testemhez tartozó egyik végtag lett volna. Tisztában voltam azzal, hogy nem kéne ebbe sem belemennem – úriemberség és becsület ide vagy oda -, mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek. Miért ne kaphatnék legalább morzsákat a boldogságból, mielőtt a pokolra kerülnék?

Neki tényleg nem eshetett baja a hátamon, de abban már nem voltam biztos, hogy én nem sebzem-e meg saját magamat túlságosan ezzel az intim közelséggel.

A testéből áradó forróság, a lélegzete a nyakamon, az illata, amelyet a szél az orrom felé sodort, mind-mind olyan dolgok voltak, amelyekre akkor is pontosan emlékezni fogok majd, mikor el kell hagynom őt. Elviselhetetlen kínt fognak okozni. Olyat, ami miatt lehet, hogy mégis elmegyek majd a Volturihoz – anyám fájdalmát félretéve.