Édes kötelék - Leah története - 3. fejezet

3. fejezet



Egy falat nem sok, annyit sem bírtam letuszkolni a torkomon egész vacsora alatt. A fiúk persze, úgy tömték magukba a sok ételt, mintha már egy hónapja éheznének – de ez a látvány a legtöbbünknek már megszokott volt.

Emma csendesen eszegetett, miközben az a Dave egyfolytában a fülébe duruzsolt. Idegesített a pasi. Képzeletben már vagy ezerféle módon végeztem vele, de a szemtől szemben harc tetszett a legjobban. A gondolat, hogy lecsapom, mint a vekkerórát, vicces volt. Láttam magam előtt, ahogy képen akar törölni, aztán az öklét rázva ugrál visítozva, mint egy kislány, mikor belém törnek a csontjai. Ezután én kiütném egy szimpla balegyenessel, amitől repülne jó pár métert, hogy végül a porban végigcsúszva hagyjon maga után hosszú csíkot.

- Nagyon nem tetszik a vigyor a képeden… - hajolt oda hozzám Jacob. Megpróbált komoly arcot vágni, de a szája szélén lévő csoki krém miatt ez nem nagyon jött össze neki. Ráharaptam az alsó ajkamra, hogy ne röhögjek fel hangosan rajta. – Embry szokott ilyen arcot vágni, mielőtt megszívatná Quilt. Mire készülsz?

- Csak fantáziálok – vontam meg a vállamat Dave-et és Emmát figyelve. Jacob követte a pillantásomat, és a szemei összeszűkültek. Aztán vigyor ült ki az arcára, mintha valami eszébe jutott volna.

- Te féltékeny vagy. – A mondata inkább tűnt kijelentésnek, mint kérdésnek.

- Ez egyáltalán nem vicces! – sziszegtem rá halkan, mert Emma hirtelen ránk emelte a tekintetét.

- De, de az – bólogatott Jacob. – A srác a testvére – közölte még mindig jól szórakozva.

- A testvére? – Ismét végignéztem kettejükön, és a megkönnyebbüléstől halk sóhaj hagyta el a számat. Tényleg hasonlítottak, de a bennem lévő zűrzavar miatt eddig ez nem igazán tűnt fel.

- Gondoltam, szólok, mielőtt a szétmarcangolt hulláját megtalálnák a fák között. – Jacob vállai meg-megrázkódtak a nevetéstől.

- Az ágyadban hagytam volna a maradványait – löktem oldalba.

- Kösz – fújtatott. – Mondtam már, hogy kedvességed határtalan?

- Ugyan, vannak annak határai, csak te pont kívül esel rajtuk – tömtem a számba jókedvűen egy szeletet a tányéromon lévő tortából. Egészen megéheztem most, hogy egy kicsit megnyugodhattam a Dave-veszély megszűnése miatt. – Szólhattál volna erről előbb is, akkor nem hagyom, hogy felfaljátok az összes húst – néztem végig a hosszú asztalon. Csak Cullenék előtt volt még némi csirke, de ha az éhhalál küszöbén állnék, akkor sem mennék oda elkérni.

- Bocs – vonta meg a vállát Jacob, aztán olyan ragyogó mosolyt küldött Nessie felé, hogy ha protézise lett volna, már rég belebukott volna a tányérjába. A kislány az asztal másik végén ült a szüleivel, és éppen azt próbálta elmutogatni jövendőbeli szerelmének – jelenlegi legjobb barátjának és babysitterének -, hogy félreteszi neki a saját tortaszeletét, mert neki nem kell.

- Azt hiszem, én most egy kicsit átmegyek oda – állt fel mellőlem Jacob. Sietős léptekkel átsétált Nessie-hez, aztán a széke mellé guggolva hagyta, hogy a lány megetesse őt – vagy találóbb szó lett volna rá az összekenni. Pár falat után Jacob arcán több torta volt, mint a szájában, mert Renesmee viccesnek találta, hogy a csokoládéval indián arcfestőset játszik. Gyanítottam, hogy eredetileg is ez volt az ötlete, az „odaadom neked a sütimet, mert nem ízlik” ajánlat pedig csak a beetetés volt.

Korábban mindig idiótának néztem Jake-et és Quilt is, amiért hagyták, hogy kis pisisek azt tegyenek velük, amihez csak éppen kedvük van, de most már értettem őket. Ha Emma ebben a pillanatban a képembe nyomná a tortáját, én egy hang nélkül tűrném, csak hogy boldog legyen. De szerencsére, ő már kinőtte a kajával való játszadozást.

- Khm, khm… - A pohár csengő hangjára felnéztem. – Kérhetnék egy kis figyelmet? – Paul felállt a székéről, és mikor minden fej felé fordult, akadozva beszélni kezdett. Valószínűleg, kifejtette, hogy mennyire örül, hogy rátalált Rachelre, milyen nagyon szereti őt, és arra vágyik, hogy örökre hozzá kösse az életét és legyen egy vagonnyi közös gyerekük. Nem igazán figyeltem arra, mit mond, körülbelül úgyis el tudtam képzelni, és akadt ennél sokkal jobb tennivalóm.

Szórakozottan a maradék süteményem tetejét karcolgattam a villámmal, hogy a végén kirajzolódjon a krémben két kezdőbetű: E & L. Már a látványtól furcsa örömérzet öntött el. Hasonló ahhoz, amit tinikoromban tapasztaltam, mikor Sam és a saját nevemet irogattam a matekfüzetem hátuljába. Akkor még teljesen más életet képzeltem el magamnak. Azt hittem, hogy mostanra már az én eljegyzésemet tartjuk, hogy Sam asszonya lesz belőlem, vezetem a háztartást és sok-sok kisbabát szülök neki.

- E? – Emma suttogó hangjától forró borzongás futott végig rajtam. A kék tekintet a tortámra szegeződött – gyorsan elkentem a betűket.

- Csak firkálgattam – vontam meg a vállamat, megjátszva, hogy nem fontos az egész.

- Értem. – Sütötte le Emma a tekintetét az asztalra, mire a szívem eszeveszett vágtába kezdett. Talán, rájött? Tudja, hogy az E őt jelöli? Mit szól hozzá? – fürkésztem izgatottan az arcát, de nem tudtam rájönni.

Jó pár percig csend volt – legalább is, közöttünk, mert Paul éppen ekkor térdelt le Rachel elé, hogy megkérdezze tőle, hozzámenne-e feleségül -, de én újra hallani akartam Emma hangját.

- Én sosem fogok férjhez menni – csúszott ki a számon ösztönösen, amire épp gondoltam. Emma meglepetten nézett fel rám, valószínűleg, nem értette, miért vallom ezt meg pont neki.

- Miért? – kérdezte egyszerűen, de láttam rajta, hogy nem csak udvariasságból, hanem tényleg érdekli a válaszom.

- Mert akit szeretek, nem vehet feleségül – fúrtam a tekintetem az övébe. Annak ellenére, hogy szörnyen féltem a reakciójától, alig vártam már, hogy elmondhassam neki, ő az a valaki. Látni akartam a felismerést a kavargó kékségben, és tudni, hogy viszonzásra találhatnak-e az érzéseim.

Az ujjai megfeszültek a villája körül, és megrezzentek a szempillái.

- Szóval, ez egy lehetetlen szerelem… - szakadt fel halk sóhaj az ajkairól.

- Nem – ráztam meg azonnal a fejemet tiltakozva. – Nem a szerelmünk lehetetlen, hanem az esküvő. Ez két különböző dolog. – Emma ismét szólásra nyitotta a száját, de megzavarta őt a hátracsúszó székek hangja. Zavartan álltunk fel mi is a többiekkel együtt, hogy a magasba emelhessük a poharunkat az ifjú jegyesek egészségére.

Mikor ismét visszaültünk, Dave megint ellopta tőlem Emma figyelmét. Bár most, hogy már tudtam, testvérek, nem irritált ez annyira, de mégis jobban örültem volna neki, ha Emma csak velem foglalkozik.

Pár percig még az asztal körül beszélgettek az emberek, elmondva a jókívánságaikat és tanácsaikat Racheléknek, aztán ahogy megszólalt a zene az ugrabugra vámpírlánynak köszönhetően, a táncterületnek kijelölt helyre szivárogtak át. Figyeltem, ahogy Dave felhúzza a helyéről Emmát, és odakíséri a többiekhez – az irigység íze keserűen öntötte el a számat.

Bár én húzhatnám magamhoz a törékeny testet. A kezeimet a derekára fektetném, míg ő a karjait a nyakamba fűzné, aztán csak belevesznék a tekintetébe, és hagynám, hogy ösztönösen vezessenek a dallamok minket.

Mikor megszólalt egy lassú szám, Emma megrázta a fejét Dave kérdésére, aztán otthagyta az ideiglenes táncparketten. Azt hittem, hogy majd visszajön az asztalhoz, de ehelyett besomfordált a házba. Gondolkodás nélkül álltam fel, hogy utánamenjek. Az emelet felé vettem az irányt, mert odafentről hallottam valami motozást. Fogalmam sem volt, milyen indokkal kopoghatnék be Emmához, ezért kissé megkönnyebbültem, mikor észrevettem, hogy a vendégszoba ajtaja nyitva van - Emma az ágy fölé hajolva kutatott valami után egy hatalmas bőröndben.

Ahogy meghallotta a padló nyikorgását a lábaim alatt, ijedten fordult hátra.

- Bocsánat, nem akartalak megijeszteni – emeltem fel tiltakozva a kezemet. – Csak a mosdóba tartottam – mutattam a folyosó vége felé.

- Semmi gond – mosolygott rám úgy, hogy ha tényleg ki kellett volna mennem, akkor sem mozdultam volna egy tapodtat sem. – Csak egy kardigánt keresek, mert elég hideg van… - dugta vissza a fejét a bőröndbe. – Á, meg is van! – emelte fel, majd meglepetten merevedett meg, mikor észrevette, hogy közvetlenül előtte állok.

Fogalmam sem volt, mit csinálok – mintha csak az ösztöneim vettek volna rá, hogy odalépjek hozzá. Ahogy kimondta, hogy fázik, azonnal úgy éreztem, a karomba kell zárnom őt, hogy felmelegíthessem a saját testemmel. Persze, most, hogy csak pislogott rám döbbenten, rájöttem, hogy ez nem a legjobb ötlet…

- Én csak… - zavartan keresgéltem a fejemben valami elfogadható indok után, ami miatt olyan közel állok hozzá, hogy szinte érzem, ahogy a lélegzete végigcirógatja a bőrömet, de semmi értelmes nem jutott eszembe. – Táncolsz velem? – A szám önálló életre kelt – legszívesebben fejbe vágtam volna magam.

- Táncolni? – nyíltak el az ajkai.

- Hülye ötlet, sajnálom – léptem hátrébb. Ahogy az ujjai a csuklómra fonódtak, elakadt a lélegzetem.

- Nem, én szívesen… - ültek ki újra apró tűzrózsák az arcára. Mielőtt még elszállhatott volna az összes bátorságom, finoman a derekára tettem az egyik kezemet. Várakozva néztem rá, hátha mégis ellenére van a dolog, de mikor közelebb lépett hozzám, és a karjait pont úgy fűzte a nyakamba, ahogyan korábban elképzeltem, a másik tenyeremet is a csípőjére simítottam. Pár pillanatig csendben lépkedtünk a tompán behallatszó zenére, de a kék tekintet, bármennyire is szuggeráltam, nem akart az enyémbe fonódni. – Miért velem táncolsz? – jött a szinte suttogó kérdés.

- Tudod, a fiúk eléggé bénák. Volt már szerencsém pár közös ünnepléshez – próbáltam meg elviccelni a dolgot. – És nem akarom, hogy megfájduljon a lábam holnapra, mert folyton rátaposnak a hatalmas patáikkal. Az iskolában is mindig egymással táncoltunk inkább mi, lányok – meséltem, bár azt nem tettem hozzá, hogy általában nem lassúztunk, és hogy sosem váltott ki belőlem egyik korábbi táncpartnerem sem olyan egyáltalán nem baráti érzéseket, amik most bizsergették át az egész testemet.

- Igen, ez olyan, mint az iskolában… - motyogta még mindig lehajtott fejjel, aztán a keze aprót simított a nyakamon. Alig sikerült elfojtanom egy halk nyögést, ami az érintése miatt akart kitörni belőlem. – Forró vagy – jelentette ki.

- Zavar?

- Nem, így nem fázom – húzódott hozzám még közelebb. A mellkasunk között épphogy csak egy hajszálnyi hely maradt, én pedig igyekeztem nem zihálni a gondolattól, hogy milyen érzés lenne, ha ez is megszűnne. Nagyot nyelve próbáltam meg uralkodni magamon, és ez egészen addig jól is ment, amíg Emma végre fel nem pillantott rám.

Az arca még mindig ki volt pirulva, a szemei pedig tiszta vízcseppekként ragyogtak rám. A tekintetem önkéntelenül siklott le a rózsaszín ajkakra, amelyekben mintha mágnes lett volna. Soha az életben nem kívántam még ennyire semmit és senkit, és szinte egész testemben reszkettem a megerőltetéstől, amellyel visszatartottam magam attól, hogy elvegyem, amit akarok.

Ahogy a pillantásom visszatért az övéhez, mintha zavart láttam volna benne, aztán a karok hirtelen eltűntek a nyakamból.

- Vége a zenének – lépett hátrébb Emma megfosztva a tekintetétől és a közelségétől is. Furcsa hiányérzet töltötte el minden egyes sejtemet, mintha az egyik testrészemtől fosztottak volna meg.

- Jön új – próbálkoztam.

- Inkább menjünk le – vette fel az ágyról a kardigánt, aztán gyorsan belebújt. Csalódottan figyeltem, ahogyan egyetlen szó nélkül kisiet a szobából.