Edward elemzés folytatása

A 14-15. fejezet Edward elemzése:


Edward egész éjszaka gyötrődik a lopott csók miatt. Gyűlöli magát, amiért képes volt kihasználni Isabella öntudatlanságát, és kínt érez, mert átlépett egy határt, ami eddig védte az érzéseit. Felszakadtak a sebek, mert rájött, hogy tényleg megint szerelmes. Ettől lelkiismeret furdalása van Bella felé, mivel ahogy Alice is mondta, úgy érzi megcsalta, elárulta azt a szerelmet, amit iránta érez/érzett.

Azt is tudja, hogy újra ugyanabba a folyóba lépett. Bármit is érez, nem lehet együtt Isabellával, mert a helyzet semmit sem változott. Ahogy Bella, úgy Isabella is jobb társat érdemel, mint ő. Az elhatározása még mindig nem ingott meg, amint a gonosz vámpírt elkapják, elmegy.

Másnap reggel csak azért jön elő a szobájából, hogy a vendégek segítségével minél hamarabb elkapják a vámpírt, és véget vethessen ennek az egész szerelmi kínnak, amit megint érez. A lépcsőn állva Alice gondolatai csak úgy kiabálnak neki, végighallgatja a tegnap esti beszélgetést, ami a testvére és Isabella között zajlott, és rájön, hogy félreértelmezte a jeleket, Isabella szerelmes belé. Meglepődik, egy pillanatig boldogság önti el a gondolattól, aztán kétségbe esik. Megint elkövette ugyanazt a hibát, hagyta, hogy valaki beleszeressen, és most nem csak ő maga szenved, hanem Isabella is.

Úgy dönt, hogy azért, hogy Isabellának könnyebb legyen, úgy tesz, mintha nem is létezne. Elfordítja a fejét.

Megérkeznek a vendégek, köztük Tanya, aki elég közvetlenül viselkedik Edwarddal. Edward úriember. Sosem játszana Tanyával, szeretni pedig nem tudja őt, így megtartja vele azt a távolságot, amit eddig is, és nem akar Isabellának még nagyobb fájdalmat okozni azzal, hogy direkt féltékennyé teszi, így ez a használjunk fel egy másik nőt, hogy eltaszítsuk a szerelmünket klisé kimarad a történetből. :)

Mikor Isabella összerezzen Tanya közeledésétől, Edward automatikusan megállítja Tanyát. Nem azért, mert azt hiszi, hogy bántaná Isabellát, hanem mert egyszerűen nem akarja addig a közelébe engedni, amíg Isabella nem érzi magát teljesen biztonságban. Tanya természetesen rögtön észreveszi, hogy Edward reakciója mögött van valami több és mélyebb. Nem érez semmit Edward iránt, de mindig szeretett játszani a férfiakkal, és jó mókának tartja, hogy kicsit idegesítse Isabellát. Nem utálja Isabellát, meg semmi ilyesmi, egyszerűen csak unatkozik és játszik.

Edward igazából észre sem veszi Tanyát, de Isabella jelenlétének nagyon is a tudatában van. Amikor Isabella nem figyel, többször is muszáj rápillantania. Nem bírja ki, hogy ne figyelje őt, akármennyire is fáj neki, de arra vigyáz, hogy Isabella ezt ne vegye észre, mert neki nem akart fájdalmat okozni.

A megbeszélés után Edward visszamegy a szobájába, Tanya pedig utána megy. Tudja, hogy valószínűleg nincs esélye, de nem hagyhatja ki a lehetőséget, hogy próbálkozzon, mint mindig. Sejti, hogy Edward nem sokára megint el akar menni Forksból, hiszen nem vak, látja, hogy Isabella miatt feszült, és ismeri a régi Bella történetét is, ezért felajánlja Edwardnak, hogy látogassa meg őket majd, és töltsön velük egy kis időt. Edward udvariasan elutasítja őt, mint mindig.

Tanya kifelé menet belefut Isabellába, és nem bírja ki, hogy ne húzza egy kicsit. Isabella a versenyhelyzetre másképp reagál, mint Bella tette volna. Bella a kisebbségi komplexusa miatt bizonytalan volt magában, és túl könnyen feladott mindent. Isabella viszont még ha nem is biztos magában, van elég ereje és bátorsága küzdeni. Főleg, ha még fel is dühítik, mint Tanya tette.

Edward csak az utolsó pillanatban jön rá, hogy Isabella az ő szobája felé tart, így nincs ideje kikerülni őt. Meglepődik, hogy Isabellában volt annyi bátorság, hogy elé álljon. Először el akarja kerülni a beszélgetést, próbál érzelemmentesnek tűnni, de minél erőszakosabban követeli Isabella a válaszokat, annál jobban omlik össze Edward védelme is.

Hirtelen nem tudja, mit tegyen, dühös és Isabella közelsége összezavarja, és legszívesebben menekülne, de nem tud, mert mindennél jobban maradni is akar Isabellával. Szóval, végül kitör, és elmond mindent, amit érez. Azt hiszi, hogy majd Isabella is felfogja, hogy teljesen mindegy, mit éreznek, akkor sem lehetnek együtt, de csak ugyanazt ismételgeti, amit anno Bella: „Nekem nem számít…”

Edward gondolatai és érzései összekavarodnak, és bár kidobja Isabellát a szobájából (egyrészről, sokkolta, hogy ugyanazt mondja, mint anno Bella, másrészről idegesíti, hogy nem érti meg Isabella az érveit, harmadrészről, fél, hogy meginog teljesen az elhatározása, ha Isabella tovább marad), utána elbizonytalanodik. Vajon, elég erős lesz megint elmenni? És Isabella elég erős lesz kibírni ezt? Nincs más választása tényleg?

Dühös, amiért kiadta az érzéseit Isabellának, de reméli, hogy megérti majd az indokait előbb vagy utóbb. Úgy dönt, hogy most a vámpír elfogására fordítja a figyelmét, a többivel meg később törődik.

Nem nagyon izgatja magát a harc miatt. Ahogy mindenki, ő is úgy hiszi, hogy egyszerű lesz elkapni a vámpírt. Hiszen ők 10-en lesznek kint, míg a vámpír csak egyedül.

Miközben a lépcsőnél várnak, Eleazar elmondja neki, hogy valami furcsa dolgot érez Isabella körül – megérzi, hogy le tudja zárni az elméjét úgy, ahogy Bella is.

Az őrhelynél Alice folyamatosan zaklatja Edwardot a kérdéseivel, próbálja ő is meggyőzni, hogy megint rosszul dönt, és gondolja át. Várnak, de semmi sem történik, a vámpír nem jön át a Vancouver-szigetről ott, ahol gondolták…


Külön megjegyzések:

A vámpírnak azért adtam a Dominic nevet, mert egyfelől tegnap rájöttem, hogy gyorsan kéne egy név neki, és még nem írtam ki a szavazást rendesen – bocsi, írás közben minden mást elfelejtek… Másfelől, a jelentése és a hangzása miatt úgy éreztem, hogy ez illik hozzá a legjobban.

Viszont, szavazást írok ki mindenképpen a később megjelenő farkasok nevére. Szóval, kérek ötleteket Sam és Emily unokájának, azaz a mostani Alfának a nevére… Holnap éjfélig várom a javaslatokat, aztán egy napotok lesz szavazni róla. Csak hogy ez tuti gyorsan meglegyen, és ne kelljen a kényszer hatására önkényesen választanom. :)

Végzetes találkozás - 3. fejezet

3. fejezet



Másnap Rosalie ugyancsak elment este. És én tudtam csak, pontosan miért is. Megint hagytam elmenni, sőt! Hagytam ölni… Egyrészről megértem, szörnyű, amit vele tettek, és most meg is van hozzá az ereje, hogy megbosszulja. Másrészről pedig, nem tudom felfogni, hogy csak a bosszúvágy miatt, hogy képes emberek életét kioltani. Persze én sem vagyok jobb, én is önkényesen szolgáltattam igazságot saját érdekem miatt. De mégsem tudtam ugyanúgy gondolni a kettőre. Miért? Talán magamat jobban vádolom, mint Rosalie-t a saját tettéért. Neki volt rá oka, még ha nem is a legjobb ok, de legalább volt. De nekem? Nekem semmi okom nem volt megölni azokat az embereket. Csak, mert szomjas voltam? Nem volt hozzá jogom, hogy megfosszam őket az életüktől. Isten úgyis elintézte volna egy idő után. De ilyenkor az is eszembe jut, mit tettek volna az embertársaikkal addig. Miattuk meghalt volna más. Ártatlanok… Ettől a gondolattól valamivel nyugodtabb lettem. Azért nem ártatlanokat öltem…

Alig hallható léptek suhogása törte meg a csendet. Most már meg tudtam különböztetni Rosalie-t Esmétől és Carlisle-tól. Nem vártam meg, míg a szobájába ér. Egyszerűen tudni akartam, hogy mi történt, és tudni akartam, hogy ő hogy van. Mégiscsak a családom részese, a testvérem lesz… Vagy lett. Bár ezt így még nem mondanám ki. A nappaliban állítottam meg megint, vagyis csak azt hittem. A kanapén üldögélt, magába roskadva, szemeit lesütve. Talán rám várt?

- Rosalie?… - szólítottam meg halkan. Mélyet sóhajtott. Leültem mellé, Rosalie pedig azonnal megmutatta gondolataiban, mi történt este. Láttam Rosalie-t épp egy ruha üzletben. Menyasszonyi ruhák közt lépdelt, s kiválasztotta a legszebbet, a legdrágábbat. Nem hagyott nyomot, amiért elkaphatnák a rendőrök. Túl gyors, és túl ügyes volt ahhoz. A hófehér mennyasszonyi ruhában kereste fel Royce-t. Nem láttam mást, mint egy ablaktalan szoba előtt álló két fegyveres őrt, akikkel Rosalie egy másodperc alatt végzett. Szemeiben bosszúvággyal, elszántsággal, haraggal telve egyszerűen és embereknek hihetetlen könnyen kilökte az ajtót, ami olyan vastag volt, mint a bank páncélterméé. Royce King a szobában épp csak el tudott hajolni a hatalmas tömegű ajtó elől. Elképesztően félelmetes volt Rosalie, ahogyan ott állt régi jegyese előtt, vöröslő szemekkel, márványkeménységű, áthatolhatatlan bőrrel, ami szinte egybeolvadt a ruha fehérségével. Royce King a szoba leghátsó részébe hátrált, miközben sikoltozott, mint egy kislány. Remegő lábai alig akarták tartani súlyát, arcát halálfélelem borította el. A férfi arca eszembe jutatta áldozataim képmását. Mintha csak őket látnám, némi külső változással.

Rosalie nem sietett, kiélvezte a férfi félelmét, reszketését. Kínozta már csak puszta jelenlétével is. S mikor már úgy érezte, Royce King megfizetett baltettéért, Rosalie a megnyugvó halálba küldte. Kicsit undorodva néztem végig a jelenetet. El sem tudtam képzelni, hogy ekkora bosszúvágy élt Rosalie-ban.

- Azt hittem… - kezdte Rosalie halkan -, hogy majd meg fogom bánni vagy nem fogom tudni megállni… De nem… - nézett a semmibe merően. – Élveztem a félelmét… a sikoltozását… a szomjúság eltörpült a bosszúvágy mellett - haltak el szavai, de én tisztán értettem.

- Rose…

- Nem, Edward. Nem fogom megbánni. Megérdemelte. Persze, ettől még a lelkiismeretem nem hagy nyugodni. De megérte… - nézett egyenesen a szemeimbe. Én pedig nem tudtam mit mondani. Megértettem… túlságosan is. Önkéntelenül indult meg kezem, hogy megsimítsam övét, mint egy vigasztalásképp… hogy én itt vagyok mellette, és nem ítélem el. Hogy is tehetném, pont én?
Rosalie hálásan mosolygott rám, aztán meghallottam egy kósza, nagyon furcsa gondolatot.
Edward… és talán, Rosalie!

Gyorsan visszahúztam kezemet, s már mögöttünk is volt Carlisle. Nehogy félreértse ezt a kis gesztust.
- Ó, sziasztok – tettetett, mintha nem tudta volna, hogy ott vagyunk.

- Szia – köszörültem meg a torkom kicsit zavaromban. Na meg nem akartam elmondani Carlisle-nak Rosalie tettét, ha csak ő nem mondja el. Hátrafordultam féloldalasan apám felé, arcán hirtelen eltűnt valami mosolyféle.

- Öhm… megzavartam valamit? – kérdezte Carlisle. Remélem igen… - kaptam el egy átsuhanó gondolatot. Egyik szemöldökömet felhúzva néztem Carlisle-ra, ő pedig gyorsan elterelte gondolatait, mintha…

- Nem. Semmit – válaszoltam gyanakvóan. Most már meg akartam tudni, hogy valóban rejteget-e valamit előlem, vagy csak képzelődöm. Rosalie kérlelő szemekkel nézett rám, s egy megkönnyebbült sóhajt hallatott, amit Carlisle nem vett észre. Csak nekem címezte…

- Akkor, nem is zavarok… - mondta Carlisle apró mosollyal szája sarkában.

- Esme már úgy is vár… - mondtam rávigyorogva, mire Carlisle kicsit zavarba jött, s inkább eltűnt szemeim elől.

- Ezt miért is mondtad pontosan? – kérdezte értetlenül Rosalie.

- Hát… csak, mert épp egy számomra nehéz korszakot élnek… - fintorogtam burkolt célzásomon, majd láttam, hogy Rosalie-nak is leesik, mire gondolok.

- Ó… - formálta ajkaival, majd vigyorra húzta száját, s rám nézett, de valahogy másképp, mint eddig.

- És… hogyhogy melletted még nincs egy… társ? – kérdezte, s kacéran hátradobta hosszú, szőke haját. A másodperc töredékéig elkerekedett szemekkel néztem Rosalie-ra. Hm… ő egy kicsit másként gondolta volna a kapcsolatunkat? Mert akkor…

Most meg mi van? Nem épp így szoktak rám nézni a férfiak, ha khm… ennyire közel vagyok hozzájuk… - kaptam el Rosalie gondolatát. Még nem szokott hozzá, hogy el kellene rejtenie egyes dolgokat előlem… Megkönnyebbült sóhajt hallattam, ezúttal én. Semmit nem akartam Rosalie-tól, vagyis semmi olyasmit, amire az előbb gondolt. Nem tudok másképp tekinteni rá, mint a… testvéremre.

- Öhm… még nem találtam rá – válaszoltam kicsit kitérően. Bár tisztáznom kellene még most, hogy nem tudok úgy nézni rá. Persze szép volt, vagy inkább úgy mondanám szebb volt az átlagnál, de ez nem igazán érdekelt.

Nem találtad meg… Na persze. De hahó, itt vagyok előtted, miért nem teszel valamit egy ilyen alkalomkor?

- Vámpír társat keresel, mint Carlisle… ugye? – kérdezte Rose, miközben közelebb húzódott hozzám. Én pedig gyorsan válaszoltam, hogy addig is eltereljem figyelmét arról, hogy a gondolatait olvasom. Amíg nem eszmél fel…

- Nem igazán keresek… - mondtam. Edward! Nem elég egyértelmű? Miért nem csinálsz semmit? – tanakodott magában, s egy pillanatig azt hittem, hogy valóban nekem mondja gondolatban, nem pedig saját magának. Rosalie továbbra is mosolygott, ami azt mutatta tényleg magának mondta. Nem nekem…

- Örökké élsz… talán nem lenne rossz, ha valaki melletted lenne – folytatta a beszélgetést, lábait keresztbefonta, s haját egyik vállára húzta. Egy aprót nyeltem kétségbeesésemben. Ilyenkor már a lábaim előtt hevernek…- hallottam meg bosszúságát, s végre megértettem. Nagy kő esett le a szívemről, hogy így mondjam. Rosalie sem akart tőlem semmit. Egyszerűen csak bosszantotta, hogy én nem úgy reagálok, mint a többi férfi. Akik hódolnak szépsége előtt, s azt kívánnák, bár a helyemben lehetnének. Hát igen… én csak menekülnék ebből a helyzetből, de így persze sokkal könnyebb már. Magamban nem tudtam elfojtani vigyoromat.

- Igen, lehetséges – válaszoltam gyorsan. – Ha most megbocsátasz, még összepakolnék – folytattam, miközben felálltam mellőle.

- Összepakolsz? – kérdezett vissza Rosalie értetlenül.

- Igen. Holnap el kell költöznünk, és nem szeretnék itt hagyni semmit sem.

- Ó, értem – sütötte le szemeit Rose. Nem akartam, hogy most egyedül legyen, marcangoló, önvádú gondolataival, de az előbbi jelenetet sem akartam megismételni. Így hangtanul magára hagytam, s a következő másodpercben már saját szobámban voltam. Megpróbáltam emberi lassúsággal összepakolni minden tárgyat, ami a helyiséget elfoglalta. Néha meguntam és gyorsítottam a tempón, de legtöbbször én is gondolataimba merültem. Már ha épp nem zavartak meg a két helyiséggel arrébbi szobából jövő hangok. Még emberi érzékekkel is hangos, hát még vámpír hallással!

Igazság szerint nem akartam elmenni innen, ebből a városból. Itt találkoztam vele, és – lelkem legmélyén, nagyon mélyen, akármennyire is eszem az ellenkezőjét diktálja -, még mindig reménykedem, hogy egyszer megtörténik. Hogy még egyszer láthatom csokoládébarna szemeit. De… ahogy visszaemlékezem rá, orromban megint érzem édes illatát, mintha megint ott lennék, s egy kósza szellő hozzám fújná azt, felszínre csalogatva belőlem a szörnyeteget. Akárhogy is próbáltam nem gondolni erre, mégiscsak mindig az eszemben forgott. Eljátszva azzal is, mi lett volna, ha nem blokkolok le akkor, ha nem köt le a kislány felől jövő üresség, s hatalmas bizalommal teli szemei. Most már tizenhét éves… biztos vagyok benne, hogy illatát bárhol, bármekkora távolságból felismerném. S követném is… Hogy azért, mert annyira hívogatna maga az illat, vagy mert kíváncsiságom nagyobb lenne, mint szomjam, nem tudom. De nem is akarom kipróbálni. Megtudni, hogy gyenge vagyok? Nem! Soha! Azonban, ha nem találkozom vele örök életemben még egyszer, akkor a szörnyeteg sem fog eluralkodni felettem. Mennyi az esélye annak, hogy épp vele futnék össze abban a városban, ahová épp megyünk?

Á, város… Már kiválasztottuk következő otthonunkat, nem messze egy erdőtől. McCleary egy elég szép kisváros, pár percnyire Capitol Forest-től, és még Olympia sincs a másik parton. De az sem telne sok időbe természetesen. Nem repesek az örömtől, hogy költözünk, azonban mit tehetek ellene? Semmit… Csak abban bízhatok, hogy ott, a más környezet talán eltereli a figyelmemet, az emlékeimet. És talán nem gondolok minden nap, minden órában arra az estére. Ahogy az emberek szokták mondani: az idő mindent begyógyít. Talán a furcsa, megmagyarázhatatlanul édes illatot, a kimeríthetetlen kíváncsiságomat is iránta? Nem hiszem, hisz az emlékeim száz év múlva is olyan tisztán fognak élni bennem, mint most, vagy mikor megtörtént.

A remény az, ami belülről szét akar szakítani. Már tudom, pokolian kínoz, talán még a szomjúságnál is jobban. Bár a kettő nem választható el élesen egymástól. Miért? Mert egyik felem az édes illat, a vér után húz, mintha csak egy kötélen rángatna, mint egy rongybábut… Hogy újra érezzem torkomban a száraz szomjúságot a legédesebb illat iránt. Másik felem pedig épp, hogy ezt megakadályozná, minél távolabbra akar kerülni Tőle, hogy ne gyengülhessen el, s ne tudhassa meg, valójában mennyit tűr el. Megálltam a mozdulat közben, s kinéztem a hatalmas ablakon, ami a közeli erdőre engedett gyönyörű kilátást. Szemeim a távolba meredtek, minden megerőltetés nélkül néztem a semmibe, a fák törzsei közt megbúvó apró állatokra. Nem is igazán rájuk figyeltem, csak kerestem, vártam egy jelre, talán egy isteni jelre, mintha az mindent megoldana bennem… Mindenre kapnék választ, ami idegesítően körbefonja lelkemet. De nem… Sem isteni jel, sem semmi más. Csak a sötét erdő a menekülő állatokkal, a fák leveleit megrezegtető gyenge szellővel, s megválaszolatlan kérdésekkel. Mélyet sóhajtottam, holott nem lenne szükségem levegőre, mégis egy apró szokás – kíváncsiságom mellett -, ami megmaradt emberi létemből.
Egy pillanatig csak arra összpontosítottam, hogy hol van most Rosalie. Elnyomtam Carlisle-ék szobájából jövő hangokat, s figyeltem a gondolatokat. Sajnos néha becsúszott egy-két nem kívánt is, aztán rátaláltam Rosalie-ra. Nem is lepődtem meg, hogy egy tükörbe nézegeti magát. Halkan felhorkantottam. Eszerint elég gyorsan túltette magát a történteken…


Egy hirtelen ötletből származó vadászatból visszatérve a házba, meg kellett állapítanom, hogy még mindig ugyanolyan helyzetek uralkodnak. Vagyis egy mérföld körzetén belül nem alkalmas nyugodt életet élni. De mivel éjfélig még volt pár óra, valamivel el kellett töltenem azt az időt, ami kicsit elnyomta a zajokat is. Leültem a zongora elé, bár magamban abban reménykedtem, lesz olyan hangos az én füleimnek is, hogy csak arra tudjak figyelni. Elkezdtem játszani rajta saját szerzeményemet, ami miről is szólhatna, mint egy titokzatos embergyerekről… Hirtelen megálltam, s elfintorodtam. Inkább komponálok, az talán jobban leköti az agyamat, gondolataimmal együtt.


Végre eljött az éjfél is. Nem szóltam semmit sem, csak morogva felkaptam régi szobám tartalmát, s követtem a többieket. Carlisle és Esme kocsival teszik meg az utat, ami jóval lassabb, mintha anélkül jönnének. Azonban apám kocsi szenvedélye rám is átragadt és meg tudtam érteni, miért nem hagy ott egy gyönyörű Bugatti 57S E típusú autót, amiből eddig csak pár darab készült. Az éjszaka sötét leple alatt tettük meg a mérföldeket Rosalie-val. Carlisle már tegnapelőtt elintézte orvosi kötelezettségeit is, fel is mondott, így a városban azt hiszik, már rég elköltöztünk. Nem engedhettük meg magunknak, hogy akár egy kósza ember is meglásson minket, az éjszaka pedig a miénk. A mi világunk, a mi „területünk”.

McCleary az erdő takarásában található kis városka volt, időjárása nekünk kedvezett, noha nem sokat mentünk emberek közelébe. Maximum Carlisle. Kétlem, hogy feladná munkáját, még itt a senki háta mögötti városkában sem. A város határának szélén egy ház állt, egyedül a többitől, szinte elszigetelve, mintha csak vámpíroknak lett volna tervezve. Poros, földes út vezetett a házig, ami nem túl nagy, de kétszintes volt, épp elég a célnak. A látszatnak, hogy rendes polgárok költöztek ide. Jól megnéztem magamnak kívülről is, majd belülről. Hallottam Rosalie gondolatait, s így meg tudtam előzni a szoba lefoglalásában. Mindig az én szobám nézett a kinti tájra, s ez sosem lehetett másként. Esme és Carlisle ezt már megszokták, de Rosalie még nem. Hatalmas vigyorral arcomon surrantam be Rose előtt a szobába, s csaptam rá az ajtót, ami szerencsére, nem ért hozzá. Nem, nem Rosalie-nak lett volna baja, csak az új ajtómat féltettem. Olyannyira üres volt minden, hogy visszavágytam előző otthonunkba. Persze bútorok azért voltak, hisz azokat nem akartuk elhozni. Csak a zongorát. Azt nem hagyhattam ott, egy ilyen értékes, antik darabot. S szó, mi szó, a szívemhez nőtt, noha Carlisle-nak nemigen. A nappaliban remek helyet találtam a hangszernek, pont beleillett a szoba összhangjába. Bár, ahogy ismerem Esmét, úgyis átrendezi. Erre a gondolatra mosoly jelent meg az arcomon.

- Min mosolyogsz? – kérdezte Rose.

- Csak azon, hogy Esme biztos át fogja alakítani a házat – vigyorogtam, mire Rosalie is elmosolyodott.

- Mennyi idő míg ideérnek kocsival?

- Talán reggelre itt lesznek – válaszoltam elgondolkodva. Carlisle sem szokott lassan vezetni…

- És miért nem fogja meg, és jönnek úgy, mint mi? Egyszerűbb, és gyorsabb lenne, nem? – tette fel a logikus kérdést.

- Csak mert Carlisle imád vezetni – feleltem egyszerűen.

- Ó, értem. – Egy pillanatig elgondolkozott. Elmehetnénk vadászni… körülnézni, milyen a környék.

- Mehetünk – mondtam automatikusan, pedig nem szólalt meg. Dühösen meredt rám.

- Megvárhatnád, míg kimondom – jegyezte meg gúnyosan, majd eltűnt, én pedig követtem.



Októberi, őszies idő köszöntött be McCleary kis városába. Az eget szürke felhők tarkították, eső szaga érződött a hűs levegőben. Fél év telt csak el, mégis úgy érzem, mintha már egy évtized lett volna. Az új otthon nem hozott megnyugvást, csak tanulást. Miután ideköltöztünk, megpróbáltunk új életet élni, mintha emberek lennénk. Kivettük részünket a polgári társadalomban, s többször is megjelentünk a városban, noha iskolába még nem jártunk. Furcsállták is a környékbeliek, mind életvitelünket, mind pedig néhai eltűnésünket. S ami számomra a legfurcsább volt, hogy tartottak tőlünk. Persze, ez még nem tartozott hozzá, mert minden normális ember fél az ismeretlentől, fél egy ilyen lénytől, még ha nem is tudják, mik vagyunk. De először szemeikben, s gondolataikban nem ez érződik, inkább ámulat, és csodálat, egyfajta képzeletük legszebb eszményi megtestesítőjeként néznek ránk. Ez is – mint a gyorsaság, hallás, erő -, hozzátartozik vámpír létünkhöz. Hívogató, csalogató, kitűnő szépség, elvarázsolás, ami a zsákmány becserkészéséhez szükséges. Ha… épp nem az állatokra vadásznánk. Rosalie meglepően jól bírja, s azóta sem vétett egyetlen hibát sem. Kicsit irigylem is ezért, de nem csak én hibáztam a múltban. Esme is, még átváltozása idején. Nem szeret erre emlékezni, de elfogadta, s megbékélt vele. Én még nem.

A szobámban tanultam épp. Egy hónapra rá, hogy berendezkedtünk, elkezdtem Carlisle-tól munkája felől érdeklődni. Kíváncsiságom hajtott, hogy még jobban megismerjem e szakma, s az emberi test rejtelmeit. S még jó gyakorlás is szomjúságom ellen. A kanapén eldőlve olvastam a szakkönyv sorait, mikor egy kétségbeesett gondolat törte meg a csendet.

Bírd ki! Muszáj, hogy megcsináld… Nem hagyhatod el magad…

Felpattantam a kanapéról, de nem tudtam, mit csináljak. Rosalie nem lehetett messze, de el nem tudtam képzelni, mi történhetett vadászat közben. Csak reméltem, hogy nem az, amire gondolok. Egy ártatlan ember…

Már csak pár méter… Edward! Edward ha hallasz, hívd azonnal Carlisle-t!

Egy tizedmásodpercre lemerevedtem, majd lefutottam a nappaliba, ahol Carlisle és Esme tartózkodott. Arcom elárulta nekik, hogy halaszthatatlan az ügy.

- Rosalie… valami baj van… - nyögtem ki, s abban a pillanatban berontott a hátsó ajtón, az erdő felől Rosalie.

Edward elemzés folytatása

Íme az elemzés a 13. fejezethez:


Edward a szobájában ücsörög, mikor Alice beront hozzá, és izgatottan közli, hogy Isabellával kocsikázni mentek, de Isabella rosszul lett. Alice közben persze, erősen arra gondol, hogy Isabella tényleg rosszul van, hogy Edward higgyen neki.

Edward hisz is, és rohan Alice után. Beszáll az autóba, hogy megnézze Isabellát, Alice pedig rájuk zárja az ajtót. Körülbelül fél pillanat alatt leesik Edwardnak, hogy Alice átverte, és amint észreveszi a vásznat és a vetítőt, arra is rájön, hogy mi volt Alice terve. (Eddig azért nem vette észre ezeket, mert rettegett, hogy mi van Isabellával, és csak azzal volt elfoglalva.)

Egyfelől dühös Alice-re, másfelől így legalább van indoka Isabellával lenni anélkül, hogy lelkiismeret-furdalása lenne, hiszen, nem ő tehet az egész helyzetről. Mikor Isabella leveszi a kendőt, talán, tudat alatt, még remény is van benne, hogy jól is elsülhet, ez az egész. Aztán látja, hogy Isabella hogyan reagál a randevú szóra, és azt hiszi, hogy a háta közepére sem kívánja az egészet. Ezért tesz úgy, mintha ő is hülyeségnek találná az egészet, amit meg, ugye, Isabella értelmez félre. Dühös magára, amiért egy pillanatig is reménykedni mert abban, hogy a lány talán, érez iránta valamit. Különben is, jobb, ha nem is érez semmit, mert elég, ha ő maga szenved.

Aztán feloldja a helyzetet Isabella gyomorkorgása. Edward egy időre elfelejti a gondjait, mert Isabella bénázása lefoglalja. A kóla kiömlik, rá Isabella felsőjére, ami átlátszó lesz, és bár Edward úriember, és odaadja a pulóverét, azért az a pillanatnyi látvány, amit megengedett magának, hatással volt rá. A kukoricával is jön egy sor bénázás, aztán jót nevetnek ezen, és végül a nevetés vibrálásba megy át közöttük. Edward szíve, ha tudna, kiugrana a mellkasából.

Edwardban megint feléled a remény Isabella tekintetétől, aztán eszébe jut, hogy felesleges reménykednie bármiben is, és elfordul, majd másra tereli a szót zavarában.

Mikor Isabella félálomba merül, gondolkozik, álmodozik, csak nézi őt, és újra meg újra beugrik neki Isabella előbbi, vágyakozó pillantása. Szeretné őt megérinteni, és az jut az eszébe, hogy miért is ne… Isabella úgysem tudná meg, és ha véletlenül felébredne, majd azt mondja, hogy hamarosan vége a filmnek, és Alice mindjárt itt lesz.

Aztán végigsimít az arcán, és Isabella meg sem rezzen. Önkéntelenül hajol az ajkaira. Nem gondolja át, nem tudja igazán, hogy mit tesz, csak kívánja, és megcsókolja. Mikor meghallja Isabella szívverését felgyorsulni, rádöbben, mit is tett, visszahúzódik, és rettegve várja, hogy mit reagál Isabella.

Kiabálást és iszonyatot vár, ehelyett, Isabella csak néz rá, és nem mond semmit. Reménykedik, hogy Isabella mégsem vette észre a csókot, vagy álomnak hiszi, de nem biztos ebben. Nem érti, miért nem reagál semmit.

Közben lelkiismeret-furdalása van, mert kihasználta Isabella öntudatlanságát, és gyötrődik, mert a helyzet ugyanaz, mint egykor Bellával volt. Isabella ember, és jobbat érdemel, neki pedig előbb vagy utóbb el kell majd mennie, miután Isabella biztonságban lesz. Azzal csak hibát követ el, ha összezavarja Isabellát.

Nem is figyel a filmre, sem a lányra, csak gondolkozik és gyötri magát, és mikor Alice végre megérkezik, úgy érzi, hogy muszáj minél hamarabb eltűnnie, elmenekülnie onnan. Hazarohan, és nem hall, nem lát, csak bezárkózik a szobájába, és tovább gyötrődik.

Twilight - dalszöveg fordítás

A főoldalra kitettem néhány olyan a Twilighttal kapcsolatos dal linkjét, amelyeket írás közben szoktam hallgatni. Szandi (aki a leghasznosabb tanácsadóm az írásban, és akivel közösen éljük ki a rajongásunkat) lefordította nekünk ezeknek a daloknak a szövegét magyarra. Szép sorban majd felpakolom az összeset. Ezúton is ezer hála és köszönet neki! Higgyétek el, érdemes meghallgatni a dalokat, és nagyon szép a szövegük is. :)

És íme a 2. lefordított dal...


Néhány tudnivaló a dalról (Szandi tolmácsolásában): „Mitch Hansen Band – Twilight Hour” című albumát a Twilight Saga ihlette. Ez az album harmadik dala, Edward szemszögéből. Az egyik személyes kedvencem. :)

A dal linkje: http://www.youtube.com/watch?v=u6bAqi9uycM&feature=related


A dal szövege magyarul:



Altatódal


Kőből készült léted erőssé tesz téged,
De egyedül voltam, oh, oly régóta,
Majd itt voltál, egy csöndes elme,
Oly szépséggel, amit azt hittem sosem találok.

Valami különös történik,
És én nem tudom, mit tegyek,
Nem éreztem a szívverésem már 90 éve.
Szeretem, ahogy rám nézel,
Amikor azt hiszed senki más nem lát,
Úgy érzem, mintha valaki más lennék,
Amikor mellettem vagy.

Szóval, aludj most és szoríts magadhoz,
Minden rendben lesz.
Csak feküdj le és pihentesd fáradt szemeidet.
Nyugodj meg, biztonságban vagy velem,
Jobban szeretlek, mint ahogy azt képzeled.
Pihenned kell és ezért írtam neked ezt az
Altatódalt.

Valaki, akinek lelke van,
Olyan nehezen kontrollálja magát.
Az örökkévalóság várhat egy kis ideig,
Hiányozni fog, ahogy elpirulsz, mikor mosolyogsz.



A dal szövege angolul:



Lullaby


Being made of stone
Will make you strong
I've been alone for oh-so long
And there you were
Silent mind
Beauty that I thought I'd never find

Something strange is happening
And I don't know what to do
I haven't felt my heart beat in over ninety years
I love the way you look at me
When you're thinking no one else can see
I feel like someone different when you're near

So sleep now
And hold me tight
Everything will be all right
Just lay down and rest your weary eyes
Calm down
You're safe with me
I love you more than you can see
You need your rest
And so I wrote you this
Lullaby

Could someone who
Has a soul
Have such a hard time staying
In control
Eternity
Can wait awhile
I'll miss the way you blush
When you smile

Edward elemzés folytatása

Edward elemzés a 12. fejezethez:


Edward száguldozik Isabellával, néha meg-megállnak, és csak sétálnak, aztán megint fut vele egy-egy kört. Nem beszélgetnek, csak élvezik a szótlanságot, és egymás közelségét. Aztán besötétedik, és visszaindulnak a házhoz. Edward egyre feszültebb, mert egyfelől, szembe kell néznie Rosalie-val és Jasperrel is, és még mindig dühös rájuk, másfelől, tudja, hogy majd beszélnie kell Isabellával arról, amit Jasper mondott neki.

Mikor megtudja, hogy Rosalie-ék őrködnek, kicsit megnyugszik. Aztán Carlisle az ebédlőben megvizsgálja Isabella nyakát, a lány pedig Rosalie-t védi. Edward rájön, hogy pont olyan önzetlen, mint Bella volt.

Ezután lefolyik a Carlisle-Edward-Isabella beszélgetés, majd Carlisle – Esme hatására - magára hagyja őket. Edward őrlődik magában, de végül összeszedi a bátorságát, és úgy dönt, hogy megbeszéli Isabellával a Jasper dolgot…

Zavarban van és feszeng, mert azt hiszi, hogy Isabella fél tőle. Meg akarja nyugtatni, hogy sosem bántaná, és csak biztonságban akarja tudni, mind testileg, mind lelkileg, és reméli, hogy ha meg tudja győzni erről Isabellát, akkor ha a lány nem is fogja szeretni, de legalább nem fél és undorodik majd tőle.

Mikor Isabella azt mondja, hogy nem fél tőle, és nem szerelmes Jasperbe, hinni akar neki, de még mindig ott vannak a kétségek benne. Aztán megjelenik Alice nevetve, és Edward látja a gondolataiban, hogy Jasper elmondta neki, hogy szerinte, Isabella lehet, hogy szerelmes belé, és hogy Edward ezért féltékeny. Alice pedig azt üzeni Edwardnak gondolatban, hogy hogyan lehet ilyen hülye ő és Jasper is, hogy nem veszik észre, ami nyilvánvaló, vagyis, hogy Isabella Edwardba szerelmes.

Edward megdöbben azon, amit Alice mondott neki gondolatban, és kell egy kis idő, amíg átgondolja, mert bár Alice női megérzéseiben bízik, mégis kétkedik abban, hogy most igaza van.

Eltelik pár nap, ami alatt Edward gondolkozik, és Carlisle-lal az ötletüket tervezgetik. Hogy ezután mi történik, azt majd a következő fejezetből, és a hozzá tartozó elemzésből megtudhatjátok. :)

Körkérdések 1.

Nos, mivel Szandi ( a barátom, bétám és múzsám) a családjával foglalkozik már majdnem két napja, és én halálra unom magam, valamint, az írás is nagyon nehezen megy lelki támasz és beszélgetőpartner nélkül, és látom, hogy nektek is elvonási tüneteitek vannak, ezért indítok egy körkérdés rovatot. Ennek az a lényege, hogy felteszek 5 darab engem mostanában foglalkoztató, a Twilighttal kapcsolatos kérdést, ti pedig leírjátok nekem a véleményeteket. Szóval, remélhetőleg, kialakul majd egy jó kis beszélgetés köztünk, valamint, elmúlik a "halálra unom magam" érzésünk is. :)

1. kérdés: Mostanában nagyon bírom az Alice-Jasper párost, és elég sok videót nézegetek az őket játsszó színészekről is, akik nagyon közvetlenül bánnak egymással. Egyik Twilightos színészpárost sem láttam még ennyiszer megérinteni, megölelni egymást, éééés, az egyik interjú során még csókot is váltottak. Szóval, cukik együtt. :) Szerintetek van köztük valami igazából? Vagy összeillenének?

2. kérdés: Tegnap beszélgettem egy nagyon értelmes és kedves Twilight rajongóval, aki megkérdezte tőlem, hogy ha meglátnám az utcán Robot, mit tennék... Nos, ti mit tennétek?

3. Mit szólnátok hozzá, ha nem sokára egy kisebb kérdésben bevonnálak titeket a ficem megírásába? Vagyis, hogy a ficemmel kapcsolatban kérdeznék valamit, és ti hozhatnátok meg a döntést a kérdéssel kapcsolatban. :)

4. Mit szóltok az Edward-Bella-Jacob hármashoz? Titeket is idegesített Bella viselkedése? Szerintetek, szerethet két férfit valaki egyszerre?

5. Elég sok durva cikket olvastam mostanában Robról. Szerintetek is szörnyen viseli ezt az egész felhajtást maga körül, vagy csak az újságírók túlozzák el a dolgokat?

Várom a válaszaitokat! :)

Twilight mini-képregények 2.

Újabb adag mini-képregény, amit ma reggel készítettem, amíg az ebédhez feltett hús főtt...

Bella: Legalább mosnál fogat, mielőtt meg akarsz csókolni!

Bella: Ugye nem mondod komolyan, hogy amíg ember vagyok, nem szexelhetünk?

Carlisle: Ha elmennek a vendégek, letépem róla a ruhát, és…

Esme: Miért nem veszik már észre, hogy jobb dolgunk is lenne, mint a hülye horgásztörténeteiket hallgatni…

Rosalie: Vajon kitagadnának, ha elmondanám, hogy kívánom ezt az almát?

Edward: Rosalie már megint elfelejtette, hogy gondolatolvasó vagyok… Szőke… De miért pont egy alma? Talán, mert az is piros?

Jasper: Hmmm… Az a diáklány finom falatnak tűnik…

Alice: Ajánlom Jaspernek, hogy csak a vérét akarja annak a diáklánynak, akit épp bámul!

Emmett: Rosalie-val már vagy egy hónapja nem szexeltünk, mert egész éjszaka csak a tükörben bámulja magát. Oké, hogy vámpír vagyok, de férfi is az istenért! Délután megverekszem Jasperrel… Vagy Edwarddal… Vagy egy medvével… A lényeg, hogy valakit nagyon el fogok verni!

Edward elemzés folytatása

Edward elemzés a 11. fejezethez:


Edward, odakint őrködik, aztán jön Alice leváltani őt. Edward azért érkezik meg már idegesen a házba, mert tudja, hogy Alice titkol előle valamit. Alice nem akarta, hogy tőle tudja meg, mit csinált Rosalie, ezért lezárta a gondolatait Edward előtt (ilyesmire képes az eredeti könyvekben is, csak nagyon kell koncentrálnia valamire, hogy véletlenül se jusson eszébe az, amit el akar titkolni).

Mikor meglátja Isabella nyakán a kék-zöld foltokat, megrémül, hogy mi történhetett a lánnyal. Ahogy hozzáér a nyakához, érzi, hogy Isabella megremeg, és azt hiszi, hogy az érintése kényelmetlen neki. Kiolvassa Jasper fejéből a történteket. Nem csak a Rosalie-s esetet, hanem előtte a Jasper és Isabella között folytatott beszélgetés részleteit is. Ezért mondja Jaspernek, hogy még majd később számol vele. Ezen kívül, mivel Jasper gondolataiból kiolvasta, hogy beszélt Isabellának arról, hogy féltékeny és hogy valamilyen szinten a tulajdonának tartja őt, azt hiszi, hogy a lány azért remeg az érintésétől, mert fél tőle.

Felrohan Rosalie-hoz, beront a szobájába, és mielőtt még Rosalie vagy Emmett észbe kaphatna, felkapja Rosalie-t, és az ágyhoz vágja. Az ágy ekkor törik szét. Rosalie felpattant, Emmett mellé áll, Edward velük szemben. Mindhárman támadásra készek (nem megölni akarják egymást, csak Edward meg akarja leckéztetni Rosalie-t, ő védekezik, Emmett meg természetes, hogy védi).

Ekkor érkezik meg Isabella. Rájuk kiált, de annyira dühösek mindhárman, hogy oda sem hederítenek. Emmett felemeli a karját, hogy megüsse Edwardot, és ebben a pillanatban ugrik közéjük Isabella. Edward egy tized másodperc alatt megfordítja, átöleli, és a hátát pajzsként használva, kivédi Emmett ütését.

Ezután mindenki ledermed. Emmett nem akarta bántani Isabellát, nem is gondolt volna arra, hogy közéjük ugrik. Edward attól a gondolattól, hogy csak egy hajszálon múlt megint, hogy az egyik testvére megölje azt, aki fontos neki (lásd a New Moonban a szülinapi rész), teljesen sokkos lesz. Görcsösen szorítja magához Isabellát, hogy megvédje, pedig már nincs is veszélyben. Jasper látja, hogy milyen állapotban van Edward, és fél, hogy még a végén túl erősen megszorítja a lányt, ezért odalép hozzá, és megérinti, hogy kizökkentse őt a sokkból, valamint a képességével egy kicsit lenyugtatja őt.

Edward ezután úgy érzi, hogy még mindig túl dühös, hogy a testvérei közelében maradjon, de Isabellát sem akarja magára hagyni. Nem azért, mert fél, hogy megint valami baja lesz, hanem mert a közelében akarja tudni a történtek után. Kell a tudat neki, hogy mellette van, és nincs semmi baja.

Hogy levezesse a feszültséget, futnia kell, de viszi magával Isabellát is. Futás közben érzi, ahogy Isabella végigsimít a hátán, ettől hirtelen, mintha elektromos áram szaladna végig a testén. Megáll, mert muszáj távolabb kerülnie Isabellától testileg egy kicsit. Dühös a reakciója miatt is, meg amiatt is, hogy Isabella volt olyan meggondolatlan, hogy bevetette magát közé és Emmették közé.

Megint eszébe jut, hogy Emmett akár meg is ölhette volna Isabellát, és kiborul. Veszekszik Isabellával, de csak azért, mert még mindig rettenettel tölti el, hogy mi történhetett volna. Eszébe jut az a hatvan évvel ezelőtti születésnapi eset, és rájön, hogy semmi sem változott. Isabella ugyanúgy veszélyben van közöttük, mint Bella volt. Ez felzaklatja, és eldönti, hogy amint megoldották a zaklató vámpír ügyét, megint elmegy.

Mikor Isabella kimondja a nevét, ránéz, és rájön, hogy talán, a lánynak fájdalmai vannak a nyaka miatt. Megint megérinti ösztönösen, nem is gondolkozik rajta. Hallja, hogy a szívverése felgyorsul, a légzése elakad, valamiért reménykedik benne, hogy ez azért van, mert Isabella is azt érzi, amit ő. Hiszen, végül is, Emmett elé lépett, hogy megvédje – még ha ez is volt a világ legnagyobb hülyesége. Aztán Isabella hátra lép, Edward pedig rájön, hogy egy idióta, amiért képes azt hinni, hogy a lány is érez iránta valamit, pedig ahogy most is láthatta, még az érintését sem képes elviselni.

Folytatják a beszélgetést, és megint szóba kerül Jasper. Ettől persze Edward megint ideges lesz, egyfelől még mindig féltékeny, másfelől Jasper elárulta őt, és ez zavarba hozza. Aztán Isabella még meg is tiltja neki újra, hogy bántsa Jaspert (és a többi testvérét) miatta. A dühe kicsit elpárolog Isabella kívánságától, és természetesen teljesíti. Élvezi a futást, azt meg főleg, hogy Isabella közelében lehet egy kicsit, anélkül, hogy annak következményei lennének.

Végzetes találkozás - 2. fejezet

2. fejezet
Az új családtag



Ujjaim lágyan futottak a billentyűkön, hogy aztán feljegyezzem a kottára. Megálltam a mozdulat közben. Az ajtó hangosan kivágódott, s Carlisle lépett be rajta… csak, hogy nem egyedül.
A fuvallatban, ami bejött a nyitott ajtón keresztül, megéreztem a vér hívogató illatát is. A legmélyebbre elzárt szörnyeteg most fellelkesült bennem, de én nem törődtem vele. Visszatartottam lélegzetem. Tíz év alatt sikerült némi önkontrollt tanulnom Carlisle és Esme mellett. Amit legelőször észrevettem, az a szőke, hosszú haj volt, ernyedt karok, s a testen mindenhol verések nyomai. Azonnal felálltam, s egy szemvillanás alatt az ajtónál voltam, hogy becsukhassam. Rosszalló tekintettel néztem Carlisle-ra, mikor felismertem a karjában tartott nőt.

- Carlisle… - kezdtem, miután levegőt vettem, de szomorúan félbeszakított.

- Tudom Edward… - hangja meggyötört volt. Ekkorra már Esme is lejött a fenti szobából. Egy másodperc erejéig szemei belefúródtak apáméba, majd Carlisle eltűnt. Hallottam lépteit az emeleten, ahogy az ágyra rakja a Hale lányt, majd az éles metszéseket, amiket ejtett bőrén. Elfordítottam fejem, mintha ezzel is kiűzhetném a gondolatokat, s ezzel is tompulhatna hallásom. De nem, akármennyire is nem akartam figyelni, mindent hallottam. Esme érintését éreztem, ahogy átölelte széles vállamat.

- Ne haragudj rá… - kérlelt halkan Esme.

- Én nem… de pont őt? – néztem Esme aranyszín szemeibe, de nem válaszolt.

- Támogatnunk kell – szólalt meg egy perc múlva Esme, majd eltűnt szemeim elől.
Mélyet sóhajtottam. Igaza volt, támogatnom kell apámat. Ő sem hánytorgatta fel tetteimet, akkor én mi jogon tenném ezt? Erőt vettem magamon, s követtem Esmét a szobába. Carlisle épp a vért törölte le a lányról, a mélyebb sebeket, amik nagyon véreztek bekötötte. Hogy addig is, míg a méreg hat, ne vérezzen el a lány, főleg ne egy vámpírokkal teli szobában. Persze tudtam, hogy Esme és Carlisle soha nem bántaná az embert, és nem is esnének bűnbe még csak gondolatban sem, de apám rám is figyelt. Tudta, hogy mennyire nehéz megállnom, hogy eluralkodjon felettem a vérszívó szörny…

- Edward, nem muszáj itt maradnod – mondta nekem Carlisle, mintha csak kiolvasta volna a fejemből.

- Maradok. Bírom – jelentettem ki, és most így is gondoltam. Nem volt olyan nehéz, mint gondoltam. Ahhoz képest, hogy nem igazán érintkezem emberekkel, jól bírom. És nem rég táplálkoztam is.

Mind a hárman ott maradtunk a szobában, arra várva, mikor kezdődik el, s mikor lesz vége az egésznek. Persze az három nap után lesz csak… Pár perc múlva elkezdődött. Tudtuk, mert a lány szörnyű kínok közt sikoltozott emlékeimben akaratlanul is felidézve átváltozásom emlékét. Tudtam, mit él át most ebben a percben, igazság szerint, még az ellenségemnek sem kívánnék ilyen szenvedést. Újra éreztem a testemben feltörő forróságot, ami minden másodperccel csak nőtt bennem. Égetve tombolt mellkasomban, majd szétáradt testem további tagjaiban, fojtogatták torkom, nyaldosták arcom, miközben azt kívántam, haltam volna meg inkább a spanyolnáthában, mint ennyit szenvedjek. Mintha a lángok alatt feküdtem volna, vagy még rosszabb… bennük. A fájdalom már-már elviselhetetlen volt, de nem bírtam kipréselni magamból egy szót sem, egy hangot sem. Az idő végtelennek tűnt, állandóvá vált, mintha nem lenne sem kezdet, sem vég… Csak a fájdalom, a szenvedés, s a reménytelen könyörgés.

Emlékeimből megint csak a sikoltozás, s Carlisle halk hangja zökkentett vissza.

- Sajnálom… - suttogta a lánynak. Fogta a kezét, s minden egyes sikoltásnál bocsánatot kért a fájdalom miatt. Esme a lány másik oldalán volt, folyamatosan járatta szemeit férje, s az ágyon fekvő között. Hallottam Esme gondolatait, amik ugyanazon jártak, mint néhány perccel ezelőtt az enyémek.

- Kérlek… öljetek meg! – könyörgött Rosalie Hale, két sikoltás között. Megesett rajta a szívem, hisz tudtam, mi történik testével. De azt is tudtam, milyen lesz, ha majd véget ér… Ha többé nem fog égni belülről, csak a torkában fogja érezni a szomjúság égető tüzét.

Carlisle minden percben ott ült Rosalie mellett, fogta a kezét, és folyamatosan a bocsánatáért esdekelt. Aztán gondolataiban láttam, hogy már elmondta a lánynak, mik voltunk, és hogy ő is ilyenné fog válni… Egy kegyetlen szörnyeteggé. De itt vagyunk, és nem fogjuk hagyni, hogy bántson valakit. Ezt megfogadtam magamnak. Én már elkövettem ezt a hibát, nem akartam, hogy Rosalie Hale is elkövesse egyszer… Akármennyire nem tartottam túl jó ötletnek, hogy Carlisle átváltoztatta.


Másnap Esme és én elmentünk vadászni. Ez jó alkalom volt egy kis kikapcsolódásra is, s hogy ne Rosalie járjon az eszünkben, de persze mégiscsak nála kötöttünk ki. Carlisle most nem tudott ezen agyalni, de mi Esmével már a jövőt tervezgettük. Nem maradhatunk tovább itt, el kell költöznünk Rochesterből. Rosalie Hale nem volt épp a polgárok között a legjelentéktelenebb. Felhívnánk magunkra a figyelmet, és akkor lehet, hogy másoknak is baja esne.

Mikor a vadászatból másnap visszatértünk a házba, a sikoltozás néha-néha abbamaradt. Carlisle végre magára merte hagyni a lányt, ez pedig nekünk kedvezett, hogy beszélhessünk vele. A szoba előtt megvártuk, míg kijött.

- Carlisle… mire gondoltál? – kérdeztem utalva a lányra. – Rosalie Hale? – ideges voltam még mindig. Hallottam, hogy eljegyezték egymást Royce Kinggel, az egyik legbefolyásosabb királyi család sarjával a városból.

- Sajnálom, Edward, de nem hagyhattam meghalni… - mondta Carlisle csendesebben, s rápillantott Esmére, aki csak apró mosolyra húzta száját – jeléül, hogy ő nem bánja szerelme tettét. – Túl szörnyű… túl sok pocsékolás, ez… túl sok lett volna – folytatta, hangjában gyötrelemmel. Megértettem, de ez nem változtat azon, hogy veszélybe sodorja a családunkat. Esmét, a szerelmét…

- Tudom… - válaszoltam elutasítóan, s láttam gondolataiban azt, amikor kiszagolta, majd megtalálta Rosalie-t a havas utcán. Több sebből vérezve, leszaggatott ruhái a földön hevertek mellette. Testét meggyalázták, megverték, s otthagyták… méghozzá a saját jegyese. Undorító féreg… Elfordítottam fejemet. Legszívesebben… nem, arra nem gondolhatok. Már rég elhagytam azokat az időket.

- Egyszerűen nem tudtam otthagyni… - ismételte Carlisle suttogva.

- Természetesen… - értett egyet Esme, pedig ő nem is látta azt, amit én.

- Sokan halnak meg… állandóan… - emlékeztettem kemény hangon. – De Rosalie kicsit felismerhetőbb, mint a többi ember. Nem gondolod? A Kingek nem fogják ezt ennyiben hagyni. Keresni fogják… - morogtam kedvetlenül. Költözés…

- Igen, tudom. És sajnálom, hogy kitettelek titeket ennek – válaszolt Carlisle, s valami átsuhant agyán, amit nem igazán láttam. Mintha eszébe jutott volna, de gyorsan elrejtette előlem. Vagy csak képzelődöm?

- Carlisle… eltitkolsz előlem valamit? – kérdeztem rá.

- Nem, dehogy… - kerekedtek ki Carlisle szemei, de mintha egy kis félsz is csillant volna bennük.
Hogy gondolhatsz ilyet?

- Ne haragudj rám – kértem, aztán visszatereltem a szót Rosalie Hale-re. - És mit fogunk vele csinálni? Nem hagyhatjuk, hogy miatta baja essen valakinek – mondtam határozottabban.

Carlisle mélyet sóhajtott. – Rajta áll, hogy mi lesz a továbbiakban. Lehet, hogy a saját útját akarja járni… - ellenkezett, de gondolataiban láttam, hogy ő sem akarná, ha valakinek baja esne Rosalie miatt. Azonban nem is tartóztatná fel, nem bírná megölni.


Harmadnap végére Rosalie már egyáltalán nem mutatta jelét, hogy fájdalmai vannak. Az ágyon feküdt, mikor Carlisle, Esme és én beléptünk a fényes szobába.

Rosalie szemei azonnal kipattantak, torkából mély morgás hallatszott. A másodperc töredéke alatt már a sarokban guggolt, védekező állásban, izmai megfeszültek, éles, hófehér fogai kivillantak vicsorgása mögül. Előredőlt, mint, aki épp támadni készül, pedig jelen esetben ő lehet csak a veszély forrása. Az orrlyukai kitágultak, beleszimatolt a levegőbe, olyasmit keresett, ami nem idevaló volt.

- Nyugodj meg, Rosalie – törte meg a csendet Carlisle. Mindannyian ott álltunk mozdulatlanul, hogyan fog reagálni a lány.
Rosalie a falhoz lapulva felegyenesedett, de vöröslő szemeit még mindig rajtunk tartotta.

- Mi történt? – kérdezte Rosalie, mihelyst megtalálta hangját, s karját tapogatta, tenyerét kinyitogatta, majd összezárta, mintha érezné, hogy ereje sokkal nagyobb lett, mint azelőtt valaha. Majd belenézett a falon függő tükörbe. Lélegzete elakadt.

- Rosalie… - kezdte Carlisle. – Már egyszer elmondtam, de azt hiszem, meg kell ismételnem magamat… - hallottam gondolatai között, hogyan próbálgatja elmondani a legkíméletesebben, mit tett vele, mivé változtatta. Még gyötörte magát. – Vámpírok vagyunk, s most már te is – fejezte be kertelés nélkül egy fél perc múlva. Rosalie-n úgy látszott, mintha meg sem hallotta volna, még mindig a tükörbe bámult.

- Rosalie… - próbálta kizökkenteni Carlisle, mire a lány felé nézett.

- Vámpír? – kérdezte megdöbbenve. Először nem akarta elhinni, aztán agya zakatolva járni kezdett. A vöröslő szemei, amik megrémítették, jéghideg, márványkeménységű bőre… s az égető szomjúság már elhitette vele az igazságot. De nem ez volt a legrémisztőbb, hanem, hogy gondolataiban összetört egy boldog élet emlékképe. Egy élet, melyben házas, gyermekei vannak, gyönyörű, meg persze gazdag. Ezt nem mondhatom el Carlisle-nak, mert akkor csak még jobban okolná magát. Pedig nem az ő hibája. Figyeltem Rosalie-t. Tényleg szép volt, de engem igazán nem érdekelt. És sokkal fontosabb dolgokkal kellett törődnünk.

- Igen, vámpír – válaszoltam most én megerősítve gondolatait, mire Rosalie rám nézett. Lehet, hallotta a hangomban a gúnyt?
Carlisle is megrovón rám pillantott, aztán beszélni kezdett.

- Nem tartóztatunk fel, ha el akarsz menni. Szabad vagy, de… előtte azt is el kell mondanom, hogy mi mások vagyunk. – Rosalie érdeklődve hallgatta Carlisle-t. – Mi nem iszunk emberi vért, csakis állatokat ölünk a cél érdekében – mondta halkan.

- Mióta? – kíváncsiskodott Rosalie, elfojtva feltörő szomjúságát. Próbálta gondolataiban elzárni, mintha ez lehetséges volna, miközben érezte torkában a szárazságot, az égető, mindent elsöprő érzést.

- Hogy mióta nem támadunk emberekre? – Rosalie bólintott. – Én azóta, mióta átváltoztam, Edward tíz éve, Esme pedig tizenkét éve – válaszolt Carlisle kicsit megnyugodva. – Természetesen nem tartóztatunk fel, de maradhatsz is velünk. Szívesen látunk a családunkban. Persze, ez olyan feltétellel jár, hogy követed a mi életvitelünket.

Rosalie pár másodpercig gondolkodott csak rajta, míg eldöntötte, mit is választ.

- Köszönöm… - suttogta lesütve szemeit. Nem tetszett neki a vörös ragyogás, csak az arca. Emberként is gyönyörű volt – vagy legalábbis annak tartotta magát -, de vámpírként még jobban tetszett önmagának. Magamban elfintorodtam… sekélyes emberi érzések, amik, úgy látszik, megmaradtak régi életéből.

- Én… maradnék… ha… - mondta ki akadozva a mondatot Rosalie, miközben nem nézett rá egyikünkre sem. – Nincs senkim – suttogta. Esme leült az ágy szélére, és gyengéden megérintette Rosalie arcát. A beszélgetés elterelte Rosalie figyelmét égető szomjúságáról.

- Most már a családhoz tartozol, Rosalie – mondta kedvesen, mire a lány kicsit elmosolyodott. Hiába, Esme mindig tudta, mit kell csinálni, vagy mondani.

Előtte azonban lesz egy kis dolgom… Megfizet azért, amit velem tett.

- Nem, azt nem engedjük – mondtam indulatosan, mikor meghallottam gondolatait. Rosalie meglepetten nézett rám. Lám, a bosszúvágy még a szomjúságot is legyőzi.

- Én nem is… - kezdte zavartan, de közbevágtam. Nem értette, mi történt.

- Olvasok a gondolatokban – válaszoltam önelégülten. Bármire gondolsz, meghallom… Carlisle furcsán nézett rám, tudni akarta, mit nem mondott ki a lány.

- Mi… mindenkiében? – csak bólintottam. Nem tudtam kimondani, hogy csak majdnem mindenkiében. Magamban kiegészítettem egy képpel, egy kislányról – aki immár sokkal idősebb -, megcáfolva így Rosalie-nak adott válaszomat.

- Sajnálom, de meg fogom bosszulni azt, amit velem tett – mondta egy kis idő múlva határozottan Rosalie, s a düh fellángolt benne. Vártam, mikor támad rá valamelyikünkre, de ez nem történt meg. – Ha így már nem akartok befogadni, megértem. Elmegyek, soha többé nem láttok – folytatta egy sóhaj után színtelen hangon, miközben folyamatosan rám nézett áthatóan karmazsinvörös szemeivel. Mintha csak tudná, mit tettem.

- Természetesen, amit az előbb mondtam, igaz. Nem vonom vissza – nyugtatta meg Carlisle, miközben én egyre bosszúsabb lettem. Hogy engedheti meg ezt? Nem értem. Tudom, hogy nem fogja kibírni. Most is alig tudja elfojtani szomjúságát. Még túl gyenge hozzá lelkileg. Bár pont én mondom?

- Hogyan lehet oltani ezt a szomjúságot? – zihálta pár percnyi belső vívódás után, arra gondolva, hogy minden levegővétel egy-egy kínzással ér fel, míg nem csillapíthatja.

- Úgy, hogy elmegyünk vadászni – mondtam gúnyosan. Ezt magyarázta neki az előbb Carlisle, aki most épp rám nézett.

Edward, kérlek, légy türelmes vele. Nehéz most neki. Elhúztam a számat.

- Esetleg Edward elmehetne veled – ajánlotta még mindig engem nézve. Látta rajtam, hogy nem tetszik az ötlet.
Tudom, hogy meg tudod akadályozni, ha netalántán arra lenne szükség. De hagyd, hogy a saját útját járja közben.

- Persze – fintorogtam kissé. Vissza tudom fogni, és gyorsabb is vagyok. Bár ilyenkor sokkal nagyobb az ereje az újszülötteknek, mint a többi vámpírnak. Carlisle hálásan fúrta sötétarany szemeit az enyéimbe, s kezdtem nem érteni. Miért én menjek el vele, amikor Carlisle-nak is már szüksége lenne rá? Figyeltem a gondolatait, de nem tudtam kiolvasni belőlük semmit. Mintha nagyon ügyelne arra, hogy ne gondoljon olyasmire, amiből én rájönnék. Futólag rápillantottam Esmére, és rájöttem, hogy ő sem igazán érti. Biztos csak Esmével szeretne kettesben lenni.

- Gyerünk, menjünk – mondtam Rosalie-nak. – Holnap jövünk, nem megyünk messzire – fordultam Carlisle-hoz. Rosalie felpattant az ágyról, s már a fülemnél mondta.

- Induljunk.


A ház hátsó részébe mentem, Rosalie követett. Az erkély ajtó egy ösvényre nyílt, ami a közeli erdőbe vezetett.

- Váó – nézett körbe Rosalie. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen hatalmas a Cullen-ház.

- Tudom – vigyorogtam. – Gyere utánam – néztem rá, majd eltűntem szemei elől. Alig egy másodpercre rá be is ért. Próbálgatta gyorsaságát, le is hagyott egy méterrel, amit nem hagyhattam. Visszavettem a vezetést. Távol voltunk a várostól, az emberektől, a macskaköves utaktól, csak élveztem az erdő illatát, a levegőt, a zsákmány zajos lépteit.

- Öhm… és hogyan kell… - kérdezte Rosalie zavartan, én meg csak vigyorogtam rajta.

- Hagyd, hogy az ösztönöd vezessen. Ne gondolj semmi másra. Érzed az illatot… - mondtam.

Először csak Rosalie vadászott, hagytam hadd élvezze az erejét, próbálgassa az újdonság varázsával. Meglepően jól vadászott, ahhoz képest, hogy először csinálta. Na igen, az ösztön ha eluralkodik rajtad, nem tudod megállítani. Kicsivel később én is belelendültem. Noha most nem voltam olyan szomjas, ha már eljöttem, nem hagyom ki az alkalmat egy kis vadászatból.

Egy kidőlt fa törzsén ültem, néztem Rosalie-t, aki egy újabb zsákmányon élvezte elsöprő, hatalmas erejét. Egy szemvillanás múlva az állat kimúlt, Rosalie pedig ott ült mellettem.

- Mesélj nekem – kért.

- Mire vagy kíváncsi? – kérdeztem.

- Mi minden igaz a legendákból? – ragyogtak fel szemei.

- Szinte semmi – mondtam nevetve.

- Ezt hogy érted?

- Nem alszunk koporsóban, sőt egyáltalán nem alszunk. Nem árt nekünk a napfény, csak a lelepleződés szempontjából. Nem szükséges levegőt sem vennünk. És, amint érzed, meg tudunk élni állati véren is – hadartam el egy szuszra.

- Igen, de sokkal undorítóbb az illatuk ezeknek – motyogta.

- Igen, mert a húsevőké jobban hasonlít az emberi vérre – nem szólt semmit. Hallottam, hogy még mindig szomjas, de már korántsem annyira, mint azelőtt.

- És meddig lesznek… ilyenek a szemeim?

- Pár hónap alatt besötétedik – mondtam neki nyugtató hangon. – Először borostyán, majd aranyszínűek lesznek.
Megemésztette, amit hallott. Kontrollálta magát, azt hittem, nekem kell majd ezt tennem vele.
- Van még valami, amit tudnom kell?

- A többire rájössz majd idővel, de… - kezdtem és ránéztem. – A legfontosabb szabály, hogy a titkot meg kell őriznünk. Mindegyikünknek.

- Értem. – Rosalie gondolatai azonban tovább szőtték.

- Ha nem ölsz, akkor nem is kell arra vigyáznod, nehogy leleplezd a fajtánk – mondtam gúnyosabban, mint szerettem volna.

- Ezt te nem értheted – mondta keményen Rosalie, dühe kezdett fokozódni.

- De, értem. Nagyon is – ellenkeztem, és ez nem volt épp a legjobb.

- Ezt úgy érted… te is? – kerekedtek ki Rosalie szemei, s kíváncsisága azonnal elfelejtette előbb érzett dühét velem szemben.

- Igen. De már megbántam, és azóta sem öltem. Csak állatot.

- Nem fogom őket… megkóstolni – nevette el magát Rosalie az irónián. – Nem is akarnám azokat a… azokat a… - káromkodta el magát gyorsan gondolatban.

- Hidd el, nem éri meg, a bűntudat örökké elkísér majd – próbáltam meggyőzni, de láttam elhatározottságát.

- Sajnálom, de ebből nem engedek – mondta ki hangosan is.
Mélyet sóhajtottam.

- Induljunk vissza – álltam fel, s követett.

Mikor visszaértünk Carlisle fogadott bennünket. Szemei felcsillantak, ahogy meglátott minket. Csak azért-e, mert örül, hogy viszont lát Rosalie-val együtt, vagy valami másért, nem tudtam meg. Se szóban, sem gondolatban.

- Örülök, hogy visszajöttetek. Mindketten – nézett Rosalie-ra, aki rámosolygott. - Jól telt el a vadászat? – folytatta, én pedig furcsán néztem rám. Egyik szemöldökömet fel is húztam ennek jeléül, szám szétnyílt a döbbenettől. Ezzel meg mit akart kérdezni… pontosan? Eh, már megint képzelődöm. Csak a lány felől érdeklődik. Ennyi az egész.

- Nagyon… érdekesen - kereste a szavakat Rosalie.

- Ennek örülök – mosolygott Carlisle, majd a munkájára hivatkozva eltűnt előlünk. Rosalie-t körbevezettem a házban, majd egy kicsit elidőztem kedvenc tevékenységemmel, a zongorázással. Rosalie és Esme addig átalakították kicsit a vendégszobánkat a lánynak.
Leültem a zongora elé, s elkezdtem játszani az egyik saját művemet. Lehunytam szemeim, úgy futtattam ujjaimat a billentyűkön. Egész testemet átjárta a melódia, teljesen kikapcsoltam. Nem gondolkodtam, nem figyeltem. Aztán fülemet akaratlanul is megcsapta a fenti beszélgetés.

- Edward zongorázik? – kérdezte meglepetten Rosalie.

- Igen – válaszolt Esme, én pedig hozzágondoltam a kis mosolyt, ami ilyenkor ajkain látszik.

- Régóta? – kérdezte megint Rosalie.

- Ha emberi években számoljuk, igen. De egyébként nem. Kicsivel több, mint tíz éve – emlékezett vissza Esme arra a napra. Nekem azonban nem volt olyan hű, de kellemes élmény. Mert tudom, ki váltotta ki. Azóta is folyamatosan rá gondolok. Hihetetlen mértékű késztetést érzek, hogy megkeressem, hogy kiszagoljam édes illatát. Fogalmam sincs, hogy álltam meg ennyi idő múltán. Most már magamban csak egy függőségnek nevezem, mint az emberek világában a dohány vagy a kártyajátékok. Csak nálam ez sokkal erősebb, sokkal kínzóbb, minden másnál, amivel valaha is megismerkedtem. Nem akartam arra gondolni, mi lenne, ha nem tudnám visszafogni magam, ha engednék a szörnyetegnek, ami még mindig bennem lakozik, és soha nem is tudom onnan kiűzni. Míg Rosalie-val foglalkoztam, nem is gondolkodtam ezen. Elterelte figyelmem, amiért nagyon hálás voltam legbelül. Kíváncsiságom felülkerekedett, hallásom a fenti beszédre összpontosítottam.

- Valóban meg akarod bosszulni? – kérdezte Esme. Szóval, már itt tartanak, ennél a témánál.

- Igen – mondta szomorúan, de határozottan Rosalie. – De… nem fogom kiontani a vérüket. A szó szoros értelmében – fanyalgott.

- Akármi történik, az ajtónk nyitva áll – zárta le a témát Esme nyugtatóan. Rosalie gondolatban hálás volt a nőnek.

Este arra lettem figyelmes, hogy Rosalie gondolatban felkészül eltervezett tettére. Aztán már csak egy halk ajtónyitást hallottam, s nesztelen léptek suhanását az éjszakában. Mélyet sóhajtottam, visszaemlékeztem Carlisle szavaira. De hagyd, hogy a saját útját járja közben.
Így csak magamban gyötrődtem. Hagytam, hogy elmenjem, hagyom, hogy megölje azokat, akik azt tették vele. Egész végig, míg haza nem jött, próbáltam terelni a körülette forgó gondolataimat, s azt, hogy ezzel megint mit tettem én. Magamat hibáztattam, amiért hagytam elmenni. Bűnösnek éreztem magam, mert megállíthattam volna.

Rosalie alig pár órát volt el. Megállítottam a nappaliban. Végignéztem az egész jelenetet a fejében. Tudta, hogy mire vagyok kíváncsi, s meg is adta nekem.

- Láthatod, hogy nem ontottam ki a vérüket – suttogta nekem lázas izgalommal hangjában.

- Láttam – morogtam, „csak” kitekerte a nyakukat. Úgy végzett velük, hogy ne folyjon ki a vérük. Talán tudta, hogy nem lenne képes megállni, és nem akarta ezeknek a vérét a testében érezni. Megértem…

- Még a legjobb hátra van… - izzottak fel szemei, s gondolataiban láttam, ki is. Royce King… akit legeslegutoljára hagyott, hogy féljen, hogy ezzel is rosszabb legyen utolsó napja. Félelemmel teli, rettegő az ismeretlentől.

Szavazás 3.

A 3. szavazás eredménye:


Ha az oldalamra látogatsz, akkor...

1. Elolvasom a ficed új fejezetét, de soha nem írok kritikát. 46% 30 szavazat

2. Elolvasom a ficed új fejezetét, de csak néha írok kritikát. 39% 25 szavazat

3. Elolvasom a ficed új fejezetét, és mindig írok kritikát is. 14% 9 szavazat

4. Nem olvasom el a ficed, és nem is írok kritikát, csak véletlenül keveredtem erre az oldalra, de már megyek is. 0% 0 szavazat


Köszönöm szépen azoknak, akik írnak nekem kritikát! :) Annak a 9 embernek, aki mindig ír, külön köszönöm. :) Minden egyes kritikáért nagyon hálás vagyok, és nagy örömet okoznak nekem! :) Azoknak, akik pedig nem írnak soha, jó olvasást továbbra is! ;)

Edward elemzés folytatása

A 9. fejezet Edward elemzése következik:


Az elején, mikor reggel Alice és Edward jönnek fel a lépcsőn, Isabella pedig a fürdőszoba felé tart, Edward azért morcos, mert fél éjszaka Alice-t kellett hallgatnia. Egyfelől, próbálta kibékíteni Jasperrel, másfelől, Jasper elmondta Alice-nek, hogy érezte Edward féltékenységét, ezért Alice ki akarta szedni megint Edwardból az érzéseit és gondolatait. Szóval, érthető, hogy Edward morcos. :)

Mikor megérkezik a rendőrfőnök, az összes Cullen felbolydul. Rosalie épp a környező erdőt járja, hátha a vámpír visszajön, Alice és Jasper gyorsan összeszedik az eltűntetni való cuccokat, Carlisle és Esme fogadják a látogatót Emmettel együtt, így Edward marad, aki felrohan a fürdőbe, hogy eltűntesse a házból Isabellát.

Mivel ez egy hirtelen kialakult helyzet, így nem is figyel arra, hogy Isabella épp mit csinálhat a fürdőben, ezért csak rányit egyszerűen. Ezután zavarba jön, elfordul, de a seriff már a házban van, ezért nem szabad a zavarával foglalkoznia. Felkapja Isabellát, és kiugrik az ablakon vele.

Miután az erdőbe futnak, és megállnak, Edward attól tart, hogy Isabella ugyanúgy rosszul lesz, mint Bella volt anno. De Isabella ebben is más, mint a nagymamája, ő élvezi a száguldást. Ez tetszik Edwardnak. Folyamatosan keresi a különbözőségeket Bella és Isabella között, és íme még egy, ami még pozitív is Edward szempontjából.

Rövid beszélgetés után észreveszi, hogy Isabella fázik, ezért odaadja neki a ruháit és elfordul. Persze, nagy erőfeszítésébe telik, hogy ne csaljon, és lessen, de úriember, szóval, jól viselkedik.

Utána megint beszélgetnek egy keveset. A száguldozásról való párbeszéd tetszik Edwardnak, mert kicsit felvághat Isabella előtt. Mint tudjuk, Bella előtt is néha felvágott, és Bella egy csomószor meg is jegyezte, hogy milyen felvágós. :) Aztán a beszélgetés más irányba fordul, és megint felmerül a rabszolgaság kérdése.

Edward félreértelmezi Isabella dühét. Azt hiszi, azért mérges, mert bántani akarta Jaspert, és hogy ez azért van, mert Isabella szerelmes Jasperbe. Automatikusan kimondja hangosan is, amit gondol, eszébe sem jut, hogy Isabella meghallja majd, de mégis így van. Isabella visszakérdez, és Edward rájön, hogy már megint hibát vétett, és elárulta magát. Legalább is, úgy hiszi, hogy Isabella már rájött, hogy féltékeny. Ettől dühös lesz, leginkább önmagára, mert utál hibázni. Aztán megint zavarba jön, mert hát, mi jogon kérhetné számon Isabellán az érzéseit. Bocsánatot kér, és visszakozik.

Szerencséjére, megérkeznek Alice-ék, így el tudja terelni a témát másra. Aztán Amíg várakoznak, Isabella Jasperhez megy beszélgetni, és Edward nem tud uralkodni magán. Az ösztönei irányítják a féltékenységét. Mikor Jasper majdnem elszólja magát arról, hogy más oka is van az Edwarddal való viszályának, mint a kísérlete, Edward úgy néz rá, hogy tudja, mindjárt elpattan nála a húr. Nem akar összeverekedni a testvérével, ezért inkább csöndben marad, és visszaküldi Isabellát Alice-ékhez.

A mosolygást követő morgáshang azt hiszem, teljesen érthető. Edward megint csak nem tud uralkodni az ösztönein, és csak kicsin múlik, hogy nem ugrik neki Jaspernek. Egyfajta ösztönös védelmező és birtokló ösztönt érez Isabellával szemben.

Ezután jön a rendőrfőnök látogatásának a megvitatása. Majd Edward következik a kinti őrködésben, így Jaspernek végre lehetősége van beszélni Isabellával.

Twilight mini-képregények

Úgy gondoltam, megmutatom nektek egyik unalmas délutánom eredményét. Ha tetszik, és van rá igény, még esetleg készíthetek ilyesmiket... Íme:

Edward: Száz hosszú év vele… Most már gondolatolvasás nélkül is ismerem minden gondolatát… Istenem, de unalmas!

Bella: Száz hosszú év vele… Nem hittem volna, hogy ennyire unalmas lesz. Folyton csak a kocsik és a komponálás… Vajon a vámpíroknál létezik válás?

James: Ki meri azt mondani még egyszer, hogy Edward Cullen jobb pasi, mint én?

Bella: Folyton csak ez a fáról fára ugrálás… Olyan unalmas! De ha Edward szereti…

Edward: Folyton csak ez a fáról fára ugrálás… Olyan unalmas! De ha Bella szereti…

Edward: Vajon, mire gondolhat?

Bella: Oh, de helyes! Ó, istenem! Ó, istenem! Ó, istenem!

Végzetes találkozás - 1. fejezet

1. fejezet

Gyötrődés


Miután végeztem a harmadik gyilkossal, még vártam pár napot, míg visszatértem volna Carlisle-ékhoz. Nem akartam, hogy szemem eláruljon rólam mindent, amit eddig tettem. Tudtam, hogy apám megbocsát, s soha nem fogja felhánytorgatni nekem mit tettem a múltban. De én sokkal rosszabbul viseltem, mint ő, azóta a találkozás óta. Visszaemlékeztem Carlisle tekintetére, mikor az arcába vágtam, hogy nem akarom folytatni azt az életet, amit ő választott magának. A nem létező lelkemet elöntötte a keserűség. Megbántottam Carlisle-t, ahogyan Esmét is, aki úgy szeretett már akkor, mint saját fiát. Fejemben most is tisztán hallottam abban a percben felcsendülő gondolataikat, mikor kiléptem házunk ajtaján. Esme kétségbeesetten könyörgött, ne hagyjam ott őket, Carlisle csak annyit gondolt, hogy visszavár, mert tudja, egyszer megint ott leszek mellettük.


S apám megint csak nem tévedett. Most még gyorsabban futottam, mint ahogy szoktam. Először élveztem az esőcseppeket, amik jéghideg arcomba csapódtak, de ahogy a sebességem nőtt, már nem is észleltem őket. Pár perc elteltével ott álltam megint, ahol négy éve. De nem volt ugyanolyan, mint akkor. Azok után, amit tettem ezek alatt az évek alatt. Belenézni újra Carlisle aranyszín szemeibe, nem is beszélve Esméről. Noha tudtam, hogy visszavárnak – szinte mindennap -, s megbocsátják bűneimet, lehet… hogy én magamnak nem fogom. Mély levegőt vettem, éreztem a vágyott otthonom kellemes illatát, s már raktam is kezem a rézkilincsre. Azonban az ajtó meglepetésemre kinyílt előttem. A bentről kiszűrődő fényben Carlisle állt, mint egy valóságos angyal. Szőke, rövid hajával, fiatalos külsejével. Mögötte kicsivel hátrébb a meghatódott Esme. Örömmel teli gondolatai rögtön elárasztották fejemet - mihelyst meglátott -, egy kis megkönnyebbülést hozva ezzel rám. Talán hallották, hogy jövök, vagy csak megérezték…? Nem tudtam, de nem is érdekelt ebben a pillanatban.


- Edward… - szólalt meg apám hangjában a felszabadultsággal, megkönnyebbüléssel… s egy kis aggodalommal. Félmosolyra húztam számat, mikor Carlisle azonnal, szorosan megölelt. Mint egy igazi apa, aki oly rég látta elveszett fiát. Miután elengedett beléptünk a házba. Nem vettem le Esméről a szemem. Gyötört a bűntudat – egy lélek nélküli bűntudat -, hogy itt tudtam hagyni őt, aki az első perctől fogva saját gyermekének tart. Kicsit még mindig féltem, hogy mi lesz a reakciója. De ez rögtön elpárolgott, ahogy Esme szemei örömtől csillogva rám néztek, s anyai ölelésébe zárt. Úgy fogadtak, mint a tékozló fiút, aki végre hazatért hozzájuk.

- Úgy örülök, hogy hazajöttél – suttogta Esme fülembe meghatódva. Ha az én lelkem el is veszett, mikor átváltoztam, Esmé-é csak még érzelemdúsabbá vált. Emlékeimben felidéződött az az este, mikor Carlisle egy gyönyörű nőt tartva karjaiban tért haza, szemeiben kétségbeeséssel, de elszánt tettre készséggel. Munkája révén akkor már egy ideje ismerte, sőt szerette Esmét, s nem bírta elviselni, hogy élete szerelme szívének lüktetését soha többé nem hallhatja. Hazahozta, s megtette, amit velem… megmentette a halál karmaiból. Nem volt más választása, tudtam jól, mint ahogy nálam sem. Nem szóltam bele, nem ellenkeztem, csak vártam. S szerelmük azóta is rendíthetetlen. Kibontakoztam Esme öleléséből, s körülnéztem a házban.


- Látom még mindig ugyanúgy néz ki itt minden – még egyszer körülpillantottam, szinte ittam a látványt, s úgy éreztem valóban otthon vagyok… a családom körében. Mindent el fogok követni érte, hogy ez így is maradjon, mert nem akarom őket még egyszer megbántani. S talán, több esélyem nem is lenne.


- Igen, csak egy-két dologgal bővült a készlet – mosolygott Esme. Carlisle odalépett hozzá, s átkarolta. Jó volt látni őket, újra így együtt, nem csak vámpír létüktől, hanem szerelmüktől sugárzó arcukat. Pillantásom a nappali túloldali sarkára esett, ahol egy nagy, hófehér lepellel fedett… valami állt. Jobb szót nem találtam rá mérete miatt. El nem tudtam képzelni, mi lehet az. A lepel a földet söpörte, így semmit sem tudtam kivenni, mi állhat ott. Kíváncsiságomtól hajtva odaléptem ahhoz a tárgyhoz, s lerántottam róla a leplet, mintha csak egy titkot fednék fel. Elámultam. Egy mahagóni fából készült, antik zongora tárult szemeim elé.

- Valamelyikőtök megtanult zongorázni? – kérdeztem szüleim felé fordulva, de a választ már kiolvashattam gondolataikból.

- Ó, nem… - kezdte Carlisle mosolyogva. – Ajándékba kaptam, de csak azért fogadtam el, nehogy megsértsem a kormányzót, s költözhessünk. – Carlisle gondolatain keresztül láttam az akkori jelenetet. Dolgozószobájában ült, épp egy kórházi „jelentést” írt, mikor megszólalt a dallamos csengő. Mire emberi tempóban kiért a bejárati ajtóhoz, Esme már fogadta vendégeiket. Vagyis, akiket a kormányzó küldött. Nyolc ember várt türelmesen Carlisle igenlő válaszára, s mutatására hova helyezhetik az antik hangszert. Esme hátrébb húzódott, aranyszín szeme Carlisle-éba fúródott. Apám vissza akarta utasítani a drága ajándékot, de az egyik férfi előrelépve megakadályozta ebben.

- A kormányzó Úr azt a parancsot adta, hogy ne hagyjam visszautasítani ajándékát. Ha igen, azt sértésnek veszi személye ellen – mondta el a betanult monológot a vezető.
Carlisle nem tudott mit tenni, csak nézte, ahogy a nyolc ember becipeli az értékes zongorát a nappaliba, majd elhagyják otthonát.

- Nagyvonalú volt a kormányzó – jegyeztem meg egy mosoly kíséretében.

- Megmentettem a lányát, ahogy ő fogalmazott – válaszolt Carlisle elrévedő tekintettel.

- Mikor történt? – kérdeztem, hogy be tudjam határolni időben, bár nem akartam felszakítani ezzel az emlékeket bennük.

- Két éve – válaszolt most Esme.
Szóval azóta porosodik itt ez a gyönyörű darab… Vétek lenne így elpazarolni. Biztos kell majd egy mester, aki újra tiszta dallamokat csal ki belőle, de megéri. Valamennyi tudásom van-e téren, s időm, mint a tenger, hogy fejlesszem még e képességem.

- Ha most nem bánjátok… - fordultam ismét feléjük. Tudták így, különleges képesség nélkül is, mire gondoltam. Esme csak egy aprót bólintott. Szemei olyan melegséget sugároztak felém, ami szinte égette bőrömet. Ha volt lelkem, az most mérhetetlenül sajgott a sok bűntől, amit elkövettem. Egy szemvillanás alatt eltűntem régebbi szobámba. Nem csalódtam, minden ugyanúgy állt, ahogy akkoriban itt hagytam. Csak a gondos kezek takarítása látszott meg a helyiségen, sehol egy porszem, egy pókháló, ami rontana az összképen. Mintha a négy év alatt folyamatosan hazavártak volna. Tényleg szörnyeteg vagyok. Feltettem a kedvenc lemezem a lemezlejátszóra, helyére tettem a tűt, s ledőltem a kanapéra. Most az egyszer csakis saját gondolataim sűrű ködében merültem el. Minden mást kizártam a külvilágból. Szinte a legrosszabb rémálmom - ha egyáltalán aludnék -, kísértett folyton folyvást. S így, hogy tudom ez a valóság… csak még keservesebb. Azokra a csokoládébarna szemekre gondoltam, amik örökre belevésődtek az emlékezetembe.
Ha van Isten ebben a szennyezett, nyomorult világban, akkor nem engedi meg, hogy még egyszer találkozzam vele… Ahogy eszembe jutott az előttem álldogáló, félelmet nem ismerő kislány, újra éreztem orromban édes illatát. Ki akartam volna törölni fejemből az egész találkozást, hogy egyszer se essek kísértésbe, s keressem meg őt, mert akkor… nem tudnék uralkodni magamon, s végeznék vele. Azt pedig nem bírnám elviselni. A bennem lévő szörnyeteg hisztérikusan üvöltözött, követelte az illat tulajdonosának felkeresését. Nem, egyáltalán nem voltam szomjas, ezt a szörnyeteg amolyan csemegézésnek állítaná. Nem! Nem hagyom neki, hogy győzzön, s uralkodjon felettem. Döntöttem, akkor és ott. Méghozzá Carlisle élete mellett. Nem iszom több emberi vért, még ha rá is szolgálna valaki erre.

Nem játszhatom tovább az igazságszolgáltatót, így is már pokolra fogok jutni. Máshova nem is kerülhetnék vámpírként. Próbáltam elterelni gondolataimat a kislány képéről, ami belevésődött agyamba. A könyvespolcomhoz léptem, s keresgélni kezdtem, hátha találok valami olyasmit, amiben a zongorákról van szó, akár felépítéséről is. Tanítót kéne fogadnom, a pénzünkből telne rá, de attól félek nem sokáig húzná mellettem. Nem, erre nem gondolhatok. Semmi baja nem lenne… tőlem, csak ő nem bírná a közelemben. Ennyiről van itt szó. A könyvek gerincét olvasgatva tekintetem megakadt egyen. Eddig fel sem figyeltem erre, hogy itt van. Mindent a zongorákról. Ez tökéletes lesz most, hogy ne máson járjon az agyam. Majd lassabban olvasok, mint szoktam, és akkor talán még egy óráig is tudom húzni. Nem, nem lesz elég. Majd elugrom a könyvtárba. Ajkaimat vigyorra húztam. Észre sem fognak venni, s egy perc alatt megfordulok.


Pár óra elteltével sajnos észre kellett vennem, hogy valami más elfoglaltságot kell keresnem. Hamarosan hajnalodik már, első dolgom lesz - persze emberi időben, ha nem süt a nap -, hogy keresek egy mestert, aki újra hangolja a zongorát. Még el tudom viselni egy ember jelenlétét, hogy ne akarjam megölni. Tehát most kell cselekednem, amíg még el tudom fojtani magamban a szörnyeteget. Végre kibújtam a szobámból, hogy megnézzem Carlisle-t, és Esmét. Hallhatták, hogy jövök, mert ott vártak már a nappaliban.

- Szeretnél beszélgetni, Edward? – kérdezte Carlisle. Én csak megráztam a fejemet.

- Vagyis… - kezdtem. – A zongoráról lenne szó – folytattam. Esme és Carlisle mindentudóan mosolygott.

- Már elintéztük Edward – válaszolt Esme. – Reméltük, hogy kedvet kapsz majd hozzá - egészítette ki.

- Ó… - nyögtem ki elkerekedett szemekkel. – Köszönöm – pillantottam a zongorára, majd odaléptem a hangszerhez, s kipróbáltam. Eszembe sem jutott, hogy itt volt előttem, de hozzá sem értem. Pedig egyszerűen csak le kellett volna nyomnom egyik billentyűjét, s meghallottam volna tökéletes, csilingelő hangját. Még az első pár évben, miután átváltoztam vettem zongoraleckéket. Kíváncsi voltam, hogy az ujjaimban benne vannak-e még a mozdulatok. Kezeimet lassan a billentyűk fölé helyeztem, s lenyomtam az első akkordot. Mintha nem is magam irányítanám ujjaimat, ide-oda siklottak a billentyűkön.

Hallottam, hogy Esme a hátam mögé lép, s éreztem kezét a vállamon. Mindig szerette, amikor játszottam, örült neki, hogy ezzel is szórakoztatom, s lefoglalom magamat is. Órákig tudta volna hallgatni művészetem, ha lehet így fogalmazni. Carlisle elbúcsúzott tőlünk, s a kórházba ment. Imádta a munkáját, mindig is tiszteltem, és becsültem az önuralma miatt. Állandóan, a nap minden percében az emberek közelében tartózkodik, mégis, egyszer sem fordult meg a fejében, hogy esetleg egy véletlen folytán rátámad valamelyikükre. Mikor először rájött, hogy mivé vált, annyira iszonyodott saját magától, hogy föllázadt a sors ellen. S azóta is ő a győztes, ő irányítja azt, nem pedig fordítva. Nem tudtam soha elképzelni, hogyan bírja ezt így végigcsinálni. És már mióta! Ha Carlisle-nak sikerült, nekem miért ne menne?

- Miért hagytad abba? – szakított vissza a valóságba Esme szomorú hangja. Észre sem vettem, hogy már nem is játszom a darabot.

- Csak elgondolkodtam – válaszoltam halkan, de Esme így is kiválóan értette.

- Ne rágódj a múlton, Edward. Az már elmúlt – révedt el egy pillanatra Esme, s akaratlanul is meghallottam gondolatait, amikben egy gyermekről álmodozik. Sajgott a szívem anyámért, mióta megtudta Carlisle elméletét. Az után történt, miután elmentem. Úgy érezték elvesztették a fiúkat, s ez Esmét gyötörte a legjobban. Többször is próbálkoztak, hátha teherbe esik Esme, de soha nem valósult meg. Carlisle addig kutatott, szőtte elméjében az elméleteket, míg arra jutott… a vámpírnőknek nem lehet gyermekük. Kizártam Esme gondolatait. Éreztem minden fájdalmat, ami belőlük áradt. S erre én meg egyik pillanatról a másikra itt hagytam őt, ahogy Carlisle-t is. Elkezdtem újra játszani egy másik darabot. Megpróbáltam ezzel is jóvátenni bűnömet.

- Esme… - kezdtem halkan. – Soha nem gondolkodtál azon, milyen lenne az életed, ha Carlisle… nem változtat át? – kérdeztem. Erről még sohasem beszélgettünk, és kíváncsiságom hajtott, hogy mit gondolhat erről Esme. Tőle akartam hallani, nem pedig kiolvasni elméjéből. Nekem ugyanis már sokszor eszembe jutott, a ha lehetősége.

- Hm… Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem futott már át bennem a gondolat – válaszolt pár másodperc múlva. – De ezen változtatni már nem tudok, se én, se Carlisle. És így tökéletes az életem, ahogy van. Itt vagytok nekem ti, a családom. Ez nekem bőven elegendő – mosolygott már mellőlem Esme, miközben megsimította arcomat. Abbahagytam a játékot, de nem néztem rá.

- Tudod, én már többször gondolkoztam azon, mi lett volna, ha Carlisle hagy meghalni… - suttogtam elfojtva dühömet. Nem. Nem apámra voltam dühös, csakis magamra. Lehetséges, sokkal jobb lett volna a világ nélkülem.

- Edward… - kezdte gyengéden Esme. – Miért lett volna az jobb? Hm?
Egy ideig nem válaszoltam. Nem akartam, hogy Esme megtudja mit tettem.

- Hidd el, talán, úgy jobb lett volna. Mi van, ha Isten nem véletlenül pusztított volna el…? Most meg semmi sem árthat nekem. Egy szörnyeteg vagyok, egy ragadozó – hadartam el mérgesen. Esme kihallotta hangomból, de nem haragudott rám. Miért nem haragszik? Itt hagytam őket, gyilkoltam… embereket öltem.

- Édesem, te arra teremtettél, hogy élj! Ha Isten el akart volna pusztítani, soha nem találkozol Carlisle-lal – magyarázta Esme teljes meggyőződéssel. Én azonban nem így gondoltam. Puszta véletlen, hogy én haldokoltam ott, ahol Carlisle gyógyítóként dolgozott. Csak egy áldozat voltam a millióból, aki a spanyolnáthában szenvedett. – Nem véletlenül választott téged, Edward… - fejezte be Esme gondolatmenetét.

Erre nem tudtam mit mondani. Tudtam, hogy Carlisle szeret, mintha saját fia volnék, de pontos okát még mindig nem tudtam, miért rám esett a választása. Csak azért, mert már árva voltam, s senkinek sem tűnt fel az eltűnésem? Megsajnált? Vagy mert ismert már addigra annyira, hogy engem akart fiának…? Nem sokra emlékszem azokból a percekből, amikor ott feküdtem a sok haldokló között. Csak egy valakire emlékszem tisztán… Carlisle-ra. Akkor is azt hittem, egy angyal, aki leszállt közénk a mennyből, hogy segítsen az utolsó percekben. Már akkor is elkápráztatott… aztán megtudtam, hogy vámpír. Mint minden ember, először nem hittem neki, hisz csak legendákban szokott előfordulni ilyesmi. De azt az érzést soha nem fogom elfelejteni… a harapást, s azt az égető érzést, ami az átváltozással járt. Szörnyű még visszagondolni is rá.

- Ha nem haragszol, most kicsit egyedül lennék – fordultam Esméhez, aki aprót bólintott, miután adott egy csókot homlokomra. Egy másodperc múlva már saját szobámban nézegettem a könyveim. Elhatároztam magam, hogy tanulással töltöm időmet, egyrészt figyelemelterelésként, másrészt pusztán műveltség szempontjából.


Egy hét telt el szörnyű kínok között. Már egyszer elmentem vadászni, ami inkább menekülés volt a világtól, az emberektől, mintsem szomjúság oltása. Vagy inkább csak egy embertől… Több regényt kiolvastam, többet zongoráztam, és még többet töltöttem az időmet a lemezjátszóm mellett. A zene volt az, ami a leginkább elterelte gondolataimat, mikor már semmi más elfoglaltság nem jutott eszembe. Most is vadászni készültem. Egyedül természetesen. Így ki tudtam élvezni a vadászat minden percét, minden pillanatát. Amikor menekül előlem a zsákmány, de én gyorsabb vagyok nála, erősebb. Részemről csak egy játék volt, egy szomjúságoltó. Az állat részéről a haláltól való menekülés.

Miután kiéltem ragadozó ösztöneimet, s már nem voltam annyira szomjas, mint azelőtt, visszatértem arra a helyre. Oda, ahol megváltozott az életem… Mintha még mindig éreztem voltam azt az édes illatot. Vagy már képzelődöm? Igazán nem tudtam eldönteni, annyira százszoros erővel élt emlékemben az illat. Újra átéltem azt az estét, újra, és újra, kínozva egyre jobban és jobban saját magamat. Nem tudtam nem rá gondolni. Arra a kislányra, aki meg akart érinteni, nem tudva mi történhet vele. Két kezemmel túrtam hajamba. Minek jöttem ide? El akarom felejteni, így aztán menni fog… Végigsétáltam azon az úton, amire a sikátor nyílt. Semmi nesz, semmi cipőkopogás. Jobb, ha még most megyek, mielőtt engedek ragadozó énemnek.

Egy perc múlva már ismét otthonomban álltam. Új ötletem támadt. Nem csak egyszerűen zongorázni fogok, de komponálni is. Noha még nem tudom, hogyan kell, de olyan nehéz nem lehet. S egy ideig biztosan lefoglal majd.


Tíz év telt el a találkozás óta. Azóta 1933-at írunk, de én még mindig ugyanolyan jól emlékszem arra az estére. A zongora előtt ülök, Esmére és Carlisle-ra gondolok, miközben agyamban, s ujjaimban egy dallam rajzolódik ki. Előttem egy kotta fekszik, amire az ütemeket jegyzem. Lágy, szerelmes, örökké tartó… pont mint az ő szerelmük. Esme itthon van, Carlisle azonban épp a kórházban, így kihasználom az alkalmat, s meglepem őket ezzel a kis ajándékkal. Nem lepődnek most már meg azon, ha egy újabb művel állok elő.

Ujjaim lágyan futnak a billentyűkön, hogy aztán feljegyezzem a kottára. Megállok a mozdulat közben. A ajtó kivágódik, s Carlisle lép be rajta… csak, hogy nem egyedül.

Edward elemzés folytatása

A 8. fejezethez tartozó Edward elemzésem és a fejezethez kapcsolódó egyéb gondolataim:


Edwardnak eszébe jutott egy ötlet, ezért lement Carlisle dolgozószobájába, hogy beszéljen vele. Elmondta, hogy talán Isabella előtt voltak más lányok is, akikre a vámpír kivetette a hálóját. Nekiállnak a neten kutatni, hátha találnak ilyen esetekről híreket. Ez beletelik pár órába, hiszen egyfelől a netet még a vámpírok sem tudják felgyorsítani, másfelől olyan felderítetlen esetekre bukkanni, ahol vámpír lehetett az elkövető, elég macerás lehet.

Mikor Edwardék végeznek a kutatással, Edward belenéz Esme fejébe, és látja, hogy már nem ő, hanem Jasper van a lánnyal. Belekukkant Jasper fejébe is, és ott meglátja, hogy mi is történt nemrég – vagyis, hogy Jasper direkt kínozta Isabellát, hogy aztán kipróbálja rajta az erejét. Edwardot elönti a düh. Az, hogy valaki bármiféle fájdalmat is okozhat Isabellának, teljesen felhúzza.

Ehhez hozzáfűzném, hogy Jasper azért most próbálta ki az erejét, mert tudta, hogy Isabella már amúgy is szenved, és felesleges kínzásnak érezte volna, ha most vár, aztán Isabella jobban lesz, és neki megint csak sokkos állapotba kell hoznia. Vagyis, jobb, ha Isabella egyszerre letudja a szenvedést, és nem két alkalommal kell átélnie.

Edward felrohan a hálóba, és annyira dühös, hogy kedve lenne széttépni Jaspert – persze, sosem bántaná tényleg, de fiúk között megengedett egy kis bunyó, főleg, ha vámpírok is még pluszban. :)

Mikor Alice figyelmezteti, rájön, hogy nem lenne jó ötlet kiborítani még jobban Isabellát azzal, hogy a szeme láttára esik neki Jaspernek, ezért kihívja a szobából. Isabella közéjük ugrik, de oda sem figyel rá, annyira dühös. Aztán Isabella felhasználja az egyetlen dolgot, ami megállíthatja őt, a rabszolgaságot, és ráparancsol, hogy maradjon és hogy ne bántsa Jaspert.

Edwardnak ez persze megalázó, főleg, hogy a testvérei előtt beszélnek így vele. Ezen kívül bosszantja, hogy Isabella megvédte Jaspert, főleg azok után, hogy még egy puszit is ad neki. Az meg még inkább bosszantja, hogy Jasper fejébe belenézve látja, hogy a testvére tényleg zavarba jött ettől – valljuk be, melyik férfi ne jönne… Jasper viszont megérzi Edward féltékenységét, és meglepődik rajta, nem érti.

Edward összezavarodik teljesen. Bosszantja, hogy nem lát bele Isabella fejébe, és nem tudja, hogy tényleg jobban tetszik-e neki Jasper, mint ahogyan az elfogadható lenne. Ezen kívül, a tudata legmélyén irigyli azt a puszit. Próbálja meggyőzni magát arról, hogy csak Isabella parancsolgatása dühítette fel, és hogy valójában csak Alice boldogságát védi, de mikor Isabellával beszél, nem tudja kontrollálni a féltékenységét.

Nem érti, mi ez az érzés. Több, mint fél évszázaddal ezelőtt érzett ilyesmit utoljára az eredeti Bellával kapcsolatban, és nem érti, hogy Isabellával kapcsolatban miért érzi ugyanezt. Szégyelli is magát, amiért megint ilyen érzések járják át. Gyorsan témát vált zavarában, és elmeséli, hogy mit derítettek ki Carlisle-lal.

Mikor látja, hogy Isabella mennyire aggódik idegen emberek miatt, önkéntelenül is felemelkedik a keze, hogy hozzáérjen és megvigasztalja, aztán rájön, hogy mit is akart csinálni, és gyorsan megint témát vált.

Ezután jön Isabella hirtelen rádöbbenése. Ezen sokat gondolkoztam, és Szandival is átbeszéltem. Nem voltam biztos benne, hogy egyetlen gondolattól hirtelen arcul csaphat-e valakit a felismerés, hogy szerelmes. Aztán Szandi elmesélt egy igaz történetet (megjegyzem, még most is vigyorognom kell tőle, annyira romantikus volt :D ), és rájöttem, hogy igen, létezhet ilyen gyors és hirtelen rádöbbenés. Persze, az előző fejezetekben is volt már, hogy elgondolkozott, miért ver gyorsabban a szíve, vagy miért érez furcsa dolgokat Edwarddal kapcsolatban, de csak most döbbent rá az okra.

Edward megijed, hogy mi a baja Isabellának. Érzi, hogy reszket, hogy nincs teljesen magánál, azt hiszi, hogy megint sokkot kapott valami emléktől. Próbálja magához téríteni.

Aztán Isabella nagyjából összeszedi magát, de még mindig nem tud megállni a saját lábán. Edward pedig megtartja őt. Isabella morcos lesz a saját gyengesége miatt, fülig pirul, és a földet bámulja, mert mikor Edwardra néz teljesen elkábul, Edwardot pedig nagyon emlékezteti ez azokra a reakciókra, amiket anno Bellából is előhozott. Élvezi a lány közelségét, és azt, hogy képes őt is elkápráztatni. Legalább a külsejével hatni tud rá, ha már mást nem is érez iránta Isabella – gondolja magában.

Aztán támad egy ötlete. Ha már Isabella kihasználta, hogy szolgálnia kell őt, ő miért ne használhatná ki abból a célból, hogy legalább egy kicsit a lány közelében lehessen. Persze, elhiteti magával, hogy csak nem akarja, hogy összeessen a folyosó közepén, de valójában, jól esik őt közel tudnia magához.

Végzetes találkozás - Prológus

Az egyik barátom, Freeb nekiállt Twilight ficet írni. Elolvastam, és nekem nagyon tetszett. Mostantól az aloldalon megtalálhatjátok az ő történetét is. Remélem, hogy ti is élvezni fogjátok. :)


Rövid bevezető: A történet a 20. század elejére repít vissza, mikor Carlisle meghozza élete legnehezebb döntését… Edward átváltoztatását. A fiú egy idő után nem bírja az apja által választott életet, s elhagyja Carlisle-t és Esmét, mint az eredeti könyvben. Edward, hogy csillapítsa szomját, felhasználva gondolatolvasó képességét gyilkosokat öl. Egyik éjszaka azonban valaki megrendíti monoton életvitelét…
Megismerhetjük a hétéves kislányban Bellát, akinek karakterét időben áthelyeztem 1923-ba, amikor Edward a bűnözőket követi. Később pedig feltűnik a történetben a quileute törzs is, akiknek még nagy szerepet fogok tulajdonítani.
Figyelem! Spoiler várható a történetben!



Prológus - A sorsdöntő találkozás


LASSAN NÉGY ÉVE annak, hogy eljöttem, s „fellázadtam” Carlisle önmegtartóztató életvitele ellen. Úgy éreztem korlátozni, megtartóztatni akarja azt a szörnyet, ami valójában vagyok. Vagy… talán nem is azt az énemet, hanem az emberi, fiatalkori lázadót, ami még maradt belőle. Nem bírtam. Az emlékek most újult erővel törtek fel agyamban, de nem tudtam, nem akartam velük foglalkozni. Most vadászok… ragadozó vagyok, orromban a zsákmányaim hívogató szagával. Szag, nem illat, hisz ilyen emberekre mást nem tudtam mondani.

Gyilkosok, akik minden megbánás, lelkiismeret-furdalás nélkül, ártatlan társaikat küldik a halálba. Persze én sem voltam jobb náluk. Sőt! Mindközül én voltam a legrosszabb s a legveszélyesebb. Gyorsaságommal, felmérhetetlen erőmmel, különleges képességemmel a tápláléklánc csúcsán én foglaltam el az első helyet. Minden érzékem, minden porcikám a vadászatra teremtetett, amit most én ki is használtam. Égette torkomat a naiv ember vérének szaga, testem megfeszült, ahogy könnyedén futottam, hogy rájuk találjak, számban a méreg felfrissülve várta, mikor áraszthatja el újabb áldozatom testét. Tudtam, milyen szörnyeteg lakozik bennem, ami ellen küzdöttem is még újszülöttként. De ez most nem tudott megállítani. Hallottam minden gondolatot, ami átfutott gyilkos agyukon, kihallottam belőle a szokásos kedvet, amikor elképzelték, hogyan fognak végezni a következő ártatlan emberrel. Egy sebezhető nővel.

Követtem őket, másodpercek alatt rátaláltam nyomaikra, amiket akaratlanul ejtettek számomra. S minél közelebb értem, annál nehezebben tudtam elfojtani a bennem lakozó gyilkost. Csakis azokra támadtam, akik „kiérdemelték”, akik soha nem fognak hiányozni ennek a romlott társadalomnak. Most viszont hirtelen megtorpantam az éj sötétjében. A bűnözők szaga keveredett áldozatuk illatával. Ezen még nem lepődtem meg, de amikor mély levegőt vettem az illat kitisztult a fejemben. Soha nem éreztem még ennyire édeset, ami így csalogatta volna vámpír érzékeimet. A szörnyeteg újult erővel tört felszínre, s támogatta ma esti öldöklésemet – mintha máskor nem tette volna. Izmaim – annak ellenére, hogy álltam -, ugrásra készen megfeszültek, a szomjúság elemi erővel tört rám, s tűzként égette a torkomat, miközben én azon próbáltam gondolkodni milyen emberi lénynek lehet ilyen különleges vére. Elképzeltem, ahogyan megharapom, s megízlelem testének vérét. Nem tétováztam tovább, a fájdalom s az öröm hangjai elárasztották fülemet, a gondolatokról nem is beszélve. Nekiindultam abba az irányba, amerről az illat édesgetett és a hangok jöttek.

Gondolkodásomnak s pár perci elmélázásomnak meglett a következménye. Mire odaértem az elhagyatott, seattle-i sikátor végére a nő már halott volt. Éreztem friss vérének illatát, ahogyan felém szállt, s hívogatott. A három iszákos férfi nevetve, s kiabálva ütögették egymás vállát, hahotáztak valamin, amit tőlük nem láttam. Félkört alkotva egymást támogatva imbolyogtak, s fejük lefele dőlt, ahogy a földet nézték. Egész testemet átjárta a düh s egyben a szomjúság. Másodpercek alatt a hátuk mögött teremtem, azt akartam forduljanak meg, s nézzenek gyilkosuk szemébe. Egy vámpír szomjúságtól fekete, vöröses csillogású szemeibe, s ijedjenek meg. Látni akartam, ahogy arcukat elönti a tehetetlen félelem. Az egyikkel azonnal végeztem, nagy puffanással, élettelenül dőlt el, mire a másik kettő először megilletődve nézett társukra. Azt hitték csak az alkoholtól feküdt ki, s ezen is röhögtek egyet. Aztán megfordulva megpillantottak engem. A hold ezüstösen ragyogott le, szájukról azonnal lefagyott a mosoly, hangjuk tüdejükben rekedt. Mámoros gondolataik sikítottak felém, hogy ne öljem meg őket. Rajtuk keresztül láttam saját magamat is. Félelmetes voltam, egy igazi ragadozó, aki becserkészve élvezi zsákmánya jajveszékelését. Bepánikoltak, futásnak akartak eredni, de csak az egyik tudott kicsúszni ujjaim közül. Kettőt elintéztem, a vágy, hogy megízleljem vérüket egyre erősebb volt bennem. A harmadik férfi botladozva futott az utcán, kétségbeesve menekült előlem, pedig még üldözőbe sem vettem. Nem tartana sokáig. Aztán figyelmem hirtelen másra összpontosult, mikor megláttam mit – vagyis inkább kit – állt körül a három férfi. A nő halott teste mellett egy kislány sírdogált. Csapzott, hosszú, barna haja eltakarta arcát, csak hallottam pityergését. Lemerevedtem ettől a látványtól. Az oly édes illat, ami keveredett a gyilkosok szagával most elárasztotta orrlyukaimat.
Ez a pici embergyerek… neki van olyan különleges… a legédesebb vére a világon. A kislány felnézett rám – hatalmas, csokoládébarna szemeit belefúrta az enyéimbe. Minden gondolatom, hogy az ő vérét meg kell ízlelnem, egyszeriben elpárolgott. Testem még ugyanolyan állapotban volt, de agyam már elzárkózott ettől a képtől. A gyermek szemeiben semmi nyoma nem volt a félelemnek, pedig még csak hét éves lehetett. Ügyetlenül felállt anyja mellől, s elindult felém. Kis kezeit felém nyújtotta. Azonnal hátráltam egy lépést. Mi járhat most a fejében, amiért hozzám akar érni? Megpróbáltam olvasni a gondolataiban, de… de nem tudtam. Ettől megint ledermedten. Eddig minden ember fejébe beleláttam, szinte nyitott könyvek voltak számomra. Most meg, mintha falba ütköznék. Semmit… az ég világon semmit sem hallottam. A kislány megállt.

- Mi vagy te? – kérdezte gyermeki éleslátásával. Nem tudtam mit mondani. Egy gyilkos? Egy vámpír, mint a mesékben? Így is elég volt számára a sokk, ami anyja halálával köszöntött rá, nem akartam még inkább megijeszteni. Szemeit megtörölte kis ökleivel, hogy könnyei ne akadályozzák szemlélődésében. Egyszerre csak az egyiket, mintha attól félne, hogy mire kinyitja szemeit, eltűnök. Az ő szemében nem voltam szörnyeteg, csak egy megmentő. Aki megmentette őt a három férfitól. Nem tudtam elhinni, hogy ő nem látja veszélyes énemet, ami bármelyik pillanatban megadva magát belsőjének… rátámad. Alaposan megnézte arcomat, talán, hogy mindörökre belevésse emlékezetébe, ami úgysem lehetséges. Az emberi emlékek egy idő után elhalványulnak. Remélem az övéi is. Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy rémálmai rólam szóljanak. Egy igazságot szolgáltató gyilkos, aki Istent játszva elintézte a többi gyilkost. Ironikus…

A kislány látványa, s a gondolataim elterelték figyelmem, miért is vagyok itt, és mit is csinálok. Most egyszeriben olyan messzinek tűnt az öldöklés, olyan elképzelhetetlennek. Pedig a testem másról árulkodott. Az akaratom vaskapuba akarta zárni gyilkos énemet, hogy még véletlenül se bántsam ezt az ártatlan gyermeket. Csak most kezdtem el figyelni a környezetemre, hogy pár mérföldre sokkal fontosabb, s veszélyesebb gondolatok cikáznak a fejekben. Szimatolni kezdtem a levegőben, s elfintorodtam.

- Kutyák… - jegyeztem meg halkan morogva magamnak. Tovább figyeltem miről beszélnek. Feltámadt bennem a védelmező. Visszanéztem az előttem álldogáló pöttöm lányra. Nem hagyhatom itt, egyedül, védtelenül kiszolgálgatva nekik. Hisz még csak hét éves. Most már az sem érdekelt, mennyire égeti torkomat az illata. Bosszantott, hogy nem látok bele a fejébe, nem tudom, mire gondolhat most. Vajon mit csinálok vele? De, ahogy ránéztem, még mindig ugyanolyan nyugodt volt – már amennyire lehetett anyja elvesztése mellett -, egy vámpír előtt. Hallottam a gondolatokat, és megnyugodtam. Nem akarták bántani a kislányt, csak is rám vadásztak. Én voltam ma esti prédájuk.

Egy pillanatig még néztem a csokoládébarna szemeket, majd megfordultam. A kislány hangja meggyötört volt, szívszaggató. Visszafordítottam fejemet.

- Ne menj el! – kérlelt, s megint megindult felém, szemeiből könnyek buggyantak ki. Őszintén megmondom… megijedtem. A gyermekből áradó melegség, feltétlen bizalom, hogy nem bántom, egyszerűen megijesztett. Nem akartam bántani annak ellenére, hogy a bennem lévő szörny – amit megpróbáltam elfojtani most -, tombolt érte. Tombolt a halálért, a véréért. Nem! Nem fogom hagyni, hogy bántsam. Elfordítottam róla szememet, és eltűntem. Csillapítanom kell a szörnyeteget, a szomjúságot, ami belülről égeti testemet. És akkor eszembe jutott a harmadik férfi. Teljesen megfeledkeztem róla, annyira lekötött a kislány. Meg kell ölnöm, nem hagyhatom futni a nyomorultat. Az utolsó gyilkosságom. Határoztam el magamban akkor és ott. Hisz, ha sikerült a gyermeket nem bántanom – noha még mindig az orromban érzem édes illatát -, akkor nem lehetek olyan rettenetes, nem lehet túl késő változtatni az életemen. Azonban mielőtt még változtatnék, el kell intéznem a férfit. Nem hagyhatok magam mögött nyomokat… szemtanút.