Végzetes találkozás - 2. fejezet

2. fejezet
Az új családtag



Ujjaim lágyan futottak a billentyűkön, hogy aztán feljegyezzem a kottára. Megálltam a mozdulat közben. Az ajtó hangosan kivágódott, s Carlisle lépett be rajta… csak, hogy nem egyedül.
A fuvallatban, ami bejött a nyitott ajtón keresztül, megéreztem a vér hívogató illatát is. A legmélyebbre elzárt szörnyeteg most fellelkesült bennem, de én nem törődtem vele. Visszatartottam lélegzetem. Tíz év alatt sikerült némi önkontrollt tanulnom Carlisle és Esme mellett. Amit legelőször észrevettem, az a szőke, hosszú haj volt, ernyedt karok, s a testen mindenhol verések nyomai. Azonnal felálltam, s egy szemvillanás alatt az ajtónál voltam, hogy becsukhassam. Rosszalló tekintettel néztem Carlisle-ra, mikor felismertem a karjában tartott nőt.

- Carlisle… - kezdtem, miután levegőt vettem, de szomorúan félbeszakított.

- Tudom Edward… - hangja meggyötört volt. Ekkorra már Esme is lejött a fenti szobából. Egy másodperc erejéig szemei belefúródtak apáméba, majd Carlisle eltűnt. Hallottam lépteit az emeleten, ahogy az ágyra rakja a Hale lányt, majd az éles metszéseket, amiket ejtett bőrén. Elfordítottam fejem, mintha ezzel is kiűzhetném a gondolatokat, s ezzel is tompulhatna hallásom. De nem, akármennyire is nem akartam figyelni, mindent hallottam. Esme érintését éreztem, ahogy átölelte széles vállamat.

- Ne haragudj rá… - kérlelt halkan Esme.

- Én nem… de pont őt? – néztem Esme aranyszín szemeibe, de nem válaszolt.

- Támogatnunk kell – szólalt meg egy perc múlva Esme, majd eltűnt szemeim elől.
Mélyet sóhajtottam. Igaza volt, támogatnom kell apámat. Ő sem hánytorgatta fel tetteimet, akkor én mi jogon tenném ezt? Erőt vettem magamon, s követtem Esmét a szobába. Carlisle épp a vért törölte le a lányról, a mélyebb sebeket, amik nagyon véreztek bekötötte. Hogy addig is, míg a méreg hat, ne vérezzen el a lány, főleg ne egy vámpírokkal teli szobában. Persze tudtam, hogy Esme és Carlisle soha nem bántaná az embert, és nem is esnének bűnbe még csak gondolatban sem, de apám rám is figyelt. Tudta, hogy mennyire nehéz megállnom, hogy eluralkodjon felettem a vérszívó szörny…

- Edward, nem muszáj itt maradnod – mondta nekem Carlisle, mintha csak kiolvasta volna a fejemből.

- Maradok. Bírom – jelentettem ki, és most így is gondoltam. Nem volt olyan nehéz, mint gondoltam. Ahhoz képest, hogy nem igazán érintkezem emberekkel, jól bírom. És nem rég táplálkoztam is.

Mind a hárman ott maradtunk a szobában, arra várva, mikor kezdődik el, s mikor lesz vége az egésznek. Persze az három nap után lesz csak… Pár perc múlva elkezdődött. Tudtuk, mert a lány szörnyű kínok közt sikoltozott emlékeimben akaratlanul is felidézve átváltozásom emlékét. Tudtam, mit él át most ebben a percben, igazság szerint, még az ellenségemnek sem kívánnék ilyen szenvedést. Újra éreztem a testemben feltörő forróságot, ami minden másodperccel csak nőtt bennem. Égetve tombolt mellkasomban, majd szétáradt testem további tagjaiban, fojtogatták torkom, nyaldosták arcom, miközben azt kívántam, haltam volna meg inkább a spanyolnáthában, mint ennyit szenvedjek. Mintha a lángok alatt feküdtem volna, vagy még rosszabb… bennük. A fájdalom már-már elviselhetetlen volt, de nem bírtam kipréselni magamból egy szót sem, egy hangot sem. Az idő végtelennek tűnt, állandóvá vált, mintha nem lenne sem kezdet, sem vég… Csak a fájdalom, a szenvedés, s a reménytelen könyörgés.

Emlékeimből megint csak a sikoltozás, s Carlisle halk hangja zökkentett vissza.

- Sajnálom… - suttogta a lánynak. Fogta a kezét, s minden egyes sikoltásnál bocsánatot kért a fájdalom miatt. Esme a lány másik oldalán volt, folyamatosan járatta szemeit férje, s az ágyon fekvő között. Hallottam Esme gondolatait, amik ugyanazon jártak, mint néhány perccel ezelőtt az enyémek.

- Kérlek… öljetek meg! – könyörgött Rosalie Hale, két sikoltás között. Megesett rajta a szívem, hisz tudtam, mi történik testével. De azt is tudtam, milyen lesz, ha majd véget ér… Ha többé nem fog égni belülről, csak a torkában fogja érezni a szomjúság égető tüzét.

Carlisle minden percben ott ült Rosalie mellett, fogta a kezét, és folyamatosan a bocsánatáért esdekelt. Aztán gondolataiban láttam, hogy már elmondta a lánynak, mik voltunk, és hogy ő is ilyenné fog válni… Egy kegyetlen szörnyeteggé. De itt vagyunk, és nem fogjuk hagyni, hogy bántson valakit. Ezt megfogadtam magamnak. Én már elkövettem ezt a hibát, nem akartam, hogy Rosalie Hale is elkövesse egyszer… Akármennyire nem tartottam túl jó ötletnek, hogy Carlisle átváltoztatta.


Másnap Esme és én elmentünk vadászni. Ez jó alkalom volt egy kis kikapcsolódásra is, s hogy ne Rosalie járjon az eszünkben, de persze mégiscsak nála kötöttünk ki. Carlisle most nem tudott ezen agyalni, de mi Esmével már a jövőt tervezgettük. Nem maradhatunk tovább itt, el kell költöznünk Rochesterből. Rosalie Hale nem volt épp a polgárok között a legjelentéktelenebb. Felhívnánk magunkra a figyelmet, és akkor lehet, hogy másoknak is baja esne.

Mikor a vadászatból másnap visszatértünk a házba, a sikoltozás néha-néha abbamaradt. Carlisle végre magára merte hagyni a lányt, ez pedig nekünk kedvezett, hogy beszélhessünk vele. A szoba előtt megvártuk, míg kijött.

- Carlisle… mire gondoltál? – kérdeztem utalva a lányra. – Rosalie Hale? – ideges voltam még mindig. Hallottam, hogy eljegyezték egymást Royce Kinggel, az egyik legbefolyásosabb királyi család sarjával a városból.

- Sajnálom, Edward, de nem hagyhattam meghalni… - mondta Carlisle csendesebben, s rápillantott Esmére, aki csak apró mosolyra húzta száját – jeléül, hogy ő nem bánja szerelme tettét. – Túl szörnyű… túl sok pocsékolás, ez… túl sok lett volna – folytatta, hangjában gyötrelemmel. Megértettem, de ez nem változtat azon, hogy veszélybe sodorja a családunkat. Esmét, a szerelmét…

- Tudom… - válaszoltam elutasítóan, s láttam gondolataiban azt, amikor kiszagolta, majd megtalálta Rosalie-t a havas utcán. Több sebből vérezve, leszaggatott ruhái a földön hevertek mellette. Testét meggyalázták, megverték, s otthagyták… méghozzá a saját jegyese. Undorító féreg… Elfordítottam fejemet. Legszívesebben… nem, arra nem gondolhatok. Már rég elhagytam azokat az időket.

- Egyszerűen nem tudtam otthagyni… - ismételte Carlisle suttogva.

- Természetesen… - értett egyet Esme, pedig ő nem is látta azt, amit én.

- Sokan halnak meg… állandóan… - emlékeztettem kemény hangon. – De Rosalie kicsit felismerhetőbb, mint a többi ember. Nem gondolod? A Kingek nem fogják ezt ennyiben hagyni. Keresni fogják… - morogtam kedvetlenül. Költözés…

- Igen, tudom. És sajnálom, hogy kitettelek titeket ennek – válaszolt Carlisle, s valami átsuhant agyán, amit nem igazán láttam. Mintha eszébe jutott volna, de gyorsan elrejtette előlem. Vagy csak képzelődöm?

- Carlisle… eltitkolsz előlem valamit? – kérdeztem rá.

- Nem, dehogy… - kerekedtek ki Carlisle szemei, de mintha egy kis félsz is csillant volna bennük.
Hogy gondolhatsz ilyet?

- Ne haragudj rám – kértem, aztán visszatereltem a szót Rosalie Hale-re. - És mit fogunk vele csinálni? Nem hagyhatjuk, hogy miatta baja essen valakinek – mondtam határozottabban.

Carlisle mélyet sóhajtott. – Rajta áll, hogy mi lesz a továbbiakban. Lehet, hogy a saját útját akarja járni… - ellenkezett, de gondolataiban láttam, hogy ő sem akarná, ha valakinek baja esne Rosalie miatt. Azonban nem is tartóztatná fel, nem bírná megölni.


Harmadnap végére Rosalie már egyáltalán nem mutatta jelét, hogy fájdalmai vannak. Az ágyon feküdt, mikor Carlisle, Esme és én beléptünk a fényes szobába.

Rosalie szemei azonnal kipattantak, torkából mély morgás hallatszott. A másodperc töredéke alatt már a sarokban guggolt, védekező állásban, izmai megfeszültek, éles, hófehér fogai kivillantak vicsorgása mögül. Előredőlt, mint, aki épp támadni készül, pedig jelen esetben ő lehet csak a veszély forrása. Az orrlyukai kitágultak, beleszimatolt a levegőbe, olyasmit keresett, ami nem idevaló volt.

- Nyugodj meg, Rosalie – törte meg a csendet Carlisle. Mindannyian ott álltunk mozdulatlanul, hogyan fog reagálni a lány.
Rosalie a falhoz lapulva felegyenesedett, de vöröslő szemeit még mindig rajtunk tartotta.

- Mi történt? – kérdezte Rosalie, mihelyst megtalálta hangját, s karját tapogatta, tenyerét kinyitogatta, majd összezárta, mintha érezné, hogy ereje sokkal nagyobb lett, mint azelőtt valaha. Majd belenézett a falon függő tükörbe. Lélegzete elakadt.

- Rosalie… - kezdte Carlisle. – Már egyszer elmondtam, de azt hiszem, meg kell ismételnem magamat… - hallottam gondolatai között, hogyan próbálgatja elmondani a legkíméletesebben, mit tett vele, mivé változtatta. Még gyötörte magát. – Vámpírok vagyunk, s most már te is – fejezte be kertelés nélkül egy fél perc múlva. Rosalie-n úgy látszott, mintha meg sem hallotta volna, még mindig a tükörbe bámult.

- Rosalie… - próbálta kizökkenteni Carlisle, mire a lány felé nézett.

- Vámpír? – kérdezte megdöbbenve. Először nem akarta elhinni, aztán agya zakatolva járni kezdett. A vöröslő szemei, amik megrémítették, jéghideg, márványkeménységű bőre… s az égető szomjúság már elhitette vele az igazságot. De nem ez volt a legrémisztőbb, hanem, hogy gondolataiban összetört egy boldog élet emlékképe. Egy élet, melyben házas, gyermekei vannak, gyönyörű, meg persze gazdag. Ezt nem mondhatom el Carlisle-nak, mert akkor csak még jobban okolná magát. Pedig nem az ő hibája. Figyeltem Rosalie-t. Tényleg szép volt, de engem igazán nem érdekelt. És sokkal fontosabb dolgokkal kellett törődnünk.

- Igen, vámpír – válaszoltam most én megerősítve gondolatait, mire Rosalie rám nézett. Lehet, hallotta a hangomban a gúnyt?
Carlisle is megrovón rám pillantott, aztán beszélni kezdett.

- Nem tartóztatunk fel, ha el akarsz menni. Szabad vagy, de… előtte azt is el kell mondanom, hogy mi mások vagyunk. – Rosalie érdeklődve hallgatta Carlisle-t. – Mi nem iszunk emberi vért, csakis állatokat ölünk a cél érdekében – mondta halkan.

- Mióta? – kíváncsiskodott Rosalie, elfojtva feltörő szomjúságát. Próbálta gondolataiban elzárni, mintha ez lehetséges volna, miközben érezte torkában a szárazságot, az égető, mindent elsöprő érzést.

- Hogy mióta nem támadunk emberekre? – Rosalie bólintott. – Én azóta, mióta átváltoztam, Edward tíz éve, Esme pedig tizenkét éve – válaszolt Carlisle kicsit megnyugodva. – Természetesen nem tartóztatunk fel, de maradhatsz is velünk. Szívesen látunk a családunkban. Persze, ez olyan feltétellel jár, hogy követed a mi életvitelünket.

Rosalie pár másodpercig gondolkodott csak rajta, míg eldöntötte, mit is választ.

- Köszönöm… - suttogta lesütve szemeit. Nem tetszett neki a vörös ragyogás, csak az arca. Emberként is gyönyörű volt – vagy legalábbis annak tartotta magát -, de vámpírként még jobban tetszett önmagának. Magamban elfintorodtam… sekélyes emberi érzések, amik, úgy látszik, megmaradtak régi életéből.

- Én… maradnék… ha… - mondta ki akadozva a mondatot Rosalie, miközben nem nézett rá egyikünkre sem. – Nincs senkim – suttogta. Esme leült az ágy szélére, és gyengéden megérintette Rosalie arcát. A beszélgetés elterelte Rosalie figyelmét égető szomjúságáról.

- Most már a családhoz tartozol, Rosalie – mondta kedvesen, mire a lány kicsit elmosolyodott. Hiába, Esme mindig tudta, mit kell csinálni, vagy mondani.

Előtte azonban lesz egy kis dolgom… Megfizet azért, amit velem tett.

- Nem, azt nem engedjük – mondtam indulatosan, mikor meghallottam gondolatait. Rosalie meglepetten nézett rám. Lám, a bosszúvágy még a szomjúságot is legyőzi.

- Én nem is… - kezdte zavartan, de közbevágtam. Nem értette, mi történt.

- Olvasok a gondolatokban – válaszoltam önelégülten. Bármire gondolsz, meghallom… Carlisle furcsán nézett rám, tudni akarta, mit nem mondott ki a lány.

- Mi… mindenkiében? – csak bólintottam. Nem tudtam kimondani, hogy csak majdnem mindenkiében. Magamban kiegészítettem egy képpel, egy kislányról – aki immár sokkal idősebb -, megcáfolva így Rosalie-nak adott válaszomat.

- Sajnálom, de meg fogom bosszulni azt, amit velem tett – mondta egy kis idő múlva határozottan Rosalie, s a düh fellángolt benne. Vártam, mikor támad rá valamelyikünkre, de ez nem történt meg. – Ha így már nem akartok befogadni, megértem. Elmegyek, soha többé nem láttok – folytatta egy sóhaj után színtelen hangon, miközben folyamatosan rám nézett áthatóan karmazsinvörös szemeivel. Mintha csak tudná, mit tettem.

- Természetesen, amit az előbb mondtam, igaz. Nem vonom vissza – nyugtatta meg Carlisle, miközben én egyre bosszúsabb lettem. Hogy engedheti meg ezt? Nem értem. Tudom, hogy nem fogja kibírni. Most is alig tudja elfojtani szomjúságát. Még túl gyenge hozzá lelkileg. Bár pont én mondom?

- Hogyan lehet oltani ezt a szomjúságot? – zihálta pár percnyi belső vívódás után, arra gondolva, hogy minden levegővétel egy-egy kínzással ér fel, míg nem csillapíthatja.

- Úgy, hogy elmegyünk vadászni – mondtam gúnyosan. Ezt magyarázta neki az előbb Carlisle, aki most épp rám nézett.

Edward, kérlek, légy türelmes vele. Nehéz most neki. Elhúztam a számat.

- Esetleg Edward elmehetne veled – ajánlotta még mindig engem nézve. Látta rajtam, hogy nem tetszik az ötlet.
Tudom, hogy meg tudod akadályozni, ha netalántán arra lenne szükség. De hagyd, hogy a saját útját járja közben.

- Persze – fintorogtam kissé. Vissza tudom fogni, és gyorsabb is vagyok. Bár ilyenkor sokkal nagyobb az ereje az újszülötteknek, mint a többi vámpírnak. Carlisle hálásan fúrta sötétarany szemeit az enyéimbe, s kezdtem nem érteni. Miért én menjek el vele, amikor Carlisle-nak is már szüksége lenne rá? Figyeltem a gondolatait, de nem tudtam kiolvasni belőlük semmit. Mintha nagyon ügyelne arra, hogy ne gondoljon olyasmire, amiből én rájönnék. Futólag rápillantottam Esmére, és rájöttem, hogy ő sem igazán érti. Biztos csak Esmével szeretne kettesben lenni.

- Gyerünk, menjünk – mondtam Rosalie-nak. – Holnap jövünk, nem megyünk messzire – fordultam Carlisle-hoz. Rosalie felpattant az ágyról, s már a fülemnél mondta.

- Induljunk.


A ház hátsó részébe mentem, Rosalie követett. Az erkély ajtó egy ösvényre nyílt, ami a közeli erdőbe vezetett.

- Váó – nézett körbe Rosalie. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen hatalmas a Cullen-ház.

- Tudom – vigyorogtam. – Gyere utánam – néztem rá, majd eltűntem szemei elől. Alig egy másodpercre rá be is ért. Próbálgatta gyorsaságát, le is hagyott egy méterrel, amit nem hagyhattam. Visszavettem a vezetést. Távol voltunk a várostól, az emberektől, a macskaköves utaktól, csak élveztem az erdő illatát, a levegőt, a zsákmány zajos lépteit.

- Öhm… és hogyan kell… - kérdezte Rosalie zavartan, én meg csak vigyorogtam rajta.

- Hagyd, hogy az ösztönöd vezessen. Ne gondolj semmi másra. Érzed az illatot… - mondtam.

Először csak Rosalie vadászott, hagytam hadd élvezze az erejét, próbálgassa az újdonság varázsával. Meglepően jól vadászott, ahhoz képest, hogy először csinálta. Na igen, az ösztön ha eluralkodik rajtad, nem tudod megállítani. Kicsivel később én is belelendültem. Noha most nem voltam olyan szomjas, ha már eljöttem, nem hagyom ki az alkalmat egy kis vadászatból.

Egy kidőlt fa törzsén ültem, néztem Rosalie-t, aki egy újabb zsákmányon élvezte elsöprő, hatalmas erejét. Egy szemvillanás múlva az állat kimúlt, Rosalie pedig ott ült mellettem.

- Mesélj nekem – kért.

- Mire vagy kíváncsi? – kérdeztem.

- Mi minden igaz a legendákból? – ragyogtak fel szemei.

- Szinte semmi – mondtam nevetve.

- Ezt hogy érted?

- Nem alszunk koporsóban, sőt egyáltalán nem alszunk. Nem árt nekünk a napfény, csak a lelepleződés szempontjából. Nem szükséges levegőt sem vennünk. És, amint érzed, meg tudunk élni állati véren is – hadartam el egy szuszra.

- Igen, de sokkal undorítóbb az illatuk ezeknek – motyogta.

- Igen, mert a húsevőké jobban hasonlít az emberi vérre – nem szólt semmit. Hallottam, hogy még mindig szomjas, de már korántsem annyira, mint azelőtt.

- És meddig lesznek… ilyenek a szemeim?

- Pár hónap alatt besötétedik – mondtam neki nyugtató hangon. – Először borostyán, majd aranyszínűek lesznek.
Megemésztette, amit hallott. Kontrollálta magát, azt hittem, nekem kell majd ezt tennem vele.
- Van még valami, amit tudnom kell?

- A többire rájössz majd idővel, de… - kezdtem és ránéztem. – A legfontosabb szabály, hogy a titkot meg kell őriznünk. Mindegyikünknek.

- Értem. – Rosalie gondolatai azonban tovább szőtték.

- Ha nem ölsz, akkor nem is kell arra vigyáznod, nehogy leleplezd a fajtánk – mondtam gúnyosabban, mint szerettem volna.

- Ezt te nem értheted – mondta keményen Rosalie, dühe kezdett fokozódni.

- De, értem. Nagyon is – ellenkeztem, és ez nem volt épp a legjobb.

- Ezt úgy érted… te is? – kerekedtek ki Rosalie szemei, s kíváncsisága azonnal elfelejtette előbb érzett dühét velem szemben.

- Igen. De már megbántam, és azóta sem öltem. Csak állatot.

- Nem fogom őket… megkóstolni – nevette el magát Rosalie az irónián. – Nem is akarnám azokat a… azokat a… - káromkodta el magát gyorsan gondolatban.

- Hidd el, nem éri meg, a bűntudat örökké elkísér majd – próbáltam meggyőzni, de láttam elhatározottságát.

- Sajnálom, de ebből nem engedek – mondta ki hangosan is.
Mélyet sóhajtottam.

- Induljunk vissza – álltam fel, s követett.

Mikor visszaértünk Carlisle fogadott bennünket. Szemei felcsillantak, ahogy meglátott minket. Csak azért-e, mert örül, hogy viszont lát Rosalie-val együtt, vagy valami másért, nem tudtam meg. Se szóban, sem gondolatban.

- Örülök, hogy visszajöttetek. Mindketten – nézett Rosalie-ra, aki rámosolygott. - Jól telt el a vadászat? – folytatta, én pedig furcsán néztem rám. Egyik szemöldökömet fel is húztam ennek jeléül, szám szétnyílt a döbbenettől. Ezzel meg mit akart kérdezni… pontosan? Eh, már megint képzelődöm. Csak a lány felől érdeklődik. Ennyi az egész.

- Nagyon… érdekesen - kereste a szavakat Rosalie.

- Ennek örülök – mosolygott Carlisle, majd a munkájára hivatkozva eltűnt előlünk. Rosalie-t körbevezettem a házban, majd egy kicsit elidőztem kedvenc tevékenységemmel, a zongorázással. Rosalie és Esme addig átalakították kicsit a vendégszobánkat a lánynak.
Leültem a zongora elé, s elkezdtem játszani az egyik saját művemet. Lehunytam szemeim, úgy futtattam ujjaimat a billentyűkön. Egész testemet átjárta a melódia, teljesen kikapcsoltam. Nem gondolkodtam, nem figyeltem. Aztán fülemet akaratlanul is megcsapta a fenti beszélgetés.

- Edward zongorázik? – kérdezte meglepetten Rosalie.

- Igen – válaszolt Esme, én pedig hozzágondoltam a kis mosolyt, ami ilyenkor ajkain látszik.

- Régóta? – kérdezte megint Rosalie.

- Ha emberi években számoljuk, igen. De egyébként nem. Kicsivel több, mint tíz éve – emlékezett vissza Esme arra a napra. Nekem azonban nem volt olyan hű, de kellemes élmény. Mert tudom, ki váltotta ki. Azóta is folyamatosan rá gondolok. Hihetetlen mértékű késztetést érzek, hogy megkeressem, hogy kiszagoljam édes illatát. Fogalmam sincs, hogy álltam meg ennyi idő múltán. Most már magamban csak egy függőségnek nevezem, mint az emberek világában a dohány vagy a kártyajátékok. Csak nálam ez sokkal erősebb, sokkal kínzóbb, minden másnál, amivel valaha is megismerkedtem. Nem akartam arra gondolni, mi lenne, ha nem tudnám visszafogni magam, ha engednék a szörnyetegnek, ami még mindig bennem lakozik, és soha nem is tudom onnan kiűzni. Míg Rosalie-val foglalkoztam, nem is gondolkodtam ezen. Elterelte figyelmem, amiért nagyon hálás voltam legbelül. Kíváncsiságom felülkerekedett, hallásom a fenti beszédre összpontosítottam.

- Valóban meg akarod bosszulni? – kérdezte Esme. Szóval, már itt tartanak, ennél a témánál.

- Igen – mondta szomorúan, de határozottan Rosalie. – De… nem fogom kiontani a vérüket. A szó szoros értelmében – fanyalgott.

- Akármi történik, az ajtónk nyitva áll – zárta le a témát Esme nyugtatóan. Rosalie gondolatban hálás volt a nőnek.

Este arra lettem figyelmes, hogy Rosalie gondolatban felkészül eltervezett tettére. Aztán már csak egy halk ajtónyitást hallottam, s nesztelen léptek suhanását az éjszakában. Mélyet sóhajtottam, visszaemlékeztem Carlisle szavaira. De hagyd, hogy a saját útját járja közben.
Így csak magamban gyötrődtem. Hagytam, hogy elmenjem, hagyom, hogy megölje azokat, akik azt tették vele. Egész végig, míg haza nem jött, próbáltam terelni a körülette forgó gondolataimat, s azt, hogy ezzel megint mit tettem én. Magamat hibáztattam, amiért hagytam elmenni. Bűnösnek éreztem magam, mert megállíthattam volna.

Rosalie alig pár órát volt el. Megállítottam a nappaliban. Végignéztem az egész jelenetet a fejében. Tudta, hogy mire vagyok kíváncsi, s meg is adta nekem.

- Láthatod, hogy nem ontottam ki a vérüket – suttogta nekem lázas izgalommal hangjában.

- Láttam – morogtam, „csak” kitekerte a nyakukat. Úgy végzett velük, hogy ne folyjon ki a vérük. Talán tudta, hogy nem lenne képes megállni, és nem akarta ezeknek a vérét a testében érezni. Megértem…

- Még a legjobb hátra van… - izzottak fel szemei, s gondolataiban láttam, ki is. Royce King… akit legeslegutoljára hagyott, hogy féljen, hogy ezzel is rosszabb legyen utolsó napja. Félelemmel teli, rettegő az ismeretlentől.