Végzetes találkozás - Prológus

Az egyik barátom, Freeb nekiállt Twilight ficet írni. Elolvastam, és nekem nagyon tetszett. Mostantól az aloldalon megtalálhatjátok az ő történetét is. Remélem, hogy ti is élvezni fogjátok. :)


Rövid bevezető: A történet a 20. század elejére repít vissza, mikor Carlisle meghozza élete legnehezebb döntését… Edward átváltoztatását. A fiú egy idő után nem bírja az apja által választott életet, s elhagyja Carlisle-t és Esmét, mint az eredeti könyvben. Edward, hogy csillapítsa szomját, felhasználva gondolatolvasó képességét gyilkosokat öl. Egyik éjszaka azonban valaki megrendíti monoton életvitelét…
Megismerhetjük a hétéves kislányban Bellát, akinek karakterét időben áthelyeztem 1923-ba, amikor Edward a bűnözőket követi. Később pedig feltűnik a történetben a quileute törzs is, akiknek még nagy szerepet fogok tulajdonítani.
Figyelem! Spoiler várható a történetben!



Prológus - A sorsdöntő találkozás


LASSAN NÉGY ÉVE annak, hogy eljöttem, s „fellázadtam” Carlisle önmegtartóztató életvitele ellen. Úgy éreztem korlátozni, megtartóztatni akarja azt a szörnyet, ami valójában vagyok. Vagy… talán nem is azt az énemet, hanem az emberi, fiatalkori lázadót, ami még maradt belőle. Nem bírtam. Az emlékek most újult erővel törtek fel agyamban, de nem tudtam, nem akartam velük foglalkozni. Most vadászok… ragadozó vagyok, orromban a zsákmányaim hívogató szagával. Szag, nem illat, hisz ilyen emberekre mást nem tudtam mondani.

Gyilkosok, akik minden megbánás, lelkiismeret-furdalás nélkül, ártatlan társaikat küldik a halálba. Persze én sem voltam jobb náluk. Sőt! Mindközül én voltam a legrosszabb s a legveszélyesebb. Gyorsaságommal, felmérhetetlen erőmmel, különleges képességemmel a tápláléklánc csúcsán én foglaltam el az első helyet. Minden érzékem, minden porcikám a vadászatra teremtetett, amit most én ki is használtam. Égette torkomat a naiv ember vérének szaga, testem megfeszült, ahogy könnyedén futottam, hogy rájuk találjak, számban a méreg felfrissülve várta, mikor áraszthatja el újabb áldozatom testét. Tudtam, milyen szörnyeteg lakozik bennem, ami ellen küzdöttem is még újszülöttként. De ez most nem tudott megállítani. Hallottam minden gondolatot, ami átfutott gyilkos agyukon, kihallottam belőle a szokásos kedvet, amikor elképzelték, hogyan fognak végezni a következő ártatlan emberrel. Egy sebezhető nővel.

Követtem őket, másodpercek alatt rátaláltam nyomaikra, amiket akaratlanul ejtettek számomra. S minél közelebb értem, annál nehezebben tudtam elfojtani a bennem lakozó gyilkost. Csakis azokra támadtam, akik „kiérdemelték”, akik soha nem fognak hiányozni ennek a romlott társadalomnak. Most viszont hirtelen megtorpantam az éj sötétjében. A bűnözők szaga keveredett áldozatuk illatával. Ezen még nem lepődtem meg, de amikor mély levegőt vettem az illat kitisztult a fejemben. Soha nem éreztem még ennyire édeset, ami így csalogatta volna vámpír érzékeimet. A szörnyeteg újult erővel tört felszínre, s támogatta ma esti öldöklésemet – mintha máskor nem tette volna. Izmaim – annak ellenére, hogy álltam -, ugrásra készen megfeszültek, a szomjúság elemi erővel tört rám, s tűzként égette a torkomat, miközben én azon próbáltam gondolkodni milyen emberi lénynek lehet ilyen különleges vére. Elképzeltem, ahogyan megharapom, s megízlelem testének vérét. Nem tétováztam tovább, a fájdalom s az öröm hangjai elárasztották fülemet, a gondolatokról nem is beszélve. Nekiindultam abba az irányba, amerről az illat édesgetett és a hangok jöttek.

Gondolkodásomnak s pár perci elmélázásomnak meglett a következménye. Mire odaértem az elhagyatott, seattle-i sikátor végére a nő már halott volt. Éreztem friss vérének illatát, ahogyan felém szállt, s hívogatott. A három iszákos férfi nevetve, s kiabálva ütögették egymás vállát, hahotáztak valamin, amit tőlük nem láttam. Félkört alkotva egymást támogatva imbolyogtak, s fejük lefele dőlt, ahogy a földet nézték. Egész testemet átjárta a düh s egyben a szomjúság. Másodpercek alatt a hátuk mögött teremtem, azt akartam forduljanak meg, s nézzenek gyilkosuk szemébe. Egy vámpír szomjúságtól fekete, vöröses csillogású szemeibe, s ijedjenek meg. Látni akartam, ahogy arcukat elönti a tehetetlen félelem. Az egyikkel azonnal végeztem, nagy puffanással, élettelenül dőlt el, mire a másik kettő először megilletődve nézett társukra. Azt hitték csak az alkoholtól feküdt ki, s ezen is röhögtek egyet. Aztán megfordulva megpillantottak engem. A hold ezüstösen ragyogott le, szájukról azonnal lefagyott a mosoly, hangjuk tüdejükben rekedt. Mámoros gondolataik sikítottak felém, hogy ne öljem meg őket. Rajtuk keresztül láttam saját magamat is. Félelmetes voltam, egy igazi ragadozó, aki becserkészve élvezi zsákmánya jajveszékelését. Bepánikoltak, futásnak akartak eredni, de csak az egyik tudott kicsúszni ujjaim közül. Kettőt elintéztem, a vágy, hogy megízleljem vérüket egyre erősebb volt bennem. A harmadik férfi botladozva futott az utcán, kétségbeesve menekült előlem, pedig még üldözőbe sem vettem. Nem tartana sokáig. Aztán figyelmem hirtelen másra összpontosult, mikor megláttam mit – vagyis inkább kit – állt körül a három férfi. A nő halott teste mellett egy kislány sírdogált. Csapzott, hosszú, barna haja eltakarta arcát, csak hallottam pityergését. Lemerevedtem ettől a látványtól. Az oly édes illat, ami keveredett a gyilkosok szagával most elárasztotta orrlyukaimat.
Ez a pici embergyerek… neki van olyan különleges… a legédesebb vére a világon. A kislány felnézett rám – hatalmas, csokoládébarna szemeit belefúrta az enyéimbe. Minden gondolatom, hogy az ő vérét meg kell ízlelnem, egyszeriben elpárolgott. Testem még ugyanolyan állapotban volt, de agyam már elzárkózott ettől a képtől. A gyermek szemeiben semmi nyoma nem volt a félelemnek, pedig még csak hét éves lehetett. Ügyetlenül felállt anyja mellől, s elindult felém. Kis kezeit felém nyújtotta. Azonnal hátráltam egy lépést. Mi járhat most a fejében, amiért hozzám akar érni? Megpróbáltam olvasni a gondolataiban, de… de nem tudtam. Ettől megint ledermedten. Eddig minden ember fejébe beleláttam, szinte nyitott könyvek voltak számomra. Most meg, mintha falba ütköznék. Semmit… az ég világon semmit sem hallottam. A kislány megállt.

- Mi vagy te? – kérdezte gyermeki éleslátásával. Nem tudtam mit mondani. Egy gyilkos? Egy vámpír, mint a mesékben? Így is elég volt számára a sokk, ami anyja halálával köszöntött rá, nem akartam még inkább megijeszteni. Szemeit megtörölte kis ökleivel, hogy könnyei ne akadályozzák szemlélődésében. Egyszerre csak az egyiket, mintha attól félne, hogy mire kinyitja szemeit, eltűnök. Az ő szemében nem voltam szörnyeteg, csak egy megmentő. Aki megmentette őt a három férfitól. Nem tudtam elhinni, hogy ő nem látja veszélyes énemet, ami bármelyik pillanatban megadva magát belsőjének… rátámad. Alaposan megnézte arcomat, talán, hogy mindörökre belevésse emlékezetébe, ami úgysem lehetséges. Az emberi emlékek egy idő után elhalványulnak. Remélem az övéi is. Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy rémálmai rólam szóljanak. Egy igazságot szolgáltató gyilkos, aki Istent játszva elintézte a többi gyilkost. Ironikus…

A kislány látványa, s a gondolataim elterelték figyelmem, miért is vagyok itt, és mit is csinálok. Most egyszeriben olyan messzinek tűnt az öldöklés, olyan elképzelhetetlennek. Pedig a testem másról árulkodott. Az akaratom vaskapuba akarta zárni gyilkos énemet, hogy még véletlenül se bántsam ezt az ártatlan gyermeket. Csak most kezdtem el figyelni a környezetemre, hogy pár mérföldre sokkal fontosabb, s veszélyesebb gondolatok cikáznak a fejekben. Szimatolni kezdtem a levegőben, s elfintorodtam.

- Kutyák… - jegyeztem meg halkan morogva magamnak. Tovább figyeltem miről beszélnek. Feltámadt bennem a védelmező. Visszanéztem az előttem álldogáló pöttöm lányra. Nem hagyhatom itt, egyedül, védtelenül kiszolgálgatva nekik. Hisz még csak hét éves. Most már az sem érdekelt, mennyire égeti torkomat az illata. Bosszantott, hogy nem látok bele a fejébe, nem tudom, mire gondolhat most. Vajon mit csinálok vele? De, ahogy ránéztem, még mindig ugyanolyan nyugodt volt – már amennyire lehetett anyja elvesztése mellett -, egy vámpír előtt. Hallottam a gondolatokat, és megnyugodtam. Nem akarták bántani a kislányt, csak is rám vadásztak. Én voltam ma esti prédájuk.

Egy pillanatig még néztem a csokoládébarna szemeket, majd megfordultam. A kislány hangja meggyötört volt, szívszaggató. Visszafordítottam fejemet.

- Ne menj el! – kérlelt, s megint megindult felém, szemeiből könnyek buggyantak ki. Őszintén megmondom… megijedtem. A gyermekből áradó melegség, feltétlen bizalom, hogy nem bántom, egyszerűen megijesztett. Nem akartam bántani annak ellenére, hogy a bennem lévő szörny – amit megpróbáltam elfojtani most -, tombolt érte. Tombolt a halálért, a véréért. Nem! Nem fogom hagyni, hogy bántsam. Elfordítottam róla szememet, és eltűntem. Csillapítanom kell a szörnyeteget, a szomjúságot, ami belülről égeti testemet. És akkor eszembe jutott a harmadik férfi. Teljesen megfeledkeztem róla, annyira lekötött a kislány. Meg kell ölnöm, nem hagyhatom futni a nyomorultat. Az utolsó gyilkosságom. Határoztam el magamban akkor és ott. Hisz, ha sikerült a gyermeket nem bántanom – noha még mindig az orromban érzem édes illatát -, akkor nem lehetek olyan rettenetes, nem lehet túl késő változtatni az életemen. Azonban mielőtt még változtatnék, el kell intéznem a férfit. Nem hagyhatok magam mögött nyomokat… szemtanút.